Egy ideális világban most a lakásom kényelmét élvezném és az aznapi pörgéssel járó adrenalint öblíteném le egy pohár itallal. Élvezném az áldott csendet meg a távolinak tűnő háttérzajt amit ha az ember ebbe a városba él akkor se tudna csillapítani, ha a föld alá bújna el előle. Ám ez nem zavaró; egy idő után talán hiányzik is, hogy az az elengedhetetlen egy-két dudaszó visszahúzzon a valóságba, ha a kéretlen gondolatok túlságosan is elhatalmasodónak érződtek. Számomra egyszerre volt egyszerű és komplikált minden, ennek fényében pedig nem tartozott kedvenc elfoglaltságaim közé, hogy minden gondolatomnak értelmet találjak, ami a magánéletem szűk falai közé rekedt. Az ösztöneim, a tapasztalataim vezéreltek, meg amikre a magam mögött hagyott évek megtanítottak. Egy ideális világban semmi értelme nem lenne annak amit most művelek Meghannal, mégis a döntéseimmel kapcsolatban az ösztöneim azt sugallják, hogy helyesen döntöttem. Én aki mindig is az utóbbit követtem vakon, most az egyszer miért akarnám rétegekre szedni a gondolataimat? Bárhonnan is nézem, az ami ideálisnak tűnt már akkor odaveszett amikor először hagytam el a Pittsfieldbe vezető táblát.
A boltban történtek után most mindkettőnknek jól jön, hogy visszahúzódunk a négy fal közé. A kezdeti félreértéseket legyűrve keressük a helyünket, amit én nem meglepően a pakolással igyekszem palástolni. Rendet teremtek magam körül, hogy ezáltal megragadjam és jó mélyre elnyomjam a bennem keletkezett káoszt. Nincs értelme túlgondolni, részleteire szedni, mert abból még sose származott semmi jó. Nem vagyok Angela, hogy ott is mentális és érzelmi zűrzavart keressek, ahol nincs más csak egy szokatlan, átmeneti állapot, amit a magam módján fogok helyrehozni. Addig meg foglalkozom a társaságommal még ha ő maga tudatán kívül ugyan, de nem viszonozza törekvéseimet.
- Nos, ha kérdeztem volna akkor sem tudnál róla, igaz? - dobódik meg a szemöldököm ennek hatására, mert nagyon látszik, hogy valahol jóval a jelenen kívül jár gondolatban. Nem mintha ez bármiféle meglepetést is okozna a történtek fényében. A film ugyan figyelemelterelésként funkcionálna, de inkább háttérzajjá válik és egyáltalán nem annyira érdekessé, ami magával ragadná az embert. Ugyan az én érdeklődésem iránta vajmi kevés, egy valami azonban megakasztja a figyelmemet - pontosabban valaki, mégpedig a film egyik főszereplője. Nem túl sokat agyalva ezen neki is állok beavatni Meghant a találkozó még felszínt kapargató részleteibe, ez pedig úgy tűnik bőven elégnek bizonyul ahhoz, hogy a tekintetéből tovatűnjön az a merengő kifejezés. Helyette azonban teljes erővel robban be a lelkesedése ami talán egy nem túl alaposan átgondolt következménye korábbi témaváltásomnak.
- Ha te mondod. - félmosollyal reagálok, mert sok más mellett a filmek is olyan kategóriába tartoznak minek szélesre nyúló terepén nem mozgok valami túl otthonosan. - Abban a helyzetben inkább voltunk túravezetők, mint testőrök. Sok védelemre odabent nem szorult.
Az emlékeim között válogatok, hogy pontosan idézzem fel neki azt az évekkel ezelőtti eseményt, amihez talán nem én vagyok a legmegfelelőbb ember, hiszen akadnak mások is akikben mélyebben nyomot hagyott ez a találkozó.  
A következő kérdése kezdetben egy hümmögést vált ki belőlem, és figyelembe véve az ő foglalkozását enyhe előrevetítésnek is érzem, viszont már csak ezt követően válaszolok. - Akár. Ha nem csak egy pillanatnyi fellángolás a részükről, hanem komolyan gondolja az illető, akkor szívesen segítünk. Ugyanakkor ilyesmire még nem volt precedens. Ki kellene alakítanunk egy ütemtervet, hogy mit adunk ki és mit nem, azt hogy milyen formában legyen levezényelve mindez.. - gondolkozok el túlságosan is elmerülve a részletekbe, ami kétlem, hogy annyira felvillanyozná őt érdeklődéssel, szóval vissza is fogom magamat mielőtt feleslegesen dobálóznék a szavakkal. - De nem lehetetlen. Egy színész esetében könnyebb volt. Ott még a forgatókönyvvel is találkozhattunk, ami bizonyítékként szolgált, hogy nem csak egy hétvégi kiruccanáshoz asszisztálunk, hanem értelme van időt áldoznunk erre. - Nem mintha ezek fényében örömmel töltött volna el, hogy valakit ilyen mértékben vezettünk be a világunkba.
Meghan ezt követően egy újabb kérdést dob felém, én meg a helykínálatát első körben visszautasítom, mert kiszúrom az asztalon maradt rendezetlenséget és csak azért kerülöm meg a kanapét, hogy annak megigazításának nekikezdjek. - Olyan, mint a többi ember. - vállat vonok, de gondolom ő ennél többre lenne kíváncsi, így egy szusszanás után ennek próbálok eleget tenni. - Kíváncsi volt és közreműködő. Nem lépte át a határokat, így különösen problémánk nem volt vele. Ő is a munkáját végezte, mi is, aztán akadálymentesen haladtunk.
Most már leülök én is, a telefonomat meg a karfára helyezem, hogy a közelembe legyen. - Wendell erről valóban tartalmasabban tudna mesélni. Számomra az együttműködés sikeressége volt a fontos, semmi több.
Legyen bármennyire is lehangoló, nekem csak az ilyen esetek maradnak meg.
A lelkesedése tovább szárnyal, nekem meg magasba szökik a szemöldököm a Manifest kapcsán. A kanapén most pozíciót váltok és oldalasan helyezkedek, egyik karomat meg a háttámlán fektetem el. - És visszatértünk a morálisan megkérdőjelezhető szőke hercegedhez. - égnek emelem a tekintetemet és a fejemet is halványan megcsóválom mellé. - Nem jártunk még forgatáson és az általad említett eseményen sem. - tisztázom le ezt gyorsan. - Tudod, ez ennél komplexebben adódik össze. A hercegednek kijelölt testőri gárdája van, aki vele utazik és érte felel. Nem vállalhatjuk át a feladatukat és ha mégis úgy adódna, az komoly ütemtervvel jár. Alapból nem is megyünk ilyenbe bele a mi ügyfélkörünk mellett. Gerard szimplán azért volt kivételes eset, mert napunk nagy részét a cégen belül töltöttük, így nem kellett vele ezernyi másik helyre járkálnunk. - összegzem neki ennek működését.
- Nem, és ha rajtam múlik nem is fogunk. Persze más az is, ha felkérnek, de önként nem cseszek ki a csapatommal. - vallom be, de aztán olyan témára tér át, amitől enyhe deja vu érzetem támad. Mintha valahogy az első beszélgetésünk egyikén is szóba került volna ez közöttünk.
- Oké, akkor elmélkedjünk közösen egy keveset. Tegyük fel Meghan, hogy megtörténik a szerepcsere és tiéd a cég tokkal-vonóval. Ott állsz egy megbeszélésen és körbevesz téged a csapat, akik arra várnak, hogy megoszd velük az ötleted, ami minden kritériumnak megfelel és nem akadályozza az összes többit. Milyen áttörő megoldással rukkolnál elő például erre a problémára? - teszem fel neki a kérdésem őszinte kíváncsisággal, aztán átadom neki a szólás jogát.

Valószínűsíthetem, hogy Chad a nyakamat tekerné ki, ha most látna minket Meghannal. Alapból be van feszülve az egész helyzet miatt aminek közepén csücsült a távollétemben és szó se róla, teljesen megértem őt. Senkinek nem volt ez könnyű, ő meg még inkább a frontvonalba volt a céget illetően, így nem okoz meglepetést, hogy minden kis kirívó eseményre egyből ugrik, nehogy Bruce megint felfigyeljen ránk. Sokkal tartozunk neki (ő is nekünk, de ez már részletkérdés amit sokszor hajlandó elfelejteni) így nem áll szándékomban kihúzni nála a gyufát. Ugyanakkor én úgy vélem az egymás mellett töltött évek alatt kiérdemeltem némi bizalmat azzal kapcsolatban, hogy semmilyen szín alatt nem veszélyeztetném a cégünk jövőjét. Voltak és lesznek is olyan döntéseim amiket Chad vagy éppen Bruce nem helyeselnének, de nem fogok beleugrani tervek nélkül semmilyen cégromboló eseménybe. Azonban nem fogom nekik azt sem megmagyarázni, hogy amik Pittsfieldbe történtek, azok sajnálatos módon nem tartoznak a Vegasi szabály alá és nem akarnak csak ott maradni. Ahhoz pedig hogy normálisan tudjam végezni a munkámat, szükségem van valami megoldásra, ami elegendő ahhoz, hogy a maga területén maradva ne vonja el majd a figyelmemet a cégről vagy a csapatról. Chad viszont sokszor szereti csak a felszínt nézni, így ami közöttünk zajlik ő azt egy kiakasztó okként fogná fel. Nem hajlandó látni a nagyobb képet vagy a részleteket, márpedig most csak azok által nyernek a történtek némi értelmet. Bizonyára nem fogná fel hogy valahogy csak így tudom irányítani az irányíthatatlant, ezért nem fogom őt beavatni. Nem azért mert a céget veszélyeztetné, amit csinálok hanem a saját józan esze érdekében. Beleőrülne, ha tudná, hogy kérése ellenére Meghan közelébe lófrálok még ha nem is teszek vele olyat amivel csak rosszabbá válthatnám az amúgy is ingatag helyzetünket.
Volt már lehetőségem annyi időt eltölteni Meghan közelébe, hogy kilométerekről kiszúrjam, ha valami nincs rendjén vele. Pittsfieldbe nem egyszer játszottuk már ezt el: ő azt mondta jól van, én nyugodt szívvel elfogadtam, majd órák múlva a képembe robbant az egész, mert mit ad Isten, egyáltalán nem volt jól. Szóval ezt most nem fogjuk csinálni. Apránként ki is bukik belőle minden, közöttük az is, hogy első válasza nem teljesen volt igaz és inkább maradna. Ez az amit nagyon is sejtettem. Nyugtalanságának többi része pedig azt taglalja ami eddig felhalmozódott benne és ami nem fog egyik napról a másikra megszűnni. Csak mert az élet megy tovább, azért némelyikünknek nehezebb az átállás, ha valami megrekeszt a folytatásban. Vele sincs ez másképp, én nekem meg nincs jogom sürgetni. Józan ésszel is képes felfogni az ember, hogyha bizonyos időközönként a fejére mérnek ütéseket akkor egy idő után az agya bánja majd a megmérettetéseket. A szervezettel sincs ez másképp. Minél több tragédia éri, annál nehezebben lesz befogadóképes. Ezt bárkinek sikerül logikusan kikövetkeztetnie aki egy kicsit is időt szánt a gondolkozásra. Tyrone mostanra ugyan lényegesen jobban van, de emlékszem, hogy mikor hozzánk került, az előző főnökétől kaptam róla egy aktát, amiben részletes leírással ott szerepelt Ty miért nem tudta már tovább folytatni túsztárgyalóként és hogy milyen további segítségekre van szüksége. Az első egy hét sok szempontból kaotikusnak hatott a részére. Többször is késett a munkából, majd mikor a harmadik alkalom után leültem vele beszélgetni, bevallotta hogy a rémálmai megnehezítik az éjszakáit. Akkoriban kidolgoztunk közösen egy rendszert erre, hogy az aktuális problémái mellett is fel tudjon zárkózni a többiekhez. Elvállalta, hogy Danielnek besegít az önvédelmi oktatások levezénylésében, amíg nem képes teljesen a csapat tempóját követni. Meghan ugyanúgy most nincs jól és addig nem is lesz amíg meg nem lépi a kellő lépéseket és hozzá a megfelelő segítségeket. De nem egyből és most.
- Azért ezt te sem gondolod komolyan. - vágom rá zsigerből, majd folytatom. - De igazad van, ma egyiket sem fogod.
Elengedem őt, miután felhoztam neki az egész tervezgetéssel kapcsolatos alternatívát. Nem azt várom el, hogy most ebből ugorjunk neki, habár jómagam biztosan ezt tenném. Semmit nem bízok a holnapra, amit még ma is megtehetek és igazából nem bírom elviselni a lezáratlanságot. Viszont ez az ő listája, nem az enyém, én meg fejben már amúgy is előrébb járok. Azokat azonban elég lesz neki apránként és a megfelelő időben beadagolni.
Miután a kérésemre ő a fürdőbe megy, én visszalépek a táskámhoz, hogy annak tartalmát most már rendesen kipakolhassam, ha már előbb félbemaradt ez a folyamat, majd egy üzenetet írok Marienek a holnapi beosztásommal kapcsolatban, amire nem sokkal később érkezik is válasz. Nem kevés, de nem is túlzottan vészes. Tegan Rollinssal lesz egy újabb megbeszélésünk, hogy a magánnyomozói részleg zöld jelzést kapjon. Ennek irányítását azonban Joshua kapta meg, aki egy összekötőként fog működni a cégünk és a nyomozói világ között. Hivatalosabb hangvételű, mint örökös szívességeket kérni Lou csapatától és a mi lehetőségeinket is kibővíti. Megköszönöm Marienek, mire cserébe kapok valami szívecskés ökörséget, amit a többieknek is szokott küldeni, erre viszont azt se tudom hogy reagáljak. Nem mintha amúgy pont ő elvárná tőlem és valószínűleg az nagyobb probléma lenne ha ennek ellenére mégis megtenném.
Nem sok időbe telik, hogy Meghan is újra csatlakozzon a közös térbe és éppen azon vagyok, hogy feltegyek neki egy kérdést, amikor beelőz korábbi kávézó partnere említésével.
- Katherine valóban normális. Egyike az értelmeseknek, szóval ajánlatos hallgatni rá. - osztom meg vele véleményemet. Tudnék még mondani róla egy-két dolgot ami miatt gondolkozás nélkül ajánlanám őt, ez viszont most elmarad. - Sikerült átbeszélni vele most bármit vagy fogtok még találkozni? - tovább érdeklődök a témát illetően, miközben ő a kanapén kényelmesedik el. - Nem vagy éhes? - teszem hozzá plusz gondolatként, de nagyon elkalandozónak tűnik így elhallgatok amíg eljutnak hozzá is a korábbi információk, addig viszont befejezem a rendezkedést.
Mire sikerül csatlakoznom hozzá a nappaliba, addigra ő már egy filmet is kapcsolt. Magasba szökik a szemöldököm a cím láttán, majd alkarom segítségével támaszkodok meg a kanapé támláján, hogy magamnak is felmérjem a képernyőn váltakozó képkockákat.
- Gerard itt még egészen fiatalos. - jegyzem meg egy hümmögés keretében. - Úgy pár éve volt egy közös napunk vele amikor a filmjének a harmadik részére készült. Az elnököt védi benne vagy valami ehhez hasonló és Mike a neve. Te biztosan jobban tudod melyik az. - vetek egy pillantást Meghan felé. - Lényeg, hogy végzett egy katasztrófaturizmust a csapat működésével kapcsolatban inspirálódás célzattal. - mesélem el neki. - Wendell is mintha abban az időszakban került volna hozzánk és még tanulta a határokat milyen egy híresebb személy közelében lenni. Beosztásokat végeztünk a háttérben a csapattal, hogy éppen melyikük fog ügyelni Woodsra, nehogy túlzásba essen a rajongással.
Tudomásom szerint még a mai napig is egyik párkereső szövegének használja azt miszerint ők 'hatalmas spanok Gerarddal.'

Hetekkel ezelőtt valószínűleg a képébe röhögtem volna annak, aki azt mondja, hogy összeköltözőset fogok játszani majd az önvédelmi oktatáson megismert nővel. Szürreális lett volna még belegondolni is, hogy mi ketten akár két percet úgy töltsünk el, hogy azalatt az idő alatt ne akarjunk a másik torkának ugrani. Aztán jött Pittsfield meg vele együtt minden, ami az ember lába alól könnyedén kihúzza a talajt és észbe kapsz, hogy a dolog már nem is annyira vicces, mint amilyennek az elején tűnt.
Nem ismeretlen az a jelenség, hogy az embert a körülmények formálják, a mi esetünkben pedig ezt a bezártság tette lehetővé. Azt gondolnánk, hogy ez nem történhet meg. Ha valaki olyan megingathatatlan elvrendszerrel éli az életét, mint én, akkor hallani sem akar olyan feltételezésekről, hogy azokat bármilyen történés hatására majd a sarokba vágja. Tudok alkalmazkodni másokhoz, ez nem kérdés - az már más téma, hogy nem szeretek. Képes vagyok arra, hogy helyzettől függően úgy alakítsam a tetteimet amik által létrejöjjön egy egyensúly az én felfogásom és mások igényei között. Ez működőképes és egyenlő a biztonságos tereppel. Mert amíg minden egyes nap a rendszeredet követed, addig nincs ami kizökkentsen belőle. Pittsfield azonban más volt mint amiben eddig volt részem. Amíg a munkám és köztem falakat emelt, addig a mi esetünkben Meghannal napról napra kezdte lerombolni azokat. A kezdeti bizalmi kérdés körvonalai az idő múlásával már nem voltak olyan hangsúlyosak, mert amin mi keresztülmentünk az sokkal komplikáltabb volt ennél. Itt nem csak a helyzethez kellett alkalmazkodnunk, hanem egymáshoz is és ez az ami megnehezített mindent a hazatérésünk után. Akkor és ott naivan hisz abban az ember, hogy mihelyst túlesik ezen az egészen, akkor visszatérhet majd az életének arra a pontjára, ahol éppenséggel maga mögött hagyta. Hiszen ez a séma meg az ami még elfogadott. Aztán egyszercsak ott ülsz egy irodában amiről mindig azt vallottad, hogy elkerülöd, majd a következő pillanatban azon kapod magad miképp segíteni akarsz annak a nőnek, akit látni sem akartál, most meg hirtelen úgy érzed tartozol neki. Mintha a világ a feje tetejére állt volna és te próbálod a régi darabjait az életednek összerakni az újjal annak a reményében, hogy valamelyik hátha passzol majd. Lelövöm a poént: nem fog. Ez pedig baromira ingerültté tesz minden egyes nap, mert azon pörögsz, hogy: miért nem folytathatod onnan ahol abbahagytad? Logikai összefüggésekre támaszkodok meg magyarázatokra, amiknek talán semmi értelmük, de szükségem van arra, hogy én irányítsak. És ha megértem, ha tudom az ok-okozat folyamatát, akkor nem frusztrál az egész, mert tudom mit és miért teszek. Akkor van indokom arra miért irritál az, hogy a lakásom most először túlságosan is üres. Ahogyan arra is miért invesztálok bele ennyit egy olyan nő életébe, akivel a csillagokat is leígértük Pittsfieldbe, csakhogy visszatérve a városba végleg elfelejtsük a másikat meg mindent ami történt a találkozásunk óta. Tudnom kell hol keressem ennek a folyamatnak a kezdőpontját, hogy utána követhessek egy olyan rendszert aminek a végén megértem mi ütött belém. Addig azonban hallgatok az ösztöneimre és azok abba a felfogásba kapaszkodnak, hogy most a helyes dolgot teszem. Ez pedig egyelőre elég nekem.  
A bolti incidens után megtörténik az első félreértésünk. Pazarul külön utakat járunk, ha a kommunikációról van szó és ahogyan elindul az ajtó felé, már akkor érezhető, hogy valami nem teljes a válaszában. Egy részem még mindig úgy van vele, hogy ráhagyhatnám az egészet. Ezt mondta, biztos így is gondolja. De aztán ez az új valami olyan dolgokra is összpontosít, észrevesz, amik előtte hidegen hagyták. Mintha ez is annak a logikai folyamatnak csak az egyik része lenne ami végül teljessé teszi majd a nagyobb képet.
Az ajtónál tovább nem engedem és ez a pont is ahol sikerül kiszednem belőle az igazságot. Jó érzés tudni, hogy minden zavartság ellenére a megérzéseim még jól működnek.  
- Helyben vagyunk.  
Ennyi a részemről a megjegyzés amiért sikerült közös nevezőre jutnunk, de aztán olybá tűnik mintha ezzel egy érzelmekkel és gondolatokkal teli lavina is útjának indult volna. Mesél az aggályairól, a környezetéről, én meg ez idő alatt felveszem a hallgatóság szerepét. Túl sok és átláthatatlan amit megoszt velem, még így is, hogy szubjektív szemlélője vagyok a történetének, ezért elejét veszem mielőtt magával sodorná őt ez az örvény. - Ez egyszerre rengeteg. Ne akarj mindent ugyanabban a pillanatban megoldani, mert amint látod, besokallsz. - figyelmeztetem, de még mindig az ajtót támasztom. Már nem tartok attól, hogy menekülőre fogná a dolgot, de engem józanul tart miszerint nem kerültem zsákutcába a saját döntéseimmel szemben. - Tudod mit? Van egy ötletem. Te tervező típus vagy, ahogy jómagam is. Nekünk kell a rendszer, ezért fogjuk ezt a rengeteg problémát és egyénenként ugrunk neki. Mit szólsz? - kérdezek rá a felvezetésem után. - Tény és való, hogy idő és türelem kell majd hozzá, de az még sosem segített senkinek, ha egyszerre akart mindent megoldást találni.  
A magánéletem sosem a követhetetlen folyamatokról volt híres, de a munka és a cég annál inkább megkövetelte, hogy az ember ne csak ész nélkül ugráljon a teendők sokasága között, hanem legyen egy konkrét elképzelése hogyan és mikor kezd neki egyiknek meg másiknak. Az sosem használt, hogy mindegyikből csak egy kicsit, mert a végén csak még több lett belőle és az ember sose érte utol magát. Meghan esetében is valami hasonló a helyzet. Kell neki egy terv, egy rendszer amit követhet a saját józansága érdekében.  
A következő szavairól hazugság lenne azt állítani, hogy első körben nem okoznak meglepetést, de aztán gyorsan elhessegetem ezt mielőtt kínossá válna a helyzet közöttünk.  
- A csók, igaz. - mosolyodok el. - Manapság már csak az segít, ha egyértelművé tesszük a külvilág számára, hogy a kiszemeltjük teljes mértékben foglalt. Elméletben ezt tiszteletben tartják vagy az új felfogás szerint ez is csak egy tévhit lenne?  
A randizás meg a párkapcsolatok világa engem már jó ideje elkerült, így nem tudhatom, hogy az új trendek szerint mi tartozik még a morális kérdéskör alá. - Nem állt szándékomban túllépni egy határt. - gyors megjegyzésként adom ezt hozzá, hiszen úgyis tűnhetne ez számára mintha nem tisztelve a határait azt tenném vele, amit a kedvem diktál. Ez határozottan nem így működik. - De értem miért gondolod ezt. Ha rangsorolni kellene, akkor a ma történtek után.. - nem fejezem be a mondatot, mert valószínűleg érti, hogy miért érezheti ezt a csókot a legjobbnak. Elég csapnivaló vetélytársakkal büszkélkedhet.  
- De ne engedjük, hogy ez így maradjon. Szóval mi lenne ha felfrissítenéd az arcod, aztán ezen az igazán értékelendő őszinte beszélgetésen továbbhaladva elmondanád, hogy mit szeretnél a későbbiekben csinálni. Azt se bánom, ha valamilyen műsorral próbálod lebutítani az agyamat. De ez csak mellékes és egyszeri ajánlat, szóval jól gondold meg. - pillantok le rá még utoljára mielőtt elrugaszkodhatnék most már az ajtótól.

Angela az üléseink során szeretett emlékeztetni arra, hogy a problémák amikkel szembenézünk sokkal összetettebbek annál mintsem egyetlen megoldás végleg eltűntesse őket. Ez nekem nem volt újdonság, ezért is köteleztem az embereimet arra, hogy mihelyst egy nyomasztó megbízásról visszatérnek az első útjuk a doktornő irodája felé vezessen. Náluk nem működhetett az egyszerű majd másnapra kialszod magadból vagy a tereld el a figyelmed szöveg. Ezek kitűnően működtek, ha az ember rekordot akar dönteni abban a versenyszámban, hogy milyen gyorsan képes félrelökni egy problémát amivel biztosan nem fog később sem elszámolni, hiába ígérte meg az égvilágon mindenkinek. Aztán mire észbekap akkor jön egy másik, majd még egy, hogy halmozzuk az élvezeteket, ha már voltunk annyira önpusztítóak, ami idáig vezetett el minket. Ellenben nem voltam totál idióta, elvégre tudatában voltam annak, hogy ezeket időnként szükséges kiadni magadból - minél előbb, annál jobb, ahogyan azt mondani szokás. Lehet saját magamat előszeretettel szabotálom és nem veszek tudomást azokról amik nem az élet-halál kérdéskör alá tartoznak, de a környezetemben élőket szigorú szeretettel lökdöstem a javulás útja felé. Magamról mindig is azt vallottam, hogy már oly mindegy, de aki nem veszett ügy, azt ne taszítsuk még mélyebbre. Az egyetlen indok amiért Watkins a mindennapjaim szereplőjévé vált, az a partneremhez köthető meg ahhoz, hogy nem kívánom több évnyi barátságunkat semmibe venni. Egyszerűbb volt, hogy felismertem én magam is a problémát, de attól még egyáltalán nem élvezem a kihallgatás eme formáját.
Most itt állok a bolt előtt Meghannal és Angela szavai egy vödör jeges vízként zúdulnak a nyakamba. Meghan esetét mások röviden úgy írnák le, hogy: pech-széria. Egyik traumatikus élmény a másik után és az ember azt se tudja hirtelenjében melyikhez kapjon hirtelen. Melyiket élje meg vagy épp ellenkezőleg, melyikről ne vegyen aznap tudomást. A hölgyeménnyel csak néhány levelet váltottunk az elmúlt időszakban, de sosem kértem részletes beszámolót arról, hogy összegezze nekem az érzéseit a vele történetekkel kapcsolatban. Ez olyan döntés ismételten, amit neki kell meghoznia és amit nem is várhatnék el tőle. Egyszerűen nincs jogom hozzá. Természetesen ha beszélni kíván róla akkor tudok remek hallgatóság is lenni, de lássuk be, sok javulást nem érhetne el velem. Az egyetemi éveim alatt tanultam utoljára csak pszichológiát és viselkedéstudományt, az meg édeskevés lenne az ő helyzetében. Nem fog segíteni, ha összegzem neki egyes testbeszédek milyen jelentéssel is bírnak. Így amíg a nyugtalansága uralkodni látszik rajta, addig hagyatkozom az ösztöneimre meg a józan eszemre, hogy ennek kettősével legyek majd a hasznára. Meghan percek múlva ugyan lecsillapodik, de én már kevésbé mondhatom magamat ennyire stabilnak. A gondolataim zakatolnak és a helyzetünket mérlegelik. Talán amit én megoldásnak, már-már egy újabb feladatnak élek meg, ami után elmúlik a bennem megtelepedett zavarodottság, az nála pont a visszájára csapódik le. Hangot ezeknek a kételyeknek aligha adok, de velem vannak a lakásig felé vezető úton és akkor is, amikor átlépjük annak küszöbét. A hogylétét most nem írhatja felül egy eltervezett mentőkötél, aminek a lényege abban rejlik, hogy ne szennyezze be sem a kényszer, sem pedig egyéb más ami miatt kényelmetlenül érezné itt magát. Talán pont ennek okán döntök úgy - miután lefutottuk az alap köröket -, hogy felteszem neki a bennem motoszkáló kérdést. Közel sem azért mert célom lenne őt elküldeni innen vagy mert úgy érezném továbbá már zavarna a jelenléte. Ami történt arról ő nem tehet. Angela azt mondaná, hogy ez egy válaszreakció a felgyülemlett eseményekre amikor is már emberi rendszerünk megtörni kényszerül a rá helyezett nyomás alatt. Amit viszont most tőle kérek az egy több mint egyszerű eldöntendő kérdés a részemről, ami csakis az ő kényelmét helyezi előtérbe. Mégis az ezt követően kapott válasz váratlan nemtetszést vált ki belőlem, még ha van abban valami furcsa is ahogyan azt kimondja. És ezt annyiban is hagynám, elkönyvelve magamban a döntését, ha ne lenne valami más is a felvezetésében.
Kurtán pattan fel a kanapéról és indul meg az ajtó felé, én meg úgy követem végig őt tekintetemmel mintha ezzel képes lennék megragadni pontosan mi is játszódhat le benne. Zavart, szinte mintha már menekülne, de nem nevezném ismeretlennek a helyzetünket. Pittsfield mindkettőnkből olyan fejezeteket tett nyilvánvalóvá a másik előtt amiknek megmutatására egyikünk sem állt igazán készen.
Aztán a testtartása megváltozik és a csendes sírásból zokogás lesz. És igen, ez az amivel rendszerint nem tudok mit kezdeni. Lynette előtt engedni, hogy eltörjön a mécses olyan volt mintha az ember bűnt követett volna el, így mindent összevetve sose sikerült megtanulni a mások vigasztalását előidéző fortélyokat. Nem vagyok ölelkezős típus vagy az aki tudja a megfelelő szavakat egy ilyen helyzetben, ami talán nem teszi még rosszabbá az aktuális állapotot a másik számára.
Elengedem most az elkezdett pakolás folyamatát és Meghan elé sétálok, pontosabban az ajtónak dőlök ezzel azt jelezve, hogy csak a válaszán múlik az mi legyen a következő lépés.
- Oké, akkor nézz a szemembe Meghan és azt mond amit valójában szeretnél és ne azt amit szerinted én hallani akarok.
A mutatóujjamat az álla alá csúsztatom és ezáltal segítem elő a kérésemet. Az azonban teljesen szándékomon kívül történik amikor a hüvelykujjam segítségével letörlök az arcáról egy könnycseppet. Mintha nem illet volna az összképbe. - Úgy vélem azokban a napokban amiket egymás társaságában töltöttünk mindketten megtanultunk egyet s mást a másikról. Köztük azt is, hogy célravezetőbb, ha nem tartod magadban amit szeretnél és egyenes vagy velem, hiszen azóta sem ért meg bennem a hajlandóság a gondolatolvasásra. - teszem hozzá, de egy valamit még nem akarok elhallgatni. - Mindenesetre bárhogyan is döntesz, ilyen állapotban nem viszlek egyelőre sehova. Sejtéseim szerint most nincs szükséged arra, hogy magyarázkodni kelljen a barátnődnek a mai napodról. Egyáltalán otthon lenne?
Nemleges válasz esetén ugyanis ez nem alkualap. Annyi lejött, hogy a környezetében mindenki félreértelmezi mi is zajlik most benne és úgy gondolják ők jobban tudják mit érez, mint maga Meghan. Talán most a részemről is ez úgy tűnhet, de a kérésemmel pont az ellenkezőjét próbálom vele éreztetni. Én jelenleg csak arra a verzióra vagyok kíváncsi, ami őszintén lejátszódik benne és közel sem arra amit ő úgy gondol, hogy mondania kellene. Itt nincs jó vagy rossz válasz. Az ügyfelek esetében is elengedhetetlen, hogy tisztázzunk mindent már  az elején. Ha nyílt lapokkal játszunk akkor nincsenek kellemetlen meglepetések, amik még nagyobb veszélyt jelenthetnek a feladatunk elvégzésére. Na már most ez nem éppen egy tervrajzokból álló küldetés, de ha elkezdjük az alapján vázlatpontokra lebontani, akkor is a legfontosabb tényező az lesz, hogy egy oldalon álljunk. Az meg csak úgy megy ha előtte nem kell kitalálósat játszanom a gondolatait illetően.

Hazugság lenne a részemről azt állítani, hogy nem nyomta rá a bélyeget a további hangulatomra az ami a távollétemben Meghannal történt. A tény, hogy az ember szinte sehol sem lehet igazán biztonságban számomra elsőszámú ellenségként létezett az elmúlt években. Olyan volt aminek egyes helyzetekben sikerült elejét vennem, míg a másikban maga alá sodort. Tehetetlennek éreztem magamat vele szemben, de ami igazán dühített az egészben, hogy hiába próbáltam tenni ellene - mindig többet, mindig egyre elszántabban -, valahogy olybá tűnt csak szemben úszok az árral. Meghan esete újra erre ébresztett rá, hogy mindig lesz egy idióta, aki megengedettnek érzi azt, hogy ne fogadja el egy nő nemleges válaszát csak mert ő maga nem fér meg a nadrágjába. Minden ezzel kapcsolatos érzésemet azonban a szőnyeg alá söpröm; talán a későbbiekben visszatérek hozzájuk, hogy kiadjam a dühömet, most azonban nem én számítok. A haragom csak olaj lenne a tűzre és nem jutnánk megoldáshoz, ha most nekiállnék felsorolni hol lett elcseszve a rendszer.
Meghan kérése azután jut el hozzám miután ő maga is egy pillanatra megnyugszik, aztán már csak arra koncentrálok, hogy vázlatpontokra szedett feladatokként fogjam fel az előttünk álló programokat. Eljutni a kocsiig. Eljutni a drogériába. Biztonságba visszatérni a lakásba. Könnyebb, ha tervezek és nem mászok bele az érzelmi mélységekbe olyan témák esetébe amikre nem ma este fogok választ találni.
A helyiség lappang az ürességtől mikor odaérünk, én meg hagyom Meghant érvényesülni a vásárlást illetően. Ő tudja mire van szüksége, én meg amit akartam azt már korábban a sporttáskámba mélyesztettem.
A várakozást a biztonsági rendszer iránt érzett nemtetszésemmel töltöm, de a pult mögött álló Rosaliet hidegen hagyják a figyelmeztetéseim. Mintha ezek az új generációs fiatalok abba az életérzésbe szenvednének, hogy mindegy nekik élnek vagy halnak. Nem érdeklik, hogyha két kamerával több lenne a helyiségbe és még pár életmentő apróságot bevezetnének, akkor könnyebben megelőzhető lenne, hogy bajuk essen. És persze, nem a csajt hibáztatom. Ő valójában nem tehet arról, hogy a munkáltatója érdektelen az alkalmazottaival szemben amíg a nap végén pénz üti a markát az aznapi bevétellel. Olyan remek, hogy bárhova is megyek, valami felhúzza az agyamat!
Meghanra az egyik sorban találok rá válogatás közben, de mintha csendesebb lenne most. Aztán a nyomorult parfümszagolgatás mintha egy lavinát indítana el, mert Meghan ijedelmében a földre vetődik, én meg csak óvatosan közelítem meg nehogy rosszabbat tegyek a helyzetével. Magamban szitkozódok egyet, aztán hüvelykujjam és mutatóujjam kettősével érintem meg az állát és finoman arra kényszerítem, hogy felvegye velem a szemkontaktust.
- Hé Meghan, csak én vagyok. Nem vagy veszélyben.
Lágyabb a hangszínem és halkabb a megszokottnál, hogy egy nyugodtabb környezetet teremtsek neki ezzel. Azt viszont jól tudom, hogy a vásárlás ezzel számunkra a végéhez is ért. A kosarat felkapom, őt pedig felsegítem, majd megindulunk a bejárat felé. Útközben azonban Rosalie elé pakolom a kosarat. - Ezeket lenne olyan kedves visszatenni? A kisasszony nem érzi jól magát. - ennél többet nem magyarázkodok mert a célom az, hogy minél gyorsabban kijussunk innen. Azért jószándékúan egy névjegykártyát ott hagyok a pulton kifelé menet, hátha átértékeli az életét.
A kocsinál állunk meg, én meg Meghan felé fordulok miután körbemértem a környezetünket. Egy árva lélek sem tartózkodik most az utcán a közelükben, ez pedig segít abban, hogy csak az előttem lévőre fókuszáljak, aki továbbra is nyugtalan. - Ne nézelődj. Koncentrálj rám és a hangomra. - két ujjam ismét az állára simul megismételve ezáltal a korábbi mozdulatsoraimat. A mostanra ismerőssé vált íriszek otthonosan köszöntenek, a beszédet azonban már csak akkor folytatom amikor íriszei megtalálják az én kékjeimet. - Nagyszerű. Ügyesen csinálod. - biztatom. - Most pedig szívj magadba egy kis friss oxigént mielőtt visszamehetnénk a lakásba. - utasítom rá. - Határozottan érzem magamon a Pittsfield-hatást. - jegyzem meg csak úgy mellékesen, talán enyhe cinizmussal a hangomban, de egyáltalán nem Meghant hibáztatva.
Türelemmel tartok ki mellette és várok valami jelre ami afelől biztosít, hogy jelen van kettőnk pillanatában. Mikor ez bekövetkezik már csak akkor nyitom ki neki a kocsi ajtaját és szólalok meg kimértebben a kelleténél. - Induljunk!
Az autóban a kormányon dobolgatok ujjaimmal melléktevékenység címszó alatt, de sokat nem beszélek. Talán mert az jár a fejemben, hogy ez mégsem annyira jó ötlet mint amennyire azt korábban mindketten fényeztük és erős a késztetés, hogy visszavigyem őt Heather lakásába, hiszen egymás számára többek között még mindig idegenek vagyunk. Aztán mégsem teszem, mert eszembe jut a beszélgetés amit Daniel buliján folytattunk le és ami elég bizonyítékot ad arra, hogy már most az elején ne rúgjak fel mindent. Mindketten a magunk módján menekülünk és keressük a lehető legjobb megoldást. Ellenben mindig van esélye arra, hogy nemet mondjon nekem.
A lakáshoz érve felkísérem őt a saját magunk igényére alakított védett házunk falai közé, végül kis kihagyás után most először a hangomat is hallatom. Na nem azért mert mintha számomra kényelmetlenséget okozna a csend. - Ülj le a kanapéra, én meg mindjárt odaadom a laptopot. Kiaknázzuk a házhozszállítás lehetőségeit. Legyen valami hasznunk is ebből a fene nagy modern életérzésből.
A konyhába sétálok át, hogy egy pohár vizet töltsek neki, amit ezután át is adok, útközben meg kikapom a laptopot a táskámból és bekapcsolom. Fura nekem ez a helyzet, szóval azt se tudom hol vagy mivel kezdjem. - Amikor úgy érzed majd összedobod a listát. Jobban vagy most már? - én a táskámhoz megyek, de aztán megállok a pakolásban, mert muszáj vagyok rákérdezni. Ha nem teszem, miben vagyok jobb alak mint aki megkörnyékezte őt, eldöntve helyette mindent? - Biztosan akarsz ma még itt maradni?
Én maradok ez nem kérdés, helyette meg nem hozhatok meg fontos döntéseket. Legalábbis most nem. Pittsfieldbe megvoltak a magunk vitái azzal, hogy megléptem ezt és többek között eldöntöttem mit tegyen vagy mit ne, mert veszélyben volt az élete és egy ütemtervhez ragaszkodtunk. Itt lejjebb kell adnom a tempóból, mert nem fenyegeti őt senki. Azt kell éreznie, hogy ez egy biztonságos környezet, ahol szabad akarata is van és ahol elvárások nélkül juthat levegőhöz. Természetesen ez nem zárja ki azt, hogy ne avatkoznék közbe majd az ő érdekében, de a végső elhatározás minden szempontból rajta áll. Watkinssal szóba került közöttünk az irányításmániám és az hogy ez mennyire hatással van az emberi kapcsolataimra. Mikor persze megjegyeztem neki, hogy nem erről kellene beszélnünk, akkor azzal a erről beszélek nézéssel tekintett rám, így ráhagytam a folytatást. Azt mondta nem hagyok teret más véleményének, mert úgy gondolom olyan döntést hoznak amivel veszélybe sodorják magukat. Hogy mindig az élén kell lennem minden szituációnak, mert akkor a saját feltételeim szerint mennek a dolgok. Itt érett a késztetés, hogy közbeszóljak, de aztán felhozta példaként Chad helyzetét és elhallgattam. Azok után, hogy legalább ötven módon vágta a fejemhez, miszerint kihagyom őt a döntésekből, valahogy ezt hallani olyan, mintha végre képbe kerültem volna. Pittsfield után már az a kifogás sem játszott, hogy az ő érdekében hallgatok el dolgokat, így valahogy rá kell éreznem milyen engedni azt, hogy mások döntsenek a saját életük kapcsán. Meghan esetében is most ezt gyakorlom. A hangsúly a gyakorláson van, mert csakis akkor engedném el, ha biztosra tudnám, hogy nem egyedül lesz.

Évek tapasztalata kellett hozzá ugyan, de megtanultam az ösztöneimre hallgatni, mert kevés alkalmat tudnék felhozni amikor félrevezettek. Egy tárgyalás során pedig jól jött, ha volt egy-két trükk nálunk, ha az illető a kelleténél nagyobb erő bedobással próbálta eladni magát nekünk. Akik vetítettek, azokat kilométerről ki lehetett szúrni és elég volt csak a szavait összevetni az öltönyének márkájával. Nem voltam divatszakértő, de értettem az elegánsabb darabokhoz és ha az illető milliódolláros szavai nem egyeztek a megjelenésével, akkor tudtam, hogy valami hibádzik a képletben. Fontos volt, hogy ahogyan a megfigyelő képességünkbe, úgy az ösztöneinkbe is hasonlóképpen megbízzunk, mert sokszor többet árul el bárminél.
Egy hívás annyi minden miatt megszakadhat. Ott van példának okán a térerő, a szolgáltató és az átlag ezzel be is éri. Nem keres akár ott nem lévő okokat, csak megelégszik a történtek alakulásával és nyugtázza magában, hogy majd később újrapróbálja. Számomra ilyen opció rég nem létezett. Amikor Meghan hívása megszakad, nem elégszem meg a technikai hibákkal, mert az ösztöneim nyugtalanságba taszítanak. Ha az embernek mások biztonságát kell megteremtenie, akkor minden lehetőséggel számolnia kell. A felszín alá kell mennünk, hogy nehogy elbukjunk egy apró részleten. És kár is tagadni, ez viszont igenis paranoiássá tesz. Minél jobban beleásod magad a világgal járó veszélyekbe, annál több mindent pakolsz magad köré és annál bizalmatlanabbá is válsz. De amikor ott állsz azon helyzet közepén amit szíved szerint elkerültél volna, akkor hálát adsz a józan eszednek meg annak, hogy hallgattál a megérzéseidre.
Az első gondolatom, hogy földre küldöm a pasast. Két lépés, két mozdulat és észre sem venné. Az egyszerűség olykor gyönyörködtet. De a kávézó ami előtt elhaladtam vendégektől hemzseg, az utcán pedig nem kizárt, hogy egy arrajáró szemtanúvá válhat miközben leszerelem az ismeretlen tagot és nincs szükségünk arra, hogy túl nagy feltűnést keltsünk. Így maradok a humánusabb verziónál és azzal nyugtatom magamat, hogy a magyarázatok még ráérnek később.
Az ereim izzanak a dühtől ahogyan a férfit faggatom és közben pedig olyan közel tartom magamhoz Meghant amennyire csak emberileg lehetséges. Érzem, hogy fészkelődik, bújik és enyhén reszket is. Bár maradtam volna az első gondolatnál és akkor a bennem összegyűlt feszültség is levezetésre került volna.
A férfi magyaráz valamit, de hidegen hagy a szövege. Minél gyorsabban lezárjuk ezt, annál könnyebb lesz mindenkinek. Azonban az idegrendszerem nyughatatlan és nem engedi el útravaló jótanács nélkül az alakot, amit az ő érdekében mertem remélni, hogy fel is fogott az agya. Nem szeretnék a környéken olyan rohadékokat látni, akik sarokba szorítják a kiszemeltjüket. Mit várt egyébként? Nemleges válasz esetén még inkább sarokba szorította volna? Robbanni tudnék idegességemben, de ez a pillanat nem az én belső harcomról szól, sokkal inkább Meghan hogylétéről. A fényre vezetem ki őt és ezután mérem csak fel, közben meg az érdeklődés sem marad el. Már csak ketten vagyunk itt, de közel tartom őt magamhoz, mintha bármelyik pillanatban valaki kihasználná a közöttünk lévő távolságot. Érthetően megijedt, én meg legalább harmincszor játszom le magamban mit tudnék tenni az ilyen alakokkal, hogy mire szólásra nyitom a számat, addigra a hangomban nyoma se legyen az érzéseimnek. Mint védelmező, nem mutathatom azt, hogy kicsúszott az irányítás a kezeim közül. Nem tudathatom vele nyíltan, hogy a személyeskedésem elhomályosította volna az ítélőképességemet, mert neki most arra van szüksége, hogy biztonságot teremtsenek számára és nem olyan állapotot, ami még több kétséget szül. Ezért magamban lefutom a szokásos köröket és élesebben szívom be a levegőt, hogy a friss oxigén azzal a lendülettel kipucolja a nem ide illő gondolatokat.
- Én sem megyek ma haza.
Eltúlzott fogalom, de a lényeget így is megérti majd. A ma történtek után meg főleg nem engedek ebből.
Kérését egy bólintással fogadom, aztán tenyeremet a hátára vezetem ami által visszaterelem magunkat a kocsiig. A sporttáskát visszadobom a hátsó ülésre, mert feleslegesnek érzem azt a kitérőt amivel felviszem a lakásba, Meghannak meg eközben ajtót nyitok. - Van a közelben egy, de egyre jobban hűl le a levegő így megkímélném magunkat a sétálástól. - az ajtaját becsukom miután elhelyezkedett, aztán megkerülöm a kocsit, hogy én is csatlakozzak hozzá. Mielőtt azonban beszállhatnék lepillantok a kezemre és szemügyre veszem annak mostanra már lecsillapodott remegését. Egy pillanatra ökölbe szorítom még jobbomat, aztán nem húzom tovább az időt.
A drogéria a lakástól úgy egy öt percnyi távolságban van, így a mi utunk sem tart túl sokáig. Elsőként szállok ki, majd jó szokásomhoz híven felmérem a környéket mielőtt hagynám, hogy Meghan is csatlakozzon hozzám. Odabent egy fiatal csaj áll a pénztár mögött valamilyen magazint lapozgatva és csak annyira néz fel belőle amíg odaköhint nekünk valami köszönésfélét.
- Bájos. - jegyzem meg inkább magamnak, aztán Meghanra pillantok le. - Én maradok itt, de te szerezd be amikre szükséged van.
Gondolom nem maradunk sokáig, addig meg inkább nem lihegek a nyakába. Én is gyűlölöm, ha valaki vásárlás közben kísérget és amúgy is csak mi hárman vagyunk bent az üzletben.  
Nem sokkal később kettesben is maradunk a fiatal hölgyeménnyel, aki kifújja a rágóját, aztán lapoz egyet, én meg azzal ütöm el az időt, hogy felmérjem a helyiség biztonsági rendszerét. Annak kiábrándító hiányossága miatt ez nem telik bele csupán fél percbe.
- Elnézést. - szólítom meg..a felsőjére tűzött kártya szerint Rosaliet, miközben a pulthoz sétálok. - A kamerák működnek itt?
Rosalie most először félretolja az újságot, aztán úgy néz fel ő maga is a kamerákra, mintha most látná őket életében először.
- Ritkán. Ha egy kicsit megütögeti az oldalát, akkor három napi felvétel kinyerhető belőle. - magyarázza, de aztán egyből valami fura kifejezés veszi uralma alá arcberendezését, így valójában még nem végzett. - Uh, ugye maguk ketten nem valami netes videós marhaságra készülnek és azért kérik a felvételt? Múltkor egy csaj meg egy csávó bejött aztán megpróbálta előadni a Dirty Dancing híres jelenetét. A főnök meg az én béremből vonta le a kárt amit az idióták okoztak, miután felborultak. - magyaráz hevesebben.
- Biztosíthatom afelől, hogy ez esetben nem történik semmi ilyesmi. Érdeklődésem azért történik, mert a biztonsági rendszerük csapnivaló. Még legalább szükség lenne két kamerára oda meg oda. - mutatok a két pontra. - és egy tükörre, amivel a holtpontokat is belátja. - felveszem ugyan a szemkontaktust a társalgási partneremmel, de nem úgy tűnik mint akihez elértek a szavaim.
- Honnan jött maga, a Die Hardból? Bármi is aggasztja, holnap reggel nyolctól kilencig beszélje meg a főnökkel. Én csak szeretném balhé nélkül végigcsinálni a műszakomat. - újra maga elé húzza az újságot.
- Ez leginkább a maga biztonságát szolgálná. - teszem hozzá.
- Tök mindegy. - mormogja, én meg inkább megkeresem Meghant, akire az egyik sorban rá is lelek.
- Felháborító ami itt megy. Hallottál már olyanról, hogy alig vannak kamerák, amikkel meg rendelkeznek, azok nem működnek? Hogyan teremti meg magának a biztonságot? És ha kirabolnák őt? Nem is lenne bizonyíték.
Sokkal inkább magamnak mérgelődök emiatt, közben pedig lecövekelek a parfüm soron és kinézve az egyiket veszem le a polcról, de az első szimat után eltüsszentem magamat, így egyből vissza is teszem. - Ez megrázó volt. Te legalább megtalálod amik kellenek? - tartom most már mellette a lépést, de még mindig keserűen élem meg a kamerás esetet.

A spontaneitás elsajátítása sosem tartozott az erősségeim közé pedig az esetek többségében mindig kihoztam a maximumot abból amibe belekezdtem. A félig még benne vagyok a témában, fél lábbal meg már kifelé menekülök felfogás a halálom volt. Azt érezni, hogy valamit lezáratlanul hagytam mögött egy idő után tönkretette volna az idegrendszeremet. Engem jobban érdekelt a tervezés és ha már tervekről volt szó akkor azok tartottak felszínen amelyek logikai menetének a végén az eredmény értelmet ad a folyamatnak. A legtöbb ember szeret csak létezni, de én nem tartoztam közéjük. Én azt preferáltam, hogy amikor időt fektetek valamibe - mégpedig nem is keveset -, akkor annak érrelme is legyen és ne csak időpocsékolásnak érződjön az.
Mielőtt a lakás gondolata felmerült nem tudhattam pontosan Meghan miképpen fogadja majd az ötletet. Kockázatos volt meglépni, tele bizonytalan változókkal. Egy ilyenbe a cégen belüli feladatok során bele se kezdünk, mert ahol többségben voltak a talán-esetek, az a terep veszélyt jelentett a csapatra nézve. Ilyenkor felmérjük a körülményeket, a lehetséges végkimeneteleket és mérlegelünk. Ennek során pedig két irányba mehetünk: vagy a kockázatok mennyiségét visszük le a minimum rizikófaktor alá, amivel már tudunk mit kezdeni vagy végképp ejtjük az ügyet tudván hogy ebbe csak belebukhatunk. Az elemző énem próbált ebben a helyzetben is felülkerekedni és úgy megragadni Meghan helyzetét mintha magamat küldeném az ismeretlenbe, aminél egy részem nem tud anélkül jelen lenni, hogy valahol ez az egész ne váljon személyessé.
Az ittlétünk alatt igyekszem arra törekedni, hogy ne merüljek el túlságosan a gondolataimba. Ne hozakodjak fel a lehetséges következményekkel vagy agyaljam túl mit is jelent ez pontosan. Hetekkel ezelőtt ez abszurd lett volna, most meg szinte már az egyetlen megoldásnak érzem ami továbblendíthet abból az állapotból amibe megakadtam. És talán ezáltal elkerülhetem majd Watkins további vallatását is. Így külső szemlélőként élem meg a helyzetünket, mert ha most teret hagyok annak, hogy önmagam legyek, majd ezt követően analizáljam a történteket, akkor minden szó és magyarázat nélkül lelépek innen.
Valahol látszik, hogy mindkettőnknek idegen a szituáció. Ő is próbál beszélni, jómagam is. Pittsfieldben a veszekedések elnyomó többségben voltak a normális kommunikáció mellett, így egyikünket se gyötörte az, hogy feldobjon valami témát. Itt más volt a helyzet. Jelenleg túl voltunk már több napnyi e-mail váltáson, meg egy-két körön ami a személyesebb hangvitelt érinti, de Wendell ismerkedős eseteiből tudom, hogy minden könnyebb amíg a beszélgetőfelek a képernyő két oldalán ülnek és nem egymással szemben. Jóllehet magam frászt kaptam az online térben történő egyezkedésektől, de most először valójában megértettem, hogy emberem miért válik flörtölős rohadékból házimacskává, ha elmosódnak azok a bizonyos elválasztó falak.
Első körben a sorozatokra térünk ki, melyre a kapott választ egy egyszerű aha kimondásával konstatálom. Sosem értettem eme átszellemült rajongásnak a lényegét, de ellenkező esetben az én felfogásomat sem találták olykor elfogadhatónak, így ki vagyok én, hogy másokat kritizáljak?
Aztán a sérülése kerül előtérbe és ez végre közös. Olyan, amit mindketten megéltünk, csak egészen máshogyan. Érdeklődve veszem szemügyre a megmaradt heget, ő pedig egy orvosról mesél meg annak tanácsairól. Ennek hatására első körben akaratlanul is ráncok jelennek meg a homlokomon.
- Azért egy másodvélemény nem árthat.
Hogy bízom-e azokban akiknél nem rendelkezek háttérinformációval? Esélytelen. Noha orvos sem vagyok, de talán nem kellene egyből fejest ugrani egy műtétbe egy mezei doktorral. Mégiscsak a megélhetésének kulcsáról van szó. - Katherine.. hogy is szoktátok ti mondani? Jófej? - kérdezek vissza. - Könnyebb lenne felsorolni az elért eredményeit, mint megragadni egy pontos jelzőt amivel bizalmat szavazna irányodba. Az meg hogy szimplán normálisnak írom le sokat nem mond.
Vagyis nekem biztosan nem és ez is mint sok minden, nézőpont kérdése.
Sokáig már nem időzök a lakásban mert elszólít a kötelesség, kifelé menet pedig még a partneremet is felhívom, hogy tudassam vele: elindultam.
Az ügyfelünknél nem sok időt töltök. Igazából múltkor már járt bent a cégnél, akkor váltottunk pár szót, meg is egyeztünk, de elfoglaltsága miatt nem tudtunk pontosan dűlőre jutni. Körülményes lett volna még egy időpontot lebeszélni ami mindkét félnek megfelelt, így ha már útba esett, akkor személyesen adtam át neki a dokumentumokat és irattam alá őket, közben pedig néhány plusz információ is megemlítésre került.
A cégnél nem egyszer azon kaptam magamat, hogy ránézek a telefonomra melyet Chad szerencsére nem szúrt ki. Vagy egyszerűen tudta, hogy úgysem fog választ kapni rá addig amíg én magam nem hozom fel a témát.
Egy csapatmegbeszélés után Romero új megbízást kap, így annak részleteit futjuk át az irodám falai között. Ez leköti annyira a figyelmemet, hogy nem nézek rá percenként a zsebemben lapuló készülékre, amit ha megtennék még most is, tudom hogy a későbbiekben az visszaütne. Itt most Romero volt a legfontosabb és Meghan biztosan jelzett volna valamilyen formában, ha problémába ütközik.
Közösen hagyjuk el Chaddel a cég épületét, noha a garázsban két külön kocsiba szállunk be.
- Ne felejtsd el, hogy hétvégén nálunk van jelenésed egy vacsorára. Alana kitekeri a nyakad, ha nem leszel ott. - hozakodik fel ezzel Chad miközben a kocsi ajtajába kapaszkodik azzal a szándékkal, hogy miután a beszélgetésünk lezárul, azután becsukja azt.
- Minden módon értesítést állítottam be magamnak.
Chad csak elröhögi magát. - A te érdekedben támogatom a felfogásodat.
Jómagam is elmosolyodok ezen, majd előre engedem őt a parkolóban és csak azt követően hagyom el az épületet miután az autója kikerült a látóteremből. Elég időt töltöttünk ahhoz együtt, hogy példát véve rólam követni kezdjen.
Csak futólag ugrok fel a lakásomba pár cuccért, amit majd átviszek a másikba. Egy sporttáskát húzok elő melyből a teniszütőmet és a többi felszerelésemet félrepakolom, helyére pedig olyan ruhákat teszek amik jól jönnek majd holnapra. Az irodába is van váltóm, de ha korábban indulok akkor még fel is ugorhatok ide.
Épp a kocsi hátsó ülésére dobom be a táskámat amikor a telefonom megcsörren és Katherine Blake neve jelenik meg a képernyőn. - Hello Katherine. Minden rendben?
A telefont a műszerfalhoz rögzített tartóba helyezem és ki is hangosítom.
- Épp most találkoztam Meghannal. - csicsergi.
- Valóban? Hogy ment?
A következő öt percben az ő hangja tölti be a kocsi terét és már csak akkor bontjuk a vonalat amikor megérkezek a lakáshoz. A sporttáskát a vállamra dobom, de az ajtó nyitásához szükséges kódot már nincs lehetőségem beírni mert a telefonom újra jelez, ezúton Meghan nevével a kijelzőn.
- Szia. - szólok bele. - Már itt is va.. - fejezném be, de a hívás szétkapcsol, én meg teszek egy-két lépést hátra, hogy így nézzek fel a lakás ablakára. Egy lámpa sem világít, ezért meg sem próbálkozom a feljutással, helyette elindulok annak a kávézónak az irányába amit Katherine említett. Nagyjából egy tíz perc alatt vissza lehet érni - ha kerül, akkor max. tizenöt. A hívásból ítélve Blake kocsiba ült így nem lehettek együtt. Szóval bárhogyan is számolom, Meghannak már itt kellene lennie. A hosszabb utat választom, de nem tudom lerázni magamról a rossz érzést amit a megszakadt hívás hagyott bennem hátra, így Martinezre csörgök rá. Azt mondta még egy két órát bent lesz, mert a gyakornokával próbálja újra megértetni az alapokat.
- Joe! Gyors leszek. Be tudnál nekem mérni egy számot?
A kávézó előtt nézek körbe, közben Martineznek diktálom be a számot.
- Öhm.. ez..akarjam tudni? - szól vissza.
- Nem. Mennyire vagyok tőle?
A pontos irány megadása után lezárom annyival, hogy jövök neki eggyel, főleg azután, hogy észreveszem Meghant egy idegen férfi társaságában. Természetesen sétálok oda hozzájuk, pontosabban Meghan felé igyekszek.
- Hé édes, hát itt vagy! - a derekánál fogva húzom magamhoz közelebb, majd egy rövid üdvözlőcsókkal fojtom belé a szót. - Azt hittem úgy beszéltük meg a kávézónál találkozunk. Ki az új barátod? - fejemmel a fickó felé bökök majd a tekintetemmel végig is mérem. - Honnan ismered a csajomat?
- Nem tudtam. Csak láttam a kávézóban és gondoltam elkérem a számát. - magyarázza, mire hümmögök egyet és még közelebb húzom magamhoz Meghant.
- És úgy gondoltad erre egy alig kivilágított utca lenne a tökéletes, hm? Bántottad őt? - a fickó a fejét rázza. - Mi a neved? - újabb kérdés. Nem mintha ne tudnám lenyomozni. Ha az utcán kimegy a térfigyelők bármelyike felveszi őt. Meg az itt élők többsége szereti a tulajdonát kamerákkal ellátni, így egy jól elkapott felvétel és a pasasnak annyi. - Kapsz egy másodpercet, hogy eltűnj a szemem elől! - amikor elindul mellettünk kinyúlok oldalra és elkapva a felsőjénél fogva nézek vele farkasszemet. - Még egyszer meg ne lássalak a környéken.
A fickó gyorsabban szedi a lábait én meg elvezetem Meghant ki a fő utcára és csak akkor fordulok felé meg szólalok is meg. - Jól vagy? Nem bántott? - két kezemet a vállai két oldalára simítom, majd végigmérem őt mielőtt visszanézhetnék a barna íriszekbe.

Életem során ritkán találkoztam olyan emberrel aki ne próbált volna valamilyen formában megjavítani. Legyek nyitottabb. Próbáljam meg milyen kedves lenni másokkal mert az az én lelkivilágomat is jobb hellyé teszi, mintha a belső harcaim valami virágosrét közepe lenne ami idegenek törődését igényli, hogy teljes valójába tündököljön. Sosem foglalkoztam ilyen baromságokkal, hiszen az én világképem és felfogásom merőben különbözött mindenki másétól. A cégünk nem egy állatsimogató volt ami a jópofa modoromat igényelte hanem az a hely ahol arra tettük fel életünket, hogy mások biztonságát megteremtsük. Az érzelmeink nem játszhattak szerepet a döntéseinkben, mert nem egyszer bizonyosodott be, hogy egy kis személyes félresiklás mekkora problémához is vezethet.
Ma itt állva Meghan mellett minden gondolatom ironikusan visszhangzik a fejemben.
Hinni akartam, hogy az évek alatt elsajátítottam egyet s mást abból amit az embereink fejébe is közvetítünk, hisz ellenkező esetben piszok nagy hazugnak fogok tűnni még magam előtt is. A megannyi elvet és szabályt amit létrehoztunk nem a véletlen formálta valóságossá hanem az összegyűjtött tapasztalatokból merítettük az alapokat. Az egyik a sok közül, hogy nem keverjük a munkát a magánélettel. Korábban elképzelhetetlennek tűnt ez számomra elvégre az én fejemben olyan élesen húzódott meg az a határ, hogy annak átlépése egyenlő volt a lehetetlennel. A gondolataim olyan merev józansággal keveredtek ami nem engedett más lehetőségeket is megfigyelni és esélyt adni annak, hogy talán igen, a másik véleménye is segíthet, nem csak az amit magam alkottam meg. Amit azonban itt állva tapasztalok az sokkal inkább olyannak hat mint amit Chad sportnézős és közös programként emlegetett időhúzásai közben megfigyelhettem. Van egy pont a játék során ahol a két ellenfél időt kér majd félrevonulnak, hogy átbeszéljék a stratégiát. Újraosztják a szerepeket, a lépéseiket, hogy jó eredményhez juttassák a csapatukat. Valahol ebben az értelmetlen állapotban tengődik most az én életem is. Chad úgy fogalmazná meg ezt, hogy nem hagyományos módon, de a két ellenfél elcserélt egymással egy játékost. Talán azt is mondaná, hogy Meghannal egy térfélen, csapatban játszunk valami közös ügy érdekében. Aztán persze azt is hozzátenné, hogy ez nem reális és a végén következményei lehetnek. Itt azonban a realitást sokkal inkább a logika váltotta fel ahol a játékosok tudatában vannak minek okán történt a csere és ígéretüket teszik, hogy ez majd nem megy az eredmény rovására. Csak időre van szükségük, hogy kitalálják mégis mi a franc ütött beléjük.
Ha mélyebben eljátszom azzal amit itt művelünk azt mondom, hogy szokatlan és talán még egy másodpercre megfordul a fejemben a visszavonuló gondolata. Aztán egy másik elv győzedelmeskedik ami biztonságos terepet akar biztosítani olyan személynek akinek arra szüksége van és ha erről az oldalról nézem már kevésbé érződik kiborulás szagúnak a történet. Azzal meg ha még önző érdekeimmel profitálok is a végén ebből egy újabb okot mutatnak fel ami azt bizonyítja miszerint még nem ment el teljesen az eszem. Egyezséget kötöttünk egy nagyobb jó érdekében, azzal meg ráér később is törődni, hogy a vele kapcsolatos bizalmatlanságomat miért váltotta fel az a felfogás ahol igényt tartok a társaságára. Beszédesebbek a tetteim, ha azok némi bűntudattal keverednek. Vagy nevezzem őket felelősségvállalásnak? Brucenak itt lenne egy hozzáfűznivalója ami a cégünk hátsóját fedezi, de bárhogyan is szépítjük a dolgokat, Meghan ettől függetlenül a mi káoszunk velejáróit szenvedte meg. Meredek lenne ügyfélnek elkönyvelni őt és bizonyos keretek közé szorítani, hiszen ha még így is indult közöttünk, az mostanra komplexebb tényezővé vált. Nem tűnt el a késztetés ami azt az énemet hozta felszínre mi a megoldókészségemmel keveredett. Ami helyrehozta a dolgokat, hogy a nap végén minden egy festői képet mutasson a plátói tökéletességben. Segíteni akartam Meghannak, de a többi ügyféllel ellentétben ő nála érdekelt azon ösvény folyamata amire jóhiszeműen irányítom majd őt. Amíg másoknál nem számított mennyire kellemetlenül érintik őt a módszereink, hiszen a védelem megteremtése a célunk, addig nála határokat hozok létre, közben pedig döntési szabadságot adok a kezébe egy olyan buborékon belül ahol a két világ reményeim szerint összeegyeztethetővé válik.
Úgy érzem sikerült mindent napirend módjára a tudtára hoznom. Egyik vázlatpontot követi a másik, az első kettő meg a harmadikat teszi lehetővé, az agyam meg szárnyal amiért terveket kovácsolok kettőnk számára. Ha nincsenek feladatok akkor elveszek, talán beleőrülök a tétlenségbe. Ellenben ha tudom mit kell tennem azzal a helyzettel aminek irányítását az én kezem markol szorosan akkor azáltal minden a helyére kerül.
Lassan bólintok ahogyan ismételten beavat abba miképp a filmek helyett a sorozatokat preferálja. Rémlik a kis vitánk amit Pittsfieldben folytattunk le a képzeletbeli pasijáról, noha sejtelmem sem volt, hogy az milyen kategóriába sorolható az érdeklődés eme formája. - Emlékszem már a képzeleted szülte szőke hercegre. Még mindig ő a befutó?
Csipkelődő a hangszínem mintsem gúnyos és a szemöldököm is megdobódik kíváncsiságomat ezzel is kifejezve. - Noha nem hibáztatlak. Én sem nézném meg azok a filmek közül egyiket sem. Az ember ne legyen már saját maga legnagyobb ellensége. - teszem hozzá, magamban meg mentális jegyzetet készítek, hogy egy laptopot is hozzak fel. Az otthonit úgyse használom csak Chad amikor időközönként feltéved hozzám. Persze akkor is valami játékkal üti el rajta az idejét amíg én átfutom a csapat jelentését. Úgyis gondolja, hogyha kérdésem van az irányába, abban az esetben én leszek az első aki felborítja őt székkel együtt ha túlságosan egy jelentéktelen dologra koncentrálódna a figyelme.
Beavatom Meghant még egy-két lehetőségbe amit az ittlét alatt megtehet, aztán amikor az ételünk megérkezik, a kanapéra húzódunk. Olykor annyira leköt a munka, hogy az étel gondolata késő délutánra tolódik és most is érzékelem, hogy ugyan amíg én megint egészségtelen életmódomnak kedveztem addig a szervezetem nem feledkezett el róla mit művelek.
- Próbálkoztam régebben másokkal is, de egyik sem nyerte el ennyire a tetszésemet. Ami meg beválik azt őrültség lecserélni. - válaszolom meg a kérdését, amelyet egy újabb követ. Mm, kíváncsi leszek hányadik után fog bekapcsolni a szokásos elzárkózásom. Egyelőre azonban nem érzem a menekülésre való hajlamot.
- Ennyire konkrét nem voltam és ami azt illeti innen egyenesen egy ügyfélhez ugrok be mielőtt visszatérnék az irodába. Ámbár gondolom a tudat, hogy nem szándékozom őt újra magára hagyni elegendőnek fog bizonyulni most.
A telefonom a közelben és most még egy városban is vagyunk, ha szüksége van rám. Persze teljesen megértem Chad kételyeit is. Fordított esetben talán még rosszabbul is viselném az akadályokat mint a partnerem.
Minél többet társalgok Meghannal, annál nagyobb részem van azokból az információmorzsákból melyeket a családjáról szór le elém. Egyszer az egyikről említ meg többet, majd váltunk, így nem hökkenek meg amikor felmerül az ismerős név a beszélgetés közben. - Valóban? - kérdezek vissza, de ugyanazzal a lendülettel tovább folytatom. - Milyen végkifejletre számítasz?
Kezdeti érdeklődésemet csak az szakítja félbe ahogyan az evőeszköze a földön landol, én meg vele együtt hajolok, hogy felvegyem aminek egy kisebb összeütközés lesz a vége.
- Hagyd. Megoldom.
A villát felveszem, de a tekintetemet vonzás alatt tartja a válla környékén félrecsúszott felsője. Lényem egy része újra a tóparti ház előtti terepen találja magát a lövés pontos pillanatában. Azt hisszük biztosan felkészültünk mindenre és nem érhetnek olyan meglepetések amik a lezáratlanságba ringatnak. Aztán egy mesterlövész átírja a szabályokat és hetek múlva is ugyanolyan intenzitással éled át a kudarcot. Valamire hiába kapunk magyarázatot, attól még nem válik könnyebbé a tények elfogadása.
- Szabad..ránézhetek? - fejemmel biccentek egyet a sérülése irányába és annak függvényében miképpen dönt mozdulok közelebb hozzá, hogy a vállán óvatosan félreigazítva a felsőjét ránézhessek a szépen gyógyuló nyomra. Ellenkező esetben tartom a kényelmes távolságot. - Javult valamennyit azóta?
Én kerülöm a témát meg ő is. Mintha nem létezne ha egyikünk se beszél róla. - Akartam már a levelezéseink alatt is mondani, hogy váltottam pár szót egy fizikoterapeutával az érdekében. Heti két-három alkalommal bevállalná veled a gyógytornát, a találkozó helyszínével kapcsolatban pedig rendkívül rugalmas. - összegzem a mondandómat, mellette azonban jelentőségteljesen körültekintek a lakásban. - A neve Katherine Blake és ha érdekel, itt hagyom neked a névjegyét, hogy egyeztetni tudj vele.
A telefonom megcsörren, én meg ránézek a képernyőre mielőtt úgy döntenék érdemes felvennem vagy sem. A kezemet megtörlöm majd a fülemhez emelem a készüléket. - Chad?
A korábban leesett villájával a konyhába sétálok át és elöblítem, majd csak ezután adom vissza csak Meghannak. - Egy 20-25 perc körülbelül. - elhallgatva ülök le vissza a kanapéra és teret hagyok neki a válaszadásra. - Uh-huh. Beugrom még Mr. Jeffordshoz, aztán ott vagyok. Enni valamit? - hadarva érdeklődne a hollétem felől, de nem hagyom neki. - Extra sültkrumplit is kapsz. Nem kések majd. - lenyugszik mielőtt bontanám a vonalat, aztán a telefont leteszem az asztalra majd Meghan felé fordulok.
- Nem tudom, hogy döntesz, de ha szeretnél ma éjszakára itt maradni, van két szoba. Azt választod amelyik kényelmesebbnek tűnik. - kezdek bele. - A kulcsod megvan, ha van kedved a környéken is körülnézni és a telefonszámomat is kirakom a hűtőre, így bármikor elérsz majd. Ha gondolod mielőtt visszaérek írj össze egy listát miket lehetne pluszban idehozni. - az órámra nézek le, de még maradt egy-két percem mielőtt indulnom kellene. - Van egy kávézó az utca sarkán. Utánanézve elég jó ajánlásokat kapott és ha éhes lennél, a fagyasztóba találsz pizzát. Mielőtt találgatásokba kezdesz, még mielőtt idejöttünk azelőtt pakoltam be. - félmosollyal reagálom le szavaimat és a zakómért nyúlok. - Rendben leszel itt?

Chad mindig is aktív résztvevője volt az életem történéseinek már az első találkozásunk óta. Először idegesített ez, hogy valaki állandóan ott van. Olyan volt néha mint egy félénk kiskutya, aki állandóan követi mindenhova a gazdáját, ezzel pedig nehezen tudtam mit kezdeni. Aztán valahogy mintha elfogadtam volna a sorsomat és mellette mintha örültem is volna neki. Még a mai napig tartom magamat ahhoz, hogy Chad számomra az érem másik fele. Az, aki kiegyenlíti a rossz dolgok alkotta egyensúlyt és féken tart, ha túlságosan is elkényelmesednék önmagam mérgező mivoltában. Zavart, hogy az évek alatt nyitott könyv lettem számára? Dühített, hogy minimális időkeret alatt levágja a modoromból vagy egy szinte átsuhanó arckifejezésemből, ha nincs minden rendben? A válaszom egy határozott igen lenne, ha másról lenne szó. Chad azonban a legjobb barátom volt, sőt szinte már családtag. Ez pedig ha az én családfámat veszem nagyító alá akkor lássuk be, neki szerencsétlenebb végkifejlet mint nekem. Lépést tartani a Danforth anyai ágon zajló mentalitásával túl sok teherrel jár, ami még aggasztóbbá válik, ha az ember szembesül azzal, hogy a történtekről nem beszélünk, egyszerűen a szőnyeg alá söpörjük őket. Chad azonban mintha rálelt volna valami titkos összetevőre ahol ezek a dolgok nem akasztották ki őt. Helyette mintha profitált volna az én defektjeimből és amikor a helyzet úgy hozta, akkor csillapította azok pusztító hatását. Azonban még a mi barátságunk is tartalmazott számomra egy kiskaput, amin keresztül kiosonhatok, hogy visszatérjek a gyökereimhez. Voltak olyan események és döntések az életembe, amit jobb szerettem csak magamnak megőrizni. Nem a Chadbe vetett bizalmamat vétózom meg ezzel, egyszerűen nem tartottam helyesnek, hogy minden létező formában kiadjam magamat neki. Az ő védelmét szolgáló kifogás leple alá csomagoltam be a kifogásaimat és ezzel be is értem. Magamnak ez logikus és helyes magyarázat volt még ha legutóbb ez a csomag éppenséggel a képembe is robbant és rohadt kellemetlen volt az utóhatása. De ha a nagyobb képet rakosgatom össze a korábbi katasztrófa romjainak közepén ülve, akkor még mindig nem érzek megbánást. Mert ami bajba sodorhatja, arról nem kell tudnia. Az az én terepem, az én szerepem, hogy védőhálót vonjak köré és még azelőtt megoldjam a felmerülő problémát még mielőtt az elérhetne hozzá. És ez a kivitelezés eddig nagyszerűen is működött, de amíg én mostam kezeimet és azzal vigasztaltam magamat, hogy az egészet nézve jól cselekedtem, addig Chad sasként figyelt és csapott le minden kétértelmű jelre. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a távozásom előtti beszélgetésünk, ami hetekkel ezelőtt annyiban maradt volna, most viszont lezáratlanul kering felettünk. Beszélhetnék neki a Meghannal váltott e-mailek jelentőségéről, de az Bruce előtt hozná őt kellemetlen helyzetbe. Tudja, hogy törzsvendég lettem Angela irodájába - hogyne tudná, hisz ő tolt be oda! De elmondhatnám neki, hogy ez lényegében ahhoz a döntéshez vezetett, hogy közös lakást tartsunk fel Meghannal? Amit bárhogy is nézek pont az ellenkezője annak amire Bruce legutóbb figyelmeztetett. Naná, nekem is könnyebb lenne felvázolni Chadnek az aktuális szituációt és az azt kísérő eseményeket, hogy megnyugtasson: nem ment el teljesen az eszem..De..ők nem voltak ott Pittsfieldbe. Ők nem érzik az utóhatást, ami minden sejtembe bekúszott és nem enged amíg én magam rá nem jövök mi is történik valójában. Az meg nem titok, hogy azelőtt nem nyitom ki szívesen a számat, amíg valami értelmes ki nem bukik belőle. Szóval megoszthatnám mindezt a partneremmel, de nem fogom. Amíg biztosra nem tudom mivel is állok szembe, addig ez egy olyan láncfolyamat lesz, amiről csak Meghan Montilio és jómagam tudhat.
Felvázolni Meghannak mi is zajlik le az agyamba túlságosan egyszerűnek tűnik, hiszen ez a lépés nekem logikusnak és helyesnek hat egyszerre. Mintha az ember rábökné zsigerből a választ a mennyi egy meg egy képletre. Egyszerű, mint két hét után megszokásból válaszolni Meghan e-mailjére, miközben a hajnali órákban egy szusszanásnyi időre leállsz a futást megszakítva a park egy pontján és fotót készítesz az immáron félig üres kávéspohárról, amit egy büfés kocsiról vettél a park bejáratánál. Egyszerű, mint elmondani neki, hogy egy óra múlva már az irodában leszel és az ügyfelekkel foglalkozol, miközben szándékosan kihagyod, hogy két órányi alvás lappang csak benned, de legalább színjózan vagy! És ha ez nem lenne nálam normális (mostanában meg főleg) most igazán dühítene.
- Közelebbi és kisebb változatban, de mondhatjuk így is. - magam is körbetekintek a lakásba, mintha az első találkozást folytatnám le vele és szeretném minden négyzetcentiméterét megismerni. Pedig számtalanszor jártam már itt most mégis más a hangulata, mint amikor évekkel ezelőtt itt álltunk Viviennel, aki az akkorra már nagyra gömbölyödött pocakján pihentette a kezét és eszményi vitát folytatott le velem arról, hogy ő nem akar költözni, majd arról is, hogy ez megint egy újabb kihatása a kontrollmániás felfogásomnak, mielőtt egy bosszús sóhajtás után csak kibukott volna belőle az a köszönöm. Azóta úgy gondolom én is, hogy jobb ha minél távolabb vannak tőlem, még ha gyötrően is keveset találkozok velük és ha ott vagyok, akkor is csak azon pörgök mit veszíthetnek azáltal, hogy családi kötelékek fűzik hozzám őket.
Félrelököm most a keserű gondolatokat és a jelenre összpontosítok, pontosabban Meghanra, akinek a tekintete most egészen más azokhoz képest amikkel már találkoztam. Jelen pillanatban egyik sem arról árulkodik hányféle módon tudna kicsinálni és hogy az egy tízes skálán mennyire lenne brutális. - Amit tegnap mondtál eszembe juttatta ezt a helyet és a bűnös kihasználatlanságát. Egy lakást fenntartani csak úgy a semminek nem annyira szórakoztató mint aminek tűnik, így legalább hasznát vesszük. Remélhetőleg.
Mert én tényleg úgy hiszem, hogy ez segíthet. Még ha az agyam hátsó zugába valami folyton toporzékol és üvöltözik velem. Mintha figyelmeztetni akarna valamire, de én szándékosan félrelököm és nem foglalkozom vele. Mert ez az egész itt egy helyes döntés.
Mosolyra formálódnak végül az ajkaim amikor beleegyezését adja és.. megkönnyebbülök? Mert számított volna, ha elutasítja? Önző énem igen riposzttal élne a 'te érdeked, én érdekem' elvet követve, míg a másik arra emlékeztetne, hogy nem erőltetem rá, mert azzal csak rosszabbat teszek.
- Ez a beszéd! - szólalok fel, majd a kérdésére felé pillantok és tanácstalan vállvonással reagálok mielőtt valami választ is megformálhatnék. - Ezeket tényleg nekem kellene eldönteni helyetted? - kérdezek vissza, de egyből folytatom. - Úgy kezdtem, hogy ez itt nem egy kényszer helyzet, ami megszoksz vagy megszöksz alapon működik. Ha maradni szeretnél, akkor maradsz ameddig úgy érzed szükséges.
Szusszanok egyet ugyan, majd egy zavart gondolatok miatti tarkódörzsölés közben körültekintek. - Van pár DVD amit még a nővéremnek hagytam itt. Az ő kedvenc filmjei. Tipikus romantikus sztorik, egy-két vígjáték meg a John Wick összes létező része, hogy a Keanu Reeves iránti nyáladzás se maradjon el. - égnek emelem a tekintetemet, közben pedig két tányért szedek elő meg evőeszközöket amiket ezt követően el is öblítek. A gyors kaják nem titkolt rajongója vagyok, de akkor sem szeretek dobozból enni. Meghan meg majd eldönti, hogy használatba veszi a tányért vagy sem. - Van egy könyvtár is az utca túloldalán, ha unatkozol itt. - fejemmel az ablak irányába biccentek. Ennél több lehetőség hirtelen nem jut eszembe. Időközben a rendelésünk is befut, amit az ajtóban veszek át és fizetem ki, majd miután becsukom az ajtót, csak azután szólalok meg.
- Még három órát leszek a cégnél, de aztán visszanézek ide. - a kanapéhoz sétálok át az ételekkel, majd leteszem az asztalra a tányérok mellé és egy elégedett sóhaj keretében foglalok helyet az ülőalkalmatosságon. A zakómból ezt követően kibújok és az ingem ujját is felgyűröm, hogy ne zavarjon meg. - A konyhában lévő szekrény egy kicsit akad kinyitáskor, szóval arra majd később ránézek. - jegyzem meg mellékesen, majd az egyik adag ételt az asztal másik felére tolom és felpillantok Meghanra. - Helyezd magad kényelembe!

Egy tárgyalás, egy csapatmegbeszélés, majd Angela, mielőtt ismét megejtenénk egy ügyfél találkozót Chaddel és még a kora délelőttöt tapossuk. Dr. Watkins a szokásos helyét foglalja el és a szülinapi buli kerül szóba közöttünk, ami elvileg a hazaérkezésünk óta az első olyan esemény, mely számomra elengedhető és nem a cég feladataihoz tartozik. Lerendezem egy egyszerű 'minden rendben ment' elmormolásával, majd megkapom a megfogalmazásom miatt, hogy a kikapcsolódást igénylő események nem egyenlőek a megbízásainkkal, amit a sikereink alapján könyvelünk el. Azt is hozzáfűzi, hogy ott el kell engednünk magunkat és nem a lehetséges veszélyforrásokat felügyelnünk. Egyáltalán nem lelkes tekintettel jutalmazom, majd egyik karomat a kanapé háttámlájára fektetem.
- És még nekem mondják, hogy szeretem kiforgatni mások szavait.
Angela erre egyből felfigyel, majd jegyzetelni kezd. Kegyetlen bosszantó tevékenység ez a részéről, de a legutóbb is elmondta, hogy hiába jegyzem meg ezt számára, attól még nem fog ez változni. - Ez érdekes.
- Nem, egyáltalán nem az. - vétózok rá, de már késő. Ha elkap egy témát az olyan nála, mint amikor a ragadozó kapja el a zsákmányát; nem engedi addig amíg semmi sem marad belőle.
- Gondolod, hogy azért forgatod ki mások szavait, mert ezáltal úgy érzed te irányíthatod a beszélgetést a saját feltételeid szerint? - kérdez rá, de bár ne tenné. Oh, hogy már megint helyben vagyunk!
Stanley Harper egy újgazdag paraszt, a tárgyalásunk alatt pedig jobban leköt az, hogy a lehetőségeimet latolgassam miszerint melyik ablakon történő kiugrás pontosan hova is vezetne a földreérés során. Szerencsére Chad a maga tündéri és türelmes módján kezeli az ügyet, én meg igyekszek nem feltűnően lyukat égetni tekintetemmel az órám lapján. Jóllehet Mr. Harper annyira el van veszve az önimádatába, hogy nem veszi észre, a partnerem azonban felém küld időnként egy rosszalló pillantást. Elnézést kérek Rutherford amiért nem fogok padlót attól, hogy az embereinket Stanley márkás sálgyűjteményekkel teli gardróbjának őrzésére pazaroljam el. De mint tudjuk, az ügyfél az ügyfél és a személyes érzéseinket az ajtón kívül kell hagynunk. Az enyém ma viszont úgy tűnik intelligenciával ruházta fel magát és bekúszott az ajtórés alatt.
- Hé, pár órára el kell ugranom. - veregetem vállba Chadet a megbeszélés után, de mielőtt megszólalhatna, tovább is folytatom. - A hármasoknak negyed óra múlva lőgyakorlatuk lesz és Tyrone bevállalta, hogy edzést tart a ketteseknek. - magyarázom miután belépünk az irodámba. - Joshuanak ma jelenése van Angela előtt, szóval ne hagyd neki, hogy kimagyarázza magát belőle.
- Tudni akarom, hogy hova mész? - csukja be maga mögött Chad az ajtót, mire hátradőlök a székemben és tanácstalanul tárom szét a karjaimat.
- Velem jöhetsz, ha jobban érzed magad tőle, de valakinek tartania kellene a frontot. Persze Jim biztos átveszi. - könyökölök az asztalomra, majd összekulcsolt kezeimet az ajkaimhoz emelem, közben pedig Chadet fürkészem.
- Kihagyom. - fordulna ki az irodából, de még mielőtt megfoghatná a kilincset, még visszafordul felém. - Holnap Alana vár vacsorára, ugye nem felejtetted el?
- Már otthon várakozik az ajándéka. - mosolyodok el, ami az arckifejezését követően csak még ívesebben terül el az arcomon.
- Kérlek mond hogy nem egy újabb rókás cucc. - szinte már könyörög.
- Nem egy újabb rókás cucc?! - ismétlem meg őt kérdő hangsúllyal.
- Ryder.. - szusszan egyet.
- Most mi az? Te kérted, hogy ezt mondjam.
A fejét csóválja, aztán kinyitja végre az ajtót. - Ne legyél sokáig távol.
Bólintok, de részemről ennyivel lezártnak is tekintem a témát. Nem kell arról tudnia, hogy Meghannal találkozok. Ahogyan Brucenak sem.
A tegnapi emailem sokat nem árult el Meghan számára azon kívül, hogy találkozzunk a barátnője lakásától egy utcányira, oda pedig majd érte megyek. A kormányon dobolgatok a lámpaváltásra várva, de még nem vagyok elkésve, így a furcsán nyugodt hangulatomnak egyelőre még nem kell búcsút intenem.
A megbeszélt utcába fordulok be és ki is szúrom őt. Félrehúzódok előtte a terepjáróval és áthajolok az anyósülés felett, hogy ajtót nyissak neki.
- A fuvar megérkezett. Beszállás. - paskolom meg az üres helyet, majd a karórámra siklik tekintetem. - Pont időben? Semmi várakoztatás? Mi a fene? - húzom az agyát miután útnak indulunk, de semmi sértegetésre utaló jel nincs a hangomban. - Nem fogunk sokat menni innen és pár órát megspórolhattunk volna, ha ma Chadnek adtam volna az ügyfelünket. Minden egyes nap emlékeztet arra valaki, hogy miért ne keressem a kapcsolatot a környezetemmel. - szusszanok egyet, de közben az útra figyelek. Természetesen ha akar mondani valamit azt meghallgatom és ha kérdezni akar arra választ adok (bizonyos kereteken belül) de a beszélgetés fenntartása sosem volt erősségem.
Ahogyan azt neki is említettem, az utunk tíz percen belül véget is ér, én pedig miután leállítom az autót, ki is szállok a kocsiból, a szükséges kulcsokat pedig előhalászom a zsebemből, majd bevárom őt mielőtt előre engedve az ajtónál beléphetnénk a lakóépületbe. A portásnak intek egyet, de a kommunikáció ennyiben el is hal közöttünk, mert már nem ez az első alkalom, hogy találkozunk.
- Mik jártak a fejedben, hova viszlek majd ma? Biztos volt valami ötleted. - a liftben a kulcsokkal babrálok és csak egy röpke pillantást vetek az irányába. Nem mondanám, hogy ideges vagyok, elvégre miért is lennék? Biztos vagyok az elképzeléseimbe, noha Chad szerint sokszor ez a legnagyobb problémám. 'Ryder mindig tudja, hogy mit akar vagy hogy szerinte a másiknak mi a legjobb ahelyett, hogy megkérdezné.' Nem érzékelem, hogy ez bók lenne a részéről.
A lift csengője visszahoz a jelenbe és az ahogyan az ajtó komótosan kinyílik előttünk. Meghant végigvezetem a folyosón amíg el nem érünk a megfelelő ajtóhoz. Itt ismét előre engedem őt, de már csak akkor szólalok meg amikor az ajtót becsukom magunk mögött.
- Anno a nővéremnek szántam ezt a lakást, de a tervek sose találkoztak a valósággal. - tekintek körbe a helyiségen. Nincs rendetlenség, ahogyan por sem, hiszen egy kisebb összeget letétbe helyeztem, hogy valaki mindig tisztán tartsa ezt a lakást. - Tegnap elgondolkoztattál. Aztán ehhez még hozzácsapódtak Dr. Watkins szavai is, akitől félfüllel hallottam egy-két okos dolgot, szóval esélyes, hogy igazak lehetnek. A lényeg a lényeg, Pittsfield mindkettőnkre kihatással volt, még ha nem is értem, hogy miért, de ez van és ehhez kell alkalmazkodnunk. - veszek levegőt, hogy ne térjek el a tárgytól. - Neked szükséged van az önállóságra, az egyedüllétre, nekem meg arra, hogy ne a mentő vigyen el amiért 25/8-ba dolgozok, mivel a lakásom szokatlanul üres. Ami pedig ezt a lakást illeti, úgy gondoltam egy rögtönzött védettháznak megfelelne. Nem egy Pittsfield és akkor jössz-mész mikor kedved tartja, de ha besokallsz, ide visszavonulhatsz mindenkitől. - egy kulcsot akasztok le a tartóról, majd a pultra helyezem ezzel is jelezve, hogy az övé. - Ezt ne vedd kényszernek, csak egy lehetőségnek, Meghan. És ne gondold túl, ez nem olyan amiért várok valamit cserébe, csak szeretem önmagam módszereivel megjavítani a defektjeimet. - teszem hozzá.
- Mennem kell majd vissza a céghez, de rendeltem kaját. Szereted az olaszt? - hallgatok el, aztán a fejembe kapcsolok miképpen hangzik is ez. - Mondhatsz nyugodtan nemet és gondolkozási időt is kapsz. A pulton lévő kulcs a tiéd lesz.