Saját emlékeim szerint, - melyek néha csalókák - nem sokat éltem szerény körülmények között. Már huszonéves koromban, amikor kezdtem a pályámat elkezdtem törekedni rá, hogy biztos, hosszú távú anyagi hátterem legyen és igazán felfutott a dolgom. Egészen fiatalon megteremtettem magamnak azt a gazdagságot, amit mások csak nehezen tudtak elérni idősebb korukra. Igaz, nem kevés ember életét követelte, de megteremtettem és mára ez a gazdaság megsokszorozódott. Talán mára már bele sem tudnék gondolni milyen lenne az életem, ha szerény módon kéne élnem és azt is nehezen tudom elképzelni másoknak ez milyen lehet és hogy boldogulnak. Elégedetten bólintottam, mikor megdicsérte ízlésem és vigyorogva meg is köszöntem, aztán ismét a nyomozásról kezdtünk beszélgetni és a segítségnyújtásról. Hogy segítek-e benne. - Természetesen tudok segíteni benne, igen - bólintottam. - De nem most. Majd holnap visszatérünk a témára. Ma már nem akarok ilyesmikkel foglalkozni. Úgy döntöttem megpróbálok kedves lenni vele és megkímélni, ezért meg akartam etetni, de a reakciója... mi az, hogy már nem éhes? Mit rontottam el? Miért nem éhes már? Miért nem tetszik most neki, amit teszek? Csak őt akarom kímélni. Hát ez is bűn? Bűn, ha bántalmazom, bűn, ha leveszem róla a terheket... nem lehet a kedvére tenni. Ingerült lettem, ami kiült a tekintetemre is, de megpórábáltam uralkodni magamon, ám a markomban szorongatott villát elgörbítettem hüvelykujjammal, hogy levezessem ezzel a feszültséget. Letettem a görbe villát, majd mosolyt erőltetve magamra tettem le az ételes dobozt, majd lezártam és betettem a táskába neki. - Akkor majd később folytatod, ha újra megéhezel. Menjünk, igazad van - kezébe adtam a táskát és magamra vettem egy tiszta ruhát, majd elindultam kifelé. - Elfogadom - válaszoltam tömören a sütemény lehetőségére, bár tényleg nem tudtam róla, hogy tud sütni-főzni. Nem néztem ki belőle. Kocsiba ültünk, majd egyenesen haza vittem, bár én magam nem szálltam kis és nem is terveztem túl személyeskedő búcsút. Leginkább a saját cikázó gondolataimba voltam feledkezve, így csak akkor kapott tőlem ölelést, vagy puszit, csókot, bármit, ha igényelte. Ha nem, akkor csak egy sima "szia, jó éjt"-et követően el is hajtottam.
*** Másnap reggel ***
Már korán reggel elmentem egy francia reggelizőbe, hogy vegyek nekik gyümölcsös toastot, vegyes salátát és süteményeket. Mindenkinek egy-egy adagot, de magamnak csak a süteményből vettem. Egy másolt kulccsal bementem a lakásukba, hogy megterítsek. Lényegében én abban a hitben voltam, hogy vagyunk olyan viszonyban, hogy bármit megtehessek, meg se fordult a fejemben, hogy esetleg mérges lenne érte, vagy bármi. Alapvetően meg úgyis a "szolgám", hozzám tartozik, felette állok. Akkor meg? Azt csinálok, amit akarok. Nem egy ötcsillagos lakás volt, nem is értettem mit keresnek itt, hogy lehet itt nyugodtan meglenni. Elég vacak körülmények. Legalábbis szerintem. Pénzt számolva indultam meg megkeresni a pénztárcáját, majd mikor megtaláltam kinyitottam és néhány száz dollárt tettem bele neki pluszba, hogy legyen költő pénze, majd visszatettem a helyére és megterítettem. Elindultam, hogy körbe nézzek. Kicsit nézelődtem az ő, majd a lánya ruhái között is, hogy mik a méreteik, majd elkezdtem keltegetni Jayt, hogy kész a reggeli, amit igazából vettem. - Jó reggelt édesem - simogattam arcát, majd vállainál mosolyogva megráztam. - hoztam nektek reggelit, aztán mehetünk dolgozni - vigyorogtam.
Egyetlen kijelentése képes egyszerre örömöt, félelmet, meglepettséget és egyben értetlenséget is okozni. Hát normális ez? Örülök, mert azt mondja tud segíteni. Félek mert arról nem beszél, hogy mibe is fog nekem ez kerülni és nem szeretnék egy újabb alkut megkötni vele, anélkül, hogy egyáltalán választásom lenne. Aztán meglepett és értelmetlen vagyok, mert azt mondja holnap visszatérünk a témára. Nem feltétlen érdeklődik az iránt, hogy lesz-e időm ilyesmivel, vagy éppen vele foglalkoznom. Vagy hogy szeretnék egyáltalán találkozni vele. Ismételten nincs választásom és csak el kell fogadnom bármit is szeretne tőlem. Már ha meg szeretném tartani a békét amit közöttünk jelenleg kialakult. Komolyan fogalmam sincs, hogy mit is gondolok róla. Néha úgy érzem tényleg van valami emberfeletti közöttünk és őrült módon még kedvelem is. Aztán a következő pillanatban már félek tőle, mert nem tudom mihez kezdjek a viselkedésével. Nehezemre esik őt kiismerni, remélem idővel ez könnyebb lesz mert kétlem, hogy egyhamar megszabadulok tőle. - Rendben. - Bólintok végül rá további kérdezősködés nélkül, pedig bőven lenne mit, de most mégis jobbnak látom magamban tartani. Főleg azok után ahogy látom mit tesz vele az etetésének való visszautasítása. A tekintete szinte pillanatok alatt változik meg, én pedig egy pillanat erejéig már tényleg azt hiszem, hogy ki fog borulni. Talán éppen a csacsogásom ami visszatartja? Nem tudom, talán már sohasem fogom megtudni, mindenesetre örülök neki mikor mégis becsukja a dobozt és beleegyezve felöltözik, hogy aztán haza is vihessen. Mindketten meglepően csendben vagyunk a hazafelé vezető úton, valamiféle feszültség alakult ki közöttünk annak köszönhetően, hogy korábban elutasítottam, de jobbnak látom nem firtatni a témát. Tudom, hogy túl fogja tenni magát rajta és legközelebb minden rendben lesz. Ugye? - Köszönöm és jó éjt. - Mondom végül mikor a lakás elé érünk, de mielőtt még kiszállnék a kocsiból egy utolsó pillantást vetek rá. Nem vagyok biztos abban, hogy mi lehet a férfi fejében, így aztán félve csak végigsimítok az arcán, amolyan elköszönésképp, majd az autóból kilépve a kulcsaim után kezdek kutakodni, amit a tőle korábban megkapott zacskóból veszek végül ki. A lakásba érve először lepakolom a csomagokat az asztalra, majd első utam természetesen Lara szobája felé irányul. Aztán valamelyest megnyugvás kerít magába ahogyan meglátom a lányomat már az ágyban, békésen aludva. Őszintén nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy valamit esetleg tett már vele ez az őrült. Közelebb megyek az ágyhoz, majd egy puszit nyomok a lány homlokára, aki mormogva veszi tudomásul, hogy az anyja hazaért, de ereje már nincs elég ahhoz, hogy szóba is egyedjen. A szobája ajtaját becsukva magam mögött ülök végül le az asztalhoz, hogy befejezzem a korábban félbeszakított vacsorát. A tőlem megszokott módon bekapcsolom a tévét is, elvégre ki az aki csendesen, egyszál magában szeret enni? Igazából elég gyorsan megbánom ezt a tettet, főleg miután sikerül a híreket is meghallgatnom, amik tulajdonképpen rólam szóltak. Ezt szerencsére senki nem tudja megmondani, de én tudom. Ahogyan azt is, hogy több ember vesztette életét... Miattam.
Fáradtan dörgölöm meg a szemem, mikor valaki a vállamat lökdösi. Első pillanatban még azt gondolom, hogy ez biztosan Lara, így aztán próbálom figyelmen kívül hagyni. Nagyon erősen próbálom figyelmen kívül hagyni, mivel nem aludtam túl jól, nem is túl sokat. Aztán mikor rájövök, hogy ez egyáltalán nem egy kislány hangja, egy szempillantás alatt rántom ki a mellettem lévő párna alól a fegyvert amit még előző este oda rejtettem biztonsági okokból. Nem mintha vártam volna látogatót, azt hiszem csak... féltem? Talán valahol érthető is. Végül rémülten fordulok az illető felé, hogy gondolkozás nélkül fogjam fejéhez a fegyverem... Immáron nem először ugyebár. - Úristen! - A szívem még talán kihagy néhány dobbanást is, szükségem van egy pillanatra mire regisztrálom az arcot és rájövök mennyire is nem akarok pisztolyt fogni a szemei közé. - A frászt hoztad rám... - Szabadkozom is gyorsan, majd ugyanazzal a hirtelenséggel ejtem ki a fegyvert kezeim közül, hogy az az ágyon landoljon kettőnk között. - Mi a francot keresel itt? - Hangom tele van idegességgel, rémültséggel és egyben haraggal is, főleg ahogyan lassan eszembe jutnak az esti hírek. - Hogy jutottál be ide? Nem úgy volt hogy jelentkezel? - Nagyon próbálom magam visszafogni, de egyszerűen nem megy. Elhúzódom tőle, majd az ágy másik oldalán mászok ki és kelek is fel, hogy megtarthassam a kellő távolságot tőle. - Hazudtál! Egy hazug vagy! Én hülye még hittem is neked! - Nem tudom magamba fojtani, bár igyekszem a hangom nem túlzottan felemelni, tekintve arra, hogy a lányom a másik szobában van. - Azt akarom, hogy menj innen! Nem volt jogod betörni ide, főleg nem úgy hogy tudod a lányom is itt van. - Mérgesen kezdek el toporzékolni, magam sem tudom hogy mit csináljak vele. Az egyetlen dolog amit tudok, hogy ő veszélyes és én egyáltalán nem akarom őt az otthonomban látni. Nem ott ahol Lara is találkozhat vele.
Nem különösebben foglalkoztam a fegyverrel, tudtam, hamarosan úgyis elveszi, amikor észhez tér. Most még biztosan fél lábbal álomország tengerpartján fürdőzik a krokodilok között. Vigyorogva konstatálom, ahogy felismer és már ejti is le a fegyvert, hiszen tudja, hogy semmi szükség rá. De hát az ösztönök... Nem haragudhattam rá, ellenben elnéző mosollyal legyintettem, kicsit még nevettem is. - Bocsánat, nem tudtam, hogy ennyire meg fogsz ijedni. Nem akartalak én szívrohammal megölni - mondtam, ám aztán nem értettem a következő reakcióit. Most meg mi baja van? - Lemásoltam a kulcsod. De most mit vagy úgy oda? Te már úgyis az enyém vagy, emlékszel? - böktem a keze felé, amibe gravíroztam neki egy "pecsétet". - Meg amúgy is. Szeretők, barátok és lelki társak is vagyunk. Mit vagy ennyire kibukva? Nem mindegy, hol találkozunk? De. Úgy volt, hogy jelentkezem. Azért is vagyok itt. Nem gondoltam volna, hogy órákkal előtte telefonálnom kell neked és egyeztetni. Mi vagy te, orvosi rendelő? Egy kicsit sem értettem, hogy miért nevez hazugnak. Mégis miben hazudtam neki? Ez hallucinál és még engem tart őrültnek. - Most meg miről beszélsz? Miben hazudtam? Ne hülyülj már meg. Nem tettem én semmi rosszat. Nem bántottalak és a lányodhoz sem nyúltam egy ujjal sem, ahogy el sem loptam tőled semmit. Nem értem mi ez a fene nagy felháborodás és vádaskodás - mondtam értetlenül, még őrizve a hideg vérem, pedig kezdett kicsit bosszantani. - Nem törtem be. Volt kulcsom - vontam meg vállaim, majd elkacagtam magam. Felléptem az ágyra, rá a pisztolyra, majd át hozzá. Tiszta volt a cipőm talpa, nem hagytam nyomot az ágyon, csak egy kis koszfoltot, de azt le lehet porolni. Leléptem az ágyról a túloldalon, pont elállva az útját. - És akkor mi van? - tettem fel a kérdést, mert nem tudtam most ezt mire érti. - Nem bántottam a lányod és aligha hiszem, hogy tudja kis is vagyok - fogtam meg csuklóit és annyira közel léptem, hogy ne tudjon rúgni se. - Akkor meg mit vagy felháborodva. Tíz éves, azt sem tudja mit jelent az, hogy gyilkos és kik a gyilkosok. Nem akarom bántani és nem foglak megdugni sem előtte az asztalon, ettől sem kell félned és nem fogok még csak káromkodni se, se semmi olyat mondani, amit az ő fülének nem kell hallania. De te most már hozzám tartozol, feletted állok és jogomban áll idejönni hozzád, amikor csak nekem tetszik, vagy én úgy döntök. Nem távkapcsolatban élünk és a barátságunk sem csak ott barátság, ahol neked tetszik. Vagy tán azt gondolod, hogy csak nálam vagyunk jóban? Hoztam nektek reggelit és süteményt, hogy kedves legyek veletek, mert nem akarom, hogy az a kép éljen a fejedben örökre, hogy egy pszichopata féreg vagyok, aki csak ölni és kínozni és baszni tud. Ennél azért sokrétűbb vagyok. Az élted része vagyok már, az életedhez pedig a gyereked is hozzá tartozik, ahogy a munkád is. Nem rejtegethetsz engem előle örökké. Vagy tán azt hitted életed végéig csak egy titkos hódolóként bujkálok majd veled? Ezt verd ki a fejedből. Nem tinik vagyunk, akik a szüleik háta mögött az erdőben egy kocsiban találkoznak. Szóval csillapítsd le magad és gyere enni... akarom mondani gyertek enni, utána pedig megyünk és megoldjuk a gyilkossági ügyet, amit nektek nem sikerül. Aztán meglátjuk, hogy alakul a nap a továbbiakban. Ha pedig nem, akkor mondom máshogy, de az nem fog neked tetszeni és gondolom az se, ha én kelteném őt fel. Adagold be neki valahogy, hogy itt az új párod, vagy egy kollégád és minden rendben lesz - mondtam, majd elengedtem és a szobát elhagyva az étkezőbe mentem. A hangom nem volt durva, nem is emeltem meg és igyekeztem a lehető legnyugodtabb, legmegértőbb hangomon beszélni, még ha a stílus hagyott is némi kívánnivalót maga mögött.
Nem akart ő szívrohammal megölni. Ez azt jelenti valami mással, igen? Vajon azért van itt, hogy befejezze amit tegnap este elkezdett? Tényleg még csak bele sem gondolt abba, hogy ugyan hogyan érezhetem magam a tegnapi nap után és esetlegesen magamra hagyott volna egy pár napra? Ha másért nem is, de hogy legyen időm kicsit rendbe szedni magam és túltenni magam mindazon amin átmentem. Vagy éppen, hogy helyrerakjam a fejem és gondolataimat róla és egyben rólunk. - Lemásoltad a kulcsom?! - Kérdezek vissza szinte hüledezve. Mégis mikor az ördögben volt neki ideje ilyesmire? Meglepettségemben szinte meg sem hallom amit mond, az agyam teljesen kezd elborulni és bár egyenlőre még tartom magam és a szám, már amennyire ez lehetséges, láthatja rajtam, hogy hatalmas erőre és önkontrollra van szükségem ahhoz, hogy ne essek a nyakának most azonnal. Méghogy lemásolta a kulcsom! Mit gondol ez magáról, ki ő? Ahogy felkelek az ágyból arra igyekezve, hogy minél messzebbre kerüljek tőle, egyáltalán nem nézem jó szemmel ahogy az ágyon keresztül jön mégis közelebb hozzám. Mérges vagyok amiért hazudott, a lelkembe taposott, aztán gyengeségeimet kihasználva használt ki engem is, majd hitette el velem, hogy fontos vagyok neki. Legszívesebben megütném őt, nem akarom hallgatni a hazugságait. Talán az egyetlen szerencsém, hogy végül csuklóimat lefogva szorít falhoz, ezzel ellehetetlenítve bármilyen meggondolatlan lépést, amit talán most meg is tettem volna és rákényszerít arra, hogy meghallgassam őt. Végighallgatom a mondanivalóját és talán nyugodtságán és kedvességén egy kicsit elbízva magam, mikor elenged és megindul kifelé, utána lépek és karját megragadva visszarántom őt, hogy aztán egy pofont keverjek le neki másik kezemmel. Nem hagyom őt elmenni, ennyivel még nincs vége. Nem jöhet csak úgy ide, de bejelentés nélkül meg főleg nem. - Nem hagyhatsz csak úgy itt! Te tényleg nem érted?! - Kezdek bele még mindig egyik karját szorítva, teljesen meg is feledkezve arról, hogy kivel állok szemben és mire is képes ő. - Láttam a híreket. Több embert is megöltél. Pedig ők nem rossz emberek voltak, csak segíteni akartak. Szóval mi van a jó világ megteremtésével mikor te magad ölöd meg a jókat? Elhitetted velem, hogy akár még egy oldalon is állhatnánk. Hazug vagy, akárcsak mindenki más! Én pedig ostoba, hogy hittem neked és talán még meg is kedveltelek. - Szűröm ki a szavakat fogaim között akárcsak egy mérges kutya, de mégis próbálok ügyelni arra, hogy ne emeljem meg a hangom túlzottan, hiszen semmiképp sem szeretném ha Lara ennek szem vagy fültanúja lenne. - Egyáltalán nem szeretném ha a lányom egy magadfajta gyilkossal kellene, hogy egy légtérben tartózkodjon. Nem bízom benned és nem fogom megkockáztatni, hogy egyszercsak valami kattan a fejedben és majd úgy gondolod, hogy a tíz éves lányom sem fér bele a te "jó" világodba. - Szusszanok egyet, ezzel is igyekezve kicsit megnyugtatni magam, majd még a következőket is hozzáteszem. - És nem másolhatod le mások kulcsát! Még "ha" éppen kapcsolatban és lennénk... Nem tehetsz ilyesmit! Nem törhetsz rá az emberre, legalábbis nem addig amíg nincs meg a bizalom. - Nem is értem mi van a fejében, de komolyan. Hogyan gondolhatja, hogy nem fog érdekelni ha azt mondja, lemásolta a kulcsom és konkrétan rámtör hajnalok hajnalán.
- Igen? - kérdeztem vissza a kulcsmásolást illetően. Most mondtam el, hogy lemásoltam. Pontosabban az egyik emberem, de az mellékes. Most akkor mit nem ért ezen? Még mindig alszik? Mikor távolodott, követtem az ágyon át és lefogva őt, hogy ne zavarjon meg és avatkozzon közbe magyaráztam el neki hányadán is állunk, ám mikor távozni akartam megakadályozott benne, sőt, pofon is vágott, amin őszintén meglepődtem. A lefogásra nem volt semmi szükség, de hagytam neki, mert érdekelt hová szeretne kilyukadni ezzel a reakciójával. - Tényleg nem értem, magyarázd el - mondtam neki válaszul. - Ooo, hogy arra érted - mosolyogtam, de tekintetem hirtelen váltott át gyűlölettel telibe. Nem iránta, hanem azok iránt, akiket akkor megöltem. Mindenféle megbánás és együttérzés nélkül feleltem neki - Igen, megöltem őket, mert meg akartak állítani. Ha valaki az utamba áll, az meghal. Legyen az bűnös, ártatlan, fiatal, öreg, aki megpróbál megállítani, az meghal. Ez jól vésd az eszedbe te is, mert ha a rendőrségen a barátaid kerülnek egyszer olyan helyzetbe, nem fog érdekelni az irántad érzett szeretetem, őket is meg fogom ölni - világosítottam fel, hogy tudja, hányadán állunk. - Nem érdekelnek az emberek. Amíg ők nem ártanak nekem, én sem nekik, viszont ők ellenem szegültek és el akartak venni téged tőlem, megérdemelték a halált. Egy kutyától nem lehet elvenni a csontját büntetlenül. Én pedig egy igazán veszélyes rottweiler vagyok édesem - mosolyogtam baljóslatúan. Az viszont jól esett, hogy megkedvelt, tán ezért is nem voltam durvább. Hagytam, hadd mondja tovább, végtére is meg kell beszélnünk a nézeteltéréseinket, miközben rosszallóan nézek rá, mert egy cseppet sem tetszik, ahogy beszél velem és amiket rólam gondol. - Én jobban aggódom amiatt, hogy egyszer miattad történik valami. Én meg tudom állni, hogy ne bántsam őt, de vajon te meg tudod állni, hogy ne bánts másokat előtte? - billentettem oldalra a fejem. - Vagy mi lesz, ha egyszer nem jössz hozzá haza? Ha egyszer valóban emberedre akadsz ott hagyod a fogad valahol? De nem általam. Tekintve, hogy csak egyik kezem fogja le, a másikkal elmarom torkát, megszorítom és közel húzom magamhoz, hogy mélyen a szemeibe nézzek. - És nem miattam! - mondtam határozottan arra utalva, hogy nem én fogom őt megölni és árvává tenni a lányát. - Mert én voltam olyan átkozottul rendes, hogy megkíméljem az életed, mert a LÁNYODAT néztem és mert megszerettelek téged - mondtam csendesen, nehogy áthallatszódjon, de nem olyan halkan, hogy Jay ne hallja, hiszen neki beszélek. Viszonylag nyugodt voltam, de tombolt bennem a düh, ami hangomban is érződött. - Mert vonzódom hozzád és érzek irántad szeretetet, vonzalmat, gyengédséget. A nyomorult érzelmeim miatt voltam olyan erős, hogy leküzdöttem magamban az ölés iránti vágyamat. És most ezek után te képes vagy azt vágni a fejemhez, hogy nem bízol bennem és kinézed belőlem, hogy bántsam a lányod. Nem akarok hinni a fülemnek... - mondtam és a düh mellett mélységesen megsértve is éreztem magam, miközben egyre jobban szorítottam a légcsövét, de még nem olyan erősen, hogy elkezdjen rendesen fulladni. A kezem remegett az indulatoktól, tekintetemben pedig a harag és a bánat keveréke tükröződött. Hogy gondolhat rólam ilyet? Miért nem bízik bennem? De ha nem is bízik bennem, akkor is tudhatná, hogy én nem akarok nekik ártani és még ha fel is húznám magam sem ölnék meg egy kisgyereket. Éreztem, hogy a harag hatására az ujjaim még szorosabbak akarnának lenni a légcsövén, még fullasztóbbak, de nem hagytam magam. Ahhoz túlságosan sokat jelentett nekem és tudtam, nem tehetem árvává a lányt, akinek még süteményt is hoztam és aki miatt Jayt először megkíméltem a haláltól. Mert nem csak a lány miatt tettem, hanem saját nyomorult romantikus, gyengéd érzéseim miatt is. Meg a testiségek miatt is. - Szerintem valószínűbb, hogy a munkád miatt elárvul, vagy te ölsz meg előtte valakit és kap egy életre traumát, minthogy én bántsam. Azt hittem már ismersz ennyire és tudod, hogy van, amit még én sem teszek meg, de látom te még mindig csak egy démont látsz bennem. Pedig én mindent megtettem, hogy lásd bennem az embert is. De ezek szerint nem csak te kell, hogy hazugnak nevezz engem. Azt mondtad látod bennem a jót és látod bennem az embert. Nem úgy tűnik. Ha így lenne, nem gondolkodnál így rólam - vágtam hozzá sértetten a meglátásaimat. A kezem remegett az indulatoktól és a küzdelemtől, hogy ne hagyjam magamat ennél is jobban átadni a negatív érzéseknek, ne hagyjam, hogy az ujjaim még jobban légcsövébe marrajnak, de végül győztem és elengedtem a torkát, majd lemondóan néztem rá. Ha még fogta a kezem, akkor erőszakkal szedtem le magamról ujjait a lehető legkevesebb fájdalmat okozva, miközben szuszogtam, hogy rendezzem magamban a kavargó érzelmeimet, amiktől még a fejem is megfájdult. - Igazad van. Jobb is ha megyek. Most egyedül kell lennem - fordítottam hátat neki és ha nem tartott fel újra, meg is indultam kifelé. - Reggelizzetek meg és majd keressük egymást egyszer. Most nem vagyok már rád kíváncsi.
A tekintetétől még én magam is hátrahőkölök. Bár nem rettegek már tőle és tudom, hogy sokminden történt már köztünk ami talán az oka is a mostani felbátorodásomnak, ám az a tekintet... Felhozza bennem az emlékeket, mikor bizony így nézett rám is. Vagy éppen rólam is így gondolkozott, még ha nem is volt teljes mértékben biztos abban, hogy meg fog ölni vagy sem. Tudom, hogy igazából ő saját maga ellen harcolt akkor is és könnyen lehet, hogy én is holtan végzem ha nem kooperálok. - És éppen ez a baj! Azt hiszed itt én vagyok az egyetlen akinek változnia kell, de talán nekem is lenne mit tanítanom neked. - Mondom ezt a fejemet rázva reménykedve abban, hogy legalább elgondolkozik azon amit mondok és nem csak "egyik fülén be, a másikon ki" alapon hallgat meg. - Nem hiszem, hogy bárki megérdemli a halált. De azt még elfogadom, ha azt mondod rossz embereket ölsz meg. Én is megtettem, tudjuk mindketten. De nem ölhetsz meg akárkit aki megállít az utcán. Azok az emberek jó emberek voltak, olyanok akikben volt elég merészség, hogy fellépjenek ellened a nekem való segítség érdekében. - Magyarázom még mindig a karját szorongatva, nehogy véletlen meggondolja magát és faképnél hagyjon, mikor végre... Most először, elmondhatom, hogy én mit gondolok róla és most először még a következmények sem érdekelnek. - Tudod megállíthattad volna őket egy láb lövéssel, vagy kar, vagy akármi ami megakadájozza őket a mozgásban. Nem kell mindenkit megölnöd. Nem akarok részt venni egy olyan népírtásban amiben igazából bárki meghalhat. - Hozzá akarom tenni, hogy én nem vagyok szörnyeget, de végül nem teszem mert tudom, hogy ez övön aluli lehet. Akármennyire haragszom is rá, nem azért vitatkozom vele mert bántani akarom, sokkal inkább mert ő bántott. Becsapva és kihasználva érzem magam. Aztán mielőtt még bármi mást mondhatnék, a torkom után kap. Nem mondom hogy nem lepődöm meg ezen a mozdulaton, sőt azt sem mondom, hogy nem érdemlem meg, elvégre most én kezdtem, én pofoztam fel. Most mégis ismételten félelem jelenik meg bennem, félelem csillan meg a szememben, ahogyan felnézve rá, elengedem őt és mindkét kezem most a nyakamat szorító kézre aggatom, megpróbálva azt lefejteni magamról, bár ahogyan azt már tudjuk is, aligha tudok erőben versenyezni vele. Ismételten végighallgatom őt, bár nem mintha lenne bármi más választásom. Nem próbálok meg megszólalni, inkább csak igyekszem arra összpontosítani, hogy levegőhöz jussak az egyre jobban erősödő szorításban. Látom rajta, hogy megbántottam, ami talán a legmeglepőbb számomra, hiszen nem gondoltam volna, hogy Cale ténylegesen rendelkezik szívvel, vagy bármiféle érzéssel. Azt hittem őt csak ösztönök vezérlik... Megszeretett? - Várj... - Szólok utána elhalt hanggal, még mindig fuldokolva, mikor elenged és ismételten megindul. - Várj már az Istenit! - Ismételten utána lépek és bár nem egyszerű helyreszedni a lélegzetemet, mégis minden erőmet összeszedve markolom meg ismételten karját és fordítom vissza magam felé, de ezúttal nem pofozom meg. Magamhoz ölelem őt. - Nem mondhatod el amit gondolsz majd léphetsz le azonnal anélkül, hogy meghallgatnád mit válaszolnék. - Mondom még mindig durcásan, bár valami őrültség miatt már nem haragszom rá. Még akkor sem ha majdnem megfojtott. Hiszen nem tette meg, pedig megtehette volna, de helyette inkább érzésekről beszélt. Talán mégis megmenthetem? Talán tényleg csak türelmesnek kell lennem vele és még meg tud változni? Ha érzelmek miatt nem ölt meg, talán van esélyem. - Ha azt akarjuk, hogy ez működjön, igenis lesznek veszekedések. Szükség van rájuk, mert nem egy világból származunk és igenis meg kell beszélni dolgokat. Azt pedig már tegnap is mondtam, hogy nem leszek képes egyik napról a másikra megváltozni, vagy teljes mértékben megbízni benned. Bántottál. Nem is kicsit. Azt a bizalmat pedig ki kell érdemelned. Nem egy éjszaka alatt fog megtörténni. - Magyarázom neki reménykedve abban, hogy meg fogja érteni amit mondok, különben aligha lehet bármilyen jövőnk is. - Szeretném kideríteni, hogy mi az ami közöttünk van, de nem tekinthetsz rám úgy mint egy rabszolgára aki akkor és úgy ugrik ahogyan azt te szeretnéd. Nem lehetünk csak egyenrangúak? - Kérdezem miközben most elengedem őt és csak megállok előtte. - Nagyra értékelem, hogy törődni próbálsz velünk, tényleg. Talán csak a módszereid... nem épp... hogy is mondjam? Legjobbak? Talán még finomíthatunk a módszereiden? - Még szép hogy megrémít ha a férfi aki előző este a hírekben volt és több embert lelőtt, másnap reggel az ágyamban ébreszt anélkül, hogy erre én engedélyt adtam volna. Bár ezt jobbnak látom most nem hozzátenni. Megérintem az arcát és végigsimítok rajta. - Én tényleg látom benned a jót, de hagynod kell, hogy segítsek én is neked. De türelmesnek kell maradnod mert ez nem olyan egyszerű egyikünknek sem. - Persze most sokkal nyugodtabban magyarázok neki, szeretném ha megértené amit mondok és megértené, hogy ha szeretne tőlem többet mint egy tartozás, igenis változnia kell.
Mondtam volna, hogy egyet értek vele és megértem őt, azt, amit gondol, amiket mondd, de hazugság lett volna, hiszen nem osztottam az álláspontját, de ezt nem kötöttem az orrára. Nem érdekelt mit gondol arról, amit tettem, nem érdekelt, hogy szerinte nekem is lenne mit változnom, viszont azt is tudtam, hogy nem lehetek vele ennyire kegyetlen. Valamennyit nekem is rá kellett tennem a mérleg rám eső oldalára, ha nem akartam növelni a köztünk lévő szakadékot, így végül bólintottam. - Igen, értelek... - mondtam, de hagytam tovább kibontakozni. Igen, megtehettem volna más módon is. Karjuk, lábuk, válluk, bármi, de miért? Caesar sem tűrte, ha felléptek ellene. Sztálin sem. Haynau sem. Senki. Akkor miért pont én legyek az, aki megkíméli az embereket? Caesar annyiból volt sportszerűbb, hogy adott nekik kardot és bezárta őket a Colosseumba oroszlánokkal, vagy gladiátorokkal, de nekem erre nincs időm és kedvem sem. Én a gyors megtorlás híve vagyok. Azonban a további kijelentéseit már nem tűrhettem csak úgy el, hiszen egyenesen képtelenségeket és gonoszságnak éreztem, amit mondott, alaptalan vádnak, hogy én valaha is kárt tennék a lányában még akkor is, ha elpattan nálam a húr. Nem tenném. Torkon is ragadtam, ő pedig hasztalanul ragadta meg karjaim, hiszen nem tudott magáról csak úgy lehámozni, én pedig hangot adtam sértettségemnek és elégedetlenségemnek. Ismét el akartam menni, de most már a háztól is, nem csak ki a szobából, ugyanis a hangulatomat romokba döntötte. Nem akartam maradni, úgy éreztem nincs miért. Jobb ha most tartunk egy kis távolságot, hogy már tudom hányadán állunk. Elvette a kedvemet a közös időtöltéstől. Visszafordultam, főleg, mikor ismét megragadott és megfordított, noha nem értettem mit akar tőlem, mikor pont most tette világossá, hogy nem kívánatos személy vagyok a házában. Most akar? Mit remél? Mit tudna mondani, ami változtatna a helyzeten? Főleg, hogy úgyis ki fog rakni, mondhatok neki én bármit is. - Miért? A vége úgyis az lesz, hogy húzzak a fenébe, akkor mit magyarázkodnál még? - kérdeztem vissza még mindig sértetten, de végülis megadtam neki a lehetőséget és úgy döntöttem meghallgatom. - Senki sem kérte, hogy változz meg egy éjszaka alatt. Ezek szerintem nem csak én szoktam hallucinálni - morogtam, hisz ilyet én nem kértem tőle. - Ez pedig nem bizalom kérdése. Az lenne bizalom kérdése, hogy úgy engedj el egy buliba, hogy nem féltékenykedsz, hogy félre lépek. Az bizalmi kérdés. Az is bizalmi kérdés, hogy nekem nyújtsd a kezed egy szakadékba esve és ne Horatio felügyelőnek. Az bizalmi kérdés. De ez? Ez nem. Ez egyszerűen csak egy gesztus volt tőlem, te pedig a képembe vágtad, hogy gyerekgyilkos vagyok, vagy lennék, úgy, hogy tudod jól, hogy nem vagyok olyan. Hallod te egyáltalán miket beszélsz? Vagy csak beszélsz és nem is gondolkozol? És ne érezzem magam rosszul? Milyen rabszolgaság? Jay! A rabszolga tudod mi? Akik a kőfejtőben dolgoznak éjjel-nappal, ingyen, ételért. Akik gályákat eveznek. Akik a földeket kapálják, cserébe csak ételt és ágyat kapnak. Ők a rabszolgák! És nem ugráltattalak még egyszer sem. Sőt. Én jöttem házhoz, hoztam nektek reggelit, és csak annyit mondtam, ha megetted menjünk dolgozni. Elvégre neked munkanap van és gondoltam segítek elkapni a gyilkost. Ez neked azt jelenti, hogy kényem-kedvem szerint ugráltatlak? Ne őrjíts meg ennél is jobban - morogtam rá idegesen, mert hülyeségeket beszélt, ráadásul vádaskodott. - Miért? Mi a baj a módszeremmel. Mi rosszat tettem? Elismerem, lehet nem kellett volna lemásolni szó nélkül a kulcsot és bejönni csak úgy ide, de azt gondoltam vagyunk olyan viszonyban, hogy tudd, nem jelentek rátok veszélyt és értékeled, hogy mennyire figyelmes is vagyok. Nem bántottalak, nem törtem össze semmit, nem tettem kárt semmiben és senkiben, akkor miért volt ez baj? Akkor mit akarsz, mit csináljak? Tekintselek levegőnek? Azt nem kérheted tőlem. Ahogy nem kell féltened tőlem a családodat sem. Vagy örökké rejtegetni akarsz engem mindenki elől? Még mindig nagyon dühös voltam és sértett, de talán az arcom megsimogatása kicsit enyhített rajta, de valahogy nehezemre esett hinni neki ezek után. Szerintem ő nem lát bennem semmi jót, csak gyilkost. - Nem tudom mit higyjek most - emeltem le cilinderem a fejemtől és gondterhelten beletúrtam hajamba. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki látta, hogy szüleitől kapja az ajándékokat a fa alá és nem a Mikulástól, pedig őt a Télapóval hitegették és el is hitte, ám most csalódott.
Azt mondja érti amit mondok, de reakciójából megítélve egyáltalán nem úgy tűnik, mintha egyet is értene velem. Számára mindenki elporolható és szerinte bárki aki nem használható, jobb ha el is tűnik a világból. Én pedig egyáltalán nem tudok ezzel egyezni és nem tudom hogyan fogunk ebben végül kiegyezni. Nem fogok tudni rábólintani arra amit tesz, egyszerűen nem tudom megtenni. Arról nem is beszélve, hogy mi lesz akkor ha már én sem leszek használható vagy már nem gondolja úgy, hogy annyira kiegészítsük egymást? Ha soha nem fogok az ő világnézetével egyezni és végül én leszek az aki útban lesz. Ugyan most megállta, hogy ne fojtson meg, de mi van ha legközelebb nem fogja megállni? Hogy-hogy nem érti a problémát? Hogy elsősorban már az sem normális ha idegességében és sértettségében a torkom után kap? Ez igenis bizalom kérdése. Türelmes lehetek vele és hagyhatom, hogy erre saját maga jöjjön rá, de mi van ha soha nem érti meg és életem végéig attól kell majd rettegnem, hogy mikor jön haza mérgesen és vezeti le azt rajtam, vagy éppen a lányomon? - Nem azt mondtam, hogy azt várod tőlem, hogy megváltozzak egyik napról a másikra. Csupán a türelmedet. - Mondom mostmár valamivel lemondóbb hangnemmel elgondolkozva, hogy egyáltalán megéri-e vitatkozni vele, vagy ő örökre csak a sajátját fogja hajtani és soha nem fog az én helyzetembe belegondolni. - Nem bizalom kérdése? Még egy nap sem telt azóta, hogy megszégyenítettél, megkínoztál, sajátodként jelöltél meg... - Ezzel a saját kezemre bökök, amin az a bizonyos jel van. - Szerinted ezek után milyen bizalom van bennem irántad? Még csak bocsánatot sem kértél! Igen, látom mindemögött a jót és hiszem, hogy van benned jó és hiszem, hogy meg is találtam. De én magam is össze vagyok zavarodva és igenis időre van szükségem, hogy lerendezzem magamban a történteket. Te nem az egyetlen sértett vagy itt! - Bökök most rá, mutatóujjammal meg is érintve mellkasát. Hihetetlen, hogy tényleg azt hiszi most még érzelmileg is manipulálhat azok után amit tett. Megsértve érzem magam és úgy érzem, mintha egy fával vitatkoznék. - Soha nem mondtam, hogy gyerekgyilkos vagy. Viszont ő a lányom. Soha nem hoztam még senkit haza hozzá és eszembe sem jutna bárkit is bemutatni neki egy éjszaka után. Mi van ha egy hét múlva rám unsz és többet felénk sem nézel? Mi van ha megkedvel és ismételten csak azt az érzést hagyod majd magad után, hogy elhagyták őt és senki sem képes mellette megmaradni? A saját apja évek óta nem kíváncsi rá és én vagyok az aki mellette van és látja a szenvedését nap mint nap, nem te. - Hangom egyre szomorúbbá válik ahogyan magyarázom neki és úgy érzem a szívem szakadna meg érte ha mégegy fájdalmas csalódáson kell majd átmennie miattam. - Nem akartalak életem végéig rejtegetni előle, de ez olyasmi ami közös döntés alapján születik meg és nem saját magunkra nézve. Rá nézve. Mert ha szülő vagy, már nem lehetsz önző, a gyereked kell, hogy legyen az első. Ha pedig ebbe a családba akarsz tartozni, ezt szem előtt kell tartanod. - Pillantok rá most szomorúan, szinte már a könnyeimmel küszködve. - Egy nap még korántsem elég ahhoz, hogy igazán megismerjelek. Ahhoz meg főleg nem elég, hogy átértékeljek mindent amiben hiszek vagy amit magamról hittem. Nem vagyok tökéletes és sajnálom ha olyasmit vágtam a fejedhez amit nem kellett volna, de azt sem tudom hol áll a fejem. Felforgattad az egész világom... Nem feltétlen rossz értelemben. Össze vagyok zavarodva és jelenleg az egyetlen dolog amiben biztos vagyok az az, hogy ő biztonságban legyen és ne okozzak neki újabb csalódást. Nem bántsam őt tovább, mikor már így is szenved. Én ne bántsam. Nem te. - Teszem hozzá a vállamat megrántva, ezzel megadva magam, majd most rajtam a sor, hogy könnyekkel a szememben hagyjam el a szobát és bár elmenekülni nem szándékozom a pizsamámban, így aztán a fürdőszoba felé veszem az irányt ahol talán egyedül lehetek.
Kezdett valami körvonalazódni a fejemben. Kezdtem megérteni mik voltak azok, amiket félre értettem a beszélgetés során és ennek valószínűleg egóm, önérzetem lehetett az oka, mert támadásnak vettem. - Én türelmes leszek. Az is vagyok. De nem hittem volna, hogy ekkora kellemetlenséget okozok majd a tettemmel. Ha ezt előre látom, nem jövök csak úgy ide, de már nem tudom visszacsinálni az időt. Nagyjából megértettem mit akar közölni, de nem igazán hatott meg. Nekem az erőszak az ereimben csordogál a véremmel, nekem teljesen természetes, hogy ártsak másoknak, természetes az erőszak, a gyilkosság pedig nekem olyan, mint másnak egy ölelés, vagy puszi kiosztása. Nekem ez normális, nekem ez természetes és tudom, hogy ez nincs rendjén, de ezen nem tudok változtatni csak úgy. Genetikailag voltam szadista gyilkos, az ellen pedig nem tudtam mit tenni egyik napról a másikra és talán nem is akartam, viszont kompromisszumkész voltam. Teljesen leállni nem fogok tudni, de talán lesz elég önuralmam, hogy visszafogjam magam bizonyos helyzetekben. Nem volt bennem túl sok megbánás és együttérzés, pedig tényleg szerettem őt a magam módján, de én még most is úgy láttam, hogy a tettem helyes volt és nem csinálnám vissza, ellenben nem tenném meg újra a jövőben. Még egyszer nem. - És meg is adom neked az időt, csak kérned kell - feleltem őszintén, hiszen ennyit megtehettem. Én tényleg igyekeztem odatenni magam, ezt ő sem tagadhatta. Voltak hibáim, nem tagadom, még ha hangosan ki sem mondom, de tényleg igyekeztem, de ezt magamtól nem tudhattam, ő pedig nem mondta. Nem kért időt, nem mondta mit tilos és mit szabad, nem fektettük le előre a szabályokat, éppen ezért nem éreztem jogosnak a lecseszést. Olybá tűnt mind a ketten meg voltunk sértve és valószínűleg mindketten jogosan, de ennek ellenére igyekeztem türelmes lenni és odafigyelni rá, mégha nem is mindenben értettünk egyet.
A következő szóáradata egyszerre volt szomorú és ellentmondásos is. Nemrég még attól félt megölném, vagy bántanám, most meg már azt mondja nem tart gyerekgyilkosnak. Akkor mégis minek? Ha nem tartana annak, nem is gondolt volna ilyenre. Pár mondattal előbb még tőlem féltette a lányát, "nem fogom megkockáztatni, hogy egyszer csak valami kattan a fejedben és majd úgy gondolod, hogy a tíz éves lányom sem fér bele a te "jó" világodba" most meg már azt mondja "Én ne bántsam. Nem te.". Arra gondoltam, most csak mosni próbálja magát, de a reakciója túl őszintének tűnt nekem, ahogy sírva elrohant. Most akkor tőlem is félit és saját magától is? Vagy igazából magától félti és csak rám akarta kivetíteni? "Mi van ha egy hét múlva rám unsz és többet felénk sem nézel?". Ez a mondata... mégis, hogy értelmezzem? Lehet ezt burkoltan úgy értette, ha esetleg ő nem akarna már velem többé találkozni? Semmit sem értettem. Fejem fogva ültem le az ágy szélére utána pillantva és merültem el gondolataimba, két oldalról túrtam bele vaskos hajzuhatagomba és próbáltam értelmezni mindent, ami eddig történt. Nem bízik benne, hogy össze tudunk csiszolódni. Nem bízik benne, hogy tartósan képesek leszünk együtt működni. Hogy képes leszek uralkodni magamon és ő maga sem tudta mit akart. Ha jobban belegondolva, érthető volt a félelme. Nem volt gyerekem, sose voltam apa, de az első gyilkosságaimat én is azért csináltam, mert láttam, amint a csalódott és könnyező gyerekek távoznak a cirkuszból, miközben szüleik vigasztalják őket, amiért nem nyertek plüsst nekik a megbuherált játékokon. Én is nehezen viseltem a gyerekek szomorúságát. Ők sose tehettek semmitől és csak áldozatok voltak. Nem akarhattam, hogy Lara is áldozattá váljon és esetleg én, vagy Jay legyen ennek az oka. De legalább bocsánatot kért tőlem, amit én még mindig nem tettem meg. Sóhajtottam, feltettem cilinderem és utána mentem, de az ajtóban megálltam. Rossz volt így látni. Én nem szerettem, ha az emberek bánatosak és bánatukban sírnak. A félelmet szerettem, a félelem okozta sírás megint más volt. A kettő nem ugyanaz. Amikor Kattnis félelmében és fájdalmában zokogott, az jó érzés volt. De amikor Jay bánatában és keserűségében sírt az más volt. Főleg, mert szerettem és nem akartam így látni és tudtam, ennek részben én vagyok az oka. De a legjobban azt szerettem, ha az emberek mosolyogtak körülöttem és nevettek. Főleg azok, akiket szeretek. Ezt most nem akartam. Katnissnek tudatosan okoztam fájdalmat, de Jaynek nem akartam. Katy felé nem is voltak ilyen erős érzéseim, nem is tudtam annyira sajnálni őt, mint most Jayt. De... még Katnisst is jobban szeretem mosolyogni látni és nevetni hallani és őt sem feltétlen azért bántottam, mert én azt élveztem. Élvezni mondjuk élveztem, de a fő ok ott is a nevelés volt. Őt sem bántottam, ha nem adott rá okot. - Jay... én sajnálom - mondtam ki nagy nehezen és most tényleg őszintén gondoltam. - Nem akartam és nem akarlak így látni. Tudom, hogy felzaklattalak. Én tehetek róla. Részben én. Hiba volt ide jönnöm és nem volt jogom engedély nélkül bejönni, de nem tudtam, hogy így fogsz rá reagálni. Nem beszéltük meg és azt hittem jól cselekszem - ismertem be bűnöm, bár nagyon nehéz volt. Közelebb mentem, majd odaléptem hozzá és átöleltem. - Hé... szeretném, ha újra mosolyognál egyet... - mondtam, majd kisvártatva újra megszólaltam. - Sajnálom és legközelebb nem teszem. Nem tudtam, hogy te ennyire zárkózottan élsz és sose volt gyerekem, nem tudom milyen érzés szülőnek lenni. De azt tudom, hogy egy gyerek érzései nekem is fontosak és bele sem gondoltam mik lehetnek ennek a következményei. Igazad van, sokat kell még tanulnom az emberekről és az életről. Mert nem vagyok átlagos. Más vagyok, más stílussal és más morállal, más fajta érzelmi világgal. Ha úgy érzed erre nem állsz készen, akkor nem erőltetek semmit. Majd, ha te jónak látod - mondtam némiképp megértően és puszit nyomtam homlokára.
Ugyan jól tudom, hogy korábban én róttam meg őt amiért folyton elmondja amit gondol, nem érdekelve, hogy én mit fogok rá válaszolni és megpróbál faképnél hagyni, most mégis ezt a példát követem én magam is. Bár talán nem azért mert nem érdekel amit gondol, sokkal inkább mert én sem tudom már, hogy mit gondolok. Nem tudom mit kezdjek a kialakult helyzettel és a kibogozásra váró gombolyaggal a fejemben. Olyasmikre derítettem fényt magammal kapcsolatban, amiket eddig nagyon igyekeztem figyelmen kívül hagyni, most mégis felemésztenek. Ő pedig csak folyton azt nyomja a fejembe, hogy én leszek az aki Larát bántani fogja és magamtól kellene féltenem őt. Már nem tudom, hogy mit gondoljak vagy csináljak, egyszerűen csak védelmezni akarom őt tőle és magamtól is. Talán legjobb lenne tényleg inkább az apjához küldenem, lesz ami lesz. Még ha az apja nem is kíváncsi rá és szeretni sem fogja, legalább nem fogja azt látni, hogy az anyja megőrül és megöl valakit, vagy éppen megöli őt. Képtelenségnek tartom az érzelmeimet tovább magamban tartani és úgy érzem fogalmam sincs hogyan barátkozzak meg az új énemmel vagy éppen vele. Hogyan tegyem túl magam azon amit velem tett és hogyan bízzak meg benne, úgy ahogyan azt kellene? Hogyan nézzek el afelett, hogy ő szabadidejében embereket öl, míg én éppen a magafajtákat dugom börtönbe? Mi lesz akkor ha elutasítom őt és úgy döntök nem akarok vele soha többet találkozni? Habár tényleg kedvelem őt és tényleg hiszem, hogy egy kis plusz munkával, kedvességgel és türelemmel, tud változni, félek attól, hogy milyen lehet majd a közös jövőnk. Lehetséges egyáltalán a közös jövő? Örülök neki, hogy nem azonnal jön utánam, hogy ad egy kis időt arra, hogy végiggondoljak mindent, talán annak is, hogy saját magának is időt ad. Neki is van min gondolkoznia. A kád szélén ülve pityeregtem magamban, teljesen összetörve és zavartan mikor meghallom Cale hangját. Szinte azonnal felugrom és kezeimmel a könnyeket próbálom eltüntetni arcomról, mintha ott sem lettek volna. Pedig nagyon is ott vannak, még ha ténylegesen igyekeztem is annak érdekében, hogy ő ne láthasson sírni. Nem akarom, hogy azt gondolja gyenge vagyok. - Köszönöm. - Mondom felnézve rá mikor végül ténylegesen bocsánatot kér és legnagyobb meglepetésemre még igazinak is tűnik. Nem úgy néz ki mintha csak azért mondaná mert nem akar veszekedni, vagy mert csak sajnál. Talán sajnálat is van benne de úgy tűnik, mintha végre félre tudta volna rakni saját önzőségét és megérteni, hogy mire céloztam. Gondolkozás nélkül viszonozom az ölelését, fejem még bele is fúrom mellkasába, arra nem is gondolva, hogy ezzel bepiszkítom őt. - Nem csak a te hibád. Én is sajnálom, hogy rád vetítettem ki mindazt amit érzek és amitől félek. Tényleg nem gondolom, hogy gyerek gyilkos lennél... Tudom, hogy nem vagy szörnyeteg. Sokminden vagy, de az nem. - Szipogva nézek fel rá, egy nagyon apró mosollyal ajkaimon, de még mindig magamhoz ölelve őt és fejemmel a mellkasán. - Tudod, hogy hirtelen reagálok dolgokra, nem gondolkoztam mielőtt cselekedtem, de ez nem csak ellened irányult. Ha egymagam vagyok mikor felébredek ma reggel, szerintem még akkor is kiborultam volna mert egyszerűen túl sok volt a tegnapi nap és össze vagyok zavarodva, nem tudom mire vagyok képes. Idő kell amíg fel tudok mindent dolgozni. - Adom meg neki most a hosszabb magyarázatot arról, hogy hogyan érzem magam. - Nem akarok veszélyes lenni a lányomra. Csak védeni próbálom mindentől. Talán csak lazábbra kellene vennem. Szörnyű anya vagyok. - Vallom be neki szomorúan, mintha ő ezt eddig nem láthatta volna, vagy éppen nem tudhatta volna. Csodálom, hogy még nem vágta a fejemhez, hogy gyerekem sem kellene, hogy legyen. - De igen, ha szeretnénk, hogy ez működjön kettőnk között, talán le kellene fektetnünk néhány alapszabályt. Szabályok nélkül nehéz lesz. - Most elhúzódom éppen csak annyira, hogy szemeibe tudjak nézni. - Az első és egyben legfontosabb. Nem akarok tudni arról, hogy mit csinálsz a szabadidődben. Mármint... azokról a részekről amiket te magad is tudod, hogy nekem nem tetszene. - Próbálok a gyilkosságaira célozni, amit egyenlőre tudom, hogy nem tudok megállítani, de az szerintem még nem egy nagy kérés ha nem akarok róluk tudni. - Második... Ha úgy érzed majd felrobbansz mert annyira felidegesített valaki, mint ahogyan azt korábban én tettem, legyen szó egy idegenről, egy munkatársról vagy éppen a lányomról... Csak vezesd le rajtam. Ne máson. Ha úgy érzed le kell valamin vezetned akkor szorítsd meg a karom. Erősen. Nem érdekel ha fáj, az jobban fájna ha látnálak bántani valakit aki hozzám közel áll, mert te magad mondtad, hogy szemrebbenés nélkül megölöd egy kollégámat ha ugrálnak. Szóval ha ott vagyok, csak arra kérlek, hogy rajtam vezesd le. Tőlem aztán fel is kaphatsz, hogy megdugj a mosdóban, ha úgy szeretnéd nyugtatni magad. - Mosolyodom most el felvont szemöldökkel, mintha csak egy nagyon kecsegtető ajánlatot tettem volna neki. Ja várjunk csak... Hiszen ez éppen az is. - És én is így fogok tenni ha hasonló helyzetbe kerülök. Mert tudom, hogy te meg tudsz állítani ha hülyeségre készülök és soha nem hagynád, hogy bántsam őt. - Bökök most Lara szobájának irányába. - De nem szeretném ha csakis kizárólag az én szabályaim alapján játszanánk. Szeretném ha ez közös lenne és szeretnék én is illeszkedni hozzád amennyire ez lehetséges, szóval ha bármi kérésed van, itt az alkalom arra, hogy szólj róla. - Mert azt szeretném ha egyenrangúak lennénk és senki sem lenne jobb a másiknál. Ha nekem vannak szabályaim, neki is lehetnek, bár remélhetőleg próbál majd bizonyos határokon belül maradni.
Jól esett, hogy visszaölelt és úgy gondoltam innentől már máshogy fogunk egymással beszélni. Sikerült átlépni megint egy határt, most már simán kellene, hogy menjen minden. - Nem gondolom, hogy rossz anya lennél. Nem értek én hozzá, de szerintem jó anya vagy. Valóban az a legfontosabb, hogy a gyerek érdekeit képviseljük. Ebben én is egyet tudok érteni - simogattam meg arcát. A szabályok lefektetése jó ötletnek tűnt, szóval bólintottam neki. - Rendben, ez egy jó gondolat. Lehet nagyban meg fogja könnyíteni a közös életünket - mosolyogtam, de már ez első szabály hallatán elnevettem magam. - Ez komoly? Akkor ne nézd a híreket - kacagtam, de aztán igyekeztem megkomolyodni. - Am... én nem fogok neked élménybeszámolót tartani a gyilkosságaimról. Elképzelhető, hogy bele fog kerülni a hírekbe, de na. Az ellen nem tehetek semmit. Max megölök minden híradóst a kontinensen- kezdtem el morfondírozni és elég komolyan is gondoltam. - Ha nincs híradós, nincs híradó sem, akkor pedig nem fogod megtudni. Ez jó, ezt le is beszélem Rowannel - intettem mosolyogva ujjammal és játékosan megpöccintettem orra hegyét. A következő szabály már sokkal egyszerűbb és kedvemre valóbb is volt. Nem lesz nehéz betartani, főleg, ha összekötjük a kellemest a hasznossal. - Remélem sokszor kerülök akkor idegbe - vigyorogtam, fejben már el is képzelve, ahogy megyünk, hogy segítsen lenyugodni, nameg, amikor majd én vezetem el őt, hogy lenyugtassam őt. Nagyon alaposan lenyugtatni egymást. - Nem hiszem, hogy valaha is képes lennél őt bántani, de rendben. Természetesen a fő az, hogy lenyugodj - mosolyogtam és persze, hogy arra gondoltam. De nem csak a szexen járt az eszem, hiszen tényleg fontos volt számomra, hogy ő nyugodt maradjon és kiegyensúlyozott, hiszen azzal én is jól járok. Mikor szóba kerültek az én szabályaim tanácstalan voltam. Csuklójára bökhetnék és mondhatnám neki, hogy "Milyen szabály, én vagyok urad és parancsolód! Úgyis az lesz, amit én akarok.", de nem tettem. Ellenben fogalmam sem volt róla, hogy milyen szabályokat állíthatnék fel. Nem szokásom túlzottan szabályozni, noha valóban, Katyvel szemben van pár. Ellenben Rowannel szemben nincsenek egymással szemben szabályaink és elvárásaink. Egyébként is hirtelen típus voltam. Menet közben szoktak előjönni az elvárásaim, amikor történik valami és kitalálom miképp kerülhetnénk el legközelebb. Nem szokásom előre lefektetni szabályokat, mert ahhoz hülye voltam. Úgyis lenne olyan, ami később pluszba jönne mellé. Meg egyébként sem érzem azt, hogy szabályoznom kéne, hiszen eddig meg voltam vele elégedve. Nem hiszem, hogy szükséges lenne most bármi is, hiszen nem fog semmi olyat tenni. Amit pedig tenne, azt nem lehet szabályozni. A lelkét nem szabályozhatom. Nem mondom azt, hogy többé ne sírjon, vagy ne gondoljon valamire. Ennyire még én sem voltam őrült. Nem kérhettem akármit. Azt sem kérhettem, hogy ne hagyjon engem ott akárhol, akármikor, hiszen bármikor elhívhatják munka ügyben, vagy gyerek miatt. Nem oszthattam be az idejét, mint Katnissnek... - Nincsenek szabályaim - feleltem és reméltem később ezt nem bánom meg. - Maximum menet közben, ha valami nem tetszik, megbeszéljük és kitalálunk rá valami megoldást és azt mondjuk majd szabálynak, de így belegondolva, nem kötlek kifejezetten szabályokhoz. Nem tudom milyen szabályt találhatnék ki, ami nem irreális. Szóval ezt elengedem, a tieid pedig igyekszem majd betartani.
A simogatása jól esik, ahogy szavai is. Tényleg nem gondoltam volna, hogy így gondolkozik rólam, azt hittem úgy gondolja én bármikor a saját gyerekem ellen tudnék fordulni és akár bántani is őt. Annyiszor elmondta, hogy én nagyobb veszéllyel vagyok rá, mint ő maga. Ám nincs kizárva az sem, hogy ő is csak haragból mondta azokat, mint ahogyan én is amiket én vágtam a fejéhez. Vagy pedig ő is még össze van zavarodva és csak próbál beilleszkedni a világomba, mint ahogy én teszem az övével. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hogyan fogjuk ezt összehozni, hogyan állapodunk meg egyes dolgokban, de nagyon szeretném ha ez működne kettőnk között... Akármi is ez. - Nem akarom és nem is tudnám szabályozni azt amit csinálsz, akármi is legyen az. Addig amíg kihagysz belőle engem és a körülöttem lévő embereket, talán szemet tudok hunyni felette. De... nem akarok tudni róla. - Mondom mégegyszer mert úgy érzem kissé elvicceli a helyzetet, amit pedig nem szeretnék, hiszen ez fontos számomra. Fontos ahhoz, hogy ne nézzek rá rossz szemmel és ténylegesen ki tudjam felé nyitni a szívem és megbízni benne. - Ácsi! - Állítom is meg a nagy tervezésben, miszerint újabb mészárlást akar rendezni valami Rowan nevezetű fazonnal. - Van egy olyan érzésem, hogy nem akarok Rowan barátoddal sem találkozni. - Vonom fel a szemöldököm, majd pedig lemondóan megrázom fejemet is. Úgy érzem mintha egy kutyát próbálnék beszélni tanítani. - Mi lenne ha inkább megpróbálnál kevesebb felhajtást rendezni? Hogy elsősorban ne kerülj be a hírekbe. Az istenit... Mi a lópikulát fogok mondani Lara-nak ha meglátja, hogy az új apa jelöltje odakint gyilkolászik buliból? - Már szinte nevetve teszem fel a kérdést mert ez az egész helyzet csak komikus. Az ember azt hinné ilyen beszélgetésre soha az életben nem fog sort keríteni. Aztán itt vagyok én aki összeszed egy őrültet és még bele is szeret. Vagy valami olyasmi... - Én is. - Vigyorodom el végül én is, ezzel nyugtázva, hogy nem fogom annyira bánni ha dühbe gurul a kelletnél többször. - Ha akarod még színjátékozhatunk is ahol eljátszunk, hogy megölsz. - Teszem hozzá pimaszul, bár jobban végiggondolva ez egy elég beteges és egyben veszélyes játék lehet. - Vagy nem... - Bizonytalanodom is el. Őszintén nem tudom meddig lennék képes elmenni érte. Mi az amire azt mondanám, hogy átlépte a határt és soha többé látni sem akarom. Úgy érzem a tűréshatárom igencsak tágas elvégre már elég sokat bántott, nem is egyszer és még mindig itt vagyok, nem akarom őt elengedni. Még mindig segíteni akarok neki s olyasmit ajánlok fel neki, amire korábban rá sem gondoltam volna. Hagynám hogy inkább engem bántson mint másokat. Mert tudom, hogy velem meg fog állni, nem fog megölni, ezt már bizonyította többször is. De mással...? Kétlem, hogy meg tud állni. Azt pedig nem fogom tudni megbocsájtani neki. - Rendben. Én tényleg szeretném ha ez működne. Tudom és érzem, hogy valami különleges van kettőnk között. - Mondom végül őszintén a szemeibe nézve, majd karjaimat nyaka köré helyezve húzom őt közelebb magamhoz és egyben ajkaimhoz, hogy egy csókban részesíthessem őt. Mert mi mással is lehetne egy békülést megpecsételni? Kérdezem ezt magamtól, miközben egyre jobban elmélyülünk a csókban és kezeim máris a felsője alatt tapogatóznak, majd mikor sikerül a csóktól egy pillanatra elszakadni, egy mozdulattal le is rántom azt róla, elvégre kinek kell az? Aztán már érzem is a férfi kezeit fenekem alatt, hogy egy mozdulattal lendíthessen fel a mosógép tetejére, ahol a továbbiakban is heves csókolózások közepette kezdünk egyre jobban elmélyülni egymásban. - Anya?! - Ekkor hallom meg Lara hangját. - Elromlott a mosógép? - A lány már mellettünk áll, próbálja kideríteni és megvizsgálni, hogy mit is csinálunk éppen. - Ahm... Nem! Igen! Igen... elromlott, mi pedig a... a bácsival próbáljuk megjavítani. Mert a pólója... A tejes lett. Reggeli közben. Amit csak ő evett, én vártam rád. - Magyarázom hihetetlenül zavartan, miközben igyekszem elhessegetni előlem a férfit és a szóban forgó felső után nyúlok, amit korábban már ledobtam róla és be is dugom azt a mosógépbe, hogy ne tudja leellenőrizni sem. - Menj reggelizni, ott van az asztalon, mindjárt befejezzük itt és csatlakozunk, oké? - Mondom majd válaszára nem várva be is csapom az ajtót, hogy aztán a csukott ajtót bámulva arcon csapjam magam, hogy milyen egy idióta is vagyok. Hogy feledkezhettem meg róla?
Bizonyos volt, hogy valóban úgysem tudna tenni semmit ellenem, hiszen erős jellem voltam, még ha meg is inogtam néha. Azt gondolom elég erős személyiség voltam, hogy az övé fölé kerekedjek és élni tudjam az életem, ahogyan az nekem tetszik, de természetesen azért igyekszem majd őt is figyelembe venni. De mindenképpen örültem neki, hogy így gondolkodik és nem az-az első követelése, hogy szokjak le a gyilkolászásról. Az azért erős lett volna. Már éppen nagyban terveztem a híradósok és riporterek lemészárolását, amikor Jay félbe szakította a gondolatmenetem. - De az annyira snassz, nem? Kis felhajtás, unalmas módszerek, titokban... mintha egy bűvész a függöny mögött varázsolna a közönségnek, aki ebből nem lát semmit, csak hallja a hangokat - húztam el a számat, majd méregetni kezdtem, miközben hallgattam a véleményét. Apa jelölt? Azért ezt jól esett hallani, ezek szerint tényleg velem tervezi ő is a jövőt. - Mmm... oké. Legyen. Megpróbálom visszafogni magam. Mikor már a feszültség levezetés is szóba került meglepetten hallgattam, hogy gyilkosos-szerepjátékot akart játszani, de meg is gondolta magát. Erre még visszatérünk, amikor aktuális lesz, mert érdekes lehetőségnek hangzott. Biztos voltam benne, hogy vagy megőrült, vagy elképesztően szerelmes, hogy ilyesmi ajánlatot tegyen nekem. Őt bántsam mások helyett. Pedig az ember azt hinné eleget bántottam már, erre mások helyett is saját magát ajánlotta. Ráadásul még mindig itt van és próbál megszerezni, megtartani engem. - Azt én is szeretném. Sokat jelentesz nekem - mosolyogtam, főleg, hogy ő is érzi azt a különlegeset, amit én. Nem is nagyon kellett sok, hogy ismét érezzük, hogy egymásnak kell esnünk. Jöttek a csókok, a felsőm hamarosan le is került rólam, majd újra ajkaira tapadtam, hogy nyelvem is átdugjam, majd felraktam a mosógépre és nyakát csókolva simogattam őt a pizsama alatt és felnyúlva megmarkoltam mellét, amíg egy hang meg nem csapta a fülem. Azonnal kikaptam kezem és elhajoltam elsőnek sápadtan, majd elvörösödve. Ez aztán elképesztően kínos. Az viszont - még ha egy gyerek is mondta, eléggé sértő volt, hogy mosógép szerelőnek nézett. Ennél már csak az lett volna cikibb, ha kukásnak hitt volna. De kérem? Hát nem látja mennyire kifinomult vagyok? Nem kellett sokat hesegetnie, szinte az első után félre is álltam és a gép mögé néztem. - Biztosan a hidraulika rendszerrel lehet a gond - gondolkodtam, noha fogalmam sem volt mit mondtam most, de egyszer, mikor a kocsimat szerelték így beszéltek. Biztos okosnak tűnök most. - Túl sok volt az a tej a pohárba, kilöttyent - adtam igazat Jaynek. Csatlakozunk? Ezek szerint maradok? Együtt fogunk kajálni? Hát... mondjuk nem pont így terveztem. Ezt a ciki jelenetet kihagytam volna. Meg úgy az ezt megelőző veszekedést is. Kínosan vakartam meg a tarkóm, miközben ő az arcát markolászta. - Oké, ez ciki volt - sóhajtottam. - De tényleg mosógép szerelőnek nézek ki? - kérdeztem, mert igazából ez zavart a legjobban és még mindig nem tudtam túltenni magam rajta. - Hát lehet nem a fürdőszobában fogunk szexelni a legtöbbet - állapítottam meg. Ha egyszer is fogunk dugni ebben a házban, még a szoba ajtót is le fogom lakatolni.
Szemeimet összeszűkítve nézek most fel rá, már éppen készülök ismételten megböködni őt, mikor végre befejezi a gyerekes viselkedést és beleegyez az első feltételembe is. Nem volt egyszerű jó belátásra bírni őt, de végülis szerintem sikerült. Ha mellettem akar maradni akkor igenis meg kell próbálnia legalább a felszínen normális emberi életet élni és nem különböző gyilkossági módszerekkel híresedni el. Amit szerencsére meg is ért, főleg mikor Lara-t hozom fel, aki most talán még nem értené, hogy miről van szó, de még néhány év és mindent tökéletesen fog érteni. Én pedig semmiképp sem szeretném még csak elképzelni sem azt a beszélgetést vele, amikor megkérdezi tőlem, hogy mi a jó fene ütött belém, hogy egy ilyen emberrel vagyok együtt. Mondjuk a kérdés jogos lenne, nem tagadom, hogy őrültnek érzem magam, de mégis valami van benne... Még nem tudom mi, lehetséges, hogy csak a kihívás vonz, hogy mit találok benne, mennyi jóság maradt benne. De lehetséges, hogy ennél sokkal többről van szó és ténylegesen van köztünk valami különleges. Őrült vagyok vagy sem, mindenképpen ki akarom deríteni mi is ez. - Köszönöm. - Mondom végül egy mosollyal, hiszen ha tényleg megpróbálja visszafogni magát, az már éppen elegendő is. A kezdetekben. A későbbiekben talán még alakíthatunk rajta, de egyenlőre megelégszem a válaszával. Aztán rátérünk a békülésünk megpecsételésére. Minden olyan gyorsan történik, hogy még csak gondolkozni sem marad időm azon, hogy a tíz éves ördögfiókám csupán néhány méterrel odébb alszik -vagy már nem- a szobájában. Egészen sikerül már egymás szájában és ruhája alatt elmélyülnünk mikor jön a hang ami úgy riaszt szét minket, mintha valamelyikünket áramütés érte volna. Mondjuk nem is állok olyan messze ettől és bár hálás vagyok Cale-nek amiért rákontráz, szavai után már alig tudom visszafogni a vigyorom. "Túl sok volt a tej a pohárban, kilöttyent?" Komolyan? Oké... Valljuk be ez részben az én hibám. Mondhattam volna kávét is, de nem! Tej! - Nem is tudom, hogy most sírjak vagy nevessek. - Rántom meg a vállam miközben visszafordulok felé és végül csak kínos nevetésbe kezdek. - Ne aggódj, mindjárt hozok neked olyan ruhát amiben nem fogsz szerelőnek kinézni. Maradj itt! - Vigyorgok rá pimaszul, amiből már tudhatja, hogy nem fog oda lenni azért amit kitaláltam, de ha lúd hát legyen kövér alapon már indulok is ki, hogy hozzak neki friss ruhákat, elvégre a pólója már a mosógépben kell, hogy maradjon, nincs menekvés. A hálószobába lépve egy friss pólót veszek elő, amit egyszer még egy születésnapomra kaptam viccként, de talán az egyetlen ami elég nagy ahhoz, hogy rámenjen Calere, pluszban persze azért megnézem majd az arcát mikor fel kell húznia magára és ki kell mennie ebben az utcára. Aztán egy melegítő nadrágot is kihúzok a nagy rakásból, majd pedig a fürdőszobába visszaérve, egy sokat sejtető vigyorral, mindkettőt a kezébe nyomom. - Ezeket vedd fel. Nem maradhatsz fél meztelen... Meg egyébként sem akarom, hogy a lányom a tévéből ismerjen fel, úgyhogy kicsit muszáj lesz változtatni. - Mondom majd nyomok egy csókot az ajkaira, majd mielőtt még megnézné, hogy mit adtam neki és kinyírhatna érte, el is hagyom a szobát, hogy én magam is átöltözzek, egy sokkal stílusosabb öltözékbe, mint az övé lesz. Elvégre ha mindketten hülyén nézünk ki akkor senki sem fog komolyan venni minket. - Szóval hol az a reggeli? - Térek most vissza a lányomhoz, alig várva a férfi megjelenését és egyben arcát, ami tuti megér majd egy misét. - A bácsi, akit láttál... Ő anya jó barátja. Lehetséges, hogy máskor is eljön majd. - Fogalmam sincs, hogy hogyan kellene ezt előadnom, azt hittem majd lesz időm felkészülni mielőtt bárkit is be szeretnék mutatni neki. - Máskor is megjavítja a mosógépet? - Kérdezi vissza, amire én is majdhogynem kiköpöm a az éppen akkor megkortyolt kávémat. - Úgy is mondhatjuk... - Nevetek fel, majd megterítek az asztalon magamnak és Calenek is, hogy egy családi hangulatban közösen reggelizhessünk abból amit hozott.
Már eleve az a pimasz mosoly sem volt túl pozitív előjel, ám mikor egyedül hagyott a ruhákkal és megnéztem a pólót hitetlenül csóváltam meg a fejem. Még szerencse, hogy cirkuszban nőttem fel, ahol bohócokkal is felléptem néha így nem idegen, ha egy negyed város rajtam röhög, de nem tudtam elképzelni, hogy tényleg nem volt más. Ez most komoly? Szinte biztos voltam benne, hogy ezért még számolni fogunk. Még nem tudtam miként fogom megszívatni, de valahogy meg fogom, az tuti. Ezért el kell számolnom vele. Kényszer helyzet volt, mindenképp fel kellett vennem, így át is öltöztem, miközben azon gondolkodtam, hogy elviszem egy zsúfolt étterembe és fingó párnát rakok a székére, vagy álmában répa színűre festem a haját. Mikor kiérek az étkezőbe arcomra volt írva, hogy mire gondolok. Fejben már azt tervezgettem, hogy mikor elalszik Hitler bajszot rajzolok neki alkoholos filccel. Persze... ő normális ruhában van, engem szívatott meg ezzel a gönccel. Az asztalhoz mentem, majd elkezdtem bemutatkozni a kislánynak. - Szia, Cal... - kezdtem volna az igazi nevem, de gyorsan tovább is gondoltam a keresztnevem - Calerno Baxter - mondtam a mondvacsinált nevet, ami hirtelen eszembe jutott és átkoztam magam, amiért nem voltam képes megmaradni a seggemen és inkább telefonon megszervezni egy találkozót valahol. Esküszöm, ennél rosszabb már nem lehet. - Nem vagyok ám én szerelő, csak értek hozzá.- mondtam tisztázás képen, majd leültem a szabad székre. - Anyád kért meg rá, mert nagyon elégedett a képességeimmel. Tudja, jól bánok a szerszámmal is - húztam kicsit Jay agyát a kétértelmű megjegyzésemmel. - És tudja, alaposan dolgozom, jó munkát végzek. Még sose csalódott, mikor végeztem vele. - vigyorogtam. Megérdemli ezután a póló után. - Én amúgy bűvész vagyok. Csak megtanultam szerelni is. Jó, ha az ember sok mindenhez ért. Sose tudni mikor vesszük hasznát, ha megtanulunk valamit. Sok mindenhez értek ám, de a bűvészet a szakmám. Tudod a legnagyobb trükköm az volt, hogy elvarázsoltam anyukád - nevettem és vállon veregettem Jay-t. Ha szívatjuk egymást, akkor csináljuk rendesen. De hé, ebben legalább igazság alap is volt. Tényleg elvarázsoltam őt. Jayről levéve vigyorgó tekintetem az étel felé fordultam, bár őszintén szólva nem voltam éhes, a desszertet jobban kívántam volna, az édességet. Fintorogtam egyet. - Nem lehetne a sütivel kezdeni? - pillantottam az édesség felé és már nyúltam is felé, mint valami rossz gyerek, aki ott akarta hagyni a zöldséget, hogy a nasinak több hely maradjon.
Tudom, hogy Cale nem az a fajta ember aki megtorlás nélkül fog hagyni valami olyasmit amit megtettem vele, de őszintén szólva, nem érdekel. A pimaszkodásomnak határa nincs, szokja meg, vagy szökjön meg. Mondjuk lehet nem jutna messzire a nagy cickós felirattal a mellkasán. És ekkor lép ki Cale a fürdőszoba ajtaján, a "bosszú" szó szinte arcára írva, aminek következtében csak mégjobban nevethetnékem van. Életemben nem szenvedtem még ennyit azért, hogy képes legyek a fapofát fenntartani, bár így is néha-néha mosolyra húzódnak ajkaim, amit igyekszem is a bögrémmel eltakarni, holott eszembe sem jutna ismételten belekortyolni, mert túl nagy a lenne a veszélye annak, hogy félrenyelek, vagy éppen a velem szemben ülő lányom arcába köpöm azt. - Csodásan festesz! - Vigyorgok most a férfira pimaszul miközben kihúzom magam a széken, ezzel is incselkedve a saját kinézetemmel, hiszen nekem nem jutott ki a dilis pólókból. Belegondolva tényleg gonosz vagyok, hiszen tegnap este ő tényleg kitett magáért, hogy szép ruhákban tudjon hazaszállítani, ezzel ellenben én... hogy is mondjam? Mentségemre legyen, a ruháim legtöbbje az én méreteimhez vannak szabva, tehát aligha menne rá bármi is. Már azon kívül amit már megkapott és egyáltalán nem tűnik boldognak tőle. Vajon miért? - Lara vagyok. - Mutatkozik be most lányom is, de gyanúsan végigméri a férfit a következő kijelentése hallatán. - Igen anya már mondta, hogy majd sűrűbben hív javítani dolgokat... - Jelenti ki nemes egyszerűséggel, amire legszívesebben újra arcon csapnám magam. Ez egyre jobb lesz. És amikor végre számba veszem a reggelimet, mert azt hiszem ez már rosszabb nem lehet, megszólal most Cale, aki már bele is kezd a bosszújába. Aminek következtében majdhogynem megfulladok, félremegy a falat, köhögni kezdek, majd nevetni, majd ismét köhögni és azt sem tudom hová tegyem az immáron teljesen paradicsom vörös fejemet, hogy Lara ne vegye azt észre. Na nem mintha már ígysem méregetne minket gyanús tekintetekkel, nem teljesen érti, hogy miről is van szó. - Nem! Az édesség csak a végén jön! - Nézek rá, majd csapok is rá kezére mielőtt még elvehetné a desszertet, elvégre nincs szükségem arra, hogy ilyesmikre tanítsa meg a lányomat. - Bűvész?! - Még gyanúsabban kezd minket bámulni, most még az ételt is leteszi és összeszűkűlt szemekkel néz ránk. - Ti ittatok valamit? Részegek vagytok, ugye?! - Csap az asztalra, mintha rájött volna a nap titkára. - Még dolgoznod kell ma... Hogy lehettek ilyen felelőtlenek?! Ki visz ma suliba? Tudjátok mit?! Hagyjuk, majd elmegyek Mrs Wattsonnal! - A szomszéd, aki alkalomadtán Larát is magával viszi a saját fiai mellett. Nem szólalok meg, csak ajkaimba harapva -hogy ne nevessek- egy rossz diákot megtestesítve ülök, kezeimmel ölemben, lecsapott fejjel, miközben a tíz éves lányom szid össze valami olyasmiért amit mi nem tettünk, de még mindig jobb ha azt hiszi ittunk, mint hogy azt, hogy anya új barátja a szerszámaival próbálja őt megjavítani. - Mindketten büntiben vagytok! - Mutat most mindkettőnk felé egy-egy mutatóujjal, majd felugrik az asztaltól és a szobájába viharzik, gondolom, hogy összeszedje az iskolatáskát. - Ez a te hibád! - Nézek Cale felé, majd még mindig kisiskolásként viselkedve meg is csípem őt. Őszintén fogalmam sincs mi ütött belém, de akármi is az, nagyon élvezem és csak most jövök rá milyen rég nem volt már alkalmam igazi mókához. Milyen rég nem nevettem vagy éreztem felhőtlen boldogságot. Élveztem a mi kis csatánkat és még nem álltam készen visszavonulni. Arról nem is beszélve, hogy hülye lennék feladni. Nem tudok veszíteni. Nem ebben! - Tudod mit? - Nézek rá ugyanazzal a pimasz vigyorral, mint korábban, mikor Lara ismét az étkezőbe érkezik, hogy ő maga is befejezze a reggelije és egyben sütije maradékát mielőtt még indulnia kellene. - Nekem is csak a süti kell! - Ezzel fogom is meg a tányért amin még a két szelet van, az enyém és az övé, majd felkelek vele, hogy el tudjak a közeléből szabadulni, és kellő távolságra tőle a konyhapultnak dőlve kezdem el azt enni, egy kacér kacsintás kíséretében.
"Hát még te milyen csodásan fogsz festeni répaszínű hajjal, Hitler bajusszal és emós szemfestékkel" - játszottam el fejben a gondolattal, majd bemutatkoztam a lánynak és ő is nekem. - Igen, anyukád nagyon szereti, amikor szerelhet velem- pillantottam Jay felé, rákacsintottam és el is vigyorodtam. "Szerelhet". Csak ki kéne cserélni az r betűt egy x-re. Bele is kezdtem a bosszú játékba, amitől Jay köhögve röhögő rohamot kapott és akaratom ellenére, de én is röhögni kezdtem. Kicsit úgy éreztem, mintha mind a ketten beszívtunk volna, pedig egyikünk sem drogozott. Elhúztam a kezem, mikor Jay rácsapott, majd duzzogva enni kezdtem a rendes ételt, de valahogy most nem ízlett annyira, mint máskor szokott. Nem voltam igazán éhes, de a nasi bármikor lecsúszott. Mikor Lara ittassággal vádolt még jobban röhögni kezdtem, majdnem leestem a székről. - Ejnye, de hát azt mondtad, hogy az málnaszörp? Hát tényleg vörösbor volt! - vigyorogtam Jay felé, ezzel tán még adva is a lovat Lara alá, de nem érdekelt. Úgy tűnt még az iskola kérdése is meg lett oldva, se nekem, se Jaynek nem kellett suliba vinnem, noha ki tudja mit fog Lara mondani. Hogy az anyja és szerelő barátja korán reggel részegek? Hát ez nem túl jó, de belefér. - Igen, tényleg, hogy lehettél ennyire felelőtlen? Korán reggel borozni. Hát hogy fogod így vezetni a hekusverdát? - vigyorogtam lezseren támaszkodva az asztalon. Hát őszintén szólva sok hülyeségben és idétlen szituációban volt már részem, de nem hittem volna, hogy egyszer egy tíz éves lány fog lerészegezni. Igaz, azt sem hittem volna, hogy egy rendőrnővel fogok kavarni, aki egyedülálló anya. - Hogy az enyém? - pillantottam felé döbbenten. - Te kezdted tejes-néni! - mutattam felé pimasz vigyorral. Azért az érdekelt volna Lara mit értett büntetés alatt. Vajon mire gondolt? Még csak az kéne, hogy egy tíz éves lány jöjjön nekem szextilalommal. Csak nem sarokba állít minket? Mikor megláttam, hogy lelépett a két sütivel a konyhapulthoz hitetlenül néztem rá, pláne mikor még rám is kacsint. Homlokkal előre belefejeltem a zöldséges tányérba. "Ezt nem hiszem el..." - gondoltam fejben, de hangosan ki nem mondva. Úgy éreztem magam, mint valami komédiában. Hogy történhetett ez meg? Na majd én is kikötözöm és megeszek előtte egy egész nagy tál csoki tortát.... Felültem, a homlokomra ragadt fogaskerék alakú répák visszapotyogtak a tálba, majd mint a kocsmában, felkönyököltem az asztalra és elhúzott szájjal, grimaszolva néztem Jay felé. - És ha én most megyek és elrontom a mosógépet? - doboltam ujjaimmal az asztalon. Lara felé fordultam. - Amúgy tényleg bűvész vagyok - mondtam és vigyázba vágtam a széken. Egy egyszerű villa-kés trükköt be is tudok neki mutatni, ha már kártya nincs nálam. Azaz van, de fenn a másik ruhámban. Magamhoz vettem az asztalon lévő villát, majd egy konyha ruhát. Csináltam helyet, úgysem akartam enni már. A konyharuhát kiterítettem, rátettem a villát és elkezdtem beleforgatni, beletekerni a villát. Mikor ezzel megvoltam, csettintettem és egy mozdulattal kitekertem a konyharuhát és már egy kés volt a helyén. - Tádám! - suhintottam el kezemmel a kés felett.
Hihetetlenek vagyunk, most komolyan. Úgy viselkedünk, mint a gyerekek... Sőt még rosszabbul is, főleg azután, hogy kiderül, a tíz éves lányomnak nagyobb az értelmiségi szintje, mint nekünk felnőtteknek. Fogalmam sincs hogyan jutottunk ide, hogyan lehet az, hogy most azzal az emberrel nevetek itt, aki alig egy nappal ezelőtt még azon vacillált, hogy szeretné meghagyni az életem, vagy sem. Az ember akit tegnap még gyűlöltem és rettegtem tőle, most mégis úgy érzem az egyik legkülönlegesebb ember lett az életemben. Arról nem is beszélve, hogy ő az első ember akit bemutattam Lara-nak és még ha ez nem is saját akaratomból történt, végülis nem sült el olyan szörnyen. Oké... ami ezt illeti, lehet majd nem árt egy újabb nekifutást tenni és talán Cale hozhat valami engesztelő ajándékot is, elvégre melyik gyereket ne lehetne levenni a lábáról egy kis ajándékkal? Abban meg csak reménykedhetek, hogy nem egy autóval vagy valami gyémánttal fog beállítani hozzá. - Hé! Te sem vagy különb, szerelő! - Néz Lara a férfira a lehető legszigorúbb tekintettel, hiszen a kölyök nem csipázza ha viccet csinálnak a komolyságából. - Ma este pizzát eszünk és csokitortát! Aztán pedig ti tesztek rendet és mosogattok vacsi után! - Magyarázza a büntetést, ami talán még kivitelezhető, legalábbis számomra. Azt már nem tudom, hogy Cale tervezett-e valami mást vacsoraidőben, vagy esetlegesen szeretne csatlakozni, hogy aztán kiengeszteljük közösen a tökmagot. - Értettük! Mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy be tudjuk teljesíteni kérésed. Ugye? - Mondom robotosan, miközben meg is bököm Cale-t könyökömmel, hogy tudja itt most nem ellenkezhet, különben még szobafogságba kerülünk. Szörnyű is lenne az, nemde? Aztán mikor a kis terrormanó elmegy és a férfi tejes néninek nevez, ismételten nevetésbe kezdek, főleg miután ennek segítségével sikerül visszaemlékeznem a nagyon frappáns magyarázatomra amit Lara-nak adtam miután ránk talált a mosógép tetején. - Mert neked lett volna jobb magyarázatod abban a helyzetben, Mr Nagycickó? - Esküszöm már könnyeimmel küszködöm, mikor meglógok a két sütivel és sajátos módomon kezdem azt elfogyasztani. - Akkor ismételten megjavítsuk majd. - Válaszolom kérdésére, majd ismét egy kacsintással illetem őt meg, hiszen mindketten tudjuk, hogy miről is beszélek. Mikor Cale a bűvésztrükkjét mutatja be a lányomnak, én magam is érdeklődve figyelem őket, a végén pedig el is mosolyodom, főleg Lara meglepett arcát látva, ahogyan rögtön keresni kezdi az eltüntetett villát az asztal alatt. Őt még könnyű becsapni, engem már kevésbé. Ugyanakkor látom, hogy most nagyot nőtt Lara szemében és talán már arra a bizonyos ajándékra sincs szüksége ahhoz, hogy belopja magát a lány szívébe. - Oké... Azt hiszem kedvellek. - Néz rá a lány most mosolyogva. - Még meg látom, lehet enyhítek a büntetéseden... De most mennem kell, sziasztok. - Szinte hüledezve nézek a lány után, teljesen becsapva érzem magam. Nem hiszem el, hogy még a saját lányomat is képes lesz akár ellenem fordítani. Erre a gondolatra belendülve, gyorsabb tempóban kezdem a sütiket enni és pimasz módon mind egy szálig eltüntetni azokat, hogy aztán vigyorogva megszólaljak. - Oopsie! Ez elfogyott. - Biggyesztem le ajkaimat szomorúságot színlelve. - De van még tej ha gondolod...? - Intek a hűtő irányába gonoszul és jól tudom, hogy ezt még meg fogom bánni, bár azt is tudom, hogy majd később meglepem egy másik sütivel vigasztalásul.
Úgy tűnik a káröröm elhamarkodott volt és én magam is megkaptam a szidást, nameg ki lett osztva a délutáni program is. Én nem gondoltam volna magamat bűnösnek, de hát Lara másként gondolta. Csak tudnám, hogy a csokitorta és a pizza hogy illik össze. Ennek a lánynak sincs ízlése. Felelősségteljesnek tűnően bólintottam, noha egyébként sem állt szándékomban nemet mondani rá. Szívesen bejövök vacsorára is, jobb dolgom úgy sincs. Bár el kell döntenem pizzát akarok-e enni, vagy tortát, mert a pizza után nem lesz túl jó íze a csokitortának. Legalábbis szerintem. Én sose kevertem a kettőt. - Hát persze! - intettem Jay felé. - Anyukád intézi a pizzát, én intézem a tortát. És majd a mosogatásban is megosztozunk. Ő tisztára mossa, én meg szárazra törlöm - ajánlottam fel a könnyebbik részét a munkának. Nem szeretnék a zsíros, mosószeres vízben turkálni, ha nem muszáj. Lara távozása után ismét csipkelődésbe kezdtünk egymással, majd sóhajtottam, mikor visszavágott. - Nem is tudom... - gondolkodtam el, mert nekem még annyi magyarázatom sem lett volna, mint neki. - Áh, igen! Mindenképp meg kell javítani! - mosolyogtam kacsintásán.
Normális kellékek híján csak egy klasszikus kés-villa átváltoztató türkkel tudtam szolgálni a lánynak, de ez is több volt a semminél. Tudni kell jól előadni, ez a jó trükk titka. Ha alkalmam lesz rá, akkor fogok neki normális trükkökkel is kedveskedni, de most ez jutott, viszont láthatóan ez is tetszett neki. Mikor Lara távozik, fejem csóválva nézek Jay és az üres tányér felé, aztán elnevetem magam. - Édes a bosszú, mint a sütemény, mi? - kuncogtam. Felkeltem és odasétálva átkaroltam a nyakát, aztán megcsókoltam. - Nade hol is hagytuk abba? Ja igen, épp meg akartam szerelni a mosógépet. Tegnap óta nem volt használva az a villáskulcs - mondtam, majd el is röhögtem magam. - Hát ez kész! - simítottam a tarkómra, majd ajkaira tapadtam, hogy maradjon abba a nevetés, majd felsője alá nyúlva mellére markoltam és masszírozni kezdtem. - Hánykor is kezdődik a műszak? - kérdeztem, mielőtt még túlzottan belelendülnénk és kapna egy telefont, hogy miért nem jelentkezett a kapitányságon. Nem örültem volna, ha most meg félidőben a telefon zavar meg minket.
+18 Kimondottan örülök, hogy a férfi közreműködik velem és még ha nagy valószínűséggel be sem fognám a házimunkába, ő mégis rábólint erre a feladatra is. Örülök, hogy végülis egészen jól kijönnek Larával, nem lett volna egyszerű számomra az ha ez nem így lenne. Nem szívesen kerülnék választás elé, főleg mert pontosan tudom, hogy kit kellene akkor választanom. Bár a kapcsolatunk Callel egyáltalán nem felhőtlen, mégis jól érzem magam vele, képes megnevettetni és még a lányommal is jól bánik. Az utolsó talán mi legjobban meglep, hiszen nem tagadom, tényleg féltem egy kicsit attól, hogy Lara főnökösködése és pimaszkodása talán túlzottan is sok lesz neki. Nem gondoltam, hogy a férfi olyan lenne aki hagyná hogy ugráltassák, de gondolom ez gyerekekre nem vonatkozik. - Szóval ha én mondom azt legközelebb, hogy büntiben vagy és neked kell kitakarítanod, nekem is szót fogadsz majd? - Incselkedem is vele vigyorogva mikor magunkra maradunk, hogy megtudjam ez az engedékenysége ténylegesen csak gyerekekre vonatkozik, vagy én is kihasználhatom és magam javára fordíthatom. Aztán mikor a férfi észreveszi, hogy a süti is elfogyott és megrázza a fejét, majd pedig megindul felém, vigyorom még szélesebbre húzódik, le is rakom az üres tányért magam mellé a pultra, hogy aztán én magam is átölelhessem őt és viszonozzam a csókját. - A szerelő úr tényleg szerelni akar? Vagy ez egyfajta próbálkozás arra, hogy sunyiban megszabadulhass ezektől a göncöktől? - Nevetem most én is el magam miközben még rá is bökök egy ujjammal a szövegre ami a mellkasán virít. - Ha láttad volna az arcod mikor kijöttél a fürdőből... - Húzom kegyetlenül továbbra is az agyát miközben arcomon még mindig virít az a pimasz vigyor, lassan már attól félek, hogy soha el sem fog tűnni, egyszerűen odaragadt. - Szerencsére egy nyomozónak nem olyan kötött a munkaideje. De legfeljebb majd kapunk egy büntit Horatiotól is, ami majd felidegesít és lehet le kell vezetned valahol a felgyülemlett feszültséget. - Emelem meg szemöldököm, mintha már a következő tangóra hívnám fel, pedig ezt még szinte el sem kezdtük. - Őrültek vagyunk. - Mondom végül majd az ujjamat amivel korábban a mellkasát böktem meg, most végigvezetem felsőtestén egészen a nadrágjáig, amit aztán ujjaimat beleakasztva, egy egyszerű mozdulattal lejjebb is tolok, a lehetséges alsóval együtt. - Szerintem ezek is tejesek lettek... - Vigyorgok még mindig, miközben további kertelés nélkül veszem férfiasságát kezembe, ezzel egyidőben pedig ismét közelebb hajolok hozzá és egy csókot nyomok szájára, majd pedig pimaszul ajkára is harapok.
+18 - Ki tudja. Talán te is kaphatsz tőlem ilyen fajta luxust - gondolkodtam el, bár alapvetően nem szerettem a házi munkát. - De valamit-valamiért - tettem azért hozzá, mert a kapcsolatunkra való tekintettel, puszta önzetlen jó szándékból fakadóan nem szívesen sikáltam volna felmosóval a padlót. Miután a süti elfogyott odamentem hozzá, hogy végre ajkaira tapadjak és éljek a lehetőséggel, hogy folytassuk, amit a mosógépen abba hagytunk. - Van itt egy nő, aki alapos javításra szorul - vigyorogtam. - Ki tudja mennyi hibája van és mennyire fog elhúzódni a munka. Minden részletre oda kell figyelnem... - Ugyan - nevetek - Ez a póló semmiség ahhoz képest, amit a cirkuszban műveltünk egymással a bohócokkal - vigyorogtam. Jó, persze, nem voltam elragadtatva a viselésétől, de volt már rosszabb is. Végtére is ebben a pólóban úgyse nagyon fogok emberek közé menni. - Vissza fogod még kapni, ne aggódj. Kitalálok majd én is valamit neked - grimaszoltam pimaszul, majd ajkaira tapasztottam ajkaim, de azért rá kellett kérdeznem arra is nem kell sietnie a munkába, de szerencsére volt időnk, szóval nem kellett aggódnom, hogy megint félbe szakít minket valaki. Sőt, ott lebegett a levegőben a második kör, a feszültséglevezetés lehetősége is, ami megint csak jól hangzott. tiszta luxus lesz itt nekem. - Őrülten jó arcok? - kérdeztem vissza. - Őrülten menők? Őrülten szexik? Szerintem igen - vigyorogtam. Szemeimmel követtem ujja mozdulatát, továbbá azt, amint lekerül rólam a nadrág és az alsó. Kicsit megmozgattam lábaim, hogy lejjebb csusszanjanak és ki is léptem belőlük, majd félre toltam lábammal. - Így van. De te rád is fröccsent - bújtattam ki dzsekijéből és felsőjéből, hogy aztán kezével tudjon engem kényeztetni és én is tudjak foglalatoskodni vele. Viszonoztam csókjait és ha alkalmam nyílt rá a harapást is, de ezalatt kezeim sem tétlenkedtek, mert a melltartó leszedése után erős, de nem fájdalmas mellmasszázsban részesítettem, közben férfiasságom egyre nagyobb és keményebb lett markában. A jó munka eredménye. - Gyakrabban kéne tejet fogyasztanunk - kuncogtam pimaszul, majd kicsit elhajoltam tőle és ledobtam magamról a pólót, aztán újra ajkaira tapadtam és melleitől elszakadva letoltam róla a nadrágot és a bugyit is, hogy ujjaimmal kezelésbe vegyem őt is. - Nedves kis rendőrnőm - mosolyogtam és nyelvem átdugva hosszú csókot nyomtam ajkaira táncra kérve nyelvét, majd eldőltem a földön és lehúztam őt is, kicsit át kellett őt igazgatnom, hogy a feje a férfiasságom felett legyen és a szájába tudja venni, majd combjai közé hajoltam és neki is kezdtem a nyelvemmel való játéknak, sőt, ujjaimmal és segédkeztem mellé. - Ez azért mégis csak jobb desszert, mint a sütemény - nyugtáztam vigyorogva, hogy aztán újra nőiességét kezdjem falni, keresve nyelvemmel az érzékeny pontokat, amikkel igen csak nagy örömöt okozhatok neki.
+18 Nem tudok nem eljátszani a gondolattal, hogy Cale a lakásomat takarítgatná, míg én egy koktéllal a kezemben dirigálok neki, elég vicces jelenetként jelenik ez meg a fejemben. Azt már inkább nem akarom elképzelni, hogy mit is kellene neki cserébe adnom azért, hogy ezt meg is valósíthassuk. Valószínűleg az alsóm is rá menne, bár mióta vele vagyok az már így is gyakrabban lekerült rólam, mint azt kellett volna. - Alapos javításra szorul? - Kérdezek vissza hitetlenkedve. Még hogy én szorulok javításra? Azt hittem én vagyok a tökéletes nő akiről még álmaiban sem mert remélni. Most meg már úgy gondolja, hogy meg kell javítania. Szépen vagyunk, mit mondjak... Bár annyira azért nem fogok ellenkezni sem. - Kíváncsian várom a visszavágót. Nem tagadom, élveztem a játékot. - Vallom be neki az amúgy is nyilvánvalót, hiszen nagyon úgy tűnt, hogy én nem az egyetlen voltam akinek tetszett a mi kis csatánk. Ő pontosan ugyanannyira benne volt a játékban, mint én. Mint ahogyan a következő játékban is benne van, amiben már sikerült, néhány csók és harapás közepette megszabadítanom őt néhány felesleges ruhadarabtól, majd ellenvetés híján neki sem tart túl sokáig ugyanezt tenni az enyéimmel. Nagyon hamar állunk végül mindketten teljesen meztelenül, egymás karjaiban, csókok és tapintások sokaságával, ismételten kiéhezve, mint két éhes farkas. - Csak vigyázz, nehogy hozzam a bilincset. - Suttogom kuncogva fülébe a rendőrnős megjegyzése után, miközben a kezemben lévő férfiassága érezhetően sebes növekedésbe kezdett. Igyekszem őt először csak lassú mozdulatokkal kényeztetni, miközben csókpárbajba kezdünk, a szabad kezem pedig felfedezőútra indul meg a testén, hogy bejárja az arcától egészen a fenekéig járható utat. Végül mosolyogva teszek rá egy pillantást mikor rájövök, hogy milyen tervei is vannak. Nem ellenkezem most sem, csak igyekszem az irányítását követve megtalálnom a mindkettőnk számára legtökéletesebb pozíciót ahhoz, hogy egymás kényeztetésébe kezdjünk, mindketten a magunk módján. Nem kell sokáig győzködnie, szinte pillanatok alatt állok munkába, most nem húzom az időt sem túlzottan, számba veszem férfiasságát, ami mostanra már több, mint készen áll a játékra, éppen annyira, mint amennyire saját nőiességem is. Hosszú de mégis nagyon rövidnek tűnő percekig kényeztetem őt ajkaim és nyelvem segítségével. A lehető legtöbb élvezetet nyújtva neki, hol gyorsabban és mélyebbre menve, hol kevésbé, miközben én magam is őrülten élvezem azt amit ő tesz velem, amiről közben az egyre több felnyögés és sóhaj árulkodik is. Egyre nehezebbé válik bármi másra is koncentrálnom, mint arra, hogy mennyire is szeretném őt már magamban érezni, így aztán most rajtam a sor, hogy pozíciót váltsak. Megfordulok, szembenézek vele, majd megcsókolom, miközben elhelyezkedem rajta ezzel egyesítve magunkat. Egy pimasz mosollyal nézek le rá, mikor két kezét feje mellett két oldalt lefogva már mozgásba is kezdek. - Most az enyém vagy. - Hajolok közelebb füléhez, hogy suttogva adjam ezt tudtára, majd lassú csókokkal kezdem beborítani fülét.
+18 - Igen. Alapos javításra. Van egy repedés rajtad. Meg kell foltozni. Sürgősen be kell tömni - vigyorogtam elégedetten, mert láttam micsoda élvezetek is várnak rám. - Oh, az a játék biztos nem ma fog véget érni - nevettem visszafogottan, mert sejtettem, hogy mind a ketten ki fogunk tenni magunkért ebben a szívató párbajban. De most egyik másik párbaj várt ránk. A kardom már igen csak szeretett volna a hüvelyébe csusszanni, de addig még várt ránk egy kis előjáték, hogy kellően lázba hozzuk a másik testét, ami neki könnyedén össze is jött. Alaposan bekeményedett és megnőtt a férfiasságom, ujjaimmal pedig éreztem, hogy ő is egyre nedvesebb lett. - Még úgyse volt részem bilincses szexben - vigyorogtam. Voltam már kikötözve, de megbilincselve még nem, noha a gondolat eléggé izgató volt. - Majd egyszer szerepjátékozhatunk rendőrnőset - mosolyogtam és csókoltam hosszan ajkaira. - Beviszel az őrszobába és visszaélsz a jelvényeddel - vigyorogtam, ahogy tervezgettem azt a játékot. - És valahogy rá kell venned, hogy beismerő vallomást tegyek, te pedig úgyis rég voltál pasival... - fejtegettem, hogy mivel tudna később vallomásra bírni. Hozzá hasonlóan én is kivettem a részem testének erogén zónáinak izgató játékában, nem csak odalenn, másfelé is. Melleit és nyakát is megkínáltam ajkaimmal és kezeimmel, de hamarosan már a földön fekve kölcsönös kényeztetésbe kezdtünk Elképesztően jól csinálta, néha még a szemem is fennakadt, amikor jó mélyre engedte szájában, olyankor még nyögni is nyögtem, noha az annyira nem volt szokásom, de ő mégis tett róla. Isten adta tehetsége volt hozzá, hogy nagy élvezeteket okozzon nekem, de én is igyekeztem, ahogy nyelvemmel és ujjaimmal is jó mélyre mentem benne, megharapdáltam és megnyaldostam, megcsókoltam és megszívtam csiklóját is, aztán nyelvemmel körkörösen nyaldostam belülről, tenyereimmel pedig fenekét masszíroztam, ám aztán hagytam Jay hadd tegye azt, amit jónak lát. Nem volt ellenemre, hogy lefogott, mert az élvezeti faktor még így is megvolt. Igaz, tudtam volna mit kezdni kezeimmel, de a mozgása kárpótolt érte, hogy nem élhettem ki magam, ahogy a fülemet borító csókok csókok is elképesztően jól estek. - Te aztán érted a dolgod bébi - vigyorogtam, közben jólesően sóhajtoztam a munkájától. Hiába éltük ki magunk tegnap kétszer is, ma ugyanúgy kívántam őt, ugyanúgy vágytam rá. - Ez lehetne egész napos program is. Csináld gyorsabban - buzdítottam hevesebb munkára. - Lovagolj meg alaposan, versenyló vagyok! - kuncogtam.
+18 Még ha akarnák sem tudnám komolyan venni őt vagy a közöttünk reggel óta kialakult helyzetet. Ami már csak azért is vicces mert ugyebár a napunk nagyon eseménydúsan indult. Őszintén szólva az érzelmek és a levegő közöttünk szinte pillanatok alatt képes megváltozni. Még alig egy órája vagyunk ébren, de máris volt közöttünk egy pofon, veszekedés, megpróbált -nem- megfojtani, aztán mosógépet javítottunk, amit tejes pólók követtek, majd pedig még a tíz éves lányom is összeszidott minket amiért úgy viselkedtünk, mint egy részeg házaspár és most pedig...? A levegő ismételten izzani kezd közöttünk, szinte már perzsel minket ahogyan ismételten egymásnak esünk, mint valami tinik, akik még nem képesek kontrollálni a túlfűtött testüket. - Hmmm... Szívesen letartóztatlak egyszer. Még jó alapos motozásban is részesíthetlek. - Kuncogok fel, miközben már egyébként is kezeim a testén felfedezőúton vannak. Aztán pozíciót váltva már nem csak kezeim vannak felfedezőúton hanem már ajkaim is, éppen úgy ahogyan az övé is. Cale pedig kétségtelenül egyre jobban kezdi testemet kiismerni, egyre több és több sóhajt képes kicsikarni belőlem és egyre nehezebben tudok már koncentrálni az ő kényeztetésére. Éppen ezért is döntök úgy, hogy most kezembe veszem a helyzetet, majd lefogva kezeit helyezkedtem el rajta. Kifejezetten élvezem, hogy most először irányíthatok, hogy nyeregbe érezhetem magam... Szó szerint értelmezve. Most ténylegesen az enyém és bár tudom, hogy pillanatok alatt ki tudna szabadulni, örülök annak, hogy nem teszi. Hagyja, hogy én diktáljam a tempót, még akkor is ha közben bátorítani kezd. Amire nekem csak egy korábban már látott pimasz mosoly jelenik meg az arcomon, majd ismételten közelebb hajolva, fogaimat fülcimpájába mélyesztem, nem feltétlen fájdalmasan, de mindenképpen elég erősen ahhoz, hogy valamiféle dominanciát sugalljak neki. - Azt majd én eldöntöm. - Suttogok ismét a füleibe majd egy gonoszkás vigyorral az arcomon kezdek el inkább lassulni a mozgásommal. Játszani akart, hát megkapta! - Majd ha megérdemled. - Ajkaimba harapva, hosszúra nyúló másodpercekig büntetem meg a türelmetlenkedésért, majd mikor már már úgy érzem ezzel magamat is büntetni kezdem, mégis fokozatosan gyorsítani kezdem az iramot, de még mindig nem sietem el a dolgokat. Csak fokozatosan kezdek gyorsabb lenni és lassan elvinni minket a gyönyör kapujához.
+18 Bár még mindig kissé nehezen visszakövethető volt, hogy-hogy és miképp jutottunk el erre a szintre, de őszintén nem bántam. Nagyon jó érzések voltak bennem általa és tán még megváltozni is képes lettem volna. Észszerű keretek között. Azt gondolom, ő megéri. Megéri áldozatokat hozni. Ha Dr. Websterért megérte, akkor érte is. Tán még többet is, mint a férfiért. Az események rohamosan gyorsultak fel, miközben életem első lovaglásáig jutottam. Idéző jelben. Én már lovagoltam Shane-en, de rajtam még nem lovagolt senki, főleg nem nő. Új, de jó érzés volt, ahogy az is, hogy mennyire érezhető volt, hogy sokat fejlődtem. Éreztem a hangjában és teste reakcióiban. Egyre jobban kiismertem őt és megismertem a testét, az igényeit. De még mindig kicsit türelmetlen voltam, aminek hangot is adtam. Azt akartam, hogy gyorsuljon fel, legyen kicsit szenvedélyesebb, erőteljesebb, aminek az ellenkezőjét értem el. Grimaszoltam kicsit pimasz tekintetét látva, de aztán félig-meddig elmosolyodtam. - Szadista... - nyöszörögtem, ahogy büntetni kezdett az igényeim miatt. Jólesően nyögtem fel, ahogy füleimet harapdálta. Egész tarkómon végigfutott az élvezetes borzongás, ahogy sikeresen rátalált az egyik érzékeny részemre. - Ígérem, jó fiú leszek... - sóhajtoztam a lassan adagolt élvezettől. Fájdalmasan tekintettem felél, mikor lassulni kezdett, noha attól még élveztem. Iszonyúan élveztem a lassú mozgását, de épp az volt a gond, hogy lassú. Egyre ott tombolt bennem a vágy, hogy ezt az élvezetet gyorsabban és többször akarjam megélni. Ez kevés volt. Nagyon jó, de lassú és kevés, fokozásra vágytam, de uralkodtam magamon, hogy ne avatkozzak közbe. Őt biztosan boldoggá tette ez a dominancia és nem akartam őt lelombozni és leuralni, hadd élvezze, hogy egyszer ő is uralkodhat felettem. Élvezet volt lassan is, gyorsan is, de a gyorsaság valahogy kedvemre valóbb volt, éppen ezért fel is lélegeztem, mikor a tempó ismét felgyorsult kicsit. Szó, mi szó, azért most így, hogy gyorsult a lassúság után még intenzívebbnek éreztem. Erre az érzésre talán még erőteljesebben adtam hangot. Érződött, hogy mennyivel komolyabban járt át az élvezet. - Oh, igen... igen, bébi, ez az igazi, csak így tovább - sóhajtoztam és szemeim is lehunytam. - Nagyon jól csinálod, nagyon élvezem. Miközben a tempója egyre gyorsabb lett, én is úgy kezdtem egyre erőteljesebb hangokat hallatni, végül pedig kéjes, mély sóhajjal, enyhén megfeszülve jutottam a csúcsra, de most vele egyidőben. Tán csak pár másodperc eltérés lehetett.
Kezdőlap
