Ámulva hallgatom Dina történetét, s meglepettségemet még a taxi félhomálya sem képes elfedni. Mindig rácsodálkozok, hogy akik velem szembe jönnek az utcán, mind csak egy egyszerű, névtelen arcok, aztán olyan történetek lapulhatnak a felszín alatt, amiket még elhinni is nehéz. Akaratlanul is számtalan gondolat cikázik át az agyamon, mint például az, hogy bár Dina kicsinek és törékenynek tűnik, aztán meglehet, hogy ez a virágszál rommá verne egy ütközetben...  Aztán a tragikus családi hátteréről az én tragikomikus életem is bevillan, ám hosszas sajnálkozás helyett együttérzőn nyúlok át a taxi hátsó részén, s szorítom meg vállát.
- Szerintem soha ne mond, hogy soha. Ki tudja, hogy egyszer mi fut veled szembe teljesen véletlenül? Talán csak még nem állsz rá készen, hogy megtudd a teljes igazságot. - a bölcsesség halovány csírája valahol érződik a szavak mögött, bár mondani mindig könnyebb egy kívülállónak, aki nem tapasztalta meg azokat a fájdalmakat, mint mi. Most mégis úgy érzem, Dinának kijár egy kis Angelo-féle pozitivitás, ha már az esténk eléggé szánalmasan indult.
- Köszönöm, hogy elmondtad. - talán nem pont ezeket a szavakat várta egy olyan alaktól, mint én, de őszintén beszélek. Illetve, ami a saját történetemet illeti, annyira mégse... Pedig néha jó lenne csak úgy rázúdítani valakire mindent, de nem tehetem.
- Azt mondtad, hogy gyilkossági nyomozó vagy. Szerinted beletartozhat...? - kérdem halkan, némi fintorral az arcomon, mikor már a taxi messze jár tőlünk. Dinában látok reményt, valami olyasmit, amit eddig egy hivatalos embernél sem láttam. Próbáltam én is keresni Alfredot, de olyan, mintha elnyelte volna a föld.  
- Próbálták bemagyarázni, hogy visszatért a hazájába, de én tudom, hogy nem így van. Ő nem olyan, aki szó nélkül eltűnik. - állítom ezt határozottan, de talán csak magamnak. Mi van, ha tényleg nem ismerem őt valójában, és az eltűnése tudatos volt? Áhh, inkább tereljük egy kicsit a figyelmet.
- Ha emlékszel, én is olasz vagyok. - vigyorgom szélesen. Az én közvetlenségem is páratlan, így mikor megjelenik a Padre, épp olyan lelkesen üdvözlöm, mint ő engem, s mintha már évek óta ismernénk egymást. Az angolt így el is hagyom, jó végre a saját nyelvemen megszólalni.
- Szólíthatom apósnak? - röhögöm el magam, s szórakozottan megbököm Dina vállát. Bár nem tudom, hogy mit reagál az öreg, de végül elkeveredünk az egyik asztalhoz, s hamar előttem terem egy vaskos pohár kóla, dús jéggel a felszínén.
- Na lássuk... - magamhoz húzom az étlapot, s természetesen a leghúsosabb 32 cm-es pizzát választom ki magamnak, ami mellé még egy remek kis desszert is bele fog férni. Úgysem öt percet fogunk itt ücsörögni, az már biztos.
- Szóval... - kezdek bele, miután a rendelésemet leadtam. - Lehet tudni valamit arról, hogy mik vannak a jelentésekben? Hozzájuk férsz? Vagy nem beszélhetsz róluk talán? - mintha sürgetés lenne a hangomban, de ez közel sincs így. Egyszerűen izgatott lettem attól, hogy újra látok reményt, és hogy valaki végre nem csak megvonja a vállát, s ostoba kifogásokat keres.
- Mi volt amúgy a leghúzósabb ügyed? - kérdem kíváncsian, hiszen nem csak a hasznosat látom Dinában, de a kellemeset is összekötném vele, mivel érdekel a története. Persze, ha kész arra, hogy meséljen.     

Angelo e Diana

“Sulla morte ci raccontiamo migliaia di storie, derubando ogni giorno il mistero. Ma lui non si offende mai. Possiede le cose più importanti e non le rivela.”

Bár a beszélgetés folytatása egy bizonyos ponton lyukat éget belém, de jámbor türelemmel várom meg, hogy a taxi tovább guruljon és ne legyenek szükségtelen fültanúk a kényes témát illetően, merthát… egy szájról szájra terjedő pletyka kéretlenül hamar tömeghisztériává duzzadhat, aminek – főleg a nyomozás mondhatni „legelején” – semmi szükség rá. Később sem, ami azt illeti. Nem is beszélve arról, hogy már ezzel is – bizonyos szempontból – tilosban járok, hiszen kötelességem lenne jelenteni, hogy „kihallgatok” egy lehetséges tanút, ugyanakkor… Én szívesebben nevezném ezt egy baráti beszélgetésnek, merthát ezért ugyan ki dobhatná rám az első követ?! Egy baráti társaságból jöttünk a családom pizzériájába.

A kérdés nem rettent meg és nem is különösebben kell azon morfondíroznom, hogy: mi lenne a helyes válasz, mert – szerencsére – hozzám hasonlóan Ő is az a fajta, aki döbbenetes módon unja a szarozást és a felesleges köntörfalazást, úgyhogy nem is szándékozom majdan litániákba bocsátkozni, de az ügyeimhez való hozzáállásomat mindig nehéz egy kicsit… érthetővé tenni, amikor az egyszerre mozog az egyéni indíttatás és az érzelemmentesség, lelki elidegenedés mentén?
– Nem válaszoltam arra a kérdésre, hogy miért lettem nyomozó. – Persze, túlontúl intim részletekbe ezúttal sem szeretném beavatni, de azt szeretném, ha elsősorban megértené, hogy miért keltette fel az érdeklődésemet az ügy. – A helyzet az, hogy mielőtt a rendőrséghez kerültem katona voltam, a nővérem példáját követtem, aki a példaképem volt. – Felsóhajtok. Mindig elhiszem, hogy már megtanultam a helyén kezelni azt, hogy nincs közöttünk, de tulajdonképpen minden egyes alkalommal csak szemen köpöm magam ezzel az önámítással. – De, egy félresikerült akcióban meghalt; amikor megkaptam a jelentéseket elsőre minden egészen logikus volt, aztán… kiszivárogtattak információkat, ami enyhén szólva is gyengítette a hivatalos állításokat és én, a mai napig nem tudom és már valószínűleg sosem fogom megtudni, hogy pontosan mi és miért történt. – Az biztos, hogy nem ez az este legszívet melengetőbb története, ugyanakkor a szócséplés helyett végre rákanyarodtam arra, hogy miért vállalnám el az ügyet, ha úgy adódik. – Ebből a tapasztalatból és az átéltekből, úgy érzem és gondolom, hogy senkinek sem lenne szabad átélnie ezt a fajta bizonytalanságot egyetlen szerette kapcsán sem. – Persze, nem vagyok ostoba és én is tudom, hogy vannak ügyek szép számmal, amelyre talán sohasem lehet pontot tenni vagy véglegesen lezárni, de Én nem akarok beállni azoknak a rendőröknek vagy nyomozóknak a sorába, akik megvonják a vállukat és tovább lépnek.

– Nem fogok hazudni, kevésbé szól az együttérzésről, mint a szakmai ártalomról, de azt őszintén mondom, hogyha az ügy beletartozhat a jelenlegi hatáskörömbe, komolyan fogom venni. – Nyilván, ehhez jelenleg többet kell tudnom, mint az, hogy volt egy haverja, akit sajnál, hogy eltűnt. Ehhez nem kevés információra lenne szükségem. Azonban, amikor a név megüti a fülemet ismerősnek hallatszódik – főleg, hogy nem egy tucat névről van szó. Az akta pontos részletei nincsenek előttem hirtelen, de tudom, hogy elég csutkavolt az egész irat. – Rendben, együnk! – A kaja oldani fogja a helyzetet. – De, ha a szüleim túlontúl barátságosak lesznek, ne lepődj meg! – Nevetem el magamat.
Akkor sem tudnák meghazudtolni a származásukat, hogyha akarnák. Mondhatni ők azok a tipikus olaszok, akikről nemcsak messziről rí le, hogy azok, hanem már-már megközelítenek egyfajta sztereotípiát, mert amint belépünk a padre már ott is terem és nagy lelkesen öleléssel és puszival üdvözölve ránt magához csaknem annyira, hogy megfojt és vélhetően Angelohoz is hasonlóan szándékszik közeledni, főképpen amikor megjegyzem neki, hogy szükségtelen olaszul pusmognia, mert érti. (Egyébként a családom masszívan szereti rombolni a képet, amit szándékosan alakítok ki magamról, de hát… ki hibáztathatná őket?) Úgyhogy hamar az asztalhoz is sodródunk és mire egyáltalán kinyitnám a számat, hogy egy kóla jól esne, már ott is terem és nem csak az én kérésem.

- Újhullámos-gladiátor? Ez tetszik. - vigyorodom el szélesen. - Sajnos manapság a durvább dolgok törvényesen nem megengedettek. - amit sajnálok is, de hát ez a világ már teljesen elpuhult, elérzékenyítették a társadalmat, így már az is ki tudja verni a biztosítékot, ha egy számítógépes játékban fejbelőnek egy nyulat. Kár ezért. Nem a kegyetlenség hiányzik manapság, inkább az erő.
- Még kamasz voltam, amikor jött ez az egész, és akkor épp nagy segítség volt. Kihúzott a szarból. Aztán ez azóta is megmaradt. - a részletek persze rejtve maradnak, az ok-okozati tényezőket homály fedi, s ez így is fog maradni. Kentin tudja a hátterem, én is az övét, s még ha taccsra is tesszük magunkat, egyikünk sem pofázik ki semmit. Ezeket a dolgokat még az alkohol sem bírja feloldani.
És itt a szép kis fordulat, hiszen egy dolog vagyok én, egy dolog az, amit kimondok, és ami a háttérben van, na de Dina...?!
- Gyilkossági nyomozó?! - hangot is adok meglepettségemnek. Nem tudom, hogy hirtelen sírjak, hiszen épp a tűzbe teszem kezeimet, vagy nevessek, hiszen ez rohadt izgalmasan hangzik.
- Khm... - váltok át magasabb hangra, mintha őt akarnám utánozni. - Na és a kis Dina is ezt akarta csinálni kiskorában? - elröhögöm magam, de azért nagyon is érdekel a válasza, hogy jött neki ez az egész. Mi lehetett az a pont, amikor eldöntötte, hogy márpedig gyilkossági nyomozó lesz?
- Most megfogtál. - hirtelen peregnek le előttem az események a múltból, s végül arra a következtetésre jutok, hogy a legizgalmasabb helyeket és eseményeket megint csak magamban kell tartanom.
- Ha inkább hangulatra akarok menni, akkor mély nyomott hagyott bennem egy elhagyatott gyárépület. Igazság szerint csak egy napot töltöttünk ott, de az a körülményekhez képest, hogy is fogalmazzak... - töprengek el. - Éreztél már idegen helyen valamiféle különös, otthonos érzést? Teljesen mindegy, hogy luxus volt körülötted, vagy csak egy egyszerű erdő. Na, én pontosan ezt éreztem ott. Egy szakadt matracon aludtunk, este néztük a naplementét a tetőről... - sóhajtok bele a bár kuszaságába nosztalgikusan. Sokáig nem tudjuk húzni a témát, hiszen jelenleg minden esemény arra ösztönöz, hogy jó messzire húzzak innen. Szerencsére Dina is velem tart, odakint pedig a parancsra egyből kijjebb is állok a járdánál, hogy lessem a közelgő taxit, amit egyből le is intek. Az érkező kocsi nem valami régebbi csotrogány, eléggé menő járgány gurul elénk, amibe még jó is beülni, hiszen teljes mértékben kint tartja a bár otromba zúgását.
Hamarosan végre messze kerülünk, s Kentin is ír, hogy ők is leléptek inkább meccset nézni, miután a kislány szétokádta az asztalt. Azt hiszem, jókor távoztunk Dinával! Váltunk még pár ismerkedős kört egymással, aztán felüti a fejét egy kicsit komolyabb téma. Összébb húzott szemmel, gyanakvó mosollyal pillantok felé.
- Most csak együttérzésből próbálsz kérdezgetni, esetleg ez szakmai ártalom, vagy talán... Őszintén foglalkoznál is az üggyel? - ezek a kérdések fontosak, mielőtt alaposabban elkezdek beszélni az egész esetről, ami nem csupán pár mondatot ölel át, s nem is szívesen bonyolódnék bele úgy, hogy egy kíváncsi fül ül előttünk. Csendben van az öreg taxis, s bár szemei görcsösen az utat fürkészik, attól még mindkét fülét rajtunk tartja. Ezért is várom meg a pillanatot, miután kifizetem az öreget, hogy kiszálljunk végre a pizzázónál.
- Alfredo Udoka. Múlt héten töltötte volna a harmincat. Szerveztem volna neki egy fasza kis partyt amolyan “nigériai” stílusban, mert ő onnan származott, aztán mindig nagy volt a honvágya. És nem is értem, miért beszélek róla múlt időben... - nevetem el magam kényszeresen. - Na, bemegyünk? - biccentek az étterem felé, ahonnan a kiszűrődő illatok olyan korgást eredményeznek a gyomromban, hogy talán még Dina is hallhatja.    

Angelo e Diana

“Sulla morte ci raccontiamo migliaia di storie, derubando ogni giorno il mistero. Ma lui non si offende mai. Possiede le cose più importanti e non le rivela.”

Kósza, a gondolataimban lamentáló, szórakozott képzelgések miatt mosolyodom el.
– Végül is… Ha azt veszed, nagyon durván átvitt értelemben mondhatjuk azt, hogy valamiféle újhullámos-gladiátor vagy, nem? – És a hangsúly erőteljesen az újhullámos kifejezésen van, elvégre az ő esetében nagyobb hangsúlyt kap a „cirkusz”, mint a lefelé mutató hüvelykujj vagy, hogy egy bika a szarvélére tűzze. A gondolataimban tovább szórakoztatom magamban, de helyt adok annak is, hogy elismerjem: ez rohadt menőn hangzik! – Na, és a bambino Angelo is ezt akarta csinálni kiskorában, miután látta Hulk Hogant a tévében vagy úgy alakult és ez lett? – Megértem, hogy a kisfiúkat miért nyűgözi le a pankráció, de az érdekel leginkább, hogy mi végre kötött ki ezen a területen.

…és talán az este folyamán először őszintén fel is tudok nevetni, amolyan jóízzel.
– Ilyen aktakukac-félének tűnök? – A kérdés költői, gyanítom, hogyha erre a megállapításra jutott, olyannak is lát. Amivel nincsen semmi gondom, sőt! Tulajdonképpen jobban preferálom azt, hogyha a többség alul értékel vagy ki sem néz belőlem dolgokat, mert legalább megvan a lehetőségem arra, hogy meglepetést okozzak. (Szoktam is.) – Ami azt illeti, gyilkossági nyomozó vagyok. – Ha szóba kerül, nem szoktam kertelni. Nem annyira szeretem kerülgetni a forró kását. Feleslegesnek tartom. – Bár ideiglenesen áthelyeztek egy másik osztályra. – Ahol – valljuk be – inkább végzek aktakukac feladatot; ne, nem azért, mert ennyire balfasz lennék, hanem pont azért, hogyha seggelni kell, akkor seggelek én méghozzá nagy figyelemmel és koncentrációval. (És, mert Declan „istenverte” McLennan egy fasz.)

Homlokomat ráncolom. – Bizonyos szempontból. – Vallom be. – Nyitott vagyok, a magam módján. – Hogy ez pontosan mit takar? Én magam sem tudom pontosan. Egyes dolgokhoz jobban van kedvem, mint más dolgokhoz.
Nem egy vaskalapos ember vagyok szemellenzővel, de vannak dolgok, amikhez ragaszkodom. (Ilyen például a környezetem.) Ugyanakkor, ha hosszútávon meg kell maradnom a seggemen, nem megy. Borsó szorult bele, ahogy mondani szokták. – Szeretek jönni-menni, mondjuk túrázni, esetleg sátorozni egy-két napot vagy elmenni valami hülyeséget csinálni, mint mondjuk a vadvízi evezés, de esténként vagy belátható időn belül szeretek is visszatérni a saját ágyamba a megszokott helyre. – Hülyeség. Olyan vagyok, mint azok a kutyák, akiket láncra vernek a saját házuk mellett. Addig távolodik el, amíg tud, ha vágyik is többre, sem megy, mert a lánc ott tartja.
Persze, okkal merülhetne fel a kérdés, hogy akkor hogy viseltem mondjuk a katonaságot – ilyen szempontból nehezen – de összességében pedig az kötelesség volt, nem választás kérdése, mint egy utazás.

– Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akikben megvan ez a… kalandvágy, menni akarás vagy életkedv? – Azt sem tudom, hogy minek nevezzem, mert őszintén szólva bennem nem feltétlenül akad sok egyikből sem. Én csak a helyemen nem tudok megmaradni. – Na, de akkor mesélj a kalandjaidról. Mi volt a legszebb hely, ahol jártál és mi volt a legizgalmasabb dolog, amit valaha csináltál? – Általános kérdések, de nem mondhatom azt, hogy ne érdekelne a válasz. Feltéve, hogy nem valami sablonos lesz.

– Sajnálom a barátodat meg téged is és azt is, ahogy a nyomozók az ügyet kezelték. – Persze most lett volna jobb mégiscsak bekamuzni, hogy igen aktakukac vagyok, aki egy irodában ücsörög és arra vár, hogy a főnöke ugráltassa és kávét csináljon neki. Uhm. Nope. Egy gondolat erejéig sem. De attól, hogy sajnálkozom és mentegetőzöm, egy dolog nem lesz jobb: a helyzet a haverjával nem változik.
Mindenesetre sok olyan pontja van az általa elmondottaknak, ami miatt meg tudom érteni – azt nem mondom, hogy egyet tudok érteni – hogy a nyomozók miért nem akartak energiát belefektetni. (Nem mintha erre, úgy amúgy, lehetne mentséget találni.) S bár várom, hogy folytassa a mondanivalóját, de sajnos a közbe ékelődő események ezt – még – nem teszik lehetővé.

Ahogy kilépünk az épületből határozottan megkönnyebbülök, nincs többé azaz elviselhetetlen asztaltársaság. Grazie a Dio! – Király! Fogsz egy taxit addig? Kicsit sokáig tartana sétálva. – A cím ugyanis Brooklyn, de ezt már csak azután közlöm vele is, hogyha beszálltunk egy járműbe, mivel addig a zsebemből előhalászott telefonomon megírom a padrénak, hogy egy asztalt legyen már, olyan rendes és tartson fent nekem, nekünk. – Mit mondjak erre…? Sose bírtam az ilyen hülyéket és magamból még kevésbé szeretek teljesen idiótát csinálni. – Távol álljon tőlem. – Úgyhogy az ilyen feltűnési viszketegségű, ripacs csajokhoz, nekem sose volt igazán türelmem, időm vagy kedvem. – Nevetek fel, miközben hátra dőlök az ülésben.

Már bőven elindult alattunk az autó – már a Brooklyn-hídra is felkanyarodunk (innen szerencsére már nincs messze) – miközben (talán) még néhány illendőségi kört is teszünk, de az igazat megvallva az út utolsó harmadában már nem tudom megállni, hogy ne kanyarodjunk vissza a már jóval korábban megkezdett, de tulajdonképpen el sem kezdett, félbeszakított témánkhoz.
– Szóval, a haverodról kezdtél el mesélni. – Feleslegesnek látom, hogy pontosítsak, melyik felől érdeklődöm. (Egészen nyilvánvaló, ha összeadod azt, hogy a fickó eltűnt én pedig nyomozó vagyok.) – Mesélnél róla? Név, kor. – A lehető legáltalánosabb dolgokkal kezdem, mert ez még nem került szóba és véletlenül sem szeretném a fültanút bevonni, semmilyen szinten. Ez így is, óvatlan. De nem engedhetem, hogyha van valamilyen hasznosnak tűnő információja csak úgy kiszivárogjon a kezeim közül.

A jól begyakorolt hazugságok már nagyon régóta átszövik az életem, hiszen ha megkérdezik, hogy én mégis ki vagyok valójában, mégsem mondhatom, hogy egy alvilági olasz család másodszülött sarja. Dina kérdésén sem kell gondolkodnom egy pillanatig sem, hiszen a válasz ott ül a nyelvem hegyén. Bár tény, hogy a feltételezései közt bőven akad igaz is, mégis egy kellemes nevetéssel jutalmazom őt.
- Pankrátor vagyok főállásban, másodállásban minden hülyeséget megszerelek, ami csak fellelhető egy lakásban. - az előbbi tudom jól, hogy nagyon megosztó, hiszen sokan hülyeségnek tartják. Azonban ebben bőven van harc, színészi játék, s igazából minden, amire nekem szükségem van. Sosem lennék képes arra, hogy egy íróasztal mögött rohadjak meg, mint a napon kint hagyott alma, a pankráció pedig átsegített a nehéz időszakon, mikor még kamasz voltam.
- Na és te? Várj, hadd tippeljek. - szemeimet összébb húzom, s elgondolkodva figyelem Dinát. - Valami nyugisabbat tudnék elképzelni hozzád hirtelen. Talán könyvelő? Esetleg bankár? - nem mondom ki ugyan, de mindenképp valami “eszesebb” szakmát látok mögötte. Alig beszéltünk ugyan, de sokkal értelmesebbnek tűnik annál, mint hogy egy kisbolt kasszájánál erőltessen magára egy mosolyt az idióta vásárlókkal szemben.
- Nehezen hangolódsz talán a dolgokra? - kérdezek vissza egy kíváncsi mosollyal, hiszen a szavaiból ítélve eléggé elutasítónak tűnik, ha új élményekről van szó. Tisztában vagyok vele, hogy sokaknak csak nyűg az utazás, hiszen a sok készülődés, rohanás és idegeskedés el tudja venni az emberek kedvét, így képtelenek megélni az adott pillanatot, s beszívni a hely hangulatát. Az ilyeneknek sokszor elég csak egy megfelelő ember, aki megadja nekik a kezdőlökést.
- Ami engem illet, én nagyon nehezen tudok megmaradni egyhelyben. Mindig kell mennem, mindig kell csinálnom valamit, mert az agyam teljesen megkattan, ha a négy fal között vagyok. Úgyhogy én szeretek új dolgokba belevágni, na meg utazni is, ha úgy hozza az élet. - kényelmesen és lazán dőlök hátra, próbálva ignorálni a társaság többi tagját, de ez sajnos nagyon nehezen megy, s minden perc elteltével egyre inkább érzem, hogy lassan megy fel bennem a pumpa az ostoba beszélgetések hallatán, amikhez nem tudok, és nem is akarok hozzászólni. Finnyás lennék? Nem mondanám. Egyszerűen csak harminc évesen már valahogy mások az igényeim.
- Őszintén? Már fogalmam sincs, mi történik, egy a biztos, hogy egyáltalán nem jutnak egyről a kettőre. Szerencsétlennek igazából senkije sem volt... A szülei rég meghaltak, a rokonai pedig nagyon messze élnek, akikkel nem is igazán tartotta a kapcsolatot. Mi viszont nagyon jóban voltunk. - megvonom a vállam egykedvűen. Fogalmazzunk úgy, hogy könnyen barátkozok, ha épp olyan hangulatban vagyok, viszont könnyen elvesztem mások iránt az érdeklődésem. Szerencsére akadnak azért olyanok, akiknél ez erősen megmarad, ilyen volt Alfredo is, akinek még az eltűnését is én jelentettem be.
- Hát, lássuk csak... - elgondolkodok, de mikor látványosan megvilágosodok, inkább csak legyintek. - Nem akarlak ezzel a témával fárasztani. - aztán már az események hamar követik egymást, s a kislány felteszi az i-re a pontot azzal, hogy ostoba csitri módjára viselkedik, nekem pedig megadja ezzel a végső lökést, hogy lelépjek. Szerencsére Kentinen kívül a társaság egyetlen értelmes tagja is velem tart, akit bevárok a bár előtt egy remek kis cigarettával a képemben.
- Nápolyi pizza? - nos, ha kajáról van szó, akkor engem könnyen rá lehet venni bármire, ezért is csillannak fel annyira szemeim. Piára már úgyse igazán vágyom, az a mandula likőr bőven eltelített.
- Mire várunk még? - széles vigyor terül el a képemen, és ha Dina mutatja az irányt, én habozás nélkül vele tartok. - Te nem érzed amúgy azt, hogy minél idősebb leszel, annál inkább nem vágysz ilyesmire? - ejtem el az este kellemesen melengető levegőjébe az utcai lámpák fénye alatt, utalva a bárban történt eseményekre.      

Angelo e Diana

“Sulla morte ci raccontiamo migliaia di storie, derubando ogni giorno il mistero. Ma lui non si offende mai. Possiede le cose più importanti e non le rivela.”

Szemeim résnyire szűkülnek, amint a gyanúm „megerősödik” – kis túlzással, de készpénznek is hajlandó lennék venni – hogy az olasz fickóval, enyhén szólva, nem klappol minden. Kezdve azzal, hogy az már régen esett meg, hogy valaki ne csak vevő legyen arra, ahogyan a gondolataim töredékét – szerencsére csak annyit – kiteregetem a nagyvilágba, hanem még részt is vesz benne. Több, mint gyanakvást keltő.
A letaglózottságból meglepettségből felocsúdva kortyolok bele az aperolomba, mintha csak leöblíteni kívánnám az iméntieket és megállapítom, hogy az italból is ittam már jobbat. (Mondjuk több prosecco és kevesebb szénsavas víz sokat javítana. De, mit is vártam? Már ennek intő jelnek kellett volna lennie.)
– Szóóval, akkor mi is a mesterséged címere a huszonegyedik században? – Kizárólagosan objektíven hagyom, hogy a tekintetem végig evickéljen a vonásain és rajta is, ahogy kissé oldalra dőlök – már amennyire lehetséges – hogy jobban szemügyre vegyem, miközben – gondolom én – arcomra a bősz töprengés ül ki, ahogy magamban latolgatom, hogy mivel töltheti a napjait. Néhány dolog hamar biztossá válik, miszerint az emberek többsége őt nem valószínű, hogy fogpiszkálónak használná a munkahelyén és a stílusából kiindulva az is biztos, hogy nem egy aktakukac. (Mondjuk ezekhez nem kellett Sherlocknak lenni.) – A kidobó fickón át, valamilyen bokszolón, erőemberen és felnőtt filmesen keresztül, az illegális fegyverkereskedőig sok mindent ki tudok nézni belőled. –  Az utóbbira (az én bánatomra) elég nagy a sansz, hogy nem vallaná be, mert feltételezem, hogy rendelkezik annyi gógyival, hogy ezt ne híresztelje. De ha mégis megtenné azzal legalább mindkettőnket meneszteni tudna ebből a szellemi pusztulatból, valamint szerezne nekem néhány újabb jópontot.

– Talán majd egyszer, de kirándulási vagy világlátási célzattal még sosem jártam sehol, Amerikán túl. – Szégyen, nem szégyen. Van bennem némi irigység-jellegű érzetszerűség azok iránt, akik szeretik felfedezni a világot, de azt hiszem én nem tartozom közéjük vagy nem egészen. Bár, lehet csak túl lusta vagyok. – Nem vágyom arra, hogy átutazzam a fél világot azért, hogy rohanva eltöltsek ott néhány napot csak azért, hogy elmondhassam azt: én jártam itt is, meg ott is. Nem tűnik túl… Jóbulinak. – Az emberek jelentős része szeret azzal hencegni, hogy hol és merre jártak a világban, de azt általában már nem teszik hozzá, hogy nem volt idejük kiélvezni és felfedezni a helyet, mert csak a turista látványosságokat tudták megnézni, ahelyett, hogy egy város esszenciáját fedeznék fel. – És mi a helyzet veled? – Szabadon hagyom a kérdést, nem konkretizálom, hogy mire irányul; szeret-e utazni, járt-e már Nápolyban és vagy mit fedezett fel az amerikai kontinensen azon túl, hogy szerinte New York unalmas város.

Abban biztos vagyok, hogy a vártnál terjedelmesebb információmennyiséget kaptam annak mikéntje végett, hogy ő ki miatt és miért van itt, mint amennyire számítottam. …és hogy is mondjam? Vegyes érzések járnak át, amelyek eléggé ingoványossá válnak. Egyfelől, megértem és át tudom érezni, hogy milyen a felgyülemlett (ahogy ő fogalmazott) ürüléktengerben – „boldogan” – dagonyázni, de közben mégis értékelni és helyén kezelni azt, aki próbál segíteni. Nehéz. Főleg, ha tudod, hogy ezt annak a közel álló személynek kell elviselnie, akire támaszkodsz és akit sokszor ezért a legtöbb szarság is éri. Szívás. Enyhén szólva. Ugyanakkor, ezt az érzést hamarosan a harag háborítja fel – főként – amikor kijelenti, hogy a rendőrség le sem szarja. Mondanám, hogy ennyire önérzetes vagyok… De nem. Pontosan tisztában vagyok azzal én is, hogy nem egy járőr és nyomozó áll így a munkájához, mert nem érdekli, elfogyott belőlük az empátia vagy eredendően csak tojnak rá. Egyik sem teszi szebbé az ignoranciát. Főleg nem egy eltűnt eset kapcsán, amikor… semmi sem biztos. Ez teszi ezeket az ügyeket igazán ijesztővé. Nem tudsz semmit. Mégis, valamiféle megérzés érzése hasít bele a mellkasomba, aminek gyenge mivolta okán, nem is adok hangot. De annál meg mindenképpen többet kellene mondanom, hogy: sajnálom, ez oltári nagy szopásnak hangzik. El is viccelhetném, de az ugyancsak nem hangzik helyénvalónak.
– Gyanítom, hogy az ellenérzésed oka nem feltétlenül csak az, hogy nem találták még meg a barátodat, hanem inkább az, hogy a nyomozók nem jártak utána kellő alapossággal. – Nem tényként állapítom meg és még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy hanyagság az oka a detektívek részéről, mert az ember a saját traumáinak hajlamos nagyobb jelentőséget tulajdonítani, így bolhából elefántot csinálni, lényegében. – Van valami, amiről biztosan tudod, hogy nem vették figyelembe? – Rosszabb esetben sajnos a hanyag munkavégzést jelentenem kell, jobb esetben vaklárma mindenesetre az, hogy én hogyan keveredtem ide, már jelentősen érdektelenebbnek tűnik, mint a szóban forgó személy eltűnése. Talán, csak az agyamra ment az, hogy az elmúlt napokban mással se tapétáztam ki az agyamat, mint eltűnéses esetekkel és valamiféle hasonlóságot kerestem közöttük. Talán, csak az, hogy a rakoncátlankodó megérzésem előtérbe került, így nem tudok elmenni emellett szó nélkül.

– Kössz. – Veszem át a táskámat, amiben a dokomentumok armadája között elveszve és turkálva keresem a pénztárcámat. – És de. A számból vetted ki a szót. – Az akárhogyishívják csaj elé ledobok néhány zöldhasút, miközben kifelé kecmeregve a táskámat csak magammal rántva vetem oda neki. – Legyen majd annyi eszed, hogy egyenesen taxival mész haza és nem még több piára költöd. – Marty-nak csak egy rövidet intek, de valószínűleg, olyan más állapotokban van, hogy a világáról nem tud. A többiek meg… Már bőven eljátszották a türelmem maradékát. (Azt a szar aperolt meg ott hagyom, valamelyiknek úgyis jó lesz.) És én nem osztom azt az elet, hogy jobbnak kell lennem másoknál.

– Szóval, mi a terved így estére? – Pontosabban így, hogy az este ezen részének túlontúl hamar lőttek. – Keseregnél egy kicsit a saját kis pöcegödrödben egyedül vagy tennéd ezt egy jó nápolyi pizza mellett? – Egészen véletlenül tudok egy jó helyet, ami családi kedvezmény ismeretében nem jelent egyebet, mint ingyen kaját. És persze, ha úgy van, nem zárkózom el attól, hogy ténylegesen is többet megtudjak az eltűnt haverjáról. – Bár sajnos engem ugyanúgy meg kell tűrnöd.

- Hallod, rohadtul remélem, hogy igen. Egy képzeletbeli világban el sem tudnék képzelni jobbat annál, mint hogy kiálljak a nagyközönség elé, és harcoljak. Kisebb sarkításokkal most is ezt csinálom. - ezen azért jót röhögök magamban, hiszen a pankrációt rég rossz összehasonlítani egy régi korokban levő viadallal. Mára már elpuhult teljesen a világ, összemosódnak a nemek, és mindenki harcol az egyenlőségért, a békéért, és azért, hogy még egy rossz nézéssel se bántásk meg az emberek egymás érzéseit. Undorító, puhány világ ez.
- Nápoly? Az igen! Rohadt szép hely! El szoktál oda látogatni néha? - tudom, nem mindenkinek olyan egyszerű, mint a filemkben, hogy felpattannak egy gépre, és már ott is vannak a világ másik felén. Na de Nápoly... Egy álomváros! Én meg ebbe a nyomorúságos New Yorkba menekültem annak reményében, hogy itt nem találnak rám. Viszont nem lehet eléggé nagy ez a világ ahhoz, hogy a nagybátyám keze ne érjen el idáig is...
- Kentinnel már kölyök korunk óta jó haverok vagyunk. Én ott voltam neki, ő itt volt nekem, elviseli a szarságimat, és most is csak segíteni akart kihúzni az ürüléktengerből. Kicsit sok a fos, ami körülöttem kering, plusz egy másik jó barátom pedig pár hete eltűnt nyomtalanul itt a városban, a rendőrség meg leszarja... Úgyhogy ja, Kentin csak segíteni akar kizökkenni, de hát... Ja... - szavaim kissé depresszívek, de ezt mind széles mosollyal, teljesen lazán közlöm, kifejezve azt, hogy milyen faszán képes vagyok arra, hogy ne mutassam azt ki, ami bennem kavarog. Mert hogy borzalmasan sok minden kering az agyamban, amik lehúznak az életről, de ezt sosem mutattam ki magamból. Így könnyebb elviselni mindent.
- Na és nálad mi volt a varázsszó? - biccentek a szemközti lánykák felé, miközben magamba döntök egy könnyed, segítő kortyot. Nem igazán tudok mit elképzelni, hogy mégis mivel vehették őt rá, hiszen az első benyomások alapján Dina és ezek ég és föld. És mikor közli, hogy mit tanult... Nos, most már minket is égnek és földnek lehetne nevezni, hiszen miközben én mélyen benne lógok az alvilági mocsárban, ő valahol fent lebeg a törvények között. Meglepettségemet először csupán az ábrázatom hangsúlyozza, de mikor hangot is adnék neki, hogy talán ez lett volna az utolsó gondolatom, akkor kezdi magára vonni a figyelmet az egyik lányka. Lassacskán kezd olyan hangulatba fulladni a társaság, amihez tényleg egyáltalán semmi kedvem sincs. “Idős” vagyok én már ahhoz, hogy idétlen kislányokkal lógjak. Kentin felé is megejtek egy kifejező pillantást, aki egy hasonló fejjel válaszol vissza. “Én megpróbáltam”. “Tudom, értékelem, leléphetsz, ha akarsz.” Ez amolyan férfi gondolatátvitel...
- Parancsoljon. - kapom kézbe közben Dina táskáját, majd ha esetleg kérni akarná, hogy takarodjak álló helyzetbe, anélkül is megteszem. Átnyújtom azt neki, de nem telepedek vissza a helyemre, hanem előkotrok a zsebemből egy megnyomott doboz cigaretátt, s az ajtó felé bökök.
- Nem lépünk le inkább? - vetem fel ötletem Dinának, ha már ilyen lelkesen kapott a ruhájára egy kis alkoholt. A reményt a mai estére még nem engedtem el teljesen, hiszen ez a szőkeség még tartogathat érdekességeket, de a többieket inkább hagyjuk.  
- Ne menj már, Angelo! Maraaadj kérleeek! - asztalnyalogatás közben néz fel rám csillogó szemekkel Amy, ami más esetben talán hatásos is lenne (más külsővel, jellemmel, helyzettel...), de most valahogy nem élem a dolgot.
- Bocs, de kurvára unalmasak vagytok. Ez nektek a szórakozás? Jézusfasz... - azzal hátat fordítok a társaságnak, s ha esetleg Dina velem tartana, akkor őt bevárom kint a bejárat mellett. Hátam a falnak döntve dobok egy bocsánatkérő üzenetet Kentinnek, aki szerencsére röhögve írja vissza, hogy a másik sráccal ők is inkább le fognak lépni hamarosan.    

Angelo e Diana

“Sulla morte ci raccontiamo migliaia di storie, derubando ogni giorno il mistero. Ma lui non si offende mai. Possiede le cose più importanti e non le rivela.”

Azért, olyan vakmerő túlzásokba véletlenül sem esnék, hogy kész tényként állapítsam meg azt, hogy léteznek még emberszabásúak ezen a planétán, aki(k)vel szót tudok érteni (főleg, hogy a jelenlegi összekötő erőnk is inkább csak annyiban merül ki, hogy közösen éljük meg a nyomorunkat. [megjegyzés: mondjuk nincs is ennél jobb összekötő erő, nem?]) de azért félig-meddig „megnyugtat” (és elégedett komforttal tölt el) hogy van legalább egyetlen sorstársam, akivel karöltve érthetünk egyet, hogy ez egy szar hely, szar emberekkel és nem vagyunk idevalóak. Lényegében. Ki nem lenne boldog ettől?

– … Angelo di Roma. – Morgom merengve inkább magamnak, miközben már két dolgot azelőtt megállapítanék, hogy egyáltalán megszólalnék. Uno: a neve csak egy jó iróniával megválasztott replika az életre vagy beszél helyette (is). Due a világ egyik, alighanem legbénább kérdése éppen most fog elhangzani. – Mondd csak, folyik valamiféle harcos gladiátor vér is az ereidben? – Kínosan szar, mondhatni tipikus amerikai suttyó kérdés. (Bár, a legtöbbekkel ellentétben, én legalább tudom azt, hogy Rómában – és nem feltétlenül csak ott – előszeretettel tartottak ilyesféle dínomdánomságokat a nép szórakoztatására. Ne is beszélve arról, hogy én a világért sem tenném fel azt a kérdést, hogy a Colosseum nagyobb-e, mint egy átlagos felhőkarcoló és mindemellett talán még egy vaktérképen is el tudom helyezni a várost. Wow!) A legtöbben úgyis azzal nyaggatták volna, hogy meséljen Rómáról és a szépségeiről. (Értsd: nők és férfiak.)
Ugyanakkor, ha az embernek kicsit nagyobb a képzelőereje – meg valamennyire képes a sorok mögött olvasni és nem csak egy béna pick up lineként értelmezni – akkor felfoghatja úgy is, hogy mit dolgozol.
– Ne lottózz mostanság. – Mosolyodom el. – A szüleim és a felmenőik tősgyökeres nápoliyak, de én már az államokban láttam meg a napvilágot. – Ráadásul a helyzet az, hogy soha életben nem jártam még az államon kívül máshol. Jó, ez mondjuk hazugság. Úgy értem, hogy sohasem jártam még az államokon kívül sehol, a szabadidőmben. Nem igazán az én világom ez a világlátós, jövök-megyek-téma.

Látványosan színlelt gondolkozóba esem.
– Tudod mit? Igazad van. Igazából, a Te hibád, hogy most ide beékelődve kell ücsörögnöm és jópofát vágni ahhoz, amihez amúgy nem is akarok. – Persze, csak viccelődöm. Mondjuk. Bár, ha a szélén én lennék és nem nem szorítana be, már valószínűleg régen úton lennék hazafelé. nem szeretek túlzottan sok időt  beleölni, olyan dolgokba, amik láthatóan (és érezhetően) nem vezetnek sehová. Úgy értem… Minek vagyok egyáltalán itt? Tekintetem végig vándorol az összecsődült tömegen és – részben azért, mert rohadtul nincs kedvem itt pöcsölni – rájövök, hogy hagynom kellett volna, hogy meggyőzzem magamat a kocsiban. Jó úton haladtam, de engedtem a saját (olykor) naiv jóhiszeműségemnek, hogy talán még valami jó is kisülhet a dologból. (Mekkora hülye vagyok!)
A szóban forgó Kentin irányába fordítom a fejemet, de a széles vigyorát nem éppen hasonlóan viszonzom. – … és, hogy tudott rávenni, hogy elgyere ebbe a sznob-partiba? Mármint, gondolom nem nem tudtad, de mostanra már te is rájöttél, hogy olyan vagy itt, mintha egy tök másik puzzle-készletből kerültél volna ide. – Küllemre én még csak-csak bezsúfolható vagyok ide, hiszen nem viselek túl sok olyan jegyet magamon, ami miatt annyira kilógnék a sorból. (Sőt, most még figyeltem is arra, hogy valami vállalható göncöt viseljek.) De ő? Nem mintha a külsőségek lennének a meghatározóak, de egészen egyszerű logika mentén haladva a legtöbb ember nyáj típus, mondjuk ki. Szeretik hasonlóakkal körbe venni magukat, mint amilyen az ember maga is.

A szemeimet nem éppen diszkréten forgatom meg.
– Büntetőjogot. – Szúrom közbe, miközben a spicces leányzó úgy döntene, hogy akcióba lendül és bemutatja teljes talentumának abszolút hiányát. A helyzet az, hogy nem vagyok túl jól szocializált az ilyen picsákhoz és a nap végén már legkevésbé sincs türelmem az ilyen ostobákhoz, de ami volt is, azt a társaság többi része már a „poénkodásával” teljesen előtte. Az, hogy egyébként mi volt a terve fogalmam sincsen, de minthogy már későn nyúlok a pohár irányába, a folyadék jelentős része felém áramlik és a nadrágomra csöpög. Fasza! Nem mintha a nadrágot sajnálnám, mert az kimosható, de… faszom. Komolyan, ilyenkor mit kellene mondani? Semmi baj, megesik. A legtöbben valószínűleg ennél maradnának, de mielőtt még egyáltalán reagálhatnék a mozdulatsor ennél is bizarrabbá válik, ami szinte lesokkolja az agyamat és a vonásaimon legalább annyira elfelejtek uralkodni, mint eddig. Láttam én már jó néhány bizarr dolgot, de… Nem azt mondom, hogy ezt nem múlja felül semmi, de más egy helyzetbe belecsöppenni, mint átélni azt, hogy hogyan jutottunk oda.
– Hát tündérem, lövésem sincsen, hogy milyen szakra jársz, de hogy eszed nincs túl sok az biztos. – Gondolom, valami divat szakmát választott, mint mondjuk a marketing. Talán, olyannak is tűnik. A tömeg egy része felröhög körülöttünk, a másik fele meg szótlanul pislog, mint hal a szatyorba. – Ide adnád a táskámat. Kérlek. – Fordulok a mellettem ülő ék mellé.

Néha elgondolkozok azon, hogy talán öregszek, s ezért nem annyira mennek már az ilyen bárban iszogatós ostoba összejövetelek. Vagy talán a családi káosz annyira rám nyomta már a bélyegét, hogy valahol a tudatom hátsó kis gödrében minden egyes pillanatban ott motoszkál ez, és nem hagyja, hogy kiélvezzem az élet apró örömeit. Vagy egyszerűen válogatós lettem, és ráuntam arra, hogy ez a retkes világ tele van unalmas seggfejekkel, akiket én már egyáltalán nem akarok magam körül látni. Bárhogy is legyen, a barátság nagy úr, és legalább megjelentem jó nagy kényszer árán. Viszont az utolsónak érkező leányzó arcán sem ül az a mindenek felett álló öröm, hogy köztünk lehet. Annyira meg tudom érteni, hiszen még semmibe is veszi őt a többi.
- Őszintén? Ennél silányabban régen voltam. - felröhögésem végre már őszintébb, hiszen épp elkaptam az egyikük képét, amit vágott Dina megjegyzésére. Akinek ami a szívén, az a száján? Ez már tetszik!
- Egyenesen Róma szívéből! Fél éve már itt vagyok, de még mindig furcsa, hogy ennyire különbözik a két város. Ott sokkal nagyobb az élet, itt meg az unalom. - sandítok oldalra, és persze függetlenül attól, hogy Dinával eleinte nem nagyon foglalkozott a társaság, most azért hallgatják minden egyes szavát, odatűzve a beszélgetésünk fonalához némi szemforgatást.
- Most mondanám, hogy egy élő genetikai tudományos könyv vagyok, de nem... Szóval, ha tippelhetnék, először azt mondanám, hogy te pedig északról jöttél valahonnan. - unalmasnak tűnő, mégsem unalmas beszélgetésünket megfűszerezem pár korty martinivel. Komolyan itt fogunk nyomorogni órákig? Így be fogok hányni. És nem a piától.
- Nem tudom, mennyire volt ez segítség. - biccentek röhögve a melletünk levő szűkös sorra. - Az a seggfej rángatott el ott a sor végén. - szólok fel eléggé hangosan, mire Kentin ránk emeli a tekintetét egy széles vigyorral, és úgy integet Dina felé, mint egy rossz kis buzi. Az ő másik haverjával közben focis eszmecserét futtatnak, amit még mindig jobb hallgatni, mint a szemben ülő négyesből két kislánynak tűnő egyén idióta szövegelését. Oda sem kell néznem, hogy felfogjam, mennyire játsszák az eszüket, s hogy tudjam, hogy a való életben közel sem ilyenek.
- Aha. Milyen jó lesz újralátni egymást... Szóval női oldalon te vagy a “plusz fő”. - ezen már tényleg jót röhögök, hiszen egy cipőben evezünk, s ha egy kicsit jobban magunkba mászok, akkor valahol mélyen - nálam eléggé a felszínen - inkább megcsapkodnánk ezt a kis társaságot, mint hogy nagy összeborulós barátkozós esteket tartsunk velük. Én legalábbis biztosan.
- És mit tanultál az egyetemen? - ahogy felteszem Dinának ezt a kérdést, az egyik becsípett leányzó ezen felbuzdulva egyből felkiált.
- Én is járok egyetemre, a legmenőbbre a városban! - és mikor nyúlna át az asztal felett, kiborítja a saját italát, ami szerencsére a szar lejtés miatt engem kikerül, de Dina felé vészesen közelednek a sörcseppek.
- Bocsiii! - neveti vékony és irritáló hangján, mire én csak egy hosszú sóhajt lökök ki az alkoholtól terhes levegőbe. - Ki akarja, hogy lenyaljam? - kérdezi végül kacéran, mire jó páran a társaságból elkezdik őt biztatni. Hát, csináltam én is faszságokat. Asztalnyalogatással viszont még nem sikerült új barátokat szereznem...
- Egy kortyot, Dina? - biccentek vigyorogva a cseppek irányába, amiket már el is kezd felszívni Amy az asztalról, mint a porszívó. Azt hiszem Amy. Vagy Amara? Vagy Amber? Tök mindegy.    

Angelo e Diana

“Sulla morte ci raccontiamo migliaia di storie, derubando ogni giorno il mistero. Ma lui non si offende mai. Possiede le cose più importanti e non le rivela.”

Az érkezésem – egészen konkrétan: az asztalhoz lépésem – és a köszönésem között eltelő idő mennyisége pontosan elég ahhoz, hogy ne csak felmérjem a helyzetet, hanem rögvest kettő nem elhanyagolható és még kevésbé üdítő tényt állapítsak meg. Egyik sem nyűgöz le.
Az első, miszerint a volt egyetemi lakótársam, Mary Royston már eléggé jól érzi magát az előtte lévő shot, sör és pezsgő hármasa okán és az elmúlt órákban legurított mennyiség minden bizonnyal mostanra megtette a hatását, hiszen a nevemet is – Diiiiiia…na! – csak nehezen formálva és egy visszanyelt böffentés között volt képes artikulálatlanul a világba kurjantani. Kellemetlen és taszító élmény, amelynek őszinte érzetét az arcom is azonnal visszatükrözi. Nem mintha mást vártam volna tőle (bármikor is). Elég ideig volt ahhoz a laktórásam – és ennél jelentősen kevesebb idő is elég a társaságban – hogy az ember rájöjjön arra, hogy Marty amellett, hogy nem bírja a piát (és a pia sem őt), nem is érzékeli a határait sem ezért aztán többet van a ló túloldalán. Nem is beszélve arról, hogy az a fajta tipikus, pelyhes állú cingár fickó, aki már egy kicsit erjedtebb gyümölcslétől a falnak borul. (…)
Mindemellett, a második megállapításhoz is kénytelen vagyok hamar eljutni: rohadtul nincs több hely a bokszban. Különösen nem az emlegetett mellett, aki csaknem legbelül ül és mintha láthatatlan lennék, már vissza is csatlakozott a saját zagyva monológjához. (Nem is baj! Isten ments, hogy mellettem üljön és az ölembe hányjon bármelyik pillanatban!)
Igazából, ezt tekinthetném egyfajta jelnek is, hogy az idefelé vezető úton a magamban lejátszott monológok és győzködések helyénvalóak: rohadtul nem tartozom ide és fontosabb dolgaim is akadnak, mint néhány white colarral elütni az estémet „szórakozás” címszóval.

A többiek arcán egyszerre látni zavarodottságot és a jellegzetes bazd-meg kifejezést, viszont annyi vér már nincs a pucájukban, hogy bármelyik is megpróbáljon felköhögni valami védekezés-félét. (Nem mintha lenne bármire is.) Gyanítom, nem ehhez a stílushoz vannak hozzászokva, de ha mégis gyanítom, hogy ezt nem egy ilyen kaliberű fickótól szokták megkapni. Ez van. Majd megsajnálom őket. Nem valószínű.
– Dina. – Viszonzom a rövid, de annál határozottabb kézfogását, aztán bontom is. Ahelyett, hogy rögvest ránéznék, újra körbe szemlélem az egybegyűlteket, amíg ő mantrázza a saját félhangos kis monológját. – Az a helyzet, hogy fogalmam sincsen, hogy eddig mennyire voltál tré társaságban, hogyha ilyen alacsonyan van a léc, de szerintem ezt még én is képes leszek megugrani. – Korántsem áll szándékomban visszafogni magamat, így különösebben nem is zavar, hogy melyikük hallja azt, amit részben szántam csak az előttem lévőnek. Elég pikírt hangulatban vagyok ahhoz, hogyha valaki egy kicsit is jobban adja alám a lovat – gyanúsan sok a lovas közmondás, állapítom magamban meg egy másik gondolatperemen – nem fogok csöndben megülni a fenekemen. (Valószínűleg egyébként sem tettem volna, de általában nem engedek a provokációnak, azonban… Ha valaki ajtót tár előttem, már csak a szórakozás kedvéért is bemegyek rajta.) – Szóval, Angelo – becsúszok a szabaddá vált helyre, azonban egy pillanatra még elfordulok a marcona fickótól és ahhoz hajolok, aki szerencsés mellettem fog helyet foglalni. – Van ott még hely, úgyhogy nyugodtan mozdulhatsz még arrébb. – A kevésbé kedves, kedélyes énem kerül előtérben, ami az őrsön is gyakrabban kerül elő, mint szükséges lenne. A sor még egy kicsit arrébb mozdul és mindenki újfent helyezkedni kezd. A legtöbben csak az orruk alatt morognak, hogy: a faszomat kell itt seggfejkedni.
Miközben végre belekortyolok az italomba végre van lehetőségem visszafordulni a fickóhoz. – Olaszország melyik részéről jöttél? – Tudakolom. Kezdetnek egy egyszerű kérdés. Ez legalább egy közös pont függetlenül attól, hogy én már csak ilyen kamu, az államokban gyártott olasz vagyok, úgyhogy nekem nem az angolomban, hanem az olaszomban van akcentus. Sajnos.

Az új társaságokban a helyemet nemhogy nem találom meg egykönnyen, de általában nem is szokott sikerülni azon egyszerű ok végett, hogy már nem is erőltetem meg magamat. Megmaradok a csöndes megfigyelőnek. Ez nekem így kényelmes és pont megfelelő is. A többséggel ellentétben már túl vagyok azon, hogy görcsösen meg akarjak felelni és bevágódni a „menő arcoknál”, mert… Minek is? Már nem az iskolában vagyunk, hogy ennek létjogosultsága legyen. (Ott sincs, ami azt illeti.) Nem is beszélve arról, hogy időnként tényleg olyan, mintha nem találnám meg a közös hangot másokkal, semennyire. (Lehet, mert nem is akarom?) De meglehet, hogy egészen egyszerűen hiányzik belőlem az a képesség, hogy mások számára érdekes legyek. Nincs meg bennem a rizz, hogy úgy mondjam, ami felkelti mások figyelmét. (Legalábbis, ha nem muszáj.)
– Mellesleg, kösz a segítséget. Valószínűleg egyik tapló sem mozdulat volna meg magától. – Forgatom meg a szemeimet. Nem ígérek, olyan fennköltségeket, hogy majd meghálálom vagy meghívom egy italra, legfeljebb ha úgy alakul. – Te melyik műmájer farvizén eveztél fel? – Nézek körbe. Talán még egy fickó akad a sorunk végén, aki szemet szúr és el tudom képzelni, hogy „egy meccset néznek”. Gyanítom az, aki még amellett ül… Ő lehet a kapocs ebbe a társaságba. – Szerintem azt már kitaláltad, hogy melyik hülyével „jöttem”. Az egyetemen volt a lakótársam. Azt gondolta, hogy jól fogom érezni magam és, hogy milyen jó lesz újra látni egymást. – Nevetem el magamat ironikusan, miközben tekintetem szánni valóan Martyra esik. Nem is értem, hogyan gondolta. Valószínűleg a legegyszerűbb elmélet volt a fejében: semmi. Elakart hívni valakit, akiről úgy gondolta, hogy még egy plusz főnek megteszi.

Az ajtó megállíthatatlanul és töretlenül kezd dörömbölni, s én csupán egy hosszasan elnyújtott sóhajjal könyvelem el magamban, hogy a reményeim, miszerint elmarad ez a nagy baráti összejövetel, most foszlanak darabokra. “Nagyon nem vagy önmagad, seggfej, térj már észhez!” - még mindig visszhangzanak bennem Kentin szavai, amik nagyon is igazak, hiszen mostanság annyi minden szakadt a fejemre, hogy a mindig pozitív Angelo egy kissé a háttérbe kényszerült. Pedig aztán egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor fordult ez elő életemben... Valami mindig tartotta bennem a lelket, most azonban kezdenek összecsapni a fejem felett a hullámok. A családomtól távol vagyok, s ki tudja, hogy mikor térhetek haza úgy, hogy biztonságban tudjam őket. A megszokott helyek, illatok, a ház, a szoba, az utcák, az emberek... Erősen tombol bennem a honvágy. S ha ez még nem lenne elég, pár hete belekerültem egy ördögi körbe, melynek során kirepítettem az huszadikról egy vagyonos oroszt, hogy megmentsem azt a lányt, akit pontosan én sodortam el magammal, mikor vérző hassal megjelentem nála a kórházban. Emellett a pankráció sem megy jól, a manhattani lakásom egyre sötétebb és sivárabb, s még Alfredo eltűnése is nyomja hátulról a gondolataimat. Őt akkor ismertem meg, mikor átkényszerültem New Yorkba. Talán az elsők között volt, akivel jó barátságot kötöttem az edzőteremben, s akivel még Kentinnel karöltve közösen vettük ki az első szörfóránkat. Rá egy héttel pedig se híre, se hamva sem volt Alfredonak. Azt csodálom, hogy Kentin még ép... Aki közelebb kerül hozzám, azt valahogy mindig utoléri a balsors. Olasz átok, vagy mi a fasz.
Egyszóval, nem megy jól a sorom mostanság, s ezen felbuzdulva Kentin próbált kirángatni egy könnyed kis iszogatással, ahol új embereket ismerhetek meg. Tudja jól, hogy mindig is szerettem a társaságot, így majdnem az ökle az arcomban landolt, mikor a remek ötletére csak elhúztam a számat. Helyette egy könnyed gyomrost kaptam tőle csupán, s nem is akarta azt hallani, hogy nem megyek. Pedig aztán...
Egy szakadt, fekete farmerbe tűrt acélozott talpú bakancsban és egy rövid ujjú, laza fekete ingben lépek az ajtó elé, ahol sóhajtok egy nagyot, erőt veszek magamon, s mielőtt még kinyitnám azt, magamra varázsolom a megszokott vigyoromat.
- Csá, faszok. - lépek közelebb Kentinhez és az egyik haverjához, akivel találkoztam ugyan már párszor, de a nevét a mai napig nem sikerült megjegyeznem. Tudom, csak jót akar, s mivel igyekszek nem egy oltári nagy tahó lenni, így megpróbálom értékelni. Kentin már évek óta jó haverom, még tizenévesen ismerkedtünk meg egy táborban, azóta folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Neki is elbaszott a családja, nekem is, ez pedig összekovácsolt minket.
A társaság többi tagjával még nem találkoztam, bár elnézve ezeket az unalmas fejeket a bárban, még ha alaphelyzetben is működnék, akkor sem mennék a közelükbe.
- Te haver, most nem azért... De honnan szedted össze ezeket a csöveseket? - súgom oda két korty mandula likőr közben.
- Én se ismerem ezeket. - összeröhögünk, aztán inkább iszunk tovább, egészen addig, míg nagy késéssel az utolsó áldozat be nem toppan, kinek láthatóan már nem is nagyon maradt hely. Jönnek a szánalmas szövegek, hogy majd ő fizet mindent és társaik, de hogy egyikük sem mozdítaná meg a seggét... S mivel én ülök legbelül, így felállok helyemről, s átrugdosom magam a többiek között.
- Jézusfasz, ti mekkora sznob köcsögök vagytok! Na, öcskös, húzd beljebb magad. - utasítom a magam kedves és finom módján a szélén ülő szőke majmot, mire egy kissé megfagy a levegő, de hát ez ilyen...
- Hello, Angelo vagyok. - nyújtom kezem az érkezőnek is, érezheti az erős akcentust a hangomban. - Kérlek, könyörgök, legyél normális, legyél normális... - mantrázom magamban neki félhangosan, széles mosollyal a képemen, erősen utalva arra, hogy a kényszer és a barátság mocskosul hatalmas úr. Ennek fényében ha helyet foglal a boxban, akkor egy kicsit megtolom őt is befelé, hogy legalább az egyik farpofám beférjen mellé.   

Angelo e Diana

“Sulla morte ci raccontiamo migliaia di storie, derubando ogni giorno il mistero. Ma lui non si offende mai. Possiede le cose più importanti e non le rivela.”

Ujjaim remegve futnak a hajamba, amikor végre becsukódik az a kibaszott ajtó a kibaszott Mclennan mögött. Végre! Idegszálaim a jelenlétében pattanásig feszülnek, de most távozott.
A mindeddig észrevétlenül benntartott levegő reszketeg sóhaj közepette szakad fel a tüdőmből. A frusztráció, ami a jelenlétében egyre felgyülemlett és uralta teljes testemet, keretbe fogta vonásaimat, ezúttal a gyomrom mélyére süllyedve telepedik meg. Próbálkozom visszaszerezni a kontrollt magam és a gondolataim felett, mielőtt a nyugtalanság és a zaklatottság, mindent teljesen feldúlna. Vékony jégen táncolok, veszélyesen vékonyan.

Az interakcióink többsége a kollégák előtt történik. Ezek döntő többségét könnyű átvészelni, mert kizárólag a szakmaiságra hagyatkozunk. Semmi személyes. Semmi személyeskedés. (Noha, egyszer-egyszer megesik, hogy megejtek egy-egy csípős megjegyzést, de semmi olyasfélét, ami bármilyen közelebbi kölcsönhatást eredményezne vagy komolyabb következményei lennének.) Minden más esetben a rövidebbnél is rövidebbre zárom a beszélgetést és szemrebbenés nélkül – mert igaz is – hivatkozom arra, hogy túl sok a tennivalónk ahhoz, hogy felesleges csiviteléssel töltsük el az időnket egymás társaságában. Meg, amúgy sincs időm a saját lelki nyomoromban dagonyázni. (És, mert gyáva és gyenge szar vagyok ahhoz, hogy leüljek vele négyszemközt is beszélgetni. Majd. Egyszer.)
Folyamatosan emlékeztetem magamat arra, hogy ennek az ügynek kapcsán nem terelheti el semmi a figyelmemet, de őt annyira nehéz figyelmen kívül hagyni, mint egy ledobott cárbombát. De talán, ha elég messzire kerülök tőle… És elég mélyen eltemetkezem a munkába, akkor sikerülhet ideig-óráig húzni. Nem sokáig, csak egy kicsit.
Térre és időre van szükségem, hogy megszokjam, mint amikor egy új kismacskát akarsz örökbefogadni a már meglévő mellé, olyan ez. (…) és tudnia kell, ha csak egy kicsit is megismert az együtt töltött éveink alatt és akad benne némi jó érzés, hogy előbb vagy utóbb rászánom magamat arra, hogy megkapjam a válaszait, de jelenleg boldogan elvagyok a mi-a-fasz állapotában és nem is akarok tovább lépni belőle.

Hátra dőlök a székben, amire az nyikorogva és kínlódva enged a kényszerített mozdulatsornak. Szemeim meredten bámulják a falon csüngő órát, de csak bambán bámulok ki a fejemből, ahelyett, hogy felfognám, hogy hol áll a nagy meg a kismutató vagy, hogy egyáltalán emlékezni tudjak arra, hogy órákkal ezelőtt kivettem belőle az elemet, mert a kattogása a megmaradt idegrendszeremet is szétcincálta.

Ironikus, hogy az idő és az élet mennyire hektikus.
Múlthét pénteken, amikor megjelent az irodában azzal az idióta elégedett pofájával, olyan távolinak tűnik, mintha több ezer év telt volna el – és minden egyes nap olyannak is tűnik, miközben nem beszélünk többről, mint egy hét – miközben úgy érzem, hogy egy teljesen másik dimenzióba esetem volna át a tudtomon kívül. Másnap, amikor egy csodálatos szombati napra ébredtem, még élhettem tagadásban és szánalmasan ugyan, de győzködhettem magam, hogy ez az egész nem létezik és csak egy rémálom. Aztán jött a hétfő. Az igazi arculcsapás. Múlthéten szombaton még vidáman csatangoltam Venusszal az állatkertben, mert eltudtam nyomni valamelyest magamban, de most…? Képtelen lennék arra a mutatványra.

Felsóhajtok – és végre – iszonyatos nehézségek árán realizálom, hogy már el kellett volna indulnom a „baráti” összejövetelre. Arra a fajtára, amikor a barátok barátai (is) meghívják a barátaikat, hogy mély beszélgetésekkel és kínos csöndekkel tarkított piálásba és „pikáns” témák egyvelegével szórakoztassuk magunkat és egymást. De, a képletből ne felejtsük el a közös barátok vérének szívását is. Szerencsére, én a sor végén állok, úgyhogy az én véremet legfeljebb egyetlen ember fogja tudni szívni. Bár, ebben nem reménykedem, elvégre utolsónak érkezni… kínos, mert addigra már mindenki benne van a beszélgetésbe, de azért te még odacsusszannál a pad szélére, hogy minden figyelem egyszerre terelődjön egyetlen személyre. Hurrá! Nem baj, majd néhány aperol és margarita megoldja.

A bárba megérkezve, nem szarozom és nem rögtön a kompánia felé veszem az irányt, hanem kikérek magamnak két dupla shot-ot (csakhogy oldja a hangulatomat, mert van mit), amit még ott gyorsan le is hörpintek, majd a spritz támogatásával töretlenül folytatom az utamat, mintha ez a kis intermezzo nem is lett volna. A táskám súlya húzza a jobb vállamat, mert mielőtt elindultam volna bedobtam néhány aktát, amikben első pillantásra, mintha felfedezni véltem volna valami hasznos információt
Úgy tűnik, hogy a legtöbb olasszal ellentétben én képtelen vagyok a sziesztára és az indulásom előtt még bezsúfoltam néhány aktát. Eltűnések. Teljesen úgy érzem, hogy vaktában tapogatózom ezzel az üggyel kapcsolatban és az elveszettség érzete, ami ezzel jár, megvisel. Nem teljesen az eltűntek miatt, mert ők önmagukban nem érdekeltek. És legyen ez bármilyen bántó is, de ez a fajta ridegség segít hozzá ahhoz, hogy a felesleges érzelmek eltereljék a figyelmemet egy-egy kulcspontról. Így nem ítélkezem, nem kezdek el elméleteket gyártani, amik csak elméletek. Ugyanakkor az, hogy nem látom magam előtt a mintát, kitekeri minden idegsejtemet, miközben mégis azt érzem, hogy kezdek valamit pedzegetni, de még nem látom, hogy mit. Agyfasz.
Megrázom magamat és mosolyt erőltetek az arcomra.
– Hello, mindenki! – Hallom ugyan a kezdődő megjegyzéseket, hogy az utolsó fizet mindent és társai, de egyszerűen csak ignorálom, miközben ledobom a földre a táskámat a lábam mellé.