Az időm elég szorosan be van táblázva, de, ha kell, bármire tudok időt szakítani. Ez a mai jótékonysági est pedig úgy tűnik, megérte átszervezni a napjaimat. Ric értem jött, hogy autóval el tudjon hozni engem is az eseményre, amire már pár hete készülünk. Nekem nincs autóm, mert azt már nem bírnám finanszírozni, és a tömegközlekedés, főleg a föld alatt, sokkal gyorsabb, mint az állandó dugókban. De most, hogy lement a délutáni csúcs, könnyedén eljutunk a helyszínre.
Bár jórészt tényleg elkészülve érkezünk, azért néhány utolsó simítás nem árt, mint sminkigazítás, már akinek kellett, vagy hajbeállítás, az utolsó egyeztetések mellett. Nekem is igazít pár tincset Cassie, Ric mennyasszonya a hajamon, mert néhány csatot nem tudtam rendesen rögzíteni. Közben Ric nagyban magyaráz, hogy mire figyeljünk, és egy-egy csapattaggal át is vesz egy-két lépést, tartást, amiről tudja, hogy az adott személynél kisebb fennakadásokat jelent.
Én egy nagy, vörös-fekete, pillangó alakú, csipkéből készült maszkot választottam, mert ez nem csak a szememet takarja, hanem az arcomra is lenyúlik, így kicsit torzítva az eredeti arcvonásaimat. Az épületbe bejönni viszont egy egykezes maszkkal jöttem, amit kölcsön kaptam, hiszen az eredetit egyedül nem tudtam felvenni, mert hátul meg kellett kötni. Na, nem azzal van baj, hogy látatlanban kell megkötni, vagy masnit kötni, hanem, hogy mindig belekötöttem a hajamat is, ami elég fájdalmas volt. Attól pedig, hogy bent az öltözőben felismernek, annyira talán nem is kellett tartanom, mert a mostohabátyám biztosan nem ismert táncost. Legalább is olyan táncost, aki itt fellépne, biztosan nem.
Viszont a „kivonulásig” még van pár percünk, így én veszem a bátorságot, és oda megyek az ismerős lányhoz, mert, amikor találkozik a tekintetünk egy pillanatra, akkor rájövök, valóban Nadi az. - Szia! Örülök, hogy látlak. És, hogy tudtál erre időt szakítani - köszönök neki, de szándékosan nem nevezem a nevén, és remélem, ő is így tesz. - Nagyon szuper a ruhád - nézek végig rajta. Látszik, hogy nála is elsődleges szempont az volt a választásnál, hogy kényelmesen tudjon benne táncolni. - Jól gondolom, hogy a téma fogott meg téged is? - kérdezek rá kedvesen, és jelentőségteljesen elnézek az ide is kirakott hirdetőplakátra.

A tánc számomra nagyon fontos, mert a zűrzavaros életemben rendet teremt, és ezzel mindig sikeresen el tudom terelni a figyelmemet szinte bármiről, mert ez tényleg kikapcsol. Ráadásul ez egy olyan dolog is, ami hiába gyökerezik a régmúltamban, sosem árnyékolta be semmi sem sötéten, még akkor sem, ha a szüleimre gondolok, mert mindig kedves emlékekhez kötődik. Többek között ezért sem akartam soha, hogy ez valamiféle megélhetési lehetőség legyen, vagy ehhez kötelesség is társuljon.
Ráadásul, ha ebből akarnék megélni, akarva-akaratlanul túl nagy hírnévre is szert tehetnék, legalább is bizonyos körökben, ami egyáltalán nem egészséges a számomra. Ezért is kerülöm a fellépéseket, bár úgy tűnik, hogy ezt egyre gyakrabban szegem meg. Az első hirtelen dolog volt, és a táncpartnerem, a legrégebbi és legjobb barátom szinte elraboltatott, hogy egy jótékonysági esemény megvalósulhasson. Szerencsére nem volt gond azóta sem, és volt egy hatalmas pozitívuma is: megismertem egy csodálatos férfit, akivel lehet, hogy még hosszabb távra is tervezhetek. Vagy legalább is úgy tűnik, hogy egyelőre az érdeklődésünk egymás iránt kölcsönös.
Most egy kicsit szervezettebb a dolog, és nem teljesen készületlenül ér. Az előzőnél rögtönöznöm kellett mindent, még azt is, hogy ne ismerjenek fel, de itt ez most eleve megoldott. Álarcot fogunk viselni, és mivel nincs megkötve, hogy milyen legyen, én egy olyat választottam, ami a lehető legtöbbet takar az arcomból, bár azért arra figyeltem, hogy a táncban ne akadályozzon. Kellemetlen lenne, ha összeakarnék a partneremmel.
A szervezésben én nagyon nem voltam jelen, csak annyira, amennyire a táncok megkövetelték. Az EPA és a kávézói munka, meg a többi mellett, nem volt időm nagyon belefolyni. De most legalább tudom, hogy olyan gyerekeknek gyűjtenek, akik családi bántalmazás áldozatai. Ez valamennyire engem is személyesen érint, bár én már szinte nagykorú voltam, de a saját bőrömön tapasztaltam milyen, ha az a közeg, aminek óvnia, védenie kellene, olyan módon fordul ellened, hogy testileg és lelkileg is megszenveded. Az pedig, hogy ez a testeden vagy a lelkeden, vagy esetleg mindkettőn, hagy tartósabban nyomot, az csak az adott szituációtól függ.
Az eseményre, hogy ne legyen feltűnő, hogy kik a vendégek, és kik a műsoradók, nem lehetett egyen ruhát választani, főleg, hogy álarcosbál, ahová akár be is lehetett/kell öltözni. Én egy spanyolos ruhát választottam, amiben kényelmesen lehet mozogni, akár argentin tangót is táncolni. Ráadásul ennek még vállrésze is van, ami kényelmesebb mozgást is biztosít anélkül, hogy elmozdulna bármi, aminek nem kellene, és ehhez még annyira sem kell meghúzni, hogy ne lehessen benne kényelmesen levegőt venni. Szeretem a pánt nélküli felsőket, de egy teljes ruhánál már nagyon szorosan kell rögzíteni a felsőrészt, hogy csússzon le, de ott már a kényelmes levegővétel, szerintem legalább is, bajos.
Azok, akik felléptek, kaptak a ruhatár mellett egy elég tágas teret, hogy tudjanak még egy végsőt egyeztetni, elvégezni az utolsó simításokat, vagy melegíteni, nyújtani a táncok előtt, ha szükséges, és a szervezőkel is egyeztethettek még pár szóban. A mi csapatunk is most itt veszi át még egyszer a dolgokat, és elvégzi az utolsó simításokat a ruhán, felvesszük a tánccipőket, mert azokban a csodákban, amikben érkeztünk nem lehet táncolni, a tánccipőben meg az utcán menni nem lehet a hasított bőrtalp miatt.
Készülés közben azért végig nézek a csoportokon, mire kiszúrok egy olyat, akik szerintem a mozgásuk alapján balettosok lehetnek. Majd, mintha egy nagyon ismerős alakot és mozgást fedeznék fel köztük, de azért nem mernék megesküdni rá, hogy az, akire gondolok. Mintha az a balerina lenne, aki a múltkor tanított, de nem vagyok azért teljesen meggyőzve. De ez nem biztos, bár nem is kizárt.