Hiába élek közel húsz éve már Amerikában és elmondhatom magamról, hogy teljes mértékben asszimilálódtam a keleti part emberei közé, gondolkodásmódomat tekintve megmaradtam európai embernek. Lélekben mindig is francia maradtam, francia családban és kultúrában nevelkedtem, ami bár a társalgások során nem szembetűnő, a látásmódomban, egy-egy döntés meghozatalakor megmutatkozik. Szívem még mindig Európához húz, ha valami történik azon a kontinensen, hevesebben reagálok, mintha amerikai hírt olvasnék. Szeretnék öregkoromban visszaköltözni a francia tengerpartra. Otthonomnak tekintem New Jerseyt, de miután kiderült néhány igazság a múltammal kapcsolatban, erősen haragos érzések leptek el az USA-val kapcsolatban.

Érzelmes férfinek tartom magam, olyannak, aki képes nagyon mélyen és nagyon magasban is lenni. Megélem az érzéseimet, sajnos képes vagyok rettenetesen kiborulni, ha felhúzom magam, ugyanakkor hevesen átélem a sikereimet és az örömeimet is. A félelem az egyetlen érzés, amit rosszul kezelek, viszont a katonaság során nagyon sok hasznos képességet tettem magamévá, ami ebben is segített.

Fiatalon rettentően szeleburdi, energikus és önfejű srác voltam. Hiperaktivitásomat sportokba öltem, folyton pörgő, nyughatatlan tiniként sokak (többek között az akkori barátnőm szülei) szemében nem voltam egy céltudatos, érett férfi. Mindezek viszont az évek során, a katonaság alatt fokozatosan tompultak. Mondhatni megedzett a valóság. Meglehet, sosem voltam az a személy, aki szerette azt gondolni, hogy ő a világ közepe, hogy ő szuperhős, őt nem érheti baj, de a légierőnél ezeknek csíráját is elfojtották bennem. Jelenleg megfontolt, tudatos és realista ember vagyok. A gazdasági, politikai irányok helyett műszakibb gondolkodást kölcsönöztem magamnak, amit idővel diplomára is váltottam. A makacsságom viszont mit sem változott. Továbbra is szeretek szórakozni, élni és megélni a nagybetűs életet, hisz adnom kell magamnak ahhoz, hogy én is adni tudjak.  

Gyerekkori traumám miatt sosem szántam rá magam, hogy családot és gyereket vállaljak. Érzem, hogy szívem mélyén rettenetesen vágynék egy kisgyerekre, de akárhányszor elmerültem ezen gondolatban, felkavarodott lelki állapotba kerültem. Egyszerűen csak félek, félek, hogy újra megtörténik az, amit gyerekként átéltem és ezt az érzést még mindig nehezen tudom kezelni. Pedig tudom, jó apa lennék. //Már apa, csak nem tud róla//

Alapvetően nyitott ember vagyok, szeretek új dolgokat kipróbálni, nem félek az ismeretlentől. Keresem a lehetőségeket, legyen szó szórakozásról, kalandokról, egy jó cukrászdáról, vagy csupán egy új útvonalról, amit végig tekerhetek biciklivel. Ugyanígy szeretek ismerkedni, extrovertáltként igencsak nyitottnak tartom magam és könnyedén ellazulok nagyobb társaságokban is, bár nem feltétlenül én leszek a mókamester. Ott vagyok, hisz mindig ott vagyok, ahol jó a hangulat, de mégsem a kör közepén állok. Engem meg kell találni, pont ahogy én is keresem szemeimmel azokat a nőket, akik nem feltétlenül a kirakatban vannak. Kell néha a csend, hogy értékelni tudjam a hangzavart, magamra is kell időt szánnom, hogy másokra is figyelni tudjak, szóval ne gondolj depressziósnak, ha időnként elvonulok és egymagam sétálok esténként a parkban a kutyámmal.

Hiába nincs jelenleg családom, kevés olyan időszakot tudhatok magam mögött, amikor teljesen egyedül voltam. Rendszerint két-három éves kapcsolataim voltak, amik egyszer a katonai szolgálatom, egyszer én hibámból, míg máskor a partnerem miatt értek véget. Éltem már át megcsalást, tudom milyen érzés, ezért is mondhatom, hogy ez a részemről teljesen elfogadhatatlan. Viszont amikor szingli vagyok, nem vetem meg az egyéjszakás kalandokat, miért is sanyargatnám magam... Úgyhogy egyszerűen összegezve: „volt már minden”. A szeretkezés mellett egyúttal szereteket mindig beszélgetni is. Az érzelmes beszélgetések nekem gyakran hozzátartoznak a szeretkezéshez. Vannak barátaim, akikkel időnként van egy kis "extra", de továbbra is azt vallom, hogy én szerelmes akarok lenni és ha találok egy nőt, aki megdobogtatja a szívem, akkor érte küzdeni fogok, amíg esélyt látok.

Mit tesz egy szülő, ha a lánya nem érkezik haza megbeszélt időre? Felhívja, manapság. De régen még nem olyan világ volt, hogy a csecsemők is telefonnal a kezükben születnek, így hát vár. Feszülten jár fel-alá, elmegy hatodszorra is wc-re, összeveszik újra a párjával, hibákat keres, magyarázatokat, hogy kinek van téves információja, tényleg ma jön haza szeretett lányuk a nyári táborból, vagy félrement egy információ. Aztán telefonálni kezd, próbálja elérni a táboroztató tanárokat, akik második hívásra fel is veszik. Bármi lehet, a busz dugóba keveredhetett, a gyerekek még elköszönnek egymástól, netán eleve késve indultak az utolsó táborban szervezett program csúszása miatt. De mikor közlik azzal a már rég idegállapotban lévő szülővel, hogy már a táborhelyre jött pár családtag és hazavittek onnan néhány gyereket, köztük az ők drága buzgó kislányukat is, akkor kérdem én, mégis mit tesz egy szülő? Mit tesz, mit mond, mit reagál, hogy érez? Jönnek a miértek keresése, a magyarázatok, hogy ők ugyan nem bíztak meg senkit sem a lányuk hazahozatalával, hisz úgy volt megbeszélve, hogy hazahozza a busz. Igen, így volt, ebben egyeztek meg, a tanárok mondták nekik, akkor mégis mi ment félre? És mikor megszűnnek az amúgy teljesen felesleges agresszív vádaskodások, akkor jön a valódi kérdés: Hol a gyerek?
Persze én ebből még mit sem fogtam fel hét évesen. Fejemet kidugva szobám résnyire nyitott ajtaján lestem, hogy miért ordítanak idegesen egymással a szüleim. Nem értettem, mi lehet a nővéremmel, de én kevésbé láttam drámainak a helyzetet. Hiszen úgyis hazajön előbb-utóbb, olyan nincs, hogy nem. De nem jött.

Mi történik egy családdal, ha eltűntnek nyilvánítják az egyik gyereküket? Nem lehet gyászolni, hiszem a szív nem engedi, hogy halottként tekintsen rá, a szülők reménykedve, de teljesen fáradtan próbálnak mindent megmozgatni, hogy valahogy rátaláljanak csöppnyi lányukra, hiszen nem halt nem, nem hallhatott meg. Egy kis esély van rá, hogy nem is szenved, oh kérlek, csak mondd, hogy nem szenved. Én pedig naponta úgy ébredtem fel, hogy hátha ma, hátha pont ma kiderül, hogy megvan, nem tűnt el, itt van velünk. Az egészet csak képzeltük. Hiszen ez Franciaország, ez biztonságos ország! Miért is történne meg ez pont velünk? Ez velünk egyszerűen nem történhet meg!
Hogy is történhetne meg a Francia Idegenlégió vezetőjének családjával?

Tizenegy éves voltam, mikor apám otthagyta a munkáját és úgy döntöttek szüleim, hogy Amerikába költözünk. A nővérem iránt sosem maradt abba a nyomozás. Akkoriban túl sok gyerek tűnt el Franciaországban ahhoz, hogy bárki csak úgy áthúzza az ügyet a rendfenntartó szerveknél. Mélyen legbelül apám is tudta, hogy a nővérem még él, csak azt nem, merre induljon megkeresni őt. Arabokhoz? Oroszokhoz? Amerikaiakhoz? Akkoriban nagyon homályos volt, miért költöztünk, hiába volt jó okuk rá, én már akkor is azt éreztem, hogy menekülnek a mentális összeroskadás elől. De ezért nem is tudom szüleimet hibáztatni, elvégre egy kicsit én is belebetegedtem az eltűnt nővérem tudatába.

Viszont el kell, hogy szomorítsalak, az életem további tíz éve átlagosan és drámáktól mentesen telt el. Felnőttem New Jersey-ben úgy, hogy szinte észre sem vették. Fociztam, mint annyi más osztálytársam, mert ez volt a menő. Nagy volt a pofám, ha győzni kellett, aztán péppé vertek, ha vesztettünk. Lefeküdtem az ellenfél csapatkapitány barátnőjével, ébredtem fel patakparton holt másnaposan egy jó nyári buli után, benne voltam mindenben, mert annyi fékezhetetlen energiám volt, hogy muszáj voltam levezetni valahogy. Imádtam a sportokat. Fociedzés után mentem úszni, vagy tekerni. Hiába szerettem a focit, a triatlonba voltam teljesen beleszállva. Gimnázium végére elég jó eredményeim lettek a triatlon versenyeken, látszólag nem lehetett volna gond a sportösztöndíj. Meg is lett.
Bár a tanulás korántsem volt akkoriban az erősségem, felvételt nyertem a Sternre és minden jel arra utalt, hogy én tényleg politikai gazdaságtant fogok tanulni amellett, hogy az elsődleges célom továbbra is a nemzetközi triatlon versenyek voltak.
Egy este épp tekerni voltam. Az egyik állomáson haladva megláttam ahogy egy cserkésztáborból hazaérkeznek a gyerekek és szüleik karjaiba vetik magukat. Akkor csupán megigazítottam bukósisakomat, aztán ahogy zöldre váltott a lámpa, már mentem is tovább. Két napig őrlődtem a semmin, mire aztán beütött a letargikus állapot. Két héttel később eltörtem a lábamat, ráadásul elég csúnyán.
Nem a lábtörés az oka, de én úgy gondolok a balesetre, mint egy jelzésre, hogy talán meg kellene állnom és újra kellene gondolnom pár dolgot. Fejben szétestem teljesen. A barátnőm szakított velem, amit nehezebben viseltem, mint hittem elsőre. Az egyetem csak nyűg volt és egyre jobban érlelődött bennem, hogy nem is akarom elvégezni.
Fél év múlva jelentkeztem a katonaságba. Anyám mindent megtett, hogy lebeszéljen róla, apám viszont támogatott a maga módján. Ő tudta, mi vezérelt, pedig sosem mondtam. A Francia Idegenlégió ex-vezetőjeként egyszerre becsülte a döntésemet és féltett is.

Meghökkentő és váratlan fordulatnak tűnhetett a katonai karrier, de ez ennél összetettebb döntés volt a részemről. Már középiskolai évek alatt is megfordult ez a fejemben. Ahogy sok fiú egy kicsit felnéz az apjára és titkon olyanná akar válni, mint ő. Mikor jelentkeztem a légierő különleges alakulatába, tudtam mit csinálok, hiszen addigra már millió weboldal linkjére rákattintva összegyűjtöttem az információkat, rengeteg haditudósítást hallgattam úgy, mintha zene szólna fülemben. Követtem a nemzetközi eseményeket, mert érteni akartam a világ működését, persze,  ezért jelentkeztem egyetemre. De olvasni, tanulni, beszélni valamiről… fotelszakértőnek lenni minden nap, megőrülni egy-egy hír kapcsán, noha végsősoron nem csinálni semmit az egyszerűen nem én vagyok.
Aztán megéreztem, mi a valóság. Egy katonáról sokan azt hiszik, hogy akkor dolgozik igazán, ha körülötte ropognak a fegyverek, ha mellette leszakítja egy lövedék a társa bal lábát, ha első sorból nézheti végig, miként repíti magasba egy pokolbomba az iráni miniszterelnök-jelölt autóját és milyen az, ha fél kilométerre lévő célszemélyt kellene lelőnie, de megváltozik hirtelen a szélirány. Igen, voltak ilyen napjaim is, de sokkal több ráfordítást igényelnek a műveletek megtervezése, az, hogy helyszínen legyünk és csak akkor avatkozzunk be, ha szükséges. Megállni repülőt tankolni a Kanári-szigeteken, biztonságban kimenteni Szudánból az amerikai nagykövetet egy régi benzolt puffogtató helyi autóban és a végén elmondani, hogy igen, sikeres művelet volt. Kalandos volt? Igen. Pedig nem történt fegyverlendítés. Nem kell mindig meghalni, nem kell mindig hősnek lenni. Csak lásd el a feladatod és ha sikerül legalább a fele, örülj. Ez az én felfogásom.

Amit isten egyszer elvesz, később lerakja a lábaid elé. Sosem felejtettem el, mi történt a nővéremmel és máig nem adtam fel a keresését. A katonaság alatt azért sok emberrel lehet találkozni és együtt inni meg az utolsó csepp sört a szálláson. Ilyen illuminált állapotban a legőszintébbek az emberek.
Néha elfelejtem, hogy hiába van több mint hatezer kilométerre egymástól Franciaország és Amerika, mindenki egy ég alatt van. ENSZ katonákkal dolgoztunk azokban a hónapokban össze. Leült mellém az asztalhoz és lökte a dumáját, én pedig csak hallgattam, mert érdekesnek tűnt, mindaddig, amíg történetétől felugrott a pulzusom és a széket kirúgva magam alól elviharzottam a társalgásból. Nem tudom, tudatosan, vagy mit sem sejtve osztotta meg velem az 1990-es évek környéki gyerekrablások körülményeit az ENSZ katona, de megforgatta bennem a kést.
A rákövetkező napokban próbáltam higgadtan beszélni vele, de egy idő után nehéz volt titkolnom, hogy mennyire érdekelnek a történtek. Elmondta, hogy mi volt az ok, hogy az egész gyerekrablás célja a megbüntetés volt. Franciaország megbüntetése. Célzott személyek, gazdagok, energiavállalatok üzletemberei, politikusok és más döntéshozó családok, vagy ismerőseik legféltettebb kincseivel büntették és figyelmeztették őket arra, hogy ki az, aki igazán diktál. Ki? Na igen, ez volt az a pont a beszélgetésben, amikor le kellett raknom a villámat és megszüntettem az ebédemet. Ki az úr? Kié a befolyás és ki nem tűri meg az ellenvéleményt? Európában abban a hitben élnek az emberek, hogy az amerikaiak „nem olyanok”, ők nem csinálnak „csúnya” és kegyetlen dolgokat. De, csinálnak. És ha a nővérem él, esélyes, hogy az Egyesült Államokban van. Viszont elkövettem egy hibát. Hagytam meghalni azt a bizonyos sokattudó ENSZ katonát. Ha megerőltettem volna magam, megmenthettem volna, de lábaim nem mozdultak, a szívem diktált, azokban a pillanatokban pedig végre én akartam lenni, aki büntet.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nem is tudom, hogy mivel kezdjem ezen sorokat. Egyszerűen levettél a lábamaról a karakterrel, amit ennyire átgondoltál, kidolgoztál és megálmodtál nekünk. Minden elismerésem, mert egy igazán szuper kari lett belőle
A jellemzésed szép, terjedelmes, segít megismerni általa azt az életigenlő, nagyon komoly és megfontolt katonát, aki annak ellenére kihozta a legjobbat a saját életéből, hogy tragédia árnyékolta be az egész életét.
Miközben az előtörténeted olvastam, bevallom nőiesen, hogy végig libabőrös voltam és végig abban bíztam, hogy így vagy úgy, de megtalálják a nővéred. Nem lehetett könnyű úgy felnőni, hogy közben minden áldott nap belebegte az életed az eltűnt nővéred "szelleme."
Nem kétlem, hogy az életetek egy idő után kialakított magának egy bioritmust, ami segített abban, hogy tovább tudjatok lépni, de így is nagyon nehéz lehetett a tudat, hogy valaki hiányzik a családból. Egy olyan személy, akit nem pótolhat senki.
Nagyon örülök, hogy a körülményekhez képest mégis egy normális tinikorod lett, hogy nem tört teljesen össze a múlt emléke. Lehet, hogy számodra teljesen evidens, de engem azért egy kicsit meglepett a pályaválasztásod. Utólag persze, az utolsó szó olvasása után, azért összeállt a teljes kép, a miértekre is választ kaptam.
Nagyon tetszik a fordulat a lapod végén, a katona által elmesélt történet, ami bizony feltárja a csúnya igazságot előtted - és az olvasó előtt is -, Amerika nem olyan ártatlan, mint ahogyan azt szereti beállítani magának, bizony sok sár van az ország vezetőinek orra alatt, még annál is több, mint amire egy kis italozás során számodra fény derült. Meg tudom érteni, hogy miért érzel haragot és neheztelést az országunk ellen, még úgy is, hogy gyerekkorodban befogadott és otthont adott.

Nagyon remélem, hogy a testvéred még életdben van és ilyen hosszú idő után sikerül majd újra egyesíteni a családodat, mert mindannyian megérdemelnétek a boldog végkifejletet.    
Szívesen olvastam volna még a soraidat, a nagyon nehéz téma ellenére is könnyed és gördülékeny volt az elbeszélés, nagyon szerettem.
Nincs más hátra, mint a foglalózás és tiéd a város, rejteget számodra egy-két meglepetést még azt hiszem. Színt és rangot admintól kapsz majd.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!