“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Nem tudok a lány agyába vájkálni, hogy szereti-e húzni a férfiak agyát azzal, hogy ilyenekben mutatkozik...hogy élvezi azt, hogy nyálaznak utána, főleg hogyha oda kerül a sor, akkor meg menekül. Szóval a helyzet közel sem egyszerű, de talán egyszer megfogom őt érteni. Akarom? Nem akarok belegondolni mélyebben, így hagyom a témát és azon gondolatfonalat, miért ilyen helyre jár melózni, holott ennél biztonságosabb is biztos akadt volna. Mindegy. Bár eme leírás, mit leírt, az nem mindegyik pacekra igaz, hiszen én sem fogdostam össze...szóval akár meg is sértődhetnék, de nem teszem. Szót sem ejtek rá. Felhozom azt, hogy tanulhatna önvédelmet, hogy az ilyen suttyóktól megvédhetné magát meg mástól is. De persze jön azzal, hogy az apja ellen nincs semmilyen módszer, amivel távol tarthatná. Miért? Feketeöves arkangyal az ürge? Ennyire ne rezeljen már be tőle. Álljon a sarkára a picsába is! Miért érdekel amúgy, hogy mit csinál? Hogy mihez akar kezdeni az életével? Oly mindegy...de mégsem. Olyan ötlettel és kijelentéssel jön elém, amin szó szerint meglepődök. Tanítsam? Én? Mit nem gondol?! Olyan komolyan kimondja ezen szavait, hogy a végén még totál komolynak hiszem mindezt. Pedig az, hiszen fizetne is érte. Elnyílnak ajkaim ezek hallatán, szinte ledöbbenek pár másodpercre, de aztán csak felröhögök, mintha olyan remek viccet hallottam volna.
- Biztos, hogy nem. - hagyom abba és dobom is vissza a választ határozottan. Nem azért, mert nem tudna megfizetni, vagy kiakadnék...nem vagyok oktató, nem tudok nevelni. Nem menne. Hülyeség! Magamban nem bíznék? Vagy benne, hogy nem bírná a módszereim? Tököm sem tudja...talán mindkettő fent áll. Mikor azonban a munkámmal kapcsolatos kérdésekkel jön, elkomorulok, majd levegőt veszek, hogy válaszoljak.
- Sok a kérdés! - szólalok meg kicsit hűvösen és válaszok nélkül hagyom, na meg persze a kíváncsisága is biztos az egekbe szökött, ezzel meg majd bosszantani fog. Ez van. Nem kötelességem mindenre is válaszolni, így inkább útjára engedem, hogy lezuhanyozzon. Kap törölközőt és pólót, a kérdésre sem felelek, inkább feltúrom a szekrényeimet valami rá passzoló gatya után. Mégis milyen fogást mutassak ÉN neki? ÉS ő mégis mit tudna nekem fizetni, mikor szinte semmilye sincs. Ez a legnagyobb baromság, amit életemben hallottam. Fizetne a szolgáltatásaimért. Mivel? A testével? Most komolyan azt a kevéske pénzt szedjem el tőle, amit megtermel magának az undorító munkájával? Mikor azonban a kezembe akad a keresett nadrág, akkor mosolyodtam el és magamhoz vettem, hogy széthajtva megnézzem a hosszát és a méretet benne. Nagyjából jó lesz. Szóval mire végzett a fürdőben, addigra ott várta a nadrág is. Semmi extra, egy sima melegítőnadrág. A pultnál figyeltem, ahogy kilép és felhúzza magára azt is, majd figyelemmel követtem, ahogy neki áll ténykedni a konyhámban. A lakásomban. Szóval...
- Legyen! - szólalok meg elpillantva róla, rohadtul nem az ő kérdésére válaszolva. - Megtanítalak pár általam ismert fogásra, ütésre, védésre...cserébe maradj itt és főz. Nem kell pénz. - folytattam és még mindig nem néztem rá. Talán szebben kellett volna megfogalmaznom a dolgokat? Ez olyan most mintha a cselédemmé fogadnám jelen helyzetben. Azt mondjuk nem mondtam, hogy mossa ki az alsóimat, bár arra nincs szükség, mindezt megteszem magam is. De jó lesz így. Lesz fedél a fje felett, lesz pénze amiből megfőz és lesz kaja is, mit ehet(ünk).
- Nem vagyok türelmes alak és a tutujgatást sem ismerem. - adtam tudtára a negatív oldalamat is, egy okot, hogyha ettől visszahátrálna, akkor most tegye. Rápillantottam, ám még nem adtam választ sem az ő feltett kérdésére, de most az volt a legkevesebb, hogy mi is volt a hűtőn belül.
 

Megjelenés

Kicsit kétkedve vonom fel a szemöldökömet, mint aki nem biztos abban, hogy a másik mennyire mondhat igazat, mert tény és való, hogy egy bárban dolgozni nem mindig felhőtlen és nem is álommeló, de jobb mint a semmi és annyira se gáz, mint ő azt gondolja. Na jó, a kisebb történések néha borzalmassá teszik, de azért viszonylag vigyáznak ránk, a kisebb dolgokat, meg vagy megszokod és úgy teszel, mintha mi sem történt volna – ami mérhetetlenül dühítő és gáz - , vagy elmész keresni másik munkát, ami nem mindig egyszerű. Bárki bármit is mondjon, ez a világ még mindig férfiak által uralt és néha tényleg azt hiszik mindent megtehetnek a nőkkel.
- Ez se lenne olyan rossz, ha a férfiak nem hinnék azt, hogy azért mert valaki rövid szoknyába bújt, akkor már is joguk van fogdosni őt, vagy ha nem gondolná némelyik amőba azt, hogy a nem valójában igent jelent. – kicsit óvatosan csendül a hangom, mert nem akarok neki támadni se, de remélhetőleg ő nem az a fajta pasi, aki ennek a tényét tagadná, hiszen ennek köszönhető volt az a szituáció is, aminek szerencsére ő véget vetett. Biztos voltam, hogy annak a pasinak a vérét nem csak az alkohol fűtötte, hanem az elutasításé és az is, hogy ki lett miattam dobva a bárból, mert túllépett már ott is egy határt.
- Tőle? – hirtelen nem értem, hogy mire is gondol, de aztán kezd egy sejtésem lenni. – Apám ellen nem hiszem, hogy létezne olyan fogás, amivel meg tudnám védeni magam. – őszintén így gondolom és kicsit még bele is borzongok, a kezem pedig önkénytelenül siklik a hasamra, ahol a hegek emlékeztetnek mindarra, amit velem művelt. Nagyot nyelek és lesütöm a pillantásomat, mert ha meg is tanulnám megvédeni magam, akkor se hiszem, hogy lenne bátorságom elé kerülni, vagy akár csak ártani neki, hiszen akkor olyanná válnék, mint amilyen ő, nem? – Taníts meg! Neked biztosan jól megy, hiszen te keveredtél már zűrbe. – újra ráemelem a pillantásomat és egészen határozottan csendül a hangom. Benne bízok, meg amúgy se tudok annyit jelenleg félretenni, hogy egy rendes órát kifizessek. – Akár fizetek is neked érte, még ha nem is annyit, mint egy ilyen helyen megszokott. – sietve hadarom el és remélhetőleg azelőtt, hogy nyélből elutasítaná a kérésemet. Miért ne segíthetne, ha már annyira ezt akarja, akkor legyen ő a tanárom. Csak nem tenne bennem kárt és az ő közelségét már valamennyire megszoktam, így teljesen be se feszülnék, ha a fogásokat mutatná meg rajtam.
Nem hittem volna, hogy válaszolni fog, így kicsit meglep az őszintesége és mosoly kúszik az arcomra.
- Szereted azt a helyet? Hogy kerültél oda? Akarsz előrelépni vagy szereted azt, amit csinálsz? – ahh lehet megint túl sok lett a kérdés, így sietve harapok a nyelvemre, hogy féket szabjak neki. Hamarosan pedig teljesen másabb irányba terelem a beszélgetést, mert a végén ki fog sebesedni a bőröm, mert annyira durván dörzsölöm.
Elvettem a felsőt és a törölközőt.
- Ez tényleg a tiéd? – mosolyogva kérdeztem meg a törölközőt látva, majd elindultam a fürdő felé, amikor is újabb kérdést intézett felém. Egy pillanatra elgondolkodtam, majd bólintottam, mert hiába tűnt hatalmasnak a póló, attól még én is jobban érezném magam, ha lenne alatta valami. Végül eltűntem a fürdőbe és becsuktam az ajtót, ha be lehetett zárni, akkor bezártam, ha nem, akkor megpróbáltam elé tolni valamit. Még a hajamat is megmostam, mert az italból fröccsent oda is. Nem siettem el, mert legalább négyszer meg kellett mosdanom, mire úgy kezdtem érezni, hogy végre nem érzem annak a fickónak az érintéseinek lenyomatát. Miután megtörölköztem belebújtam a ruhába és a haja köré csavartam a törölközőt, úgy sétáltam vissza a szobába. Ha közben vett elő nadrágot, akkor elvettem azt is, ha nem, akkor nem kérdeztem rá. Helyette leraktam a ruháimat összehajtogatva a kanapéra, majd a konyhába sétálva összeszedtem a széthagyott poharakat, tányérokat, hogy a mosogatóhoz érve elmossam azokat.
- Szóval van valami a hűtőben, vagy továbbra is csak innivalón élsz? – rémlett még az, hogy legutóbb is kongott a hűtő és végül rendelt kaját ettünk.  

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Meglep a lábemelésével, de finom oldalmozgásnak köszönhetően csak a combomat találja el. Hűvösen figyelem a távolságtartását, a kibuggyanó szavait. Nem is érdekelne a dolog, de túlgondolja a dolgot. Jó, persze, ki ne háborodna fel, ha a fejéhez vágnának néhány dolgot. Én sem ülnék olyan nyugodtan. De én más vagyok, mint bárki más, így nem hasonlítom magam másokhoz. Amint a kedvelésemmel jön és azzal, hogy folyamat változok, hát csak felröhögök rajta. Már csak a kiejtés miatt is, meg a felhozatal is...engem? Kedvelni? Ez jó vicc volt. Látom a kényelmetlenségét, ahogy igazgatja a ruhát magán, ahogy a helyét keresi a kanapén. Zavarja a dolog és nem is hagyja nyugodni. Persze, ahogy a ruháját érintem, ő úgy kapja el a kezem és tolja el. Hát el is veszem azt és nem leszek tolakodó, jelenleg tiszteletben tartom a szféráját. Meg amúgy is... inkább megtartom a távolságot kettőnk között. Jobb a békesség. Nem akarom, hogy újra harcipózba vágja magát, mert tüskévé válnék a szemeiben. Ám a szavaimmal úgy tűnik meglepem, hiszen kiolvasható az arcából, ahogy rám néz. Szavai hallatán felhúzódnak a szemöldökeim, de nem illetem válasszal. Ilyenről szó sincs. Nem aggódtam érte. Csupán reflex volt részemről a csóka kiütése...hogy megóvjam őt? Hogy békén hagyja a gyengébbet? Erről lehet szó, igen. A kibaszott jó szívem visz majd a sírba egyszer. Bár remélem, hogy nem fog hátba szúrni a jó cselekedetem hálájáért. Amúgy sem vagyok valami bizalomgerjesztő figura, hát a mások felé irányuló bizalmam is csekélyszámú, így aztán érthető a bizalomvesztése irányomba. Meglepne, ha mindez másképp lenne. Ha a teljes bizalmába fogadna...olyan sose lesz. Aminek örülök részben. Amint újra megszólal, akkor figyelek rá újból, hogy miért ezt a munkát vállalta. De a pénz mit adtam neki hát nem tartott soká. Talán nem ilyen ruhát kellett volna vennie belőle...de nem róhatom fel mindezt számára. Semmi közöm sincs, hogy mire költi a pénzét. Apró félmosoly kerül a képemre, de az újabb kérdése máris válaszadásra késztet.
- Hatszor jobb ennél, mint amit most elvállaltál. - igaz, hogy erről majd Joe-t is be kellene avatnom és meg kellene beszélnünk, hiszen nem én lennék a munkaadója. Már ha eljönne persze majd, hogy megnézze a helyet. Meg hogy mit is tudna ott végezni...ezt is csak Joe tudná megmondani, hiszen nem egyszerű lóti futi lenne ott. Vagy tököm tudja mit lehetne ott vele kezdeni. Elgondolkodok ugyan ezen kicsit, de hogy miért akarok segíteni...választ nem tudok rá egyből és arra sem, hogy mit kérek cserébe. Vagyis erre de, tudok választ.
- Megtanulod megvédeni magad az ilyen fattyúktól... és Tőle is. - nézek hűvösen a szemeibe és jelen pillanatban az apjára gondolok, aki elől menekül. Szembe kellene néznie vele és elintéznie azt, hogy ne kelljen szöknie minden egyes pillanatban. Tudom az milyen, ha minden pillanatban a hátad mögé kell nézz...szóval valami jó kis fizikai edzés kellene neki. Önvédelmi óra. Nem kérem a testét, sem a lelkét, nem vagyok gazember, mint aminek leírt. Csak a szám nagy és néha túlreagálok dolgokat, de testi fenyítést sokszor nem alkalmaztam nőkön. Nem azt mondom, hogy agresszióból még nem mentem neki egynek sem, mert hazudnék. Megtörtént, sajnos bárkinek neki esek, ezzel élek együtt. Szóval nem is magam miatt mondom ezt, hanem miatta. Ami megint csak...nonszensz...mi van velem? Szerinte nem vagyok szörnyeteg. És a szavai jól esnek egy olyan embertől, ki nem ismer teljesen. Látott már kiakadva, látott már segítőkész állapotban. De nem látott még igazán kiborulva. Nem akarom, hogy úgy lásson.
- Egy hangárban dolgozok. Repülők között. Bütykölés, takarítás, ami épp szükséges. - adok választ a munka kérdésre, ha már rákérdezett és nem titok mindez. Legális munka, mely nem épp tiszta, de szeretem csinálni. Lefoglalja az elmémet és nem hagy csapongani, illegális munkákba keveredni és versenyezni, lopni, csalni.
Amint pedig ruhát és törölközőt kér csak szusszanva mozdulok, hogy a hálószobámba lépjek a szekrényhez és kinyissam a megfelelő szekrényt ezekhez. Egy hosszabb póló, mit nemrég pakoltam el hanyag mód a mosás-száradása után és egy nagyobb mintás jó nedvszívó törölköző is kerül a kezeim közé. Már nem is tudom, hogy mikor vettem csak úgy poénból, de nem mai darab. Ezekkel lépek vissza az irányába és dobom le mellé az ülőalkalmatosságra.
- Tégy, amit akarsz. - nem voltam bunkó, de nem fogok engedélyt adni semmire sem. Azt sem hagyhatom, hogy itt omoljon össze bánatában. De aztán még eszembe jut egy dolog...nem is foglalkozok a kaja témával, nem is érdekel a magam gyomra, de a másikéval még annyira sem foglalkozom.
- Ha találok a szekrény mélyén rád való gatyát...kell? - érdeklődöm, hiszen, ha nem akar mutogatni magából semmit, akkor az is el kél majd. Nem én leszek a szoknya alá bámészkodó, de ha kényelmetlenül érezné magát, akkor ne húzogassa a pólót magán. Hosszútávon egyikőnknek sem fog jót tenni. Jó persze, az a póló a térdéig leér majd, talán kicsit tovább is, de jobb, ha van más is rajta. Nem miattam, hiszen az én fantáziámat nem indítja be...a saját kényelme érdekében.  

Megjelenés

Meg kellene könnyebbülnöm a válasznak köszönhetően, de messzire elkerül ez az érzés. Tudnom kellett, hogy él és nem halt meg miattam, de hirtelen emiatt önzőnek érzem magamat. Úgy érzem, hogy annak a tetűnek jobb lett volna, ha inkább meghal, hiszen akkor esélye se lenne arra, hogy máskor egy másik lányt bántson, ha a mai incidens nem vette volna el a kedvét az egésztől. Idegesen és feszülten dörzsölöm meg a halántékomat, mert egyre inkább hasogat a fejemet és ez a kettőség érzése egyáltalán nem segít a jelenlegi állapotomon, se abban, hogy igazán meg tudjak nyugodni.
Következő pillanatban viszont a mondandójával kizökkent abból, hogy tovább rágódjak a szituáción, megpróbáljam megérteni az érzéseimet és pillanatok alatt robbantja be a harag lángjait, amiről nem csak a pillantásom árulkodik, hanem a szavaim, hanglejtésem és a tetteim is, ahogy neki próbálok menni. Könnyedén kapja el a karomat, összepréselem az ajkaimat, majd amikor azt mondja, hogy semmit, akkor magam sem tudom miért, de a térdem pillanatok alatt lendül, hogy megpróbáljam ágyékon találni. Ha nem ugrik időben hátra, akkor azzal esélyesen célt érek, hiszen eddig csak a kezemmel próbáltam bántani.
- Rohadj meg! – hangom csak úgy csöpög a kedvességtől, és ha nem rettegnék kilépni az utcára, akkor esélyesen elrohannék, de helyette csak visszamászom a kanapéra, amint elengedi a kezemet, hogy tudtára adjam egyáltalán nem a testemből élek. Hamarabb halnék éhen, mintsem ilyenre adjam a fejemet, mert képtelen lennék rá.
- Tudod, amikor már kezdeném elhinni, hogy van szíved és egy picit kedvelnélek is - még az ujjaimmal is mutatom a mértéket -,  mindig könnyedén megcáfolod és eléred, hogy meggondoljam magam, mert egy faszkalappá változol. – felé fordulok, állom a pillantását, ha találkozik a tekintetünk, aztán elfordítom a fejemet. A lábamat magam alá húzom és igyekszem úgy ülni, hogy ne mutassak túlzottan sokat és tudom, hogy meg kellene nyugodnom, de a helyett hogy tovább léphetnék azon, ami majdnem történt, helyette még ő is állandóan olyan utalásokkal jön, amitől a kavargó gyomrom még inkább felfordul. Hogy lehet érzelmileg ennyire nulla, hogy képtelen rájönni arra, hogy most nem kellene ilyennel viccelődnie, ahogy szóba hoznia se?
Tudom, hogy igaza van, de nem mindenki válogathat a munkák között. Amikor a szoknyámhoz ér, akkor sietve kapok a kezéért és ráfogok, mert fogalmam sincs, hogy mire készül, de egyértelmű, hogy jelenleg teljesen benne se bízok. A körmeim kicsit a bőrébe vájnak, majd pedig eltolom a kezét, ha tudom. Mielőtt felelhetnék arra, amit mond újabb bombát dob le, amivel sikerül elérnie, hogy újra kicsit sokkot kapjak. Sietve fordulok felé és egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy tényleg azt hallottam amit, vagy csak képzelődtem.
- Tudod, kezdesz kicsit olyannak hatni, mint aki aggódik értem. – hangom egy fokkal higgadtabban csendül és annyi gyűlölet sincs benne, mint korábban. Hatalmasat sóhajtok, hátradőlök a kanapén és a fejemet a támlának döntöm. Megdörzsölöm az arcomat és adok időt magamnak arra, hogy átgondoljam mindazt, amit mondott. – Jelenleg ez volt a legjobban fizetendő munka és sokat se kérdeztek a bárban. Valamiből nekem is élnem kell, amit legutóbb adtál se tart ki örökre, mert sajnos éjszakánként nem duplázza meg magát. – természetesen egy kis irónia jut a válaszomba, aztán újra megkeresem őt a pillantásommal. – Miféle munka? És miért akarsz segíteni? Vagy inkább azt kellene kérdeznem, hogy mit kérsz cserébe? – meglepettséget el se tudnám rejteni az arcomról, se a hangomból. Kíváncsian fürkészem őt, majd újra végigpillantok magamon, aztán ismételten el fog az undor és legszívesebben addig dörzsölném a bőrömet, míg biztos nem lennék abban, hogy már nem érzem annak a pasinak az érintésének nyomát, vagy az illatát magamon.
Felvonom a szemöldökömet, kicsit oldalra billentem a fejemet és haloványan elmosolyodom, mert már egészen úgy hat, mintha meg akarna nyugtatni és arra hajtana, hogy ne utáljam annyira, mint percekkel ezelőtt.
- Nem tudod, hogy milyen szörnyetegek élnek az emlékeimben, de azt eddig is tudtam, hogy nem olyan vagy. – őszintén ezt gondolom, még ha az megint más kérdés, hogy akadt olyan pillanat a találkozásaink alatt, amikor a szörnyeteg ranglétra legaljára soroltam. – Miféle munkád van? – tényleg érdekel, aztán sóhajtok. Habozok, a ruhámat babrálom, végül erőt veszek magamon és megszólalok.
- Szeretnék kérni egy törölközőt és egy pólót. A te pólódat, mert az elég hosszú lenne rajtam. – hiszen egyértelmű a méret béli különbség és én most arra vágyom, hogy minél kevesebbet láthasson belőlem. S csak remélni tudom, hogy hirtelen nem fog megint dühös Hulk válni belőle egy ilyen ártatlan kérés miatt. – Megengeded, hogy lezuhanyozzam, cserébe csinálok reggelit, már ha nem kong megint a hűtöd. – hiszen tudok főzni, nem is annyira rosszul. Az évek alatt egy-egy munkának köszönhetően ellestem pár trükköt, meg volt, amikor be is segítettem apróbb dolgokba. S közben igyekszem nem hagyni azt, hogy a történtek újra teljesen megbénítsanak és a földre taszítsanak. Menekülök és félek attól, ha újra ránk telepszik a csend, vagy csak nincs ami elvonja a figyelmemet, akkor újra a mélybe fogok zuhanni.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Ő feszült, én meg nem tudom mit tehetnék egy majdnem megerőszakolt lánnyal. Fiatal még, hogy egymaga túlélje egy ilyen helyen. Megmentettem, bár fingom nincs tényleg, hogy mi céllal. Hogy mi okom volt rá. Hogy miért hoztam ide. Hogy miért akarom távol tartani az utcától és a sok mocsoktól. Mikor én sem vagyok veszélytelen. De ő jobban aggódik a majdnem erőszaktevője életéért, így biztosítottam róla, hogy él, ám akár fel is hívhatok valakit, hogy megtegye az ellenőrzést. Nehezen telefonálok, ismerek valakit a környékről, aki fel is veszi pár csörgést követően. Kihangosítom.
- Szeva Fly. A közeledben van egy szétcsapott alak. Megnéznéd, hogy él-e még? - kérdezem tőle, a másik oldalról nyögések és krákogások érkeznek...nem hat meg és erre nem is reagálok, de válasz is érkezik ezeken keresztül és sokat várni sem kell rá türelmetlenül. Hiszen helyben van...
- Mit csináltál vele? Él amúgy, most támogatom fel a földről. Nagyon oda van... - nevet a végére, elhúzom a szám, majd szusszanok, hiszen csak az információ kellett és Ada is hallhatta a választ a kérdésére. Ha őt ez megnyugtatja, mit bánom én...
- Majd ütközünk. - bontom a vonalat és teszem el a mobilt. Azt csinál azzal a fickóval, amit akar, nekem tök mindegy, hogy hol bolyong, engem hagyjon békén, de majd úgyis együtt iszunk az előbb csevegett hapekkal. Ada irányába pillantok, de nem engedek szót az egésznek. Hallhatta a dolgot, így nem kommentálom számára. Ami meg a munkát illette, amit elvállalt, tekintve a ruháját, talán félre érthető mindkettőnk száméra ám nem épp arra gondoltam, amire hirtelen felcsattant. A kiborulását szinte végig mosolygom, megütni nem tud, számítok mindenhonnan ilyen csapásokra, szinte reflex az, ahogy elkapom a karját. Ahogy meglökni akar, de csak figyelem és hallgatom a vagdalózását.
- Ennyi erővel semmit... - húzom az agyát kicsit, mikor a burkával jön, hiszen, ha ruha van rajta, ha valami villantósabb, nyomában jár minden eszement. Miért jó ez neki? Vagy véletlenül történnek körülötte az események? Olyan, hogy véletlen, olyan nincs. Az, hogy olyan vagyok, mint az a faszkalap...lehet, bár akkor nem itt lenne, hanem otthagytam volna szétkefélve...de ezt nem kötöm az orrára.
- Ugyan, ne szégyelld. A munka az munka. - bököm ki, de aztán leülök mellé, persze nem a közelében. Hallgatok, keresem a szavakat, hiszen nemrégiben sértettem meg. Sokadszorra. Nem akarok újra bántóan fellépni ellene, de szép szavakat sem találok...
- Válts munkát...ha nem vagyok ott...kitudja mi történt volna. Nem kifizetődő az ilyen helyeken való ilyesmi villantós... - nyúlok a ruhájához, hogy rábökjek mire is gondoltam, persze nem tapizni akarom, nem fogok rá nyomulni, tisztában vagyok a helyzetével és a személyes térrel is.
- Ha gondolod...tudok egy helyet, ahol biztonságosabb lenne...- vonok vállat és felkelek mellőle, a választás az ő kezében van. Felajánlottam valamit, él vagy nem a lehetőségekkel...már az ő baja. Tisztességesebb és jobb fizetési lehetőséget ajánlhat. Amúgy miért is érdekel, hogy milyen munkát végez? Talán mert emlékeztet magamra...vagy pont, hogy Rá. Nem akarom, hogy elbassza ennél is jobban az életét. Nem törődök vele, csak...terelgetem a magam módján, hiszen fiatal és szülői támogatás nincs mögötte és a segge alatt sem. Felkelek mellőle és a pulthoz lépek, hogy igyak magam is, csapvizet töltök, majd visszapillantok a kanapén ücsörgőre. A világ hatalmas számára és a tapasztalatai is nullák szinte, de akad olyan hely, ahol felkarolják és nincs aki zaklatná. De rajta áll, hogy mit kezd magával. Én nem bántom semmilyen módon sem...hiszen most is megóvtam őt. A védelmembe vettem és ez...távol szokott állni tőlem. Új érzés és szabadulnék ettől, de nem megy és talán nem is fog ez az ösztön csak úgy semmivé lenni.
- Csak hogy tudd...tisztességes munkát végzek tisztán, szerződéssel. Nem vagyok olyan szörnyeteg, kik a te rémképeidben léteznek. - szólalok meg, sem harag nincs bennem, sem provokáció, de gúny az végképp sincs. Átérzem a dolgokat, miket átél nap nap után, hiszen menekül. Ahogy én is ugyanezt tettem, hiszen nem találtam a helyem a világban. Nem mintha most már fixen megtaláltam volna, de állnak mellettem, kikhez fordulhatok, ha bajom van.

Megjelenés

Létezik olyan hely, ahol igazán ki merném jelenteni, hogy biztonságban vagyok? Talán. Legutóbb Whitneynél biztonságban éreztem magam, Abe közelében? Magam sem tudom. Néha igen, míg máskor nem, mert túlzottan olyan, mint az időjárás, hogy sose tudhatod igazán azt, hogy mikor is kezd el mennydörögni és villámlani, mert egy ártatlan megszólaláson, kérdésen is felhúzza magát. Komolyan még Hulk se veszítette el annyira gyakran a fejét, mint ő a legutóbbi találkozásunk során, viszont mindennek ellenére jelenleg biztonságban érzem magam a közelében. A segítségemre sietett, pedig nem lett volna kötelessége, el is fordíthatta volna a fejét, de nem tette és emiatt talán örökre az adósa fogok maradni, mert csak neki köszönhetően sikerült elkerülnöm egy újabb borzalmat.
Talán tényleg rossz csillagzat alatt születtem, hogy léptem-nyomon mindig megtalál valami borzalom és az életembe a napsugarak csak alig-alig szűrödnek be, pedig mindennél jobban vágyom már egy kis melegségre, biztonságra és szeretetre, ahogyan napfényre is a sokévnyi viharfelhőket követően.  
A kanapén igyekszem úgy helyezkedni, hogy a rövid szoknyámnak köszönhetően se villantsak, miközben egyre inkább belesimulok a kanapéba, mintha csak egyé akarnék válni vele. S kicsit így is van, miközben fürkészem a velem szemben lévő falat és próbálom az elmémre telepedő köd árnyékában kicsit feldolgozni mindazt, ami majdnem velem történt.
Amikor a palackot felém nyújtja, akkor egy köszönöm kíséretében elveszem azt. Sietve nyitom ki és ha kisebb palack volt, akkor a felét is megiszom. Megtörlöm a számat a kezemmel és visszacsavarom a kupakot, aztán a palackot az ölembe ejtem, miután a lábamat magam alá húztam.
Feszülten simítok végig az arcomon, túrok a hajamba és a kezem is kicsit még megremeg, majd lepillantok a térdemen lévő horzsolásra és egy-két apróbb kavics darabot is lesöprök a sebről. Figyelem őt, de egy kérdés nem hagy nyugodni, még akkor se, ha az a férfi majdnem olyat tett, amit én nem akartam és egy életre megnyomorított volna vele, már ha egyáltalán életben maradok, hiszen ki tudja, hogy pontosan mire is készült. Szerencsére én nem, de még se hagyj békén az a tudat, hogy esetleg még egy ember miattam halt meg, még ha nem is én kerestem a bajt.
Az ajánlatának köszönhetően meglepettség ül ki az arcomra és kicsit úgy pillantok rá, mint aki kételkedik a másik elmeállapotában, vagy abban, hogy biztosan jól hallotta azt, amit mondtak neki.
- Tényleg megtennéd? – döbbenetemnek hangot is adok, lesütöm a pillantásomat. – Tudom, hogy nem logikus, de szeretném tudni, hogy életben van-e, vagy nem. – bár utóbbit nem is akarom igazán tudni, hiszen szép lassan a bűntudat felemészt, amiért ártatlan emberek halnak meg miattam, ott van anya és a dadám is. Mind a kettő csodálatos teremtés volt, még ha az elsőről csak történeteket is hallottam és személyesen sose volt lehetőségem megismerni, de akkor is biztosan az lehetett. Nem is értem, hogy volt képes összeállni egy olyan alakkal, mint az apám. – Köszönöm. – félénken pillantok rá, mint aki attól tart, hogy újra Abe féle viharba toppan, mert máris megváltozik a hangulata.
Állom a pillantását, még ha jelenleg ő elveszettséget, rémületet és megtörtséget is tud kiolvasni a pillantásomból. Nem fordítom el, viszont amikor újra megszólal, akkor harag fellobban és pillanatok alatt pattanok fel, hogy megpróbáljak lekeverni neki, vagy mellkason lökni őt.
- Bazd meg! – a pillanat heve magával ránt és másodpercek törtrésze alatt gyűlöletet, megvetést érzek irányába a korábbi hála és biztonság helyett. – Képzeld, továbbra se a testemből élek. – sziszegem a fogaim között, és ha csak nem kapta el a karomat és nem tart ott magánál, akkor újra hátrálni kezdek, lehuppanok a kanapéra. Akár sikerült távolabb keverednem tőle, akár nem, akkor is a szabad kezemmel kicsit túlzott erővel simítok végig a nyakamon, mintha csak a bőrömet akarnám lehántani, valójában annak a fickónak az érintését akarom eltűntetni. – Egy bárban dolgozom, meg nyár van. Még is mit kéne hordanom? Burkát? – nézek rá érthetetlenül, mert tényleg minden fickó azt hiszi, hogy a nők azért bújnak ilyen ruhába, mert azt akarják, hogy kéretlenül tapogassanak őket? Kibaszottul tévednek! – Pont olyan vagy, mint ő! – na jó nem teljesen, de szúrni akarok és felbaszni az agyát. Azt akarom, hogy érezze milyen sértő is volt a feltételezése, mert esélyesen őt pont annyira idegesíteni fogja, hogy egy olyan féreghez lett hasonlítva, mint akit lehámozott rólam, mint engem az, hogy mit is feltételez rólam.  

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Melyik gyenge lelkű akarna egyedül maradni az éjszaka közepén az utcán? Gyenge lelkű? Fiatal? Nő? Gyermek? Idős? Fiatal? Még férfi is bőghet élete során többször is. Bőgtem én is több alkalommal gyerekként. Tizenkilenc évesen is, mikor a nőm úgy döntött, hogy meghal az autóbalesetben. Azóta változtam meg...mert elhagynak. Akiket megszeretek, azok így is úgy is elhagynak, magamra hagynak. Persze, jöhetek apám szavaival... Ez az élet rendje. Akiket szeretünk, azok elhagynak! Pff, ódivatú, de mégis igaz. Nem hagyom magára, ebben biztos vagyok, de a többivel kapcsolatban kérdéseim vannak magammal szemben. Mi a faszt fogok vele csinálni? Mindenesetre talpra állítottam és megindultam vele haza. Kérdésére elsőre nem reagáltam, csak kifújtam a füstöt és újabb slukkot szívtam, tüdőztem le, majd eresztettem ki. Hova viszem? Nem mondhatom, hogy fogalmam sincs...mert tudom. Csak az utána lévő dolgokat és tennivalókat nem tudom majd hova tenni.
- Haza. - felelek ennyit és számomra ennyi bőven elég, hogy ő ettől a választól vagy megnyugodott, vagy még zaklatottabb lett. Haza akartam menni. Nem akartam, de az események nem engedték a további züllést, meg hát... ugyan a lelkiismeretemmel nincs gond és nem is szokott megszólalni, de hogyan hagyhattam volna csak úgy itt? Nem szokásom csak úgy idegeneket védelmezni, vagy épp csak megmenteni, de van elég baja is ezeken kívül...így meg elgondolkodhat azon, akar-e még egyedül ilyen helyeken ficánkolni. Ki ne akarná benyalni magát belé, ha egyszer ilyen ruha van rajta? Engem nem igazán mozgat meg, nem az esetem még így sem, meg hát nem rég volt egy jó estém...Csendes. Ő is és én magam is. Nem nagyon akarok picsogást hallani, jelenleg eléggé kiélezve vagyok a hüppögésére is, de nem esek torokra miatta. Próbálok megértő lenni, még ha nehéz is és normális körülmények között talán nem is segítettem volna ki a szorult helyzetből.
Odahaza azonban ismeri a járást, egyből a kanapét veszi célba és le is rogy rá. Nem veszem figyelembe, lepakolom a cuccaimat a konyha pultra, fél füllel figyelek felé. A mobilomat is ledobom, majd a hűtőt tárom fel, hogy valami hideget vegyek magamhoz. Üdítőre esett a választásom, jelenleg csak ilyesmi lapul benne, meg a tegnap előtti kaja, amit hoztam az egyik étteremből munkából hazafelé. Ő meg nem is tudom, talán próbálja kiheverni a történteket. Bár ilyen gyorsan lehetetlen. Honnan tudom? Nézz rám, van, amit ma is emésztek és évek teltek el és nem dolgoztam fel rendesen. De ez most nem az én 19 éves takony koromról szól, hanem róla. A vízkérését hallva körül néztem. A poharak szerte szét a lakás különböző pontjain hevertek, ilyen- olyan italvégekkel az aljukban. Nem akartam mosogatni és azt sem akartam, hogy ilyenből igyon. Ám nem volt több tiszta poharam, így a hűtőből szedtem elő egy üveg bontatlan mentes vizet. Megkezdtem, leszedtem a kupakot, majd odaléptem hozzá, hogy átadjam neki.
- Tessék. Igyál. - nem voltam bunkó és akaratos sem. A kérdés azonban fejbe talált, a gyilkosság témákban sosem voltam jó, így vállat vontam. Nem gondoltam rá, hogy mi lehet vele, ám neki egy megnyugtató válasz kellett. Hát kapott, ez pedig zsigerből jött.
- Nem. Életben volt, mikor elindultunk. Emelkedett a mellkasa...szeretnéd megnyugtatni magad? Hívjak valakit, aki le ellenőrzi az állapotát? - nem fröcsögtem a gúnytól, sem a haragtól, hogy ilyennel hozakodott elő és válaszolnom kellett. De tényleg nem érdekelt a fickó állapota, bár gyilkos nem vagyok, nem is akartam azzá válni. Ennyitől meg még senki sem döglött bele. És ha már az állapotoknál jártunk...a pillantásom az ő ruháját is végig vizslatta. Kíváncsi nem voltam, de volt kérdésem hozzá.
- Találtál valami mocsok munkát, mi? - érdeklődtem, bár leginkább az érdekelt, hogy miért volt még mindig a városban. Nem zavar a jelenléte, legalábbis akkor, mikor csendben van. Amúgy idegesítő, mint a többi fruska a korabeliek szintjén. Az ilyenekkel nem tudok mit kezdeni, még a könnyeit látva sem tudok megenyhülni. Csak letelepedtem az asztal szélére és onnan figyeltem.  

Megjelenés

Nem csak a gondolataimat nem tudtam kontroll alatt tartani, hanem a tetteimet se, hiszen sose gondoltam volna azt, hogy valaha valaki ölelésébe úgy fogom magam fúrni, mintha az életem múlna rajta, most még is ezt tettem. Idegennek hatott még számomra is, de abban a zaklatott állapotban nem igazán fogtam fel a cselekedem súlyát vagy azt, hogy a másikra milyen hatással is lehet. Egyszerűen az ösztöneim vezérelték a cselekedeteimet, miközben a félelemnek köszönhetően továbbra is reszkettem, mint egy szélben ringatózó virág. A könnyeim nem akartak elapadni, hiába hárult el a veszély, hiába nem lett komolyabb bajom attól még azokban a pillanatokban képtelen voltam igazán felfogni ezt, hiszen ha rossz történik velünk, akkor utána mindig hosszabb idő kell, mire képesek vagyunk elhinni azt, hogy a vihar elmúlt.
Amikor a hátamhoz ért a keze, akkor összerezdültem, a karomat szorosabban fontam köré és egy megkönnyebbülést szimbolizáló sóhaj bukott ki ajkaim között, ahogy ő végigsimított a hátamon, mintha csak így akart volna megnyugtatni, ráébreszteni arra, hogy nincs már baj. Arcomat éppen a vállához fúrtam , amikor is a keze feljebb vándorolt a vállaimra, majd eltolt magától. Könnyáztatta arccal fürkésztem őt, miközben a sírásnak köszönhetően szipogtam is, majd újra a mögötte heverő testre siklott a pillantásom és a félelem újra kezdett átjárni. Reszketni kezdtem. „Meghalt?” ott zakatolt elmémben a kérdés, de képtelen voltam feltenni, féltem a választól és reménykedtem abban, hogy nem. Nem tudnék azzal a tudattal élni, ha még egy ember meghalt volna miattam, még akkor is, ha borzalmas tettre készült.
A kérdését hallva sietve fordultam felé és nagyokat pislogtam, mint aki nem teljesen értené azt, amit tőle kérdeznek és kicsit így is volt. Kellett egy kis idő, mire a szavai értelmet nyertek, miután átjutottak az elmémre ereszkedett ködön át. Sietve ráztam meg a fejemet, mert tényleg nem akartam egyedül maradni, még mindig rettegtem. Féltem attól, hogy esetleg hamarosan a haverjai ránk találnak, vagy csak attól, ha kettőt lépnék, akkor egy ahhoz hasonló alakba botlanék, hiszen ilyenkor gyakran lézengenek az utcákon illuminált állapotban lévő egyedek. Vagy lehet igenlően kellett volna erre bólintottam? Össze voltam zavarodva és a tisztán gondolkodást elvárni a jelenhelyzetben olyan lett volna, mintha az ember azt kérné a víztől, hogy ne fodrozódjon, ha követ ejtenek bele.
- Nem akarok egyedül maradni. – talán a többiek otthon vannak, de inkább voltak lakótársak, akiket szinte sose láttam, mintsem barátok. Hangom többször is megremegett és megbicsaklott, félve pillantottam körbe a kihalt utcán, mintha csak azt várnám, hogy a vihar újra életre kell, mert netalán a barátai keresni kezdik őt és hamarosan megjelennek valamelyik utcáról befordulva.
Összezavarodottan és megilletődve pillantottam rá, amikor egyik pillanatról a másikra felállított, mire a lábaim megremegtek és majdnem vissza is hulltam a porba, ahova talán tartozom, - legalábbis apám szerint ott lenne a helyem-, ha nem tartott volna meg a karjával. Szorosan hozzábújva botladoztam mellette, miközben a fejem zúgott és az egyik térdem hasogatott is, mert az esés következtében kicsit megsérült.
A fejem vállának dőlt néha, kisebb fintor kiült az arcomra, amikor megéreztem a cigaretta füst szagát, de semmi erőm nem lett volna ahhoz, hogy vitát nyissak erről vele, meg amúgy se volt közöm, hogy mit csinál. Az ő egészsége volt, meg egyébként is hálás voltam azért, hogy megmentett és neki köszönhetően nem történt egy újabb borzalmas dolog velem.
- Várj! Nem erre kell menni! Hova viszel? – ijedten csendült a hangom hosszú perceket követően, amikor rájöttem arra, hogy baromira nem haza felé megyünk. Néha én is tudtam rossz irányba fordulni, de erre biztosan nem jártam még, egyáltalán nem volt ismerős ez a környék. Ahogy legutóbb az ő házának a környékét se figyeltem meg, így nem sejtettem azt, hogy oda tartunk.
Csak végre otthon akartam lenni, hogy forró zuhanyt vehessek és megpróbálhassam lemosni, eltörölni a férfi érintéseinek nyomát, hogy aztán bebújjak az ágyamba, apróra gömbölyödjek és elrejtőzzem a világ elől. Meg akartam állni, ahogy a pánik átjárt, de esélyem se volt, ha ő tovább ment. Talán meg kellett volna próbálnom ellökni magamtól, de tudtam jól, hogy esélytelen lenne, mert az erőm elhagyott. A fejem zsongott és kicsit szédültem is, miközben a szívem újra hevesebben kezdett el verni az ismételten rám törő félelem miatt, amíg nem adott választ a kérdésemre.

Fáradt voltam és még mindig sokkban voltam, amikor megérkeztünk a lakásához, miután bejutottunk a lakásba és eljutottam a kanapéig, akkor lerogytam rá. Még mindig kicsit remegtem, majd feszülten és undorodva dörzsöltem meg a nyakamat, pontosan ott, ahol a férfi ajkaival érintette. A gyomrom újra bukfencet vetett, mert elmém kegyetlensége miatt, hiszen felidézte azt, amit történt, olyan volt, mintha csak most történne, mivel jelenleg is éreztem ajkának és a kezének az érintését a bőrömön. Ajkamba haraptam és próbáltam nem újra elsírni magam.
- Kérhetnék egy pohár vizet? – erőtlenül és óvatosan csendült a hangom, miközben reszketegen ráemeltem a pillantásomat. Sietve próbáltam a lehető legapróbbra összehúzni magam és a lehető legjobban a kanapéhoz simultam, mintha csak egybe akarnék olvadni vele. Akár elment a vízért, akár nem, akkor is kisebb habozást követően megszólaltam, kerülve a pillantását.
- Ő… ő… - nagyot nyeltem, a kezem megremegett mire ökölbe szorítottam. A körmeim tenyerembe vájtak. – meghalt? – képtelen voltam szabadulni ettől a gondolattól. Tudnom kellett, mert képtelen lettem volna elviselni, ha még egy ember miattam halt volna meg. Még akkor is, ha ő rossz ember volt. Anya meghalt, mert életet adott nekem. A dadám is esélyen halott, mert segített elszökni apám karmai közül. Éreztem, ahogy újra végigfolyik pár könnycsepp az arcomon.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

A zavart, pánikoló lányhoz guggolni már bonyolultabb volt részemről, mint az előző cselekedetem. Eltüntetni egy hapekot a közeléből, ki bármilyen életformának ártó szándékkal fordulhatott volna...sokkal egyszerűbb volt, sokkal könnyebbnek éreztem. Sosem voltam az az ember, aki képes volt nyugodtságot adni másik személynek, általában én voltam az, aki felbújtotta a hangulatot, aki szította a többieket és saját magam érzéseit is. Bár utóbbit könnyebb volt minden téren haragra kovácsolni. Nem tudtam mit kezdeni a jelenlegi helyzettel, a lánnyal, aki a földre hullott a fickó álltal. Van egy sejtésem mit is akarhatott vele csinálni, de... a tekintete az enyémmel találkozva próbálja felderíteni, hogy én valóságos alak vagyok-e a közelében...vagy elfelejtett. Ami valljuk be; egy jó döntés lenne a részünkről. De emlékszik a nevemre és ki is ejti. Szóval feledhetetlen lettem és ezt a szerény személyem okozhatja. Szóval annyira mégsem tudtam elüldözni, hogy emlékeket potyogtasson el rólam messzire. Rezzenéstelenül figyeltem a könnyes szemeit, a pillantásom lesiklott a teste többi részére, hogy esetleges sérülések után kutassak, ám a következő pillanatban az ölelésébe vont. Időben megtudtam magam tartani, bár olyan szinten meglepett ezzel a mozdulatával. Megfeszülten, mozdulatlan maradtam, a kezeim a levegőbe emelkedtek, hogy seggre ne essek vele együtt, de nem akartam hozzá érni. Túl hirtelen jött az ölelés és tényleg nem számítottam ilyesmi dologra a mai nap, főleg nem tőle és ez az arcomra is rá van írva. Fingom sincs, hogy mit kellene tennem ebben a helyzetben. Nem voltam érzelmes srác, ezeket elveszítettem akkor mikor Maisie és a húga elhagytak engem, így mélyen nyomom el magamban mindent, amit kiszivárogtatnék. Nagyon nehezen tudok empatikus lenni bárki irányába, sokszor nem veszem észre azt, ha valakibe bele gázolok a lelkébe, vagy esetleg vigaszra szorul. Csak saját magammal vagyok elfoglalva az esetek 99 %-ban. Válaszokat keresek magamban, nyugtató szavakat, de kurvára nem megy semmi hatásos, ami most a segítségemre lenne Hozzá. Mégis mi a tökömet kellene mondanom egy ilyen helyzetbe került kis csajnak? Még csak haza sem tudom vinni, mert nem tudom a címét... mégis mit kezdjek vele? Az egyik kezem lassan megközelítette a hátát és óvatos mozdulattal simítottam meg, de aztán hirtelen el is toltam magamtól két kézzel és a vállaira fogtam. Igyekeztem nem durva lenni vele, nem akartam fájdalmat sem okozni, nem szoktam ilyesmire figyelni, hiába is igyekeztem legtöbbször. És most még szavakba sem tudtam önteni a mondandómat. A tekintetem értetlen volt, kicsit talán haragos, de az utóbbi csupán az előzmények szüleménye, nem pedig az ő hirtelensége okozta.
- Gondolom pont most nem akarsz egyedül maradni? - kérdezem, vagy fixen mondom, hát magam sem tudnám most mindezt eldönteni, de egy valamiben biztos voltam. Ilyen szar állapotban nem igen láttam még senkit. Jó persze a bátyámat, de az a pöcs más súlycsoporthoz tartozik. Az se azért omlott össze, mert nem nyerte meg a főnyereményt...pont elveszítette és összeomlott a kártyavára. De ahogy Jude-val, úgy Ada-val sem tudok most sok mindent kezdeni. Vagyis hát ideig óráig lehetek a társasága, de többre nem igen fogja futni. Bár szerintem jobban járok, ha magamhoz viszem el, jelenleg nem tudná megsaccolni, hogy merre kell menni hazafelé hozzá és nem is várom el tőle. Egy szavát sem tudnám elhinni, míg ilyen állapotban sínylődik. Mi van, ha a híd alatt alszik? Vagy szarabb kecóban, mint amiben én punnyadok? Azt nem akarom...Akkor inkább haza kísérem hozzám és majd lesz valami. Vagy hagyjam itt? Majd hazajut alapon? Tényleg rengeteg kérdőjel mászkált bennem és normális válaszokat sem leltem. Felálltam és őt is magammal húztam a földről és próbáltam talpon is tartani, hogy vissza ne rogyjon oda, ahova pont nem való. Ennél erősebb ő, nemde? Elpillantok róla, hogy az utcán nézzek végig, az utakon és a csendesebb környéken. Gyalog vagyok, nem számítottam társaságra a mai napon, így megszívom a fogam. Előhúzom a zsebemből a dobozom, hogy míg Ada-t tartom/fogom, addig egyet elővarázsoljak a fogaim segítségével és a doboz eltétele után gyújtsam csak meg. Nagyot szívok benne, igyekszem nem kiakadni semmilyen téren sem, szóval a füstöt kifújva indulok meg, remélhetőleg a csaj sem akadékoskodik és nem is fogom a füstöt rá sem fújni. Feltehetnék kérdéseket, ami a ruhát és a korábbi srácot illeti, de úgy vagyok vele, hogy semmi sem tartozik rám. Meg valószínűleg nem is érdekelne, hogy mit kezdett magával abban az időben, míg össze nem sodort újra az élet minket. De nem tudok mivel elődrukkolni és amíg ő össze nem szedi magát, addig én sem tudok mit kezdeni a helyzet súllyoságával.  

Megjelenés

A járdával való találkozás pillanatában a fájdalom könnyedén járta át a testemet, de a pánik és a félelem erősebbnek bizonyult. Reszkettem és tudtam jól, hogy most nem foglalkozhatok azzal, hogy esetleg miként is sérültem meg, ahogy a fájdalom is eltörpült mindamellett, amit éreztem az egyre közeledő léptek miatt.  A lehető leggyorsabban próbáltam újra talpra vergődni, hogy ismét futásra bírjam a sajgó végtagjaimat, de elkéstem. Az árnyék úgy vetült rám, mintha csak a sötétség árnya lett volna, aki azért érkezett meg, hogy ellopjon minden fényt, ami még létezett a felszín alatt.
A kudarcot vallott szökési kísérletemet követően próbáltam a maradék erőmmel kirántani a karomat a szorításából, miközben a félelem egyre inkább kezdett megbénítani. A mosolya és pillantása már-már hátborzongatónak hatott, mintha csak az éltette volna, ha minél inkább félelembe sodor és elveszettnek lát. Egészen aprónak és elesettnek éreztem magam, mintha csak én lettem volna a prédája, ő meg a vad, aki éppen most terveli ki azt, hogy miként is pusztítsa el a bosszantó prédát, aki korábban borsot tört az orra alá. Ösztönösen hátráltam, de már nem volt hova menekülnöm, mert pár tétova lépést követően a hátam a házfalának ütközött. Ő követte minden egyes léptemet a sajátjával, ami miatt úgy éreztem magam, mintha csak végérvényesen egy ketrecbe terelt volna, ahonnan többé nem létezik kiút.  A félelem ott leledzett minden egyes rezdülésemben, a pánik egyre inkább megbénított. Sikítottam volna, de egyetlen egy hang se jött ki a torkomon.  Egyszerűen lefagytam abban a pillanatban, amikor megéreztem milyen természetességgel simít végig a combomon. A kétségbeesésem egyre inkább elhatalmasodott rajtam és ezzel egyidejűleg a  világ forogni kezdett velem. Hiába tudtam, hogy mit kellene tennem, vagy miként kellene megpróbálnom megvédeni magamat, valahogy abban a pillanatban a pánik ködje mindent elmosott és mindent messzire sodort. Helyette megmaradt a kiüresedettség és megsemmisülés érzete.
- Kérem… - hangom könyörgően és elesetten csendült, a könnyeim patakokban folytak végig az arcomon, amikor megéreztem ajkának az érintését a nyakamon. Ő a bőrömbe morgott valamit, de nem igazán értettem már, mert a világ egyre inkább elmosódott. Lehunytam a szememet, mintha úgy távol tarthatnám magamtól, vagy esélyem lenne elszökni attól, amire készül. Némán könyörögtem azért, hogy a sötétség magával vigyen, de a sötétség helyett egy újabb árnyat sodort felém az élet, mire újra összerezdültem és még inkább reszketni kezdtem, mert azt hittem, hogy az egyik haverja talált ránk.
Az üvöltése hiába hatolt át a ködön, nem igazán fogtam fel, ahogy az eseményeket se, mert alig hogy szabadultam a fogságából egyszerűen a földre zuhantam. A lábaim feladták a szolgálatot, az egész testem remegett és a megmaradt erőmmel próbáltam arrébb kúszni. Szorosan bújtam a falhoz és igyekeztem a lehető legapróbbra összegömbölyödni, mintha csak azt remélném, hogy így nem vesznek észre vagy csak elfeledkeznek rólam. A légzésem heves volt, a szívem őrjítő ütemet diktált és tényleg azt hittem, hogy hamarosan el fogok ájulni, mert az idegeim már teljesen felmondták a szolgálatot. A hangok összefolytak, néha elkaptam egy-egy foszlányt. Eltört valami, de fogalmam sem volt arról, hogy mi, ahogyan rám is fröccsent valami, de nem foglalkoztam vele.
Hallottam az újabb közeledő léptett, mire ijedten rezdültem össze egy kisebb nyöszörgés kíséretében és próbáltam szinte eggyé válni a fallal. A férfi hangja másként csendült, mint a korábbi. Békésebbnek hatott és kicsit mintha ismerősnek is, de még se nyitottam ki a szememet. Féltem és csak el akartam innen tűnni, de a lábaim ahogy korábban, úgy most se moccantak. Ha újra megszólalt, akkor óvatosan pillantottam felé, ha nem próbált megnyugtatni, itt tartani, akkor idővel szintén kinyitottam a szememet azt remélve, hogy tovább sodorta őt a hajnali szellő. Fátyolos és riadt tekintettel pillantottam az előttem guggoló férfira. Arca eleinte elmosódott volt, mire remegő kézzel töröltem meg az arcomat és dörzsöltem meg a szememet. Elpillantottam a földön heverő testre, majd újra visszasiklott a pillantásom a férfi arcára.
- Caleb? – úgy csendült a hangom, mint aki azt hiszi, hogy csak a képzelete játszik vele. - Tényleg te vagy az? - megremegett a hangom és kezdtem úgy érezni, hogy totálisan elmentek otthonról, amiért pont őt képzelem ide, hiszen hónapok óta nem láttam már. Pár pillanatig fürkésztem az ismerősnek ható arcot, majd a következő pillanatban az ösztöneim és egy sugallat magával rántott, így előre lendültem és a nyakába vetettem magam. Nem érdekelt az se, ha esetleg váratlanul éri őt a tettem és feldőlünk. Úgy fúrtam magam az ölelésébe, mint aki menedéket keres a közelségében, vagy csak mintha ez annyira megszokott lenne közöttünk, de valahogy a jelenléte furamódon magával hozott egyfajta biztonságot is. Az idegeim teljesen kivoltak, így jelenleg a józanság messzire elkerült. Habozás nélkül az arcomat a nyakához fúrtam, miközben továbbra is reszkettem és szipogtam. – Köszönöm. – csak ennyit suttogtam a bőrére, de nem moccantam meg. Inkább csak egyre erősebben kapaszkodtam belé, ahogy a karomat a nyaka köré fontam. Hiába akartam a lehető legmesszebbre keveredni innen, akkor se ment az, hogy megpróbáljak felállni, mert úgy reszkettem, ahogy a szélviharban a virágok teszik és úgy éreztem, hogy minden erőmet ellopták a korábbi történések.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Megtanulhattam már, hogy a bátyámmal nem illik ujjat húzni, nem kellene a háta mögött cselekednem, főleg mikor az apánkról van szó. Megtanulhattam volna, de nem tettem és nem is szándékozom okulni belőle. Mindenesetre pórul jártam, de ez van, nem álltam neki hisztis picsaként a földön vergődni, mert nem az én szabályaim szerint játszhattam. Holnap nem melózom, Joe adott egy szabadnapot, ő sem lesz bent, így nem akadékoskodtam ezen a téren. Mindig jól jön egy kis szünet a számomra, hiszen az életem nem áll még ettől meg. A munkából nem mentem haza, de nem is tettem be a lábam az apámhoz és a bátyámat sem hívtam fel semmi húgy kifogással. Megfogadtam abban a pillanatban, hogy nem teszem... inkább elmentem a szokásos helyeimre, ahol dohánytermékeket vettem, hiszen kezdtem kifogyni belőlük otthon is és a hangárnál sem volt a szekrényemben. Felkell tankoljak, különben elszabadul a pokol és ezzel együtt az indulataim is. Ezzel így le is tudom a feszültségemet, ami általában csak úgy előkerül. Mostanában már nem, főleg azóta járok normálisan melózni és nem arcoskodom a munkáltatómmal és munkatársakkal, mióta Weaver felkarolt maga mellé. Jót tett a levegőváltozás és az, hogy az évek óta tartó monoton munkát felváltotta valami más. Ám a rossz hírnevem még sokszor is fent marad, de most már óvatosabban csinálom, nem hagyok nyomokat magam után. Jól van ez így. Ráadásul nem lenne segítségem sem, ha szarban lennék, így a priuszaim számát nem növelhetem. Ez fix, ezt képes voltam felfogni, így ehhez mérten cselekedtem. Eladtam egy hónapok óta átalakított autót, egész pöpec járgány lett és mivel versenyeztek vele, fifti- fifti alapon osztottuk el a nyereményt. Szóval úgy gondoltam, ezzel már megérdemlek egy minőségi whiskeyt és még a tartozásaimat is letudom időben. Szóval a szokásos helyemről megvettem egy üveggel és még ittam 2 pohárral mást is, a jó társasággal pedig az idő is elszaladt. Megdumáltunk minden faszságot az életünkben. Persze mivel pár arcot betörtem önös érdekből, így ki lettem dobva a helyről. Így öröm az ürömben, hogy hamarabb indulhattam haza. Valamikor a hajnali órákat ütötte az idő, mikor úgy gondoltam, hogy ideje haza menni és jól bebaszni, és ha már bebaszni, akkor jól meghúztam az üveget is. Neki dőltem a falnak is, hogy előszedjem a cigarettámat. Egy rohadt szálat akartam csak. Ekkor hallottam meg a sietős lépteket és a férfi hangot. Rágyújtottam, nem foglalkoztam vele, inkább csak bele szívtam a rúdba és áhítattal engedtem ki a füstöt. Tovább indultam, de mikor elhaladtam egy másik utca mellett, szemem sarkából érzékeltem az eseményeket. Tovább haladtam, nem álltam meg, csak akkor, mikor az ismerős hang is a fülembe kúszott. Elsőre úgy voltam vele, akkora baj nem lehet és hogy nagy szája van, meg nem csak én járkálok itt, oldja meg a bajait. Nem is Ő az. Mindenki oldja meg ahogy akarja, nem vagyok jókereszttündére senkinek sem. Elakartam tűnni, elég messzire lelkiismeretfurdalás nélkül, de aztán a lépteim lelassultak, meg is álltam. Vettem egy fordulatot és a balhé felé indultam. Egy újabb slukk, egy újabb kifújás...a fickó mögött megálltam, a cigit kiszedtem a pofázmányomból és a parázsló végét a fickó nyakához nyomtam, nem finomkodtam. Alább hagyott a kakaskodása a meglepettségtől és a nyakába nyilalló égető érzéstől, elengedte őt, szembe került velem és azzal a lendülettel töröltem is képen az üveggel, mely szét is törött az arcán. Az alkohol pedig szétfröccsent. Nem volt a mozdulatomban sem finomkodás, sem pedig hezitálás. Kényszeres cselekedet volt, frusztrációt generált, reagáltam rá. Undorító dög. Az arcom is agressziót mutatott, egészen a veszély elmúltáig. Ahogy a földre került és nem mozdult, csak rúgtam egyet belé, de nem moccant, így ennyiben hagytam, nem foglalkoztam vele tovább. Átléptem felette és a másikkal foglalkoztam.
- Hé! Vége van... - ha a földön volt, akkor leguggoltam elé, de nem nyúltam hozzá. Próbáltam a hangommal itt tartani. Közben fürkésző tekintettel kutattam esetleges sérülések után. Ha a falnál állt, akkor csak lépésnyire megálltam tőle, nos, ha menekült, akkor...haladtam a nyomában csendesen figyelve. Szórakoztam? Nem. Nem voltam olyan hangulatban...

Megjelenés

Magam sem tudom igazán, hogy mi miatt is maradtam még mindig ebben a városban, mert nem volt szokásom egy hónapnál tovább maradni sehol se, sőt, gyakran még annyi ideig se maradtam egy helyen. Minél gyakrabban váltottam várost, annál inkább úgy éreztem, hogy sikerül láthatatlannak maradnom, de ez a város most még is kivételt képezett. Talán Whitney miatt, vagy csak egyszerűen úgy gondoltam, hogy eléggé hatalmas ez a hely ahhoz, hogy rövid időre tanyát verjek és megpróbáljak kicsit hosszabb távra munkát találni. Természetesen továbbra is alaposan átgondoltam azt, hogy hol is bukkanok fel, vagy miként is mutatkozom. Nem akartam feltűnést kelteni, de szerencsére most már egy ideje nem szerepeltem a hírekben, így kicsit könnyebb volt nézelődnöm is és Caleb se nyomott fel, pedig pár napig azért aggódtam, hogy végül a zsarukat a nyakamra fogja küldeni, vagy csak szól nekik, hogy látott engem. A pénz sok embert képes megbolondítani és egyáltalán nem bíztam benne, annak ellenére se, hogy a versenyen nyert pénz egy részét nekem adta.  Ahogy akkor, úgy még most se igazán értettem, hogy miért cselekedett így, viszont nagy szükségem volt a pénzre és a lehető legjobbkor jött. Kicsit könnyebbé tette az itt tartózkodásomat.
Munkát is sikerült pár hete találnom, még pedig az egyik bárban. Nem előkelőhely volt, ami számomra nem volt gond, mert legalább nem kérdeztek sokat. Pincérnőnek meg egészen beváltam, legalábbis nem volt panasz, maximum nekem akadt, amikor egyes illuminált állapotban lévő vendégek azt hitték, hogy a poháron vagy az üvegeken kívül lehet mást is fogdosni. Ezt az egy részét nagyon gyűlöltem, de jól fizetett, így általában csak összeszorítottam a számat, a nyelvemre haraptam és próbáltam túlélni és arra gondolkodni, hogy pár pillanat múlva otthagyhatom őket és talán legközelebb nem én nyerem meg a rendelésüket.
Mai napon is akadt egy olyan társaság, amelyik azt gondolta, hogy bármit megengedhet magának. Nem én voltam az egyetlen, akivel kikezdtek, hanem egy-két vendéget is zaklattak, viszont ők nem értettek a szépszóból, hiába próbáltunk meg beszélni a fejükkel. Egyből jöttek a pénzzel, meg hogy ők akár ezt a helyet meg tudnák venni, vagy ha éppen nem erről dumáltak, akkor arról, hogy mit művelnének velem, vagy éppen más nőkkel, akiken megakadt a szemük, miközben a kezük pofátlanul vándorolt mindenfelé. Még a gyomrom is felfordult, de szerencsére őket nem kellett hosszútávon elviselni, mert hamar kidobták és reméltem, hogy többé nem is fogom egyiküket se látni. Hajnalban ért véget a műszakom, mire teljesen nyúzottan és fáradtan indultam el a szállásom felé, mert egy aprócska szobát kivettem másokkal együtt. Órák óta vártam arra, hogy végre hazaérjek és lezuhanyozhassak. Nem csak a rám fröccsenő piát vagy cigifüstöt akartam lemosni magamról, hanem leginkább a kéretlen érintések nyomát. Legszívesebben egyből leléptem volna a műszak közepén, amikor kidobták a szórakozóhelyről azt az ittas társaságot.
- Szépségem hova rohansz? – gondolataimból egy mély tónusú hang zökkentett ki, mire sietve kaptam fel a fejemet, hogy pontosan azzal nézzek farkasszemet, aki tagja volt annak a társaságnak, akiket órákkal ezelőtt kidobásra kerültek és nem értette a nem fogalmát se. Más vendégnek is volt, hogy szemtelenül elvándorolt a keze, de eddig egyik se vette a bátorságot ahhoz, hogy simán benyúljon a szoknyám alá is. Éreztem, hogy újra bukfencet vet a gyomrom és a félelem végigcikázott a gerincem vonalán, hogy aztán szétáradjon az egész testemben. Sietve fordítottam el a fejemet, miközben a lépteim gyorsabbá váltak az egészen kihalt utcán. Francba! Rohadt életbe! Riadtan pillantottam körbe, hogy hátha akad egy üzlet, vagy kávézó, vagy egy másik bár, ami még nyitva van és meghúzhatom magam amíg elmegy, de már vagy bezártak, vagy még nem nyitottak ki. – Ma van a születésnapom! – egyre közelebbről hallottam a hangját, mire már szinte futni kezdtem, amikor is megbotlottam a szar járdában és elhasaltam. Fájdalmas nyögés szakadt ki a mellkasomból és mire feltornáztam magam, addigra már is egy árnyék vetült rám.
- Összekever valakivel. – hangom megremegett, ahogy a pánik egyre inkább átjárt. Megpróbáltam elslisszolni mellette, de könnyedén kapott a karom után, hogy aztán a házfala és közé szoruljak.
- Hidd el, hogy te is fogod élvezni. – éreztem az alkoholtól bűzlő leheletét a nyakamon, mire még inkább reszketni kezdem, ahogy a keze újra a combomra siklott és egyre feljebb vándorolt. – Tudom, hogy te is akarod, vagy különben miért is bújtál volna ilyen ruhába? – röhögve csendült a hangja, mire csak egy kisebb nyikkanás bukott ki ajkaim között, mintha csak a hangomat is ellopta volna a félelem. Tudtam, hogy mit kellene tennem, hogy rúgnom vagy ütnöm kellene, de a félelemnek köszönhetően teljesen lefagytam és moccanni se bírtam.