Maggie, ahogy a legtöbben szólították, régen üde színfolt volt a szürke hétköznapokban. Ragályos volt a mosolya, a nevetése, az optimizmusa. A kisugárzása még a legkeserűbb emberekkel is elhitette, hogy van fény az alagút végén, és az emberiség nem teljesen romlott. Sokat álmodozott, aztán az álmai később célokká alakultak. Olyan célokká, amikért hajtotta magát, amikért képes lett volna a csillagokat is lehozni az égről. Maggie volt bátyja számára az idegesítő kishúg, aki bár ne lett volna, húga számára a bosszantó nővér, aki a korábbi esetekből tanulva nem adta kölcsön a kedvenc felsőjét arra a bizonyos első randira. Maggie szerette a szülei társaságát, élvezte, ha már gyerekként is felnőttek között lehetett. Az intellektuálisan stimuláló környezetet mindennél többre tartotta. Mégis megvolt az a képessége, hogy nem lógott ki a kortársai közül. Okos volt, évfolyam elsőként végzett, kedvessége és bája a legnépszerűbbek közé emelte. Soha nem ő volt, aki a tipikus csínyeket kitervelte, vagy bármi olyanra biztatta volna a többieket, aminek a későbbiekben következménye lett volna, de ha a körülmények, a barátai és a csillagok állásai is úgy akarták, hogy pont ott legyen pont akkor, amikor történik valami, nem mindig futamodott meg.
Egyetlen egy valamit - vagy inkább valakit - nem sikerült sosem igazán a magáénak tudni, ami mélyen megbélyegezte a jövőjét. Azóta is élete legnagyobb kudarcának könyveli el a túl korai, túl fiatalon megköttetett házasságát, aminek túl hamar vége lett és túl fájdalmas sebeket hagyott rajta, benne, körülötte, az elméjében és a lelkében.



Marigold, ahogy a környezete az utóbbi években utal rá - hiszen már se nem fiatal, hogy becézgessék, se nem illik rá egy kedves, aranyos gyerekkori megszólítás - szeretné azt hinni, hogy fiatalkori önmagának egy érettebb változata, és sokszor hajlamos is ezzel áltatni magát, de néha eszébe jut, hogy talán ideje belátnia, mennyit is változott régi, csillogó önmagához képest. bármilyen nehéz is belátnia, milyen sokat veszített a fényéből. Ami örök és változatlan, az a mosolyában megbújó melegség, a vonásaira kiülő határtalan kedvesség, az a fajta megmagyarázhatatlan valami, ami körbelengi az auráját, és az ember nem tud rossz véleményt alkotni róla sem első, sem második, sem harmadik benyomásra. Okos nő, aki okosan tartja magától kartávolságra a többi embert, nehogy valaki lássa, mennyi minden lakozik a védjegyévé vált mosoly mögött. Már nem álmodozik, sokkal racionálisabban látja a világot, mondhatni két lábbal áll a földön. Sokkal csendesebb, mint volt, halkabb, megfontoltabb. Ahhoz képest, régen mennyire őszintén kimondta, amit a szívén viselt, most már kétszer átgondolja, mi az, amit valóban szeretne megosztani. Tanult a hibáiból, emlékszik az összesre, nem hagyják nyugodni, és esze ágában sincs még egyszer ugyanazokat elkövetni. Túl naiv volt fiatalon, legyőzhetetlennek hitte magát, nem vette észre a szemmel jól látható akadályokat - vagy csak nem akarta észrevenni, mert a kudarc elképzelhetetlen volt számára. Ma már édesanya, egy felnőtt nő, nem egy lány, gyermeki bolondsággal. Nem engedheti meg magának, és nem is akarna az lenni. Kerüli a konfliktusokat, ami néha kimerül csöndes megadásban, máskor a saját mentális és érzelmi jóllétét ignorálva tesz a másik kedvére a béke érdekében. Húga szerint gyenge ahhoz képest, amilyen volt, bátyja inkább egy meggyötört kertvárosi özvegyhez hasonlítja, akinek nincs sok keresnivalója a városban. Fiatalkorában a túlzó szeretetével eltaszította magától azt, akit annyira maga mellett akart tudni, most pedig az ellenkezőjével ugyanezt csinálja - tudtán kívül. Bezárkózott, a kulcsot messzire eldobta, és esze ágában sincs beengedni senkit az ajtón túlra. Viszont egy valamire nagyon figyel: a külsőségekre. Ha már odabent semmi sincs rendben, legalább külső jelét nem mutatja ennek. Gyerekkori ambíciói, mi szerint színésznő szeretett volna lenni, ha másban nem, de ebben tökéletesen kiélheti. Mondhatni élete alakítását nyújtja a mindennap gondosan magára öltött maszkkal.

- Hogy érzed magad, Maggie?
A harmincas évei végén járó férfi hangja csupán zavaró háttérzaj volt a cikázó gondolataim között. Jobban lefoglalt a fejemben futó monológ, a környezetem tanulmányozása és a válaszadás teljes kikerülése. Párbeszéd helyett az irodáját mértem fel. Látszott rajta, hogy próbálta gondosan berendezni. Otthonos légkört akart teremteni, ha már egyszer ilyen helyre keveredik az ember, akkor ne azt érezze, hogy bármi áron menekülni akar, hanem ha már annyira pocsékul érzi magát, hogy a világ kitaszítottjaként kezeli saját magát, legalább ez a szoba legyen mentsvár, egy biztos, befogadó pont. A világos színekkel igyekezte ellensúlyozni a borús gondolatokat, javítani a közérzetet. A puha kanapé kényelmének el kellett volna űznie minden szorongásomat, le kellett volna mosnia rólam a gátlások és a szégyenérzet mocskát, de minél inkább tudatában voltam ennek az akaratlagos manipulációnak, annál inkább el akartam menni. Abban a pillanatban döntöttem el, hogy maradok, amikor észrevettem a mérnöki pontossággal berendezett szobában egy apró hibát. Nem is inkább hibát, inkább csak tipikusan férfi kézre utaló jelet. Egy kis páfrány szenvedett a tűző napon. Aztán keresni kezdtem a többi hibát, ami egy ideje a legszórakoztatóbb dolog volt, amit csak csináltam.
- Maggie…?
Néhány perc után sóhajtva fordultam vissza a férfi felé. Hetek óta először a fejemben szüntelenül csacsogó hangot elnémítottam és gondolkodni kezdtem. Mégis mi lenne a helyes válasz egy ilyen kérdésre? Megcsalt feleség lettem, aztán ex-feleség, mindezt szinte még gyerekként. Hogy kellett volna éreznem magam? Nem tudtam eldönteni, hogy mérges, szomorú, csalódott vagy inkább kétségbeesett voltam abban a pillanatban. Csak annyiban voltam biztos, hogy bármi is ez az érzés, szeretném megtartani magamnak.
- Nem szeretnék az érzéseimről beszélni.
És nem is tettem.


- Hogy érzi magát, Mrs. Miller? Ugye… szólíthatom így? - Óvatosan kérdezi a nő a szemüvege kerete fölött elnézve. Csöndben várja a választ, addig mozdulatlanul néz rám. Az egyértelmű igenlés egy alig látható bólintás formájában érkezik tőlem, mire a nő csak sóhajt, összecsukja az ölébe fektetett mappát, a fotelje mellett lévő kis asztalra teszi a szemüvegével együtt. Szinte oda sem figyel a mozdulataira, mert már egész biztos vagy ezerszer elismételte őket, amióta praktizál. Várakozóan oldalra billenti a fejét. lábait keresztbe veti, majdhogynem kényelembe helyezi magát, mivel arra számít, hogy a másik kérdésére is válaszolok valamilyen formában. És arra valamivel bővebb választ vár, mint egy apró bólintás.
Egészen nosztalgikus érzés egy ilyen szobában ücsörögni. A körülmények mások, az ittlétem indoka valamelyest hasonló, ami viszont teljességgel azonos, az a bennem csapongó rengeteg érzés megmagyarázhatatlan kavalkádja. Nem szeretek és nehezemre esik ezekről beszélni, ha pedig saját magamnak képtelen vagyok körülírni, másnak sem tudok beszámolni.
Ahogy évekkel ezelőtt, most is abban találok menekvést, hogy a környezetemet vizsgálom. Minden minimalista, minden letisztult, gondos női kezek rendezték be a szobát. Színes virágok nincsenek, zöld növények cserélik az oxigént a csukott ablakok mellett. Most mégsem keresem olyan intenzíven a hibákat, mert legbelül azt érzem, felnőtt fejjel talán már hajlandó lennék beszélni. Sőt, szeretnék, de nem tudom, hogy kezdjek bele. Fogalmam sincs, milyen választ vár tőlem, vagy mi lenne a helyes. Azt hiszem, ebben nem változtam, hiába telt el annyi év. Anno az iskolapadban belénk nevelték, hogy minden kérdésre van egy helyes válasz, de akárhogy keresem, nem találom. Amilyen egyszerűnek tűnik a kérdés, annyira képes zavart okozni az egyébként is kaotikus rendszerben. Mélyet sóhajtok, és a tekintetem az egyik sarokban lévő kis pálmáról az ölemben összekulcsolt ujjaim felé fordítom. Apró résre nyílnak ajkaim, mielőtt még viszont bármit mondanék, meggondolom magam.
A férjem meghalt Irakban, mégis hogy érezném magam?
Egy pillanatra a nőre nézek, akinek a várakozó vonásai mostanra teljesen ellágyultak. Bizalmat, türelmet és melegséget sugároz elvárások helyett. Pontosan erre van szükségem, és ez az egyetlen kósza pillantás a nőre, ez az apró, kíváncsiság vezérelte mozzanat segít átugrani azt a gátat, amit bő huszonhét éve nem sikerült.
- Nem jól. Nem érzem jól magam.
Amikor végre rászánom magam a beszédre a hangom halk, a mondat végére pedig el is csuklik. Egyik kezemmel finoman megérintem a kulcscsontok közötti mélyedést a nyakamon, mintha keresném a saját hangom, ami a férjem, a gyerekeim apja halála óta elveszett. A próbálkozás szinte felesleges, hiszen én is tudom, hogy nem fogom megtalálni. Egyelőre. De ha nem zárkózom el a világ elől annyira, akkor egy kis segítséggel meglesz az. Segítséggel és idővel.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Azta! Őszintén szólva szerintem már rég nem olvastam egy ennyire érzelemdús olvasmányt. Tökéletesen átadtad a karakter érzelmi világát, gondolatait, mit-miért mond, olyannyira, hogy teljes mértékben Maggie személyébe tudtam lépni még én magam is.  
Annak ellenére, hogy a karakter maga egy nagyon mosolygós, kedvesnek tűnő nő, mégis a szomorúság lengi őt körbe, mint akiből kiveszett az a bizonyos fény, amit szívből remélek, hogy sikerül még visszaszereznie, hiszen az élet akármilyen ijesztő is, mégis megy tovább. Bízom benne, hogy megtalálod azokat az embereket, akik segíthetnek a boldogságod visszaszerzésében, mert hidd el, még nem késő.
Imádtam a karakterlapodat olvasni, fantasztikus írás lett, gyönyörűen megálmodtad, felépítetted, majd pedig megfogalmaztad a karaktert. A jellemért pedig külön piros pont jár! Egyszerűen minden tökéletes. Éppen ezért sem szaporítom itt tovább a szót, már biztosan várnak is rád. Aztán remélem sikerül újra megtalálnod a helyed ebben a nagy világban.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!