- Néha rosszabbak, mint maga az ördög, de persze fogalmam sincs, hogy pontosan milyen körökben fordulsz meg. – tanácstalanul meg is rántom a vállaimat, de azért odahaza láttam egy-két dolgot, de egyáltalán nem vonz. Rosszabb néha, mint az éhezők viadala, meg tök simán mosolyognak, eljátsszák az is, hogy mennyire bírnak, hogy aztán hatalmas mosollyal az arcukon döfjenek hátba a legnagyobb késsel, amit találtak. Jó, persze ott is akadnak normálisabbak, de az ritka, viszont nem akarom vele kapcsolatban se megfejteni ilyen téren a talányt, mert nem érint, így több szót nem is fecsérlek rá.
- Nem, de pontosan ugyanannyira veszélyesnek hatsz, mint ő. – mosolyogva felelek, hiszen nem azért mondtam, mert annak tűnne, hanem hasonlóan ravasznak, okosnak és veszélyesnek tűnik. Legalábbis egyre inkább ezt a benyomásom róla, de simán lehet, hogy tévedek és túlzottan hamar próbálom beskatulyázni.
- Ebben igazad van, viszont akik ott fent ülnek, azokat nem érdekli, hogy mi van azokkal, akik itt lent vannak. Maximum csak annyiból érdekeljük mi őket, hogy miként tudnának még inkább kizsákmányolni minket, vagy hajthatnának hasznot a létezésünkből, hogy ők még gazdagabbak legyenek. – lemondóan sóhajtok és megingatom a fejemet is, elnézően pillantok a lányra, mert esélyesen nem akar ilyenekről beszélni és valójában én se. Mindig felhúzom magam rajta, de leginkább ez tart vissza attól is, hogy besétáljak a rendőrségre, hiszen annyiszor hallani azt, hogy nem hisznek nekünk, hogy az áldozat csak még rosszabbul jár és hiába lettem már nagykorú, attól még esélyesen ugyanúgy szólnának az apámnak, hogy megvagyok. Én pedig azt nem akarom. Nem akarom újra látni őt. Nem akarok a karmai közé kerülni.
Úgy teszek, mint aki nagyon elgondolkodik azon, amit mond.
- Lehet megtartanálak társalkodónőnek, nem is vagy annyira idegesítő és bosszantó, mint elsőre hittem. – játékosan rákacsintok, de ahogy ő, úgy én is kicsit nevetek. Nem vágnám ki, meg szerintem sose lesz olyan, hogy meg tudnám venni a házát, de nem is vágyom rá. Én beérném valami aprócska, de otthonos hellyel is. Egy hellyel, ahol tudnám biztonságban vagyok és semmi baj se érthet, aminek köszönhetően még inkább úgy érezném, hogy az életem kisiklott vonatja újra kezd visszatalálni a megfelelő sínre. – Azt gondoltam, hogy te ennél azért pozitívabban állsz a dolgokhoz, vagy nem félsz attól, hogy a negatív gondolatokkal bevonzod a rosszat? – kíváncsian fürkészem őt, majd folytatom az evést, hiszen beszélgetés közben kicsit félbemaradt és a gyomrom újra, meg újra emlékeztet arra, hogy szüksége van a kajára.
- Köszönöm előre is. – kedvesen csendül a hangom, majd picit megvakarom a fejemet, mert hirtelen eszembe jut, hogy miként is fogjuk elérni egymást? – Ha gondolod megadhatom a számomat, ott el tudsz érni. – jobb ötletem nincs, én viszont nem nagyon tudom hívni őt, hiszen nem igazán akad rajta pénz. Amikor apámra kérdez rá, akkor alig észrevehetően összerezdülök, ahogy a megannyi emlék bevillan és akaratlanul is hasamra siklik a kezem, ahol pár heg emlékeztet rá. – Tudod, szerintem még az ördög is hozzájár tanácsért. – ennyire futja és lesütöm a pillantásomat. Eltolom a tányért a megmaradt pár falattal, mert hirtelen egy falat se menne már le. A gyomrom összeszűkült és a félelem újra átjár. – Sajnálom, egyszer talán majd mesélek róla, de most nem szeretnék. – hangom óvatosan csendül és lassan emelem rá a pillantásomat. Nem ismerem még őt és nem teljesen bízok meg benne. Másrészről meg nem igazán akarok arról mesélni, ami velem történt, még biztosan nem.

Mosolygok és kicsit még el is nevetem magam.
- Szóval simán beolvasol még a sznoboknak is, nem félsz attól, hogy keresztbe tehetnek neked? – kíváncsian fürkészem őt, mert tényleg érdekel, hogy ennyire nem törődik a következményekkel, vagy csak nincs miért aggódnia, mert a megélhetését egy hasonló botrány se tudná veszélyeztetni. Tényleg érdekelne, hogy mit is csinál, mert azt se nézném ki belőle, hogy a testéből él, de aztán ki tudja. Az is lehet, hogy félreismertem eddig őt. Bár még mindig nem sütném rá azt, hogy luxus prosti lehet, de inkább bölcsen a nyelvemre harapok, miatt még sértésnek venné azt, hogy egyáltalán megfordult ilyen a fejemben.
Újra nevetni kezdek és még a fejemet is megingatom.
- Akkor már inkább a macskanő, nem? – az is hasonló volt, mint Batman, vagy rosszul rémlik? Igazából már fogalmam sincs, mert régóta nem nézek ilyeneket, ha volt szállásom, akkor se tévé bámulásával töltöttem el az időmet, hanem azzal, hogy megkeresem rá a pénzt, meg legyen mit ennem. Aztán meg kimerülten dőltem be az ágyamba. – Szükség van a törvényekre, mert különben káosz lenne, mármint még így is, hogy néha lopnom kell nem bánom azt, hogy mindennek van következménye. – van ami engem is véd és van, ami miatt veszélyben vagyok én is. Bár most már nem, mert már nem vagyok kiskorú, így talán nem küldenének egyből haza a családomhoz, ha egy rendőr rám találna. Másrészről viszont nem bízom a rendszerben, de a törvényeknek hála én is igyekszem óvatosabb lenni és megfontoltabban cselekedni, ha néha lopásra adom a fejemet.
- Tudod, ez nem is lenne annyira lehetetlen. – ártatlanul elmosolyodom, mert ha megkaparintanám az örökségemet, akkor szerintem életem végig boldogan tudnék élni még úgy is, hogy többet dolgoznom se kellene. Apám vagyona hatalmas, ahogyan a rám váró összeg is, csak esélyem sincs hozzájutni, amíg él, addig biztosan és még lehet utána se. Nem akarom kockára tenni a szabadságomat holmi pénzért, még akkor se, ha nagyon sok zöldhasúról van szó. – Ezek szerint hiába van jó életed most, azért készülsz arra is, ha netalán megint beütne a rosszabb időszak. – lehet tévedek, de maximum kijavít. Ezt követően folytatom az evést, néha kortyolok is az innivalóból. Amikor megszólal, akkor rágás közben őt fürkészem.
- Kicsit, fagyit még nem lapátoltam, de nem lehet annyira nehéz. – elmerengek mielőtt válaszolnék és megtörlöm a számat szalvétával is. – Köszönöm, ha rákérdezel, de nem ígérem azt se, hogy igent fogok mondani. Most van egy hely, ahol tudok dolgozni, de persze szívesen átgondolom, ha tudom miről is lenne pontosan szó. – nem fellengzős a hangom, ahogyan nem is elutasító. Egyszerűen nem vagyok hozzászokva, hogy válogatni tudjak, másrészt őt se akarom kellemetlen helyzetbe hozni, ha nem válnék be, arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs arról, hogy meddig fogok maradni. – Tudod, tényleg értékelem, de nem biztos, hogy jó ötlet keverni a munkát és ezt az ismeretséget. Nem akarok bajt se, meg én se tudom meddig leszek a városban. Általában sehol se szoktam ennyi ideig lenni, mint most itt, így talán hamarosan újra továbbállok, hogy kisebb eséllyel bukkanjon a nyomomra az apám. – lemondóan sóhajtok, de ez az igazság. Értékelem amit tenni szeretne értem, de jelenleg van munkám, még ha annyira nem is jó, de lehet egy-két héten belül lelépek, az ismerősének meg biztosan inkább hosszútávon lenne szüksége valakire.

A kérdését hallva megforgatom a szememet és meg is ingatom mellé a fejemet, hiszen ennyire naiv nem vagyok, még ha én gazdagnak is születtem és onnan kerültem a nincstelenek közé, de inkább ez, mintsem a kényszerházasság vagy apám kegyetlen játékai. Még időszakosan éhezni is jobb, mint elviselni az ő kegyetlenségeit. Olykor továbbra is kísért a rémálmaimban és gyakran a hátam mögé is pillantok attól rettegve, hogy az egyik embere rám talált és vissza fog vinni abba a borzalmakkal teli házba.
- Persze, hogy nem, ahogy attól még, hogy valaki gazdagnak születik pillanatok alatt találhatja magát a nincstelenek között is. – hiszen a pénz ural mindent, de olykor könnyedén elillanhat, mintha sose létezett volna. Az élet pillanatok alatt képes különféle csavarokat hozni az életünkbe, némelyik szellővel jó dolgok érkeznek, míg egy másik forgószéllel pedig rosszabbnál rosszabb történések. Ilyen az élet, szerintem a jó és a rossz se lehet állandó, egyszerűen csak néha az egyik hosszabb ideig kitart, vagy csak több jut belőle nekünk, mint a másikból. – Egyszerűen csak természetesnek hatsz és nem olyannak, mint aki tapasztalta a nélkülözést. – kicsit jobban kifejtem azt, hogy korábban mire is gondoltam. Hiszen a gazdagok világa is tele van intrikákkal és szabályokkal. Nem mindig könnyű oda beilleszkednie az újgazdagoknak se, meg kell küzdeniük a helyükért, kivéve akkor, ha olyan pozícióba kerültek valami csoda folytán, ami miatt mindenki egyből a kegyüket keresi.
Elgondolkodom azon, ahogy jellemezi magát és bólintok alig észrevehetően.  
- Vagyis úgy állsz emberekhez, ahogyan ők viselkednek veled, de ez szerintem érthető. Senki se szereti, ha hülyére veszik, vagy átverik. – kicsit morfondírozva szólalok meg, mert nem igazán akad sok ismerősöm, de hasonlóan érzek én is, még ha elsőre olyan is vagyok, mint egy szúrós kaktusz, mert mindenkit próbálok elijeszteni és távoltartani magamtól. – Volt már olyan, amikor direkt megjátszottad magad valaki előtt, hogy átverd vagy bosszút állj? – esélyesen nagyon fura ilyet kérdezni, pláne, hogy még csak most találkoztunk, de érdekel. Olyannak tűnik, aki tud magára vigyázni és nem kell félteni se.
Hálásan pillantok rá és kicsit el is érzékenyülök, ami nem jellemző rám, így sietve fordítom el a fejemet, hogy kicsit rendezni tudjam az érzéseimet, de még így is kicsit elérzékenyülve csendül a hangom.
- Köszönöm. – csak ennyit felelek az ajánlatára, mert tényleg nem kellene ezt tennie és nem csak a miatt, ahogy indult ez az egész társalgás közöttünk, hanem alapból se, hiszen csak egy idegen vagyok számára és nem több.
- Sajnálom. – hirtelen csak ennyit tudok mondani és lesütöm a pillantásomat. Majdnem még annyit hozzáfűzők, hogy én nem ismertem édesanyámat, de aztán még időben kapcsolok, hogy esetleg félreértené és azt hinné, hogy csak túl akarom licitálni, hiszen akadnak olyan idióták, akiknek az jelent szórakozást, hogy azon versenyeznek kinek rosszabb az élet. Tőlem viszont ez nagyon távol áll.
Könnyedén és önfeledten nevetek, amikor a fenékbe billentéssel jön. Igenlően bólintok is egyet, mert tényleg azt tette, amikor pedig megérkezik az egyik étel, akkor megköszönöm a pincérnek. Beleiszom az italomba és aztán beleharapok a szendvicsbe. Miután lenyeltem a falatot ráemelem a pillantásomat.
- Örülök, hogy találkoztunk és nem csak a kaja miatt mondom. – megtörlöm a számat, újra iszom pár kortyot. – Régóta nem beszélgettem már senkivel se. – szomorúan csendül a hangom, mert ez az igazság és jólesik most kicsit csevegni valakivel, mert ennek köszönhetően legalább ezekben a percekben kicsit normálisnak hat az életem.
- Tényleg? Olyan helyre van szükségem, ahol nem túlzottan néznek utána az embernek. – bár ezt esélyesen ő is tudja, hiszen látta a képemet a tévében pár héttel vagy hónappal ezelőtt, hogy eltűntként vagyok nyilvántartva. Ezért is nehéz néha munkát találni, mert kevés olyan hely van, ahol nem akarnak mindent is tudni rólad. – Pultos és eladói állás is tökéletes lenne. Megbízható vagyok. Bár eddig nem igazán maradtam soha sokáig ugyanazon a helyen. – ezt most nem csak a munkára értem, hanem a városra is. A szendvicsből kilogó saláta levelet kezdem el csipkedni, miközben beszélek és kerülöm a pillantását is.

Kicsit meglepetten pillantok rá, amikor egészen egyértelművé teszi azt, hogy ő is volt már, hogy lopott, legalábbis a szavai ezt sugallják, így még inkább egyértelműbbé válik, hogy miért is szúrt számára szemet a tettem. Aki ebben a cipőben járt már, az könnyebben észreveszi, mint egy szakavatatlan szem. Utcán sétálva is könnyedén ki lehet szúrni azt, hogy ki az, aki zsebelésre adta a fejét, ha már te is cselekedtél úgy, ahogy volt már olyan bolt is, ahol láttam mást is lopni, de nem tettem semmit se. Általában nem szokásom beleavatkozni az ilyen ügyekbe, mert nem hiányzik az, hogy esetleg más bénasága miatt én is megüssem a bokámat. Természetesen volt már olyan, amikor én is elszúrtam és menekülnöm kellett, de eddig szerencsére sikerült. Most meg? Lehet nem jött volna össze, ha ő nem segít. Nem kizárt, hogy akkor most éppen a biztonságiőrökkel beszélgetnék, vagy a rendőrséggel, amire egyáltalán nem vágyom. Nem akarom, hogy az apám meg tudja merre is vagyok.
- Nem gondoltam volna, hogy tudod milyen érzés ebben a cipőben járni. – őszintén meglepetten csendül a hangom és újra kicsit végigmérem. Tudom, hogy akadnak olyanok, akik unalmukban lopnak vagy mert úgy gondolják jó hecc. Meg nincs is mit veszteniük, mert anyuci vagy apuci pénze úgyis megold mindent, ha elkapják őket. Bevallom, hogy elsőre megfordult a fejemben az is, hogy ő is ebbe a csoportba tartozik, de aztán a mondandójával megcáfolta ezt. – Akkor emiatt is jobb a szemed ehhez. Sajnálom, de ahogy látom most már jobb lett az életed. – teljesen hétköznapian csendül a hangom, nincs benne gúny és a vágyakozást is teljesen elnyomom. Igen, vágyom arra, hogy egyszer normális életem legyen, hogy ne kelljen ilyenre adnom a fejemet, mert utálok lopni, vagy éppen kizsebelni másokat, de nem mindig találni munkát, vagy csak néha kevés a fizetés ahhoz, hogy normálisan életben lehessen maradni. Esélyesen sose lesz hétköznapi életem, hétköznapi gondokkal.
A korábbi mosolyát viszonzom, majd amikor azt mondja, hogy kifejezetten bunkó, akkor hitetlenkedve felvonom a szemöldökömet, mert tény, hogy neki is nagy szája van és nem kell félteni, de nem tűnik alapjáraton annak.
- Mások szerint vagy az, vagy te gondolod magadat annak? – érdeklődve csendül a hangom és hátradőlök a székben. A pillantásommal továbbra is őt fürkészem. – Nem igazán tűnsz bunkónak, maximum akkor, ha veled is valaki az. Aki bunkó, az nem segít és nem érdekli az se, hogy a másik esetleg korgógyomorral hajtja álomra a fejét. – lemondóan sóhajtok egyet, mert tudom miről beszélek. Eléggé érzékeltlen világban élünk és ez ellen sajnos sok mindent nem is lehet tenni. – Valóban az vagyok, tegnap óta nem ettem, de néha meg kell válogatnom azt, hogy mire is adok ki. Nem mindig könnyű munkát találni és ebben a melegben inni fontosabb, mint enni. – ami részben igaz, de nem teljesen. Mert előbb vagy utóbb akkor is utolérhet a baj, ha hosszabb ideig nem eszem, de remélhetőleg hamarosan picit fordul a szerencsém és sikerül az egyik bárban munkát szereznem. Nem kérdeztek sokat és úgy tűnt, hogy van esélyem. Két nap múlva kell arra tévednem, hogy közöljék velem, hogy megkaptam az állást vagy nem. – Ezek szerint azt is tudod, hogy milyen éhezni? Hogy sikerült még is talpra állnod? – őszintén érdekel a válasza, de az is lehet mindjárt elküld melegebb éghajlatra, mert igazándiból nincs közöm hozzá. Attól még érdekel, mert olykor egy-egy tanács életmentő lehet és talán a hallottakat tudom majd kamatoztatni is.
- Köszönöm. – kicsit megszeppenve csendül a hangom, majd újra az étlapra siklik a pillantásom és még mielőtt belendülnék, azért lopva rápillantok, mint aki megerősítést vár tőle. Ha továbbra is igen volt a válasza, akkor mondtam még egy-két ételt és kértem egy kólát is.
- Továbbra se tudlak hova tenni, bunkónak fested le magad, de jelenleg inkább hatsz egy jótündérkeresztanyának, aki simán fenékbe is rúgja a másikat, ha arra van szüksége. – kicsit nevetve csendül a hangom, mert elég abszurd ez a kettőség. Megköszörülöm a torkomat és amikor megérkezik a rendelésem, akkor újra megköszönöm és lassan enni kezdek.
- Van valami tipped, hogy mit érdemes elkerülni és mit nem? – kisebb habozást követően szólalok meg, de ha már tudtomra adta, hogy nem idegen számára a lopás, akkor talán tud tippeket is adni. Nem mintha egyhamar erre akarnám adni a fejemet, de sose lehet tudni.

Döbbentem pislogtam párat, amikor a „kedvenceit” emlegette, hogy velük mit is tesz. Tudtam jól, hogy csak viccel, vagyis nagyon mertem remélni, hiszen amilyen elborult világban élünk sose lehet tudni és még kicsit hitetlenkedve el is nevettem magam, de egyre inkább azt kezdtem gondolni, hogy vagy nincs ki mind a négy kereke, amiért ilyeneket mond, vagy csak hasonló hozzám és nem fél bármi abszurd, extrán weird dolgokat a másikhoz vágni, hogy elérje a célját.
Megforgattam a szememet arra, amit mondott, ugyanakkor a sértegetése könnyedén lepergett rólam, hiszen ennyi idő alatt megtanultam azt, hogy semennyire se adjak idegenek szavára. Azt gondol, amit akar, hiszen mindenki az alapján ítéli meg a másikat, amit lát és a legtöbb esetben mindenki maszkot hord, ritka az, amikor lekerül és a valódi énünk megmutatkozik. Legutóbb velem ilyen Whitney előtt esett meg, meg kicsit Caleb előtt, de ez a csaj előtt? Nem igazán. Maradt a maszk, vagy olykor a pánik által uralt szavak és tettek, aki pedig ilyen könnyedén ítélkezik olyan felett, akit képes a pánik hatalmába keríteni, az pont annyit is ér, mint az sejthető. Fogalma sem lehet arról, hogy mennyire nehéz olyankor tisztán gondolkozni, főleg, ha az ember múltjában borzalmas dolgok lappanganak, amik akár egy horror filmbe is beillenének.

Fogalmam sincs arról, hogy miért nem sétálok egyszerűen tovább, miután sikerült elérnem, hogy magamra hagyjon. Mindig erre hajtok, hogy minél előbb elűzzem az embereket a közelemből, ritka az, amikor nem így teszek, vagy valaki még is maradni próbál, mert azt hiszi azzal jót tesz és segíteni próbál, miközben én nem kérek a segítségből. Fogalmuk sincs arról, hogy a veszély ott lohol a sarkamban, ami miatt sose maradtam eddig hosszabb ideig sehol se. Csak pár hét, aztán egyszerűen mindig tovább állok, mintha mi sem történt volna, de most? Most még is odasétálok hozzá és lehuppanok a vele szemben lévő székre. Kíváncsian mérem végig őt, mert nem igazán értem őt se. Úgy öltözik, mint egy Barbie baba, de közben meg olyannak tűnik, mint aki simán betörné bárki orrát, ha ahhoz lenne éppen kedve, viszont simán tévedhetek is.
- Tévedsz. – teljesen hétköznapian csendül a hangom, semmi nyoma nincs a korábbi kiakadásnak. – Nem az volt a gond, hogy kifizetted, hanem az, hogy olyanba ütötted bele az orrodat, amihez sok közöd nem volt. – higgadtan beszélek, miközben a pillantásomat rajta pihentetem meg. – De mindennek ellenére is bocs a korábbiért és köszi ezt. – mert lehet hisztis picsának tűntem korábban, vagy annak könyvel el, aminek csak akar, nem az én dolgom, de attól még tudok bocsánatot kérni és megköszönni azt, ha valaki segít, még ha nem is kértem. Bár továbbra se igazán értem, hogy miért cselekedett így és ez számomra kicsit aggasztó, mert megtanultam az elmúlt bő két év alatt, hogy semmi nincs ingyen, még a segítség se, mert az önzetlenség egyre ritkábban lelhető fel az emberekben.
Kicsit elhúzom a számat, de aztán igenlően bólintok, hiszen nem azért ültem ide, hogy folytassuk a korábbi csatározást, így ráhagyom az egészet. Ahogy mondani szokták, ízlések és pofonok, de az tuti, hogy én nem bújnék rózsaszínbe. Nagyon nem az én világom.
- Miért segítettél? – kíváncsian csendül a hangom és továbbra se fordítom el a fejemet. Könnyedén leolvashatja az arcomról, hogy tényleg érdekel a válasza és az oka. – Mármint manapság az emberek nem igazán segítőkészek, nem hogy csak úgy megvegyenek valamit egy idegennek. – kicsit bővebben is kifejtem azt, hogy miért is kérdeztem. Tényleg nem értem, ahogyan azt se, hogy miért mondta itt meg fogom találni, de ebben a városban már elég sok olyan történt velem, ami meglepő és váratlan volt. Talán még se volt annyira rossz ötlet ide tévednem, mert lehet kicsit változhat az én életem is. Tudom, balga ábránd.
- Rendben. – megadóan feltartom a kezemet és végre kicsit el is mosolyodom. – Neked mondjuk jól áll. – őszintén így gondolom a korábbi sértegetéseim ellenére is, az megint más kérdés, hogy a korábbiak után ő mennyire is fogja elhinni azt, hogy most nem ugratom és nem is beszólni akarok, hanem őszintén ezt gondolom.
Egy pillanatra elgondolkodom, hogy vajon kivételesen az eredeti nevemen, vagy a kamu nevemen mutatkozzak be, a kezére pillantok, amit kisebb habozást követően elfogadok és kicsit meg is rázom. – Ada vagyok, örülök a találkozásnak. – végül azt a nevet választom, amin az elmúlt évek alatt éltem és a dadám választott nekem, amikor segített megszökni hamis papírokkal.
- Tényleg? – döbbenten csendül a hangom, mert erre nem számítottam. Óvatosan elveszem az étlapot, ami az asztalon van, majd egy szendvicsre esik a választásom. – Köszönöm, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy megértem miért is vagy ennyire kedves velem. – az őszinteség könnyedén leolvasható az arcomról, ahogy a kisebb zavar is. Fülem mögé simítom a hajamat és lopva körbepillantok. – Mindig ennyire kedves vagy és gyakran mentesz meg másokat? – a rendelést követően szegezem neki az alábbi kérdést. Fogalmam sincs, hogy merre is kellene terelnem a beszélgetést, hiszen régóta nem csevegtem hosszabban senkivel se.

A folyóson kicsit kicsúszik a lábam alól a talaj, aminek köszönhetően részben elvesztem az irányítást és könnyedén kimondom azt, ami eszembe jut. Sőt, még kicsit rá is játszok a stílusra, hogy még távolabbra tudjam űzni őt, de ez nálam védekezési mechanizmus része. Elmarni magam mellől az embereket, mielőtt esetleg ők vernének át. Rohadtul nem vágyom még több árulásra, ahogyan még több bajra se, amit esetleg hozhat magával egy-egy új ismeretség, vagy egy pénzéhes emberrel való találkozás, aki netalán látta a fényképemet már valahol.
Szavaira először kicsit morcossá válik az ábrázatom és már majdnem pontosan annyira hevesen reagálnék arra amit mond, mint ahogyan ő teszi, amikor is belém fojtja sikeresen a szavakat azzal, ahogyan befejezi a kirohanását. Látott már valahol, nem is olyan régen. Érzem, ahogyan a pánik szép lassan átjárja az egész lényemet, hogy aztán megbénítson. A félelem és az elveszettség könnyedén váltja fel a korábbi harcos és dühös pillantásomat. Igyekszem a felszínen maradni és nem teljesen elmerülni a tajtékzó félelem tengerében, mert félő ha hagynám győzni eme érzést, akkor az egyben a bukásomat is jelentené.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. – másodpercek alatt igyekszem elrejteni minden korábbi érzést az arcomról, hogy aztán lazán és könnyedén szólaljak meg. Talán tényleg csak egy felszínes liba, akinek fel se tűnt, hogy nem is olyan régen milyen érzések suhantak át az arcomon, vagy éppen miként is fagytam le rövid időre.
- Nem tudom, talán megtetszett. – kicsit ugyan habozva szólalok meg, még a vállaimat is megrántom, majd végül még is a nyakláncért nyúlnék, de mielőtt megtehetném elkapja a karomat. A szorítása fáj, be kell látnom, hogy nem egy törékeny virágszál. Persze, hogy úgy reagálok a helyzetre, ahogy szinte mindenki tenné és megrántom a kezemet, hogy szabadulni tudjak, de persze harmatgyenge próbálkozás. A félelem újra kezdi megmutatni magát a felszín alatt, de most nem hagyom, hogy a pillantásom elárulja azt, hogy a frászt hozza rám.
- Te teljesen hibbant vagy. – hirtelen csak ennyire futja, de teljesen összezavar a viselkedésével, arról nem is beszélve, hogy milyen könnyedén kezeli le mindazt, amit a fejéhez vágtam. Még ha egy kicsit úgy is tűnik, hogy felhúztam őt, akkor is egyértelmű, hogy őt se kell félteni és könnyedén vág vissza, akaszt meg a beszédben. – Megköszönném, ha éppen nem akarnád eltörni a karomat. – és újra megrántom, hogy jelezzem neki, hogy igazán elengedhetné végre, főleg, ha már a nyakláncot is a kezembe nyomta. Ha végre eleget tesz ennek, akkor kicsit megtapogatom a másik kezemmel a kezének a lenyomatát és fújtatok egy sort. – Mindenkit szeretsz megjelölni, akinek segíteni próbálsz? Csak hogy biztosra menj, hogy nem fognak elfelejteni?– persze, hogy gúnyosan csendül a hangom és mellé egy övéhez hasonló művigyort is kap. Nagyot nyelek, amikor a zsarukat említi, de sikerül most erőt vennem magamon és nem megfutamodni. – Tényleg azt hiszed, hogy mindenkin tudnál segíteni így? Nem gondolod azt, hogy néhányan okkal nem akarják, hogy megtalálják? Vagy téged nem érdekelne, hogy milyen következménye lenne a tettednek? – kérdőn fürkészem őt, de valójában nem igazán várok rá választ, mert egyértelmű, hogy ki nem állhatjuk egymást. Mármint az eltelt röpke percek inkább azt sugallják, hogy hamarabb kaparnánk ki egymást szemét, mintsem tényleg barátok legyünk és ez így van jól. Legalább nem kell attól se tartanom, hogy követni akarna, vagy bármennyire is érdekelném. S pontosan eme gondolat miatt lep meg azzal, amit utána mond.  
Figyelem a távolodó alakját, de nem rohanok utána. Jó 5 perc is eltelik, mire sikerül működésre bírnom a lábaimat, de valójában a kijárat felé akartam menni, viszont valahogy pont sikerült Starbucks felé keverednem, ami előtt aztán megtorpanok. Habozok, de kiszúrom őt az egyik egészen eldugott asztalnál, mire a nyakláncra pillantok, aztán ismét rá. Végül egyszerűen odasétálok hozzá és leülök vele szemben.
- Van egy rossz hírem, hogy nincs seprűnyél a seggemben, vagy ha igen, akkor neked is akad. Nos, neked segített a sütemény, vagy továbbra is hárpia lakozik benned? – édesen csendül a hangom, majd legyintek, hogy inkább ne is feleljen rá. – Oké, sajnálom. Nem akartam a lelkedbe gázolni, de valljuk be, hogy akik így öltöznek, mint te azok, hogy is mondjam eléggé… - nem fejezem be a mondatot, inkább rábízom, hogy mit is gondol. – Másrészről meg nem szokásom csak úgy megbízni másokban, senki se cselekszik manapság önzetlenül. – utalok itt a korábbi tettére, majd egyszerűen hátra dőlök a székben és kérdőn fürkészem őt, miközben kicsit a hajamat arcomba simítom, hogy másoknak még kevésbé szúrjak szemet. Bár a legtöbb ember önmagával elfoglalva, így talán nincs is miért aggódnom. Plusz jó pár hónappal ezelőtt volt az eltűnésem évfordulója, így talán akkoriból rémlett neki és nem is most, csak a hecc kedvéért fogalmazott úgy, ahogy.
- Kezdjük elölről? – nem is értem, hogy minek töröm magam. Talán egyszerűen csak a személyes varázsa, hogy sikerült kivételesen összeakasztanom olyannal a bajuszomat, aki nem húzta be fülét farkát, vagy magam sem tudom. De még itt voltam, aztán lehet két perc múlva már inkább távozni fogok és eltűnök a tömegben, mintha soha nem is léteztem volna.

Elfáradtam már az állandó menekülésben, amibe pár évvel ezelőtt keveredtem, viszont egyre inkább úgy érzem, hogy a szebb élet reménye ábránd marad, nem több, mert a valóságban nem léteznek tündérkeresztanyák, így nagyobb esély van a piros hóra is, mint arra, hogy egyszer normális életem lehessen és ne kelljen örökké menekülnöm, bujkálnom. Pedig ha egy kívánságom lehetne, akkor az lenne, hogy normális életem legyen, hétköznapi gondokkal. Legyen egy hely, amit az otthonomnak hívhatok.
Míg a felszínen higgadtnak tűnhetek, addig a felszín alatt most is tiszta ideg vagyok. Ezer éve nem loptam már és esélyesen nem is a lehető legjobb üzletbe sétáltam be, de azt is tudom, ha most meghátrálok, akkor nem fogok másik helyen próbálkozni. Próbálom lecsillapítani az elmémet, óvatos lenni, miközben kíváncsian veszem szemügyre a különféle ékszereket és néha kicsit grimaszolok az áraknak vagy éppen az abszurd kinézetüknek köszönhetően. Úgy gondolom, hogy elég óvatos vagyok, hogy még nem teljesen felejtettem el, hogy miként is kell lopni, de valójában hatalmasat tévedek. Fel se tűnik az, hogy valakinek szemet szúrok, arról nem is beszélve, hogy azt gondolom könnyedén magam mögött fogom tudni hagyni az üzletet, mert pont akkora időzíteném a távozást, amikor egy másik vásárló is megannyi csomaggal éppen ezt tenné, így pedig esélyesen elsőre úgyis őt akarnák ellenőrizni, nekem meg talán lenne esélyem kereket oldani. Volt már amikor bejött ez a taktika. Jah, mondjuk eléggé vén fószer volt ott a biztonsági őr. De alig, hogy becsipog a kapu, mire én csak meglepetten pislognék a másik vásárló felé, addigra egy ismeretlen csaj egyszerűen felém tart és úgy szól hozzám, mintha ismernénk egymást. Egy pillanatra lefagyok, amikor megérzem az érintését, aztán ahogy találkozik a pillantásom a minket fürkésző biztonságiőrével, elmosolyodom és belemegyek a játékba, még ha nem is igazán értem, hogy miért segít vagy miért gondolta azt, hogy a segítségére szorulok. Meg volt a tervem és talán be is jött volna, ha nem zökkent ki. Vagy egyáltalán honnan tudta mire készülök? Lehet tényleg berozsdásodtam és életem legnagyobb hülyesége volt erre adni a fejemet.
- Már megint flörtöltél a pénztárossal? Vagy most inkább valamelyik eladóra esett a választásod? Már megbeszéltük, hogy ma nem érünk rá.– drámaian picsogósra veszem a hanglejtést, mert nem egy plázacicát volt már lehetőségem látni életem során és még meg is forgatom a szememet, miközben követem őt a pénztárhoz. Lemondóan sóhajtok. – Tudod, fontos parti lesz és még annyi helyre kell mennünk. Nézz rám, teljesen szétvagyok zuhanva, ezt nem két perc alatt fogják helyre hozni.  – bosszankodva csendül a hangom, mint aki tényleg nem érti a másik kilengéseit, hogy miért nem iparkodik. Színjáték közepette kicsit jobban szemügyre veszem őt. Fogalmam sincs ki ő, vagy éppen miért is ihlette meg a Barbie film, aminek a plakátja mindenhol ott volt egy időben, legalábbis a szerelése tökre arra hajaz. Ártatlanul mosolygok az eladóra, miközben türelmesen várakozok a „barátnőm” mellett, bár azt se igazán értem, hogy miért is hiszi el bárki ezt a műsort. Ég és föld a kettőnk kinézete. Én egy egyszerű farmerben és felsőben vagyok, ő meg tényleg úgy fest, mint akinek esélyesen az lehet a legnagyobb baja az életben, ha letörik a műkörme.
Követem őt kifelé az üzletből, továbbra is belékarolva, majd amikor megáll, akkor én is úgy teszek és kicsit távolabb húzódok tőle. Felvonom a szemöldökömet a kioktatására, majd egyszerűen elnevetem magam.
- Befejezted? – hirtelen csak ennyire futja a lehető legbunkóbb stílusban, de ez nálam védelmi mechanizmus. Elijeszteni és elüldözni mindenkit. - Arra még nem gondoltál, hogy volt egy tervem és hála neked tényleg majdnem lebuktam? – összefonom hozzá hasonlóan a karomat és újfent végig mérem. Arcomra kiülő grimasz eléggé árulkodó lehet, hogy mit is gondolok róla. Azt, hogy csak egy elkényeztetett Barbie baba, aki megjátssza itt a jószamaritánust.
Amikor felém nyújtja a zacskót, akkor kétkedve pillantok rá, de azért sietve elveszem, mert szükségem van rá és nem akarom, hogy meggondolja magát.  
- Miért adod nekem? Mi hasznod van abból, hogy segítettél?  - kérdőn csendül a hangom és nem eresztem el a pillantásommal, mert nem igazán értem őt. A plázalibák általában felszínesek és gonoszak. Ezt már én is megtanultam, elég volt csak kis ideig figyelni őket. – Mármint majdnem úgy festesz, mint egy élő Barbie baba, kicsit még a mozgásod is olyan, mint a legtöbb pi… - de elharapom a szót, aztán a tetoválásaira siklik a pillantásom, mert nem akarok teljesen vadbaromnak tűnni, vagy hálátlannak.