Mikor Jay magához tér, már cseppet sem volt előnyös helyzetben. Eddig sem volt, de most már különös képen nem. Főleg, hogy nem tudott mozogni. A nő a cirkusz fő sátrában volt, a porond széléhez és egyben a közönséghez közel. Persze közönség az nem volt, csak az üres székek. Nem a bilincs miatt nem tudott mozogni, az már nem volt rajta, hanem mert be volt zárva egy ládába és ha ez nem lenne elég, azt is érezhette, hogy teljesen pucérra van vetkőztetve, ám ruhája nem volt a közelben. Ha Jay valaha is volt cirkuszban, akkor tudnia kellett, hogy egy olyan ládában volt, amiben a bűvészek ketté szokták fűrészelni az asszisztensüket. Ha a fejével nagyon keresett, megtalált engem az imitt-amott vérfoltos porond közepén, de teljesen más ruhában, mint, amiben eddig voltam a nap folyamán. A lámpák fényei rám vetültek, valaki kezelte a világítást, de nem lehetett látni pontosan ki és jobban is járt a nő, mert hamar frászt kapott volna, ha látta volna milyen alakokkal dolgozom együtt. Nem, nem Rowan volt ott. - Hölgyeim és Uraim! A Braxton Cirkusz megnyitja mai előadás sorozatát! Igeeen kedves emberek, ma is rengeteg érdekes, izgalmas és szórakoztató előadással várja önöket a cirkusz, mely idén idén most először nyitja meg kapuit maguk előtt! Köszöntse mindenki nagy szeretettel az est elő sztárvendégét, a Braxton Cirkusz színpadán elsőként fellépő Elsa Robinson rendőrkisasszonyt! - kiáltottam nagy átéléssel és mutattam sétapálcámmal a nő felé a ládában, majd taps hangeffektet kapcsolt az asszisztensem, aki a fényeket kezelte, én pedig vidáman mosolyogtam. - A mai műsorban a kisasszony önként jelentkezett, hogy alávesse magát a varázsládának! Igen, kedves közönségem, nem akármilyen műsorszámban, ugyanis ez hihetetlenül veszélyes! Tapsolja meg mindenki a bátor önkéntest, akit itt ma önök előtt ketté fogok fűrészelni! - itt újabb, sőt, még nagyobb tapsvihar hangeffekt jött, miközben én szabad kezembe vettem a fűrészt, mely átérte a ládát teljes szélességében. - Ooo igen, köszönöm, nagyon köszönöm, csodálatos a közönség! Már ezért a lelkes ujjongásért megéri időre-időre kinyitni és műsort adni önöknek! Sose hagyjuk abba! - kiáltottam és jött az újabb taps az üres székek felől. A pálcával és a fűrésszel indultam meg Jay felé, majd megálltam a láda mellett. - Jaaaj drááágám - sóhajtottam színpadiasan, kellemes, bájos hangon, mint egy gyerek. - Miért nem tudtál nyugton maradni? Most nem kéne ilyen helyzetben lenned - vigyorogtam. Egyszerre ártatlanul és egyben ördögien. - Pedig én tényleg szívesen segítettem volna neked, de te elvesztetted a fejed - mondtam elgondolkodva, majd arcába pillantottam. - Pedig én békésebb embernek gondoltalak és jó is voltam hozzád. Olyan kis higgadt voltál még a legelején, erre ni. Fegyvert fogtál rám. Alaposan megleptél. És, hogy őszinte legyek, tetszett. Nem hittem volna, hogy meg mered tenni. Lenyűgöztél. De tényleg. Ááám, semmi nem maradhat büntetlenül. Ne haragudj, hogy pucér vagy, de a textil megakasztja a fűrészt és nem tesz jót a fogainak. Így sokkal könnyebben fogja vinni a tested a fűrészfog - vigyorogtam. Ez is egy indok volt, a másik pedig, hogy rá fért már egy kis megalázás, ez pedig ha elég gyenge módja is volt, de megteszi. - De aki átvitt értelemben elveszti a fejét, az könnyen ténylegesen is elvesztheti - a fűrészt a torkára helyeztem. - Mondd csak... mennyi idősen maradna árván a gyerek, ha most elkezdeném lefűrészelni a fejed?
Érdekes, hogy még mindig nem érti, hogy én nem az vagyok aki büntet. Nem fogom megbüntetni, sem pedig elbírálni azt amit csinál. Az nem az én dolgom és nem is foglalkozom vele. Az én dolgom csupán a körülöttem lévő emberek és a saját magam védelme. Ha ostobaságot tesz, kérdés és gondolkozás nélkül fogom meglőni, akár le is lőni őt, annak érdekében, hogy bilincsben viszi el a mentő, majd pedig a felépülése után átmehet az igazságszolgáltatáson, ami nagy valószínűsággel örökre rács mögé dugná őt. De nem én lennék az aki bíráskodik felette, holott talán valahol szeretném megtenni, mégsem én lennék az. Én csak megpróbálnám a kezükre adni őt. Ha pedig ebben a folyamatban meghalna, egészen biztos vagyok benne, hogy sokan a kezemet ráznák érte. - Mindenki azt lát bele amit akar. Ha neked ez jön le belőle, akkor menj csak, próbáld ki és meglátod, hogy meg foglak gátolni vagy sem. - Rántom meg a vállam egy aprócska mosoly kíséretében, bár nem szívesen fenyegetek senkit sem... Legfőképpen nem egy olyan embert mint amilyen ő maga lenne. Azt meg végképp nem szeretném ha kihívásként tekintene arra amit mondtam, ugyanakkor nagyon alamuszinak hisz engem és igenis tudnia kell, hogy alulbecsül még mielőtt ostobaságot tenne és a határaimat kezdené feszegetni. - Azt mondtam, hogy megtanultam együttélni vele. Nem azt hogy nem érdekelt, vagy nem sírtam, vagy nem voltak rémálmaim. De az élet megy tovább és ha leragadok egy mélyponton, soha nem jutok előrébb. És nem szándékozom oda visszajutni. - Adom végül a magyarázatot, amivel tulajdonképpen elárulom, hogy valamilyen szinten szándékosan nem vagyok hajlandó kinyitni azt a dobozt amibe azokat az érzéseket zártam el. Ugyan nem teljesen szándékosan teszem, de nem vagyok elég erős ahhoz, hogy rávegyem magam. Gyenge vagyok, soha nem voltam jó az érzéseim kontrollálásában szóval bármit amit nem tudok kontrollálni, csak igyekszem elzárni, hogy legalább útba ne legyenek. És ez alatt nem csak szomorúságot vagy bűntudatot értek... a szerelmet is. Soha többet nem akarok szerelmes lenni vagy bárkit az életembe engedni. Legalábbis nem tervezek. Viszont mikor Cale felhozza az egyetlen embert ezen a világon, akit ténylegesen és feltétlenül szeretek és hagyom magam szeretni, anélkül, hogy bármilyen érzést is dobozokba próbálnék zárni, kimutatkozik, hogy mennyire is rossz vagyok az érzelmeim irányításában. Konkrétan a pokolt szabadítom el a hirtelen mozdulatommal, amivel a fegyverem szegezem a férfi fejéhez. Őszintén szólva én magam sem tudom, hogy pontosan mi történt, minden olyan gyorsan és hirtelen... Az egyik pillanatban még fenyegetően fogom rá a pisztolyom, a másik pillanatban már azt érzem ahogyan a hajamba markolva egy gyors mozdulattal az asztalba veri a fejem. Még ha tudtam volna sem lett volna időm ellenálni, vagy esetlegesen rálőni mindeközben.
Mikor kezdek magamhoz térni, néhány másodperc erejéig még azt hiszem, hogy otthon vagyok és egyszerűen csak egy szörnyű fejfájással ébredtem, amire mihamarabb fájdalomcsillapítót akarok bevenni. Aztán ahogy lassan kezdek észhez térni, kinyitni a szemem, vagy éppen megpróbálnék megmozdulni, rájövök, hogy korántsem vagyok otthon. Mit meg nem adnék azért, hogy most az ágyamban legyek ehelyett a doboz helyett. Kétségkívüli az, hogy egy pánikroham fog el miközben a fejemet kezdem el mozgatni, bármilyen kiút után kutakodva, persze sikertelenül. Kapkodva kezdem el a levegőt szedni, mintha csak nem lenne elég belőle és szörnyen közel állok ahhoz, hogy zokogni kezdjek. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem, egészen addig ameddig meg nem hallom a számomra már ismerős hangot, ami most igazán hátborzongatóan hat rám. Teljes mértékben kiszolgáltatottnak érzem magam, szörnyű fejfájással, pucéran, vérrel az arcomra száradva, egy dobozba zárva, anélkül, hogy igazából mozogni tudnék, egy őrülttel magam mellett, aki bármire képes lehet. Senkinek sem kívánom az érzést. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek, először még a hangomat sem tudom megtalálni, főleg mivel időm sem lenne beszélni a még mindig túlzottan is szapora légzésem mellett. Ami akkor sem lesz egyszerűbb, mikor elkezdem meghallgatni Cale-t. Ténylegesen elmentek nála otthonról, teljesen meg van őrülve, én pedig saját magam kevertem ebbe a szarba. Hogyan is gondolhattam, hogy majd én jól kijövök ebből? Szinte rettegve nézek fel rá mikor a fejem, vagy tulajdonképpen bármelyik testrészem lefűrészelésével kezd el viccelődni, ami talán korántsem vicc. - Tíz... - Nyögöm ki nagy nehezen, mert ha valamit megtanultam már vele kapcsolatban, az az hogy ő bizony választ vár a kérdéseire és ha nem kapja meg, tényleg elveszítehetem a fejem. Akkor pedig Lara valóban árva lesz és senki nem fog mellette lenni, egyedül marad ebben a nagy világban. Szóval mentenem kell magam mindenáron és megtenni bármit is kell tennem. Még akkor is ha ez nem lesz egyszerű. - Sajnálom, oké? - Mondom végül remegő ajkakkal. - Sajnálom, hogy elveszítettem a fejem. Könnyen elveszítem ha róla van szó... - Tudom, hogy nem kell ragoznom neki, hogy kiről beszélek. Már korábban is rájött, hogy mi vagy éppen ki a gyengepontom. Mostmár csak azon kell aggódnom, hogy mit kell megtennem azért, hogy élve kijussak innen. - Mit akarsz? - Félve kérdezem meg, én magam sem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom, de valahol el kell kezdenem egyezkedni vele és ezúttal talán szót is fogadni.
+ 16 A doboz mellett állva, nyakához fűrészt tartva vártam a választ a kérdésemre, amit hamarosan meg is kaptam. Nem hamar, elég nehezen, alig tudott megszólalni, de végül sikerült neki megtalálni a szavakat és válaszolt nekem. "Tíz". - Mondd csak. Tudod, hányféle képen lehet eltávolítani egy ember fejét? - vártam kicsit, de nem választ vártam, csak hatásszünetet. - Ott a guillotine. Ott a fejsze. Ott a kötél. Ha elég magasról zuhan le valaki, a feje leszakadhat. De kevesen tudják, hogy ha húrból készült hurkot kötünk valaki nyakába, akkor azzal is lehet fejet levágni. Sőt, hamarabb, mint kötéllel, mivel a húrok élesebbek - vigyorogtam. - És ott a fűrész. De mindenféle kreatív és változatos módja van még. Pl.: A láncfűrész, vagy ha beütök egy fezsítővasat a torkodba és lefeszítem vele a csigolyákról. Deee... a kézi fűrész talán a legrosszabb. Sokáig tart és nagyon fájdalmas. Mire átvágja a húst, izmokat, csontokat, légcsőt, de pedig mindent érzel közben, hacsak el nem ájulsz a fájdalomtól, vagy a sokktól. Tudod mennyi idő, mire a fűrész levág egy fejet? Mert én lemértem ám az időt. Mikor bocsánatot kér elmosolyodom és elveszem a fűrészt a nyakától. - Ugye, hogy nem volt ez olyan vészes? - mosolygom. - Nincs semmi gond. Megbocsátom. Nekem se esik jól, ha valaki a barátaimat piszkálja. Én is tudok harapós lenni. Főleg, ha fegyvert fognak rám. De hé?! Nagy arc voltál ám. Ezt nem mindenki meri megtenni. Megérdemled az elismerésem. Már csak azért is, mert voltál elég bátor és egyedül jöttél el a találkozóra. Nem mindennapi döntéseket hoztál - bicentek, de ki még nem engedem a ládából. Félre dobtam a fűrészt a nézőtérre, majd rákönyököltem a ládára. - Mit akarok? Tudod ahhoz, hogy megértsd mit érez egy sorozatgyilkos, ahhoz le kell ereszkedned az ő szintjükre. Vannak azok a nyomozók, akik a tárgyi bizonyítékokat nézik. Vannak azok az elmék, akik a gyilkost nézik. Az ujjlenyomatok, a módszer, a szövetminták, a felvételek, minden kézzel fogható és abból kikövetkeztethető tény elvezethet a gyilkos személyéhez. De mi van, ha nincs ilyen? Hadd meséljek neked a bűnügyi történelem egyik nagy áttöréséről. A 20. század második feléig a rendőrségi nyomozások még nagyon... gyerekcipőben jártak. Volt idő, amikor az ujjlenyomatok összehasonlítása is nagyítóval és mikroszkóppal történt, amikor még nem tudtak szövetmintákat elemezni és nem volt DNS analízis sem. Aztán... eljött a fejlődés, de ez még mindig nem hozott elég sikert, hiszen mi van akkor, ha nincs semmi nyom, amin el lehet indulni? A 20. század elején született meg John E. Douglas egykori FBI ügynök, aki 1977-ben megalapított a viselkedéselemzés tudományát. John kezdetben sorozatgyilkosokkal készített interjúkat, hogy megismerje őket. Alapos elbeszélgetés útján Mr. Douglas egyre több mindent tudott meg. A sorozatgyilkosok meséltek neki az életükről. Gyerekkor, iskolai évek, családi évek, neveltetés, stb. És elmesélték mit éreztek, mikor embert öltek, mi volt az indíték, belső kényszerek, átélt értések. Tulajdonképpen megnyíltak neki a gyilkosok és mindent kiteregettek. Átsétáltam Elsa mögé, leguggoltam, fejét ölembe vettem és haját simogatva, ujjaimmal fésülve tincsei közé néztem le arcába, vettem fel vele közben a szemkontaktust, de másik kezemben ott tartottam még a sétabotot. - Tulajdonképpen ma ezt a tudomány az, amit profilozásnak hívnak. De ez... pusztán csak egy... hmmm... hogy is szokták mondani.... egy viszonyítás. Vannak különböző profilok. Ted Bundy, John Wayn Gacy, Pedro Alonso López, Daniel Barbosa, stb. Sok. Ha felüti egy sorozatgyilkos a fejét, akkor a profilozók igyekeznek viszonyítani, hogy na most akkor mi állhat a háttérben. Megpróbálják megvizsgálni a gyilkos személyiségét a tanultak alapján. Mert ezt megtanulják. Az évek során rengeteg profilt tanulmányoznak és a profilozók, vagy, ha úgy tetszik viselkedés elemzők a tanult profilok alapján megpróbálják felállítani a jelenlegi gyilkos profilját. Kvázi átültetik a tanultakat. Nade mi van akkor, ha ez nem működik? Van erre is példa. Sok-sok sorozatgyilkost nem kaptak még el és azt sem tudják ki van az esetek mögött, mert nem működik a profilkészítés. És ne belőlem indulj ki, hanem más gyilkosokból. Én szélsőséges eset vagyok, de vannak gyilkosok, sőt, nem is csak sorozatgyilkos, hanem egyszerű gyilkosok is, akiket nem kaptak el. Ott van például Siegfried Buback nyugatnémet szövetségi államügyész, vagy Mary McGlinchey. Az egyik '77-ben, a másik '87-ben történt. Már volt profilozás és ráadásul nem is egy profi sorozatgyilkosról beszéltünk. Miért nem kapták el a tetteseket? Hm? Azért nem, mert nem ismerik a gyilkosok lelkét. Ezt nem lehet tanulni, Elsa. Ha ismerni akarod a gyilkosokat, be kell fogadnod a gyilkost a lelkedbe - simítottam arcára és állára, majd ujjammal ajkai körül írtam le köröket, aztán vissza arcára tettem tenyerem. - Ha el akarsz kapni egy gyilkost, érezned kell, hogy mit érez egy gyilkos. Szeretném, ha éreznéd mit érez egy gyilkos és én erre meg tudlak tanítani, csak engedd meg, hogy átvegyem a lelked felett az uralmat. Tedd, amit kérek és kövesd a tanításaim és hidd el, minden gyilkosnak a nyomába fogsz tudni lépni.
Ha eddig nem is voltam tisztában azzal, hogy milyen is ha az embernek halálfélelme van, na mostmár teljes mértékben tudom milyen az. Olyan izmaim és porcikáim remegnek meg, amiknek még csak a létezésükről sem tudtam egészen idáig. Az életbenmaradási ösztöneim uralkodnak el rajtam és keverednek össze a rettegéssel, ami egyáltalán nem nevezhető egy jó keveréknek. Az életem pörög le a szemem előtt miközben a kiselőadását hallgatom arról, hogy milyen fejlevágási formákat tudna alkalmazni rajtam és magamban szinte imádkozni kezdek azért, hogy meggondolja magát. Pedig még hívő sem vagyok, de ha a hit ment meg, lehet átgondolom ezt a dolgot és azonnal, akár itt helyben megtérek. Magam sem tudom, hogy jelként kellene vennem, vagy csupán szerencse, de ahogyan ez a gondolat végigmegy a fejemben, a férfi meggondolja magát és elveszi nyakamtól a fűrészt, ami veszélyesen közel állt ahhoz, hogy fejemet vegye. Talán tényleg át kellene gondolnom ezt a megtéréses dolgot... - Voltam annyira nagy arc, hogy ki is engedsz innen? - Szórom el a kérdést reménykedve ugyan, de jól tudom, hogy egy bocsánatkérés aligha lenne elég ahhoz, hogy elfelejtse milyen közel álltam ahhoz, hogy fejbe lőjjem. Szóval ha jól sejtem örülhetek már annak is ha megtarthatom a fejem... Legalábbis egyenlőre. Aztán meglátjuk, hogy néhány óra múlva már a halálomért fogok könyörögni, vagy esetlegesen hazamehetek és megbizonyosodhatok arról, hogy Larát még nem találta meg. A férfi újabb mesébe kezd, amire őszintén szólva alig tudok odafigyelni a szörnyű fejfájás közepette. Még azt is le merem fogadni, hogy a mondandója közben ismételten eszméletem vesztettem, majd másodperceken belül visszatértem, bár magam sem tudom, teljesen elvesztem a saját fejemben. Nem érzem magam jól, a világ forogni kezd körülöttem és úgy érzem rosszul leszek. Szinte minden erőmet igénybe veszi az, hogy figyeljek arra amit mond és ne csak elengedjem a fülem mellett, de ténylegesen meg is halljam, hiszen jól tudom, hogy az még fontos lehet a közeljövőben. Ráadásul kétlem, hogy tetszene neki ha nem érdekelne az amit mond... Nem mintha irányíthatom, hogy mikor ájulok el, nem én voltam az aki önszántából lefejelte azt az asztalt. Aztán mikor a férfi mögém sétál, leguggol és fejemet veszi kezei közé, szinte reflexszerűen húznám azt el, de végül erő hiányában ezt aligha tudom megtenni, így aztán egy gyenge biccentés lesz a vége, majd pedig már hullik is fejem az ölébe. Ami valami furcsamód még jól is esik. Nem bízom meg benne és a rettegés még mindig bennem van, a testem még mindig remeg a bennem lakozó félelemtől, az érintése pedig fájdalmasan nemkívánatos számomra, de megpihentetni a fejem nagyon is jól esik. Késztetést érzek arra, hogy becsukjam a szemem és egy sokkal szebb helyet képzeljek el magamnak, ám sikerül ezt legyűrnöm magamban mivel a még ép eszem pontosan tudja, hogy egy pillanatra sem vehetem le róla a tekintetem. - És mi van ha én nem vagyok rá képes? - Nézek vele farkasszemet. - Nem tudom hogyan... - Elharapom a mondat végét mert én magam sem tudom, hogy mit akartam mondani. Aggodalom csillan meg a szememben, mert fogalmam sincs, hogy mi történik velem, fogalmam sincs hogyan kellene befogadnom azt amit mond, még akkor sem ha tényleg szót szeretnék fogadni és nem felhergelni őt. - Nem érzem jól magam. Minden forog körülöttem. Azt hiszem... - Igyekszem figyelmeztetni őt a kifelé készülődő talán reggelimről, amit én magam sem tudom meddig tudok magamban tartani amennyiben nem marad abba a folytonos forgás. Bár a stressz és remegés sem segít annak visszatartásában. Türelmetlenül kezdek el mocorogni és megpróbálni bármilyen mozdulatra ami segíthet abban, hogy ha ténylegesen jönne ki valami, az ne saját magamra jöjjön, de nem szívesen halnák fulladásos halált sem, legfőképpen nem ilyen módon. Azt meg főleg nem hiszem, hogy értékelné ha színesebbé tenném a csodás öltözékét.
+ 16 - Talán igen - felelem mosolyogva - De még kell egy kis idő, hogy elhatározzam magam. De, addig tudunk beszélgetni. Közben mérlegelek. Tudod nem szívesen engedek ki olyan embert, aki megpróbált megölni. Bááár... most még egy bugyid sincs, amivel megfojthatnál, vagy lenyomhatnád a torkomon, nemhogy pisztolyod. Szóval annyira nem is lényeges ez. Deee... valahogy jobb érzés így rád nézni. Nem, mintha félnék tőled, hiszen már bebizonyítottam, hogy semmit nem érsz ellenem, de tudod lusta vagyok. Nem akarok én harcolni - vontam meg a vállaim. Tartottam neki egy bűnügytörténelmi kiselőadást, majd felvázoltam neki mit is kéne tennie, hogy igazán sikeres legyen és én tényleg érdemben tudjak neki segíteni, deee, valahogy úgy tűnt úgy érzi nem fog neki sikerülni. Ezt pedig később ki is jelentette. Elgondolkodva néztem szemeibe, majd feleltem. - Mindenki képes rá. És benned látom, hogy különleges vagy. Látom a szemeidben a fényt, mely azt jelenti meg tudod csinálni. Csak hinned kell benne neked is. - felelem, de aztán megjegyzésére értetlenül ráztam a fejem. - Nem tudod hogyan? - billentem oldalra fejem. - Azt majd én mondom - paskolom meg arcát. - Tőlem minden utasítást és segítséget meg fogsz hozzá kapni. Felállok és a zsebemből előveszek egy rúgós kést. - Tudod... meg kell téged pecsételnem. Te már az én játékszerem vagy és az is maradsz. Erre a napra mindig emlékezni fogsz és amikor találkozunk és megint elvesztenéd a fejed, csak rá kell nézned a jelre. A jelre, ami azt jelképezi, hogy a Leviathán szolgája lettél - mondtam és benyomtam a gombot a markolaton. A kés pengéje kinyílt, ráfogtam a csuklójára és a ládából annyira kihúztam karját, hogy egy kis helyet találjak rajta. Fogtam a kést és karja felső részébe kis betűkkel, de olvashatóan belevéstem a következő szöveget: "Braxton's Pet", majd elengedtem és eltettem a kést. A láda oldalához sétáltam. Zsebemből kivettem a láda kulcsát, kinyitottam vele a lakatot, a láda oldala pedig lenyílt, így ki tudott mászni belőle. A teteje és a másik három oldala nem nyitható, így kénytelen oldalt kijönni, a közönség felé. Pontosabban a nézőtér felé, mert közönség az nem volt. A ruhái persze semerre nem voltak és nem is terveztem semmit adni neki, hadd érezze csak magát kellemetlenül, hogy pucéran áll előttem. Félre ne értse senki, nem izgató számomra a látvány, nem dobta fel különösebben a hangulatom, hogy egy pucér nő áll előttem, de hazudnék, ha azt mondanám nem élvezem. Jobban mondva azt élvezem, hogy ilyen helyzetbe hoztam őt, hogy a méltósága egy részét megcsorbíthatom. - Nos... remélem nem fázol. Végülis ez egy fűtött sátor. Mert ruhát csak akkor kapsz tőlem, ha elmész. Addig így fogsz tündökölni nekem - mosolyogtam, miközben a sétapálca hegyét végighúzom a testén nyaktól, mellein át egészen nőiességééig. - Ez is egyfajta... büntetés. De ha ez vigasztal, nagyon vonzó hölgy vagy. Van mire büszkének lenned és villogtatni. Valahogy a sors mostanában a szexi fiatal csajokat sodorja az utamba. Érdekes - gondolkodtam el. - Szóval hol is tartottunk? Ja igen. Emlékek. Szóval? Van valami jó sztorid nekem, amin sírhatunk egy jót? Adok majd zsebkendőt ha kell - nevettem fel.
Minden egyes porcikám utálja őt, még soha senki iránt nem éreztem olyan gyűlöletet, mint amilyet most iránta érzek. Azt sem tudom, hogy meddig leszek képes ezeket az érzelmeket irányítani, elvégre tényleg nem lenne szükségem arra, hogy tovább rontsak az életbenmaradási esélyeimen. Ám nagyon nehezemre esik úgy tenni, mintha nem érdekelne amit mond, nehéz nem figyelembe venni a folytonos szurkálódást amit művel és az sem teszi ezt könnyebbé, hogy úgy érzem felrobban a fejem. Végül úgy döntök, hogy nem reagálok semmit a győzelmi szövegére, mert tudom, hogy nem tudnék semmi jót mondani. Okosan hallgatni még mindig jobbnak tűnik. Soha nem voltam ennyire csapdába esve, hiába voltam már nehéz helyzetekben, még nem voltam ennyire lehetetlenbe. Egyszerűen nem látok kiutat innen, úgy érzem esélyem sincs a menekülésre, még akkor sem ha a dobozból kijutok. Fogalmam sincs hol vagyok, hová hozott, merre, hol vannak a cuccaim, merre indulnék egyáltalán. Főleg úgy, hogy alig van erőm még ahhoz is, hogy a saját fejemet megtartsam. Arra egészen biztosan képtelen lennék, hogy harcba szálljak vele, arról nem is beszélve, hogy egyszer már alulmaradtam, pedig akkor még fegyverem is volt. Nem téved, igazat beszél, konkrétan semmi esélyem sem lenne ellene. Miért nem lőttem amíg még esélyem volt rá? Meg kellett volna tennem, de gyáva voltam. Túl gyáva... - Mi van akkor ha úgy döntök mégsem akarom a te szemeddel látni a világot? Ha úgy döntök feladom a nyomozósdit és otthagyom az egészet a francba? - Félve kérdezem meg tőle, mert nem akarom hogy azt higgye máris feladtam, amit talán meg fogok tenni, ugyanakkor jelenleg csak az érdeklődés hajt. Csupán a lehetőségeimet próbálom felmérni és azt próbálom megtudni, hogy meddig mehetek el vele anélkül, hogy nagyobb bántódásom esne. Ha azt mondja akkor megöl itt és most, talán átértékelem mennyire is éri meg feladni. Bárcsak abban is nagyobb beleszólásom lenne, hogy meddig tudom egyben tartani magam. - Ezt... Ezt hogy érted? - Nézek fel rá rémülten, mikor a csuklóm után nyúl, amit bár megpróbálok harcolni ellene, de végül kihúz és a késével vésni kezd rá. - Nee...! - Kiáltok fel rá most sokkal erősebben, seperc alatt visszatért a hangom. Ugyan nagyon igyekszem arra, hogy erős maradjak és összeszorított szemekkel és fogakkal próbálom tűrni a fájdalmat amit okoz nekem, de érzem ahogyan kezdek szétesni. Könnyeimmel és a forgó gyomrommal küszködve mászom ki a tetves dobozából és csak ekkor nézek rá a vérrel áztatott kezemre, megpróbálva kiolvasni mit vésett bele. - Te tényleg őrült vagy! - Köpöm oda a szavakat gyűlölettel megtelve, miközben a lehető legkényelmetlenebbül érzem magam, megjelölve, megszégyenítve, megsebesítve a könnyeim a véremmel keveredve. - Ezt te sem gondolhatod komolyan. - Ez biztosan csak a megszégyenítése része akar lenni és nem gondolja komolyan. Ugye? Kétlem, hogy egy háziállat-ember- lenne a nagy vágya amit nekem kellene megtestesíteni. Automatikusan teszek egy lépést hátrafelé mikor a botjával próbál megérinteni, majd a fejem is megrázom, ezzel is csak azt sugallva felé, hogy elég volt. Megkapta amit akar, itt vagyok, megszégyenített, beszélni fogok vele, elmondom neki a féltett emlékeimet s titkaimat, de ami sok az sok. - Az első... egy férfi volt. - Kezdek bele a történetbe amit annyira hallani akart már, de mielőtt még folytatnám, leguggolok előtte, részben mert még mindig nem érzem magam elég stabilnak, még mindig küszködöm a gyomrommal és annak tartalmának benntartásával és még mindig küszködöm a fejemmel, aminek semmiképp sem esik jól a reflektorfények erőssége és most a könnyeimmel is küszködnöm kell amint igyekszem felszabadítani ezeket az emlékeket. Másrészt pedig burkolva, próbálom magam olyan kicsire szedni és olyan keveset mutatni magamból, amennyire ez csak lehetséges. - A férfi egy kórházban lőtt le talán húsz vagy huszonpár embert, nem emlékszem már a pontos számra. Azt hiszem meghalt a felesége és az ott dolgozókat hibáztatta. A férfi készen állt mindenkit megölni, bárki aki elé merészkedett, ezzel együtt az akkori tárasamat is meglőtte, aki akkor még a férjem volt. Önvédelem volt... Nem bosszú. - Legalábbis ezt próbálom magamnak mondani és elhitetni. De így is volt. Nem? Ugyan az ex férj nem halt meg, de ezt akkor még nem tudhattam. A ravaszt annak tudatában húztam meg, hogy ő talán már halott volt. - Ez elég volt? Elég "gyilkosnak" tűnök mostmár? - Kérdezem a gyilkos szót jól megnyomva, bár a tekintetemet egész idő alatt próbálom bárhová máshová fordítani, csak nem felé. Nem akarom látni a gúnyolódó arcát, amint az én sanyarúságomban élvezkedik.
+ 16 Elgondolkodtam kérdésén. Egész jó kérdés volt. - Hmmm. Kockáztatod, hogy még jó pár hallgatót megölnek? - kérdeztem vissza. - Persze megteheted. Miért ne? Elvégre ez egy szabad ország. Annyira szabad, hogy más országokat is igyekszik szabaddá tenni. Végtére is mindenki azt csinál, amit akar, ha el tudja viselni a következményeket. Elvégre ki tart vissza attól, hogy egy izzó főzőlapra nyomd a tenyered? Senki. Ha bírod, hogy szétég a tenyered, minden további nélkül - legyintettem. Elővettem a késemet, hogy névre szóló detektívet csináljak belőle, ám kérdése egy pillanatra megállított. - Hogy-hogy hogy értem? Az életnek ára van, Elsa. Akit én élve távozni engedek, az mind tartozik nekem. Abraham, Manuel, Roman, Katniss és még sokan mások. Az élet nincs ingyen. Vagy meghalsz, vagy az adósom leszel. Mi ért meg többet neked? Egy kis tetoválás és az, hogy tartozol nekem, vagy ha árvává teszek egy tízéves gyereket és megöllek? Egy kivételével mindenki hordozza magával a hegeket. Mindenki más heget. De a tiéd különleges lesz. Megragadtam karját és belevéstem a pecsétemet. - Ettől a naptól fogva egész életedben az adósom leszel. Bármikor megkereshetlek és te nem mondhatsz nekem nemet semmire. Különben a tett büntetést von maga után. - világosítottam fel, noha ezt követő reakciója nem lepett meg. Annyira. - Hogy én őrült? Ki az őrültebb: Az őrült, vagy, aki elhív egy őrültet pizsamapartira? Hm? - pislogtam felé mutatva ujjammal. - Épp elég rossz dolog, ha elveszítjük a fejünket, pláne, ha mi magunk rakjuk a nyakunk a penge alá és nyomjuk meg a gombot, hogy csaphatja is le- vigyorogtam. - Már miért ne gondolhatnám komolyan? - kérdeztem meglepetten, miközben sétapálcámmal felé nyúltam, de ő elhúzódott. - Tán még nyakörvet és pórázt is kapsz tőlem és viszlek majd sétálni a sátrak közé - kacagok kifelé mutatva. Figyeltem a mozdulatait, mert elsőre olyan volt, mintha le akarna térdelni, ám csak guggolt, de aztán már ismét beszámolóba kezdett, ami már azért részletesebb volt, mint az előző. Szép picire húzta össze magát, mint valami nagyra nőtt magzat. Vicces volt, meg is vigyorogtam őt. Semmi perverz nem volt benne, nem szexuális élvezet miatt tettem, amit tettem. - Hmmm... biztos vagy benne? Akkor lehet annak tűnt, de mit éreztél pontosan? - billentem félre fejem. - Lehet csak magadat akarod meggyőzni, de más az igazság. Tán csak jobb érzés tőle a lelkednek, ha azt hiszed önvédelem volt, holott nem. Talán csak a munkád miatt hiszed azt, hogy önvédelem volt, mert tudod jól, rendőrként nem engedheted meg magadnak, hogy az érzelmeid döntsenek a szabályok és a józan ész helyett - igazítottam őt helyre. - Gondold ezt végig - intek felé. Hozzá léptem és a fejét kezdtem simogatni, majd leguggoltam elé és állát megfogtam irányítottam pillantását a pillantásomba. - Hiába vagy rám dühös. Az csak egy érzés. Az érzések rontják az ítélőképességünket és befolyásolnak minket. Az érzések pedig gyakran tévesek. Olyan ez, mint a szerelem érzése. Szerelmesnek hisszük magunkat, pedig csak rajongás van bennünk. Depressziósnak érezzük magunkat, közben csak egy betegség rontja a közérzetünket. Azt hisszük boldogok vagyunk, pedig csak egy pillanatnyi örömet érzünk. Most még gyűlölsz engem, de hidd el, meg fogsz szeretni. Szeretni fogsz engem, mint a szerelmedet. Én leszek a mentorod. Olyan élettel ajándékozhatlak meg, amilyenben még sosem volt részed és nem csak a szó fájdalmas értelmében. De most még nem. Most kezdj el gondolkodni. Képzeld magad elé a vérző, meglőtt férjedet. Mit érzel? Milyen érzés volt? Milyen látvány volt? Hogy reagáltál rá? Közvetlen ezután lőtted le a férfit?
A lelkiismeretemre próbál hatni, azt akarja, hogy rosszul érezzem magam amiért máris fel akarom adni a nyomozást. Pedig az nem az én felelősségem, legfeljebb megoldottam volna az ügyet, de a gyilkosságok már nem az én bajom. Ha én nem, akkor majd valaki más megoldja előbb vagy utóbb. Az ügy nem ér annyit, hogy meghaljak, vagy éppen a lányom életét sodorjam veszélybe, amit nagy valószínűséggel már meg is tettem mert idióta vagyok. Ám mikor észlelem a fenyegetést a mondandójában, jobbnak látom nem firtatni tovább a témát és csak belemenni a játékába, még akkor is ha ez abban merül ki, hogy jeleket vés a karomba. Jól tudom, hogy életben kell maradnom, igaza van... Nem hagyhatom Larát egy árvaházban felnőni, tehát mindegy hogy mit kell megtennem érte, meg fogom tenni. - Ez azt jelenti, hogy életben hagysz? - Őrültség az egész, őrült ő maga is, de ez az első pillanat, hogy reménykedni merek abban, hogy még élve sétálok ki innen. Persze ez nem jelenti azt, hogy karjaiba vetem magam és hagyom hogy azt tegyen amit akar, de talán mégis megéri eladni a lelkem ha ez azt jelenti, hogy biztonságban tudhatom a lányomat. A gyerekek lehetnek a gyengepontjai? Lehetséges, hogy ezért egyezett bele a találkozóba és segítségbe és ezért viseli a nem létező szívén az egész ügyet? Nem tudom miért próbálom meg benne a jót megtalálni. Az egész este folyamán mást sem teszek csak a jót keresem benne, bármit ami egy kicsivel emberivé teszi és nem szörnyetegként festi le. - Semmire sem mondhatok nemet? - Van egy olyan megérzésem, hogy ez már eddig is így volt. - Mi van ha az az elveimmel ütközik? - Igyekszem nem agresszív hangnemet megütni, még akkor is ha a gyűlölet csak egyre jobban nő bennem. - Csak tudni szeretném, hogy mire számíthatok... - Próbálok nem ellenkezni mert tényleg haza szeretnék még menni, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok kíváncsi vagy hogy nem akarom tudni, hogy ez mit is jelent pontosan nála. Nem szeretném ha egy nap megjelenne és gyilkosságra kényszerítene. Nem biztos hogy más életét fontosabbnak tudom találni, mint a sajátom. Habár Lara élete többet ér nálam. - Ez nem vicces. - Morgom el az orrom alatt a szavakat szinte alig hallhatóan és nagyon remélem, hogy bár ez nem vicces, de tényleg csak viccnek szánta, mert tényleg nem túlzottan vagyok oda a sétáltatásos ötletért. Lehet nem ártana a modoromon is változtatni ha nem szeretnék még ennél jobban megszégyenülni. - De önvédelem volt! - Mordulok fel most indulattal teli, bár ebben a pillanatban nem rá vagyok mérges. Saját magamra vagyok mérges, mert tudom hogy hová akar kilyukadni. Tudom, hogy mit akar belőlem kiszedni. Azt akarja amit én olyan biztosan elrejtettem a tudatalattimban és képtelen vagyok újra előszedni. Nem véletlen voltak rémálmaim hónapokig, nem véletlen okoltam magam érte, nem véletlen húztam meg azt a ravaszt rémülten és haraggal a szívemben. Mikor a férfi kezeibe veszi az arcomat és rákényszerít, hogy ránézzek, néhány könnycsepp is kibújik a szemem sarkaiból, akármennyire is küzdök ellenük. Az évek leforgása alatt szinte mindent megpróbáltam, hogy erősnek tűnjek, de érzem ahogyan szépen lassan lebomlik a fal. Ez az ő hibája! Azt akarja, hogy összetörjek a nyomás alatt amit rám helyez. - Kérlek... - Nézek rá könyörögve, abban reménykedve, hogy abbahagyja a kérdésáradatát és megkönyörül rajtam. De nem teszi, tovább vájkálódik bennem, azt akarja, hogy folytassam a beszámolót, hogy még mélyebbre ássak az emlékeimbe. Megéri ellenállni? - Nem volt jó érzés. Megijedtem... És lőttem. Nem gondolkoztam túl sokat. Azt hiszem. - Az emlékeim nagyon zavarosnak tűnnek, nem is vagyok biztos abban, hogy egyáltalán igazak vagy sem. Megpróbálom elhúzni a fejem, nem tudok a szemeibe nézni, nem tudok senki szemébe nézni ezek után. Még tükörbe sem. - Kérlek... - Kérlelem újra, szinte minden porcikám remegni kezd, már én magam sem tudom, hogy az emlékektől, a hidegtől, a rosszulléttől, vagy mitől. Viszont újra be kell próbálkoznom nála, reménykedve abban, hogy legalább egy szünetet kaphatok tőle mielőtt ismételten elájulok vagy egyszerűen csak megőrülök.
+ 18 - Van rá esély - bólintottam. - Nem akarlak én megölni. Ha meg akarnálak ölni, akkor már a bárban megöltelek volna, amikor fegyvert fogtál rám - feleltem neki. - De! Ez ne adjon neked túlzott önbizalmat, mert még kihúzhatod nálam a gyufát annyira, hogy megtegyem. Hidd el, nem téged sajnálnálak, pusztán nem akarom, hogy a gyereked árva legyen. De ettől függetlenül, ha átléped a határaimat, akkor megöllek és lesz, ami lesz - vontam vállat. Végtére is nem hazudtam. Az egy dolog, hogy nem terveztem kioltani az életét, de ez nem jelenti azt, hogy nem tenném meg. - Mmmm... - gondolkodtam el. - Hát nem tudom - feleltem őszintén, mert magam sem tudtam, hogy miként reagálnék rá, ha valamire nemet mondana. Van, amit el tudnék nézni, de nem mindent. - Nem hiszem. Szeretem, ha minden úgy történik, ahogy én szeretem és nem szeretem a lázadást, ha nemet mondanak nekem. - Elvek? - sóhajtottam. - Ne már, Elsa. Az elvek csak korlátok közé zárnak minket. Nem jó az. Gátol minket a kiteljesedésben. Nos, az pedig, hogy mire számíthatsz, az jó kérdés. Sok mindenre. Tudod én sok mindent adhatok neked, de sok mindent el is vehetek tőled. Lehetek a legjobb barátod, adhatok neked pénzt és hatalmat, kiképezhetlek, hogy megállíthatatlan légy, de lehetek a legrosszabb ellenséged is, aki mindentől megfoszt és mindenkit elvesz tőled - ecseteltem. - Gondolkozz. Mi a jobb neked? Mi a jó a gyerekednek? Hm. De.... az is igaz, hogy ha szeretnél tőlem minden jót, akkor neked is tenned kell érte - mosolyogtam. - Ha én jó vagyok hozzád, neked is jónak kell lenned hozzám - mosolyogtam. - Ki dönti el mi vicces és mi nem? - kérdeztem vissza, mert ha halkan is, de sikerült elcsípnem szavait. - A humor szubjektív. Mindenki azt tart viccesnek, amit annak érez. Ezt nem lehet csak úgy meghatározni, lehet én sem tartanám viccesnek, amin te jót nevetsz. De lehet mégis van valami, amin mi jót nevetünk, de egy harmadik fél nem. Nem gondolkodhatunk objektíven, csak azt nézve nekünk épp mi vicces.
Önvédelem, persze. Én meg mindjárt hiénává változom és a lábához dörgölődzöm. Minden porcikámmal éreztem, hogy az bizony bosszú volt, de még magának is félt bevallani, nemhogy nekem. Leguggoltam hozzá és szemeit fürkésztem, melyekben könny bujkált. Kedves mosolyt vetettem felé, mivel ez már annak a jele volt, hogy kezdek célt érni nála. Kezd megtörni. Éppen ezért tovább kérdezősködtem. - Oh - lepődtem meg. "Lepődtem". Valahogy ilyesféle választ vártam, de szerettem volna, ha jobban kifejti. - Nem volt jó? Pontosan milyen érzés volt? - kérdeztem és egyik kezemről lehúztam a kesztyűt. Nem arról, amelyiken a szúrt seb volt. - Tehát meggondolatlanul lőtted le - állapítottam meg, mintha valami pszichológus lettem volna, akinél terápián van épp. - Az nem jó. Még én sem vagyok ennyire meggondolatlan - hazudtam szemrebbenés nélkül. Sőt, én sokkal meggondolatlanabb vagyok és mérföldekkel indulatosabb is tudok lenni. - Ezen érdemes lesz változtatnunk - feleltem és felálltam. Felhúztam a guggolásból és háttal a varázsdoboznak döntöttem, majd tetőtől talpig végig mértem. Kesztyűtlen kezemmel lassú mozdulatokkal simogatni kezdtem hegekkel tarkított bőrét, majd arcába pillantottam. - Hmmm... milyen finom a bőröd. Kár, hogy ilyen sérült vagy. De hé, rusztikus - nevettem el magam. - Mesélsz nekem róluk? Melyiket mikor és hogy szerezted? Hm? - kérdeztem egy hastájéki sebet cirógatva, majd lejjebb ereszkedtem lábaimmal, csípőjét fogtam és odahajoltam. Oldalvást tartottam fejem, miközben felfelé nézve mellei, arca felé fürkészőn megnyaldostam az egykori heget, majd még egyet-egyet miközben felfelé toltam magam lábaimmal. Felálltam és két oldalról derekára fogtam, hogy elhúzódni se tudjon és elmenni sem. Közvetlen előtte álltam és arcát fürkésztem, szemeit, hogy mindeközben hátha mondd valamit a sérüléseiről.
Fenyegetés fenyegetések hátán, de mégis megkaptam amit akartam. Megkaptam a választ amire vártam, a jelet ami azt mutassa, igenis van valamiféle emberség még benne. Talán szíve nincs, de a gyerekek a gyengepontjai. Amit talán még a saját javamra tudok fordítani, azon kívül, hogy engem életben hagy Lara érdekében. Talán csak meg kellene találnom a határait, amiket még egészségesen feszegethetek, anélkül, hogy magamra haragítanám és a meggyilkolásom mellett dönthetne. Ugyan erőben nem leszek erősebb nála, nem valószínű, hogy valaha is képes lennék szétrúgni a seggét, de talán okosabb még lehetek és úgy játszhatom ki a lapjaimat, ahogyan az nekem jó. - És mi a helyzet az egyezkedéssel? Az nem... lázadás, ugye? - Puhatolódzom nála, igyekszem kitapogatni mi számít nála lázadásnak, aminek büntetés lenne a vége. Az elvek talán gátolnak, de azért vannak ott hogy gátoljanak. Hogy ne tegyünk meg bármit meggondolatlanul, hogy te tegyünk meg bármit amihez kedvünk szottyan. Nem ölnék meg egyetlen ártatlant sem, de ha egyezkedhetek vele és alkut köthetünk, talán találunk egy megfelelőbb utat amivel mindketten boldogok leszünk. Az még nem lázadás, legalábbis szerintem nem, bár nem teljesen bízom meg az ő ítélőképességeiben. - Nem szeretnélek magamra haragítani a sok kérdéssel, de tisztában akarok lenni a szabályokkal. Ha mindezt komolyan gondolod, nagyon sokat meg tudok tenni azért, hogy a lányom biztonságban legyen. De időt kell adnod ahhoz, hogy ezt megszokjam. Nem tudok csettintésre megváltozni, legfeljebb megpróbálom. - Mondom ezt valamelyest megadva magam, elvégre nem sok értelme van harcolnom ellene amíg Lara biztonságban van, ugyanakkor ezzel időt adva magamnak ahhoz, hogy büntetlenül feszegessem azokat a bizonyos határokat, amik később segíthetnek abban, hogy ismét szabaddá váljak. A türelem a kulcs, már csak az a kérdés, hogy türelmes tudok vele maradni vagy sem. Vagy hogy hasonlóan fogok-e mellette gondolkozni mikor újabb üzenetet vés a kezembe vagy a meztelen testemhez ér, vagy ki tudja, talán az otthonomban látogat meg, mikor a lányom is otthon van. Nem tudom, hogy meg tudok majd felelni számára anélkül, hogy ő azt lázadásnak venné. Na és mi lesz akkor, ha a pimasz tíz évesem fogja kihozni a sodrából? Őt is megjelöli? Vagy önként jelentkezhetek a büntetésre, hogy azt rajtam verje le? Fogalmam sincs, hogy mi lesz ennek a vége, vagy mit hoz számunkra a jövő, de van egy olyan érzésem, hogy sakkban fog tartani, össze fog törni lelkileg és nem lesz jó vége. Ahogyan a téma megváltozik, úgy változik a hangulat is. Én megkaptam amit akartam, megtaláltam a gyengepontját. Most rajta a sor, hogy megkapja amit akar és kiforgassa a lelkemet, hogy nyárson süsse azt meg, majd jót lakmározzon belőle. Bár nem faggat tovább arról, hogy önvédelem vagy kőkemény gyilkosság volt amit elkövettem, de mégsem hagyja annyiban a dolgokat. Végigmegy minden egyes ponton, belekérdez és azt akarja, hogy én magam is mélyebbre ássak. - Szerettem őt. Azt hittem, hogy el fogom veszíteni... hogy egyedül maradok. A szeretteid halála a legrosszabb. Ha nem lőttem volna le a férfit talán meg is halt volna mert nem kapott volna időben segítséget. - Egy másik dolog amivel magamat etetem csak, tudom, hogy át fog ezen is látni, de igyekszem kapaszkodni amiben még tudok. Már így is úgy érzem mintha jégen táncolnánk és az bármelyik pillanatban beszakadhat alattunk. - Miért csinálod ezt velem? Ez nem igaz... Nem volt időm gondolkozni. Önvédelem volt? - Kérdezek rá könyörgéssel a hangomban, mintha tőle várnám azt a választ amit hallani szeretnék, miközben azt próbálja beadni nekem, hogy én még nála is rosszabb vagyok. - Mit akarsz változtatni? Miért? És hogyan? - A hangom és tekintetem ismét rémültté válik mert egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy milyen változtatáson akar engem áttenni, ami nem lesz fájdalmas számomra. Az pedig nem teszi könnyebbé, hogy vissza felhúz, felállít, majd mint egy babát, beállít ahogy az neki megfelel, hogy ismételten kiszolgáltatva érezzem magam. Az újabb kérdései már a testemen meglapuló hegekre irányul, amik természetesen soha nem voltak a büszkeségeim, így aztán elég bizonytalanul állok hozzá ennek a beszélgetésnek is. Ténylegesen ért ahhoz, hogy hogyan hozzon a lehető legrosszabb helzetbe. Minden egyes érintésre és simításra összerándulok, mintha árammal működnének a kezei. Nem tudok megbízni benne, szinte azt várom, hogy mikor döf egy kést a gyomromba, egyszerűen félek tőle, sőt rettegek tőle, a közelsége pedig csak még ködösebbé teszi az elmém, a szemem, az emlékezetem, de valahol zavarban érzem magam, mint egy kislány és fogalmam sincs, hogy hogy kellene ezt a helyzetet kezelnem anélkül, hogy azt ő lázadásnak minősítse le. - A munkámmal jár. - Válaszolom ügyetlenül, pedig nagyon igyekszem erősnek tűnni. Próbálok nem ellenszegülni annak amit csinál, pedig egy normális helyzetben már rég tökön rúgtam volna, talán meg is pofoztam volna, majd elhúztam volna a csíkot. De most, annak tudatában, hogy mik a tétek, a kevésbé véres kézfejemmel törlöm meg arcom, hogy eltüntessem a szememből kibuggyanó könnyeket, majd egy nagy levegőt véve új erőre kapva ismételten megteszem amit tőlem akar, mintha egyáltalán nem zavarna, hogy a meztelen testemet szinte már magáéként kezeli. - Az ott... - Intek ezzel pontosan arra amelyikkel ő maga is foglalatoskodik. - A legfrissebb, csak néhány héttel ezelőtt szereztem. - És ha kellő figyelmet szentelt rá, akkor észre is vehette, hogy nem lehetett túl régi, még egészen friss a heg, erős színnel és még nagyon érzékeny is. - Az áthelyezésem előtt történt. A férfit letartóztatni készültünk mikor kést szúrt belém. Nagy szerencsém, volt hogy nem talált semmilyen fontos szervet, a seb mély és nagyon érzékeny. - Mondom ezt, reménykedve abban, hogy nem fogja kíváncsiságból próbálgatni, hogy ugyan mennyire lehet még fájdalmas. - Melyikről akarsz még tudni? - Kérdezem tőle engedelmesen, bár eszem ágában sincs önszántamból felnézni rá, ahhoz túlzottan is kényelmetlenül érzem magam. - Így aligha tudok másikat mutatni... - Teszem hozzá végül, jelezve, hogy túlságosan is közel van hozzám. Aztán ismételten a kevésbé véres kézfejemet használom arra, hogy megtöröljem arcomat, majd pedig mindkét kezemet a mellkasára helyezve próbálom őt eltolni magamtól, mintha csak azért tenném, hogy újabb heget tudjak neki mutatni. - A hátamon van egy heg amit egy golyó által szereztem be. - Furcsamód szeretném, ha megnézné azt magának, mert akkor legalább nem a szemkontaktust kellene mindenáron kerülnöm.
+ 18 A kérdés valóban jó volt. Az egyezkedés. Igazából nem mondhattam volna azt, hogy nincs mozgástere, mert az hazugság lett volna, ellenben attól még lázadás volt. Ahogy azért azt is hozzá kell tenni, mindenben nem alkuszom. Akár csak Katnissnél. Nem kérheti tőlem az élete végéig tartó rész felülírását. Egyezkedni csak apróságokban lehet. - Ha jobban belegondolok lázadás. Hiszen valamivel szemben, valami ellen szeretnél fellépni, megváltoztatni, ellene mész. Mást szeretnél, máshogy szeretnéd. Deee nem zárkózom el. Megadom neked a lehetőségét, hogy megpróbálj valamivel előrukkolni és meglátjuk mit gondolok majd róla. Nyilván nagy dolgokat ne várj el, de apróságokról talán lehet szó. Kicsit meglepett a kedvesebb, diplomatikusabb hangnem és ez talán még arcomra is kiült. "Nem szeretnélek magamra haragítani" Tetszik ez a visszafogott stílus. Végre nem hiszi azt, hogy ő az atyaúristennő és majd megváltja a világot. Tudja már, hogy hol a helye és hogy mit engedhet meg magának és eszerint próbál működni. Ez így van rendjén. Arcát simogatva mosolygok rá és még puszit is adok neki arcára. - Ezt szeretem. De nem várok el tőled azonnali csodát. Tudom, hogy nem lehet egyről a kettőre megváltozni. Türelmes vagyok és alapos és ezért is haladok lassan - feleltem neki, bár ez nem a teljes igazság volt. Minden bizonnyal, ha egy feszítő vassal jól összevertem volna, félholtra, félnyomorékra, már aznap estére száznyolcvan fokos fordulatot vett volna a helyzet, de azért idáig nem akartam elmenni. Meg egyébként is sokkal érdekesebb így lassan, lelkileg megtörni és megváltoztatni, mint fizikailag összetörni. Ugyan a fizikai összetörés lelkileg is összetörte volna seperc alatt, de utána már semmi hasznát nem venném. Egy nyomoréknak? Nem. Ha bántani is fogom fizikailag, azt úgy fogom tenni, hogy ne legyen maradandó kár, ami akadályozná az életében. Elégedetten mosolyogtam, hisz megadta magát nekem, ugyanakkor tudtam jól, most mindkettőnk kezében van ütőkártya. Kíváncsi vagyok mi fog ebből kisülni. Vajon mennyire lesz pofátlan? Mennyire lesz kezes bárány? Mennyit fog engedni nekem és mennyit kell majd nekem engednem? Milyen kapcsolat születik majd ebből? Nem mondom azt, hogy lelkesen dalolt nekem, de legalább beszélt. Eleget tett kérésemnek, megnyílt és elbeszélte azokat a válaszokat, amikre kíváncsi voltam, de még nem elégítette ki érdeklődési vágyam. Többet kellett tudnom, hogy ő is többet lásson magából és ezáltal megvilágosodhasson. Hiszen rosszul ismerte magát eddig, vagy éppen jól, csak rejtegeti az igazságot. De ha rejtegeti is, az azt jelenti nem akar tudomást venni róla, vagyis nem jól ismeri magát. Mert nem akarja jól ismerni magát. De én ezt nem engedhettem meg. Muszáj volt helyre igazítanom őt, ehhez pedig kérdeznem kellett. Még akár együtt is tudtam volna érezni vele, ha nem saját kezűleg végeztem volna a családommal még fiatal koromban. Nekem aztán ezt hiába mondja. - Nem - csóválom meg fejem. - Ez nem önvédelem volt. Ez az, amit ti rendőrök úgy hívtok hirtelen felindulásból elkövetett emberölés. Ha szakszerű akarok lenni. De ne érezd azt, hogy emiatt kevesebb vagy, mint mások. Én megértelek, drágám. Tudom milyen érzés. Előttem nem kell szégyellned és vagyok olyan diszkrét, hogy senkinek nem beszélek róla. Ez köztünk marad. Hát az idegrendszereden kell változtatni. Strapabíróbbá kell tenni, hogy ne kövess el újra hibákat. Meg kell erősítenünk. Gondolj bele mi lesz, ha a lányod előtt veszted el a fejedet és lelősz valakit. Vagy erősebb jelenetet rendezel. Vagy egy plázában, ahol emberek tucatjai, százai lehetnek. Ez így nem jó. De majd segítek benne. Megedződsz és hidd el, utána már nem lesz olyan ember és élethelyzet, ami ki tudna hozni a tűréshatárodból.
Felállítottam őt a bűvészdobozhoz és nekitámasztottam. Kifejezetten vérpezsdítő érzés volt, ahogy méterekről látszott rajta mennyire zavarban volt. Mint egy tinilány az első együttlét előtt. Bár lehet ez kis túlzás volt, de akkor is tetszett és kifejezetten élvezettel simogattam át hegekkel tarkított meztelen testét, könnyei viszont cseppet sem csorbítottak az élvezeten, amit éreztem közben. Nekem ez élvezet volt és szerintem valahol lelke mélyén ő is élvezte. Tán... még furcsán izgató is volt, ahogy rángatózott a tenyerem alatt, bár valószínű, hogy nem az élvezettől tette. De lehet egyszer még attól is lehet. Majd a jövőben. - Igazán selymes a bőröd - bókoltam mosolyogva, de csak, hogy még jobban zavarba hozzam és még jobban éreztessem vele verbálisan is, hogy mi történik vele. Bár tényleg kellemes volt a bőre. A hegre pillantottam, miközben hallgattam a meséjét, hogy mikor és hogyan szerezte. - Mennyire fájt? Mi volt az első gondolatod, amikor beléd hatolt a késsel? És utána? És az ellátás során? Mit láttál a tettesen? Mit gondolsz, mit érezhetett? Mi vezérelhette, amikor megszúrt? Még rámutattam egy-két hegre, aztán meglepetten pillantottam kezeire, de hagytam magam eltolni. - Rendben, megnézem. Fordulj meg - mondom és mikor megfordul csípőjére tettem kezeim, úgy kezdtem szemrevételezni a heget, aztán két kezemmel kezeire fogok és hátához simulok. - Kérdezek még valamit - mosolyogtam és füléhez hajolok, de akkor már halkabbra veszem a hangom. - Mennyire csorbítják a hegek az önbecsülésed? Azt érzed tőle, hogy más nők szebbek és jobbak, mert az ő testük hegmentes? Szoktál irigy lenni azokra a nőkre, akik ép testűek? Amikor megismerkedsz valakivel, randiztok és tudod egyszer sor kerül rá... szorongsz a gondolattól, hogy mi lesz, ha meglátja a tested? És... mit érzel, amikor egy férfi előtt le kell vetkőznöd? Amikor oda kerül a sor. Félsz előtte levenni a ruhád? Izgulsz és szorongsz, amikor elkezd téged levetkőztetni? Félsz mit gondolsz, mi lesz ha meglát? Megfordul a fejedbe, mi lesz, ha elmegy tőle a kedve? Egyáltalán... mikor voltál utoljára férfival és mit láttál rajta, mikor meglátott? Elutasított? Érezted, hogy nem erre számított és csalódott? - fülére pillantottam és adtam rá egy csókot, majd rá is haraptam kicsit, de nem annyira, hogy megsérüljön. Elhajolok, el is húzódom kicsit testemmel, de csípőjére simítok és magam felé fordítom, hogy lássam az arcát. Hátulról feneke felett nem sokkal csípőjére fogok és deréktól lefelé hozzá simulok ő feléhez, bár Jay nem igen érezhetett odalenn merevedést. Tán csak egy minimálisat. - Tudod... - kapom el kesztyűs kezemmel egyik csuklóját, de másik kezem továbbra is csípőjén tartom és néha megsimítom. Kezét a varázsládára helyezem, mert nem akarom, hogy megint eltoljon, vagy legalábbis ne két kézzel. Közel hajoltam arcommal arcához és könnyes szemeit méregettem, végül kedvesen rámosolyogtam. - Nekem imponálók a hegek. Nekem ezekkel együtt is nagyon vonzó vagy, még ha másoknak tán nem is. De mesélj még nekem az érzéseidről. Szeretném hallani a válaszokat. De tudd, előttem nem kell szégyellned semmit. Sem a tested, sem az igaz érzéseid és gondolataid. Szeretném, ha őszintén megnyílnál nekem. Hidd el, sokkal könnyebb lesz utána a lelkednek is. Felszabadít.
Nem tudok nem arra gondolni, hogy vajon mit várna el tőlem? Vajon mi az amit tőlem szeretne, persze a nyilvánvalón kívül, ami a beszélgetés. Ami egyszerűnek tűnik ugyan, de semmiképp sem az. Nem véletlen, hogy a legutóbbi "beszélgetésünk" azzal végződött, hogy a fejéhez fogtam a fegyverem. Amit így végiggondolva hülyeségnek tartok és hülye voltam amiért megtettem, de meg is fizetem az árát. Hatalmas árat fizetek most érte, ami talán a saját szabadságom lenne. Még ha el is enged és haza is mehetek a lányomhoz, talán már soha nem leszek igazán szabad. Nem tehetek amit akarok, nem mehetek ahová akarok, lehet még csak nem is ehetek amit akarok. És van egy olyan érzésem, hogy nem lesz egyszerű elmenekülni előle. Nem fogok tudni csak úgy az ország másik végébe költözni és abban reménykedni, hogy majd nem talál rám. Tulajdonképpen az életemnek annyi, ahogyan a szabad akaratomnak is. Az egyetlen dolog ami életben tart az Lara és ha nem lesz, vagy felnő talán már az sem és egyszerűen csak levágja majd a fejem. Hacsak addigra nem bizonyítom magam használhatónak. De mivel? - Akkor is türelmes leszel ha esetleg újra elveszítem az önkontrollt és teszek valamit amit nem kellene, esetleg újra ellened fordulok? Vagy akkor visszateszel a dobozba és véghezviszed amit elkezdtél? - Ugyan nem szándékozom újra rátámadni, de fogalmam sincs, hogy mi fog történni velem, nem tudom mikor borul ki a bili. Már az arcomra nyomott puszira is épphogy sikerült visszafogni a kezem és nem egy csattanós pofon lett a vége, hanem csak egy fejlesütés. - Vagy... egyenlőre az csak büntetést von maga után? - Óvatosan teszem fel az összes kérdést, még véletlenül sem szeretném ha azt gondolná, hogy készülök valamire. Még ha készülök is, és valójában ez nagyon is kihathat a jövendőbeli menekülési terveimre, ez még mindig csak a kíváncsiságom, ami tudni akarja, hogy meddig mehetek el. Mikor lesz az a pont amikor tudom, itt a vég és nincs mit tennem, ahová persze tényleg nem szeretnék eljutni. A kimért nemleges válasza egyáltalán nem nyugtatja le a lelkemet. Semmi másra nem vágytam jobban, minthogy valaki azt mondja "Nem a te hibád volt" és egy ölelésben részesítene. Na nem mintha tőle várnám az ölelést, de legalább abban reménykedtem, hogy majd úgy látja a dolgokat ahogy én akartam azokat látni. A kulcsszó az "akartam". Valahol mindig tudtam, hogy nem úgy van az... Más nem látta az esetet és igazából hősként jöttem ki a kórházból, aki megmentette a társát és megállította a gyilkolást, de azt senki nem látta, hogy miképp történt. Azt senki nem látta, hogy gondolkozás nélkül húztam meg a ravaszt, pedig igazából nem voltam veszélyben... Azt hiszem. - Talán igazad van... Nem lett volna muszáj megölnöm. Egy szörnyeteg vagyok. - Ismerem el végül fájdalmasan mintha már a szilánkokban heverő lelkemen taposnék. Talán nem is olyan rossz ötlet elfogadni a segítségét, elvégre nem ez volt az első alkalom, hogy meggondolatlanul cselekedtem. Gondolok én a pillanatra ami ide, ebbe a rémálomba is belerepített. - Meg akarok változni. - Bólintok rá végül és el sem hiszem, hogy ezt mondtam. El sem hiszem, hogy igazat adok neki, aki saját maga is egy szörnyeteg. El sem hiszem, hogy elhitette velem, én magam is az vagyok és el sem hiszem, hogy tőle várom a segítséget. De igaza van. Mi van ha legközelebb Lara hoz ki a sodromból és őt ütöm meg, vagy rosszabb? Nem akarok a hálójában maradni, ki akarok szabadulni és szabad lenni, de talán nem árt meghallgatnom őt. - Hogyan teszünk valakit strapabíróbbá és hogyan változtatsz valaki idegrendszerén? - Félve teszem fel a kérdést és úgy teszek mintha nem magam felől érdeklődnék, mert szinte rettegek a válaszától. Úgy érzem valamiféle katonai kiképzésnek akar nekivetni, a legszörnyűbb kínzásokon át a legijesztőbb és legfájdalmasabb kegyetlenségekig. Nem biztos, hogy önként alá tudom magam vetni. Érzékelem ahogyan a veszélyes farkas egy sokkal inkább éhes farkassá válik, aki megpróbálja először behálózni a prédát, a nyálát csorgassa arra, előkészíti azt. Zavarba jövök, fogalmam sincs, hogy hogyan is kellene reagálnom, nem akarom őt magamra haragítani vagy elutasítani, ami nagy valószínűséggel ugyanoda vezetne mint az első opció, de képtelen vagyok úgy nézni rá, mint aki nem épp megkínzott a maga lelkiterrorával, előtte pedig a fejem akarta levágni, majd pedig egy késsel esett a karomnak. Nem tudok nem rettegve nézni rá, nem összerezzenni minden érintésétől, nem borzongva hallgatni a hangját. Arról nem is beszélve, hogy ő maga kényszerített arra is, hogy pucéran tárulkozzak itt ki előtte... Szó szerint. A bókra csak mégjobban lesütöm a fejem, mégjobban zavarba jövök, igyekszem bármiféle szemkontaktust kerülni, nem akarom, hogy lássa mit hoz ki belőlem, a zavarom leginkább arra fogható, hogy nem tudom hogyan kezeljem a helyzetet. Nem azért mert tetszik a helyzet. De még ha nem is így lenne, a sebeimről való kérdezősködés, eléggé ellehetetlenítené egyébként is. Hihetetlen, hogy komolyan még ebbe is bele akar menni, miközben körülöttem matat és alig várja, hogy felfaljon. - Fájt. Sokkal jobban, mint ez itt. - Kissé morcosan emelem most fel a még mindig vérben ázott kezem, amit neki köszönhetek és egyáltalán nem volt fájdalommentes. - Először nagyon fájt. Aztán azt hittem meg fogok halni. Aztán nem éreztem semmit. Tudod van egy olyan pont, amikor már nem érzed a fájdalmat... - Felvilágosodva nézek rá, most először és valljuk be talán utoljára, pillantok szemeibe, ahogy a felismerés megüt a korábbi saját kézfejében való vájkálódás emlékére. - Hát persze, hogy tudod. - Teszem hozzá egy sunyi mosollyal, majd ismét valahol a távolba kezdek el bámészkodni. - Önvédelemből tette, nem akart börtönbe menni. Azt hiszem. - Bár nem egyszerű, de sokkal egyszerűbb a testi sebeimről beszélni, mint a lelkiekről. Kevésbé fájdalmas. Fájdalmas volt amikor szereztem őket, de többnyire már nem azok. A lelki sérülések pedig örökre bennem élnek és abban reménykednek, hogy soha nem kerülnek felszínre. Örülök, hogy lélegezni hagy és nem kérdezősködik arról, hogy volt-e más eset is. Esetlegesen öltem mást is meg... Sajnos lenne mit mesélni. Kétlem, hogy át tudnám vészelni, ha rájönnék, hogy igazából mind az én hibámból haltak meg és nem önvédelem volt. Igyekszem elterelni a figyelmét a hegekkel amik látszólag lefoglalják, de ugyanakkor csak újabb indokot adnak neki arra, hogy továbbra sem engedjen ki kezei közül. Nagyon igyekszem szófogadó lenni és nem ellenkezni neki, de nem tudom még meddig tudok elmenni anélkül, hogy ne lökjem őt el magamtól. Meghallgatom az újabb kérdésáradatot, ami csak tovább fokozza a zavarom, hiszen mintha tökéletesen belém látna. Mintha pontosan tudná, hogy min megyek keresztül... Vagy mentem még mikor nem adtam fel a randizást. Ahogyan fülemet érinti ajkaival, ismételten áramütésszerűen rázkódom meg, lassan kezdek újra bepánikolni mert egyszerűen nem tudom mitévő legyek. Még mindig egy rongybabaként mozgat, forgat, érint meg, csókol meg és szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy átkozottul élvezi a zavaromat. Pontosan tudja, hogy hogy érzem magam és tudja, hogy nem merek ellene tenni. Annyit aláírok, hogy nem hülye férfi. Nagyon is okos és tudja, hogy hogyan játssza ki a lapjait. - Muszáj erről beszélnünk? - Kérdezek végül rá mikor maga felé fordít és olyan közel kerül hozzám, hogy a magánszférám már rég visítva rohanna a világ másik felére, ha nem lenne hozzám kötve. - Nem igazán akarok erről beszélni. - Vagy inkább nem akarom, hogy kiszedje belőlem, hogy tulajdonképpen cölibátust fogadtam a válásom óta. Bár nem tagadom, valamennyire reménykedem abban, hogy ezzel ismételten elveszem a figyelmét arról amit közben a testemmel művel. - Azt mondtad, hogy egyezkedhetek, legalábbis megpróbálhatom. Esetleg valami más téma érdekel? - Esküszöm még az arcom is kezd egy paradicsomra hasonlítani, még szerencse, hogy az nem olyan feltűnő miután a már rászáradt vértől egyébként is piros volt, de a pityergés nyomai is még ott vannak. - Imponálók? - Kérdezek rá mert még én magam sem tudom, hogy mi lehet olyan vonzó bennük. Semmi. - Mi lenne ha most te mesélnél? Hogyan jutottál oda, ahol most vagy? - Félve teszem csak fel a kérdést, részben mert félek attól hogy ezen is átlát és tudni fogja, hogy a figyelmét szeretném elterelni, hogy addig sem foglalkozzon velem és a zavarban levő énemmel. Másrészt kíváncsi vagyok, hogy mi tette őt azzá aki most itt áll előttem, hogy megértsem miért lett ilyen elbaszott személyiség. Tényleg meg akarom őt érteni, mert hiszem, hogy több van amögött amit ő mutat. Van benne kedvesség, érzem, látom, de nem tudja felmérni, hogy mennyi kedvesség is szükséges ahhoz, hogy elhessegesse mindazt amit velem tett. A szabad és egyben véres és még mindig sajogó kezem lassú mozdulattal emelem meg, először az arcához érintem, remegve és egyben félve simítok végig rajta. Sőt, rettegve, mert részben attól félek, hogy a csuklóm fogja törni érte, de mégis megteszem még ha minden porcikámon látható is a remegés és rettegés. Most ismét a szemeibe nézek. Megfigyelem őket, mintha valami jót keresnék bennük. Végül ha hagyja, az arcáról le a mellkasára viszem a kezem a tekintetemmel együtt, pontosan oda ahonnan korábban eltoltam őt, de most inkább csak pihentetem azokat ott és nem tolom el.
+ 18 - Oh Mon ami - mosolyogtam. - Majd lerendezlek megint. Ennyi. Nem kell hozzá különösebb erőfeszítés. Tudod engem nem fogsz tudni olyan könnyen leszerelni, mint azokat a bűnözőket, akikkel eddig dolgod volt. Még ha valami csoda folytán sikerülne is ezt a testet életképtelenné tenni, akkor is találok egy új testet és visszajövök. De akkor már nem leszek ilyen barátságos - mosolyogtam egyet ismét. - Az a fellépés súlyosságától függ. De tudd, hogy a büntetés mindig rosszabb lesz, mint, amit te okoztál nekem. Pl.: Ha megütsz, lehet azt tőlem baseball ütővel kapod vissza. Mikor már a kórházi eseményeket beszéltük a beszélgetés kezdett igen csak számomra kedvező irányt venni. Most már elértem nála, hogy felismerje a tettét, hogy belássa, nem úgy volt az, ahogy ő hinni akarja. Most már csak azt kell elérnem nála, hogy elhiggye, jó döntést hozott. Szeretném, ha tudatosulna benne, hogy az emberölés helyes, hasznos és jó dolog. - Nem, dehogy. Nem volt hiba. Jól tetted, hogy megölted - feleltem neki. - Hiszen ha nem ölöd meg, lehet elmenekül és megöl még pár embert. Ha nem ölöd meg, mi van, ha kiszabadul a börtönből és újabb ámokfutásba kezd? Nagyon is jól tetted, hogy lelőtted, életeket mentettél vele és eleget tettél a halottak hozzátartozóinak végakaratának is. Ők is biztos azt szerették volna, hogy öljék meg őt, hisz elvette tőlük a férjük, feleségük, apjuk... Bizonyára sokan imába foglalták a nevedet. Megváltoznod nem kell, hiszen így vagy hatékony, csupán azt kell elérnünk, hogy ha legközelebb ilyen döntést hozol, azt már tudatosan hozd, ne ösztönből. Ne csak egy reflex legyen, hanem te tudd határozottan eldönteni, "ennek az embernek meg kell halnia!" A módszerről egyelőre még nem beszéltem. Nehéz is lett volna szavakba foglalni, de a folyamat úgyis érzékelhető lesz majd. Éreztem én, hogy mire céloz és tetszett az a sunyi mosoly is. Nos igen, van, aki egyáltalán nem érez fájdalmat és ez az én szerencsém is. Szerencsés voltam, amiért nem volt már bennem fájdalomérzet. - Én örülnénk, ha beszélnénk róla. Jót tenne a lelkednek - mosolyogtam. És tényleg. Biztos voltam benne, hogy jót tenne a lelkének, felszabadítaná, ha elmesélné az élete, lelke kellemetlen részleteit. - Te nem szeretnél, én viszont kérlek rá. Hidd el, jó érzés lesz utána fellélegezni - simogatom vállát. Mi tagadás, okosan forgatta vissza szavaim, de ezzel ne gondolja azt, hogy örökre elengedtem a témát, mert bizony, ha most tovább is lépünk, akkor is egyszer vissza fogok térni rá, amikor módomban áll majd. Az viszont meglepett, hogy érdeklődik a kilétem és a miértjeim felől, de nem igen volt ellenemre, hogy meséljek neki. Persze csak az eredetem. Az életem minden apró állomását nem fogom neki elmesélni. Hagytam, hogy atengerikígyóként rcom simogassa. Tetszett ez a változás, sokkal cukorfalatabb lett. Mindig ilyennek kéne lennie alsó hangon és hittem, lesz ő még ennél jobb is. Szépen lassan lebontom őt és újjá építem olyanná, amilyennek én szeretném látni. Mellkasomra tette kezeit, de nem lökött el. Nem tolt el. Ez is pozitív változás az előbbihez képest. - Az én életem... nagyon régről indul. Amikor én születtem, még nem élt ember a földön. Isten uralkodott, én, és a Behemót. Hárman uralkodtunk. Istené volt a Paradicsom és a Föld, a Földön viszont én és a Behemót voltunk az "alfőnökök". Én hatalmas tengerikígyóként a vizeken uralkodtam, a benne élő állatok felett és pusztán a fejem kiemelésével képes voltam árvizeket okozni. Szinte... legyőzhetetlen voltam. Társam a szárazföldek ura volt, az ottani állatok királya. Isten akkor teremtette a két első embert. Nekem cseppet sem tetszett. Volt egy jövőképem. Egy negatív jövőképem, de ő hajthatatlan volt. Azt mondta... a Földet emberekkel kell benépesíteni. Ő hiszi, a teremtés meghozza gyümölcsét. Én láttam előre, hogy nem és megfogadtam neki, ha megteszi, akkor kiemelkedek a tengerből és vízbe fullasztok minden embert, aki a Földön teremtődik az ő és a két első ember keze által. A háborúnk odáig vezetett, hogy leszállt hozzám a földre egy varázserejű karddal és szembeszállt velem. A háborúnk során a föld nagy része víz alá került, tengerek, tavak és óceánok alakultak ki az egykori szárazföldek helyén, majd évezredes álom szállt rám. Megölni nem tudott, csak elaltatott. Ahhoz túl erős voltam. Viszont emberi testben ébredtem a régi tudatommal. Az erőm már nem volt akkora, mint egykoron, de még mindig van belőle. 1981-ben születtem ujjá, emberként, abban a világban, amit Isten állítólag megálmodott és bár kezdetben hittem benne, hogy neki lett igaza, hogy a teremtés jó ötlet volt, hogy az emberek megérdemlik az életet és a Földet, amin egykor mi békében és harmóniában éltünk. Egy cirkuszigazgató keze alatt nőttem fel és a cirkusz tagja lettem. Azt hittem azért vagyunk, hogy örömöt és nevetést hozzunk a többi ember életébe, de egyszer csak rájöttem, hogy ez nem így van. Csak a látszat. Minden játék átverés, nem lehet rajtuk nyerni, az előadások csak lehúzások és ahogy a várost jártam, az államokat rájöttem, hogy mindent átsző a korrupció, a gonoszság, a rosszindulat, az álszentség, egymás eltaposása és a rasszok közötti harcok. A világ, amit isten elképzelt egy hulladék! Elszúrta, nem tudott uralkodni felette. A teremtés elbukott és ő is elveszett! A világ rohadásnak indult, mint az almafa és a termés a Paradicsomba! Hazamentem a cirkuszba és mindenkit megöltem, majd kieresztettem az oroszlánokat, hogy tépjék szét a még haldoklókat. Aznap elhatároztam, én fogom helyre tenni a világot. Amit Isten elrontott, majd én helyrehozom. Kiirtom a világból az embereket, akik mérgezik a Földet. A korruptakat, a bűnözőket, az álszenteket, elnyomókat, a rasszistákat, mindenkit és megteremtem a tökéletes világot, amit Isten nem tudott. És aztán a szemébe röhögök majd. Hogy nekem volt igazam. Hogy ezt nem kéne. Hogy nem fog sikerülni. De nekem igen. Én nem öltem meg olyan embert, aki ne szolgált volna rá a halálra. Csak bűnösöket ölök. Én csak olyan embereket ölök, akik megérdemlik, mert károsak a világunkra, vagy kivívják maguk ellen a sorsot. Én nem kötözködöm. De, aki belém köt, az vállalja a következményeket. És te segíthetsz nekem ebben. Segíthetsz nekem jobbá tenni a világot. Mit szólsz? - mosolyogtam, majd arcára simítottam. Kezeire fogtam, elvettem őket magam elől, átkaroltam és hozzá simulva csókot nyomtam ajkaira. - Lennél te a királynőm az oldalamon, miközben harcolok a gonosz ellen? - kérdeztem elválva ajkaitól, miközben hátán simítottam végig. - Hisz te sem szereted ezt a világot. Nem akarsz valami jobbat, ahol mindenki egy? Ahol nincs jó és rossz, nincs álszentség, nincs elnyomás, nincs háború és nem ölnek valakit, mert más a bőrszíne, más a pénztárcája mérete, vagy csak más a rangja? Ahol nincs megvesztegetés és nincs korrupció? Lábai közé simitottam és újra ajkaira csókoltam, miközben ujjammal cirógattam odalenn.
Bár még mindig nem nézek fel rá, mégsem tudom visszafogni a mosolyomat válasza hallatán. Legfőképpen mikor arról beszél, hogy mennyire nem lenne barátságos, mintha eddig az lett volna. Mert csakis kizárólag barátok szoktak másokat a fejük lefűrészelésével ijesztgetni, megszégyeníteni, lelkileg eltaposni. Mi lenne még akkor ha ténylegesen barátok is lennénk? A belső szerveimmel reggelizne együtt? Szívemet a tenyerén hordozná, a szó szoros értelmében? Megpróbálná kivájni a szemem, hogy azokat használja a sajátja helyett? Sőt... Mi lenne ha még kedvelne is, ne adj Isten szeretne? Ezen már inkább nem próbálok meg elgondolkozni, inkább csak igyekszem nem megtudni milyen az ha nem barátságos. - Ezt vegyem kihívásnak? - Persze, ez még viccnek is rossz, főleg rám nézve, de igyekszem a saját idegességemet és félelmemet feloldani. Mi más lenne alkalmasabb erre, mint egy nagyon gyatra vicc? Nem igazán vagyok oda a büntetési szokásaiért, így aztán nagy valószínűséggel nem fogok ellene menni, hacsak nem vagyok biztos abban, hogy az akció sikeres lehet. Viszont ha nem kezelem viccként amit mond, akkor úgy érzem csak még rosszabb és még valódibb ez az abszurd helyzet amibe belekerültem, még magam sem tudom, hogy hogyan. Úgy érzem mintha az érzelmeim egy hullámvasúton ülnének, hol lent, hol fent, hol fejjel lefelé... Egyik pillanatban még sírni tudnék és azt kívánom bárcsak meg tudna vigasztalni, másik pillanatban már viccként próbálom felfogni amit mond és nevetni támad kedvem, a harmadikban rettegek attól, hogy mi fog velem történni. A negyedikben meg már zavarban vagyok, elhiszem amit nekem mond és bár félek tőle, valamiért mégis próbálok értelmet nyerni ennek, értelmet nyerni neki... Próbálom a jót látni benne. Egyre inkább olyan érzésem van, hogy megőrülök, hogy egy idegösszeroppanás kellős közepén vagyok és fogalmam sincs, hogy merre induljak innen. Az eszemmel tudom, hogy nem őt kellene követnem, de túlságosan gyenge vagyok ahhoz, hogy ellene szegüljek és ezt nem csak az izomzatomra értem. Fejben vagyok gyenge és nem tudom mi történik velem. Nem értem hogyan lehet ilyen hatása rám. Végül a magyarázatára, miszerint én korántsem vagyok szörnyeteg és csak meg kell tanulnom az indulataimat kezelni és a helyzeteket mérlegelni, csak bólintok. Nem vagyok biztos abban, hogy mindent megértettem, időre van szükségem, hogy rájöjjek mit is akar tőlem pontosan. Ám van egy olyan érzésem, hogy idővel meg fogom tudni és ő maga fog megbizonyosodni arról, hogy a változás is megtörténjen akármiről is legyen szó. - Igazság szerint nem vagyok az a randizós típus. Már rég feladtam az ilyesmivel... - Vallom be végül, mintha csak egy titkos bűnömet osztanám meg vele, és nem teszi könnyebbé az, hogy tudja miért mondom ezt. Kétlem, hogy rá kell kérdeznie, tudni fogja, hogy a saját önbecsülésem a legfőbb oka ennek. Nem volt egyszerű ezzel megbarátkoznom, de végülis eljutottam a pontra mikor rájöttem, hogy nekem nem kell senki, hogy meg tudok állni a saját lábamon és meg tudok bármit oldani saját magamban. A lányom ebben pedig csak megerősített. - Ráadásul a munkám sem épp családbarát. - Még ha van is egy lányom, egészen biztosan meg fogja érteni, hogy mire gondolok. Ő talán a lányom miatt hagyott életben, mert van egy gyengepontja, de mások nem haboztak volna őt is velem együtt a túlvilágra küldeni. Szinte lélegzetemet visszatartva várom a reakcióját arra, hogy megérintem őt, hogy az élete felől érdeklődöm, tudni akarom, hogy ki is ő valójában. Aztán kellemes csalódás ér, nem töri el a csuklóm, nem lök el, nem akarja a fejemet venni, csak belekezd a mesébe. A mesébe ami először őrültségnek tűnik és azt hiszem csak viccel velem, aztán ahogy halad a történettel lassan rájövök, hogy valami furcsa módon, de mégis a saját életéről beszél. Sokminden értelmet nyer és most először értem őt igazán meg. Nem értek vele egyet, de megértem őt. Úgy igazán. Látom az emberséget az álarc mögött még akkor is ha különféle pajzsokkal próbálja magát levédeni. Aztán meglepődöm mikor azt akarja, hogy én segítsek neki a tökéletes világ megteremtésében. Zavartan és egyben értetlenül nézek most fel rá. Nem értem, hogy mit akarna tőlem? A nőtől aki nemrégiben még fegyvert fogott a fejéhez. - Én? Miért pont én? - A meglepettségem csak mégjobban növekedik mikor átkarolva megcsókol. Nem tudom, hogy mitévő legyek. Ez az egész egyszerűen csak túl sok nekem, a kínzás, a rémület, a története, a hullámzó érzelmeim és most ez. Végül túlzottan is zavart és egyben zavarban vagyok ahhoz, hogy viszonozzam a csókját, sokkal inkább egy kislányos puszira futja... De héj, legalább nem toltam el vagy pofoztam fel! - Királynő? Én? A nő aki a fejedhez fogta a fegyverét? Hogy tudnál bennem egyáltalán megbízni? Hogy tudnék én megbízni benned? - Annyi kérdésem van, azt sem tudom honnan kezdjem. Nem értem, hogy mi történik velem, úgy érzem friss levegőre van szükségem, anélkül, hogy a közelsége folytonosan ködösítené be az elmém. És bár megértem és egyetértek vele, én is egy szép világot szeretnék teremteni, az ő módszerei... Túl sok vérontás. Ha tudnék, most kérdés nélkül hőkölnék hátra, sőt futnék el olyan messzire amennyire az csak lehetséges. A combjaim közötti érintése ismételten áramütésként megy végig rajtam, de ezúttal nem kizárólagosan a félelem az oka. Valami furcsa morbid módon élvezem az érintését, még akkor is ha a fejem egyáltalán nincs rendben és szívesebben tolnám őt el magamtól. Nem állok készen befogadni őt, olyasvalakit aki szemrebbenés nélkül kínozott meg és taposott végig rajtam, de a vágy mégis ott van... Talán kíváncsiság? Talán a kiéhezettség a több évnyi magányosság után? Most viszonzom a csókját, engedek a vágynak amit én magam sem értek, a csókot olyan hosszúra húzom el, amennyire csak tudom, majd mintha valaki fejbevágna, hirtelenséggel hagyom azt abba, hogy aztán ránézzek. - Nem! Ezt nem! - Fejemet rázom értetlenül és rémülten, miközben ha hagyja most ismételten két kezemmel igyekszem őt eltolni magamtól és megpróbálok kibújni kezei közül. - Te néhány perccel ezelőtt még meg akartál ölni! - Teszem még hozzá rémültséggel a hangomban, miközben még mindig elhúzódni próbálok tőle. Mi a francot művel velem?
+ 18 Pontosan tudtam mire mondja, hogy nem randizós fajta. Több szempontból is értettem, láttam azokat az életeseményeket a szemeim előtt, amik erre utaltak. Többek között a hegek, a férje lelövése, a "válása", a munkája és szerintem még lehetne sorolni. Sok oka van ennek, én pedig láttam őket. Oh igen, a lánya. Az már egy másik kérdés volt. Bizony őt is érdemes félteni, persze, ki tudja milyen elmebeteg sodródhat az életébe, aki nem fogja őket megkímélni, mint én. Engedtem az érintéseknek, melyek jól is estek és az életem történetét is elmeséltem neki, felkérve őt, hogy legyen a társam a missziómban. Láttam benne a lehetőséget és örültem volna, ha csatlakozik hozzám ebben. Végtére is a céljaink hasonlóak. Sőt, majdnem egyeznek, csak a módszereink mások. - Mert látom benned a másik felem - felelem visszakérdezésére. - Azt a valakit, aki segíthet nekem kiteljesedni és azt a valakit, akinek segíthetek kiteljesedni. Hosszú idő után végre találtam valakit, akiben meglátom a másik énem. Mi ketten, tökéletes páros lehetünk. Te engem, én pedig téged teszlek teljessé. Kiegészíthetjük egymást, fejleszthetjük egymást, uralkodhatunk és megválthatjuk a világot - mondtam és bár megcsókoltam, ő túlságosan zavarban volt még ahhoz, hogy viszonozza. De megpróbálta. - Nem kell bíznom benned. Én látom a jövőt és tudom, hogy soha többé nem fogsz rám valós veszélyt jelenteni. Mert tudom, hogy tudod, hogy nekem van igazam. Mindenben nekem van igazam. Az életedről, a személyiségedről, a tragédiáidról. Én tudom az igazságot és te is csak most kezded felismerni az igazságokat. Ha én nem lennék, még mindig teljes hazugságban élnél. Szükséged van rám, hogy teljesen megvilágosodj és meglásd az elfedett, elnyomott valóságot. Nélkülem nem élhetsz igaz életet. És tudom, hogy szeretnéd, hogy a szárnyaim alá vegyenek. Mert tudod, hogy mennyi mindenben támogathatlak és fejleszthetlek, tökéletesíthetlek. Minden hibád. Csak én tudom kiküszöbölni őket. Szükséged van rám, hogy teljessé válhass. Nélkülem nem élhetsz teljes életet és ezt te is tudod.
Ujjaimmal nőiességét kezdtem felfedezni, kicsit kényeztetni, de most már nem csak a félelemtől remegett, hanem élvezet is volt benne, mely nekem is okozott némi örömérzést. Főleg, mikor a csókunk hosszúra, elnyújtottra és viszonzottra sikeredett. Végül mégis csak az enyém lesz. Ő az enyém lesz. Kezeire markoltam, de egy kezeim is elég volt ahhoz, hogy csuklóinál összefogva lefogjam két kezét a feje felett. - Megölni? Én? Nem. Szó sincs róla. Ha meg akarok ölni valakit, azt meg is ölöm, te pedig még gyanúsan életben vagy. Nem akarni kell, cselekedni kell. Vagy megteszem, vagy nem teszem, de nincs olyan, hogy akarni. Nincs olyan, hogy próbálkozni. Emlékezz Yoda mester szavaira - mosolyogtam. - Jay... - szólítottam végül igazi nevén. - Ne csináld ezt. Érzem, hogy minden porcikád engem akar. Ne állj ellent. Ismerd be, hogy szükséged van rám. A lelkemre, az elmémre és a testemre is. Ne állj ellent, csak hagyd, hogy egyesüljünk. Te már az enyém vagy és én is a tiéd. Tenni fogok róla, hogy felszabadítsalak a börtönből. A hazugságokból, amikbe magadat kergetted, a börtönből, amibe Isten zárt. Mellettem végre teljes életed lehet. Őszinte és szabad élet. Mellettem nem kell már megjátszanod magad. Hazudnod magadnak és nekem. Felvállalhatsz mindent. Ez a totális szabadság, amitől mindenki meg akar fosztani. Megfosztanád tőle magadat, megfosztana tőle Isten és a társadalom is. De én nem. Mellettem teljesen önmagad lehetsz. Mit gondolsz, Lucifer miért adta oda az átkozott almát Ádámnak és Évának? Mert fel akarta szabadítani őket Isten börtönéből. Öntudatot adott nekik és szabadságot. Fogadj el. És fogadj magadba. És szeress meg. Ajkaira tapadtam újra, hosszú, elnyújtott csókokkal, majd derekára fogtam. A föld felé ereszkedtem, terpesztve, húzva magammal, bele az ölembe és lassan oldalra fordultam és magam alá fordítottam. Ismét lábai közé nyúltam és két ujjam feltolva neki kényeztettem, miközben ajkaimmal ajkain csüngtem.
A másik fele? Én? Pont én? Miért pont én? Biztosan találkozott már ezernyi nyomozóval akik mind ugyanazt akarták amit én és ő akar. Mi olyan különleges bennem? Azon kívül, hogy engem sikerült megtörnie és a hatalma alá kerítenie. Azt akarja, hogy jóságot tanítsak neki? Vagy inkább csak azt akarja, hogy olyan legyek mint ő? De annak értelme sem lenne. Teljesen értelmetlenül állok előtte, egyszerűen nem értem, hogy mi az amit tőlem tanulhatna. Nem tudom eldönteni, hogy mi az amit komolyan gondol, mi a manipuláció, mi a vicc és mi az, amit csakis kizárólag azért mond, hogy levegyen a lábamról. Mondanám, hogy bejusson a bugyimba, de ugyebár erre nem hagyott nekem választási lehetőséget. Még időben megszabadított tőle, anélkül, hogy beleegyeztem volna. És pontosan ez a bajom. Úgy érzem azon az érzelmi hullámvasúton ő is végig velem van. Beszámíthatatlan és egyben kiszámíthatatlan. Talán csak akkor tudok igaz válaszokat kapni a kérdéseimre, ha ténylegesen megadom magam neki. - Nem fogok rád valós veszélyt jelenteni, mert félek tőled. Ez lenne az ideális felállás? - Ő maga mondta, hogy bármilyen próbálkozásom büntetést vonna maga után. Mást sem csinál csak megfélemlít, aztán mégis el kellene hinnem, hogy bízhatunk egymásban? Vagy ő komolyan úgy gondolja, hogy ez így van rendjén és ebben a kapcsolatban csak tudnom kell hol a helyem. Már magam sem tudom, hogy most akkor neki van rám szüksége, vagy fordítva. Az egyetlen dolog amiben biztos vagyok az az, hogy amíg itt vagyok, szót kell fogadnom és legalább úgy tenni mintha mindennel tisztában lennék. Aztán ha innen kikerülök, talán lesz alkalmam végiggondolni mindent és kibogozni azt a katyvaszt amit ő a fejemben hagyott. Mikor a csuklóimra fog és esze ágába nincs hagyni, hogy megszökjek, már tudom, hogy nincs visszaút. Tudom, hogy nem fog hagyni kihátrálni, ha kell még a csillagokat is lehazudná nekem az égről, hogy megkapja amit akar. Amit meg is tesz. Ugyan tényleg nem ölt meg, de ha ez lett volna az udvarlási szokásainak egyike, hát mit ne mondjak, működött. Egyik felem, az amelyik kiéhezett kutyaként viselkedik, nagyon is akarja. Maradni akar, azt akarja hogy a férfi felfedezőútra induljon a testemen és ne álljon meg amíg... amíg kell. Aztán ott van a másik felem, amelyik rémült, fél és tudja, hogy ez nem helyes, de nincs elég ereje ahhoz, hogy tovább harcoljon. Még akkor sem mikor Cale a nevén szólítsa. Pedig jócskán kikerekednek a szemeim a név hallatán és ez most nem az élvezettől. - Jay?! - Kérdezek vissza szavaiba vágva, kétségkívül ellenkezéssel a hangomban és a testemben is. Egy újabb próbálkozást teszem arra, hogy kiszabaduljak a kezei közül, bár nem túlzott nagy sikerrel. Talán nem is adtam bele minden erőmet... Talán nem is akarok kiszabadulni? Aligha akarna bárki kiszabadulni abból amit odalent tesz velem. - Oké... Csak fogd már be! - Szólok végül rá határozottan, még magamat is meglepve. Nem érdekel tovább amit mond, csakis az érdekel amit velem művel. Az sem érdekel ha később megbüntet azért amiért és ahogyan rászóltam. Én magam tapadok most rá ajkaira, ezzel is megbizonyosodva arról, hogy elmegy a kedve a beszélgetéstől és inkább mással foglalatoskodik. Jól tudom, hogy ezt még meg fogom bánni, de nincs erőm ellene harcolni, talán akaratom sem és az eszemet is elvette. Túl rég volt már, hogy ilyesfajta játékban volt részem... - A tiéd leszek. - Dorombolom a fülébe akárcsak egy macska, miután kiválasztotta a lehető leghátborzongatóbb és legkényelmetlenebb helyet amiben valaha is részem volt és lefektet a véres porond kellős közepére. Miközben ő a nőiességemmel játszik én, mint mindig, most is a határaim feszegetésével foglalatoskodom, először csak apró csókokkal borítom el a nyakát és annak környékét, aztán azok apró harapásokká válnak, míg a véres kezemmel a hajába kapok és azt is húzni kezdem. Nem fájdalmasan, de határozottan és érzékelheti, hogy okkal teszem. Esetlegesen, hogy megmutassam neki, nem feltétlen hagyom, hogy azt tegyen amit akar velem, még akkor sem ha az övé leszek.
+ 18 - Ne gondolj mindig a félelemre. Az élet nem csak a félelemről szól. És én sem mindig okozok félelmet. Ismerj meg. Hagyd, hogy megismertessem magam. És rá fogsz jönni milyen ember vagyok. Míg lefogtam kezeit, láttam a szemeiben, arca rezzenéseiben, hogy megértette, hogy nincs visszaút. Hogy itt ő ma nem ellenkezhet velem és az akaratommal. Viszont... érdekes látványt nyújtott. Volt benne egy vívódás, volt benne egy harc. Láttam, hogy küzdenie kell magával és végül nyer. A javamra. Ahogy az is hatásos volt, amint saját nevén szólítottam. Elvigyorodtam rémült döbbenetén, ellenben szabadulni akkor sem engedtem, jóval erősebb voltam nála. Kétség kívül élveztem, hogy most én dominálok, ha már a volt párom éveken át elnyomott engem. Itt most én uralkodom. Részben saját élvezetem hajszolom benne és saját boldogságom, saját másik felemet, de egyben... tudom, hogy ezt nem csak én fogom élvezni, hogy nem csak az én boldogságom és örömöm lesz ebben. Tudom, hogy neki annyira szüksége van rám, mint nekem rá, még ha ezt nem is fogja beismerni. Most még biztosan nem. Meglep mennyire határozottan kussoltat el, de nem vettem a lelkemre. Főleg, hogy végül is ezzel adta áldását a helyzetre. Ne győzködjem tovább, inkább önként belemegy. Szabad kezemmel álla alá nyúltam, noha a seb, kötszerek és varratok miatt nem vettem le róla a kesztyűt. Majd később rendes orvosi ellátás is fog kelleni, de mára kitart az, ami a kesztyű alatt volt... Örültem neki és kifejezetten jól esett, hogy most ő önként tapadt ajkaimra és nem is húzódott el tőlem utána, nem is lökött el. Miközben ajkaink táncolt a másikéval én ledobtam magamról a kabátot a fejemről leesett ciliner mellé, s miközben a nyakam kényeztette kicsit eltoltam, hogy le tudjam venni felsőmet is, amit a kabát után dobtam. Elégedett vigyorral néztem, miközben kimondta "tiéd leszek.". Az enyém. - Az enyém és csak az enyém - tértem vissza ujjaimmal nőiességéhez, hiszen a leöltözéshez el kellett vennem. Immáron három ujjal igyekeztem minél jobban feltüzelni odalenn, miközben hajamba tépett. Meglepetten nyögtem fel a mozdulatra, amire valahogy nem számítottam. Viszont tetszett ez a harcias amazon oldala is, így sután elvigyorodtam. - Micsoda tűz... ez tetszik - bókoltam őszintén, hiszen tényleg tetszett. - Te tényleg próbálsz látni bennem jót? - kérdeztem kivételesen nem valami kényeset. - És sikerült már? - most én hajoltam nyakához és csókoltam rajta végig, majd lefelé haladva melleire. - Most egész őszinte leszek hozzád... nekem te vagy az első nő az életemben - ismertem el neki, hiszen eddig csak férfival voltam. De csak egy férfival éveken át, hűségesen. - Még új nekem a női test, de... a tiéd már most elvarázsolt - mosolyogtam és még csak nem is hazudtam, hiszen egy ideje már a hatalmába kerített a teste és azóta arra vágytam, hogy megkaphassam. - Gyönyörű és kívánatos vagy és alig várom, hogy végre teljesen az enyém legyél. Lejjebb csusszantam, hogy végig tudjam csókolni hasát is, aztán fejem lábai közé fúrtam, hogy nyelvemmel folytassam, amit ujjaimmal elkezdtem. Igyekeztem alaposan és változatosan, mélyen, minden zeg-zugra kitérve kényeztetni. Kezdtem megérteni a hetero férfiakat, hogy miért vannak úgy oda a nőkért. Egészen idáig sosem gondoltam bele milyen lehet, de teljesen el voltam ragadtatva. Többet akartam belőle. Kezeim combjaira tettem és simogattam őket, miközben odalenn egyre intenzívebben igyekeztem kiélni magam és mégtöbb élvezetet nyújtani neki.
Nem tudom hogy is tudnék nem a félelemre gondolni. Lehetetlenségnek tartom hiszen az elmúlt néhány órában félelemben tartott. Azt ecsetelte, hogy hogyan ütne szét egy baseball ütővel, hogyan darabolná fel a testem, hogyan ölne meg és hogyan tenne magáévá. Mondjuk a legutóbbi talán az egyetlen ami ellen még én magam sem lépek fel határozottan és nem csak azért nem, mert félek tőle. Lassan teljesen a hatása alá kerülök, az érintése mostmár csak bizsergően hat a bőrömön, már nem rettenek el tőle úgy mint korábban. A hatalmas vigyorából megítélve tudom, hogy mit gondol. Tudja, hogy célba ért, hogy nem harcolok ellene tovább, akkor sem ha megpróbál kizökkenteni a nevemmel. Tisztában vagyok azzal, hogy direkt csinálta, hogy direkt időzítette be, irányítani akar. Engem akar irányítani, mint azt egészen idáig tette. De mi van ha én is? Szinte fájdalmasan szisszenek fel, mikor elveszi a kezét, hogy megszabaduljon néhány ruhadarabtól, amiben aztán nagyon kedélyesen segítek is neki, hogy még egy másodpercet sem vesztegessünk el és mihamarabb visszatérjen a korábbi műveletéhez. Önző vagyok, türelmetlen és mohó. Ezt mindenképp érzékelheti rajtam, főleg mikor én magam tolom vissza a kezét is, miután én őt túl lassúnak ítélem meg. Ő akarta ezt annyira, hát most viselheti a következményeit is. Ami talán nem is olyan rossz következmény. Még mindig csókjaimmal borítom őt be, hol az ajkain, hol a nyakán, hol a fülét, a mellkasát, felváltva, miközben néha játékos harapásba vált át. A bókjaira csak mormogva válaszolok, igyekszem nem elterelni a figyelmem, de a következő kérdése megfagyaszt. Megállok a csókokkal, mindennel. Egyik kezemmel végigsimítok az arcán és szemeibe pillantok. Bár elmém teljesen el van ködösödve, egy valamit biztosra tudok. - Én tényleg látok benned jót. - Megnyomom a látok szócskát, ezzel is erősítve mondanivalómat. Holott rengeteg vegyes érzés van bennem vele kapcsolatban és valahol gyűlölöm őt és utálom azért amit velem tett, de már az első pillanattól fogva kerestem benne valami jót, még az előtt hogy elszabadult volna a pokol. És találtam is. Nem hazudok neki és ha csak kicsit is jó emberismerő, akkor ezt láthatja is. Nem mellesleg nem éppen érzem úgy, hogy most hazugságokat lenne kedvem kitalálni. Ugyanakkor még saját önzőségem és mohóságom is félre tudom tenni ha a lelkéről lenne szó. Még ha teljes szívemből gyűlölném sem tudnám akarattal összetörni őt. - És te tényleg nem gondolsz szörnyetegnek? - Valami furcsa és morbid módon tetszik, hogy még akkor is tetszem neki, ha éppen most osztottam meg vele a legféltettebb és legsötétebb emlékeimet és tetteimet, amik évek óta emésztenek. Mégsem tör pálcát felettem. - Ha az segít, én most vagyok először egy irányításmániákussal aki halálosan megfenyegetett mielőtt beadtam neki a derekam. - Vigyorodom most én el, hogy éreztessem vele, bár igazat mondok, de ez most cseppet sem érdekel és sokkal inkább csak viccnek szántam, hogy oldjam az érzékeny pillanatot amit korábban teremtettünk. Nem mintha ő maga nem lenne ebben csodálatosan jó. Sőt! Ahhoz képest, hogy még soha nem volt dolga nővel előttem, meglepően jól csinálja amit csinál. Seperc alatt tesz vissza ugyanabba az állapotba, mint amiben korábban voltam, átadva magam az élvezetnek. Egyik kezemmel ismételten a hajába markolok, időközönként rántok is rajta, bár nem elég erősen ahhoz, hogy elhúzzam a fejét és megzavarjam bármiben is, de elég erősen ahhoz, hogy tudja mi az ami tetszik és mi az ami érzékenyen hat rám. Mikor már az őrület határán állok, két kezem közé fogom a fejét és én magam húzom azt fel, reménykedve abban, hogy hagyja magát. Ha igen, egy újabb csókban részesítem őt a teljesítményéért cserébe, majd egy igazán pimasz mosolyra húzódnak ajkaim. - Akkor végeztünk? - Teszem fel a kérdést játékosan, miközben úgy teszek mintha nekem elég is lett volna ennyi és a többi már nem az én bajom. Természetesen ez csak színjáték, és még csak szemfülesnek sem kell lennie ahhoz, hogy ezt érezze rajtam. Igazából majd felrobbanok és már másra sem vágyok jobban, minthogy magáévá tegyen. De hogyan is állhatnék ellen egy kis játéknak? Főleg miután ő órák óta velem játszott.
+ 18 Elmosolyodtam válaszán, ahogy kérdésén is. Természetesen nem láttam szörnyetegnek. Csak egy embernek, aki helyesen cselekszik és útmutatásra van szüksége. Mikor elkezdtünk beszélgetni a bárban, már akkor láttam benne a lehetőséget, akkor felismertem mi lakozik benne és tudtam, ő az én emberem, akit meg kell szeretnem magamnak. Éreztem, hogy különleges és mellettem a helye. Hogy benne meg van az, ami másokban nincs. Nem tudtam pontosan mit vártam, mikor beismertem neki, hogy ő az első nő az életemben, de ezen a vicces válaszon jót kacagtam. - Igen, segít - nevetek. Érdekes volt azért, hogy mennyire pártfordulás állt be benne, de ez nekem csak jó volt, örültem neki, főleg, hogy éreztem, már nincs meg benne az elutasítás éreztem azt is, nem az én kényszerem miatt teszi, amit tesz. Tán... tényleg meglátta a jót bennem? És most már, hogy látja, ráadásul, hogy elmeséltem neki az életem, így már másként néz rám? Vagy csak a kiéhezettség? Nem tudom jól látom-e, de én úgy látom tényleg kezdünk már érzelmileg is közelebb kerülni a másikhoz. Nem szerelemről beszélek, de szerintem kialakult köztünk valami érzelmi kapcsolat és Jay is meglátta bennem a szépséget. Megértette, amiről beszéltem neki és belátta, hogy nem élheti nélkülem az életét. Elképesztő volt mennyire türelmetlen. Valami ösztönös tehetségem lehet, hogy ennyire magával ragadta, amit teszek. Nagyon profi lehettem. Ha már az, ahogy nyalakodom nem lett volna elég élvezetes, hozzá tett az is, ahogy a hajamat markolta és irányította a fejem. Micsoda egy kiéhezett nő lehet. Ha már erre így reagál, mi lesz itt később? Értettem az utasításaiból és igyekeztem ott kényeztetni, ahová ő kormányozta a fejem, mígnem fel nem húzott és meg nem szólalt. Elsőnek nem értettem semmit, csak bambán, zavartan néztem. Még sosem szakítottak félbe ügyködés közben és kaptam ilyen megjegyzést, ám aztán észhez tértem, hogy mit akarhatott. El is nevettem magam. Csak viccelődik és tovább szeretne lépni a második fázisra. Ahogy már én is. Hosszú csókot nyomtam ajkaira és levettem hát a még rajtam lévő maradék ruhát is. A férfiasságom már úgy is teljes mértékben harcra kész volt, ép csak ki nem szakította a nadrágomat már. Feltoltam lábait, majd helyre igazítottam és ütközésig betoltam egy jóleső sóhaj kíséretében. Annyira síkos volt már, hogy szinte magától ment, pedig elég szorosnak éreztem. Majdnem elolvadtam benne, annyira jó érzés volt. Vállai felett megtámaszkodtam és erős, gyors, heves mozgásba kezdtem, minden lökésnél teljes hosszában belé ütve a férfiasságom.
Ugyan nem ad választ a kérdésemre, de nem is kell. A mosolyából megítélve igazából mindent megtudok amit szeretnék. Nem tart szörnyetegnek. Azt már én magam sem tudom, hogy miért érdekel mit gondol rólam egy hírhedt bűnöző, de mégis megnyugvást ad lelkemnek az, hogy az első ember akinek valaha is elmondtam, hogy mi történt valójában abban a kórházban, nem akar rögtön bilincsbe vágni és megkövezni. Tudom, hogy nem vagyok rossz ember, csak hibáim vannak, amiken dolgoznom kell. Ahogyan ő maga is mondta. Az agyam egy része nagyon jól tudja, hogy hülyeséget csinálok és egyáltalán nem kellett volna beadnom a nyakam, hogy ezt még megbánom és talán következményekkel fog járni rám nézve. Mi van ha ezután mindig hozzám fog járni, ha ürítésre lesz szüksége? Mi van ha a jel a kezemen pontosan ezt fogja jelenteni? Hogyan fogok nemet mondani neki? Hogyan fogok nemet mondani neki miközben a lányom csak egy szobával lesz arrébb és ha bedühítem őt, seperc alatt férhet hozzá? Aztán mozdulataival megint kirángat a valóságból, nem hagyja, hogy túl sokáig elvesszek a saját gondolataimban és esetlegesen tényleg meggondoljam magam. A férfi rögtön ráérez arra, hogy mit kell csinálni és azt is hamar megérti, hogy miért csinálom amit a hajával csinálok. Talán nem túl tapasztalt a nők terén, de én sem a férfiakéban, elvégre nem feküdtem be minden nap más ágyába. Soha nem voltam az a fajta. Ő pedig éppen eleget tud ahhoz, hogy nekem örömet szerezzen. Együtt tanulunk. Alig tudom visszafogni a nevetésem mikor meglátom arcát. Látom rajta, hogy a kérdésem célba ért, bambán néz vissza rám, fogalma nincs arról, hogy miket beszélek vagy mit akarok. Ugyan nem vagyok egy nagy bosszúálló, de mégis jól esik, hogy legalább egy pillanatra sikerült a frászt hoznom rá. Persze közel sem áll ahhoz amennyire rettegésben tartott egészen idáig, de kezdetnek jó. Aztán észhez tér és szinte bármi további tétovázás nélkül szabadul meg a maradék textiltől ami még rajta volt, hogy aztán gondolkozás nélkül ismételten kézbe vegye a helyzetet. Nem igazán ad lehetőséget arra, hogy esetleg átvegyem a vezetést, talán túlzottan fél attól, hogy esetleg elmenekülnék. Talán egyszerűen csak esze ágába nincs átadni azt nekem, dominálni akar és nekem ebbe beleszólásom sincs. Nem mintha bánnám. A férfi megtámaszkodik vállaim felett, miközben heves mozgásba kezd... bennem. Vágyakozva, kiéhezve és egyben elvarázsolva nézek fel rá, majd egy helyeslő mosoly kíséretében karolom át a nyaka körül, hogy közelebb húzzam őt magamhoz, egy csókban részesíthessem, majd pedig arcomat a nyakába fúrjam, részben, hogy elrejtsem azt... Részben pedig hogy sokkal közelebbről hallgathatja ahogyan közelebb és közelebb kerülök ahhoz a bizonyos ponthoz. Egyre ziháltabban veszem a levegőt, egyre őrültebben és szorosabban ölelem őt magamhoz, egyre jobban és erősebben igazodom a mozgásához, egyre nagyobbak a sóhajok amik a számat hagyják el. Kifejezetten élvezem az aktus minden percét és ezt ő maga is érezheti rajtam. Minden egyes mozdulatom, sóhajom, ahogyan az izmaim megfeszülnek körülötte, minden árulkodik. Élvezem minden egyes pillanatát, még akkor is ha nem tudom azt olyan hosszan élvezni, mint ahogyan azt szerettem volna, holott a sok év kihagyás után, ez talán érthető is. - Mmmh. - Sóhajtok fel mikor már a fellegekben járok, de nem szólalok meg, csak megyek tovább az árral... Vele.
+ 18 Láttam ám, hogy jól szórakozott, amikor behúzott a csőbe megjegyzésével, de nem akartam belőle ügyet csinálni, hiszen csak egy ártatlan vicc volt. Nem változtatott semmin és nem is gázolt vele belém. Jó látni azért, hogy mennyivel felszabadultabb. Meg hát ki tudja, lehet megérdemeltem ezt a kis viccét. Persze több sem kellett, azonnal nekivetkőztem, hogy magamévá tudjam őt tenni, hiszen már mind a ketten eléggé ki voltunk rá éhezve, hogy szeretkezzünk egy jót. Főleg ő, amilyen vággyal és hevességgel követelte tőlem az előbb is, hogy folytassam. Belé hatolva kezdtem meg heves, erőteljes menetemet egy percig sem ellenkezve ölelkező karjainak és csókjainak, melyekben már rég volt részem. Határozottan másabb, lágyabb és tán még kellemesebb is, mint egy férfi karjaiban, amikből ritkán lehet kiszabadulni. Márpedig voltak olyan percek az életemben, amikor szabadulni szerettem volna ex párom el nem eresztő szorításából. Ha nem lett volna elég extázis forrás, hogy mennyire szűkös nedves és forró odalenn, még a hangja is ott visszhangzott a fülemben, melyek csak tovább fokozta az élményt. Állati jó érzés volt, hogy mennyire élvezi, tán még nálam is jobban és ezt én okozom benne. Legalább ő is látja, hogy nem csak fájdalmat tudok okozni, hanem mennyei kéjt is. Egyre fokozódó, váltakozó hangjából ki tudtam következtetni mi történik éppen benne és milyen élményekhez jár egyre közelebb, így jó magam is rákapcsoltam, már-már önmagam túlhajszolva, hogy minél jobb és intenzívebben érezze, ugyanakkor nem voltam annyira durva, hogy az együttlét fájdalmas legyen, csak egyre-egyre erősebb és intenzívebb, igyekezvén szerszámommal a számára legérzékenyebb pontokat elérni, hogy egy csepp panasza se legyen, sőt, ha csak elérhetem nála, akadjon fel a szeme is a kéjtől, mikor pedig hangjából és lenti állapotából kikövetkeztettem, hogy számára eljött a Mennyország. Annak ellenére is, hogy nem én éltem át, még nekem is jól esett és egy pillanatra megborzongtam, de úgy voltam vele, még ezek után is okozhatok neki további élvezetet. Nekem még kellett némi idő, hiszen előnnyel indult, őt már kényeztettem a férfiasságom előtt is, de annyira ziháltam, hogy nem voltam képes hosszú csókokra, csak rövidekre, viszont néha egy-egy hosszabb csókra azért megpróbáltam összeszedni magam. Soha életemben nem fárasztottam még le magam ennyire, a szívem és a tüdőm is megkérdőjelezte a tettem, de nem érdekelt. Egy utolsó erős lökéssel tövig benne lövelltem el, majd még pár lökéssel préseltem ki mindent, amit neki szántam. Hajam rátapadt verítékes homlokomra, arcom vörös volt a megterheléstől és levegőt is alig kaptam, de megérte lestrapálnom magam. Ajkaihoz hajoltam és hosszú csókok közepette húzódtam ki belőle, majd csókoltam végig nyakán. - Azt hiszem lerokkantam - viccelődtem, hiszen attól távol álltam, de néhány kilót biztos ledobtam, amennyi kalóriát most elégettem. A legtöbb korombeli sportoló biztos azon tanakodna miként vittem ezt végbe, de a fontos az volt, hogy ez az alkalom legalább a Mennyek kapujáig juttasson minket.
Már réges-régen nem volt ilyesmiben részem, de mondhatnám azt is, hogy még soha, elvégre az érzelmi hullámvasút ami az egész aktushoz vezetett, az maga az őrület, amiben természetesen még soha nem volt részem. Csak most jövök rá, hogy milyen unalmas is az életem. Még most sem értem, hogy mi történt velünk és egyáltalán hogyan jutottunk oda ahová jutottunk és bár tudom, hogy a jövőben meg fogom bánni, egyenlőre kiélvezem az édes pillanatokat és ki is használom. Mikor én magam a fellegekbe érek, azt bizony éreztetem vele... Na nem mintha el is tudtam volna ezt rejteni előle. Minden mozdulatomat, sóhajomat, megrezdülésemet, nyögésemet érezheti. Talán csak arcomat nem láthatja, amit ajkaimba harapva még mindig a nyakába temetve bújtatok el. Miután én magam már eljutottam a legmagasabb pontra, bár még mindig élvezem minden percét és szívesen élvezkednék is benne még egy ideig, mégis úgy döntök, hogy most rajta a sor. Azt akarom, hogy ő is oda jusson ahová én, hiszen együtt a legjobb. További csókokkal borítom be nyakát, de mikor a füléhez érek, a csókok közepette apróságokat kezdek a fülébe suttogni, hogy azzal is ösztönözzem őt. Az apróságok többnyire kimerülnek abban, hogy tudtára adom mennyire is jól csinálja azt amit csinál, vagy éppen hogy csakis az övé vagyok és senki másé. Jól tudom, hogy ezt akarja. - Szedd össze magad öregember! - Felelem frappánsan megjegyzésére, majd húzódnak ajkaim pimasz mosolyra miközben még meg is bököm a vállát mutatóujjammal, bár a böködés igazából egy fájdalmas szisszenést von maga után, mivel a kezem még mindig fájdalomtól sajog, eddig csak sikerült másra koncentrálnom. De ahogy lassan múlik el a kéj és öröm, úgy telepedik le rám a köd amit eddig sikerült figyelmen kívül hagynom. Tekintetem ismét sötéten csillan fel és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy most mit is kellene tennem vagy mondanom. Nem egy mindennapi eset ez a mai. Egy normális napon, egy normális ember mellett, egy nem átkínozott nap után, most a fürdő felé venném az irányt, hogy egy forró fürdőben részesíthessem magam. Most? Nem tudom. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán felkelhetek-e anélkül, hogy eltörné a lábam érte. Tulajdonképpen még abban sem vagyok biztos, hogy fel tudok még a saját lábamra állni, vagy pedig a fáradtság és a szinte egész testemben égő fájdalom rögtön padlóra küldene. - Mit csinálunk? - Félve teszem fel a kérdést a szemébe pillantva, ő is érezheti és láthatja is rajtam, hogy visszatértem a földre és nem vagyok biztos abban, hogy hányadán is állunk vele. - Szeretnék hazamenni... - A hangom szinte már suttogásba vált át, mert egyáltalán nem vagyok magabiztos abban amit mondok és nem tudom mire számíthatok tőle. Hazaenged? Csak kidob innen pucéran? Vagy esetleg egy cellába fog zárni és további kínzások alá akar vetni? Még mindig félelem van bennem iránta, ugyanakkor mostmár zavarodottság is.
Bizonyára, ha más szituációban lettünk volna dühös lettem volna, amiért öregembernek nevezett, de akkor ott a kéjmámor küszöbén annyira már nem foglalkoztatott, elengedtem a dolgot és csakis az örömök, érzékek mámorító egyvelegére koncentráltam, hogy mindketten a lehető legfényesebb Mennyországba juthassunk. Érdekes volt számomra, hogy a mámor után milyen hamar vissza tudott zuhanni a depresszív érzések karjaiba, amit nem engedhettem meg. Tenni ugyan nem sokat tudtam ellene, de megpróbálhattam változtatni rajta. Nem hagyhattam, hogy annyira elmerüljön a mélyben, meg kellett próbálnom fenntartani őt. - Elmegyünk fürdeni - mondtam és a kabátom felé pillantottam. Nem szívesen áldoztam be, de a ruháit már kidobtam. A cuccait nem. A telefon, pénztárca, stb megvannak még, viszont a véres, sérült ruháit kidobtam. Minek az már neki? Végigmértem őt. Véres volt, koszos, izzadt, de odakinn hideg volt. Lemondóan sóhajtottam. Volt még pár kabátom úgyis, ami ennek a kabátnak a szakasztott mása volt, szóval ezt még beáldozhatom. - Gyere, meg ne fázz, ha kimegyünk - felsegítettem őt a földről és ráadtam a kabátomat. - Húzd össze. Várj egy kicsit, addig ülj le. Felöltöztem, majd egész egyszerűen a karjaimba vettem, mint a lovagok a hercegnők és kivittem őt a kocsihoz, amit immáron ő is jól megnézhetett magának, hiszen már nem volt kába. Betettem őt a hátsó ülésekre, fektetve, hadd pihenjen kicsit. Még puszit is adtam a sérült homlokára. - Ne izgulj, nem lesz gond és nem megyünk messzire sem. Csak a szomszédba. Beültem a volán mögé. Így mégse vihetem haza a gyerekhez, a cirkusz pedig nem a legalkalmasabb hely erre. Csak egy tusoló van az egyik sátorban, még ruhát se tudnék neki itt adni, semmi. Sok mindent kell még neki intéznem és szeretném jó körülmények között tenni, nameg még egy kis meghitt időt vele tölteni. Menet közben megálltam egy plázánál is, majd kiszálltam és kivettem a kulcsot. - Mindjárt jövök - mondtam és lezártam a kocsit is. Nem aggódtam, belülről nem fogja tudni kinyitni, mert a vésznyitókat kiszedtem belőle. Mármint a pöcköket, amiket fel tudna húzni, hogy kinyissa a kocsi ajtót. De amúgyse hiszem, hogy a város egy ismeretlen helyén egy szál kabátban a téli hidegben ki akarna szökni a kocsiból. Három nagy bevásárló táskával tértem vissza, betettem őket a csomagtartóba, majd visszaszálltam a kocsiba és tovább mentünk egészen az egyik erdei tájnál álló nyaralómig. Kiszálltam, kisegítettem, majd bevezettem őt a fürdőszobába és csináltam egy jó meleg fürdőt. - Fürdés utána ellátom a sérüléseidet és bekötöm őket. Jó nagy ez a kád, még ketten is elférünk benne - mosolyogtam és besegítettem őt a kádba is, majd levetkőztem és bemásztam mellé. Elkezdtem őt lecsutakolni a vértől. - Vettem neked szép új ruhákat a régi helyett, amik tönkre mentek. A végeztünk, majd odaadom őket. Akárhogy mégsem mehetsz haza - mosolyogtam és csókot nyomtam ajkaira.
+16 Elmegyünk fürdeni. Visszhangzanak szavai a fülemben, mintha csak hallaná a gondolataimat. Meglepődve nézek fel rá, magam sem tudom, hogy ennek most örülnöm kellene, vagy inkább félnem. Nem úgy hangzik mintha haza akarna engedni, ugyanakkor nem akarok hálátlan lenni, elvégre már órák óta egy fürdő után somolygok. Még mindig jobb az, mint vissza a varázsdobozba, kétlem hogy képes lennék egy újabb szívinfarktust lábon kihordani. - Köszönöm. - Eresztek el egy gyenge mosolyt, mikor örömömre felsegít. Tényleg nem vagyok biztos abban, hogy képes lennék magamtól talpra állni, a szédülés ismételten hatalmába kerít és nem vagyok biztos abban sem, hogy nem egy jókora agyrázkódással nézek szemben. Nem szívesen néznék most tükörbe, az már biztos. A nézőtérnek szolgáló székek egyikére ülök le, mikor zöld utat kapok arra, hogy helyet foglaljak, majd onnan nézem őt végig ahogyan felöltözik. Iszonyatosan gyengének érzem magam, egyszerűen már gondolkozni, de meg bepánikolni sincs erőm. Csak hagyom hogy vigyen az ár, hogy karjaiba vegyen és továbbra is rongybabaként irányítson, nem mintha ellen is tudnék állni. Sőt, talán most először még örülök is neki és lelkesen karolom át nyaka körül és veszek le róla legalább egy kicsi súlyt. - Szép kocsi. - Jegyzem meg, miközben már éppen azzal foglalatoskodik, hogy engem tuszkoljon be annak hátsó ülésére. Nem kellett sok ahhoz, hogy elaludjak. Olyan vagyok mint egy gyerek. Az autók ringása és halk zúgása könnyen ringat el, arról nem is beszélve, hogy odakint már sötét van. Fogalmam sincs mennyi idő lehet, erőm sincs ahhoz, hogy esetleg a műszerfalon kezdjek el az idő után kutakodni. Ahhoz szükség lenne a szemeim kinyitására. Amit végül csak akkor teszek meg mikor az autó egy ház elé parkol be, első ránézésre az erdő közepén. Nem feltétlen repdesek a boldogságtól, az erdő közepén egy sorozatgyilkossal... Valljuk be, nem túl jók a kilátásaim. Nem mintha az előző helyszínválasztása jobb lett volna. - Hol vagyunk? - Kérdezem végül mikor már a házon keresztül a fürdőszobához érkezünk. Amíg a férfi a forró fürdő megteremtésével foglalatoskodik, én megszabadulok a korábban tőle kapott kabáttól. A kabát elég nagy ahhoz, hogy egyszerűen csak hagyjam azt lecsúszni vállaimról és máris meztelen vagyok... Ismét. Jóleső sóhajjal lépek bele a forró vízbe. - Nem haragszol amiért hazudtam a nevemről? - Nézek rá a Larától tanult óriás cica szemekkel, amiket tényleg csak szorult helyzetekben szoktam elővenni, de úgy érzem ez egy jó alkalom rá. Biztos akarok lenni abban, hogy nem éppen valamit forral ellenem, nem egy újabb bűvésztrükkben akar részesíteni vagy egyéb játékot űzni. - Haza? - Szükségem van néhány másodpercre, hogy leessen miket is beszél. - Szóval haza mehetek? - Kérdezem ezt hitetlenkedve a csókja után, mintha tényleg nem bíztam volna abban, hogy valaha is még a saját ágyamban alhatok. - Kérdezhetek valamit? - Nézek most rá érdeklődve, miközben csak hagyom, hogy ő mosson engem tisztára. - Tényleg én voltam az első nő...? - Már azóta ért bennem a kérdés, hogy ezt elárulta, de akkor még nem akartam túlzottan elterelni vele a figyelmünket további kérdésekkel.
- Ez az egyik nyaralóm. Ritkán járok ide, de most ez egy jó alkalom - mosolyogtam, miközben kisegítettem a kocsiból és a fürdőbe mentem vele. A ruhákat a szennyesbe dobtam, a kabátot is, majd bemásztam mellé a kádba és elsőnek arcát mostam meg, homlokát, nyakát. Máris sokkal szebb volt, hogy nem takarta őt a vér. Na nem, mintha engem zavart volna, csak... így mégis szebb. Adtam is neki egy csókot arcát simogatva, aztán hagytam, hadd kérdezzen. Már eleve az a tekintet, amivel rám nézett megért egy misét. Mennyire cuki volt már az a szempár, amivel rám nézett?! - Hmmm... nem. Szerintem nem. Ez egy aprócska dolog, nem igazán foglalkoztat. Persze annyira nem esett jól, de nem érdekel. Elengedtem - vontam vállat és a fürdetésér koncentráltam. - Így, szép tiszta leszel - kenegettem vállait, melleit a vattacukor illatú tusfürdővel. Tán a kelleténél egy kicsit jobban elidőztem a keblein, mint illő lett volna, deee... aztán tovább mentem, annyira nem ragadtam le. - Nem akarlak úgy hazaengedni, hogy ramaty állapotban vagy. Amennyit lehet, javítok rajtad - mondtam, miközben hasát és derekát kenegettem, noha az már víz alatt volt, közben újra csak csókot nyomtam ajkaira. - Igen, haza. Miért, mit hittél, hogy örökre a cirkuszban maradsz? - nevettem el magam. - Ugyan, dehogy. Persze nem felejtelek el, sőt, foglak is jó párszor keresni még ezután, de nyilván nem foglak elrabolni a gyerek mellől. Semmi érdekem nem lenne belőle - mosolyogtam. - Persze, kérdezz - mondtam, ám karja mosása közben megállok. Nem a kérdés, hanem a seb miatt, amit én vágtam a karjába. Azon tűnődtem mit csináljak? Nem mosom meg. Nem akarok neki még azzal is fájdalmat okozni, hogy elkezdek a seben matatni, szóval egyszerűen csak tovább álltam és a tusfürdőt kezdtem lemosni róla. Majd a sebet megmossa magának ő. Meg a haját is. - Igen - feleltem a kérdésére. - Én... éveken át egy férfival voltam együtt. Együtt éltünk. Egy pszichiáterrel. De... tönkrement a kapcsolatunk és meghalt. Legalábbis azt hittem - meséltem neki üres tekintettel, minden érzés nélkül, miközben a vizes szivaccsal csutakoltam. - Csúnyán összevesztünk, egymásnak estünk, az egyik barátom pedig lelőtte. Nem én. De még él, de... semmi pénzért nem kellek neki. Számára én már halott vagyok, már mással él... De túltettem magam rajta. Tényleg nem érdekel már - mondtam és részben igaz is volt. Én ugyan még szoktam rá gondolni, de tudtam, azok után, amik történtek köztünk, Shane maximum csak azért jönne össze velem, hogy a fenekem oda tartsam, utána simán képes kivágni az ajtón. Csak pár órára kellenék neki. A szerelem már részemről is meghalt, de azért még kicsit fáj, hogy így lett vége. - De... elengedtem már. Tényleg. És tényleg te vagy az első nő. Igen. De... nagyon jó volt veled. És tényleg tetszel - mondom őszintén és mosolyogva. Zavartan mosolyogva. - Hegekkel, mindenestül. Nagyon vonzó vagy és a szex is fantasztikus volt. Igyekeztem mindent beleadni, amit tudtam, remélem tényleg olyan jó volt, mint, amilyennek láttam - vigyorogtam és arcát kezdtem simogatni. Magamhoz húztam, átöleltem a nyakát és megcsókoltam. - Még egyetlen nő sem tudott ilyen hatást kiváltani belőlem, mint te... még én is meglepődtem. És ne bízd el magad, de tetszik, hogy ilyen pimasz kis harcias amazon vagy - vigyorogtam kamaszosan. Te minden szempontból különleges vagy és nem akarlak örökre elengedni.
Kezdőlap
