Már az illatától is megkordul a gyomrom, ahogy csomagolja a másik adagot. Aztán gondolok egyet és mégis becsomagoltatom a sajátomat. Még van időm, a padhoz is odaérek, mikorra ígértem.
Vannak az embereknek furcsaságai, nekem például az, hogy egészen jól alkalmazkodom. És kíváncsi is vagyok. Ennek köszönhetően sokféle emberrel találkozom és ismerkedek meg. Nem akarok az életükben turkálni, elég nekem akkor, ha nyomozok. Velük lenni szeretek. Beszélgetni. Jó, a felszínes beszélgetések nem az eseteim, azoknál általában beüt az alvókor és inkább lécelek.
És marhulni is. Szerintem a lazaság jó dolog, sokkal inkább átsegít a szarokon, mint a kosszerű, többszörös nekiugrás, hogy márpedig de. Pedig... nem. Én inkább elsétálok a fal mellett, egyszer úgyis véget ér. Ha már átugrani és áttörni sem tudom. És aláásni sem.
- Ez forróóó. Bocs, tudnál adni még egy papír... nem, inkább megoldom, kösz.
Mondom ezt pont én, aki olyan körökben fordul meg, ahol pont nem a környezet védelme a cél. Ha tudnák, a mi generációnk miért is lép be oda, azt hiszem, hamar átvágott torokkal nevetgélnénk a sírunkban.
Leülök a padra, kezemben tartom az eszméletlenül átforrósodott csomagokat és egy pillantást vetek az órámra. Nemsokára megérkezik. Körbenézek, majd ahogy meglátom, integetni kezdek a kezemmel, széles mosollyal.
- Gyere, még forró! Csak rád vár!
Majd elé tartom a két csomagot.
- Válassz, vagy mindkettőt eldobom! - Zsarolom játékosan. Baromi forró még mindig. - Vigyázz, tényleg forró - nevetek, ahogy elveszi.

Már megint rohan! Pedig nem azért integetek neki bőszen, hogy siessen.
- Ne rohaaaanj! - Kiabálok neki, aztán nevetek. Nem őt ki. Hanem az egész helyzetet. Mindig ez van, tudom, hogy késik, s hogy én meg igyekszek pontos lenni. És mindig rohan!
- Vigyázz, forró. De előbb vegyél pár lélegzetvételt is, mielőtt a nyelvedet nyeled le a nagy rohanástól - mosolygok rá.
- Nyugodj meg. Emlékezni sem fogsz rá, ugyan ki nézett rád érdekes arccal - egyiket sem tudom megkülönböztetni.
- Jó étvágyat!
Kicsomagolom a sajátomat és szétterítem magam előtt, miután keresztbe vetettem a lábam a padon, majd behajlítottam magam elé az egyiket és arra helyeztem az ételt.
- Azt látom - nevetem el magam, még a szósz is majdnem lecsöppen a kezemről a hirtelen nevetéstől. - Majdnem megfulladsz. Nem ettél egész nap? Mondd, hogy ettél. Nem akarok én lenni a következő fogás. Finomat készítenek. George bácsi finom szószt készít, és a pácolt húsa - csak csettintek egyet a kezemmel.
Odatartok neki pár szalvétát, amit szintén hoztam magammal, de ráültem, majd a combommal fedeztem be szél ellen.
- Nem tudom. Talán az egyik állatkertben vannak. Passzolom a kérdést. Miért érdekel?- Tényleg érdekel, miért érdekli, üres kérdések nem az eseteim.
Gombócba gyúrom a szemetet és becélzom az egyik kukába. Csont nélküli. Bezzeg ilyet dobnának az íróasztalomnál a szemetesbe! Azonnal tortát vinnék nekik.
- Mit csináltál ma? Ennyire nem volt időd enni?
Odeyánál mindig kíváncsi vagyok, mit is csinált, mik a dolgai. Ez egy nagyon sajátos és véletlen találkozás eredménye, s a mai napig hálás vagyok érte. Szeretem a jókedvű embereket. Odeya pedig ilyen.