Celbridge alig húszezer fős lakosságú kis város, de különösen szép. A város kicsi volt, de megőrizte, tükrözte az antik vonást, mely a 18.-19. századi Angliát jellemezte. Soha nem panaszkodtam, hogy egy ilyen kicsi, jelentőségmentes városkában születtem. Nem zavart, nem is érdekelt. A családom sem volt gazdag, egyszerű, munkásemberek voltak. Az átlaghoz képest jól éltünk, megfelelő életszínvonalon, ami kellett nekünk, meg tudtuk venni.
Az egész család katolikus volt, így elkerülhetetlen volt, hogy nekem is hasonló taníttatásban kellett részesülnöm, így katolikus iskolába jártam, de a vallást sosem sikerült teljesen magaménak éreznem. Bár hitem nem volt, elkezdett érdekelni a vallás és a mitológia, az egyetemen pedig kulturális antropológia szakon folytattam tanulmányaimat és doktoráltam le, viszont ennyivel nem elégedtem meg, hanem folytattam az egyetemet, irodalom történelem szakon.
A könyvek, a tanulás, a tudás megszerzése mindig nagyon fontos dolog volt számomra. Műveltnek tartottam magam, de másoknak is ez volt a véleményük, tehát biztos forrásból tudom, hogy nincsenek önértékelési gondjaim. Gyerekkoromtól kezdve a könyvek szerelmese voltam, időm nagy részét a szobámban töltöttem a családom könyveivel, melyek főleg keresztény kötetek voltak, de akadtak köztük klasszikus krimik, romantikus regények és tankönyvek is. Kicsit később már a helyi könyvtárat is látogatni kezdtem, hogy olyan kedvemre válogathassak az engem igazán érdeklő kötetek közül. Nem voltam túl válogatós, de szívesebben olvastam az ókori Egyiptomról, mint az Üvöltő szeleket Emily Brontetől. Félre értés ne essék, kiváló írónő és a könyv sem volt rossz, de nem az én világom volt.
Elmerültem az ősi kultúrákban, a vallások világában, mitológiákban, legendákban és mondákban és a különböző tudományokban és arra gondoltam felnőttként én is ilyen kutató leszek, aki elmerülhet ezekben a mesés világokban.
Az egyetem sajnos nagyon drága volt, a családom aligha tudta volna egyedül kifizetni, így elkezdtem dolgozni, hogy be tudjak szállni a tandíjba. Egyébként sem várhattam el szüleimtől, hogy egy életen át mindent fizessenek, amit szeretnék, hiszen így is sokat dolgoztak a mindennapi megélhetésünkért.
Első állásom egy lovardában volt, ahol inas voltam a lovász mellett. Segítettem gondozni a hátasokat, takarítani az istállót és mikor már rutinosabb lettem, jó magam is megtanultam lovagolni, így már tudtam segíteni, mikor a lovász a tanítványokkal foglalkozott, ám egy tragikus napon az egyik Musztáng valami idegkárosodást kapott, megvadult és egy erős rúgással betörte munkaadóm koponyáját. Azon a véres napon én is a lovardában tartózkodtam és be kell vallanom, elképzelésem sincs mi történhetett. Minden úgy zajlott, ahogy szokott, semmi új nem volt, rutinos nap volt, mikor kivezette a lovat, mely egészen addig a napig teljesen egészséges volt. A hátast nem ijesztette meg semmi, a lovász akkor is úgy bánt vele, ahogy mindig, mégis valami elképesztő kaotikus őrület lett úrrá a lovon és gazdája ellen fordult, mikor az újonnan jött növendéknek ki akarta vezetni a lovat. Az udvaron a ló eszeveszett tombolásba kezdett, majd fejbe rúgta a főnököm, aki azonnal meghalt.
A ló tovább tombolt, ám mielőtt még bárki másban újra kárt tehetett volna, a lovarda egyik rangidős alkalmazottja lelőtte a vad lovat. Sajnos sosem derülhetett ki mi történt, bár nekem volt egy sanda gyanúm. Mikor a lovarda új növendéke elsétált a lovak előtt, mind különös félelemmel és dühvel meredtek rá, mintha a kisugárzásában a lovak találtak volna valami kivetni valót. Félelem és düh kerítette őket hatalmukba, mi pedig eltanácsoltuk őt a lovardából.
A tragikus nap nem múlt el hatás nélkül, ugyanis az eset mélyen megrázott, a véres jelenet pedig hosszú ideig kísértett még. Máig nem találtam rá magyarázatot, hogy létezhet, hogy egy ember ilyen hatással legyen az állatokra. Bár a rendőrség és egy állatorvos szerint a ló idegrendszeri károsodást szenvedett, attól vadult meg, én tudtam, hogy nem így volt. Az a fiatalember a ludas. Az ő jelenléte babonázta meg az összes lovat.
A baj még nagyobb lett, amikor a lovarda csődbe ment, így munkanélküli lettem. Muszáj volt találnom valamit, kellett a pénz, így állást vállaltam a Mater Misericordiae University Hospital recepcióján. Phibsborough-ben, Dublinban volt a kórház, nekem pedig nem volt más dolgom, mint időpontokat adni a betegeknek, a megfelelő helyre irányítani őket és más egyéb asszisztensi feladatokat ellátni, ami a betegirányítással volt kapcsolatos. Néha elég megdöbbentő dolgokat lehetett tapasztalni. Bár Dublint alig félmillióan lakják és sok más kórház is van a környéken, nem találkozni olyan sok pácienssel, mint mondjuk New Yorkban a Presbyter kórházban, mégis elképesztő, hogy még ilyen kis létszámú beteg között milyen borzalmak fordulhatnak elő.
Sosem felejtem el, amikor behoztak egy skizofrén beteget a kórház pszichiátriájára, milyen elképesztő jelenségek fordultak elő, melyek odáig vezettek, hogy a beteg valamilyen különös módon elérte, hogy a pszichiáter eloldja a kényszer zubbonyát. A páciens azzal a lendülettel megölte a pszichiátert és az ápolót, majd két rendőrt és három beteget. A kiérkező rendőri csoportok viszont már nem találták őt a kórházban. Később kiderült, hogy orvosnak öltözve elhagyta a kórházat.
Sosem fog kiderülni, hogy egy igazoltan skizofrén, beszámíthatatlan beteg, hogy volt képes rávenni egy rutinos, beszámítható, szakképzett középkorú orvost arra, hogy eloldozza és, hogy hogyan volt képes a páciens mélyen hitelesen eljátszani, hogy egy beszámítható, művelt orvos. Mert álcázni álcázhatta magát, de többek szerint is hiteles volt a szerepében, amikor, ha csak röviden is, de szóba álltak vele.
A férfit később már nem kapták el, a rendőrség nem tudott újra a nyomára bukkanni, nekem viszont az volt az utolsó napom a kórházban. Láttam a halottakat és a gyilkost is, mikor behozták, az eset után pedig hosszú ideig rémálmok gyötörtek.
Anyám és apám nem engedték, hogy a tragédia után a kórházban maradjak, attól féltek engem is megölhet egy nap egy őrült, beszámíthatatlan páciens, bár mai napig sok bennem a kérdőjel az esettel kapcsolatban, de az jobban zavart, hogy kezdtem kilátástalannak érezni a helyzetem, hiszen ez már a második állásom volt, ami egy véres eseménnyel ért véget, de a nagyobb baj az volt, hogy nem találtam új állást, a pénz pedig rohamosan fogyott. Anyám felajánlotta, hogy elad néhányat az ékszerei közül, hogy kifizesse belőle a tandíj egy részét, amíg nem találok másik állást, ám ebbe nem mentem bele. Hevesen tiltakoztam, hiszen nem várhattam el tőle ekkora áldozatot.
Szerencsém volt, mert a teológia tanárom tudott nekem állást szerezni a Dublin City Library & Archive-ben, ahol az addigi legjobb fizetésemet kaptam és nem is vetett véget a munkámnak egy véres tragédia. Éveken át a könyvtár alkalmazottja voltam, ám nem úsztam meg sértetlenül. Belefutottam ugyanis egy nem hétköznapi könyvbe. Nem tudtam mit keresett a könyvtárba, hiszen nem tartottunk belőle egy példányt sem és éveken át nem is találkoztam vele, pedig még mielőtt dolgozni kezdtem is látogattam a könyvtárat. Egy eredeti, tizenhetedik századi Lemegeton könyv volt. Mintha csak nekem készítették volna ki. Kilógott a sorból, látványos helyen volt és akkor bukkant elő, amikor épp arra volt dolgom. Azonnal szemet szúrt és magamhoz vettem.
A könyv kétség kívül eredeti, több száz éves grimoár volt és démonológiáról szólt. Egy legenda szerint Salamon hetvenkét démont belekényszerített és bezárt egy rézedénybe, amit egy tó fenekére süllyesztett. Később ezt az edényt kihalászták és kincs reményében kinyitották. Ekkor kiszabadultak a démonok és szétszéledtek a világban. Azóta lehet megidézni őket a könyvben leírt mágikus rítusok és evokációk segítségével.
Rövid időre a könyv rabja lettem és már ekkor tudtam, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni. Legendákkal, mitológiákkal, vallásokkal és okkultizmus tanulmányozásával. Elkezdtem felkutatni az eredeti, régi kiadású grimoárokat, így fél év múlva sikerült megszereznem a La Grand Grimoire egy 1860-as eredeti példányát egy Bostoni antikváriustól. A dolog szépsége az volt, hogy teljesen ingyen küldte el nekem postán. Nem értettem, hogy egy ilyen értékes könyvet miért ad oda pénzbeni viszonzás nélkül, ám mikor rákérdeztem Nicholasnál, nem akartam hinni neki és legbelül kinevettem. Azt mondta, amióta a könyv a birtokában van rémálmok gyötrik és egyre betegebb. Egy franciaországi útjáról hozta haza, egy bontásra ítélt épületben talált rád, de megbánta. Már többször is megpróbálta kidobni, megszabadulni tőle, de minduntalan valami erő gátat vetett neki. Nem tudta megtenni. Megmerevedett, lefagyott, leblokkolt, ujjai nem mozdultak. Mintha a könyv nem engedte volna.
Három éve van a könyv a birtokában, azóta alig alszik, álmában pedig a poklok poklát járja meg. A könyv megszerzése és tárolása óta őszül, a fogai hullanak ás fogyni kezdett, fél éve pedig tüdőrákot diagnosztizáltak nála. A dolog nem hagyott nyugodni, így utána jártam az antikváriusnak és megtudtam egy barátjától, hogy Nick láncdohányos volt és korábban higannyal is dolgozott, ez pedig mindent megmagyarázott. Azt is megtudtam, hogy örökletes skizofréniája van, ami pedig végképp minden mozaik kockát a helyére tett a könyv eladójával kapcsolatban.
Elkezdtem olvasni a könyvet, ám napokkal később, már a hétvégén arra ébredtem, hogy a saját verítékemben fürdök, vacogok, remegek és halálfélelmem van. Borzalmas rémálom gyötört. Nem tudtam volna rá tisztán visszaemlékezni, de álmomban egy kórházban voltam, a sebészet műtőasztalán feküdtem. Meg akartak műteni, ám ébren voltam. Sehogy sem sikerült jeleznem az orvosoknak. Egyfajta bénult állapotban voltam. Tudatában voltam mi történik velem, de nem tudtam sem beszélni, sem mozogni. Végigszenvedtem a műtétet, miközben a borzalmas kínok között feltűnt, hogy a sebész főorvos szemei feketék, vörös pupillával, a bal kézfején pedig egy pentagramma izzott, melynek bíbor fény átvilágított a kesztyűn is.
Az ápolókra és rezidensekre néztem, akik asszisztáltak neki. A maszkjuk rángásából láttam, hogy valami sötét imát mormolnak, homlokukon fekete ötágú csillagokkal, melyek annál fényesebbek lettek, minél több sort énekeltek el.
Felülről láttam magam, amint lassan az összes szervemet kiműtik, melyek még működtek. A főorvos kiemelte a még dobogó szívem, mely a kezében is lüktetett még, a szemeimet át pedig vörösen izzó szellem távozott, a szívem pedig fekete lángokban égett el és vált vörös párává kezeiben.
Elsőre azt gondoltam, hogy csak a régi kórházi tragédiám és a sok okkult kutatásom lehetett az oka, de mikor a rémálmaim ismétlődni kezdtek, mindig más borzalmakat élve át, tudtam, hogy talán Nicholas még sem volt olyan bolond, mint hittem és nem a skizofrénia beszélt belőle.
Hamarosan bekerültem a pszichiátriára, ám sok időt nem töltöttem ott, mert kiírtak nekem néhány gyógyszert, melyek hasznosnak bizonyultak. A rémálmaim tompultak, idegeim csillapodtak, ám meg nem szűntek, noha megtanultam együtt élni az éjszakai borzalmakkal. Egy pszichiáter visszatérő páciense lettem, majd egy bár visszatérő vendége is, miután megszereztem a Picatrix grimoár eredeti arab kiadását Ghāyat al-Ḥakīm címmel. A könyv a tizenegyedik században íródott, de én csak egy későbbi kiadást tudtam megszerezni.
Rákaptam az alkoholra és a cigarettára, bár alkoholistának nem nevezhettem volna magam. Aránylag tudtam tartani a mértéket. A pszichiáterem szerint PTSD-és lehettem a múltbéli véres események miatt, de nem zárta ki annak lehetőségét sem, hogy az olvasmányaim váltják ki és fohászkodott nekem, hogy fejezzem be a borzalmas tanulmányaimat.
Később fájdalmak jelentkeztek nálam, melyek hatására bekerültem a neurológiára és kiderült, hogy nyaki gerinc problémáim vannak, melyek idegeket nyomnak. Ez nem csak fájdalmat okoz, de akár még a rémálmaim mögött is állhatnak, amit a pszichiáterem sem tagadott, hiszen az idegek befolyásolhatnak különböző agyi funkciókat is.
Valamikor évekkel hónapokkal később tűz ütött ki a családi házban, amelybe mindenünk odaveszett. A ruháink, értéktárgyaink, a grimoárok, ami pedig még ennél is borzalmasabb, hogy az egyik égő gerenda rázuhant édesapámra és halálra égett a tűzben. Lehet akkor ott megőrültem, vagy hallucináltam a félelem miatt, de mintha pokolbéli hörgést és nevetést hallottam volna az égő házból, amikor apám utolsó halálkiáltásait hallottam.
Én ismét bekerültem a pszichiátriára, anyám viszont a napokban felakasztotta magát a Kildarei erdőben. Napokkal később találtak rá az erdőben turisták, akik értesítették a rendőrséget. Én magam heteket töltöttem a kórházban a zárt osztályon. Részben altatásban, részben benyugtatózva, ám soha, soha nem fogom elfelejteni mit hallottam akkor, amikor apám benn égett a házban. Örök mély nyom maradt bennem. Biztos voltam benne, hogy a tűzben volt valami borzalmas, nem e-világi szörnyűség is. Abban sem voltam biztos, hogy a grimoárok ártatlanok voltak. Talán Nicholasnak igaza volt. A könyvek átkozottak, szörnyűségesek, démoniak. Csak rémálmokat, betegséget és halált hagynak maguk után, de most ők maguk is megsemmisültek. A tűzben odavesztek ők is, de nem éreztem magam szabadnak. Az orvosok biztosak voltak benne, hogy minden szenvedésem, minden bántalmam lelki okokból származnak és betegség eredetűek is, szóval nagyon összetettek, de én ezt nem hittem el. A baj csak az volt, hogy már soha nem fogom tudni bizonyítani álláspontomat, hiszen a démoni kötetek már elhamvadtak. Az orvosok skizofréniára kezdtek gyanakodni nálam, de orvosi bizonyítékot nem találtak rá. Én magam nem tartottam magam skizofrénnek, de egyes orvosok és ápolók meg voltak erről győződve, noha nem tudták igazolni, így egyszerűen csak a traumáimat okolták, melyeket évekkel ezelőtt éltem át a sok véres esemény által.
Tanulmányaim befejeztével Amerikába utaztam, hátra hagyva Dublint, Kildare-t és egész Írországot minden hideg szörnyűségével együtt. New York államba, Cortland-be költöztem, mely ha csak részben is, de hasonló volt Celbridge-hez.

Cortland lakossága még kisebb volt, mint szülővárosom lakossága. Alig tizennyolc ezren lakták a kis kertvárost, ami imponáló volt, hiszen mind létszámában, mind egyszerűségében és mind kinézetében egykori szülővárosom juttatták eszembe. Azonnal állás után néztem, így az 32 Church St cím alatti Cortland Free Library-ben sikerült elhelyezkednem, mint első állás, a Kildareből magammal hozott kevéske pénzemből pedig sikerült fizetnem egy albérletet a River Streeten.
Úgy tűnt minden jó irányba halad és ezúttal egy elátkozott könyvet sem sodort szembe velem a sors, én pedig fél év után másodállást vállaltam SUNY Cortland irodalom tanszékén. Főleg középkori és ókori irodalommal foglalkoztam. Elég sokat dolgoztam, de meg lett az eredménye, ugyanis másfél év múlva sikerült vennem egy kis házat a Front Streeten. Igaz, egy kisebb hitelt is fel kellett vennem ehhez, de az volt a legkevesebb, ugyanis biztos voltam benne, hogy fogom tudni fizetni. Még ha egyik állásom el is vesztem, akkor is meg fogok tudni élni. Elég baráti törlesztő részletről volt szó.
Szemben a házammal, az utca túloldalán egy folyó helyezkedett el, melyet fás, erdős közeg határolt, ha pedig pár kilométert még megtettem felfelé, akkor egy erdőbe jutottam. Túra ösvények, fák és a folyó, mely ott futott a fák között, le egy sűrűn erdős dombtetőről. Nem is kívánhattam volna magamnak jobb lakhatást. Boldog voltam a természet lágy ölén és egyre több barátot is szereztem magamnak az új városban és kezdtem beilleszkedni, sőt, még a szerelem is rám talált egy Aubrey nevű hölgy képében, aki néhány hét után hozzám is költözött. Vettünk egy kutyát, szépen berendezkedtünk és szépen tervezgettük a családot, ám semmilyen Földi boldogság nem tarthat örökké.
Egyik nap elment a kutyával az erdőbe sétálni, addig én egy egyetemi előadásra készültem az ókori arab mitológiából, amit a Columbia egyetemen kellett előadnom az ottani hallgatóknak, ám hiába várakoztam, Aubrey nem jött haza. Nem értettem miért késik, hiszen az erdő itt volt mellettünk pár perc sétára, ráadásul oka sem lett volna sokáig távol lenni, hiszen a kutyánk nem volt nagy mozgás igényű. Arra gondoltam biztos valamelyik utcabelivel beszélget, ám mikor órákkal később sem ért haza attól féltem baleset érte az erdőben, így a keresésére indultam. Ami ezután történt, a mai napig kísért. Kimentem az utcára, a folyó vizébe pedig vér keveredett, mely egyre jobban megszínezte a folyó kékes vizét. Sikítottam, ordítottam és rettegtem és elesetten kezdtem kiabálni Aubrey után, az utcabeliek pedig egy emberként rohantak ki hozzám. Hívtuk a rendőrséget, akik kereső kutyákkal elkezdték átfésülni a környéket, de nem találtuk meg. Sem a páromat, sem a kutyánkat nem találták meg, de még csak a nyomaikat sem.
Fel nem foghatom, hogy tudott eltűnni nyom nélkül és azt sem, kinek és miért állhatott volna érdekében megölni. A holtteste a mai napig nem került elő, bár azt teljes bizonyossággal tudjuk, hogy a folyó vizében az ő vérét mutatta ki a labor. Valaki, vagy valami megölte és minden nyomot eltüntetett.
A boldog jövő képe újra szertefoszlott, az eset után pedig pszichológushoz fordultam, ám néhány alkalom után felhagytam vele és megpróbáltam magam feldolgozni az eseményeket, de életcélommá vált, hogy megtudjam mi történt Aubreyval és miért kellett megtörténnie. Nem adtam fel a keresését, a nyomozást, éppen ezért nem is hagytam el a házat sem és költöztem el máshová, viszont az ott tartózkodásom felettébb nyomasztóvá vált. Éjjelente kutya vonyítást hallok, ami a környéken addig nem volt jellemző, néha pedig női zokogás hangja szűrődik be a falakon át. A leghátborzongatóbb esemény viszont az volt, amikor egy női szellem alakot vettem észre a fák sűrűjében. Nem tudtam kivenni ki volt, ki lehetett. Fehér volt, szürkés, ködszerű, háttal állt nekem, esküvői ruhát viselt. Első gondolatom az volt, hogy Aubrey szellemét láttam, ám csupán pislognom kellett, hogy rájöjjek, nem láttam semmit, senkit. Csak képzelődtem, az idegeim játszottak velem. Úgy éreztem az idegösszeomlás szélére kerültem, így egy Bronxi kocsmában kötött ismeretségemnek köszönhetően beszereztem némi füves cigit, hogy hátha rendbe szedi az idegeimet, ám a helyzetem végül oda futott ki, hogy ismét nyugtatókat kellett szednem, hogy legalább aludni tudjak.

A kísérteties események hatására, felhagytam a könyvtári állásommal és a SUNY egyetemen is felmondtam és új állás után néztem. Végül a New York University kulturális antropológia szakán helyezkedtem el. Az egyetem szépen osztotta az elképzeléseim egy részét a szakmával kapcsolatban, terepkutatásainkat pedig főleg Kelet- és Nyugat Afrikában és a Közel-Keleten végeztük, de megfordultunk már Kelet- és Nyugat-Európában is. Jó magamnak a közel kelet volt a legfőbb érdeklődési területem, ahol a legotthonosabban mozogtam.
Én a magam részéről főleg a vallási és hitrendszerek tudományában, a történelem antropológiájában, a gyarmatosításban és a posztkoloniális kérdésekben voltam hasznos segítség, így nekem főleg erre irányultak a kutatásaim.
A sors iróniája volt, hogy mikor a közel keleten kutattunk, egy templomban rábukkantam valami elképesztően félelmetesre, mely során hisztérikus pánikrohamban törtem ki. A lelet, amit ugyanis találtam nem volt kevesebb, mint néhány elátkozott oldal a Picatrix grimárból. Meg akartam semmisíteni, össze akartam tépni, de képtelen voltam ártani a démoni írásnak, így mikor senki sem figyelt, eltettem magamnak és hazacsempésztem, hogy elrejthessem még saját magam elől is, egy izraeli út során pedig, ahol egy régészeti ásatáson vettünk részt egy sérült Lemegeton példányt találtam, melyet igyekeztem megmenteni.
Eluralkodott rajtam egyfajta mánia, pont, mint fiatalabb koromban, mikor a Kildare-i könyvtárban dolgoztam. Nem lehet véletlen, hogy annyi év elteltével újra visszaköszönnek az életembe ezek az elátkozott iratok.
Az engem kínzó rémálmok felerősödtek, már alig tudtam aludni és a nyugtatók sem akartak használni, így egyre gyakrabban látogattam a kocsmákat és egyre több cigarettát szívtam, köztük a füves példányokat is. Éreztem, hogy amilyen szépen megindultam felfelé, amilyen szépen felépítettem az életem, úgy zuhantam meg. Visszaestem a Földi Pokolba.
Kutatásaim újra kiterjesztettem az ősi mágiákra, a grimoárokra, az ősi törzsekre és újra fellángolt bennem a vágy, hogy mindent megtudjak a világunkban tanyázó sötét dolgokról, noha tudtam, saját épelméjűségem a tét. De mi van, ha azt már rég elvesztettem? Mi van, ha sose voltam normális, ha mindez csak az elmém játéka? Talán tényleg skizofrén vagyok, vagy rosszabb? Talán tényleg elmebeteg vagyok?
Eltökéltségem odáig fajult, hogy egy baljós, sötét őszi estén fellapoztam a Lemegetont és megpróbáltam megidézni a démonok egyikét, viszont nem jártam sikerrel, ellenben majdnem a helyszínen haltam meg. A szertartás közben rosszul lettem. Fájt a fejem és hányós görcsben roskadtam össze, mely során vért okádtam. Talán ott is haltam volna meg, ha az egyik szomszédom nem akar átjönni sörözni, így ő hívott mentőt.
Az orvosok szerencsére azonnal kezelésbe vettek, ám a leletek elkeserítőek voltak. Az orvosok szerint a gyógyszerek és az alkohol gyomorvérzést váltott ki nálam, ám én tudtam, a Grimoár, vagy a megidézni akart démon akart engem megölni. Szerencsére az orvosok hamar közbe avatkoztak és megmentették az életem mindenféle szövődmények nélkül, ám a kórházból való távozásom után napokig nagyon oda kellett figyelnem magamra.
Igyekeztem nagyon figyelni magamra, hogy ne forduljon elő még egy katasztrófa és igyekeztem a munkámra is körültekintő lenni, a démoni könyveket pedig félre tenni, így kifejezetten örültem neki, amikor kiderült, hogy az American Anthropological Association expedíciót szervez Görögországba, melybe engem is beszerveztek, így végre kicsit kiszakadhatok a Pokolból.
Az expedíció Kréta szigetére vezetett minket, ahol a Minószi civilizáció egykori nyomait tanulmányoztuk egy forradalmi új tanulmány okán, mely szerint egy eddig fel nem fedezett könyvtár romjainak ásatása van folyamatban.
Persze az ott töltött idők sem mehettek végbe tragédiák nélkül, ugyanis elképesztő rémálmok és víziók gyötörtek esténként. Bolondnak éreztem magam, őrültnek, elmebetegnek, de egyik nap megkerestem az expedíció vezetőjét és elmeséltem neki, hogy rémálmaim és félelmeim vannak, hogy attól félek az itteni munkánk rémséges, véres eseményekbe fog torkollani, ám ő nem hitt nekem. Szerinte csak paranoiás vagyok a múltbéli események miatt, amiket átéltem és nem kéne holmi álmokkal foglalkoznom. Ez nem lepett meg, de az rosszul esett, hogy egy cseppnyi hitet sem adott nekem. Hiba volt. Három nappal később mikor feltártuk a krétai könyvtárat és a kutatók egy része leereszkedett a romba erős földrengés rázta meg a szigetet, a könyvtár földalatti épülete pedig magába roskadt és mindenki meghalt.
Az expedíció vezetője mély depresszióba zuhant a tragédiától és magát okolta, amiért nem hitt nekem, én pedig magamat okoltam, mert nem voltam erőszakosabb és küzdöttem jobban, hogy lebeszéljem őt a feltárásról.
De nem ez volt a legborzalmasabb, hanem, hogy másnap reggel a vezetőnk szállása lángba borult. A tüzet szinte lehetetlen volt eloltani, de valami csoda folytán mégis sikerült, ám addigra már késő volt. A legfélelmetesebb viszont az volt, hogy a férfit az ágyában találtuk. Csontig elégett, de a csontjai az ágyában feküdtek. Jelét sem adta annak, hogy megpróbált volna kimenekülni az égő épületből. Ezt senki nem tudta ép ésszel megmagyarázni, csak arra tudtunk gondolni, hogy már halott volt, mikor a tűz felcsapott. De mi okozta vajon a tüzet? Talán ő maga gyújtotta, majd gyógyszerekkel öngyilkos lett, hogy még a tűz előtt halott legyen? Vagy más módon? Talán eret vágott? Sajnos ez már sose derül ki, ugyanis a test annyira megsemmisült, hogy semmilyen vizsgálatnak nem lehetett alá vetni, az épület pedig annyira megsemmisült, hogy a tűz okára sem sikerült rájönni.

Annyi biztos volt, a tragédia után kiléptem az egyetemről. Épp elég áldozatot követelt már a jelenlétem, mert úgy érzem én vagyok a felelős a történtekért. A jelenlétem. Már egészen fiatal korom óta furcsa, különös és pokoli események történnek körülöttem, melyekre nem tudtam magyarázatot adni, de emberéleteket követeltek.
Talán valami sötét erő van a nyomomban. Egy átkozott fekete felhő, vagy démonok, vagy haragvó istenek. Bármi is volt az, egyedül kellett folytatnom kutatásim, nekem kellett egyedül, személyesen szembe néznem a sötét erőkkel. Nem kockáztathattam még több életet.