Egy mesterképzés kriminálpszichológiából megtanított arra, mik azok a nyomok, amelyeket nem érdemes magunk mögött hagyni, ha el akarjuk kerülni, hogy elkapjanak. Tanársegédként szinte ittad professzorod minden szavát, és ez végül odavezetett, hogy most már te magad is előadásokat tartasz az alsóbb éveseknek, miközben a doktori kutatásodat végzed. Mondd csak — ez a tudás szülte a vágyat, hogy megcsonkítva sodord áldozataid testét a gödrökbe, vagy a vágy ösztönzött arra, hogy elsajátítsd ezt a tudást? Akárhogy is, önelégülten figyeled a híreket, ahogy a rendőrök egyre kimerültebben és reményvesztetten jelentenek be újabb és újabb áldozatokat. Van minta, de nem személyes. Vannak nyomok, de mind gondosan elhelyezett, félrevezető tréfák.

A balszerencsém pedig az, hogy az idős bácsi, aki kutatásaimban segítette az újságírói munkámat, meghalt. Egy jó újságíró viszont soha nem hagy félkészen egy történetet, és mindig a legjobb módon akarja megírni azt. Itt jössz te a képbe — a kriminálpszichológia kutatója és oktatója, aki segítségével épp a te eseteidet akarom megérteni és, ha lehet, megoldani.

(also: ez az egész ármámykodós együttműködés egy szerelmi szálba fordulna át!! )