the sun can't stop us now

Watching it come true, it's taking over you

A rózsa vörös, az ég nem kék a pollúció miatt, én pedig nem vagyok Mary Lewis.
Szerencsére, merthogy Mary Lewis feltételezhetően az előbb csapta rá a polgármesterre a telefont.
Még mindig bizseregnek az ujjaim és szinte hallom a fülemben a tárcsázóhang búgását, amivel minden bizonnyal a polgármester szembesült az előbb, nem én. Én csak megvetekedett módon bámulom a készüléket, ami az íróasztalomon csücsül.
Ez most tényleg megtörtént, vagy megint túl sok köhögőszirupot vettem be és egy kicsit részeg vagyok tőle? Ha utóbbi a helyzet, akkor két további kérdésem van; a számítógépem vajon nehéz gépezetnek számít? Mert azt tilos irányítani, ez rá van írva a dobozra figyelmeztetés gyanánt, tudom, mert el kellett olvasnom. Ahhoz képest, amúgy mennyire hozzám van nőve, meglepően sokszor hagyom el a telefonom mikor mosdóba megyek, az agyam pedig képtelen az üres csempefalat nézni, úgyhogy rendszerint kell valami, amit olvasok, mert a kelleténél jóval kevesebb rostot is eszek. (Nincs semmi undorító a folyamatban amúgy szerintem, már a szagokon kívül, sőt, egész jó relaxációs gyakorlat, ha engem kérdeznek, ráadásul helyet csinál az újabb adag kajának, aminél szebb dolog nem létezik. Köszönöm, bélrendszer. Ígérem, majd felnövök és több rostot eszem… Majd.) Vagy több sampont kell vennem, a cimkéik egész jók.
Ja, de a másik kérdés az lenne, hogy amúgy vajon letartóztatnak azért, ha részegen jöttem be dolgozni…? Van pro és kontra érv is, egyrészt, ez egy rendőrség. Másrészt, West is itt dolgozik… No shame, inkább csak szomorú.
Ha viszont nem részeg vagyok, hanem tényleg, komolyan, őszintén rácsaptam a telefont a polgármesterre, akkor azért nem tartanám kizártnak, hogy engem úgy fél órán belül kirúgnak.
Elemi erővel csapódik a pánik a mellkasomnak, annyira, hogy hirtelen elfelejtek minden gyakorolt és nehezen megszerzett önuralmat, és az egyik közel eső tincset a számba veszem. Tudom, nem szabad rágni, egyrészt undi, másrészt anya mesélte, hogy egyszer egy kislánynak, aki ennyit rágta a haját, fel kellett nyitni a hasát és egy egész parókányi hajat kioperálni a gyomrából, ami elég ijesztő. Mondjuk tény, tizenkettő voltam, és nem támasztotta alá bizonyítékokkal, ami így utólag megkérdőjelezhetővé teszi a sztorit. De azért elengedem a hajam.
Nem magamtól, hanem mert Spencer hirtelen megjelenik az asztalom mellett és megijeszt, eléggé, hogy olyan pörrögő hanggal köpöm ki, mint a filmekben a vizet. (Ami, mellesleg, nekem sosem ment, mindig csak egy nagyon vaskos és nagyon kellemetlen csíkként végig folyt az államon, pedig rengeteget gyakoroltam a zuhany alatt!)
– Minden rendben? – torpan meg és néz fel a kezében tartott mappából, mire én cseppet sem gyanús módon nevetem el magam. Hangosan és hamisan, mint mindig.
– Hahaha, Spence! Spence-y! S. P. Ugyan, miért ne lenne?
Megvan annak az előnye, ha az emberek általában úgy írnak le, mint „quirky”; például mindegy, milyen gyanúsan viselkedsz, legfeljebb azt feltételezik, hogy kiloptad a tejet a kapitány irodájában lévő gépből és azt rejtegeted. Nem tudom, Spencer fején vajon mi futhat át, de a szeme előbb összeszűkül, aztán lassan megrázza a fejét és magában valamit morogva tovább sétál.
Most, hogy ez a nagy kő leesett a szívemről, a hajam pedig nincs a számban, óvatosan felemelkedem a székemből, hogy egyáltalán kilássak a monitor mögül, és körbekémlelek. Mivel nap közben vagyunk, ezért viszonylag kevesen vannak bent, a legtöbben már helyszínen járnak, tanúkat kajtatnak, fánkot zabálnak, tudjam is én, mit csinálnak, amikor épp nem vagyok ott, hogy helyrerakjam őket. Látni vélem ugyan az egyik irodahelyiség nyitott ajtaján át Avery kabátját a széken, de azt hiszem jobb, ha nem hozzá megyek tanácsért, mindig túlzottan elbambulok közben, már biztos idiótának gondol. És félek, hogy beköp.
Óvatosan eltolom magam az asztaltól és felállok, hogy Tom Cruise kémfilmjeit, illetve a Tom és Jerry rajzfilmet is megszégyenítő módon osonjak lábujjhegyen a másik iroda felé. Az ajtónak simulva kémlelek be. Anton az asztalánál ül, és csinál valamit, de nyilván nem lehet fontos. Nem olyan fontos, mint ez, úgy értem.
– Hééé, Antooon! Rég beszéltünk – toppanok be elé, úgy vizsgálgatva az irodát, az asztalokat és a székeket meg minden ketyerét, mintha megvásárolni készülnék, hogy aztán dzsentrifikáljam. Lenyúlom azt a széket, ami feltételezhetően Westté, abból kiindulva, milyen dohányszagú (meg mert ott a névtábla az asztalán), és halál’lazán lehuppanva belé elkezdek ide-oda forogni. – Mizu? Jól megy a… Bármit is csinálsz itt?

 | ⚶