Jó nagy marha voltam, amikor úgy döntöttem, hogy ez életem lehető legjobb döntése ebben a szarságokkal teli helyzetben. Rohadtul nem így volt! Egyik pillanatban önként gyújtottam volna fel azt a romhalmazt amibe költöztem, mert a hátam közepére kívántam az egész bajlódást ami vele együtt járt, míg máskor tényleg segített elterelni kicsit a gondolataimat és volt min levezetnem a feszültséget. Néha egy kis bontás, aprítás egészen felemelő érzés tud lenni. Főleg, ha éppen azt képzeled el, hogy a démonjaid tökeit, vagy éppen fejét találod el. Bárcsak így lenne, de nem így volt. Továbbra is ott keringőztek a felszín alatt, hogy újra és újra emlékeztessenek mindarra, ami velem történt majdnem egy évvel ezelőtt.
Ha sikerült volna bármennyit is gyógyulnom, vagy legalább kicsit felülkerekednem a belőlem lakmározó szörnyeken, akkor nem öt perce állnék itt az utcán, úgy mintha most ültettek volna el ide, mint valami rohadt virágot és nem úgy bámulnám az üzletet is, mint aki azt se tudja mi az. Szerettem volna olyan lenni, mint a többi ember, akik annyira könnyedén sétáltak ki és be, mintha valamit ingyen osztogatnának odabent. Idegesen simítottam végig a kabátomon, mintha csak meg akarnám igazítani, vagy csak egy láthatatlan szöszt akarnék elüldözni, de valójában egyikről se volt szó. Nagyot nyeltem és mély levegőt vettem, amit aztán lassan kifújtam. Talán inkább egyből a barkácsboltba kellene mennem, nem lenne szabad semmilyen kitérőt tennem, de akkor is majd meghallok végre egy kis finom péksüteményéért. Ha nem hazudott az internet, akkor itt kapni a környék legjobb péksüteményeit. S elnézve, hogy milyen ütemesen szállingóznak ki és be az emberek valahogy úgy érzem, lappanghat igazság az olvasott véleményekben.
Csak pár lépés, talán nagy sor se lesz, mert több kassza van. Csak jössz és mész.
Próbálom magamat biztatni és nem arra gondolni, hogy mennyire gyűlölöm magamat azért, hogy a fülesemet otthon felejtettem. Az legalább segítene abban, hogy ki tudjam zárni a legtöbb kéretlen zajt, vagy legalábbis tompítani azokat.
Ismételten nagyot sóhajtok.
Nem lesz gond. Minden rendben lesz.
Haha, jó vicc. Kit akarok átverni?
Úgy egy éve nincs semmi se rendben és néha úgy érzem, hogy soha nem is lesz már.
Végül sietve tépem fel az ajtót, hogy kikerülve valakit beljebb sétáljak az üzletbe és minden erőmmel azon vagyok, hogy a pékáruk illatára összpontosítsak, ami belengi az üzlethelyiséget. Igyekszem minden zajt kizárni, ami pár percig megy is, de ahogyan egyre több cipőcsoszogás jut át a képzeletbeli falaimon, egyre több evőeszköz csörren, vagy éppen szék csikordul meg, miközben a sor halad előre, úgy kezdem én is egyre inkább elveszíteni a kontrollt.
Érzem, hogy a szívem egyre hevesebben kezd verni, miközben a mellkasom szorítani kezd és jön az ismerős szédülés is. Sietve próbálok kijutni az üzletből mit sem törődve a bosszankodó megjegyzésekkel, miközben neki megyek egy-két embernek. A járásom egyre inkább instabilabbá válik, mire sietve kapaszkodom meg az egyik oszlopban, próbálok mély levegőt venni és koncentrálni a légzésemre, de képtelen vagyok rá. Újra ott vagyok, látom a felém közeledő cipőt, miközben magatehetetlenül fuldokolom a saját véremben a konyhám padlójában. A kezem megremeg, és a többi tünet mellé könnyedén csatlakozik be a jeges verejték is. Lassan csúszom le a földre, az emberek beszéde összemosódik előttem és úgy érzem, hogy csak pillanatok kérdése és a sötétség ismételten magához fog ölelni.
Nem akarok ott lenni. Végre szabad akarok lenni!!
Semmiből egyszer csak valaki bekúszik a látómezömbe. Érzem, hogy valaki megfogja a kezemet és beszél hozzám, de nem értem. Nincs erőm a fejemet se felemelni, ahogy a kezemet se elhúzni már, miközben a hideg betonon ülök az oszlopnak dőlve. A pulzusom az egekben van, a szédülés egyre rosszabb, a kép kicsit elmosódott és úgy érzem, hogy szép lassan megfulladok, pontosan úgy, ahogy hajdanán hittem, csak akkor azt gondoltam, hogy a saját vérem fogja részben a vesztemet okozni.

Mirabella & Leilani  

Valamilyen szinte már-már abszurd az, hogy arra tettem fel az életemet, hogy embereken segítsek, életeket mentsek, de még is úgy érzem, hogy egy életet soha nem leszek képes megmenteni, ami nem más, mint a sajátom. Talán tényleg olykor sokkal egyszerűbb másokon segíteni, mintsem saját magunkat kirángatni a legmélyebb mocsárból, ami újra és újra csak egyre lejjebb húz, hiába is próbálunk meg kikecmeregni onnan. Részben ezt éreztem, hogy ott ragadtam egy sötét erdő legmélyén, csapdába esve egy mocsárban, ahol elegendő egyetlen egy rossz lépés, hogy aztán örökre elnyeljen és többé még annyira se lássam a fényt, mint most.
Ismerem a pánikroham minden egyes tünetét, normál esetben mindent el tudnék róla mondani, de most mintha minden tudásom egyszerűen elillanna még azelőtt, mielőtt igazán felidézhetném. Helyette marad a félelem, a bénultság érzete, miközben egyre inkább azt érzem, hogy a megfulladok, mintha csak nem jutnék elegendő levegőhöz. Ez pedig még inkább a múltba ránt, még inkább kezd kibontakozni a múltam legsötétebb árnya, miközben a külvilág egyre inkább kezd megszűnni egészen addig, amíg a ködön át meg nem hallok egy gyengéd hangot, majd pedig megérzek egy érintést. Fogalmam sincs, hogy ki lehet ez a nő, ahogyan azt se tudom, hogy ő is csak a képzeletem szüleménye, vagy tényleg létezik, mert ebben a pillanatban még minden túlzottan káoszos.
Talán nem is számít, hogy létezik vagy nem, egyszerűen csak igyekszem a hangfoszlányokba kapaszkodni, mert szükségem van segítségre. Egyedül ebből a ködből képtelen lennék kitalálni. A beszéd nem megy, de alig észrevehetően bólintok amikor azt mondja, hogy a hangjára figyeljek. Némán fohászkodom, hogy beszéljen, beszéljen, csak ne hagyja abba, mindegy mit mond, de szükségem van a rémálmon túli hangra, ami elnyomhatja a démonjaim hangját. Kérdését hallva nemlegesen megrázom a fejemet, mert jelenleg nem kérek semmit se. Aztán elhangzik a megfelelő dolog is, mire ráemelem a pillantásomat és követem őt, amikor arra próbál rávenni, hogy figyeljek a légzésemre. Figyelem őt, leutánzom, miközben a légzésre koncentrálok és a kép is kezd egyre inkább tisztulni, ugyan még a tüneteim nem szűntek meg, de a pillantásom is kezd kicsit tisztább lenni. A percek múlásával szép lassan eljut a tudatómig az is, hogy fogja a kezemet, ami kicsit a biztonságérzetemet növeli.
Mély levegő és kifúj.
Emlékeztetem magam, majd ráemelem a pillantásomat, amikor ismét megszólal, s míg ő abbahagyja a légzésem irányítását, addig én továbbra is úgy teszek, mint a korábbi percekben. Talán összességében 10 perc is eltelik, mire a pulzusom is kezd újra normálissá válni és mire elég erőt érzek ahhoz, hogy megszólaljak.
- Leilani vagyok. – először csak ennyit mondok és továbbra is a légzésemre figyelek, olykor kicsit megszorítva a kezét, mint aki csak attól fél, hogy a biztonságot jelentő mankó bármelyik pillanatban elillanhat. Pár perccel később a pánikroham és a tűnetek teljesen megszűnnek, mire egy hatalmas sóhaj szökik ki ajkaim között. – Köszönöm. – hálásan pillantok rá, majd megköszörülöm a torkomat, mert jelenleg nagyon is kiszolgáltatottnak érzem magam, jobban, mint az elmúlt hónapok alatt. – Esetleg van egy kis vized? – óvatosan csendül a hangom, hiszen nálam nem volt és abban is biztos voltam, hogy képtelen lennék visszamenni egyből az üzletbe.
- Mira, ugye? – bizonytalanul csendül a hangom, de érthető, hogy abban az állapotban nem mindent hallottam meg amit mondott, vagy nem vagyok biztos abban, hogy jól hallottam.

Mirabella & Leilani  

Bármennyire is elbaszottnak hangzik, hamarabb hittem volna azt, hogy kirabolnak ebben az állapotban, mintsem azt, hogy valaki a segítségemre fog sietni. Talán túlzottan sötétté váltak a gondolataim, az idegenekről alkotott véleményem a történések árnyékéban, vagy csak a kelleténél jobban kivetítem a lelkemben lakozó sötétséget, magam sem tudom. S míg máskor valószínűleg elküldeném a búsba a másikat, addig most inkább hálát érzek, amiért segített újra visszatérni a valóságba, ami valójában kegyetlenül fájdalmas és rideg hely számomra, de még mindig jobb, mint a múltam árnyai között fulladozni. Miután eléggé kitisztult a kép ahhoz, hogy jobban szemügyre vehessem őt, akkor a pillantásom rajta felejtem, meg se próbálom leplezni a tettem, de érdekel az, hogy kit is sodort az élet az utamba.

- Nem hiszem, de köszönöm. – természetesen már más is mondta ezt, de én még se érzem annyira különlegesnek. A visszakérdezését hallva sietve bólintok, mert tényleg szükségem lenne egy kis vízre. Reménykedően fürkészem őt, miközben ő elmerül a gondolataiban és már majdnem megszólalnék, hogy szívesen adok pénzt is, ha beszaladna a boltba, de pont ekkor adja tudtomra, hogy van neki. Alig, hogy elengedi a kezemet az ölembe ejtem és veszek még pár mély levegőt, amit a lehető leglassabban fújok ki. Azzal, hogy még a kupakot is lecsavarja eléri, hogy haloványan elmosolyodjam, ami valljuk be már kész sikernek mondható, mert inkább voltam morcos és térj ki az utamból típus, mintsem kedves és mosolygos. – Köszönöm. – ezt még elmotyogom az orrom alatt és elveszem a palackot, hogy aztán beleigyak. Lassan kortyolom a vizet, majd pedig kinyújtom a kezemet a kupakért, mert már érzek annyi erőt magamban, hogy erre képes legyek. – Fogjuk rá. – hazugság lenne azt állítani, hogy jól vagyok, de megvagyok, ahogy eddig is. - Mi a teljes neved, vagy jobb szereted, ha így hívnak? – kérdőn pillantok rá, mert a szavai azt engedik sejtetni, hogy ez valaminek a rövidítése. – Lei vagy Leila. – adom meg az engedélyt arra, ha akarja, akkor nyugodtan becézhet úgy, ahogyan mások is szoktak. Rövidebb és talán könnyebb is megjegyezni, mint a teljes nevemet.

Kicsit meglepetten pislogok párat, amikor nem fordul egyből sarkon, miután segített. Egyértelműen kiül az arcomra, hogy habozok, de aztán bólintok és elfogadom a kezét, hogy felsegítsen. Igaz, csak az egyikkel kapaszkodom belé, a másikkal inkább az oszlopot fogom meg. Miután felálltunk kicsit leporolom a fenekemet, mintha csak ezzel meg tudnám szabadítani a ruhámat New York kószától.
- Mindig ennyit beszélsz? – akaratlanul bukik ki a kérdés ajkaim között és kicsit el is szégyellem magam, amiért hangot adtam az első gondolatomnak. – Sajnálom, nem akartam bunkó lenni, egyszerűen csak megszoktam azt, hogy nem nagyon beszélgetek mostanában senkivel se. – sietve próbálok javítani a helyzeten és még számomra is meglepő, hogy aggódom egy idegen érzései miatt. Mostanában inkább az volt igaz rám, hogy pont leszarom a másik mit is érez vagy gondol, főleg, hogy alig akad olyan, aki ténylegesen ismeri a történetemet. Kicsit megdörzsölöm a halántékomat, mert a fejem továbbra is zsong és ezen az se segít, ahogy folyamatosan kérdésekkel vagy ötletekkel bombáz. A lényeg az, hogy beszél hozzám. Csak egy kis csendre vágyom, amit itt biztosan nem fogok megkapni, mert ahhoz ez a város túlzottan is árasztja magából a különféle zajokat. Lemondóan sóhajtok. – Nézd, igazán hálás vagyok, amiért megálltál segíteni, szívesen kifizetem a víz árát is, de nem hiszem el azt, hogy nincs jobb dolgot, mint egy idegenért aggódni. – ennyit arról, hogy megpróbálok kedvesebb lenni, ha volt már annyira rendes, hogy a segítségemre sietett. Élesen szívom be a levegőt és eléggé hangosan fújom ki, miközben orrnyergemet megmasszírozom. – Amúgy te valami fura betörő vagy? Mármint megmented a bajba jutottokat, aztán ártatlanul előadod, hogy hazakíséred őket, mígnem végül megszabadítod az értékeiktől? – kérdőn felvontam a szemöldökömet, de aztán a számsarka kicsit megrándult, amire rá lehet azt is fogni, hogy elmosolyodtam, így érezhette, hogy nem gondolom komolyan. Azért ha túlzottan magára vette volna, akkor megérintettem a kezét és szavakkal is a tudtára adtam, hogy csak elbaszott a humorom, nem gondoltam komolyan. Tanácstalanul pillantottam körbe. – Inkább az utóbbit választom és igazán hálás vagyok, amiért nem hagysz magamra. – tudtam jól, hogy ezt a viselkedésem nem igazán tükrözi, de attól még így volt. – Beléd karolhatok, vagy megfoghatom a kezed? Még kicsit bizonytalan a talaj a lábam alatt. – kérlelően pillantottam rá, ha pedig igen volt a válasz, akkor elindultam a közeli megálló felé. – Egyébként mindig ennyire kedves vagy? Nem félsz attól, hogy egyszer egy őrültbe botlasz, aki árthat neked? – ez mégis csak New York. Itt sose lehet tudni. Voltak már nekem is érdekes eseteim a sürgősségin, meg necces helyzeteink, de míg azokat sérülés nélkül megúsztam, addig egy őrült látogatását már majdnem nem. Éltem, de részben halott maradtam. – Amúgy ne vedd magadra a stílusomat, mostanában ilyen vagyok. Ha örömet és boldogságot keresel, akkor jobb ha még most fordulsz sarkon. – nem állt szándékomban zsákbamacskát árulni és manapság akadnak igazán érzékeny emberek is, így jobbnak láttam ezt tisztázni, hiszen magam sem tudtam előre megmondani, hogy mikor miként is fogok reagálni.

Mirabella & Leilani  

- Nem tudom eldönteni, hogy ez inkább szomorú, ha tényleg így van, vagy inkább mázli. – kicsit ironikusan csendült a hangom, miközben olyan fejet vágtam, mint aki tényleg elgondolkozik ezen. Nem mintha nekem jelenleg olyan sok dolgom lenne, mert igazából nincs. Egy majdnem fejemre omló házat kellene valahogy élhetőbbé varázsolnom, mielőtt tényleg egy nagyobb vihar magával viszi, mint a mesében, amikor a farkas elfújja a kismalacok házát. Valahogy így láttam a saját otthonomat is. Na, meg ott van az az aprócska tény is, hogy valahogy a saját életemet is össze kellene lapátolnom és kikeveredni a szarból, amibe ragadtam és amiben  egyre inkább elsüllyedek. Bármennyire is szánalmas, de eddig mind a kettővel eléggé nagy kudarcot vallottam. Bassza meg! Bárcsak dolgozhatnék, akkor szinte mindegy lenne, hogy nem csak az életem, de még a rohadt házam is a fejemre akar dőlni, mert legalább lenne ami elterelje a figyelmemet. Még ha tisztában is voltam, hogy ilyen állapotban talán inkább ártanék, mintsem jót tennék a betegekkel. Bosszúsan fújtattam, de legalább nem vágtam a földhöz a táskámat, mint valami totálisan zakkant. – Van egy roppant szar hírem, hogy belém már nehezen fogsz tudni rúgni, vagy húz sorszámot. – kicsit még fel is vontam a szemöldökömet, mert sejtettem, hogy nem gondolta komolyan amit mondott, én viszont részben igen. Úgy éreztem, hogy aki belém akar rúgni, annak már roppant nehéz dolga lehet, vagy sorszámot kellene húznia, mert az élet imád lábtörlőnek használni és kegyetlen játékokat űzni velem, mint legutóbb is tette. Beköltöztem abba a házba, de ha ez nem lett volna elég, akkor még az exvőlegényem lett a szomszédom, aki történesen az a személy is, aki megtalált és megmentette részben a szaros és elbaszott életemet. Olykor díjaztam a tettét, míg a rosszabb napokon a pokolra kívántam érte, ahogyan a kollégáimat is, amiért órákat küzdöttek a műtőben az életemért. Jah, tudom, hálátlan kis geci vagyok, amiért nem ölelem igazán egyiküket se a keblemre, de legalább olykor egy köszönömet ki tudtam már préselni az ajkaim között. – Ha meg értékekre pályázol, akkor jó kutakodást, mert hiába van felcímkézve az a sok doboz, még magam sem tudom, hogy pontosan melyikben mi van. – őszintén csendült a hangom, ebből pedig sejthette, hogy nem rég költöztem. Ha úgy is hazáig kísér, akkor esélyesen úgyis látni fogja, hogy a cuccaim még nincsenek kipakolva, a ház pedig. Azt inkább hagyjuk, mert míg lehet a szikével jól bánok, addig a felújítás és bontásban nem vagyok mester. Elég szarul haladnak a dolgok. Esélyesen csak rontottam az összképen a tetteimmel.


- Aha, szóval valaki segített neked is és most ezért te is segítesz valakin? Csak nem hiszel a karmában? Szerintem a karma nagy hülyeség és rohadt nagy átverés! – elég határozottan és undorral ejtettem ki a „karma” szót, mert ha létezne, akkor nem történt volna meg velem az, hogy valaki vágásra szánt disznónak nézzen. Sok emberen segítettem már, ahogyan annak a nőnek és gyereknek is, így nem igazán értettem, hogy mivel is érdemeltem ki a történeteket. Idegesen dörzsöltem meg az arcomat. – Bassza meg! – ingerülten fújtattam, de nem néztem rá, hiszen nem rá voltam dühös, hanem magamra, amiért megint a múltba rántottak a gondolataim. Egyszerűen csak frusztrált, hogy hiába próbálok meg távol keveredni az egész szarságtól, egyszerűen képtelen vagyok rá. – Mikor is házasodtunk össze, hogy már drágámnak szólítasz? – kicsit elhúztam a számat, de azért megrándult a számszéle, ami ismételten egy fura mosolyt jelentett nálam, majd megrántottam a vállaimat. – Jahh, átérzem. Nekem is volt már szerencsém őrülthöz. Nem kellemes. – kicsit elkomorodom és a hangom is egészen halkan csendült, de most nem érintettem meg a hasamat, ahol a megannyi heg lappang. Minden egyes reggel és este, amikor átöltöztem láttam őket és minden egyes alkalommal egyszerűen emlékeztettek arra, hogy mit is tett az a féreg velem. Miért nem lehet ugyanazt elkövetni másokkal, amit velünk tesznek? Helyette börtönben fog megrothadni. Bárcsak szenvedne ő is. Bárcsak halott lenne. – Ez szuper, viszont gondolom, ha azt mondanám, hogy nincs rád szükségem,  - még ha az, hogy végül belékaroltam a beszélgetés közepette másról is árulkodott. -, akkor is esélyesen maradnál, mert szerinted szükségem van valakire. Neked szükséged lett volna valakire, amikor te voltál a földön? – kérdőn pillantottam rá és kicsit átkoztam magam az egész rohadt kérdés miatt is, hiszen elég volt a saját szarságom, miért is érdekelne még a másik lelkinyomora is? Régebben érdekelt volna, örömmel meghallgattam volna, segítettem volna neki, de most? Most nem tudom. Egyszerűen csak ösztönösen jött a kérdés, mintha olykor még a nem teljesen halott lelkem erősebb lenne a pusztulásra ítélt vidéknél.
- Érthető, eléggé káoszos tud lenni ez a város. Nagy és zűrzavaros, szóval nem gond. Ha ez megnyugtat, akkor én meg nem régen költöztem erre a környékre. Velem is megesett már, hogy eltévedtem, de majd most igyekszem koncentrálni és nem eltévedni, viszont ha megpillantanád a környék legromosabb épületét, akkor szólj. Az lesz az enyém. Tudod, amit egy épelméjű biztosan messzire kerülne. – még egy bólintással is megerősítettem a szavaimat, hogy komolyan beszélek, majd megállva a megállóban ráemeltem a pillantásomat. – Három megállót kell utazni, aztán még úgy 10 percet sétálni, de ez csak akkor igaz, ha nem tévedek el és egyből jó irányba fordulok. – kicsit még a vállaimat is megrántottam, majd amikor megérkezett a busz, akkor felszáltam rá és miután leltem két szabad helyet, akkor lehuppantam az ülésre és a táskámat az ölembe raktam, hogy le tudjon ő is ülni. Mert lehet csak három megállóról van szó, de azért eléggé nagy a táv közöttük.

– Szóval Mira. – lassan fordítottam felé a fejemet, mint aki még nem biztos abban, hogy miként is akarja folytatni az egészet. – New York újdonság számodra, vagy csak ez a része a városnak? – kérdőn fürkésztem, ha azt mondta, hogy New York, akkor ismét megszólaltam. – Hol éltél korábban? Meg amúgy mindent próbálsz poénra venni? – utaltam a korábbi megnyilvánulásaira, mert míg én egy harapós állatra hasonlíthattam, addig ő inkább valami cuki és vicces állatra. Totálisan ellentétemnek hatott már ennyi idő alatt is, ugyanakkor egy kicsit a régi önmagamra is emlékeztetett. Néha a poénkodás segített túlélni a legnehezebb napokat a sürgősségin, de az az eset valahogy kiölte belőlem a vidámságot és a poénokat is.

Mirabella & Leilani  

Tudom, lehetnék kicsit kedvesebb vagy nem ennyire elutasító, de nehéz elfogadnom a segítségét. Főleg, hogy ennyire kiszolgáltatott helyzetben talált rám. Szégyellem magam, úgy érzem, hogy örökre selejt maradok és már soha nem lehetek igazán egész, soha nem lesz olyan, hogy félelem nélkül tudnék kilépni az utcára, vagy hogy ne rettegnék attól, hogy esetleg egy ártatlannak tűnő nesz az őrületbe fog kergetni. A kérdése kicsit kizökkent a gondolataimból és meglepetten pillantok rá, mert nem igazán értem, hogy miként is jutott erre a következtetésre.  – Nem. Itt születtem, csak eddig a város másik részében éltem. – egészen higgadtan csendül a korábbiakhoz képest a hangom és nem is értem, hogy miért árulom el neki, hiszen semmi köze nincs hozzá, talán kicsit jóvá akarom tenni a korábbi viselkedésemet.

Kifújom a levegőt és megingatom a fejemet. – Te üldözted el az embereket, vagy ők nem vették észre, hogy segítségre lenne szükséged? – Minek is érdekel? Nem számít, hiszen úgyse igazán értheti azt, hogy min megyek át. Szeretjük azt mondani a másiknak, hogy ismerjük az érzést, jártunk hasonló cipőben, de valójában nincs így. Senki se érti meg azt, hogy milyen érzés látni minden egyes nap a rohadt hegeket, hallani a hangokat a fejemben, vagy éppen pontosan úgy ébredni, hogy tudom mennyi nap is telt el a támadás óta. Rettegni néha a legkisebb zajoktól is, félni attól, hogy úgy járok, mint most, vagy szembe nézni azzal, hogy úgy érzem semmire se vagyok már jó és soha többé nem fogok tudni életet menteni.

Lenyelem a kikívánkozó beszólást, amikor megismétli a mondandómat és csak egy bólintás kíséretében erősítem mg azt. Szerencsére a buszra se kell sokat várni és hamarosan már az újabb úti cél felé zötykölődünk. Értékelem, hogy kivételesen nem töri meg a csöndet, nem próbálja viccesre venni a helyzetet, és hiába preferálom én is inkább a némaságot végül még is megszólalok és érdeklődve fordulok felé, hiszen ha már egymás mellett ragadtunk rövidebb ideig, akkor legalább illene valamennyit meg tudnom róla. Főleg, mivel az emberek nem maradnak sokáig egy összetört ember mellett, nem tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki a padlón van, nem tudnak csendesen ücsörögni, kivárni. Ők inkább felrángatnak onnan, mintha egy érzéketlen játékbaba lennél és ők pontosan tudnák, hogy is illesszék vissza a láthatatlanná vált darabjaidat, vagy csak szimplán egy marionett bábúvá formálnak. Amikor ismét megjelenik a mosolya, akkor fújtatok egyet és megforgatom a szemem, mert egyszerre bosszant és talán irigylem is érte. Nekem már nem megy így a mosolygás.   – Elég messziről jöttél. – meglepődve csendül a hangom. – Mi hozott ide? Hogy keveredtél ennyire távol az otthonodtól? – megnyomkodom az orrnyergemet és megingatom a fejem. – Ne haragudj. Nincs közöm hozzá. – ennyivel el is engedem a témát, nem fogom forszírozni a választ, de a figyelmemet nem kerüli el miként változik meg a testbeszéde. Magam sem tudom igazán miért teszem, de a kezem a kezére siklik és gyengéden megszorítom, mintha csak némán azt üzenném, hogy ő sincs egyedül. Talán sorstársak vagyunk, talán nem, de mind a kettőnket fogva a tart a múltunk. – Igazából te is menekülsz, csak te pont inkább a ló másik oldalára estél át. – lehet tévedek, vagy nem nyeri el a tetszését a megállapításom, de szerintem a mosolya részben pont ugyanolyan álarc, mint az én durcás fejem. A kezemet visszahúzom és megrántom a vállamat. – Egy ideje már igen. Régebben, sokat mosolyogtam, kedves és segítőkész voltam. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, ez az igazság. – szomorúan csendül a hangom és nem is tudom miért avatom be, de szerencsére meg is érkezünk, így sietve követem őt az ajtóhoz, hogy leszálljunk, mielőtt még túlzottan sokat osztanék meg magamról.  

Habozok, körbepillantok, de végül elindulok az egyik irányba. Remélem jó irányt választottam. Még kicsit zavaros az elmém, így pár lépést követően ismételten belé karolok. – Orvos vagyok, vagy voltam, bonyolult. – legyintek a szabad kezemmel, hogy nem lényeg. -  Mostanában pedig egy romos házat verek szét, hogy aztán megpróbáljam kipofozni. Remélem, hogy nem vagy ijedős. – picit talán túlzás ezt mondani, de az a ház tényleg borzalmas állapotban van. Sok időre és energiára lesz szükségem ahhoz, hogy kicsit jobb állapotba keveredjen. - Útba fog esni egy pékség, oda még beszaladnék, ha nem gond. - szükségem van pár dologra. – És te? – dobom vissza a labdát és közben egymás mellett ballagunk az otthonom felé. A környék kezd ismerőssé válni, így tutira jó felé indultunk el.  – Él itt valakid, vagy teljesen egyedül vagy? – hazugság azt állítani, hogy túlzottan érdekel, maximum egy egészen pirinyóit – vagy még önmagamat is becsapon ilyen téren - , de mások bajával még mindig egyszerűbb foglalkozni, mint saját magunkat kilapátolni a szarból.

Mirabella & Leilani  

A meglepettség könnyedén kiül az arcomra, miközben arcának tanulmányozása közben kicsit hosszabban rajta felejtem a pillantásomat. Nem igazán értem mindazt, amit mond és már ott is van a nyelvem hegyén a kérdés, ami már majdnem kibukik, de aztán inkább sietve fordítom el a fejemet, hiszen a mostani helyzetemet is annak köszönhetem, hogy átléptem a határt. Nem kellett volna felkeresnem azt a nőt a fiával egyetemben, de azt is tudom, ha nem teszem meg, akkor meg képtelen lennék a tükörbe nézni.  Nem mintha ez jelenleg másként lenne. Utálom minden egyes hegemet, ami a hasamat díszíti, ami nem csak a velem történtekre emlékeztet, hanem arra is, hogy talán soha nem lehetek anya. Pár lélegzetvételnyi időre lecsukom a szememet, miközben a fájdalom ismét átjár. Megköszörülöm a torkomat és újra rápillantok. – Azt mondanám, hogy hasonló korban járunk, így fura, hogy meg kellett szöknöd. Felnőtt vagy, így azt tehetsz, amit akarsz, nem? – esélyesen bölcsebb lett volna megtartani magamnak a kérdést, az észrevételeimet, de ha már sok mindenben változtam, azért teljesen nem sikerült kifordulnom önmagamból se.
A köszönöm tekintetére kicsit megrándul a számsarka, ami akár mosolynak is nevezhető, de jelenleg csak ennyire futja. Csendesen hallgatom a válaszát és egyetértően bólintok, hiszen ő is csak azt erősiti meg, amit én mondtam és gondoltam. Újra kifelé bámulok ablakon, rövid ideig hagyom, hogy a csend ránk telepedjen, mígnem végül megtöröm azt. – És sose gondoltál még arra, hogy szembe néz mindazzal, ami történt és ne fuss tovább? Ne hagyd azt, hogy meghatározzon és olyanná formáljon, amilyen valójában nem vagy? – hiszen mind a ketten a végletekig sodródtunk, ő az érem egyik, én a másik oldalára zuhantam. Néha hiányzik az, aki voltam, de gyakran azt érzem, hogy a régi énem már csak egy illúzió és soha nem fogom visszakapni. Helyette marad ez a grumpy cat Leilani.  Nem tudhatom, hogy ő min ment keresztül, de valahol mélyen legbelül az elhangzottak miatt kicsit úgy érzem, hogy sorstársak vagyunk, ezért is érdekel, hogy ő vajon mit gondol. Ő talán megértene, még ha nem is teljesen, de jobban, mint a környezetemben bárki, még ha nem is áll szándékomban rázúdítani mindazt a horrort, amin keresztül mentem.

- Sajnálom, hogy bezárva voltál és történt már veled rosszabb is, mint egy omladozó ház. – hangom egészen halkan csendül, nem pillantok rá, miközben az utcán sétálunk, de attól még érezhető, hogy őszintén így gondolom. Nem ismerem őt, de tudom milyen az, amikor magunkra maradunk, még ha részben ezt önmagamnak is köszönhetem. Másrészről viszont volt olyan, aki önként hagyott magamra már kétszer is, ami pokolian fáj, de még se tudom teljes szívemből gyűlölni az illetőt. Megingatom a fejemet amolyan talán módon, amikor azt mondja, hogy nagyszerű a foglalkozásom. Hajdanán én is így gondoltam, de most sok téren elbizonytalanodom. Még az is megfordult a fejemben, hogy tisztalappal indítok és otthagyom a munkahelyemet és átjelentkezem az itteni kórházba. Már ha egyszer képes leszek újra magamra ölteni a fehérköpenyt. – Ez érdekesen hangzik. Biztosan sok érdekes emberrel találkoztál már. Mi a célod, mi szeretnél lenni? – nem kerüli el a figyelmemet az, ahogyan fogalmazott és még mindig jobb erről beszélni, mintsem arról, hogy mi is történt velünk. Az pedig, hogy őszintén érdeklődöm felőle, vagy csak terelés azt még magam sem tudom, de talán inkább előbbi, mintsem utóbbi. – Szerintem mindenki az, csak másként és másmértékben.  – újra rápillantok és haloványan elmosolyodom, majd a szőke tincsemet a fülem mögé simítom, amit a szellő az arcomba sodort. – Ugyanakkor szerencsés, hogy van aki vigyáz rá és törődik vele. Az emberek általában könnyedén hátat fordítanak annak, aki problémás vagy csak nem illik bele az elképzelésükbe. – szomorúan csendül a hangom és egy kicsit idegesebb fújtatás is társul a szavaim mellé, mert ez mindig is bosszantott, bár talán én se vagyok jobb. Én is mindenkit ellökök magamtól, de azért teszem, mert meg akarom őket védeni mindattól, ami velem történik. Emiatt lehet önző seggfej vagyok, vagy ugyanúgy hibázok, mint mások.
- Igen, egyedül, viszont véletlenül pont az exvőlegényem mellé sikerült költöznöm. Néha úgy érzem, hogy kevésbé is törődhetnének ott fent velem. – és játékosan még az ég felé is bökök, mert amúgy nem hiszek ilyen badarságokban, de attól még bosszantó. Viszont fura, hogy pont egy idegent avatok be, mert még senkinek se meséltem, még a húgomnak se.
Megköszönöm, amikor beenged maga előtt, majd körbenézek a pékségben. Kérek két kiflit, egy kisebb cipót és egy kakaós csigát is. Természetesen megpróbálom én kifizetni, de ha nem hagyja, akkor „köszönöm” lesz a jutalma és egy hálás pillantás.

Kíváncsian fürkészem az utcákat, az itt lakókat miután magunk mögött hagytuk az üzletet.
- Szereted az itteni életedet? Beváltotta a hozzáfűzött reményeidet, az új kezdetet? – kíváncsian pillantok rá, majd befordulok az egyik saroknál, majd a következőnél szintén és kiszúrom a házamat, mire lemondóan sóhajtok, mert még mindig borzasztóan szarul néz ki. Kísértetház is lehetne belőle. – Nos, az az én kísértetházam. – az ujjammal az említett épület felé bökök, majd elindulok ismételten, ha nem futamodott meg. Lassan sétálok, köszönök a többi szomszédnak, ismerős arcnak, akik már részben megszokták azt, hogy itt vagyok. – Nézz a lábad elé, meg a fejedet is védd. Tényleg rossz állapotban van, meg ne ijedj meg, mert esélyesen csak rontottam a helyzeten a felújítási kísérleteimmel. Szóval nem valami kísértet, hanem én kezdtem el leszedni a tapétát, de megkérdőjelezhető a szakértelmem és a sikerem is. – kedvesen csendül a hangom, miközben a zárral bajlódom, amikor végre kinyílik, akkor belépek és megvárom amíg ő is besétál, hogy aztán becsukjam magunk mögött. Még mindig sok doboz nincs kipakolva, van olyan fal, ahol már nincs tapéta, helyette mindenféle firka, idézet található ott, mert elborult pillanatban telefirkáltam motiváló idézetekkel vagy egy-két gondolattal, de van olyan fal is, amiről félig lelogó tapéta köszön ránk. Nah, még nem vagyok gyakorlott felújító.

Mirabella & Leilani  

- Ezek szerint remekül tudsz rajzolni, vagy még azt is tanulod? – kíváncsian fürkészem őt, mert egyszerűbb róla beszélni, mint magamról. Főleg, hogy mostanában eléggé monotonan telnek a napjaim és nem sok érdekes dolog történt velem. Azon kívül, hogy esetleg kivel mekkora mértékben is vagyok bunkó és taplógomba, vagy mennyiszer kételkedem el magammal kapcsolatban és az elmém józanságával kapcsolatban. Néha tényleg megfordult már a fejemben az, hogy lehet elmentek otthonról és ez a tragédia jobban megtört, mint azt valaha beismerném magamnak. – És te is ilyen vállalhatatlan ruhákat akarsz tervezni, vagy te inkább az átlagembereket céloznád meg? – az újabb kérdét követően kicsit ugyan kellemetlenül, de be kell ismernem még magamnak is, hogy kicsit érdekelnek Mira dolgai és nem csak arról van szó, hogy merő udvariasságból kérdezem. Fura, hogy az eddigi kaktusz módorommal nem sikerült még elijesztenem őt, de szemmel láthatóan hatásos a taktikája, mert már én se acsargok rá annyiszor, mint a találkozásunk pillanatában.
Haboztam és egy pillanatig tényleg tudtam ahhoz tartani magam, hogy ez nem az én dolgom és okoskodni sincs jogom, de aztán még se bírtam a nyelvemre harapni.
- Néha nem is kell az, hogy vigyázzanak ránk, vagy megpróbáljanak megóvni minket a hülyeségtől. Elegendő tud lenni annak a tudata is, hogy valaki aggódik értünk és van egy olyan hely, ahol tárt karokkal várnak akkor is, ha életünk legnagyobb baklövését követtük el. – hangom egészen halkan csendült, kicsit meg is remegett és érezhető volt, hogy nem csak a levegőbe beszélek, hanem pontosan tudom milyen érzés ez. Én is sok mindenkit ellöktem magamtól, ahogy megannyi segítőkézre is nemlegesen megingattam a fejemet, de pontosan tudom azt, ha egyszer menedékre vágynék, akkor hova kellene mennem. Lopva rápillantottam és haloványan elmosolyodtam, de aztán sietve fordítottam el a fejemet, mintha csak megbántam volna azt, hogy újra bepillantást engedtem neki a felszín alá. Kicsit talán tényleg így is volt. – Igen, én is úgy érzem, hogy ez az élet újabb kegyetlen játéka vagy csak valami miatt újabb leckét akar adni, de már kezdem unni az életiskoláját. – bosszúsan fújtattam egyet és az egyik kavicsba bele is rúgtam, ami messzire gurult. – Bonyolult. – elsőre csak ennyire futotta és akaratlanul is a nyakamban lógó nyaklánchoz nyúltam, amin az eljegyzési gyűrű megtalálható, de ő ezt nem láthatta, mert a felsőm elrejtette előle. – Rendőr és úgy döntött, hogy egyik napról a másikra eltűnik minden szó nélkül, mert így akart megvédeni. Addigra jegyben jártunk és meg se kérdezte, hogy én mit gondolok. Csak hazaértem és a cuccai eltűntek. – keserűen elnevettem magam és elhúztam a számat is. Fura, hogy mennyire könnyedén megnyíltam előtte és az még furább, hogy teljesen nem is bánom. De azt már nem teszem hozzá, hogy aztán ő volt az, aki vérbe fagyva rám talált és megmentette részben az életemet majdnem egy évvel ezelőtt.

- Miért érzem úgy, hogy nem a fizetett szabadságra gondolsz, tévednék? – rásandítok és sokat sejtetően fürkészem, de nem kezdem el szavakkal nyaggatni, hogy fejtse ki jobban. Ha akarja, akkor elmondja, ha nem, akkor egyszerűen tovalibben a beszélgetésünk, mint a falevél a szélben. A kijelentésére felvonom a szemöldökömet és úgy pillantok rá, mint aki éppen azon morfondírozik, hogy melyikünk épelméjével is lehet a nagyobb gond. – Ezek után meg se merem kérdezni, hogy biztosan minden rendben van-e odabent, vagy esetleg napszúrást kaptál, vagy eddig milyen házban élhettél. – szinte már-már észrevétlenül egy kisebb játékosság megbújik a hangomban. – Valahogy úgy, de lehet előbb fogja valamelyik természeticsapás vagy én lerombolni, mert elegem lesz belőle. Néha úgy érzem egyre rosszabb állapotba kerül. – lemondóan csendül a hangom és intek neki, hogy kövessen. A konyha legalább már használható állapotban van, még ha azért erre is ráférne egy kis felújítás. – Akár meg is vennéd tőlem? – kihívóan pillantok rá és egy gonoszkás mosolyt is kap mellé, mintha csak besétált volna a csapdámba, de aztán legyintek és lerakom a szatyromat a pultra. – Kérsz teát? – ha kért, akkor úgy raktam fel vizet, hogy neki is jusson. – Ha túlzottan stresszes napod lenne, akkor talán beugorhatsz ide, de nem biztos, hogy akkor is ennyire kedves hangulatban fogsz találni, mint most. Viszont itt mindig van mit szétszedni, leverni vagy letépni. – megrántom a vállaimat is, mert egyelőre tényleg még ebben a fázisban tartok, mintsem abban, hogy már szép új tapéta kerüljön fel, vagy éppen csempe a falakra.
Megfordulok és neki dőlök a pultnak, a karomat összefonom a mellkasom előtt és újra végigmérem őt.
- Miért kezd olyan érzésem lenni, mintha csak egy kóbormacska vagy kutya rám talált volna és úgy döntött, hogy hazáig kísér, hogy aztán a nyakamon maradjon, akár akarom, akár nem? – felvontam még a szemöldökömet és egészen komolyan csendült a hangom, ami miatt az se kizárt, hogy sértésnek fogja venni a feltételezésemet. Ha hosszabb ideig nem felelt volna, akkor legyintettem és csak ebben az esetben szólaltam meg újra. – Ne haragudj. Kicsit fáradt vagyok. Ha gondolod, kiülhetünk a teraszra enni és inni. – lehet inkább tea helyett valami erősebbre kellene váltanunk. Ha mondott valamit, akkor egyelőre ezt még nem ajánlottam fel neki, hanem csak kíváncsian hallgattam a válaszát.

Mirabella & Leilani  

Kíváncsian pillantottam rá és egy pillanatra próbáltam megfejteni azt, hogy vajon miként is értheti extrémnek a stílusát, mert jelenleg tényleg nem hat annyira olyannak, aki kitűnne a tömegből. – Túl sokat mutató darabokat szoktál hordani? – hiszen eléggé jó alakja van, ezt még nőként is látom és ehhez még az se kell, hogy vonzanak a nők. Szerintem, ha valaki csinos, akkor csinos és kész. Sőt, szerintem nőként igen is ki lehet ezeket módani és biztatni a nőitársainkat abban, hogy jól érezzék magukat a bőrükben. – Vagy inkább színes egyéniség vagy? Tudod, akik mindenféle színt magukra aggatnak és a végén úgy néznek ki, mint egy színkavalkádos virágoskert. – ezzel sincs baj, de néha azért tényleg akadnak olyanok, akik már túlzásba viszik és meghökkentőre sikerül, mintsem ízlésesre, de ők úgy érzik jól magukat, akkor felőlem nyugodtan. Persze, néha megbámulok én is másokat, a fejemben vélemény születik, de akkor se mennék oda hozzá, hogy kioktassam szerint miként is néz ki vagy mit kéne viselnie. Semmi közöm hozzá, amíg nem árt vele senkinek se, meg nem mutat magából túlzottan sokat, addig nem is érdekel. Főleg mivel tudom, hogy az emberek sokkal összetettebbek annál, mintsem a stílusok alapján ítéletet lehetne mondani róluk.

Esélyesen túlzottan sok mindenbe avatom be, pedig alig fél órája, vagy egy órája találkoztunk, de valahogy még is annyira természetesen jön néha az, hogy ne akarjak minden kérdése elől kitérni, hanem válaszoljak rá. Kisebb sóhaj követő a kavics gurulását a járdán, ahogy belerúgtam és nem felelek egyből. Nem tudom mit mondhatnék, lopva rápillantok, mint aki csak azt kutatja, hogy valóban kíváncsi rá, vagy csak udvariasságból kérdezte, hiszen nem is ismer, így miért is érdekelném őt, de még is annyira őszintének hat és régóta nem éreztem bárki felé egy kisebb kötödést se, mint felé érzek. Mármint nem bízom benne, nem erről van szó, ahhoz több kellene, meg ahhoz is, hogy a barátomnak nevezzem, de tagadhatatlan, hogy kicsit jól érzem magam a társaságában és esélyesen, ha nem lennék ennyire elcseszett, zárkózott, akkor lehet ez a kicsi jóval nagyobb is lenne. – Igen, a beköltözésem napján, de az óta nem. Nem túl jól sikerült, csak hajtogatta a saját hülyeségeit és úgy tett, mint aki pontosan tudja mi van velem, vagy mit kéne tennem, miközben fogalma sincs arról milyen csatákat vívok meg nap, mint nap. – lemondóan és szomorúan sóhajtok, mert még mindig fájdalmas belegondolni abba, hogy aki hajdanán a világot jelentette számomra és a menedéket, az mostanra idegenné vált és csak fájdalmat érzek, ha rágondolok, vagyis főként azt. – Életemben először majdnem megütöttem őt, mármint képen töröltem. – nem vagyok büszke rá, de jól esik végre kimondani hangosan is, mintha csak megkönnyebbülnék. Lehet el fog ítélni miatta, viszont ez nem számít. Néha csak ki kell mondanunk bizonyos dolgokat, hogy igazán szembe nézzünk vele és elfogadjuk, vagy kicsit jobban megértsük.

Egy pillanatra elgondolkodom a válaszát hallva, mert úgy tűnik, hogy hiába vagyunk idegenek, valami még is összeköt minket, ami talán a sérült lelkünknek, vagy a velünk történtek okán kicsit összezavarodott elménknek köszönhető. Ki tudja. Együttérzően pillantok rá és kicsit megfogom a karját is és megszorítom, mintha csak így fejezném ki azt, hogy megértem őt, legalábbis részben így van. A szívemben úgy érzem, hogy kicsit hasonlítunk egymásra, még úgy is, hogy nem igazán ismerjük egymás történetét. – Ki szerint nincs rendben? Szerinted vagy mások szerint? – kíváncsian csendül a hangom, hiszen manapság az emberek előszeretettel kiáltják a másikat őrültnek, zavartnak és elmebetegnek is, néha elegendő az is, hogy csak másként gondolkodunk, mint ők. – Ezek szerint egészen szegény helyen nőhettél fel. Tudod, akkor is azt gondolom, hogy egy épeszű ember nem költözne be ide, de én még is idejöttem. Néha legszívesebben egy hotelbe menekülnék, de nem akarom feladni, mert már sok mindent veszítettem. Nem akarok még többet. – elhúzom a számat és egy aprót sóhajtok, míg ő nézelődik, addig én a teával foglalatoskodom.  Miután elkészült megkérdem milyen ízűt kér, ha pedig választott, akkor egy bögrébe rakom a teafiltert és ráöntöm a forró vizet is. – Ingyen adom. – rákacsintok és elmosolyodom. A korábbi morcos és harapós kutya énem picit elillanni látszik. - Ha egyszer elmenekülnél egy omladozó rémházba, akkor bármikor jöhetsz. Akad szoba, csak hát az is pontosan olyan rossz állapotban van, mint a lakás többi része. – utalok itt arra, hogy tényleg szinte sehol se tartok még a felújítással. Nappalival és a konyhával próbáltam kezdeni, meg a fürdővel. Aztán jöhet majd a többi, remélhetőleg nem fogom hamarosan feladni és kudarcot vallani.

- Te hiszel abban, hogy két ember nem véletlenül találkozik? – szegezem neki az újabb kérdést, miután a kóbor macskás megszólalással se sikerült elijesztenem őt, sőt, úgy tűnik, hogy még tetszett is neki, ami egészen fura és még igazat is ad. – Köszönöm előre is, lehet élni fogok a lehetőséggel, de ahhoz még olyan állapotba kéne hoznom a falakat, de lehet valami szép virágos vagy erdős mintát el tudnék képzelni a nappaliban vagy a hálóban. – egy pillanatba elmerengett, halovány mosoly játszik az arcomon, ahogy eszembe jut a nagymamám kertje, vagy egy-két kirándulás amiben részem volt gyerekként. Sóhajtok egyet, majd inkább a teákat teszem egy tálcára egy kis ropogtatni valóval és kiviszem őket a teraszra. – Szükséged van párnára vagy plédre? – ha kért valamelyiket, akkor azért még visszamentem a házba, ha nem, akkor helyet foglaltam az egyik hintaszékben és kifelé bámultam a fejemből. – Sürgősségin dolgoztam. S azért bonyolult, mert kicsit úgy érzem, hogy elromlottam és már nem tudnám ellátni a feladataimat. – nem megyek egyelőre bele részletbe, helyette inkább meg fogom a forró csészét és megfújom a teát, majd nagyon-nagyon óvatosan belekortyolok. – Van kedvenc helyed már a városban? Vagy olyan hely, amit szeretnél megnézni? – lehet furán hat a kérdés, meg szívesebben tudnám meg azt, hogy mi történt vele és miért vált ilyenné, de egyelőre nem támadom le. Inkább a jövővel kapcsolatban kérdezem, talán még lehet akadna olyan hely is, ahova együtt elmehetnénk, azt hiszem. Nálam ez változó, mert néha elég bátorságot érzek ahhoz, hogy kilépjek a világba, de néha meg elrejtőzni akarok. – Szeretsz piacra járni? Mármint bármilyenre, tudod nem csak termelői piac van, hanem bolhapiac és társai. – fogalmam sincs, hogy ő mennyire van képben, de itt elég jó kis zsibvásárok is szoktak lenni. Én is kiakarok majd nézni, hátha találok olcsón jó dolgokat a lakásomhoz.

Mirabella & Leilani