Bármennyire is elbaszottnak hangzik, hamarabb hittem volna azt, hogy kirabolnak ebben az állapotban, mintsem azt, hogy valaki a segítségemre fog sietni. Talán túlzottan sötétté váltak a gondolataim, az idegenekről alkotott véleményem a történések árnyékéban, vagy csak a kelleténél jobban kivetítem a lelkemben lakozó sötétséget, magam sem tudom. S míg máskor valószínűleg elküldeném a búsba a másikat, addig most inkább hálát érzek, amiért segített újra visszatérni a valóságba, ami valójában kegyetlenül fájdalmas és rideg hely számomra, de még mindig jobb, mint a múltam árnyai között fulladozni. Miután eléggé kitisztult a kép ahhoz, hogy jobban szemügyre vehessem őt, akkor a pillantásom rajta felejtem, meg se próbálom leplezni a tettem, de érdekel az, hogy kit is sodort az élet az utamba.

- Nem hiszem, de köszönöm. – természetesen már más is mondta ezt, de én még se érzem annyira különlegesnek. A visszakérdezését hallva sietve bólintok, mert tényleg szükségem lenne egy kis vízre. Reménykedően fürkészem őt, miközben ő elmerül a gondolataiban és már majdnem megszólalnék, hogy szívesen adok pénzt is, ha beszaladna a boltba, de pont ekkor adja tudtomra, hogy van neki. Alig, hogy elengedi a kezemet az ölembe ejtem és veszek még pár mély levegőt, amit a lehető leglassabban fújok ki. Azzal, hogy még a kupakot is lecsavarja eléri, hogy haloványan elmosolyodjam, ami valljuk be már kész sikernek mondható, mert inkább voltam morcos és térj ki az utamból típus, mintsem kedves és mosolygos. – Köszönöm. – ezt még elmotyogom az orrom alatt és elveszem a palackot, hogy aztán beleigyak. Lassan kortyolom a vizet, majd pedig kinyújtom a kezemet a kupakért, mert már érzek annyi erőt magamban, hogy erre képes legyek. – Fogjuk rá. – hazugság lenne azt állítani, hogy jól vagyok, de megvagyok, ahogy eddig is. - Mi a teljes neved, vagy jobb szereted, ha így hívnak? – kérdőn pillantok rá, mert a szavai azt engedik sejtetni, hogy ez valaminek a rövidítése. – Lei vagy Leila. – adom meg az engedélyt arra, ha akarja, akkor nyugodtan becézhet úgy, ahogyan mások is szoktak. Rövidebb és talán könnyebb is megjegyezni, mint a teljes nevemet.

Kicsit meglepetten pislogok párat, amikor nem fordul egyből sarkon, miután segített. Egyértelműen kiül az arcomra, hogy habozok, de aztán bólintok és elfogadom a kezét, hogy felsegítsen. Igaz, csak az egyikkel kapaszkodom belé, a másikkal inkább az oszlopot fogom meg. Miután felálltunk kicsit leporolom a fenekemet, mintha csak ezzel meg tudnám szabadítani a ruhámat New York kószától.
- Mindig ennyit beszélsz? – akaratlanul bukik ki a kérdés ajkaim között és kicsit el is szégyellem magam, amiért hangot adtam az első gondolatomnak. – Sajnálom, nem akartam bunkó lenni, egyszerűen csak megszoktam azt, hogy nem nagyon beszélgetek mostanában senkivel se. – sietve próbálok javítani a helyzeten és még számomra is meglepő, hogy aggódom egy idegen érzései miatt. Mostanában inkább az volt igaz rám, hogy pont leszarom a másik mit is érez vagy gondol, főleg, hogy alig akad olyan, aki ténylegesen ismeri a történetemet. Kicsit megdörzsölöm a halántékomat, mert a fejem továbbra is zsong és ezen az se segít, ahogy folyamatosan kérdésekkel vagy ötletekkel bombáz. A lényeg az, hogy beszél hozzám. Csak egy kis csendre vágyom, amit itt biztosan nem fogok megkapni, mert ahhoz ez a város túlzottan is árasztja magából a különféle zajokat. Lemondóan sóhajtok. – Nézd, igazán hálás vagyok, amiért megálltál segíteni, szívesen kifizetem a víz árát is, de nem hiszem el azt, hogy nincs jobb dolgot, mint egy idegenért aggódni. – ennyit arról, hogy megpróbálok kedvesebb lenni, ha volt már annyira rendes, hogy a segítségemre sietett. Élesen szívom be a levegőt és eléggé hangosan fújom ki, miközben orrnyergemet megmasszírozom. – Amúgy te valami fura betörő vagy? Mármint megmented a bajba jutottokat, aztán ártatlanul előadod, hogy hazakíséred őket, mígnem végül megszabadítod az értékeiktől? – kérdőn felvontam a szemöldökömet, de aztán a számsarka kicsit megrándult, amire rá lehet azt is fogni, hogy elmosolyodtam, így érezhette, hogy nem gondolom komolyan. Azért ha túlzottan magára vette volna, akkor megérintettem a kezét és szavakkal is a tudtára adtam, hogy csak elbaszott a humorom, nem gondoltam komolyan. Tanácstalanul pillantottam körbe. – Inkább az utóbbit választom és igazán hálás vagyok, amiért nem hagysz magamra. – tudtam jól, hogy ezt a viselkedésem nem igazán tükrözi, de attól még így volt. – Beléd karolhatok, vagy megfoghatom a kezed? Még kicsit bizonytalan a talaj a lábam alatt. – kérlelően pillantottam rá, ha pedig igen volt a válasz, akkor elindultam a közeli megálló felé. – Egyébként mindig ennyire kedves vagy? Nem félsz attól, hogy egyszer egy őrültbe botlasz, aki árthat neked? – ez mégis csak New York. Itt sose lehet tudni. Voltak már nekem is érdekes eseteim a sürgősségin, meg necces helyzeteink, de míg azokat sérülés nélkül megúsztam, addig egy őrült látogatását már majdnem nem. Éltem, de részben halott maradtam. – Amúgy ne vedd magadra a stílusomat, mostanában ilyen vagyok. Ha örömet és boldogságot keresel, akkor jobb ha még most fordulsz sarkon. – nem állt szándékomban zsákbamacskát árulni és manapság akadnak igazán érzékeny emberek is, így jobbnak láttam ezt tisztázni, hiszen magam sem tudtam előre megmondani, hogy mikor miként is fogok reagálni.

Mirabella & Leilani  

Valamilyen szinte már-már abszurd az, hogy arra tettem fel az életemet, hogy embereken segítsek, életeket mentsek, de még is úgy érzem, hogy egy életet soha nem leszek képes megmenteni, ami nem más, mint a sajátom. Talán tényleg olykor sokkal egyszerűbb másokon segíteni, mintsem saját magunkat kirángatni a legmélyebb mocsárból, ami újra és újra csak egyre lejjebb húz, hiába is próbálunk meg kikecmeregni onnan. Részben ezt éreztem, hogy ott ragadtam egy sötét erdő legmélyén, csapdába esve egy mocsárban, ahol elegendő egyetlen egy rossz lépés, hogy aztán örökre elnyeljen és többé még annyira se lássam a fényt, mint most.
Ismerem a pánikroham minden egyes tünetét, normál esetben mindent el tudnék róla mondani, de most mintha minden tudásom egyszerűen elillanna még azelőtt, mielőtt igazán felidézhetném. Helyette marad a félelem, a bénultság érzete, miközben egyre inkább azt érzem, hogy a megfulladok, mintha csak nem jutnék elegendő levegőhöz. Ez pedig még inkább a múltba ránt, még inkább kezd kibontakozni a múltam legsötétebb árnya, miközben a külvilág egyre inkább kezd megszűnni egészen addig, amíg a ködön át meg nem hallok egy gyengéd hangot, majd pedig megérzek egy érintést. Fogalmam sincs, hogy ki lehet ez a nő, ahogyan azt se tudom, hogy ő is csak a képzeletem szüleménye, vagy tényleg létezik, mert ebben a pillanatban még minden túlzottan káoszos.
Talán nem is számít, hogy létezik vagy nem, egyszerűen csak igyekszem a hangfoszlányokba kapaszkodni, mert szükségem van segítségre. Egyedül ebből a ködből képtelen lennék kitalálni. A beszéd nem megy, de alig észrevehetően bólintok amikor azt mondja, hogy a hangjára figyeljek. Némán fohászkodom, hogy beszéljen, beszéljen, csak ne hagyja abba, mindegy mit mond, de szükségem van a rémálmon túli hangra, ami elnyomhatja a démonjaim hangját. Kérdését hallva nemlegesen megrázom a fejemet, mert jelenleg nem kérek semmit se. Aztán elhangzik a megfelelő dolog is, mire ráemelem a pillantásomat és követem őt, amikor arra próbál rávenni, hogy figyeljek a légzésemre. Figyelem őt, leutánzom, miközben a légzésre koncentrálok és a kép is kezd egyre inkább tisztulni, ugyan még a tüneteim nem szűntek meg, de a pillantásom is kezd kicsit tisztább lenni. A percek múlásával szép lassan eljut a tudatómig az is, hogy fogja a kezemet, ami kicsit a biztonságérzetemet növeli.
Mély levegő és kifúj.
Emlékeztetem magam, majd ráemelem a pillantásomat, amikor ismét megszólal, s míg ő abbahagyja a légzésem irányítását, addig én továbbra is úgy teszek, mint a korábbi percekben. Talán összességében 10 perc is eltelik, mire a pulzusom is kezd újra normálissá válni és mire elég erőt érzek ahhoz, hogy megszólaljak.
- Leilani vagyok. – először csak ennyit mondok és továbbra is a légzésemre figyelek, olykor kicsit megszorítva a kezét, mint aki csak attól fél, hogy a biztonságot jelentő mankó bármelyik pillanatban elillanhat. Pár perccel később a pánikroham és a tűnetek teljesen megszűnnek, mire egy hatalmas sóhaj szökik ki ajkaim között. – Köszönöm. – hálásan pillantok rá, majd megköszörülöm a torkomat, mert jelenleg nagyon is kiszolgáltatottnak érzem magam, jobban, mint az elmúlt hónapok alatt. – Esetleg van egy kis vized? – óvatosan csendül a hangom, hiszen nálam nem volt és abban is biztos voltam, hogy képtelen lennék visszamenni egyből az üzletbe.
- Mira, ugye? – bizonytalanul csendül a hangom, de érthető, hogy abban az állapotban nem mindent hallottam meg amit mondott, vagy nem vagyok biztos abban, hogy jól hallottam.

Mirabella & Leilani  

Jó nagy marha voltam, amikor úgy döntöttem, hogy ez életem lehető legjobb döntése ebben a szarságokkal teli helyzetben. Rohadtul nem így volt! Egyik pillanatban önként gyújtottam volna fel azt a romhalmazt amibe költöztem, mert a hátam közepére kívántam az egész bajlódást ami vele együtt járt, míg máskor tényleg segített elterelni kicsit a gondolataimat és volt min levezetnem a feszültséget. Néha egy kis bontás, aprítás egészen felemelő érzés tud lenni. Főleg, ha éppen azt képzeled el, hogy a démonjaid tökeit, vagy éppen fejét találod el. Bárcsak így lenne, de nem így volt. Továbbra is ott keringőztek a felszín alatt, hogy újra és újra emlékeztessenek mindarra, ami velem történt majdnem egy évvel ezelőtt.
Ha sikerült volna bármennyit is gyógyulnom, vagy legalább kicsit felülkerekednem a belőlem lakmározó szörnyeken, akkor nem öt perce állnék itt az utcán, úgy mintha most ültettek volna el ide, mint valami rohadt virágot és nem úgy bámulnám az üzletet is, mint aki azt se tudja mi az. Szerettem volna olyan lenni, mint a többi ember, akik annyira könnyedén sétáltak ki és be, mintha valamit ingyen osztogatnának odabent. Idegesen simítottam végig a kabátomon, mintha csak meg akarnám igazítani, vagy csak egy láthatatlan szöszt akarnék elüldözni, de valójában egyikről se volt szó. Nagyot nyeltem és mély levegőt vettem, amit aztán lassan kifújtam. Talán inkább egyből a barkácsboltba kellene mennem, nem lenne szabad semmilyen kitérőt tennem, de akkor is majd meghallok végre egy kis finom péksüteményéért. Ha nem hazudott az internet, akkor itt kapni a környék legjobb péksüteményeit. S elnézve, hogy milyen ütemesen szállingóznak ki és be az emberek valahogy úgy érzem, lappanghat igazság az olvasott véleményekben.
Csak pár lépés, talán nagy sor se lesz, mert több kassza van. Csak jössz és mész.
Próbálom magamat biztatni és nem arra gondolni, hogy mennyire gyűlölöm magamat azért, hogy a fülesemet otthon felejtettem. Az legalább segítene abban, hogy ki tudjam zárni a legtöbb kéretlen zajt, vagy legalábbis tompítani azokat.
Ismételten nagyot sóhajtok.
Nem lesz gond. Minden rendben lesz.
Haha, jó vicc. Kit akarok átverni?
Úgy egy éve nincs semmi se rendben és néha úgy érzem, hogy soha nem is lesz már.
Végül sietve tépem fel az ajtót, hogy kikerülve valakit beljebb sétáljak az üzletbe és minden erőmmel azon vagyok, hogy a pékáruk illatára összpontosítsak, ami belengi az üzlethelyiséget. Igyekszem minden zajt kizárni, ami pár percig megy is, de ahogyan egyre több cipőcsoszogás jut át a képzeletbeli falaimon, egyre több evőeszköz csörren, vagy éppen szék csikordul meg, miközben a sor halad előre, úgy kezdem én is egyre inkább elveszíteni a kontrollt.
Érzem, hogy a szívem egyre hevesebben kezd verni, miközben a mellkasom szorítani kezd és jön az ismerős szédülés is. Sietve próbálok kijutni az üzletből mit sem törődve a bosszankodó megjegyzésekkel, miközben neki megyek egy-két embernek. A járásom egyre inkább instabilabbá válik, mire sietve kapaszkodom meg az egyik oszlopban, próbálok mély levegőt venni és koncentrálni a légzésemre, de képtelen vagyok rá. Újra ott vagyok, látom a felém közeledő cipőt, miközben magatehetetlenül fuldokolom a saját véremben a konyhám padlójában. A kezem megremeg, és a többi tünet mellé könnyedén csatlakozik be a jeges verejték is. Lassan csúszom le a földre, az emberek beszéde összemosódik előttem és úgy érzem, hogy csak pillanatok kérdése és a sötétség ismételten magához fog ölelni.
Nem akarok ott lenni. Végre szabad akarok lenni!!
Semmiből egyszer csak valaki bekúszik a látómezömbe. Érzem, hogy valaki megfogja a kezemet és beszél hozzám, de nem értem. Nincs erőm a fejemet se felemelni, ahogy a kezemet se elhúzni már, miközben a hideg betonon ülök az oszlopnak dőlve. A pulzusom az egekben van, a szédülés egyre rosszabb, a kép kicsit elmosódott és úgy érzem, hogy szép lassan megfulladok, pontosan úgy, ahogy hajdanán hittem, csak akkor azt gondoltam, hogy a saját vérem fogja részben a vesztemet okozni.

Mirabella & Leilani