Angelo e Diana

“Sulla morte ci raccontiamo migliaia di storie, derubando ogni giorno il mistero. Ma lui non si offende mai. Possiede le cose più importanti e non le rivela.”

Az érkezésem – egészen konkrétan: az asztalhoz lépésem – és a köszönésem között eltelő idő mennyisége pontosan elég ahhoz, hogy ne csak felmérjem a helyzetet, hanem rögvest kettő nem elhanyagolható és még kevésbé üdítő tényt állapítsak meg. Egyik sem nyűgöz le.
Az első, miszerint a volt egyetemi lakótársam, Mary Royston már eléggé jól érzi magát az előtte lévő shot, sör és pezsgő hármasa okán és az elmúlt órákban legurított mennyiség minden bizonnyal mostanra megtette a hatását, hiszen a nevemet is – Diiiiiia…na! – csak nehezen formálva és egy visszanyelt böffentés között volt képes artikulálatlanul a világba kurjantani. Kellemetlen és taszító élmény, amelynek őszinte érzetét az arcom is azonnal visszatükrözi. Nem mintha mást vártam volna tőle (bármikor is). Elég ideig volt ahhoz a laktórásam – és ennél jelentősen kevesebb idő is elég a társaságban – hogy az ember rájöjjön arra, hogy Marty amellett, hogy nem bírja a piát (és a pia sem őt), nem is érzékeli a határait sem ezért aztán többet van a ló túloldalán. Nem is beszélve arról, hogy az a fajta tipikus, pelyhes állú cingár fickó, aki már egy kicsit erjedtebb gyümölcslétől a falnak borul. (…)
Mindemellett, a második megállapításhoz is kénytelen vagyok hamar eljutni: rohadtul nincs több hely a bokszban. Különösen nem az emlegetett mellett, aki csaknem legbelül ül és mintha láthatatlan lennék, már vissza is csatlakozott a saját zagyva monológjához. (Nem is baj! Isten ments, hogy mellettem üljön és az ölembe hányjon bármelyik pillanatban!)
Igazából, ezt tekinthetném egyfajta jelnek is, hogy az idefelé vezető úton a magamban lejátszott monológok és győzködések helyénvalóak: rohadtul nem tartozom ide és fontosabb dolgaim is akadnak, mint néhány white colarral elütni az estémet „szórakozás” címszóval.

A többiek arcán egyszerre látni zavarodottságot és a jellegzetes bazd-meg kifejezést, viszont annyi vér már nincs a pucájukban, hogy bármelyik is megpróbáljon felköhögni valami védekezés-félét. (Nem mintha lenne bármire is.) Gyanítom, nem ehhez a stílushoz vannak hozzászokva, de ha mégis gyanítom, hogy ezt nem egy ilyen kaliberű fickótól szokták megkapni. Ez van. Majd megsajnálom őket. Nem valószínű.
– Dina. – Viszonzom a rövid, de annál határozottabb kézfogását, aztán bontom is. Ahelyett, hogy rögvest ránéznék, újra körbe szemlélem az egybegyűlteket, amíg ő mantrázza a saját félhangos kis monológját. – Az a helyzet, hogy fogalmam sincsen, hogy eddig mennyire voltál tré társaságban, hogyha ilyen alacsonyan van a léc, de szerintem ezt még én is képes leszek megugrani. – Korántsem áll szándékomban visszafogni magamat, így különösebben nem is zavar, hogy melyikük hallja azt, amit részben szántam csak az előttem lévőnek. Elég pikírt hangulatban vagyok ahhoz, hogyha valaki egy kicsit is jobban adja alám a lovat – gyanúsan sok a lovas közmondás, állapítom magamban meg egy másik gondolatperemen – nem fogok csöndben megülni a fenekemen. (Valószínűleg egyébként sem tettem volna, de általában nem engedek a provokációnak, azonban… Ha valaki ajtót tár előttem, már csak a szórakozás kedvéért is bemegyek rajta.) – Szóval, Angelo – becsúszok a szabaddá vált helyre, azonban egy pillanatra még elfordulok a marcona fickótól és ahhoz hajolok, aki szerencsés mellettem fog helyet foglalni. – Van ott még hely, úgyhogy nyugodtan mozdulhatsz még arrébb. – A kevésbé kedves, kedélyes énem kerül előtérben, ami az őrsön is gyakrabban kerül elő, mint szükséges lenne. A sor még egy kicsit arrébb mozdul és mindenki újfent helyezkedni kezd. A legtöbben csak az orruk alatt morognak, hogy: a faszomat kell itt seggfejkedni.
Miközben végre belekortyolok az italomba végre van lehetőségem visszafordulni a fickóhoz. – Olaszország melyik részéről jöttél? – Tudakolom. Kezdetnek egy egyszerű kérdés. Ez legalább egy közös pont függetlenül attól, hogy én már csak ilyen kamu, az államokban gyártott olasz vagyok, úgyhogy nekem nem az angolomban, hanem az olaszomban van akcentus. Sajnos.

Az új társaságokban a helyemet nemhogy nem találom meg egykönnyen, de általában nem is szokott sikerülni azon egyszerű ok végett, hogy már nem is erőltetem meg magamat. Megmaradok a csöndes megfigyelőnek. Ez nekem így kényelmes és pont megfelelő is. A többséggel ellentétben már túl vagyok azon, hogy görcsösen meg akarjak felelni és bevágódni a „menő arcoknál”, mert… Minek is? Már nem az iskolában vagyunk, hogy ennek létjogosultsága legyen. (Ott sincs, ami azt illeti.) Nem is beszélve arról, hogy időnként tényleg olyan, mintha nem találnám meg a közös hangot másokkal, semennyire. (Lehet, mert nem is akarom?) De meglehet, hogy egészen egyszerűen hiányzik belőlem az a képesség, hogy mások számára érdekes legyek. Nincs meg bennem a rizz, hogy úgy mondjam, ami felkelti mások figyelmét. (Legalábbis, ha nem muszáj.)
– Mellesleg, kösz a segítséget. Valószínűleg egyik tapló sem mozdulat volna meg magától. – Forgatom meg a szemeimet. Nem ígérek, olyan fennköltségeket, hogy majd meghálálom vagy meghívom egy italra, legfeljebb ha úgy alakul. – Te melyik műmájer farvizén eveztél fel? – Nézek körbe. Talán még egy fickó akad a sorunk végén, aki szemet szúr és el tudom képzelni, hogy „egy meccset néznek”. Gyanítom az, aki még amellett ül… Ő lehet a kapocs ebbe a társaságba. – Szerintem azt már kitaláltad, hogy melyik hülyével „jöttem”. Az egyetemen volt a lakótársam. Azt gondolta, hogy jól fogom érezni magam és, hogy milyen jó lesz újra látni egymást. – Nevetem el magamat ironikusan, miközben tekintetem szánni valóan Martyra esik. Nem is értem, hogyan gondolta. Valószínűleg a legegyszerűbb elmélet volt a fejében: semmi. Elakart hívni valakit, akiről úgy gondolta, hogy még egy plusz főnek megteszi.

Az ajtó megállíthatatlanul és töretlenül kezd dörömbölni, s én csupán egy hosszasan elnyújtott sóhajjal könyvelem el magamban, hogy a reményeim, miszerint elmarad ez a nagy baráti összejövetel, most foszlanak darabokra. “Nagyon nem vagy önmagad, seggfej, térj már észhez!” - még mindig visszhangzanak bennem Kentin szavai, amik nagyon is igazak, hiszen mostanság annyi minden szakadt a fejemre, hogy a mindig pozitív Angelo egy kissé a háttérbe kényszerült. Pedig aztán egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor fordult ez elő életemben... Valami mindig tartotta bennem a lelket, most azonban kezdenek összecsapni a fejem felett a hullámok. A családomtól távol vagyok, s ki tudja, hogy mikor térhetek haza úgy, hogy biztonságban tudjam őket. A megszokott helyek, illatok, a ház, a szoba, az utcák, az emberek... Erősen tombol bennem a honvágy. S ha ez még nem lenne elég, pár hete belekerültem egy ördögi körbe, melynek során kirepítettem az huszadikról egy vagyonos oroszt, hogy megmentsem azt a lányt, akit pontosan én sodortam el magammal, mikor vérző hassal megjelentem nála a kórházban. Emellett a pankráció sem megy jól, a manhattani lakásom egyre sötétebb és sivárabb, s még Alfredo eltűnése is nyomja hátulról a gondolataimat. Őt akkor ismertem meg, mikor átkényszerültem New Yorkba. Talán az elsők között volt, akivel jó barátságot kötöttem az edzőteremben, s akivel még Kentinnel karöltve közösen vettük ki az első szörfóránkat. Rá egy héttel pedig se híre, se hamva sem volt Alfredonak. Azt csodálom, hogy Kentin még ép... Aki közelebb kerül hozzám, azt valahogy mindig utoléri a balsors. Olasz átok, vagy mi a fasz.
Egyszóval, nem megy jól a sorom mostanság, s ezen felbuzdulva Kentin próbált kirángatni egy könnyed kis iszogatással, ahol új embereket ismerhetek meg. Tudja jól, hogy mindig is szerettem a társaságot, így majdnem az ökle az arcomban landolt, mikor a remek ötletére csak elhúztam a számat. Helyette egy könnyed gyomrost kaptam tőle csupán, s nem is akarta azt hallani, hogy nem megyek. Pedig aztán...
Egy szakadt, fekete farmerbe tűrt acélozott talpú bakancsban és egy rövid ujjú, laza fekete ingben lépek az ajtó elé, ahol sóhajtok egy nagyot, erőt veszek magamon, s mielőtt még kinyitnám azt, magamra varázsolom a megszokott vigyoromat.
- Csá, faszok. - lépek közelebb Kentinhez és az egyik haverjához, akivel találkoztam ugyan már párszor, de a nevét a mai napig nem sikerült megjegyeznem. Tudom, csak jót akar, s mivel igyekszek nem egy oltári nagy tahó lenni, így megpróbálom értékelni. Kentin már évek óta jó haverom, még tizenévesen ismerkedtünk meg egy táborban, azóta folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Neki is elbaszott a családja, nekem is, ez pedig összekovácsolt minket.
A társaság többi tagjával még nem találkoztam, bár elnézve ezeket az unalmas fejeket a bárban, még ha alaphelyzetben is működnék, akkor sem mennék a közelükbe.
- Te haver, most nem azért... De honnan szedted össze ezeket a csöveseket? - súgom oda két korty mandula likőr közben.
- Én se ismerem ezeket. - összeröhögünk, aztán inkább iszunk tovább, egészen addig, míg nagy késéssel az utolsó áldozat be nem toppan, kinek láthatóan már nem is nagyon maradt hely. Jönnek a szánalmas szövegek, hogy majd ő fizet mindent és társaik, de hogy egyikük sem mozdítaná meg a seggét... S mivel én ülök legbelül, így felállok helyemről, s átrugdosom magam a többiek között.
- Jézusfasz, ti mekkora sznob köcsögök vagytok! Na, öcskös, húzd beljebb magad. - utasítom a magam kedves és finom módján a szélén ülő szőke majmot, mire egy kissé megfagy a levegő, de hát ez ilyen...
- Hello, Angelo vagyok. - nyújtom kezem az érkezőnek is, érezheti az erős akcentust a hangomban. - Kérlek, könyörgök, legyél normális, legyél normális... - mantrázom magamban neki félhangosan, széles mosollyal a képemen, erősen utalva arra, hogy a kényszer és a barátság mocskosul hatalmas úr. Ennek fényében ha helyet foglal a boxban, akkor egy kicsit megtolom őt is befelé, hogy legalább az egyik farpofám beférjen mellé.   

Angelo e Diana

“Sulla morte ci raccontiamo migliaia di storie, derubando ogni giorno il mistero. Ma lui non si offende mai. Possiede le cose più importanti e non le rivela.”

Ujjaim remegve futnak a hajamba, amikor végre becsukódik az a kibaszott ajtó a kibaszott Mclennan mögött. Végre! Idegszálaim a jelenlétében pattanásig feszülnek, de most távozott.
A mindeddig észrevétlenül benntartott levegő reszketeg sóhaj közepette szakad fel a tüdőmből. A frusztráció, ami a jelenlétében egyre felgyülemlett és uralta teljes testemet, keretbe fogta vonásaimat, ezúttal a gyomrom mélyére süllyedve telepedik meg. Próbálkozom visszaszerezni a kontrollt magam és a gondolataim felett, mielőtt a nyugtalanság és a zaklatottság, mindent teljesen feldúlna. Vékony jégen táncolok, veszélyesen vékonyan.

Az interakcióink többsége a kollégák előtt történik. Ezek döntő többségét könnyű átvészelni, mert kizárólag a szakmaiságra hagyatkozunk. Semmi személyes. Semmi személyeskedés. (Noha, egyszer-egyszer megesik, hogy megejtek egy-egy csípős megjegyzést, de semmi olyasfélét, ami bármilyen közelebbi kölcsönhatást eredményezne vagy komolyabb következményei lennének.) Minden más esetben a rövidebbnél is rövidebbre zárom a beszélgetést és szemrebbenés nélkül – mert igaz is – hivatkozom arra, hogy túl sok a tennivalónk ahhoz, hogy felesleges csiviteléssel töltsük el az időnket egymás társaságában. Meg, amúgy sincs időm a saját lelki nyomoromban dagonyázni. (És, mert gyáva és gyenge szar vagyok ahhoz, hogy leüljek vele négyszemközt is beszélgetni. Majd. Egyszer.)
Folyamatosan emlékeztetem magamat arra, hogy ennek az ügynek kapcsán nem terelheti el semmi a figyelmemet, de őt annyira nehéz figyelmen kívül hagyni, mint egy ledobott cárbombát. De talán, ha elég messzire kerülök tőle… És elég mélyen eltemetkezem a munkába, akkor sikerülhet ideig-óráig húzni. Nem sokáig, csak egy kicsit.
Térre és időre van szükségem, hogy megszokjam, mint amikor egy új kismacskát akarsz örökbefogadni a már meglévő mellé, olyan ez. (…) és tudnia kell, ha csak egy kicsit is megismert az együtt töltött éveink alatt és akad benne némi jó érzés, hogy előbb vagy utóbb rászánom magamat arra, hogy megkapjam a válaszait, de jelenleg boldogan elvagyok a mi-a-fasz állapotában és nem is akarok tovább lépni belőle.

Hátra dőlök a székben, amire az nyikorogva és kínlódva enged a kényszerített mozdulatsornak. Szemeim meredten bámulják a falon csüngő órát, de csak bambán bámulok ki a fejemből, ahelyett, hogy felfognám, hogy hol áll a nagy meg a kismutató vagy, hogy egyáltalán emlékezni tudjak arra, hogy órákkal ezelőtt kivettem belőle az elemet, mert a kattogása a megmaradt idegrendszeremet is szétcincálta.

Ironikus, hogy az idő és az élet mennyire hektikus.
Múlthét pénteken, amikor megjelent az irodában azzal az idióta elégedett pofájával, olyan távolinak tűnik, mintha több ezer év telt volna el – és minden egyes nap olyannak is tűnik, miközben nem beszélünk többről, mint egy hét – miközben úgy érzem, hogy egy teljesen másik dimenzióba esetem volna át a tudtomon kívül. Másnap, amikor egy csodálatos szombati napra ébredtem, még élhettem tagadásban és szánalmasan ugyan, de győzködhettem magam, hogy ez az egész nem létezik és csak egy rémálom. Aztán jött a hétfő. Az igazi arculcsapás. Múlthéten szombaton még vidáman csatangoltam Venusszal az állatkertben, mert eltudtam nyomni valamelyest magamban, de most…? Képtelen lennék arra a mutatványra.

Felsóhajtok – és végre – iszonyatos nehézségek árán realizálom, hogy már el kellett volna indulnom a „baráti” összejövetelre. Arra a fajtára, amikor a barátok barátai (is) meghívják a barátaikat, hogy mély beszélgetésekkel és kínos csöndekkel tarkított piálásba és „pikáns” témák egyvelegével szórakoztassuk magunkat és egymást. De, a képletből ne felejtsük el a közös barátok vérének szívását is. Szerencsére, én a sor végén állok, úgyhogy az én véremet legfeljebb egyetlen ember fogja tudni szívni. Bár, ebben nem reménykedem, elvégre utolsónak érkezni… kínos, mert addigra már mindenki benne van a beszélgetésbe, de azért te még odacsusszannál a pad szélére, hogy minden figyelem egyszerre terelődjön egyetlen személyre. Hurrá! Nem baj, majd néhány aperol és margarita megoldja.

A bárba megérkezve, nem szarozom és nem rögtön a kompánia felé veszem az irányt, hanem kikérek magamnak két dupla shot-ot (csakhogy oldja a hangulatomat, mert van mit), amit még ott gyorsan le is hörpintek, majd a spritz támogatásával töretlenül folytatom az utamat, mintha ez a kis intermezzo nem is lett volna. A táskám súlya húzza a jobb vállamat, mert mielőtt elindultam volna bedobtam néhány aktát, amikben első pillantásra, mintha felfedezni véltem volna valami hasznos információt
Úgy tűnik, hogy a legtöbb olasszal ellentétben én képtelen vagyok a sziesztára és az indulásom előtt még bezsúfoltam néhány aktát. Eltűnések. Teljesen úgy érzem, hogy vaktában tapogatózom ezzel az üggyel kapcsolatban és az elveszettség érzete, ami ezzel jár, megvisel. Nem teljesen az eltűntek miatt, mert ők önmagukban nem érdekeltek. És legyen ez bármilyen bántó is, de ez a fajta ridegség segít hozzá ahhoz, hogy a felesleges érzelmek eltereljék a figyelmemet egy-egy kulcspontról. Így nem ítélkezem, nem kezdek el elméleteket gyártani, amik csak elméletek. Ugyanakkor az, hogy nem látom magam előtt a mintát, kitekeri minden idegsejtemet, miközben mégis azt érzem, hogy kezdek valamit pedzegetni, de még nem látom, hogy mit. Agyfasz.
Megrázom magamat és mosolyt erőltetek az arcomra.
– Hello, mindenki! – Hallom ugyan a kezdődő megjegyzéseket, hogy az utolsó fizet mindent és társai, de egyszerűen csak ignorálom, miközben ledobom a földre a táskámat a lábam mellé.