Látom a cinikus mosolyát, de nem igazán hat meg, abban meg biztos lehet, hogy minden zárva lesz, ami csak lehetséges, mert nem akarom, hogy véletlen a szobában rám nyisson, vagy esetleg a fürdőben. Jobb az óvatosság, hiszen ha már vagyok annyira idióta és kicsit talán őrült, hogy kvázi egy idegennel összeköltözöm, aki esélyesen félkézzel össze tudna csomagolni és ezen nagy eséllyel az se fog változtatni, ha megtanít pár önvédelmi fogásra. Szóval ha ruha kell neki másnap reggelre, akkor vagy meg kell majd várnia amíg felkelek és kinyitom az ajtót, vagy pedig előző este kikészíti magának. Már előre látom, hogy ezt mennyire „imádni” fogja, de nem érdekel. Én elmondtam a szabályaimat és egy aprócska zárat nem lehet annyira nehéz felszerelni, talán még a boltban is segítenének, hogy elmagyarázzák mit csináljak vagy mire figyeljek, mire lehet szükségem hozzá.
- Csak utánad. – felelem kicsit negédesen, amikor a hajnyírást emlegeti, mert lehet neki jóval rövidebb a haja, mint nekem, de nem hiszem, hogy kopasz akarna lenni. Esélyesen eléggé furán is állna neki, de ki tudja. Mondjuk, akkor se lépném meg, ha ő igen, ezt pedig mind a ketten tudjuk. A hajam úgy jó, ahogy van. Ha meg nem tetszik neki az, hogy talál pár tincset, akkor nem kellett volna felajánlania azt, hogy ide költözhetek, vagy maximum beszáll a takarításba, ha nem találja megfelelőnek azt, ahogyan elvégzem a munkát.
- Nem, fogalmam sincs, hogy mi a szokás az ilyen házaknál vagy szomszédok is milyenek lehetnek. – könnyedén adom tudtára, hiszen lehet néha akadt egy picike szállásom, vagy éppen egy-egy szobát kibéreltem, de igazán sose volt otthonom és ezekre a helyekre inkább aludni jártam, mintsem ott töltöttem volna az időmet. Szóval ez számomra teljesen újdonság lesz, még ahhoz képest is, amiben az elmúlt hetekben volt részem. Nem volt rossz, de az is inkább erről szólt, hogy végre nem az utcán kellett álomra hajtanom a fejemet, amúgy meg nem igazán tartózkodtam a korábbi lakásban se a többi csajjal együtt. – Majd igyekszem, de tudod nem tehetek róla, ha ők kedvesek próbálnak lenni velem, akkor én nem fogom az orrukra baszni az ajtót, azt meghagyom neked. – kicsit még szét is tárom a karomat, hogy ez van, de ezzel szinte el is engedtem a témát. Majd igyekszem nem direkt keresni senki társaságát, de ha esetleg valaki kicsit barátkozni akarna, vagy szomszédolni, akkor biztos lehet abban, hogy nem fogom elküldeni melegebb éghajlatra, maximum akkor, ha a megérzéseim azt súgják, hogy jobb lenne inkább lelécelni, távol keveredni az illetőtől. Amikor a tenyerét felemelte, akkor fújtam egyet és megforgattam a szememet. Szuper lesz így együtt lakni, ha szinte semmit se lehet majd megbeszélni vele, mert őt minden bosszantja és idegesíti, pláne ha eltérő véleményen van az ember, mint ő.
- Oké, de ha valami miatt allergiás rohamot kapsz, akkor ne rám légy mérges, pláne ha még bele is halsz. Én megkérdeztem. – megadóan széttárom a karomat és még kicsit a vállaimat is megrándítom, hogy nekem aztán mindegy. Az ő élete, nem én tehetek arról, ha esetleg olyat tálalok fel, amit nagyon nem kellett volna, hiszen ez nem vicc. Nagyon veszélyes és gyakran borzalmas kimenetele van az egésznek. Érezhető volt, hogy újra kezdett feszülté válni, de legalább kivételesen nem ordította le a fejemet, helyette inkább a cigizést választotta, viszont ha őszinte akarnék lenni, akkor nem igazán értettem, hogy most mivel is táncoltam az idegein. Eléggé simán lehetne azt mondani, hogy nagy ritkán értem őt, de az esetek többségében nagyon nem, és ha ez így fog maradni, akkor végül a tüdőrák fogja elvinni, mert folyamatosan cigizni fog. Szép jövő elé nézünk.
- Szerintem 2-3 nap alatt simán le tudok lépni, amúgyis kellett volna valakinek egy szoba, így örülni fognak ők is. – hiszen az egyik csaj barátnője be akart költözni, de már így is eléggé zsúfoltan voltunk és már nem is igazán volt szabad szoba, maximum az enyém, de én tutira nem fogom megosztani még azt is egy idegennel.
- Igen, az kelleni fog. Takaró és párna akad, vagy szerezzek magamnak? – eléggé fontos kérdés volt, hiszen ha átcuccoltam, akkor lehet még egy vásárlást is meg kell ejtenem. Egy picike tartalékom akad. Az újabb megnyilvánulásán picit elgondolkoztam, majd ha kellett akkor kikerültem őt és benyitottam az említett szobába. Felkapcsoltam a lámpát is és kíváncsian pillantottam körbe. Ha esetleg követett, akkor felé fordultam, ha nem, akkor csak szóltam neki, majd az egyik üres falra mutattam. – Oda még elfér egy picike szekrény, nekem meg nincs sok cuccom, így az tökéletes lenne és akkor nem kell a cuccaiddal se vacakolod, ha neked is megfelel. – akadnak vékonyabb és kisebb szekrények, láttam már én is olya a boltban. Szerintem az tökéletes lesz, tekintve hogy alapból se igazán van cuccom, ha pedig veszek még majd pár ruhát, akkor is bőven el fogok férni. Nem terveztem hirtelen bevásárolni és szórni a pénzt.
- Amúgy akkor ma is aludhatok itt, vagy ma még enyém a kanapé? – fordultam felé, hiszen ezt már megtárgyaltuk, hogy egyelőre maradni szeretnék, nem akarok a történtek utcán egyelőre utcára menni. Főleg addig nem, amíg a nap rendesen fel nem kelt és esélyesen mind a ketten fáradtak vagyunk.

ADA

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Még vitatkozni mer velem. Nem vitatkozik, szót emel. De ez ugyanaz, mintha a szavam ellen lenne. Mindegy a tekintetemből láthatja a szavai által gerjesztett nem tetszésemet, de ennél többre nem futja. Más szavakkal is lehetne mindezt hívni, de akkor elillanna a varázsa a dolgoknak. Bár szerintem ez egy esély, hogy jót cselekedjek egyszer az életben, bár ő ebben nem is hisz, tesztalanynak lenni tényleg szar dolog, de már nincs visszakozás. Ezt dobta a gép. A saját halálomat nem akarom megsürgetni, de a téma ezennel lezárult. Mindkettőnk számára. Nem vagyok türelmes alkat, így tényleg érdekes dolgok lapulnak ezen komolynak hangzó összeköltözés mélyén. Sok dolog kérdések között fog maradni, de se baj. Utálom a kérdéseket. Jobb is, ha nem teszi fel senki. Főleg ő nem. Mondjuk a szabálykövető életmódot nem nekem találták ki, így persze hogy húzom a szám, mikor a saját szobámban való kopogását fejti ki. Oké, hogy megkapja a szobámat, de hogy még kopogjak is...abszurd. De megvesztegetni sem fogom semmivel sem, hogy ez elhanyagolható legyen és...
- Pont te lennél az utolsó, kiből kinézném ezt... - nézek rá szúrós szemekkel, még hogy elallél...na persze, majd húszéves létére a harmincasok fogják érdekelni. Na ne nevettessen. Pont ő nem fog érdekelni, így bánom is én, hogy vetkőzik, öltözik, vagy mezítelenül fog aludni. Vagy nyitva hagyja fürdéskor az ajtót. Nem akarok rámozdulni, talán nem is tudok, sosem érdekeltek a fiatalok...bár abba bele sem gondolok, hogy ez hosszútávon mennyit is változtathat rajtam. Rajtunk. A hajszál téma pedig zavaró, tekintve, hogy nem rövidre van nyírva a haja...de szavai egy cinikus mosolyt húznak elő belőlem.
- Egy hajnyírás remekül tudna parancsolni a hajhullás ügyben... - mérem végig a haját, a hosszát, bár nem igazán nyúlok hozzá, de nem is mondtam komolyan mindezt. Nem ártok neki csak azért mert nő és hosszú a haja...bár azt nem mondanám, hogy nem lépném meg, ha kiakasztana. A szomszédokat tabunak tartom, ám a kérdések és az ujjai közötti méret mutatásával csak felciccenek.
- Ez nem arról szól, hogy kedveljenek...ne akarjanak többet tudni, mint amennyit engedsz nekik... tudod milyenek a legtöbben egy ekkora tömbben... majd naponta jönni akar valaki cukorért, kávéért, vagy épp sütött valamit...nekem erre nincs szükségem...ne rontsd el a jó hírem. - morogtam vissza, de ha kérdezett is erre, vagy mondani akart volna bármit...csak felemeltem felé a kezem tenyérrel felé; hallgason el inkább. Jobban jár...ez a téma csak a határokat feszegeti és nem kellene...de mégis, jön egy újabb kérdés...
- Allergia? A sok kérdésre biztos az vagyok. - válaszolom meg komor hangon, egy csepp játékosság sincs a hanglejtésben, tekintetem is árulkodik, hogy itt a vége a dolgoknak. Nem vagyok hozzá szokva hogy a saját lakásomon egyezkedek egy nővel...chh...egy fiatal lánnyal, aki igyekszik főnökként kezelni magát és kioktatni engem. Ne akarjon intézkedni. Csak ennyit kértem. Ennek okán menekültem is ki dohányozni az apró teraszra, hogy ne ártsak neki szavakkal, akár tettekkel. Nagyjából visszanyertem a nyugalmat, így vissza is tértem házon belülre. Kérdésére ráemeltem a pillantásom. Csendesen figyeltem másodpercekig, vagy vállat vontam. Annyira nem izgatott, ez már az ő dolga volt. 
- Két héten belül, bánom is én. Rád bízom. Gondolom attól függ, hogy onnan, hogy tudsz lelépni... - válaszoltam meg, majd a pulthoz léptem, hogy poharat ragadjak, engedjek a csapból vizet és megigyam. 
- Van egy bontatlan ágyneműre szánt huzat szett a legalsó szekrény valamelyikében. Lepedő is akad ha kell... - magyaráztam miközben letettem a poharat, majd karba fontam a karjaimat. - A ruhásszekrényemhez viszont nem nyúlhatsz...a benne lévő dolgokhoz meg végképp nem. Majd paszírozok bele egy kis helyet, hogy elférj... - merengtem el kicsit a padlót fürkészve, de nem nagyon tudtam most ötletelni, hogy hova tegyük a ruháit. Mert hogy az én holmimat ki nem cuccolom ide az biztos.  

- Miért is lenne más? Egy fedél alatt fogunk élni, maximum csak nem osztozunk az ágyon, de minden máson igen. – hangom teljesen hétköznapian és higgadtan csendült, mert szerintem ez nagyon is együttélésnek hatott. Ki kell alakítani a megfelelő szabályokat és határokat, mielőtt még egyikünk a másikat belefojtaná egy kanál vízbe. Igen, kinéztem ezt magunkból, még ha egészen békés természetnek is gondoltam magam, de olykor Caleb nagyon is az idegeim táncolt és néha nem is igazán értettem őt miért is változott egyik pillanatról a másikra Hulk emberi megfelelőjévé. Valaha azt meg fogom szokni? Nem hiszem.
Felvonom a szemöldökömet és kicsit kétkedve hallgatom őt. A karomat összefonom mellkasom előtt és a pillantásom rajta legeltetem, miközben hallgatom őt, aztán akaratlanul is elnevetem magam. – Milyen szuper, szóval én vagyok a tesztalany és rajtam múlik az, hogy sikerül-e még esetleg jót cselekednek, vagy megmentenünk a kis romlással teli lelkedet. Ez igazán hízelgő, de nem biztos, hogy ekkora terhet akarnék a nyakamba. – negédesen elmosolyodom, hanglejtésem játékos, mert a felét se gondolom komolyan, de attól még érdekes mindaz amit mond és bizonyos téren azért lappang igazság a válaszomban. – Remélem, azért majd megemlítenek a haláladkor, mint aki rávette Calebet arra, hogy jó útra térjen és ne csak a rossznak engedjen utat. – aranyosan elmosolyodtam és próbáltam a nevetésemet a lehetőségeimhez mértem elfojtani, ami csak részben jött össze. Persze, hogy játszadoztam vele, végül pedig egy aprót sóhajtottam és legyintettem, mint aki így jelezte azt, hogy a témát lezártnak tekinti.
A kulccsal kapcsolatos megjegyzésére csak bólintottam, de nem indultam el egyből érte. Biztosan le fogom másoltatni is, mert jobb szeretem azt, ha van pótkulcsom. Mosolyát látva újabb szemforgatást nyer meg magának, de ahogy ő, úgy én se teszek már megjegyzést.
Míg ő a fürdőben szöszmötölt, addig én a reggelivel voltam elfoglalva, meg azzal hogy kicsit normálisabb állapotba vágjam a lakást, mert borzalmasan festett a széthagyott tányérok és poharak kavalkádjában. Komolyan, ez már csak akkor lehetne rosszabb, ha eldobhatót használna mind a kettőből, mert annyira lusta lenne. Nem is értem, hogy képes így élni. Nem vagyok rendmániás, de azért szeretem a tisztaságot és azt, ha a legtöbb dolog a helyén van.
- Örülök, remélhetőleg ízleni is fog. – mondjuk egy kis zöldség tök jól jönne hozzá, de örültem annak, hogy egyáltalán találtam valamit, amiből képes voltam valami ehetőt varázsolni. Tényleg be kell majd vásárolni, mert a semmiből aztán nem lehet főzni. Követtem az alakját, majd amikor a kulccsal elindult felém, akkor picit meglepetten pillantottam rá és ez csak tovább fokozódott, amikor a nyakamba rakta. – Szóval tényleg meglépjük. – kicsit döbbentem  csendült a hangom, majd megérintettem a nyakamban lévő kulcsot és egy apró mosollyal néztem fel rá. Eskü azt hittem, hogy mire kijön a zuhany alól meg fogja gondolni magát, mert a víz ráébreszti arra, hogy mennyire is abszurd ötletet akar megvalósítani, de nem így lett. Én pedig egyszerűen csak sodródtam az egésszel kapcsolatban. Jó egyszer elütött, de úgymond 2x még is csak megmentett, legutóbb majdnem eladott egy rohadt versenyen, ha kikaptunk volna, de helyette kaptam egy kis pénzt, ami segített abban, hogy kicsit normálisabb életet kialakítsak, így csak nem tévedtem vele kapcsolatban akkorát, mert ha egy aljas szemétláda lenne, akkor biztosan nem tett volna ilyeket irányomba. Csak remélni tudtam, hogy hosszú idő óta tényleg nem rossz személyt ajándékozok meg a bizalmammal.
Látom, hogy a kopogás gondolata nem túlzottan nyeri el a tetszését, mire megrántom a vállaimat és igenlően bólintok, mert oda biztosan nem sétálhat csak úgy be, ha én is bent vagyok. Nem, arról szó se lehet. Figyelem, hogy miként falatozik közben, majd lép újra közelebb, így pedig újra beszorulok közé és a konyhabútor közé, de nem is próbálok meg elmenekülni, s míg máskor a pánik könnyedén járna át, most nyoma sincs annak az érzésnek.
- Hízelgő és biztosan akad olyan nő a környezettedben, aki önként és dalolva mutatná meg azt, hogy mi is lappang a ruhája alatt, de az nem én vagyok, így igen, kopogni kell, vagy majd szerzek zárat és felrakom rá. Tudod, nem mindenki alél el rögtön a kockáidat látva. – nem lehet olyan nehéz egy plusz zárat felszerelni, mert az biztos, hogy nem fog oda csak úgy betoppanni véletlenül, amikor pont öltözöm át. Már csak az kéne.
Kivételesen nem rezdülök össze, amikor feljebb emeli a hangját, csak lehúzom a serpenyőt a gázról és összefonom a karomat, miközben picit dacosan pillantok rá, hogy gyerünk mondja csak ki a saját szabályait.
- Tudod a hajamnak nem igazán parancsolok, így a hajszáltéma eléggé necces, de tudod elméletben azért lakhatom itt, hogy takarítsak, az meg elég jól tudja orvosolni a problémát. – rántom meg a vállaimat, miközben habozás nélkül felelek rá mit sem törődve azzal, hogy miként is mér végig. A  pár órával korábban történtek okán kicsit zavar, de nem annyira, mintha más tenné ezt meg. Talán tényleg kezdem megszokni egy picikét ezt a tökfilkót.
Huncutkodás szót kiejti, akkor kuncogni kezdett, mert eléggé érdekes pont ezt a szót hallani tőle és sietve teszem a kezemet is a szám elé, de totál felesleges, úgy is látta már és hallotta a nevetésemet is.
- Miért ne barátkozhatnék szomszédokkal? Talán engem megkedvelnének és általam nem fújnának rád se annyira, hiszen ha úgy vesszük, akkor te is egy picikét megkedveltél eme rövid idő alatt is. – és még az ujjaimmal is mutattam, hogy mennyire picikét, különben biztosan nem velem akart volna elindulni a jócselekedetek útján. – Rendben. Még valami? Esetleg van valami allergiád, valami amit nem eszel meg? – persze hirtelen nehéz bármi értelmeset kérdezni, meg amúgy is esélyesen menet közben fognak előjönni a buktatók és úgy derül majd ki is az, hogy milyen szabályokra vannak még szükségünk.
Míg ő a teraszra ment cigizni, addig én leültem és megettem a reggelimet és elnyomtam egy ásítást. Ha volt kávénak vagy teának való, akkor az egyiket lefőztem és lassan elkortyoltam, majd amikor meghallottam a lépteit, akkor ráemeltem a pillantásomat és rövid ideig esélyesen a pillantásunk egymásba fonódott, mint akik most ébrednek rá arra, hogy mibe is keveredtek és talán innen már nincs is igazán visszaút.
- És mikor költözhetek be? – szegezem neki a legfontosabb kérdést, bár azt meg se kérdezem, hogy segít-e átcuccolni, mert úgyis nemet mondana, meg amúgy sincs sok cuccom, így csak is vérszívás gyanánt szegezném neki.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

- Ácsi. - szólok rá, hogy figyeljen kicsit, hiszen ez egy merőben más felhozatal, mint amit ő gondol erről most. - Ez nem együtt élés! - szögezem le hamar. - Lakótárs vagy... az teljesen más. - zavarodok össze magamtól, hiszen magam sem értem, hogy mit is akarok összehozni most. De nem élünk együtt. Az együtt élésbe szex is benne van... de ez nem az lesz. Nálam lakik majd és foglalja majd be a szobámat... így bele gondolva ez egy bonyolult ügy lesz. Talán jobb lenne ha nem tennénk meg...de nem szoktam visszahátrálni ettől. Az meg hogy miért tettem fel egy ilyen ajánlatot, amikor nem szokásom. Valóban, nem szoktam jó cselekedetekkel fárasztani magam, de... valahol és valamivel el kell kezdeni, nem?  
- Felőlem maradhatsz a lakótársaiddal... - vonok vállat, mintha tényleg nem érdekelne az a része a dolgoknak. - Egyszer akarok jót cselekedni az életben...ha veled megtudom tenni, akkor a többi lépéssel is jönni fog a többi. - mondhatni, hogy ő lesz a próbababa ehhez a gyakorlathoz, még ha hülyén is hangzik az egész. Lehet kíváncsi, de nem sok okom van, hogy ezt tegyem. Való igaz másodszorra futunk össze, másodszorra szedem ki a szarból, szóval igazán ismerni sem ismerhetem a történetén kívül. Hogy sajnálom-e, ami a múltjában történt? Az apját utálatos dögnek tartom, így sok hozzá fűzni valóm nincs is a sztorihoz.
- És igen, nehéz eset vagyok...de nem kibírhatatlan. Tedd túl magad rajta. - tárom szét a karjaimat, hiszen élek, nem nyírt ki még senki, szóval esélyes vagyok a további életre. Nem ért, én pedig azt nem értem, hogy mit nem ért benne, bennem. A buktatókat keresi. Azt, hogy mikor zárom ki a lakásból, ha megunnám a társaságát. Pár pillanatig nem válaszolok, aztán a fejemmel a bejárati ajtó melletti szekrény felé bökök.
- Van egy pót kulcs ott, van egy az autóban és van egy a hangárban is. Egyet tarts magadnál mindenképp. - feleltem meg a kérdését és nem agyaltam túl. Tényleg semmit sem tudna ellopni innét, inkább hozni lehetne olyan szinten nincs itt semmi, amit el lehetne adni. Persze az ágyas téma megmosolyogtat, arra már tényleg nem tudok mit mondani, hogy háborog miatta, kicsit olyan, mintha húzogatná az oroszlán bajuszát, de nem teszek miatta megjegyzést. Bőven elég árulkodó jel lehet az a mosoly a képemen. Bár, ha nagyon gondolkodnék ezen kicsit, amin nem akarom annyit jártatni az agyam feleslegesen, akkor azt mondanám, hogy szerezzen be egy matracot, aztán oda teszi, ahova akarja. Így inkább elmentem letusolni, vártam a döntését, hogy melyiket lépi meg majd hamarabb mire kiérek. De maradt, s megmosolyogtam a dolgot, míg eltűntem felöltözni. Persze mit sem szóltam a reggeli témájára, hiszen nem voltam hozzá szokva, hogy ilyen időszakban étkezzek főleg mindennap. Elmentem felöltözni, majd miután ezzel megvoltam, csak ezután léptem ki onnan, megnéztem mit is csinált, megszagoltam.
- Jó illata van. - adtam némi dicséretet neki, majd a bejárati ajtóhoz léptem, hogy az említett kulcsot előszedjem, rakjak rá némi karabinert és logót is, amit találtam a fiókban. Azt pörgetve léptem vissza hozzá és a nyakába akasztottam egy óvatos, de mégis laza mozdulattal, míg az arcán pihentettem szemeim. Szabályokat hozott fel, így míg ő elkezdte elléptem tőle, hogy egy kenyeret csenjek a többi közül és beleharapjak, míg ömledezik az elképzeléseiről. A dugópajtikat nem szoktam ide hozni, attól nem kell tartania...ami meg az én szobámat és a kopogást illeti...komoly? Szerintem látszik az arcomon is a kifejezés, hiszen nem megszokott dolog az, hogy kopogjak és nem most akarok új dolgokat tanulni. Az már nehezen megy az én koromban. Azért is kezdtem enni, mert addig is tele van a szám és nem beszélek, vagy borulok ki rá egyből ezek miatt.
- Tudod, ez mind szép és jó... - nyelem le a falatot és közelebb lépek hozzá, hogy egy újabbat harapjak a kenyérből. - Megoldható minden, ha nagyon akarja az ember...de zárt a saját szobámra...volt hogy ajtó sem volt rajta, az úgy jobban tetszett. - billentettem oldalra a fejemet, majd kitártam a karomat.
- Szabályok! Szabályok! - emeltem fel egy kicsit a hangom, de aztán visszább vettem belőle, hogy rá emeljem hűvös pillantásomat. Nem vagyok hisztérikus, annyira.
- Akkor itt vannak az én szabályaim. - tartottam némi hatásszünetet.
- Nem akarok hajszálakat, vagy egyéb szőrszálakat meglátni a ház bizonyos pontjain. Egyik pontján sem! - kezdem így, miközben végig mutatok rajta látványosan.
- Hasonlóan nincs huncutkodás a lakásban. És a szomszédokkal sem ajánlatos bájcsevegésbe kezdeni...- ekkor mutatok a terasz irányába. - Éjszakára nyitva hagyhatod, nem kell zárni, de napközben azért legyen zárva. - matatok a cigim után, meg is találok és rágyújtok, közben ki is lépek a levegőre, hogy ott szívjam el azt. A saját szabályom, amit betartok azóta, hogy ideköltöztem. Az egyetlen. Az övé abszurd, amit felhozott. Betartani? Nevetséges. De ha egyszer elkezdtem, próbálom betartani őket. Nem lesz egyszerű sétagalopp. Befejezve a cigi elszívását léptem vissza a lakásba és figyeltem fel az elmosogatott tányérokra, poharakra. Komolyan gondoltuk?

- Hmm, talán az, ha együtt akarunk élni, akkor nem vágyom arra, hogy félpillanatonként így viselkedj, vagy még ennél is őrültebben! – hangom határozottan csendült és álltam a pillantását. Most nem ijedtem meg a hangjában megbúvó ingerültségtől se, kicsit még ki is kihúztam magam. Szerintem teljesen logikus volt amit mondtam, hiszen ha belemennék az elvetemült ötletébe, akkor meg kellene tanulnunk egymással kommunikálni is, hiszen én se tarthatok attól, hogy éppen mitől fog megint elszállni az agya. Az biztos, hogy a jelenlegi felállás szerint előbb vagy utóbb teljesen kicsinálnánk a másikat. Összefontam a karomat a mellkasom előtt és komoran fürkésztem őt. Ha vitába akart szállni ezzel, akkor kíváncsian vártam, hogy vajon milyen ésszerű érvvel fog előállni.
Nem hátráltam meg, amikor közelebb lépett, helyette kicsit hitetlenkedve elnevettem magam.
- Tényleg nem érted mire vonatkozott a kérdés? – lemondóan sóhajtottam, sötétlő tincseimbe túrtam, amik pillanatok alatt lágyan visszaomlottak a korábbi helyükre, hogy az arcomat keretezzék. – Miért fordult ez meg a fejedben? Miért ajánlottad fel? Már ne haragudj, de nem olyannak tűnsz, aki csak úgy ilyet megtenne bárkiért is. – őszintén csendült a hangom és vele ellentétben teljesen higgadtan is. Kicsit még oldalra is döntöttem a fejemet, miközben őt fürkésztem és nem sokkal később már a csípőmmel támaszkodtam meg a pultnál ácsorogva.
Egyáltalán van értelme bármilyen magyarázatban reménykednem, vagy ez is olyan lesz, amire egyszerűen nem felel? Vagy két pillanat alatt ki fogja rakni a szűrömet? Ha a helyemben lenne, akkor ő csak úgy minden habozás nélkül belemenne egy ilyenbe? Nem hiszem, hiszen ő is eléggé bizalmatlannak tűnik, meg nem olyannak, aki csak úgy elfogadná bárki segítségét. Legalább két dologban már biztosan hasonlítunk, de az indulatkezelési problémájával valamit kezdenie kell, mert szerintem egyikünk se akarná, hogy egyszer esetleg rossz vége legyen.
Felvontam a szemöldökömet és úgy fürkésztem őt, mint aki keresi a buktatót abban a szép ajánlatban amit elém tárt. Kicsit erőteljesebben szívtam be a levegőt, aztán lassan kifújtam.
- Nem értem, hogy miért teszed. – ez volt az igazság, és ha tippelnem kellett volna, akkor ő se érti. – Tegyük fel, hogy belemegyek, akkor mi a garancia arra, hogy nem fogsz két nap után, vagy egy hét után kizárni a lakásból? – jelenleg volt hol laknom, viszont nem akartam azt se megkockáztatni, hogy miatta visszamondom a szobabérlést, aztán hamarosan meg az utcán találom megint magamat, mert rájött arra, hogy nem akar velem együtt élni. Nem volt csodás életem, de volt munkám és volt egy szobám. Nem kellett az utcán élnem és nem kellett amiatt aggódnom, hogy mit is fogok enni. – Esetleg a fejedet valami trauma érte az elmúlt időben, amíg nem találkoztunk? Komolyan még az ágyadat is önként és dalolva átadnád, te meg simán aludnál a kanapén? – hitetlenkedve csendült a hangom, hiszen ez egyre furább lett. Szemmel láthatóan nem volt baja, de kezdtem kételkedni benne, még a végén lassan azt fogom hinni, hogy egy pirinyónyit kedvel és azért ennyire „kedves”, már ha ezt annak lehet nevezni.
Felvontam a szemöldökömet, amikor tök lazán lekapta magáról a felsőjét. Persze, hogy rajta felejtettem a pillantásomat, hiszen nem vaknak születtem, végül sietve fordítottam el a pillantásomat, mielőtt még újra rám nézett volna és rajtakaphatott volna, hogy elidőzött rajta a pillantásom.
Megforgattam a szememet, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire mellre fogja szívni a palota megnevezést, de nem feleltem semmit se. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem fordult meg a fejemben az, hogy távozom, még az ajtóig is elsétáltam, ujjamat a kilincsre fontam, mert azt éreztem, hogy nincs szükségem még több bonyodalomra az életemben. Caleb személyében pedig esélyesen még több bonyodalom és zűrzavar fog az életembe érkezni, de még se mentem el. Helyette rendbe tettem a konyhát, majd a hűtőt feltúrva találtam pár tojást, meg egy kis sajtot, így végül bundáskenyeret csináltam és ráolvasztottam még a sajtot is, míg ő a fürdőben volt.
A léptei hangjára odakaptam a pillantásomat, így láttam a mosolyát, de nem viszonoztam. Helyette  úgy szólaltam meg, mintha ez annyira megszokott lenne közöttünk, pedig nagyon nem volt az, de igyekeztem nem túlaggódni az egészet.
- Ott a reggeli. – vagy lehet inkább vacsorának kéne hívni, hiába kezdett egyre inkább kint világos lenni, de számomra ez még is inkább vacsora lett volna, mert hamarosan legszívesebben bedőlnék az ágyba és aludnék pár órát. – Ha tényleg együtt fogunk lakni, akkor kell pár szabály. Például nem hozod ide a dugópajtijaidat, amikor én is itt vagyok. Rohadtul nincs kedvem hallgatni titeket. Második szabály, hogy a szobába nem mész csak úgy be a tudtomon kívül. Kopogsz és megvárod a válaszomat, vagy pedig kapok rá egy zárat. – semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy pont öltözködés közben nyisson rám, bár esélyesen ő ezt félre fogja érteni, hogy miért is akarok zárat, de nem gond, majd maximum kijavítom. Ráemeltem a termőföldre emlékeztető íriszeimet, miután az utolsó kenyeret is kivettem a serpenyőből. – Segítesz a bevásárlásban, nem fogok egyedül cipekedni, a lakás fenntartásának költségeit pedig felesben fizetjük és a legfontosabb pedig, hogy valamit kezdesz a dühkitöréseiddel, mert rohadtul unalmas, hogy egyik pillanatban lehet még veled normálisan beszélni, a következőben meg egy vadbarommá változol. Sokszor még az okát se igazán értem, hogy mi borított ki. – türelmesen és kíváncsian vártam, hogy mit fog mondani. Tényleg meg kell beszélnünk, mert szabályok nélkül minden rohadtul szar lesz. Szerintem még nem is olyan elrugaszkodott dolgokat mondtam.  

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Nem adtam választ a felsorakoztatott kérdéshadára. Nem állt szándékomban nyilatkozni. Ám őszerinte ez nem fair, tökre szar alak vagyok...és igaza van. Szar alak vagyok, mert mentem az irháját...hogy én ilyet többet tökre nem teszek.
- Hm...de szar nekem, tényleg. - feleltem rá gunyoros hangon, ám a cinkos mosoly nem bújt el, nem lapult meg, ott virított a képemen a másik bosszantására. A műveletem sikeres, hiszen nem adtam számára megfelelő válaszokat így inkább magamra hagyott, hogy érezzem a törődést. Persze a gondolataim nem hagytak nyugtot. Egyre inkább rápörögtek arra, hogy kell számára egy edzőpartner, egy társ...miért nem akar amúgy mástól tanulni? Miért tőlem? Mi haszna lenne ebből? És nekem? Bárhogy is agyalok rajta, semmi sem segít. Pedig minden eszembe ötlik, míg ő tusol, sőt, míg a nadrágot magára rángatja, addig is agyalok a miérteken és a hogyanokon, de csak egyetlen dolgot tudok számára felajánlani. Nincs ínyemre, de ha egyszer nincs biztonságban és pont én kellek neki...akkor én is hasznot akarok ebből az egészből. Két legyet egy csapásra... már ha elfogadja persze a feltételeket. Amit fel is hozok számára. Edzem őt, de cserébe főznie kell és persze hogy felszalad a szemöldököm, mikor kinevet. Szerinte cseléd válna belőle, szerintem meg megfőzi magának (meg olykor nekem) az ebédet, amit meg is eszik és nem kértem érte semmit sem. Hol ebben a probléma? Ő keresi ebben a bukkanókat? Vagy nekem kellene megkeresnem a nevetése forrását? Miért mérgezne meg? Ha ártottam volna neki, akkor megértem...de szimplán már másodjára mentem ki a kulimászból, amit kavart maga alá. Semmi baj. Hűvösebb tekintetet kap a megszokottnál, hiszen leszólta a lakásomat. Lemerte szólni! Ebben egyedül lakok, fizetem a gázsit rá, van tető a fejem felett. Az enyém. Neki mi van, ami a sajátja? Ami a nevére van? A nevén túl?
És még abban is kételkedik, hogy itt lakjon. Bízik egyáltalán saját magában, ha másban nem tud? Az első kérdésre nem válaszolok, hiszen minden benne volt a szavamban, mit közölni akartam felé. De a következő...hogy nem engedem be a falaimon túlra...arra felciccenek.
- Mi közöd van ahhoz, hogy a tömör falaimon túl mi van?! - vágok vissza kicsit ingerülten, hiszen nem értem miért akar betekintést azon túlra, amit mutatok magamból. Nem elég számra ennyi? Főleg most, hogy leszólt, kinevetett és kételkedik bennem azok után, amit tettem érte! Ha ő nem bízik bennem, akkor én minek bontsam le a falaimat?
- Mit miért?! - tárom szét a karjaimat felé lépve, majd leeresztem, oldalra billentett fejjel mérem végig. Most tényleg magyarázatot vár, hogy mit miért akarok? Hát nem fincsi ezen rágódni? Kell ez nekem? Púp a hátamra? Vagy ez egy rohadt jel a változásra? Tudnék olyat tenni? Létezik az ilyesmi az én sorsomban? Kétlem. Kizárt.
- Hm...szóval nem elég hízelgő az ajánlatom? Megtanulod az önvédelmet sajátosan...cserébe még tető is lesz a fejed felett, ahol főzéshez lesz helyed...tudsz enni, aludni...és még csak nem is kamu az egész. Miért kérjek bármiért is pénzt? Azt eszed te is, mit főzöl. Az ágy odabent van, a kanapé az enyém, arról vedd le a szemedet is... - felelem átadva számára a saját gondolatomat, de aztán csak elfordulva tőle kezdek vetkőzni, leveszem a felsőmet, hogy lassan meginduljak a fürdő irányába. Ideje lesz tisztára csutakolni ezt a testet, ám mielőtt belépnék a fürdőbe még az ajtóban megállok, nem nézve rá figyelem a csempéket.
- Ha megunod a palotát, tudod hol találod a kijáratot. - szólalok meg, majd tovább lépek, hogy vetkőzni kezdjek, behajtom az ajtót, hogy némi meleg maradjon idebent, végül beállok a tus alá, hogy percek alatt tisztára mossam magam. Leakarok higgadni, nem akarok feleslegesen vitába keveredni megint. Meg át kell gondolnom, hogy mitévő legyek ezek után? Percekkel később léptem ki törölközővel a derekamon a nappaliba, s ha ott volt még, s nem lépett le, akkor egy apró látható mosolyt megeresztettem. Akkor biztosan átrágta, vagy rágódik a dolgokon. A szobámba tértem, hogy felöltözzek, hogy húzzam kicsit az időt, hogy gondolkodjak, bár pillanatnyilag nem tudom, miképp is hozzam fel, hogy holnap kezdődik a kiképzése...
Ha viszont lelépett, akkor csak az ajtó irányába figyeltem. Csalódottságom nem mutatva nevettem ki a helyzetet és hogy egyáltalán hittem ennek az egésznek. Még hogy képezzem ki, mikor még maradásra bírni sem tudja magát mert olyan vagyok, amilyen. Ezt pedig leplezni vagy elnyomni sem tudom. Bizonyos szint alá meg nem megyek. Még a hercegnők kívánságaik miatt sem.  

Megjelenés

Miért is gondoltam, hogy csak úgy belemenne? Talán, mert ő vette fel, így gondoltam, hogy van benne annyi emberség, hogy akkor meg is tanít pár fogásra és trükkre, de persze, hogy nem. Megint csak mondja a dolgokat, de a szavai mögött üresség lappang, legalábbis bennem ezt az érzést kelti. Lemondóan sóhajtok és legyintek is, de legszívesebben magam sem tudom, de beintenék neki és a képébe vágnám, hogy máskor ne dobálózzon ilyenekkel, ha nem akar közben meg segítőkezet nyújtani, mert elég szar. Mintha az éhező felé kaját nyújtanál, de utána az utolsó pillanatban elrántanád előle.
- Te hoztad fel a témát és milyen meglepő, megint a némaságot választod. Szar alak vagy! – hezitálás nélkül vágom az utolsó pár szót, mert hiába mentett meg, hiába nem hagyott szarban, most még is dühös vagyok rá, hiszen ő hozta fel a munkáját, meg azt is, hogy talán lenne más számomra, én pedig próbáltam érdeklődést mutatni irányába, amit még meg se kellett játszanom, de persze ő megint felhúzza a falait. Felhúz ezzel az idióta táncával, amit lejt. Néha nyit, egy kis bepillantást enged a masszív falai közé, majd utána még engem „olt le”, amikor meggondolja magát, sietve húzza fel megint a falait, hogy engem újra kívül tartson.
Végül inkább a fürdő felé veszem az irányt, de persze azért még hangosan bevágom az ajtót, csak hogy sejtse a kedvessége ellenére is jelenleg kicsit utálom, vagy szimplán csak dühös vagyok. Magam sem tudom igazán, hiszen régóta nem volt olyan személy az életemben, aki ennyire kettős érzéseket váltott volna ki belőlem, mint ő. Amikor normális, akkor nagyon is kedvelhető, sőt, még néha segítőkésznek is gondolnám, de a következő pillanatban meg olyan, mint egy vadbarom, mert morog, vagy szimplán egyetlen szót vág hozzám. Arról nem is beszélve, hogy az is bosszantott, hogy kiröhögött akkor, amikor felvetettem, hogy taníthatna őt. A zuhany alatt hosszan elidőzök, mert többször megmosom magam, mire úgy érzem, hogy sikerült a férfi kéretlen érintéseit lemosnom a bőrömről, másrészt meg Abe miatt is, meg ki akarom tisztitani a fejemet, mielőtt visszamennék vele egy légtérbe. Fogalmam sincs arról, hogy éppen milyen hangulatban is fog várni, de ha tippelnem kéne, akkor esélyesebb a semleges, vagy a dühös és morcos tekintete fog várni, mintsem a barátságos.
Szobába lépve kiszúrom a melegítőnadrágot, amibe sietve bújok bele, aztán egyszerűen a konyha felé veszem az irányt, hogy kicsit rendbe szedjem a lakását, meg kaját készítsek magunkat. Talán lehet bevertem a fejemet valamikor az események közben, hogy ilyenre vetemedek, de ahogy kipillantok az ablakon át a félhomályban úszó városra, úgy borzongok bele abba a gondolatba, hogy kitegyem a lábamat és megpróbáljak hazajutni. Félek útra kelni, még akkor is, ha most már egyáltalán nem kihívó az öltözékem is, de akkor is valahogy úgy érzem, hogy mellette nagyobb biztonságban vagyok, mint kint a város utcáin. Mondom én, biztosan bevertem a fejemet. Nem foglalkozom vele, ahogyan azzal se, hogy folyamatosan magamon érzem a pillantását. Pedig legszívesebben megkérdezném tőle, hogy mit bámul, de inkább nem teszem. Nem vágyok egy újabb csatára vele. Fáradt vagyok, hosszú volt a műszak, amit lenyomtam a bárban, meg ami utána is történt. Egyszerűen csak az energia szinten jelenleg tartalékon üzemel.
Ráemelem a pillantásomat és kicsit értetlenül bámulom őt, mert fogalmam sincs elsőre, hogy mire is értette, de hamarosan kicsit bővebben is kifejti. Most rajtam a sor, hogy nevetni kezdjek.
- A pénzem nem kell, de tök simán csinálnál belőlem cselédet? Nem félsz, hogy idővel megmérgezlek, hogy enyém legyen ez a palota? – kezemet is széttártam, de persze csak vicceltem, hiszen sose tennék olyat. Meg ez nem is egy palota volt. Pár pillanat erejéig elmerengtem. – Várj! – sietve rázom meg a fejemet. – Mit értesz azon, hogy maradjak itt? Ugye most nem arra célzol, hogy éljünk együtt? – pontosan úgy csendül a hangom, mint aki hirtelen nem tudja, hogy az ő elmeállapotában kételkedjen, mert annyira abszurd, amit mondott, vagy a sajátjában, mert netalán rosszul hallotta, amit a másik mondott. – Ugyan már, ki nem állhatsz, hiszen idővel mindig csak morogsz, és ha pici bepillantást is engedsz, akkor is utána páros lábbal rúgsz arrébb, hogy felhúzd újra a falaidat. Szerinted mennyi idő alatt készítenénk ki egymást? Na meg hol aludnék, a kanapédon? – hitetlenkedve elnevetem magam, mert szerintem ezt ő se gondolta teljesen végig, egyébként is miért akarna velem osztozni egy lakáson? Értem, hogy ő nem sokat van itt, mert dolgozik, de én is. Jelenleg nem is a világ legszuperebb helyén, de fizetnek. – Miért? – összefonom a karomat, miután lerakom a kezemből a poharat és kíváncsian fürkészem őt. Tényleg érdekel, hogy miért is fordult meg ez a fejében, de esélyesen teljesen feleslegesen hagyják el a számat a szavak, mert ha tippelnem kéne, akkor a többséget megint csak félre fogja söpörni és nem fog értelmes választ adni.
- Nem mondod. Szerinted eddig nem jöttem rá, hogy nem olyan vagy, mint egy édes és szeretni való kutyus? – felvontam a szemöldökömet és álltam a pillantását. Fogalmam sem volt arról, hogy mi ezzel a célja, vagy hol is ebben a csapda, de ő se hitette azt, hogy habozás nélkül rá fogom vágni azt, hogy rendben.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Nem tudok a lány agyába vájkálni, hogy szereti-e húzni a férfiak agyát azzal, hogy ilyenekben mutatkozik...hogy élvezi azt, hogy nyálaznak utána, főleg hogyha oda kerül a sor, akkor meg menekül. Szóval a helyzet közel sem egyszerű, de talán egyszer megfogom őt érteni. Akarom? Nem akarok belegondolni mélyebben, így hagyom a témát és azon gondolatfonalat, miért ilyen helyre jár melózni, holott ennél biztonságosabb is biztos akadt volna. Mindegy. Bár eme leírás, mit leírt, az nem mindegyik pacekra igaz, hiszen én sem fogdostam össze...szóval akár meg is sértődhetnék, de nem teszem. Szót sem ejtek rá. Felhozom azt, hogy tanulhatna önvédelmet, hogy az ilyen suttyóktól megvédhetné magát meg mástól is. De persze jön azzal, hogy az apja ellen nincs semmilyen módszer, amivel távol tarthatná. Miért? Feketeöves arkangyal az ürge? Ennyire ne rezeljen már be tőle. Álljon a sarkára a picsába is! Miért érdekel amúgy, hogy mit csinál? Hogy mihez akar kezdeni az életével? Oly mindegy...de mégsem. Olyan ötlettel és kijelentéssel jön elém, amin szó szerint meglepődök. Tanítsam? Én? Mit nem gondol?! Olyan komolyan kimondja ezen szavait, hogy a végén még totál komolynak hiszem mindezt. Pedig az, hiszen fizetne is érte. Elnyílnak ajkaim ezek hallatán, szinte ledöbbenek pár másodpercre, de aztán csak felröhögök, mintha olyan remek viccet hallottam volna.
- Biztos, hogy nem. - hagyom abba és dobom is vissza a választ határozottan. Nem azért, mert nem tudna megfizetni, vagy kiakadnék...nem vagyok oktató, nem tudok nevelni. Nem menne. Hülyeség! Magamban nem bíznék? Vagy benne, hogy nem bírná a módszereim? Tököm sem tudja...talán mindkettő fent áll. Mikor azonban a munkámmal kapcsolatos kérdésekkel jön, elkomorulok, majd levegőt veszek, hogy válaszoljak.
- Sok a kérdés! - szólalok meg kicsit hűvösen és válaszok nélkül hagyom, na meg persze a kíváncsisága is biztos az egekbe szökött, ezzel meg majd bosszantani fog. Ez van. Nem kötelességem mindenre is válaszolni, így inkább útjára engedem, hogy lezuhanyozzon. Kap törölközőt és pólót, a kérdésre sem felelek, inkább feltúrom a szekrényeimet valami rá passzoló gatya után. Mégis milyen fogást mutassak ÉN neki? ÉS ő mégis mit tudna nekem fizetni, mikor szinte semmilye sincs. Ez a legnagyobb baromság, amit életemben hallottam. Fizetne a szolgáltatásaimért. Mivel? A testével? Most komolyan azt a kevéske pénzt szedjem el tőle, amit megtermel magának az undorító munkájával? Mikor azonban a kezembe akad a keresett nadrág, akkor mosolyodtam el és magamhoz vettem, hogy széthajtva megnézzem a hosszát és a méretet benne. Nagyjából jó lesz. Szóval mire végzett a fürdőben, addigra ott várta a nadrág is. Semmi extra, egy sima melegítőnadrág. A pultnál figyeltem, ahogy kilép és felhúzza magára azt is, majd figyelemmel követtem, ahogy neki áll ténykedni a konyhámban. A lakásomban. Szóval...
- Legyen! - szólalok meg elpillantva róla, rohadtul nem az ő kérdésére válaszolva. - Megtanítalak pár általam ismert fogásra, ütésre, védésre...cserébe maradj itt és főz. Nem kell pénz. - folytattam és még mindig nem néztem rá. Talán szebben kellett volna megfogalmaznom a dolgokat? Ez olyan most mintha a cselédemmé fogadnám jelen helyzetben. Azt mondjuk nem mondtam, hogy mossa ki az alsóimat, bár arra nincs szükség, mindezt megteszem magam is. De jó lesz így. Lesz fedél a fje felett, lesz pénze amiből megfőz és lesz kaja is, mit ehet(ünk).
- Nem vagyok türelmes alak és a tutujgatást sem ismerem. - adtam tudtára a negatív oldalamat is, egy okot, hogyha ettől visszahátrálna, akkor most tegye. Rápillantottam, ám még nem adtam választ sem az ő feltett kérdésére, de most az volt a legkevesebb, hogy mi is volt a hűtőn belül.
 

Megjelenés

Kicsit kétkedve vonom fel a szemöldökömet, mint aki nem biztos abban, hogy a másik mennyire mondhat igazat, mert tény és való, hogy egy bárban dolgozni nem mindig felhőtlen és nem is álommeló, de jobb mint a semmi és annyira se gáz, mint ő azt gondolja. Na jó, a kisebb történések néha borzalmassá teszik, de azért viszonylag vigyáznak ránk, a kisebb dolgokat, meg vagy megszokod és úgy teszel, mintha mi sem történt volna – ami mérhetetlenül dühítő és gáz - , vagy elmész keresni másik munkát, ami nem mindig egyszerű. Bárki bármit is mondjon, ez a világ még mindig férfiak által uralt és néha tényleg azt hiszik mindent megtehetnek a nőkkel.
- Ez se lenne olyan rossz, ha a férfiak nem hinnék azt, hogy azért mert valaki rövid szoknyába bújt, akkor már is joguk van fogdosni őt, vagy ha nem gondolná némelyik amőba azt, hogy a nem valójában igent jelent. – kicsit óvatosan csendül a hangom, mert nem akarok neki támadni se, de remélhetőleg ő nem az a fajta pasi, aki ennek a tényét tagadná, hiszen ennek köszönhető volt az a szituáció is, aminek szerencsére ő véget vetett. Biztos voltam, hogy annak a pasinak a vérét nem csak az alkohol fűtötte, hanem az elutasításé és az is, hogy ki lett miattam dobva a bárból, mert túllépett már ott is egy határt.
- Tőle? – hirtelen nem értem, hogy mire is gondol, de aztán kezd egy sejtésem lenni. – Apám ellen nem hiszem, hogy létezne olyan fogás, amivel meg tudnám védeni magam. – őszintén így gondolom és kicsit még bele is borzongok, a kezem pedig önkénytelenül siklik a hasamra, ahol a hegek emlékeztetnek mindarra, amit velem művelt. Nagyot nyelek és lesütöm a pillantásomat, mert ha meg is tanulnám megvédeni magam, akkor se hiszem, hogy lenne bátorságom elé kerülni, vagy akár csak ártani neki, hiszen akkor olyanná válnék, mint amilyen ő, nem? – Taníts meg! Neked biztosan jól megy, hiszen te keveredtél már zűrbe. – újra ráemelem a pillantásomat és egészen határozottan csendül a hangom. Benne bízok, meg amúgy se tudok annyit jelenleg félretenni, hogy egy rendes órát kifizessek. – Akár fizetek is neked érte, még ha nem is annyit, mint egy ilyen helyen megszokott. – sietve hadarom el és remélhetőleg azelőtt, hogy nyélből elutasítaná a kérésemet. Miért ne segíthetne, ha már annyira ezt akarja, akkor legyen ő a tanárom. Csak nem tenne bennem kárt és az ő közelségét már valamennyire megszoktam, így teljesen be se feszülnék, ha a fogásokat mutatná meg rajtam.
Nem hittem volna, hogy válaszolni fog, így kicsit meglep az őszintesége és mosoly kúszik az arcomra.
- Szereted azt a helyet? Hogy kerültél oda? Akarsz előrelépni vagy szereted azt, amit csinálsz? – ahh lehet megint túl sok lett a kérdés, így sietve harapok a nyelvemre, hogy féket szabjak neki. Hamarosan pedig teljesen másabb irányba terelem a beszélgetést, mert a végén ki fog sebesedni a bőröm, mert annyira durván dörzsölöm.
Elvettem a felsőt és a törölközőt.
- Ez tényleg a tiéd? – mosolyogva kérdeztem meg a törölközőt látva, majd elindultam a fürdő felé, amikor is újabb kérdést intézett felém. Egy pillanatra elgondolkodtam, majd bólintottam, mert hiába tűnt hatalmasnak a póló, attól még én is jobban érezném magam, ha lenne alatta valami. Végül eltűntem a fürdőbe és becsuktam az ajtót, ha be lehetett zárni, akkor bezártam, ha nem, akkor megpróbáltam elé tolni valamit. Még a hajamat is megmostam, mert az italból fröccsent oda is. Nem siettem el, mert legalább négyszer meg kellett mosdanom, mire úgy kezdtem érezni, hogy végre nem érzem annak a fickónak az érintéseinek lenyomatát. Miután megtörölköztem belebújtam a ruhába és a haja köré csavartam a törölközőt, úgy sétáltam vissza a szobába. Ha közben vett elő nadrágot, akkor elvettem azt is, ha nem, akkor nem kérdeztem rá. Helyette leraktam a ruháimat összehajtogatva a kanapéra, majd a konyhába sétálva összeszedtem a széthagyott poharakat, tányérokat, hogy a mosogatóhoz érve elmossam azokat.
- Szóval van valami a hűtőben, vagy továbbra is csak innivalón élsz? – rémlett még az, hogy legutóbb is kongott a hűtő és végül rendelt kaját ettünk.  

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Meglep a lábemelésével, de finom oldalmozgásnak köszönhetően csak a combomat találja el. Hűvösen figyelem a távolságtartását, a kibuggyanó szavait. Nem is érdekelne a dolog, de túlgondolja a dolgot. Jó, persze, ki ne háborodna fel, ha a fejéhez vágnának néhány dolgot. Én sem ülnék olyan nyugodtan. De én más vagyok, mint bárki más, így nem hasonlítom magam másokhoz. Amint a kedvelésemmel jön és azzal, hogy folyamat változok, hát csak felröhögök rajta. Már csak a kiejtés miatt is, meg a felhozatal is...engem? Kedvelni? Ez jó vicc volt. Látom a kényelmetlenségét, ahogy igazgatja a ruhát magán, ahogy a helyét keresi a kanapén. Zavarja a dolog és nem is hagyja nyugodni. Persze, ahogy a ruháját érintem, ő úgy kapja el a kezem és tolja el. Hát el is veszem azt és nem leszek tolakodó, jelenleg tiszteletben tartom a szféráját. Meg amúgy is... inkább megtartom a távolságot kettőnk között. Jobb a békesség. Nem akarom, hogy újra harcipózba vágja magát, mert tüskévé válnék a szemeiben. Ám a szavaimmal úgy tűnik meglepem, hiszen kiolvasható az arcából, ahogy rám néz. Szavai hallatán felhúzódnak a szemöldökeim, de nem illetem válasszal. Ilyenről szó sincs. Nem aggódtam érte. Csupán reflex volt részemről a csóka kiütése...hogy megóvjam őt? Hogy békén hagyja a gyengébbet? Erről lehet szó, igen. A kibaszott jó szívem visz majd a sírba egyszer. Bár remélem, hogy nem fog hátba szúrni a jó cselekedetem hálájáért. Amúgy sem vagyok valami bizalomgerjesztő figura, hát a mások felé irányuló bizalmam is csekélyszámú, így aztán érthető a bizalomvesztése irányomba. Meglepne, ha mindez másképp lenne. Ha a teljes bizalmába fogadna...olyan sose lesz. Aminek örülök részben. Amint újra megszólal, akkor figyelek rá újból, hogy miért ezt a munkát vállalta. De a pénz mit adtam neki hát nem tartott soká. Talán nem ilyen ruhát kellett volna vennie belőle...de nem róhatom fel mindezt számára. Semmi közöm sincs, hogy mire költi a pénzét. Apró félmosoly kerül a képemre, de az újabb kérdése máris válaszadásra késztet.
- Hatszor jobb ennél, mint amit most elvállaltál. - igaz, hogy erről majd Joe-t is be kellene avatnom és meg kellene beszélnünk, hiszen nem én lennék a munkaadója. Már ha eljönne persze majd, hogy megnézze a helyet. Meg hogy mit is tudna ott végezni...ezt is csak Joe tudná megmondani, hiszen nem egyszerű lóti futi lenne ott. Vagy tököm tudja mit lehetne ott vele kezdeni. Elgondolkodok ugyan ezen kicsit, de hogy miért akarok segíteni...választ nem tudok rá egyből és arra sem, hogy mit kérek cserébe. Vagyis erre de, tudok választ.
- Megtanulod megvédeni magad az ilyen fattyúktól... és Tőle is. - nézek hűvösen a szemeibe és jelen pillanatban az apjára gondolok, aki elől menekül. Szembe kellene néznie vele és elintéznie azt, hogy ne kelljen szöknie minden egyes pillanatban. Tudom az milyen, ha minden pillanatban a hátad mögé kell nézz...szóval valami jó kis fizikai edzés kellene neki. Önvédelmi óra. Nem kérem a testét, sem a lelkét, nem vagyok gazember, mint aminek leírt. Csak a szám nagy és néha túlreagálok dolgokat, de testi fenyítést sokszor nem alkalmaztam nőkön. Nem azt mondom, hogy agresszióból még nem mentem neki egynek sem, mert hazudnék. Megtörtént, sajnos bárkinek neki esek, ezzel élek együtt. Szóval nem is magam miatt mondom ezt, hanem miatta. Ami megint csak...nonszensz...mi van velem? Szerinte nem vagyok szörnyeteg. És a szavai jól esnek egy olyan embertől, ki nem ismer teljesen. Látott már kiakadva, látott már segítőkész állapotban. De nem látott még igazán kiborulva. Nem akarom, hogy úgy lásson.
- Egy hangárban dolgozok. Repülők között. Bütykölés, takarítás, ami épp szükséges. - adok választ a munka kérdésre, ha már rákérdezett és nem titok mindez. Legális munka, mely nem épp tiszta, de szeretem csinálni. Lefoglalja az elmémet és nem hagy csapongani, illegális munkákba keveredni és versenyezni, lopni, csalni.
Amint pedig ruhát és törölközőt kér csak szusszanva mozdulok, hogy a hálószobámba lépjek a szekrényhez és kinyissam a megfelelő szekrényt ezekhez. Egy hosszabb póló, mit nemrég pakoltam el hanyag mód a mosás-száradása után és egy nagyobb mintás jó nedvszívó törölköző is kerül a kezeim közé. Már nem is tudom, hogy mikor vettem csak úgy poénból, de nem mai darab. Ezekkel lépek vissza az irányába és dobom le mellé az ülőalkalmatosságra.
- Tégy, amit akarsz. - nem voltam bunkó, de nem fogok engedélyt adni semmire sem. Azt sem hagyhatom, hogy itt omoljon össze bánatában. De aztán még eszembe jut egy dolog...nem is foglalkozok a kaja témával, nem is érdekel a magam gyomra, de a másikéval még annyira sem foglalkozom.
- Ha találok a szekrény mélyén rád való gatyát...kell? - érdeklődöm, hiszen, ha nem akar mutogatni magából semmit, akkor az is el kél majd. Nem én leszek a szoknya alá bámészkodó, de ha kényelmetlenül érezné magát, akkor ne húzogassa a pólót magán. Hosszútávon egyikőnknek sem fog jót tenni. Jó persze, az a póló a térdéig leér majd, talán kicsit tovább is, de jobb, ha van más is rajta. Nem miattam, hiszen az én fantáziámat nem indítja be...a saját kényelme érdekében.  

Megjelenés

Meg kellene könnyebbülnöm a válasznak köszönhetően, de messzire elkerül ez az érzés. Tudnom kellett, hogy él és nem halt meg miattam, de hirtelen emiatt önzőnek érzem magamat. Úgy érzem, hogy annak a tetűnek jobb lett volna, ha inkább meghal, hiszen akkor esélye se lenne arra, hogy máskor egy másik lányt bántson, ha a mai incidens nem vette volna el a kedvét az egésztől. Idegesen és feszülten dörzsölöm meg a halántékomat, mert egyre inkább hasogat a fejemet és ez a kettőség érzése egyáltalán nem segít a jelenlegi állapotomon, se abban, hogy igazán meg tudjak nyugodni.
Következő pillanatban viszont a mondandójával kizökkent abból, hogy tovább rágódjak a szituáción, megpróbáljam megérteni az érzéseimet és pillanatok alatt robbantja be a harag lángjait, amiről nem csak a pillantásom árulkodik, hanem a szavaim, hanglejtésem és a tetteim is, ahogy neki próbálok menni. Könnyedén kapja el a karomat, összepréselem az ajkaimat, majd amikor azt mondja, hogy semmit, akkor magam sem tudom miért, de a térdem pillanatok alatt lendül, hogy megpróbáljam ágyékon találni. Ha nem ugrik időben hátra, akkor azzal esélyesen célt érek, hiszen eddig csak a kezemmel próbáltam bántani.
- Rohadj meg! – hangom csak úgy csöpög a kedvességtől, és ha nem rettegnék kilépni az utcára, akkor esélyesen elrohannék, de helyette csak visszamászom a kanapéra, amint elengedi a kezemet, hogy tudtára adjam egyáltalán nem a testemből élek. Hamarabb halnék éhen, mintsem ilyenre adjam a fejemet, mert képtelen lennék rá.
- Tudod, amikor már kezdeném elhinni, hogy van szíved és egy picit kedvelnélek is - még az ujjaimmal is mutatom a mértéket -,  mindig könnyedén megcáfolod és eléred, hogy meggondoljam magam, mert egy faszkalappá változol. – felé fordulok, állom a pillantását, ha találkozik a tekintetünk, aztán elfordítom a fejemet. A lábamat magam alá húzom és igyekszem úgy ülni, hogy ne mutassak túlzottan sokat és tudom, hogy meg kellene nyugodnom, de a helyett hogy tovább léphetnék azon, ami majdnem történt, helyette még ő is állandóan olyan utalásokkal jön, amitől a kavargó gyomrom még inkább felfordul. Hogy lehet érzelmileg ennyire nulla, hogy képtelen rájönni arra, hogy most nem kellene ilyennel viccelődnie, ahogy szóba hoznia se?
Tudom, hogy igaza van, de nem mindenki válogathat a munkák között. Amikor a szoknyámhoz ér, akkor sietve kapok a kezéért és ráfogok, mert fogalmam sincs, hogy mire készül, de egyértelmű, hogy jelenleg teljesen benne se bízok. A körmeim kicsit a bőrébe vájnak, majd pedig eltolom a kezét, ha tudom. Mielőtt felelhetnék arra, amit mond újabb bombát dob le, amivel sikerül elérnie, hogy újra kicsit sokkot kapjak. Sietve fordulok felé és egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy tényleg azt hallottam amit, vagy csak képzelődtem.
- Tudod, kezdesz kicsit olyannak hatni, mint aki aggódik értem. – hangom egy fokkal higgadtabban csendül és annyi gyűlölet sincs benne, mint korábban. Hatalmasat sóhajtok, hátradőlök a kanapén és a fejemet a támlának döntöm. Megdörzsölöm az arcomat és adok időt magamnak arra, hogy átgondoljam mindazt, amit mondott. – Jelenleg ez volt a legjobban fizetendő munka és sokat se kérdeztek a bárban. Valamiből nekem is élnem kell, amit legutóbb adtál se tart ki örökre, mert sajnos éjszakánként nem duplázza meg magát. – természetesen egy kis irónia jut a válaszomba, aztán újra megkeresem őt a pillantásommal. – Miféle munka? És miért akarsz segíteni? Vagy inkább azt kellene kérdeznem, hogy mit kérsz cserébe? – meglepettséget el se tudnám rejteni az arcomról, se a hangomból. Kíváncsian fürkészem őt, majd újra végigpillantok magamon, aztán ismételten el fog az undor és legszívesebben addig dörzsölném a bőrömet, míg biztos nem lennék abban, hogy már nem érzem annak a pasinak az érintésének nyomát, vagy az illatát magamon.
Felvonom a szemöldökömet, kicsit oldalra billentem a fejemet és haloványan elmosolyodom, mert már egészen úgy hat, mintha meg akarna nyugtatni és arra hajtana, hogy ne utáljam annyira, mint percekkel ezelőtt.
- Nem tudod, hogy milyen szörnyetegek élnek az emlékeimben, de azt eddig is tudtam, hogy nem olyan vagy. – őszintén ezt gondolom, még ha az megint más kérdés, hogy akadt olyan pillanat a találkozásaink alatt, amikor a szörnyeteg ranglétra legaljára soroltam. – Miféle munkád van? – tényleg érdekel, aztán sóhajtok. Habozok, a ruhámat babrálom, végül erőt veszek magamon és megszólalok.
- Szeretnék kérni egy törölközőt és egy pólót. A te pólódat, mert az elég hosszú lenne rajtam. – hiszen egyértelmű a méret béli különbség és én most arra vágyom, hogy minél kevesebbet láthasson belőlem. S csak remélni tudom, hogy hirtelen nem fog megint dühös Hulk válni belőle egy ilyen ártatlan kérés miatt. – Megengeded, hogy lezuhanyozzam, cserébe csinálok reggelit, már ha nem kong megint a hűtöd. – hiszen tudok főzni, nem is annyira rosszul. Az évek alatt egy-egy munkának köszönhetően ellestem pár trükköt, meg volt, amikor be is segítettem apróbb dolgokba. S közben igyekszem nem hagyni azt, hogy a történtek újra teljesen megbénítsanak és a földre taszítsanak. Menekülök és félek attól, ha újra ránk telepszik a csend, vagy csak nincs ami elvonja a figyelmemet, akkor újra a mélybe fogok zuhanni.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Ő feszült, én meg nem tudom mit tehetnék egy majdnem megerőszakolt lánnyal. Fiatal még, hogy egymaga túlélje egy ilyen helyen. Megmentettem, bár fingom nincs tényleg, hogy mi céllal. Hogy mi okom volt rá. Hogy miért hoztam ide. Hogy miért akarom távol tartani az utcától és a sok mocsoktól. Mikor én sem vagyok veszélytelen. De ő jobban aggódik a majdnem erőszaktevője életéért, így biztosítottam róla, hogy él, ám akár fel is hívhatok valakit, hogy megtegye az ellenőrzést. Nehezen telefonálok, ismerek valakit a környékről, aki fel is veszi pár csörgést követően. Kihangosítom.
- Szeva Fly. A közeledben van egy szétcsapott alak. Megnéznéd, hogy él-e még? - kérdezem tőle, a másik oldalról nyögések és krákogások érkeznek...nem hat meg és erre nem is reagálok, de válasz is érkezik ezeken keresztül és sokat várni sem kell rá türelmetlenül. Hiszen helyben van...
- Mit csináltál vele? Él amúgy, most támogatom fel a földről. Nagyon oda van... - nevet a végére, elhúzom a szám, majd szusszanok, hiszen csak az információ kellett és Ada is hallhatta a választ a kérdésére. Ha őt ez megnyugtatja, mit bánom én...
- Majd ütközünk. - bontom a vonalat és teszem el a mobilt. Azt csinál azzal a fickóval, amit akar, nekem tök mindegy, hogy hol bolyong, engem hagyjon békén, de majd úgyis együtt iszunk az előbb csevegett hapekkal. Ada irányába pillantok, de nem engedek szót az egésznek. Hallhatta a dolgot, így nem kommentálom számára. Ami meg a munkát illette, amit elvállalt, tekintve a ruháját, talán félre érthető mindkettőnk száméra ám nem épp arra gondoltam, amire hirtelen felcsattant. A kiborulását szinte végig mosolygom, megütni nem tud, számítok mindenhonnan ilyen csapásokra, szinte reflex az, ahogy elkapom a karját. Ahogy meglökni akar, de csak figyelem és hallgatom a vagdalózását.
- Ennyi erővel semmit... - húzom az agyát kicsit, mikor a burkával jön, hiszen, ha ruha van rajta, ha valami villantósabb, nyomában jár minden eszement. Miért jó ez neki? Vagy véletlenül történnek körülötte az események? Olyan, hogy véletlen, olyan nincs. Az, hogy olyan vagyok, mint az a faszkalap...lehet, bár akkor nem itt lenne, hanem otthagytam volna szétkefélve...de ezt nem kötöm az orrára.
- Ugyan, ne szégyelld. A munka az munka. - bököm ki, de aztán leülök mellé, persze nem a közelében. Hallgatok, keresem a szavakat, hiszen nemrégiben sértettem meg. Sokadszorra. Nem akarok újra bántóan fellépni ellene, de szép szavakat sem találok...
- Válts munkát...ha nem vagyok ott...kitudja mi történt volna. Nem kifizetődő az ilyen helyeken való ilyesmi villantós... - nyúlok a ruhájához, hogy rábökjek mire is gondoltam, persze nem tapizni akarom, nem fogok rá nyomulni, tisztában vagyok a helyzetével és a személyes térrel is.
- Ha gondolod...tudok egy helyet, ahol biztonságosabb lenne...- vonok vállat és felkelek mellőle, a választás az ő kezében van. Felajánlottam valamit, él vagy nem a lehetőségekkel...már az ő baja. Tisztességesebb és jobb fizetési lehetőséget ajánlhat. Amúgy miért is érdekel, hogy milyen munkát végez? Talán mert emlékeztet magamra...vagy pont, hogy Rá. Nem akarom, hogy elbassza ennél is jobban az életét. Nem törődök vele, csak...terelgetem a magam módján, hiszen fiatal és szülői támogatás nincs mögötte és a segge alatt sem. Felkelek mellőle és a pulthoz lépek, hogy igyak magam is, csapvizet töltök, majd visszapillantok a kanapén ücsörgőre. A világ hatalmas számára és a tapasztalatai is nullák szinte, de akad olyan hely, ahol felkarolják és nincs aki zaklatná. De rajta áll, hogy mit kezd magával. Én nem bántom semmilyen módon sem...hiszen most is megóvtam őt. A védelmembe vettem és ez...távol szokott állni tőlem. Új érzés és szabadulnék ettől, de nem megy és talán nem is fog ez az ösztön csak úgy semmivé lenni.
- Csak hogy tudd...tisztességes munkát végzek tisztán, szerződéssel. Nem vagyok olyan szörnyeteg, kik a te rémképeidben léteznek. - szólalok meg, sem harag nincs bennem, sem provokáció, de gúny az végképp sincs. Átérzem a dolgokat, miket átél nap nap után, hiszen menekül. Ahogy én is ugyanezt tettem, hiszen nem találtam a helyem a világban. Nem mintha most már fixen megtaláltam volna, de állnak mellettem, kikhez fordulhatok, ha bajom van.

Megjelenés

Létezik olyan hely, ahol igazán ki merném jelenteni, hogy biztonságban vagyok? Talán. Legutóbb Whitneynél biztonságban éreztem magam, Abe közelében? Magam sem tudom. Néha igen, míg máskor nem, mert túlzottan olyan, mint az időjárás, hogy sose tudhatod igazán azt, hogy mikor is kezd el mennydörögni és villámlani, mert egy ártatlan megszólaláson, kérdésen is felhúzza magát. Komolyan még Hulk se veszítette el annyira gyakran a fejét, mint ő a legutóbbi találkozásunk során, viszont mindennek ellenére jelenleg biztonságban érzem magam a közelében. A segítségemre sietett, pedig nem lett volna kötelessége, el is fordíthatta volna a fejét, de nem tette és emiatt talán örökre az adósa fogok maradni, mert csak neki köszönhetően sikerült elkerülnöm egy újabb borzalmat.
Talán tényleg rossz csillagzat alatt születtem, hogy léptem-nyomon mindig megtalál valami borzalom és az életembe a napsugarak csak alig-alig szűrödnek be, pedig mindennél jobban vágyom már egy kis melegségre, biztonságra és szeretetre, ahogyan napfényre is a sokévnyi viharfelhőket követően.  
A kanapén igyekszem úgy helyezkedni, hogy a rövid szoknyámnak köszönhetően se villantsak, miközben egyre inkább belesimulok a kanapéba, mintha csak egyé akarnék válni vele. S kicsit így is van, miközben fürkészem a velem szemben lévő falat és próbálom az elmémre telepedő köd árnyékában kicsit feldolgozni mindazt, ami majdnem velem történt.
Amikor a palackot felém nyújtja, akkor egy köszönöm kíséretében elveszem azt. Sietve nyitom ki és ha kisebb palack volt, akkor a felét is megiszom. Megtörlöm a számat a kezemmel és visszacsavarom a kupakot, aztán a palackot az ölembe ejtem, miután a lábamat magam alá húztam.
Feszülten simítok végig az arcomon, túrok a hajamba és a kezem is kicsit még megremeg, majd lepillantok a térdemen lévő horzsolásra és egy-két apróbb kavics darabot is lesöprök a sebről. Figyelem őt, de egy kérdés nem hagy nyugodni, még akkor se, ha az a férfi majdnem olyat tett, amit én nem akartam és egy életre megnyomorított volna vele, már ha egyáltalán életben maradok, hiszen ki tudja, hogy pontosan mire is készült. Szerencsére én nem, de még se hagyj békén az a tudat, hogy esetleg még egy ember miattam halt meg, még ha nem is én kerestem a bajt.
Az ajánlatának köszönhetően meglepettség ül ki az arcomra és kicsit úgy pillantok rá, mint aki kételkedik a másik elmeállapotában, vagy abban, hogy biztosan jól hallotta azt, amit mondtak neki.
- Tényleg megtennéd? – döbbenetemnek hangot is adok, lesütöm a pillantásomat. – Tudom, hogy nem logikus, de szeretném tudni, hogy életben van-e, vagy nem. – bár utóbbit nem is akarom igazán tudni, hiszen szép lassan a bűntudat felemészt, amiért ártatlan emberek halnak meg miattam, ott van anya és a dadám is. Mind a kettő csodálatos teremtés volt, még ha az elsőről csak történeteket is hallottam és személyesen sose volt lehetőségem megismerni, de akkor is biztosan az lehetett. Nem is értem, hogy volt képes összeállni egy olyan alakkal, mint az apám. – Köszönöm. – félénken pillantok rá, mint aki attól tart, hogy újra Abe féle viharba toppan, mert máris megváltozik a hangulata.
Állom a pillantását, még ha jelenleg ő elveszettséget, rémületet és megtörtséget is tud kiolvasni a pillantásomból. Nem fordítom el, viszont amikor újra megszólal, akkor harag fellobban és pillanatok alatt pattanok fel, hogy megpróbáljak lekeverni neki, vagy mellkason lökni őt.
- Bazd meg! – a pillanat heve magával ránt és másodpercek törtrésze alatt gyűlöletet, megvetést érzek irányába a korábbi hála és biztonság helyett. – Képzeld, továbbra se a testemből élek. – sziszegem a fogaim között, és ha csak nem kapta el a karomat és nem tart ott magánál, akkor újra hátrálni kezdek, lehuppanok a kanapéra. Akár sikerült távolabb keverednem tőle, akár nem, akkor is a szabad kezemmel kicsit túlzott erővel simítok végig a nyakamon, mintha csak a bőrömet akarnám lehántani, valójában annak a fickónak az érintését akarom eltűntetni. – Egy bárban dolgozom, meg nyár van. Még is mit kéne hordanom? Burkát? – nézek rá érthetetlenül, mert tényleg minden fickó azt hiszi, hogy a nők azért bújnak ilyen ruhába, mert azt akarják, hogy kéretlenül tapogassanak őket? Kibaszottul tévednek! – Pont olyan vagy, mint ő! – na jó nem teljesen, de szúrni akarok és felbaszni az agyát. Azt akarom, hogy érezze milyen sértő is volt a feltételezése, mert esélyesen őt pont annyira idegesíteni fogja, hogy egy olyan féreghez lett hasonlítva, mint akit lehámozott rólam, mint engem az, hogy mit is feltételez rólam.  

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Melyik gyenge lelkű akarna egyedül maradni az éjszaka közepén az utcán? Gyenge lelkű? Fiatal? Nő? Gyermek? Idős? Fiatal? Még férfi is bőghet élete során többször is. Bőgtem én is több alkalommal gyerekként. Tizenkilenc évesen is, mikor a nőm úgy döntött, hogy meghal az autóbalesetben. Azóta változtam meg...mert elhagynak. Akiket megszeretek, azok így is úgy is elhagynak, magamra hagynak. Persze, jöhetek apám szavaival... Ez az élet rendje. Akiket szeretünk, azok elhagynak! Pff, ódivatú, de mégis igaz. Nem hagyom magára, ebben biztos vagyok, de a többivel kapcsolatban kérdéseim vannak magammal szemben. Mi a faszt fogok vele csinálni? Mindenesetre talpra állítottam és megindultam vele haza. Kérdésére elsőre nem reagáltam, csak kifújtam a füstöt és újabb slukkot szívtam, tüdőztem le, majd eresztettem ki. Hova viszem? Nem mondhatom, hogy fogalmam sincs...mert tudom. Csak az utána lévő dolgokat és tennivalókat nem tudom majd hova tenni.
- Haza. - felelek ennyit és számomra ennyi bőven elég, hogy ő ettől a választól vagy megnyugodott, vagy még zaklatottabb lett. Haza akartam menni. Nem akartam, de az események nem engedték a további züllést, meg hát... ugyan a lelkiismeretemmel nincs gond és nem is szokott megszólalni, de hogyan hagyhattam volna csak úgy itt? Nem szokásom csak úgy idegeneket védelmezni, vagy épp csak megmenteni, de van elég baja is ezeken kívül...így meg elgondolkodhat azon, akar-e még egyedül ilyen helyeken ficánkolni. Ki ne akarná benyalni magát belé, ha egyszer ilyen ruha van rajta? Engem nem igazán mozgat meg, nem az esetem még így sem, meg hát nem rég volt egy jó estém...Csendes. Ő is és én magam is. Nem nagyon akarok picsogást hallani, jelenleg eléggé kiélezve vagyok a hüppögésére is, de nem esek torokra miatta. Próbálok megértő lenni, még ha nehéz is és normális körülmények között talán nem is segítettem volna ki a szorult helyzetből.
Odahaza azonban ismeri a járást, egyből a kanapét veszi célba és le is rogy rá. Nem veszem figyelembe, lepakolom a cuccaimat a konyha pultra, fél füllel figyelek felé. A mobilomat is ledobom, majd a hűtőt tárom fel, hogy valami hideget vegyek magamhoz. Üdítőre esett a választásom, jelenleg csak ilyesmi lapul benne, meg a tegnap előtti kaja, amit hoztam az egyik étteremből munkából hazafelé. Ő meg nem is tudom, talán próbálja kiheverni a történteket. Bár ilyen gyorsan lehetetlen. Honnan tudom? Nézz rám, van, amit ma is emésztek és évek teltek el és nem dolgoztam fel rendesen. De ez most nem az én 19 éves takony koromról szól, hanem róla. A vízkérését hallva körül néztem. A poharak szerte szét a lakás különböző pontjain hevertek, ilyen- olyan italvégekkel az aljukban. Nem akartam mosogatni és azt sem akartam, hogy ilyenből igyon. Ám nem volt több tiszta poharam, így a hűtőből szedtem elő egy üveg bontatlan mentes vizet. Megkezdtem, leszedtem a kupakot, majd odaléptem hozzá, hogy átadjam neki.
- Tessék. Igyál. - nem voltam bunkó és akaratos sem. A kérdés azonban fejbe talált, a gyilkosság témákban sosem voltam jó, így vállat vontam. Nem gondoltam rá, hogy mi lehet vele, ám neki egy megnyugtató válasz kellett. Hát kapott, ez pedig zsigerből jött.
- Nem. Életben volt, mikor elindultunk. Emelkedett a mellkasa...szeretnéd megnyugtatni magad? Hívjak valakit, aki le ellenőrzi az állapotát? - nem fröcsögtem a gúnytól, sem a haragtól, hogy ilyennel hozakodott elő és válaszolnom kellett. De tényleg nem érdekelt a fickó állapota, bár gyilkos nem vagyok, nem is akartam azzá válni. Ennyitől meg még senki sem döglött bele. És ha már az állapotoknál jártunk...a pillantásom az ő ruháját is végig vizslatta. Kíváncsi nem voltam, de volt kérdésem hozzá.
- Találtál valami mocsok munkát, mi? - érdeklődtem, bár leginkább az érdekelt, hogy miért volt még mindig a városban. Nem zavar a jelenléte, legalábbis akkor, mikor csendben van. Amúgy idegesítő, mint a többi fruska a korabeliek szintjén. Az ilyenekkel nem tudok mit kezdeni, még a könnyeit látva sem tudok megenyhülni. Csak letelepedtem az asztal szélére és onnan figyeltem.  

Megjelenés

Nem csak a gondolataimat nem tudtam kontroll alatt tartani, hanem a tetteimet se, hiszen sose gondoltam volna azt, hogy valaha valaki ölelésébe úgy fogom magam fúrni, mintha az életem múlna rajta, most még is ezt tettem. Idegennek hatott még számomra is, de abban a zaklatott állapotban nem igazán fogtam fel a cselekedem súlyát vagy azt, hogy a másikra milyen hatással is lehet. Egyszerűen az ösztöneim vezérelték a cselekedeteimet, miközben a félelemnek köszönhetően továbbra is reszkettem, mint egy szélben ringatózó virág. A könnyeim nem akartak elapadni, hiába hárult el a veszély, hiába nem lett komolyabb bajom attól még azokban a pillanatokban képtelen voltam igazán felfogni ezt, hiszen ha rossz történik velünk, akkor utána mindig hosszabb idő kell, mire képesek vagyunk elhinni azt, hogy a vihar elmúlt.
Amikor a hátamhoz ért a keze, akkor összerezdültem, a karomat szorosabban fontam köré és egy megkönnyebbülést szimbolizáló sóhaj bukott ki ajkaim között, ahogy ő végigsimított a hátamon, mintha csak így akart volna megnyugtatni, ráébreszteni arra, hogy nincs már baj. Arcomat éppen a vállához fúrtam , amikor is a keze feljebb vándorolt a vállaimra, majd eltolt magától. Könnyáztatta arccal fürkésztem őt, miközben a sírásnak köszönhetően szipogtam is, majd újra a mögötte heverő testre siklott a pillantásom és a félelem újra kezdett átjárni. Reszketni kezdtem. „Meghalt?” ott zakatolt elmémben a kérdés, de képtelen voltam feltenni, féltem a választól és reménykedtem abban, hogy nem. Nem tudnék azzal a tudattal élni, ha még egy ember meghalt volna miattam, még akkor is, ha borzalmas tettre készült.
A kérdését hallva sietve fordultam felé és nagyokat pislogtam, mint aki nem teljesen értené azt, amit tőle kérdeznek és kicsit így is volt. Kellett egy kis idő, mire a szavai értelmet nyertek, miután átjutottak az elmémre ereszkedett ködön át. Sietve ráztam meg a fejemet, mert tényleg nem akartam egyedül maradni, még mindig rettegtem. Féltem attól, hogy esetleg hamarosan a haverjai ránk találnak, vagy csak attól, ha kettőt lépnék, akkor egy ahhoz hasonló alakba botlanék, hiszen ilyenkor gyakran lézengenek az utcákon illuminált állapotban lévő egyedek. Vagy lehet igenlően kellett volna erre bólintottam? Össze voltam zavarodva és a tisztán gondolkodást elvárni a jelenhelyzetben olyan lett volna, mintha az ember azt kérné a víztől, hogy ne fodrozódjon, ha követ ejtenek bele.
- Nem akarok egyedül maradni. – talán a többiek otthon vannak, de inkább voltak lakótársak, akiket szinte sose láttam, mintsem barátok. Hangom többször is megremegett és megbicsaklott, félve pillantottam körbe a kihalt utcán, mintha csak azt várnám, hogy a vihar újra életre kell, mert netalán a barátai keresni kezdik őt és hamarosan megjelennek valamelyik utcáról befordulva.
Összezavarodottan és megilletődve pillantottam rá, amikor egyik pillanatról a másikra felállított, mire a lábaim megremegtek és majdnem vissza is hulltam a porba, ahova talán tartozom, - legalábbis apám szerint ott lenne a helyem-, ha nem tartott volna meg a karjával. Szorosan hozzábújva botladoztam mellette, miközben a fejem zúgott és az egyik térdem hasogatott is, mert az esés következtében kicsit megsérült.
A fejem vállának dőlt néha, kisebb fintor kiült az arcomra, amikor megéreztem a cigaretta füst szagát, de semmi erőm nem lett volna ahhoz, hogy vitát nyissak erről vele, meg amúgy se volt közöm, hogy mit csinál. Az ő egészsége volt, meg egyébként is hálás voltam azért, hogy megmentett és neki köszönhetően nem történt egy újabb borzalmas dolog velem.
- Várj! Nem erre kell menni! Hova viszel? – ijedten csendült a hangom hosszú perceket követően, amikor rájöttem arra, hogy baromira nem haza felé megyünk. Néha én is tudtam rossz irányba fordulni, de erre biztosan nem jártam még, egyáltalán nem volt ismerős ez a környék. Ahogy legutóbb az ő házának a környékét se figyeltem meg, így nem sejtettem azt, hogy oda tartunk.
Csak végre otthon akartam lenni, hogy forró zuhanyt vehessek és megpróbálhassam lemosni, eltörölni a férfi érintéseinek nyomát, hogy aztán bebújjak az ágyamba, apróra gömbölyödjek és elrejtőzzem a világ elől. Meg akartam állni, ahogy a pánik átjárt, de esélyem se volt, ha ő tovább ment. Talán meg kellett volna próbálnom ellökni magamtól, de tudtam jól, hogy esélytelen lenne, mert az erőm elhagyott. A fejem zsongott és kicsit szédültem is, miközben a szívem újra hevesebben kezdett el verni az ismételten rám törő félelem miatt, amíg nem adott választ a kérdésemre.

Fáradt voltam és még mindig sokkban voltam, amikor megérkeztünk a lakásához, miután bejutottunk a lakásba és eljutottam a kanapéig, akkor lerogytam rá. Még mindig kicsit remegtem, majd feszülten és undorodva dörzsöltem meg a nyakamat, pontosan ott, ahol a férfi ajkaival érintette. A gyomrom újra bukfencet vetett, mert elmém kegyetlensége miatt, hiszen felidézte azt, amit történt, olyan volt, mintha csak most történne, mivel jelenleg is éreztem ajkának és a kezének az érintését a bőrömön. Ajkamba haraptam és próbáltam nem újra elsírni magam.
- Kérhetnék egy pohár vizet? – erőtlenül és óvatosan csendült a hangom, miközben reszketegen ráemeltem a pillantásomat. Sietve próbáltam a lehető legapróbbra összehúzni magam és a lehető legjobban a kanapéhoz simultam, mintha csak egybe akarnék olvadni vele. Akár elment a vízért, akár nem, akkor is kisebb habozást követően megszólaltam, kerülve a pillantását.
- Ő… ő… - nagyot nyeltem, a kezem megremegett mire ökölbe szorítottam. A körmeim tenyerembe vájtak. – meghalt? – képtelen voltam szabadulni ettől a gondolattól. Tudnom kellett, mert képtelen lettem volna elviselni, ha még egy ember miattam halt volna meg. Még akkor is, ha ő rossz ember volt. Anya meghalt, mert életet adott nekem. A dadám is esélyen halott, mert segített elszökni apám karmai közül. Éreztem, ahogy újra végigfolyik pár könnycsepp az arcomon.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

A zavart, pánikoló lányhoz guggolni már bonyolultabb volt részemről, mint az előző cselekedetem. Eltüntetni egy hapekot a közeléből, ki bármilyen életformának ártó szándékkal fordulhatott volna...sokkal egyszerűbb volt, sokkal könnyebbnek éreztem. Sosem voltam az az ember, aki képes volt nyugodtságot adni másik személynek, általában én voltam az, aki felbújtotta a hangulatot, aki szította a többieket és saját magam érzéseit is. Bár utóbbit könnyebb volt minden téren haragra kovácsolni. Nem tudtam mit kezdeni a jelenlegi helyzettel, a lánnyal, aki a földre hullott a fickó álltal. Van egy sejtésem mit is akarhatott vele csinálni, de... a tekintete az enyémmel találkozva próbálja felderíteni, hogy én valóságos alak vagyok-e a közelében...vagy elfelejtett. Ami valljuk be; egy jó döntés lenne a részünkről. De emlékszik a nevemre és ki is ejti. Szóval feledhetetlen lettem és ezt a szerény személyem okozhatja. Szóval annyira mégsem tudtam elüldözni, hogy emlékeket potyogtasson el rólam messzire. Rezzenéstelenül figyeltem a könnyes szemeit, a pillantásom lesiklott a teste többi részére, hogy esetleges sérülések után kutassak, ám a következő pillanatban az ölelésébe vont. Időben megtudtam magam tartani, bár olyan szinten meglepett ezzel a mozdulatával. Megfeszülten, mozdulatlan maradtam, a kezeim a levegőbe emelkedtek, hogy seggre ne essek vele együtt, de nem akartam hozzá érni. Túl hirtelen jött az ölelés és tényleg nem számítottam ilyesmi dologra a mai nap, főleg nem tőle és ez az arcomra is rá van írva. Fingom sincs, hogy mit kellene tennem ebben a helyzetben. Nem voltam érzelmes srác, ezeket elveszítettem akkor mikor Maisie és a húga elhagytak engem, így mélyen nyomom el magamban mindent, amit kiszivárogtatnék. Nagyon nehezen tudok empatikus lenni bárki irányába, sokszor nem veszem észre azt, ha valakibe bele gázolok a lelkébe, vagy esetleg vigaszra szorul. Csak saját magammal vagyok elfoglalva az esetek 99 %-ban. Válaszokat keresek magamban, nyugtató szavakat, de kurvára nem megy semmi hatásos, ami most a segítségemre lenne Hozzá. Mégis mi a tökömet kellene mondanom egy ilyen helyzetbe került kis csajnak? Még csak haza sem tudom vinni, mert nem tudom a címét... mégis mit kezdjek vele? Az egyik kezem lassan megközelítette a hátát és óvatos mozdulattal simítottam meg, de aztán hirtelen el is toltam magamtól két kézzel és a vállaira fogtam. Igyekeztem nem durva lenni vele, nem akartam fájdalmat sem okozni, nem szoktam ilyesmire figyelni, hiába is igyekeztem legtöbbször. És most még szavakba sem tudtam önteni a mondandómat. A tekintetem értetlen volt, kicsit talán haragos, de az utóbbi csupán az előzmények szüleménye, nem pedig az ő hirtelensége okozta.
- Gondolom pont most nem akarsz egyedül maradni? - kérdezem, vagy fixen mondom, hát magam sem tudnám most mindezt eldönteni, de egy valamiben biztos voltam. Ilyen szar állapotban nem igen láttam még senkit. Jó persze a bátyámat, de az a pöcs más súlycsoporthoz tartozik. Az se azért omlott össze, mert nem nyerte meg a főnyereményt...pont elveszítette és összeomlott a kártyavára. De ahogy Jude-val, úgy Ada-val sem tudok most sok mindent kezdeni. Vagyis hát ideig óráig lehetek a társasága, de többre nem igen fogja futni. Bár szerintem jobban járok, ha magamhoz viszem el, jelenleg nem tudná megsaccolni, hogy merre kell menni hazafelé hozzá és nem is várom el tőle. Egy szavát sem tudnám elhinni, míg ilyen állapotban sínylődik. Mi van, ha a híd alatt alszik? Vagy szarabb kecóban, mint amiben én punnyadok? Azt nem akarom...Akkor inkább haza kísérem hozzám és majd lesz valami. Vagy hagyjam itt? Majd hazajut alapon? Tényleg rengeteg kérdőjel mászkált bennem és normális válaszokat sem leltem. Felálltam és őt is magammal húztam a földről és próbáltam talpon is tartani, hogy vissza ne rogyjon oda, ahova pont nem való. Ennél erősebb ő, nemde? Elpillantok róla, hogy az utcán nézzek végig, az utakon és a csendesebb környéken. Gyalog vagyok, nem számítottam társaságra a mai napon, így megszívom a fogam. Előhúzom a zsebemből a dobozom, hogy míg Ada-t tartom/fogom, addig egyet elővarázsoljak a fogaim segítségével és a doboz eltétele után gyújtsam csak meg. Nagyot szívok benne, igyekszem nem kiakadni semmilyen téren sem, szóval a füstöt kifújva indulok meg, remélhetőleg a csaj sem akadékoskodik és nem is fogom a füstöt rá sem fújni. Feltehetnék kérdéseket, ami a ruhát és a korábbi srácot illeti, de úgy vagyok vele, hogy semmi sem tartozik rám. Meg valószínűleg nem is érdekelne, hogy mit kezdett magával abban az időben, míg össze nem sodort újra az élet minket. De nem tudok mivel elődrukkolni és amíg ő össze nem szedi magát, addig én sem tudok mit kezdeni a helyzet súllyoságával.  

Megjelenés

A járdával való találkozás pillanatában a fájdalom könnyedén járta át a testemet, de a pánik és a félelem erősebbnek bizonyult. Reszkettem és tudtam jól, hogy most nem foglalkozhatok azzal, hogy esetleg miként is sérültem meg, ahogy a fájdalom is eltörpült mindamellett, amit éreztem az egyre közeledő léptek miatt.  A lehető leggyorsabban próbáltam újra talpra vergődni, hogy ismét futásra bírjam a sajgó végtagjaimat, de elkéstem. Az árnyék úgy vetült rám, mintha csak a sötétség árnya lett volna, aki azért érkezett meg, hogy ellopjon minden fényt, ami még létezett a felszín alatt.
A kudarcot vallott szökési kísérletemet követően próbáltam a maradék erőmmel kirántani a karomat a szorításából, miközben a félelem egyre inkább kezdett megbénítani. A mosolya és pillantása már-már hátborzongatónak hatott, mintha csak az éltette volna, ha minél inkább félelembe sodor és elveszettnek lát. Egészen aprónak és elesettnek éreztem magam, mintha csak én lettem volna a prédája, ő meg a vad, aki éppen most terveli ki azt, hogy miként is pusztítsa el a bosszantó prédát, aki korábban borsot tört az orra alá. Ösztönösen hátráltam, de már nem volt hova menekülnöm, mert pár tétova lépést követően a hátam a házfalának ütközött. Ő követte minden egyes léptemet a sajátjával, ami miatt úgy éreztem magam, mintha csak végérvényesen egy ketrecbe terelt volna, ahonnan többé nem létezik kiút.  A félelem ott leledzett minden egyes rezdülésemben, a pánik egyre inkább megbénított. Sikítottam volna, de egyetlen egy hang se jött ki a torkomon.  Egyszerűen lefagytam abban a pillanatban, amikor megéreztem milyen természetességgel simít végig a combomon. A kétségbeesésem egyre inkább elhatalmasodott rajtam és ezzel egyidejűleg a  világ forogni kezdett velem. Hiába tudtam, hogy mit kellene tennem, vagy miként kellene megpróbálnom megvédeni magamat, valahogy abban a pillanatban a pánik ködje mindent elmosott és mindent messzire sodort. Helyette megmaradt a kiüresedettség és megsemmisülés érzete.
- Kérem… - hangom könyörgően és elesetten csendült, a könnyeim patakokban folytak végig az arcomon, amikor megéreztem ajkának az érintését a nyakamon. Ő a bőrömbe morgott valamit, de nem igazán értettem már, mert a világ egyre inkább elmosódott. Lehunytam a szememet, mintha úgy távol tarthatnám magamtól, vagy esélyem lenne elszökni attól, amire készül. Némán könyörögtem azért, hogy a sötétség magával vigyen, de a sötétség helyett egy újabb árnyat sodort felém az élet, mire újra összerezdültem és még inkább reszketni kezdtem, mert azt hittem, hogy az egyik haverja talált ránk.
Az üvöltése hiába hatolt át a ködön, nem igazán fogtam fel, ahogy az eseményeket se, mert alig hogy szabadultam a fogságából egyszerűen a földre zuhantam. A lábaim feladták a szolgálatot, az egész testem remegett és a megmaradt erőmmel próbáltam arrébb kúszni. Szorosan bújtam a falhoz és igyekeztem a lehető legapróbbra összegömbölyödni, mintha csak azt remélném, hogy így nem vesznek észre vagy csak elfeledkeznek rólam. A légzésem heves volt, a szívem őrjítő ütemet diktált és tényleg azt hittem, hogy hamarosan el fogok ájulni, mert az idegeim már teljesen felmondták a szolgálatot. A hangok összefolytak, néha elkaptam egy-egy foszlányt. Eltört valami, de fogalmam sem volt arról, hogy mi, ahogyan rám is fröccsent valami, de nem foglalkoztam vele.
Hallottam az újabb közeledő léptett, mire ijedten rezdültem össze egy kisebb nyöszörgés kíséretében és próbáltam szinte eggyé válni a fallal. A férfi hangja másként csendült, mint a korábbi. Békésebbnek hatott és kicsit mintha ismerősnek is, de még se nyitottam ki a szememet. Féltem és csak el akartam innen tűnni, de a lábaim ahogy korábban, úgy most se moccantak. Ha újra megszólalt, akkor óvatosan pillantottam felé, ha nem próbált megnyugtatni, itt tartani, akkor idővel szintén kinyitottam a szememet azt remélve, hogy tovább sodorta őt a hajnali szellő. Fátyolos és riadt tekintettel pillantottam az előttem guggoló férfira. Arca eleinte elmosódott volt, mire remegő kézzel töröltem meg az arcomat és dörzsöltem meg a szememet. Elpillantottam a földön heverő testre, majd újra visszasiklott a pillantásom a férfi arcára.
- Caleb? – úgy csendült a hangom, mint aki azt hiszi, hogy csak a képzelete játszik vele. - Tényleg te vagy az? - megremegett a hangom és kezdtem úgy érezni, hogy totálisan elmentek otthonról, amiért pont őt képzelem ide, hiszen hónapok óta nem láttam már. Pár pillanatig fürkésztem az ismerősnek ható arcot, majd a következő pillanatban az ösztöneim és egy sugallat magával rántott, így előre lendültem és a nyakába vetettem magam. Nem érdekelt az se, ha esetleg váratlanul éri őt a tettem és feldőlünk. Úgy fúrtam magam az ölelésébe, mint aki menedéket keres a közelségében, vagy csak mintha ez annyira megszokott lenne közöttünk, de valahogy a jelenléte furamódon magával hozott egyfajta biztonságot is. Az idegeim teljesen kivoltak, így jelenleg a józanság messzire elkerült. Habozás nélkül az arcomat a nyakához fúrtam, miközben továbbra is reszkettem és szipogtam. – Köszönöm. – csak ennyit suttogtam a bőrére, de nem moccantam meg. Inkább csak egyre erősebben kapaszkodtam belé, ahogy a karomat a nyaka köré fontam. Hiába akartam a lehető legmesszebbre keveredni innen, akkor se ment az, hogy megpróbáljak felállni, mert úgy reszkettem, ahogy a szélviharban a virágok teszik és úgy éreztem, hogy minden erőmet ellopták a korábbi történések.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Megtanulhattam már, hogy a bátyámmal nem illik ujjat húzni, nem kellene a háta mögött cselekednem, főleg mikor az apánkról van szó. Megtanulhattam volna, de nem tettem és nem is szándékozom okulni belőle. Mindenesetre pórul jártam, de ez van, nem álltam neki hisztis picsaként a földön vergődni, mert nem az én szabályaim szerint játszhattam. Holnap nem melózom, Joe adott egy szabadnapot, ő sem lesz bent, így nem akadékoskodtam ezen a téren. Mindig jól jön egy kis szünet a számomra, hiszen az életem nem áll még ettől meg. A munkából nem mentem haza, de nem is tettem be a lábam az apámhoz és a bátyámat sem hívtam fel semmi húgy kifogással. Megfogadtam abban a pillanatban, hogy nem teszem... inkább elmentem a szokásos helyeimre, ahol dohánytermékeket vettem, hiszen kezdtem kifogyni belőlük otthon is és a hangárnál sem volt a szekrényemben. Felkell tankoljak, különben elszabadul a pokol és ezzel együtt az indulataim is. Ezzel így le is tudom a feszültségemet, ami általában csak úgy előkerül. Mostanában már nem, főleg azóta járok normálisan melózni és nem arcoskodom a munkáltatómmal és munkatársakkal, mióta Weaver felkarolt maga mellé. Jót tett a levegőváltozás és az, hogy az évek óta tartó monoton munkát felváltotta valami más. Ám a rossz hírnevem még sokszor is fent marad, de most már óvatosabban csinálom, nem hagyok nyomokat magam után. Jól van ez így. Ráadásul nem lenne segítségem sem, ha szarban lennék, így a priuszaim számát nem növelhetem. Ez fix, ezt képes voltam felfogni, így ehhez mérten cselekedtem. Eladtam egy hónapok óta átalakított autót, egész pöpec járgány lett és mivel versenyeztek vele, fifti- fifti alapon osztottuk el a nyereményt. Szóval úgy gondoltam, ezzel már megérdemlek egy minőségi whiskeyt és még a tartozásaimat is letudom időben. Szóval a szokásos helyemről megvettem egy üveggel és még ittam 2 pohárral mást is, a jó társasággal pedig az idő is elszaladt. Megdumáltunk minden faszságot az életünkben. Persze mivel pár arcot betörtem önös érdekből, így ki lettem dobva a helyről. Így öröm az ürömben, hogy hamarabb indulhattam haza. Valamikor a hajnali órákat ütötte az idő, mikor úgy gondoltam, hogy ideje haza menni és jól bebaszni, és ha már bebaszni, akkor jól meghúztam az üveget is. Neki dőltem a falnak is, hogy előszedjem a cigarettámat. Egy rohadt szálat akartam csak. Ekkor hallottam meg a sietős lépteket és a férfi hangot. Rágyújtottam, nem foglalkoztam vele, inkább csak bele szívtam a rúdba és áhítattal engedtem ki a füstöt. Tovább indultam, de mikor elhaladtam egy másik utca mellett, szemem sarkából érzékeltem az eseményeket. Tovább haladtam, nem álltam meg, csak akkor, mikor az ismerős hang is a fülembe kúszott. Elsőre úgy voltam vele, akkora baj nem lehet és hogy nagy szája van, meg nem csak én járkálok itt, oldja meg a bajait. Nem is Ő az. Mindenki oldja meg ahogy akarja, nem vagyok jókereszttündére senkinek sem. Elakartam tűnni, elég messzire lelkiismeretfurdalás nélkül, de aztán a lépteim lelassultak, meg is álltam. Vettem egy fordulatot és a balhé felé indultam. Egy újabb slukk, egy újabb kifújás...a fickó mögött megálltam, a cigit kiszedtem a pofázmányomból és a parázsló végét a fickó nyakához nyomtam, nem finomkodtam. Alább hagyott a kakaskodása a meglepettségtől és a nyakába nyilalló égető érzéstől, elengedte őt, szembe került velem és azzal a lendülettel töröltem is képen az üveggel, mely szét is törött az arcán. Az alkohol pedig szétfröccsent. Nem volt a mozdulatomban sem finomkodás, sem pedig hezitálás. Kényszeres cselekedet volt, frusztrációt generált, reagáltam rá. Undorító dög. Az arcom is agressziót mutatott, egészen a veszély elmúltáig. Ahogy a földre került és nem mozdult, csak rúgtam egyet belé, de nem moccant, így ennyiben hagytam, nem foglalkoztam vele tovább. Átléptem felette és a másikkal foglalkoztam.
- Hé! Vége van... - ha a földön volt, akkor leguggoltam elé, de nem nyúltam hozzá. Próbáltam a hangommal itt tartani. Közben fürkésző tekintettel kutattam esetleges sérülések után. Ha a falnál állt, akkor csak lépésnyire megálltam tőle, nos, ha menekült, akkor...haladtam a nyomában csendesen figyelve. Szórakoztam? Nem. Nem voltam olyan hangulatban...

Megjelenés

Magam sem tudom igazán, hogy mi miatt is maradtam még mindig ebben a városban, mert nem volt szokásom egy hónapnál tovább maradni sehol se, sőt, gyakran még annyi ideig se maradtam egy helyen. Minél gyakrabban váltottam várost, annál inkább úgy éreztem, hogy sikerül láthatatlannak maradnom, de ez a város most még is kivételt képezett. Talán Whitney miatt, vagy csak egyszerűen úgy gondoltam, hogy eléggé hatalmas ez a hely ahhoz, hogy rövid időre tanyát verjek és megpróbáljak kicsit hosszabb távra munkát találni. Természetesen továbbra is alaposan átgondoltam azt, hogy hol is bukkanok fel, vagy miként is mutatkozom. Nem akartam feltűnést kelteni, de szerencsére most már egy ideje nem szerepeltem a hírekben, így kicsit könnyebb volt nézelődnöm is és Caleb se nyomott fel, pedig pár napig azért aggódtam, hogy végül a zsarukat a nyakamra fogja küldeni, vagy csak szól nekik, hogy látott engem. A pénz sok embert képes megbolondítani és egyáltalán nem bíztam benne, annak ellenére se, hogy a versenyen nyert pénz egy részét nekem adta.  Ahogy akkor, úgy még most se igazán értettem, hogy miért cselekedett így, viszont nagy szükségem volt a pénzre és a lehető legjobbkor jött. Kicsit könnyebbé tette az itt tartózkodásomat.
Munkát is sikerült pár hete találnom, még pedig az egyik bárban. Nem előkelőhely volt, ami számomra nem volt gond, mert legalább nem kérdeztek sokat. Pincérnőnek meg egészen beváltam, legalábbis nem volt panasz, maximum nekem akadt, amikor egyes illuminált állapotban lévő vendégek azt hitték, hogy a poháron vagy az üvegeken kívül lehet mást is fogdosni. Ezt az egy részét nagyon gyűlöltem, de jól fizetett, így általában csak összeszorítottam a számat, a nyelvemre haraptam és próbáltam túlélni és arra gondolkodni, hogy pár pillanat múlva otthagyhatom őket és talán legközelebb nem én nyerem meg a rendelésüket.
Mai napon is akadt egy olyan társaság, amelyik azt gondolta, hogy bármit megengedhet magának. Nem én voltam az egyetlen, akivel kikezdtek, hanem egy-két vendéget is zaklattak, viszont ők nem értettek a szépszóból, hiába próbáltunk meg beszélni a fejükkel. Egyből jöttek a pénzzel, meg hogy ők akár ezt a helyet meg tudnák venni, vagy ha éppen nem erről dumáltak, akkor arról, hogy mit művelnének velem, vagy éppen más nőkkel, akiken megakadt a szemük, miközben a kezük pofátlanul vándorolt mindenfelé. Még a gyomrom is felfordult, de szerencsére őket nem kellett hosszútávon elviselni, mert hamar kidobták és reméltem, hogy többé nem is fogom egyiküket se látni. Hajnalban ért véget a műszakom, mire teljesen nyúzottan és fáradtan indultam el a szállásom felé, mert egy aprócska szobát kivettem másokkal együtt. Órák óta vártam arra, hogy végre hazaérjek és lezuhanyozhassak. Nem csak a rám fröccsenő piát vagy cigifüstöt akartam lemosni magamról, hanem leginkább a kéretlen érintések nyomát. Legszívesebben egyből leléptem volna a műszak közepén, amikor kidobták a szórakozóhelyről azt az ittas társaságot.
- Szépségem hova rohansz? – gondolataimból egy mély tónusú hang zökkentett ki, mire sietve kaptam fel a fejemet, hogy pontosan azzal nézzek farkasszemet, aki tagja volt annak a társaságnak, akiket órákkal ezelőtt kidobásra kerültek és nem értette a nem fogalmát se. Más vendégnek is volt, hogy szemtelenül elvándorolt a keze, de eddig egyik se vette a bátorságot ahhoz, hogy simán benyúljon a szoknyám alá is. Éreztem, hogy újra bukfencet vet a gyomrom és a félelem végigcikázott a gerincem vonalán, hogy aztán szétáradjon az egész testemben. Sietve fordítottam el a fejemet, miközben a lépteim gyorsabbá váltak az egészen kihalt utcán. Francba! Rohadt életbe! Riadtan pillantottam körbe, hogy hátha akad egy üzlet, vagy kávézó, vagy egy másik bár, ami még nyitva van és meghúzhatom magam amíg elmegy, de már vagy bezártak, vagy még nem nyitottak ki. – Ma van a születésnapom! – egyre közelebbről hallottam a hangját, mire már szinte futni kezdtem, amikor is megbotlottam a szar járdában és elhasaltam. Fájdalmas nyögés szakadt ki a mellkasomból és mire feltornáztam magam, addigra már is egy árnyék vetült rám.
- Összekever valakivel. – hangom megremegett, ahogy a pánik egyre inkább átjárt. Megpróbáltam elslisszolni mellette, de könnyedén kapott a karom után, hogy aztán a házfala és közé szoruljak.
- Hidd el, hogy te is fogod élvezni. – éreztem az alkoholtól bűzlő leheletét a nyakamon, mire még inkább reszketni kezdem, ahogy a keze újra a combomra siklott és egyre feljebb vándorolt. – Tudom, hogy te is akarod, vagy különben miért is bújtál volna ilyen ruhába? – röhögve csendült a hangja, mire csak egy kisebb nyikkanás bukott ki ajkaim között, mintha csak a hangomat is ellopta volna a félelem. Tudtam, hogy mit kellene tennem, hogy rúgnom vagy ütnöm kellene, de a félelemnek köszönhetően teljesen lefagytam és moccanni se bírtam.