Talán butaság olyant kérdeznem, hogy fáj-e valami, ami egyáltalán nem hiszem, hogy jó érzés lehet, deee, a válasz amit kapok még ennél is nagyobb hülyeség. Bár nem vagyok pszichológus vagy valami, mégis azt gondolom, hogy ez a Rowan nevű férfi valami lelki sérült lehet. Minden bizonnyal valaki nagyon megbánthatta, hogy ilyen butaságra vetemedett. Én például még egy sima injekciós tűtől is félek. Nem lehetünk mind egyformák. De ez akkor is elég beteg, na meg komolyan elgondolkodtat, hogy vajon kettejük közül melyikük lehet az őrültebb. Annyi bátorságom mondjuk azért nincs, hogy ezt hangosan meg is kérdezzem. - Egyszerűbb lett volna el menni azzal az összetört szívvel mondjuk egy pszichológushoz nem? Mármint nekem ez sosem jutna eszembe, pedig engem is bántottak már meg. - zavartan vakarom meg a fejem, mert nem igazán értem, hogy hogy lehet élvezni az ilyesmit, de hát ő tudja. Még azt sem teljesen sikerült felfognom amúgy, hogy hogyan is kerültem ilyen helyzetbe egyáltalán. Eddig alig ismertem valakit ebből a vároból, most meg egyszerre nagyon sok fura ember lépett be az életembe. És még a nővérem szerint én vagyok az őrült. Hát akkor mit szólna ha hallaná, hogy gyilkosokkal meg mazochistákkal bandázok, akik mellett igazi angyal vagyok? Főleg akkor gondolom még inkább ezt így, amikor a kíváncsiságomra ismét megkapom a kielégítő választ. Bár igaz, hogy nem nagyon értem még így sem, de egy kicsit csillapodott legalább a tudásszomjam. Azt hiszem, hogy azt sosem fogom megszokni, hogy valaki ennyire könnyedén beszéljen egy ember haláláról. A két férfi között jár a tekintetem miközben Rowan még egy kicsit ki is egészíti a Cale történetét, de a banános megjegyzésén azért elkacagom magam, mert nem bírom megállni. Legalább van valaki, aki ki meri mondani, hogy a főnököm bolond. Erre én is rájöttem, bár azért ilyen nyíltan nem biztos, hogy ki is merném mondani. De viccesnek mindenképp vicces, hogy más meg igen. Na de, hogy a zsarnok főnököm képes volt szeretni valakit... az igazán meglep. - Hát ez igazán... romantikus történet. Na én pont ezért nem akarok soha szerelmes lenni. - mutrázok ismét és próbálom felfogni mindazt amit hallottam, bár az még mindig nem fér a fejembe, hogy hogy tudja bárki is bántani azt, akit szeret. Vagy akár csak rá gondolni is arra. Én akiket szeretek, azokat védeni szoktam a magam módján, de eszembe nem jutna háborúzni azzal. Meg amúgy senkivel. Miért nem lehet békességben élni? Még a végén kiderül, hogy mégis csak van szíve Calenek, így hát gyenge pontja is. Oké, az már elvileg nem él, akit szeretett, de biztosan van még olyan ember az életében aki kedves a szívének, nem? Mindenkinek vannak szerettei, még ha azt titkolják is. Egy sátorba érve egyáltalán nem nyugtat meg az a gondolat, hogy milyen szőrnyek vannak itt valahol, és bár van bennem egy kicsi kétely, hogy vajon valóban igaz lehet-e, de mégis körbe nézek, hiszen sosem lehet tudni. Bár azt nem hiszem, hogy valódi lenne bármi is, amiket Rowan felsorol, de épp elég már az is, ha mondjuk valaki eszelős be van öltözve annak a bohócnak, vagy épp szirénnek. Igazi legyen vagy sem, de nem szeretnék találkozni semmivel inkább. - De ha az a bohóc veszélyes és be kell zárni, akkor mire lehet őt használni? Tényleg gyerekeket eszik? Ha nem tud ki jönni amúgy sem onnan ahol van, megnézhetem? - persze, hogy érdekel, hogy hogyan nézhet ki. Meg ha megmutatja, legalább az is kiderül, hogy kamuzik-e. De remélem, hogy nem etetnek vele tényleg gyerekeket azért. Bár a medence igazán feldobja ezt a helyet, de amint ki bújik belőle valaki, hátra ugrok és nem is olyan rossz ötlet inkább meghúzni magam kettejük között, mert fogalmam sincs, hogy az a szirén igazi-e vagy csak valaki épp tréfálkozni próbál velem, de sokkal jobb így. Bár az rosszul esik, hogy Cale simán hagyta volna, hogy elkapjon, pedig elvileg a védelmét is élvezhetem. Meg hát azt hittem, hogy szüksége van rám. Mégis megetene szerintem itt bármivel. Ha meg akar szabadulni tőlem, akkor miért nem enged csak szabadon egyszerűen? Láthatatlan szerződés ide vagy oda. - Helyes. Maradjon csak a vízben, bárki is legyen az. - igaz, hogy aztmég mindig nem értem, hogy ha valaki be van öltözve szirénnek, akkor, hogy a csudába bírja a víz alatt olyan sokáig? Mert ne már, hogy az igazi legyen. Mondjuk mindegy nekem. Csak a közelembe ne jöjjön. Nem gondolom, hogy egy iskolát felépíteni sokkal könnyebb lehet, mint a cirkuszt, viszont annak legalább lenne értelme. Mármint nyílván van a cirkuszoknak is, amennyiben tényleg csak arra használják, hogy az emberek szórakozzanak és nevessenek. De amit mi akarunk építeni az nem ilyen célt fog szolgálni, így persze, hogy nem is vagyok olyan lelkes. Semmiképp sem szeretnék részese lenne az emberek lemészárlásának vagy akár kínzásának. - A pénzre tudtommal rá dolgozok. - szólok vissza, mert engem aztán ne adjon úgy elő senkinek, mintha valami kéregető lennék. Az már más kérdés, hogy olyan nagyon nem erőltetem meg magam azért. De jobb is, hogy inkább ide jöttünk és nem kell építenem. Szerintem az életem vége sem lenne elég, hogy a végéhez érjünk. Miközben beszélnek egy számomra érthetetlen dologról, unottan kezdek el dobolni ujjaimmal az asztalon, és nagyon szívesen rá kérdeznék, hogy miről is van szó, de most inkább nem ütöm bele ebbe az orrom. Már így is túl sok információ jutott el hozzám pillanatok alatt. Bár azért az túlzás, hogy élvezném az örökké tartó rabszolgaságot. Ha csak tényleg nasizgatásról szólna minden, nem szólnék. Az izgalmas feladat alatt sem hiszem, hogy ugyanazt értjük, de az igaz, hogy nem hálátlan. - Jó, mindegy. Már beletörődtem a sorsomba. - ismét vállat vonok és mutrázok is, ahogy Cale megint arra utat a tenyerét mutogatva, hogy ő pénzel. Na és? Ő akart a főnököm lenni, hát akkor fizessen csak. Nem mintha nem lenne miből. Elég csak rá nézni a házára. Szerintem soha életében nem kell attól tartania, hogy anyagi gondjai lennének. Ilyen téren mázlista. Majd talán ha évek múlva akár leszünk olyan igazán jóban, megkérem, hogy nekem is vegyen egyet. Addig is jól el vagyok a nagybátyámnál. Valami hírtelen jött ötlettől vezérelve hajolok közelebb Rowan füléhez, abban reménykedve, hogy ő tudja a választ a kérdésemre, bár nem igazán nyugtat meg a válasza. És nem is értem azt. Arra céloz, hogy legyek a Cale szeretője? Na azt már biztos nem! - Ez nem hangzik túl jól... - és meg is kérném, hogy gondolkozzon még valami más lehetőségen, de a gonosz főnökömnek nem tetszik nagyon a jelenet, így inkább magamban tartom azt, amit mondanék, mert simán kinézem belőle, hogy bedob a vízbe az az izé mellé. - Azzal egyikünk sem járna jól. Ki hordaná ki a csomagokat? - pislogok nagyokat rá, emlékeztetve arra, hogy nagyon is szüksége van rám. Viszont az, hogy Rowan kiáll értem meglep és még a bátorságom is vissza jön miatta. Ki tudja... talán rá vehetném, hogy valahogy mentsen meg a főnökömtől. Bár úgy tűnik eléggé jóban vannak. - Köszönöm. Ezt észben tartom. De tudod mindig ezt csinálja. Fenyegetőzik és parancsolgat is. - nem szoktam árulkodni, és aligha hiszem, hogy most is lenne ennek bármi értelme, viszont tudom, hogy legalább megvédene, ha bántani akarna. Meg amúgy is jó érzés látni, hogy Cale milyen arcokat vág. Tutira azért hozott ide, mert rám akart ijeszteni és ehhez képest meg még tök jól el is vagyunk. Az már másik kérdés, hogy mi fog történni akkor, ha innen kiérünk. Mindegy, addig is élvezem, hogy védelem alatt állok. Bár az nem tetszik, hogy még el is mutogatja Rowan, hogy hogy is járhatok. Én is tudom... egy gyilkossal haverkodni benne vana pakliban, hogy kinyírhat bármikor. Mintha annyira örülnék ennek. - Ha arra célzol, hogy a szeretője kéne legyek én is, hogy aztán meg azért nyírjon ki, akkor az ki van zárva! - rázom meg a fejem határozottan, majd Cale-re nézek. Nagyon remélem, hogy neki is nem az a terve velem. - Ugye semmi olyasmi nincs köztünk? - és nem is lesz. Hogyan is lehetne? Legalább dupla annyi idős lehet, mint én vagyok. - Tényleg bármikor jöhetek ide? Bár nem biztos, hogy egyedül is ide találnék. Tudod te tényleg kedves vagy. Egyesek példát is vehetnének rólad. - hát igen... ebből ismét megtanultam, hogy az embereket nem a külsejük alapján kell elítélni. Bár attól még azt gondolom, hogy őrült ő is, csak máshogyan mint Cale. Vagyis nem mintha annyira ismerném, de nem tűnik olyannak, aki bántana.
Rowan frappáns válasza igazán kedvemre való volt, jót is kacagtam rajta, amint megmondta a tutit, ám az már kevésbé tetszett, hogy kiegészítette a mesét, amit Katnissnek mondtam. Szúrós szemekkel néztem rá, amiért lebecsmérelt, noha nem túlzottan hazudott a helyzetről, bár azért az arcomra adott simogatás kicsit tompította a morcosságom. Megpróbáltam visszagondolni arra napra, ami akkor történt, de annyira vegyes volt minden. Egyik percben még olyan érzésem volt, mintha megöltem volna, a másikban pedig úgy érzem nem tettem volna meg. Pedig sokszor lett volna rá lehetőségem. Svájcban is megtehettem volna. Egyszer olyan emlékeim voltak, mintha én indítottam volna el a lavinát a fantazmagóriáimmal, máskor úgy emlékeztem rá, mintha ő indította volna el. Nem tudtam kiigazodni az emlékeimben. Nem tudtam szeretem-e. Néha úgy éreztem igen, néha pedig nem érzek iránta semmit. Talán soha nem is szerettem, csak a birtoklási vágy? Lehet Shannek volt igaza, amikor Sonorán kierőszakoltam tőle a folytatást? Talán soha nem is szerettem, csak azt akartam, hogy szeressen és birtokolni akartam, hogy csak az enyém legyen és betörjem? Vagy... Nem tudom. Üres tekintettel néztem magam elé, miközben elmémben kotorásztam. De vajon van lelkem? Ha tudnám a jövőt, hogy mit fogok tenni Katnissel, a plázában és miket fogok művelni Jayda-val, lehet azt mondtam volna, a lelkemnek már tényleg csak maradványai vannak. Mire magamhoz tértem, már a bohócról és a szirénről beszélgettek, én pedig ha már itt voltam, rá is kérdeztem a növényekre, amiket kértem tőle. Katniss felé fordultam. - Majd szólj rám, hogy szóljak rá, hogy a növények. Lehet el fogom felejteni - kértem meg, mert szerintem én el fogom felejteni nap végére. Viszont szerintem simán meglátogathatjuk Brogant(Borgant?). Megnézheti, úgy is el van zárva. Meg akkor már a többieket is. Én már bemutattam neki a barátaim, szerintem te is bemutathatod neki a társulatot. Tényleg, mi a helyzet Mr. P.-vel? Hogy mennek sorai mostanában? A pofátlanság netovábbja viszont az volt, amiként Katy a szemem láttára kezdett sugdolódzni Rowannel. Hát milyen dolog ez? Rá is szóltam, ám Rowan megjegyzésén ismét felkacagtam. - Még szép, hogy röhögnék - nevettem lelki szemeim előtt látva, amint Katniss a jeges medencén táncol, majd beesik egy léken és Jen elkapja, hogy széttépje. Vicces kép volt. Mint valami beteg rajzfilm. - Oké, ez igaz - intek Katy felé, mikor a csomagkihordással érvel. Persze nem volt pótolhatatlan, de szerettem volna, ha legalább egy minimális hite van benne, hogy érdekemben áll vigyázni a tepsi épségére és stabil helye van a sértetlenek sorában. Rowannek viszont igaza volt. Még fiatal és nem az én társaságomhoz van szokva. Bólintottam neki és most még azt hittem képes is leszek rá. Aztán a jövőben... Szemeim forgattam, miközben ismét csak áztatott. Jellemző. Az az elképzelés pedig miszerint legyen a szeretőm... valahogy nem hozott lázba. Szép lány volt, biztos ruha nélkül még szebb és hamvasabb és az ágyban sem lenne rossz, de reménytelenül fiatal és reménytelenül sötét is a fejében. Lehet nem ő a nekem való nő, ha már a férfiak helyett megpróbálnék most nőkkel kezdeni. Valaki érettebbel kéne, bár most még nem adtam rá sok esélyt, hogy valaha is tényleg lenne belőle valami. Pedig lesz egyszer és baromi groteszk lesz. - Nem - csóváltam meg a fejem. - Csak alkalmazott vagy és tán még barát is, ki tudja. Az ajánlatot annyira nem vettem a lelkemre, hiszen az én cirkuszomban nem lesz körhinta, hullámvasút, meg óriás kerék, hiszen nem a szórakoztató ipar a cél, nem a bevétel szerzés és vendégeink sem lesznek. Nekem nem volt ellenemre, hogy Rowanhez néha elugorjon, amíg nem kezdenek el ellenem forralni valamit. Felkeltem a székről, megigazítottam kalapom és intettem nekik. - Szerintem tegyünk egy kört a cirkuszban - tettem ajánlatot és elindultam kifelé.
Színlelt fontolgatással "gondolkodtam" el a Katy kérdésén, de azt hiszem mi ketten egészen más világban születtünk és nőtünk fel, hogy megértsük egymás szemléletét. Nem várom el tőle és kívánni sem kívánom, hogy olyan élete legyen, vagy akár egy éve, mint amilyen nekem volt az ő korában. Mennyi lehet 20? Akkor tájt próbáltam kilábalni a rossz dolgokból, magam mögött már néhány év börtönnel és javító intézettel, plusz pár hónapnyi átnevelőtáborral. Az ember idővel megerősödik, és egyszerűen másként látja már a világot, mint azok, akik hozzájuk képest "kényelemben" éltek. - Pszichológushoz? - ütögettem állam finoman mutatóujjam begyével, megjátszott töprengéssel, majd lassan felé sandítok, hogy tisztázzunk egy-két dolgot azért. - Braxie szeretője, Shane Webster, hírhedt pszichiáter volt. Öhm... olyan hogy is hívják... igazságügyi pszichiáter. Na és mire ment vele? Most alulról szagolja az ibolyát. És ő...? - bökök el Cale felé kérdőn. - Szerinted segített rajta? Úgy néz ki, mint, aki lelkileg a toppon volna? - pillantok vissza Katnissre, míg Cale ki tudja miken mereng el, mintha mi ott se lennénk. Fejem csóválom. - Ez bonyolult. Azok az öltönyös barmok, amúgy sem azért kapták a diplomájuk, mert annyira pátyolgatnák az ember lelkét. Hanem, hogy hátsójukat meresztve gazdagodjanak meg. De van egy olyan sanda gyanúm, hogy te még sosem voltál dokinál? Na, ha egyszer eljutsz odáig és leteszed a popsid a vele szembe ülő fotelbe, és ránézel, jusson eszedbe, hogy: "Basszus, annak a vigyori pasasnak tényleg igaza volt. Ez az ember már most tojik a fejemre." Nem lehet okolni őket, hisz ők is csupán emberek, ráadásul önzőek és pénzéhesek. Nem azt mondom, hogy a helyükbe én is ezt csinálnám, mert isten őrizz, hogy 0-24-ben mások nyafogását hallgassam, főleg, hogy én a tettek embere vagyok, de a pénz az pénz. Én csóró gyerek voltam, fos családi háttérrel. Megtanultam becsülni azt, amiért vért izzadtam. Az én cirkuszom... - bököm a sátor "ajtaja" felé. - ...állandóan akciókkal és kedvezményekkel kedveskedik a csóró családoknak. Féláron van nekik az amúgy is olcsó jegy, a gyerekek pedig ingyenesen jöhetnek. A szörnyikéim nappal amúgy is el vannak zárva, a bohóc is csak azt eszi meg, aki nem vigyáz magára és átlépi a figyelmeztető táblákat és kiírásokat. Tőlem egy kölyök se távozzon haza sírva vagy rossz emlékekkel. Lehet, hogy a gazdagokkal és más ellenségeimmel úgy bánok, ahogy még egy szociopata is megirigyelné, de nem vagyok szörnyeteg. Még egy gyönyörű szép kislányom is van... igaz kamaszkorban, és még csak pár hónapja, hogy az örökbefogadását követően megkeresett, de elég faszán alakulnak a dolgok. - vonok vállat, azt már hozzá sem téve a végéhez, hogy ez a hibbant itt mellettünk megpróbálta megölni... meg engem is. De mit számít? Jó üzlettársak vagyunk, na! Katy kijelentésére elkacagom magam, aztán rávigyorgok. - Ó, fiatalság! Ezek után biztosra veszem, hogy még egy fiúnak vagy lánynak sem dobtad magad hanyatt, ami... - vonom össze szemöldökeim kissé furcsállva egyébként a dolgot - ...a te korodban mondjuk elég különös és ritka, de nem szégyen az, ha valaki tartogatja magát... A szerelem nem olyan dolog, amiről te döntöd el, hogy jön e vagy nem. Hogy akarod vagy sem. Hanem piff-puff, hirtelen csillagok meg szivecskék ugrálják körbe a buksid, miközben a rózsaszín ködben alig látsz, hallani meg pláne csak azt, aki mindezt okozza. Akkor ott pofozhatnak téged boxerrel is, akkor sem engedsz majd a kísértésből, pedig rajtad kívül mindenki más látni fogja, hogy a vesztedbe rohansz. Mire pedig észbe kapsz, hogy félre dobtak, mint egy rongyot, és ezért a valakiért feláldoztad az összes barátod, rokonod, ott állsz majd a tükör előtt és hirtelen már is nem tűnik olyan fájdalmasnak, ahogy próbálsz megszabadulni az arcodtól. - vázolom fel nagy vonalakban, mire számítson, noha tudom, mindezt úgy is felül fogja írni, mikor megtörténik a dolog. Ez egy olyan kín, ami még századszor átélve, tapasztalt felnőttként is alaposan meggyötri az embert. Ezért jó őrültnek lenni. Mert az olyan szabadságot ad, hogy eszedbe se jut elkövetni ugyanezt a hibát, hiszen meg van az a luxusod, hogy egyszerűen telibe szard, anélkül, hogy bárki véleménye is érdekelne. Egész jó társaságra tettem ma szert, és őszintén nem is gondoltam volna, hogy még így is telhet el jól a nap. Katniss utolsó kérdésre Borgant illetően viszont igen csak meglepett, lévén, hogy eddig milyen kis félénk volt. A kis kíváncsi... - Ezt nevezem! - hüledezem vigyorogva, éppen csak fel nem kacagva. - Most vagy kétségbe vonod a valódi létezését, vagy Cale őrültsége kezd rád is át ragadni. - nevetem. Nem csodálkoznék... Ha őrültekkel veszi magát körbe az ember, idővel ő maga is azzá lesz. Mondjuk ez akkor is így van, ha az őrült normálisokkal veszi magát körbe. Ott is mindenki meghibban. - Borgan a kannibál bohócunk egy fajta patkányírtó, cirkuszi kiadásban. - magyarázom a dagi itteni jelenlétét. - Ha hiszed, ha nem, akadnak olyan őrültek, drogosok vagy szimplán idióták, akik gondolván, hogy egy semmi kis vándor cirkusz vagyunk, kirabolnak, vagy csak poénból tönkre vágják az itteni játékokat, díszeket, esetleg terrorizálják az állatokat vagy zavarják a mi nyugalmunk. És ekkor lép színre ez a dagadt, piros orrú, szottyos valami. Miután már mindenki alszik, el van zárva, de minimum tudja Borgan, hogy itt dolgozó és nem nyúlkált a ketrecébe, azokat megkímélve hmm... mondjuk úúúgy, hogy fel porszívózza a területen bolyongó alkalmatlankodókat... De ezt úgy képzeld el, hogy ez a feneketlen gyomru sertés olykor ténylegesen, szőröstül, bőröstül, néha ruhástól falja fel őket. Hogy, hogy nem döglött még bele, senki nem tudja. - vonok vállat rá, mert engem sose foglalkoztatott, ellenben jó hasznát veszem míg él. - Pont olyan rejtélyes alak, mint Jenniris... - bökök el a medence felé. - De igen, ők a kedvencei, és... sose kérdezett még ilyesmit senki sem, szóval.. mi az, hogy! - csaptam össze tenyereim már most lelkesen az ötlettől. Egy ideig aztán én vagyok, aki próbálja felvenni a fonalat velük, de addig sem nagyon szóltam bele, nehogy csak jobban megkavarjam őket, meg magamat is. Még igazán tanáccsal sem tudtam ellátni a kislányt, bár mikor megpróbálkoztam vele és mindketten félreértették, homlokomra csaptam fejem csóválva, egy lemondó sóhajjal. - Én csak azt mondom, hogy megéri megismerni a másikat. Akkor is ha jót akarsz neki és akkor is, ha magadnak akarsz jót, neki meg rosszat. Ha ismered valakinek a nyűgjeit, szokásait, lehet megéri alkalmazkodni, mert nem csak, hogy életben tart a hozzávaló jó viszonyod, de talán még... jobban is kijössz belőle, mint gondolnád... - pillantok előbb Calere, majd Katnissre. - Itt vagyok például én! - teszem kezem mellkasomra most előbb Katyre nézve, majd Calere. - Visszatérve a megválaszolatlan kérdésedre. - feleltem, majd ismételten visszanéztem a kislányra. - A mi viszonyunk Caleel elééég... háát... vegyes... vannak jobb és rosszabb napjaink. Most épp puszpajtások vagyunk, de korábban nem egyszer rontottunk egymásnak... khm... rontott... főleg ő nekem. - sandítok a lány mögé a kalaposra szúrósan. - Mikor cimborálni kezdtünk, Cale munkát ajánlott nekem. Én pedig elfogadtam, cserébe felkínált egy szórakozóhelyet. Na már most, nekem nem volt szükségem arra a helyre, de tudtam, hogy egy alkalmazottamnak régi álma volt egy éjszakai klub a városban, igen, én igyekszem odafigyelni rájuk és lehetőségeimhez mérten teljesíteni kívánságaik, hogy megbecsülve érezzék magukat. Szóval a munkát elvégeztem, kinyírtam, akit ki kellett, cserébe Mr. P. megkapta imádott éjszakai klubját. Tőlem ugyan elment, de most le sem lehet törölni a vigyort a képéről, olyan boldog, és mindig szívesen lát, bár lévén, hogy én nem iszom alkoholt, maximum csak hébe-hóba járok arra. - meséltem Katynek, majd újfent Calere vigyorogtam. - Imádja, a sok szarsággal együtt. Azt hiszem tényleg megtalálta a helyét. - vigyorogtam örömtelien, mert ha az alkalmazottaim boldogok, én is az vagyok. Aztán visszapillantottam Katnissre. - Mr. P.-vel egy diliházban találkoztam, és bevallom borzasztóan sokat cseszegettem. Állandóanterrorizáltam, mert olyan kis gyáva szar volt, hogy egy élmény volt hallgatni a szomszéd szobából, ahogy még rémálmaiban is engem látott. De mikor megszöktettek, felajánlottam, hogy segítek neki is, miután bebizonyította, hogy alkalmas az életre. Legalább is a szabadságra, mert, hogy kilépve a szabad levegőre csórón, szökött bolondként nem nagyon tudott mit kezdeni magával. Felvettem ide dolgozni, és ugyan itt is el kellett viselni, hogy néha gúnyt űztem belőle, azért csak megérte neki. Abból a rettegő kisegérkéből, aki a diliben volt, egy sunyi, de imádnivaló üzletember lett, aki a bosszúságai ellenére is mindig szívesen veti magát a nyakamba. Én pedig simán a szolgálatára állok, ha szüksége van rám, esetleg gondban lenne egy-két másik bártulajdonossal, akik a lábára léptek. Érted már? Nem mondom, hogy mindig happy end a vége a történetnek, mint az ő esetükben sem... - intek Calere és utalva a kapcsolatukra. - De ha már úgy sincs választásod, mert az élet bizony nem fog segítő kezet nyújtani, ha már gödörbe lökött, akkor legalább próbáld meg. - pillantok rá egy "miért ne?" arc kifejezéssel. Aztán túl játszott meghatottsággal legyezni kezdtem arcocskám a bókra. - Látod, látod? Néha a külső nem minden. - vigyorgom bájosan(?). - Cale bácsi se olyan borzasztó, csak ismerni kell a gyengéjét... Ha annak a félnótásnak sikerült, neked miért ne sikerülne? - vonok vállat, kacsintva egy cinkosat a kislányra, majd felpillantva cimborámra, bólintok egy nagyot és én is felkelek és megvárva a leányzót, el is indulok velük.
Mivel még nappal volt, a korhatáros műsorok szereplói jobbára hátul a lakókocsiknál voltak. Egyedül Ji-Woon Hak a mi koreai zenészünk lopta a napot a lelkes tömegben. Persze nem bántott senkit, mert ezért már nem egyszer a kezére lett csapva, így ma már csak élvezi, hogy fiatal lányok ezrei akarnak vele fotózkodni. Este meg amúgy is engedjük "pimaszkodni". Miriam a mi két méteres, orosz balta dobáló hölgyünk, ki valamilyen oknál fogva- gondolom gyerekkori traumat? - sose veszi le nyilvános helyen a nyuszis maszkját, most épp a lovakat rendezte. Tud ő brutális lenni. Travist is megkergette anno, de a pszichopata hölgyemény kifejezetten jól bánik az állatokkal, így nem is volt kérdés, hogy ki lesz az állatok gondozója. Cserébe, ha szemforgatva is, de bevállalt aa bohóc etetését is. Róluk nem is ejtettem szót. Ahogy pedig szépen elhagytuk Miriamat és a lovakat, feltűntek a figyelmeztető táblák, mint például az illetékteleneknek tilos, meg ne menj tovább, ha élni akarsz, vagy közelebb érve már olyanok is voltak, hogy a bohóc harap, ne nyúlják be, míg végül egy-egy tigris és oroszlán ketrece között ott volt Borgané is. Tudom, ez így elsőre nem néz ki túl... emberségesnek, de meg kell érteni, hogy így a legjobb... nekünk. Neki biztosan nem. Mikor először idehoztam, kapott egy fasza ki retró cirkuszi lakókocsit. De akkor még nem tudtam, hogy ez a zabagép minden útjába eső élőlényt felzabál. Volt is pislogás, mikor ásítozva kiléptem a lakókocsim ajtaján. Miriam épp egy baltával próbálta megfojtani szerencsétlen, aki amúgy is fuldoklott egy félrenyelt kisujjtól. Vér volt mindenhol, de alkalmazott egy szál se. Na mondom... fasza... Szóval ja... a ketrec jó dolog. A kis dagadék mindig megpróbálja eljátszani, hogy alszik vagy épp csukott szemmel pihenget, de csak, hogy közelebb csalja a kaját. A gyerekek és a hülyék be is veszik, akik csak piszkálni akarják. Aztán a végén ő piszkálja a fogait velük. Ez most így vicces... de ha jobban belegondolsz... - Ő itt Borgan, a kannibál bohócunk. - intettem tisztes távolból a bohóc felé. A fűben volt egy vonalat jelképező vas cső is, ami jelezte, hogy kinyúlva, bizony el ér odáig a bohóc keze, szóval nem árt az óvatosság. Borgan a közepén ücsörgött, szütyörgött, mint, aki éppen nagyon maga alatt lenne. - Beszélni nem tud, legalábbis nem hallottam még, de ha engem kérdezte ő maga az alvilági John Wayne Gacy... - vigyorogtam, no persze én sem átlépve a csövet, mert tudom jól, hogy engem is simán felzabálna. Kész csoda, hogy amúgy önszántából vissza tudjuk terelni a kalitkába. - Ejnye, Borgan, hát illik így semmibe venni a vendégeink? - tettem csípőre a kezem rosszalló pillantásokat vetve a ketrecben ülő magányos valamire, aki aztán nagy lassan felegyenesedett, és onnantól, hogy meglátta Katniss, szép lassan fel is kecmergett, súlya és mozgása végett csak úgy nyekergett alatt a kerekes ketrec. Majd szép lassan a rácsokhoz csoszogott, finoman szólva is csorgó nyállal és rájuk fogva bámulta full sötét tekintettel Katyt. Eltudom képzelni, miféle véres és beteg dolgok járhattak a fejében, szóval örültem is, hogy nem vagyok gondolatolvasó. Van, ami az én gyomrom is felkeveri. Egy ideig csak állt a rácsoknak nyomódva, aztán piszkos, szakadt zsebéből előhúzott egy láthatóan kaviccsal újra csomagolt kis "cukorkát" és azt nyújtogatta a lány felé, addig, ameddig a cső is volt. Calere sandítottam, miközben kicsit hagytam sokkolódni Katyt, és nagyon nagyon bíztam benne, hogy nem dől be a bohóc csábítgatásának. - Csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy a barátod kis híján hajba kapott Borgannal, mikor az éjszaka leple alatt szökni próbált. De befogtam a kísérlethez és most már szépen szót fogad... - karoltam át Calet vállainál és úgy meséltem neki sutyorogva, nehogy megzavarjam a másik kettőt.
Én tényleg minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy megértsem azt amiről Rowan beszél, de sehogy sem megy. Ki képes ártani magának csak azért, mert rossz napjai voltak? Soha nem értettem mondjuk azokat sem akik megölik magukat valami ostoba lelki csalódás miatt, de hát gondolom ezeket mindenki máshogyan éli meg. Pedig ha jobban belegondolok nekem is lenne - és lett volna - elég sok okom arra, hogy kárt tegyek magamban. De könyörgöm... én szeretek élni. Még akkor is ha néha nem minden épp úgy alakul ahogy tervezem. De az való igaz, hogy az a pszichiáter nem sokat segített a főnökömön, ezt nem is vitatom, így csak arra a kérdésre megrázom a fejem, mert azt nem tudom, hogy a lekével mi van, de az tuti, hogy őrült. - Én még tényleg nem voltam orvosnál...vagyis ilyennél nem, és remélem nem is lesz rá szükségem. De oké, mondjuk, hogy elhiszem, hogy az ilyen pszichológusok csak a pénzre mennek és nem számít az, hogy helyre zökkentsék az emberek lelkét... de akkor sem hiszem, hogy az amit saját magaddal tettél megoldotta volna a problémádat. de persze ezt csak te tudhatod. - vonok vállat, mert azt hiszem, hogy ezt ssoem fogom megérteni és ennek az a fő oka, hogy félek a fájdalomtól és minden ilyen hülyeségtől úgy eleve. De ismét tátva marad azért a szájam amikor az mellett, hogy segítőkész, még az is kiderül, hogy van egy lánya. Az meg mégis, hogy lehet? Mármint oké, ezt nem fogom így megkérdezni, mert nem vagyok annyira hülye... tudom, hogy nem a gólya hozza a gyerekeket, de akkor is. - Bocsi... de miért adtad őt örökbe? - vonom fel a szemöldökömet, mert sosem értettem azt, hogy egy szülő miért tesz ilyent a gyerekével. Bár az igaz, hogy néha jobb lenne ez sok gyereknek. Az én apám sem volt egy minta ember, de ez van. Legalább ott volt anya és a nővérem is. Közbe közbe azért rá pillantok Cale-re is, aki úgy el van foglalva a gondolataival, hogy simán le is léphetnék, azt sem venné észre. Tutira, hogy azon a halott szeretőjén vagy kicsodáján gondolkodik. Bioztosan elő törhettek belőle az emlékek. Hát igen... a szerelem néha furcsa. Még jó, hogy én nem hiszek abban. Még akkor sem hinném, hogy létezik ilyen érzés, amikor felvázolja, hogy az milyen is, és azzal mintha meg is magyarázná az arcával történteket, bár ettől még azt mindig nem nagyon értem, hogy mit oldott meg az egésszel. Mindegy is. - Hát ami azt illeti azért volt már barátom. Kettő, ha jól emlékszem. Persze nem egyszerre. De nem éreztem ilyent, amiről beszélsz egyikkel sem. Nem is hiszem, hogy szeretném érezni, ha az ember ilyen butaságot is csinálhat miatt. - Én szeretem nézegetni magam a tükörbe, szóval az arcomat egészen biztos, hogy nem bántanám soha. Még olyan fiatal vagyok... azért azt nagyon nem akarom, hogy soha senki ne nézzen rám, mert megcsonkítottam magam. Azért amiért most így gondolkodom a szerelemről, attól nyílván örülnék ha egyszer lenne valaki, aki szeretne. Bár ne úgy, hogy csalódjak benne. És ne is most, hanem monjuk olyan 10-20 év múlva. Izgalommal tölt el minden félelmem ellenére is, hogy ennyi csoda lényről került szó, és igaz, hogy nem hiszek abban, hogy valódiak lennének, de azért mégis csak szívesen megnézném azokat. - Hát inkább csak kíváncsi vagyok. - vonok vállat, majd a Cale parancsára homlokam elé emelem tenyerem, olyan katonásan, hogy megértettem, bár még mindig fogalmam sincs, hogy milyen növényekről beszélnek, és abban sem vagyok biztos, hogy én sem felejtem el. Egyszerre túl sok ez a mindenféle információ, hogyan tartsam észben még azt is, amit neki kéne? Mert igyekszem ám azt is felfogni, hogy milyen Borgan, meg, hogy tényleg egy igazi szirén van a vízben, de esküszöm nem tudom, hogy keveredtem ebbe bele. Úgy érzem magam, mintha én lennék Alice csodaországból. De komolyan. Itt aztán minden van. - Remélem nem hiszi majd azt, hogy én is valami betörő vagyok és nem fal azért fel. - és abban is bízok, hogy nincs ebben semmi átverés és tényleg be lesz zárva valahová. Igazán örülök, hogy Cale is jóvá hagyta, hogy lássam azokat a valamiket, mindig elfelejtem, hogy ő a főnök. Bár az ő barátai nem tűntek olyan veszélyesnek azért, csak kicsit dilisnek, de azon már meg sem lepődök. Remélem, hogy nem lesz ez másképp az itt élő akármikkel sem, és bármit fogok látni, az messziről ki fog kerülni. Bár azon Mr. P.-n ismét fennakadok, mert megint fogalmam sincs, hogy miről beszélgetnek. Az pedig csak véletlenül alakult úgy, hogy sugdoloyni kezdjek, de nem túl bízalom gerjesztő mindaz, amit tanácsnak hallok. Az viszont jó, hogy nem kell a főnököm szeretője legyek a közeljövőben. Annyi gonddal kevesebb. Bár, hogy barátok lehetnénk...végülis nem lehetetlen. De van valami abban is azért, amit Rowan mond. Valahogy végülis jól is járhatok. Ha azelőtt nem nyír ki persze. - Barátok? Hát végülis... miért ne lehetnénk azok. - pislogok nagyokat Cale-re, mert az igaz, hogy amig jóban vagyunk addig sokkal könnyebb minden. Meg ha megkedvel, talán fel is szabadít az ígéretem alól, amire rá kényszerített. Sosem lehet tudni. De azért arra felkapom a fejem amiket Rowan ismér mesélni kezd. Tuti biztos, hogy a drága főnökömnek eszébe sem jutott akkor mikor ide hozott, hogy ennyi mindent meg tudok majd. Ha nem voltak mindig jóban, és hullámzó a kapcsolatuk az azt is jelentheti, hogy nem is olyan igazi barátok, szóval ez a helyzet simán fordítható akár az én javamra is. Nem mintha lenne egy konkrét tervem, vagy bizalmam bárki iránt is, de azért elgondolkodtat egyen s máson. - A munka az volt, hogy embereket ölj meg? - pislogok nagyokat, majd ismét vissza nézek Cale-re. Nagyon remélem én nem kell ilyen feladatokat teljesítsek. - Miért mindig más kell elvégezze a piszkos munkát? - kérdem Cale-től össze húzótt szemöldökkel, és már megint nem tetszik ez az egész. Bár kétlem, hogy az ilyemsire éppen engem tartana a megfelelő embernek. Vagyis ebben azért bízok. - Kedves tőled, hogy segítettél Mr. P.-nek, viszont megérdemelte, azok után, hogy terrorizáltad, nem? De azt gondolod, hogy majd ebből a munkából nekem is lehet hasznom és egyszer üzletasszonnyá is válhatok? - igen... valami ilyesmi jött át mindabból, amiket mondott. De az biztos, hogy megölni senkit nem fogok azért. Pénz ide vagy oda. Tényleg butaság volt Rowant a külseje alapján elítélnem elsőre, mert valóban úgy tűnik, hogy rendes, de attól még ő is őrült. Hisz épp mondta, hogy diliházban is volt. Ez mondjuk nem meglepő, hiszen amit tett magával sem arra utal, hogy ép lenne az elméje. De velem kedves, és csak ez számít. - Azt hiszem, hogy majd még tényleg meglátogatlak. - kuncogom, mert tutira ő lesz az én emberem! Ha magam mellé fordítom, akkor talán ha az életem végéig tartó fogságom mégis csak tartani fog inkább csak a Cale élete végéig - mert még mindig ő van közelebb a halálhoz figyelembe véve a korát -, de legalább számíthatnék a védelmére, nem? Így a pénz forrásom is megmarad és az életem is. Na meg barátaim. Tiszta üzlet. Már sokkal jobb kedvvel kelek fel végül, hogy felfedezhessem a cirkuszt, bár az túlzás azért, hogy ne lenne bennem félelem, mert a jó ég tudja, hogy mi fog rám várni. Kíváncsian nézelődök körbe, utoljára gyerekkoromban voltam cirkuszban, bár ott nem volt ennyi furcsa minden. Szerencsére, mert amúgy a bohócoktól mindig féltem. Már akkor is. Az a vicces haj, meg piros haj rendesen képes volt a frászt hozni rám, nem beszélve az idétlen öltözékről. Valami ilyen elképzelésem is van, arról a kannibál bohócról is, de addig is amig elérnénk hozzá, befurakodok a két férfi közé, hogy ha bármi is meg akarna enni bárkit, akkor velük kezdje. Valahogy középen sokkal biztonságosabbnak tűnik, attól függetlenül is amúgy, hogy öltek embert. Legalább nem ették azokat meg. Vagyis gondolom, hogy nem. Főleg az a magas nyuszinak öltözött valami néz ki ijesztően. Hogy nőtt ekkorára egyáltalán? Látom, hogy vannak ilyen olyan táblák, de nem olvasom el egyiket sem, mert sosem szoktam elolvasni az ilyesmiket, túlságosan lusta vagyok hozzá, meg sosem szokott érdekelni. Csak egyre lelkesebben megyek tovább mellettük, vigyázva arra, hogy végig kettejük között maradhassak, és amint meglátom azt a bohócot szinte ledöbbenek. Sokkal jobban, mint a tigrisektől meg oroszlánoktól. Valószínűleg azért, mert azokat már láttam korábban is. Ellentétben egy gyerekevő bohóccal. Aki bár első látásra ijesztően néz ki, ugyanakkor szomorúnak is. Soha életemben nem láttam ilyent és újból elgondolkodok azon, hogy ez vajon egy ember-e aki bohócnak öltözik, vagy valami más lény? Tényleg megeszi az embereket, vagy csak ez valami rémtörténet róla? Kicsit közelebb bátorkodok, de amint feláll vissza is fordulok, megint a két férfi közé állva, és a szám ismét tátva marad, mert ez valami hihetetlen. És még megszólalni sem tudok, pedig én nagyon is tudok beszélni. Ez hogy lehetséges? Honnan a csudából került ide? Nyelek egyet, mert úgy néz pontosan rám, mint aki képes lenne felfalni. A tekintetünk is találkozik egy rövid időre, majd a zsebébe nyúl, mintha cukorkát akarna adni nekem. Bizonytalanul lépek ismét előre egy aprót, majd vissza pillantok a két férfi felé, akik beszélnek valamiről, de nem érdekel az most, mert sokkal jobban leköt az előttem lévő furcsa ember szerű valami. Aztán még közelebb megyek kívéncsiságból, mert abban bízok, ha el veszem tőle a cukorkát, akkor barátságosabban fog nézni. Így hát a kezem nyújtom felé, de csak lassan, óvatosan, mert az amúgy is remeg eléggé. Az a tervem, hogy majd csak gyorsan kikapom a kezéből és vissza is húzom a sajátomat.
Még mindig kételkedett, bár nem csodálom. Ő fiatal, érezhetően eddig kalitkában élve, én pedig hibbant vagyok. Mármint mások szerint, mert szerintem csak jól feltaláltam magam. Szusszantam egyet azon töprengve, hogy érzékeltessem a legegyszerűbben, noha teljes mértékben talán így sem fogom tudni. Aztán elvigyorodva magamra böktem ránézve. - Talán úgy nézek ki, mint aki depressziós volna. Sírok bárki után is...? Gúzsba köt mások véleménye vagy elítélése? - teszem fel a kérdéseket költőinek szánva. - Egyszer majd megérted... sőt... azt gondolom ilyen társaságban hamarabb, mint gondolnád. És itt nem a szerelmibánatra gondolok, hanem a kételyekre, a jó és a rossz közti mérlegelés képtelenségére, mikor majd el kell döntened, hogy te vagy az, akit neked kell megölnöd. Akadályok tömkelege gurul majd eléd szinte megállás nélkül és neked kell majd eldöntened, hogy megléped azokat és szinteket lépsz vele, vagy feladod és azt mondod, nem bírom tovább, inkább a halál, de több vér nem tapad a kezemhez. - feleltem, míg végül aztán rá nem tértünk a gyerkőc dologra. Hát igen, az én kis vöröspandám. Nem lepett meg, hogy őt viszont igen. Azon viszont már annál inkább, hogy megkérdőjelezte az örökbeadás okát. - Pici lány, néztél már körbe? - tettem körkörös mozdulatot ujjammal az ég felé sandítva, majd rá is hasonlóképp. - Egyébként meg... - fordultam előre a ülésen. - ...azért, mert lehettem vagy 16... az anyja meg... franc se tudja, kb, szintén annyi... javítóban történt a dolog, és miután kikerültem onnan sem voltam éppen gyerekneveléshez alkalmas. Csóró voltam, utáltak is, na meg derült égből villámcsapás volt, ahogy betoppant a csaj a takaróba bugyolált kis vörössel. Még is mit tehettem volna? Még nekem sem volt kajám, másokhoz kellett betörnöm, a cirkusz még a közeljövőben sem volt. Lehet, hogy kinézetre nem tűnök túl cukinak, de nem hagytam volna szenvedni, csak, azért mert önzőségből megpróbáltam volna kihúzni akár pár napot is. Aztán idővel, jóóó sok idővel, mikor már kinőttem magam azzá, amivé most vagyok, úgy voltam vele, hogy nem akarok neki ilyen életet. Nem akarom, hogy tudják, hogy ő van nekem, nehogy... khm... - sandítottam itt szúrósan az ábrándos Braxie felé. - ...vele fenyegessen, vagy rabolják el. - De tiszta apja az a leány... nem bírt a seggén maradni. Szóval azóta jóban vagyunk. - vonok vállat Calere rá vigyorogva. - És mielőtt lesokkolódnál, hogy van bőr a heges képemen, hogy ezek után még ezzel a bolond kalapossal lógok... ne aggódj, bebiztosítottam, hogy kétszer is meggondolja, mielőtt a lábamra akarna lépni. - somolygom egyet kacsintva. Persze a dolog nem olyan menő, mit a Kingsman filmben, ahol színes porfelhőt hagy maga után a robbanás, de kit érdekel, nem is gyerkőc fesztiválra szánom, ha rosszban kezd sántikálni Cale. Felvont szemöldökkel hallgattam, mikor kiderült, hogy lehet nem is szűz, bár elég bizonytalanul osztotta meg velem eme információt. - Amondó vagyok, ha nem éreztél ilyesmit, akkor az nem szerelem volt csak... maximum fellángolás... de az is csak ilyen gyertya méretben. A szerelem az önzetlen szeretetről és a százszázalékos bizalomról szól.. vagy is.. kellene, hogy szóljon. Aki pedig átver és visszaél a bizalmaddal, abban bizony nehéz nem akkorát csalódni, hogy ne akard fejszével agyonverni. - tárom szét karjaim, lévén, hogy ez ilyen természetes érzés szerintem. De most még könnyű ítélkezni. Hagytam, hogyha akar Cale is betudjon szállni néha a beszélgetésbe, nehogy azt érezze, hogy ő ki lett hagyva, de a véleményem én is szívesen megosztottam, ahogy a válaszok alól sem bújtam ki. - Nem, kertészkednem kellett! - nézek rá hunyorogva a kislányra. - Persze, hogy embereket kellett ölnöm! - forgatom szemeim felvilágosítva. A Cale felé irányult kérdésen viszont nem tudtam nem nevetni. - Mert ő túl kényelmes és lusta... na meg így hogy máshogy manipulálhatja a másikat a saját bűntudatával? Erről szól az élet... csak mi legalább nem titkoljuk... Bezzeg a fent ücsörgő politikusok és nagykutyák, hogy tagadják! - nevettem, mert mindig örömteli érzés volt tudni, hogy ugyanazt teszem, mint azok, akiknek vaj... vér van a füle mögött, csak én legalább őszintén be is vallom, semmint, hogy szorongjak miatta. - Megérdemelte?! - bukott ki belőlem hitetlenkedve a kérdés, de nem felháborodva, bár úgy tűnhetett így elsőre. Én is sok mindent megérdemeltem volna, még sem nyújtotta még csak kezét se senki. Soha senki. Ahhoz képest, amit tőlem kapott a kis sánta... egy álmát váltottam valóra. -Megszöktettem és befogadtam. Dolgozott ugyan, de ki is fizettem. Csak jól járt velem. Elmehetett volna, én aztán nem tartottam fogva... Nem azért kapta, mert "csak" megérdemelte. Azért kapta, mert én magamból indultam ki. Abból, hogy én is máshol tartanék, ha nekem segített volna valaki, amikor szükségem volt rá. Lehet, hogy alkalomadtán embereket ölök, kínzok és rossz dolgokat teszek, de ha úgy ítélem meg, hogy valaki érdemes a szebb jövőre, hogy van rá lehetőségem, hogy reményeit megvalósíthassam, miért ne tegyem? Nem hiszem, hogy viszonzásra lelek tőle, de nekem ez lényegében semmibe sem kerül... Nem a káromon boldog, akkor miért ne örüljek az ő örömének? - vágom keresztbe lábaim magyarázkodás közben, bár érzékelem, hogy Cale már menne, egészen csendessé vált. - Ühüm... - bólogatok. - Még akár jobban is járhatsz Caleel, mintha ezerrel falnád a tankönyveket és ülnél a padba reggeltől estig. Gyakorlatod így is lehet. Szóval, ha ez a leghőbb vágyad, miért ne? - vonok vállat, mialatt felállok Cale után, hogy magára hagyjuk Jennirist és megnézzük a többieket is. - Azt mondod? - vigyorgom felé emelgetve szemöldökeim, mindenféle perverz jelzés nélkül. Jó, hát én végülis örülök, ha még több a látogató. Ő meg még érezhetően úgy is gyerek, szóval még akár akkor is feltalálja magát a cirkuszban, mikor mondjuk épp a nagyérdeműt boldogítom pár percre.
A körbevezetés nem nyúlott hosszúra, amúgy sem az volt a cél, hogy mindenkivel lepacsizzanak, többségük úgy sem beszéli a nyelvünk, még Ji-Wonnal is alig értem meg magam, Miriam pedig jobbára oroszul beszél. Asszem... Az elkerített részhez érve, gondoltam épp elég intő jel lesz számukra, Katniss számára is, hogy, ahogy az állatkertben, itt se akarjon túl közel merészkedni ahhoz, ami megeheti. Éppen ezért nem is aggódtam emiatt, és gondoltam, amíg lefagy pár percre, eldiskurálok Calel. De arra az életben nem számítottam, hogy képes lesz bevenni a kamu cukorka trükköt. Te jó ég! Bele se akarok gondolni, mi történne, ha egy fekete furgon állna meg előtte és nyújtogatna neki egy milkywayt. Minél közelebb nyúlt kezével Katniss, Borgan nyála annál nagyobb patakokban csorgott és mélyen ülő, szinte teljesen fekete szemei még tán fel is ragyogtak, na nem azért, mert annyira megakarta volna ajándékozni a kislányt. Centikre voltak egymástól, s ha nem kapom oda fejem sutyorgás közben, Borgan biztos még a karja berántása közben le szakította volna azt. - Elment az eszed?! - rántottam hátra másik karjánál fogva Katyt, így hamar távolabb kerülve attól, hogy Borgan desszertje legyen, amit amaz persze annyira zokon vett, hogy nem tudta hová tenni felajzott kedélyállapotát és a maga beteges, perverz módján elkezdte rázni a ketrecet, mint valami dagadt gorilla, és közben toporzékolt és... hát nem is tudom, talán a vaddisznóéhoz hasonlatos hangot kezdett hallatni. - Talán nem tudsz olvasni??? Vagy nem nézel híreket?? Horror filmet?! Ez a valami John Wayne Gacy és Pennywise egybe gyúrva! Elég! Vége a körbevezetésnek! Vissza kell mennem dolgozni... eredjetek haza és kockáztassátok ott az életetek. - morgolódtam, mert kis híján tragédiába torkollott a dolog. Cale mondjuk biztos jót szórakozott rajta, de én nem szeretném, ha a szemem láttára zabálja fel élve a kölyköket. Jézus! El is kezdem őket kitolni, kísérni a lakókocsik és ketrecektől, lehetőleg a bejárat felé, de még jó pár méterrel odébb is hallani a vaddisznó kínlódását. - És most órákig hallgathatjuk, amíg hisztizik... - hőbörögtem, mert még is csak tele vagyunk gyerkőcökkel. Még jó hogy erdő mellett vagyunk, így simán ráfoghatjuk az ottani vadállatokra.
Tudom én, hogy valamit mindenképp meg szeretne értetni velem, és bár igyekszem olyan képet is vágni, mint aki valóban érti amiről beszél és fel is fogja, azonban gőzöm nincs, hogy miről is beszél. Mégis megrázom a fejem, mert depressziósnak valóban nem néz ki, ugyanakkor az még mindig nem tiszta, hogy mire volt jó az, amit magával tett. És egyáltalán hogy érti azt, hogy én vagyok az akit nekem kell megölnöm? Hát azt hiszi, hogy zakkant vagyok? Még az is rosszul esik, ha megcsíp egy légy, nem, hogy magammal csináljak bármi hasonlót. - Hát majd megpróbálom észben tartani ezt a sok mindent. - na nem mintha ezt a társaságot én választottam volna magamnak. Ők találtak rám. Mindig ez van amúgy is. A bajt sosem én keresem magamnak, hanem az valahogy mindig jön magától. Ez az, amit anya sem értett meg soha. Mikor azt mondom, hogy valami nem az én hibám, akkor az valóban úgy is van. De az egészen biztos, hogy embereket ölni meg kínozni sosem fogok. Még akkor sem, ha az életem végéig bele ragadtam ebbe a mocsokba. Valahogyan majd csak lesz. Mindig van valahogy. Bár nem szeretek a jövőre gondolni, inkább az a mának élő tipus vagyok, azonban kezd derengeni, hogy tényleg nem nagyon lesz ebből most számomra visszaút, legfeljebb csak akkor, ha valami csoda történik. Az pedig teljességgel ledöbbent, mikor még azt is közli velem, hogy gyereke van. Azt meg még örökbe is adta. Oké, ha körbe is nézek, nem épp gyerek neveléshez való ez a hely, de... itt is lakik? Nincs háza? A miértjét azonban ahogy megmagyarázza rá is jövök, hogy talán valóban jobb így annak a gyereknek. Az én apám sem volt valami jó ember, viszont ha Rowan lenne az, én tutira félnék tőle, és eszem ágában sem lett volna őt megkeresni. Már eleve ez a hely is elég ijesztő. Oké, nem tűnik olyan gonosznak, de akkor is. - Te aztán jó sok mindenen mentél keresztül. Csoda, hogy még nem vagy ráncos és fehér hajú. De azzal egyet értek, hogy jobb volt szegény lánynak. - vajon tudja, hogy egy javítóintézetben fogant meg? Na és az anyjának miért nem kellett? Nagyon nem lennék az ő helyében. Calere pillantok én is, mert hát igen...simán kinézem belőle, hogy valakit a gyerekével fenyegessen meg. De én nem vagyok semmi fura ember lánya, és mégis rám talált. Szóval valójában mindegy, ha valakit akar, akkor azt megszerzi. De azért az érdekelne, hogy mivel biztosította így be? Tutira eljövök még ide, mert segíthetne nekem is az egészen biztos. Ahogyan az is, hogy nem olyan barátok, akik hűségesek lennének egymáshoz. - Igazából engem már semmi sem tud lesokkolni azt hiszem. - életemben nem hallottam még ennyire különös történetet egyszerre. Ha valaki az én helyemben lenne és elmesélné azt, hogy milyen furcsa emberekkel találkozott és milyen beteg történeteket hallott, biztosan nem hinném el. Pedig mindez nagyon is valós. Az meg, hogy hogyan jutottunk el a szerelmi életemhez, már jó magam sem értem, de kicsit azért mégis kínos egy idegen férfivel beszélni ilyesmiről. Meg amúgy bárkivel. - Emberekben azért már csalódtam... a nővéremben például. De... eszembe nem jutna őt bántani azért. Inkább sírok egy kicsit a sarokba és túl teszem magam rajta. Szerelmes ugyan nem voltam, remélem nem is leszek... de ha mégis, és megbántana, akkor sem hinném, hogy egy fejszével le tudnám vadászni. - vakarom meg zavartan a fejem, mert valakit igaz, hogy már én is bántottam, de csak azért, hogy segítsek Miranak, aki meg szépen elárult utána. Mindegy. De úgy alapjáraton nem vagyok agresszív, főleg nincsenek gyilkolásra való hajlamaim. Legalábbis még. Ha őt rá vette valahogyan Cale, hogy gyilkoljon a kedvéért, akkor azért az megjárja a fejemet, hogy mi lesz ha engem is rá fog erre kényszeríteni valamivel? Nem akarok gyilkos lenni soha de soha. Még akkor sem, ha esetleg az illető azt megérdemelné. Nem gondolom, hogy jogunk lehet eldönteni, hogy az emberek meddig éljenek. - Hogy lehet erről ilyen könnyen beszélni? Nem tűnik úgy, hogy megbántad volna, hogy a kedvéért embereket öltél... - mutatok Cale-re, aki valamiért megszólalni sem akar. A csenedes emberek általában forgatnak valamit a fejükben, és ezt onnan tudom, hogy én is mindig akkor voltam a legcsendesebb, ha valami ravaszságon járt az eszem. Remélem, hogy akármire is gondol, nekem nem lesz hozzá közöm. Kicsit meglep a felháborodása, pedig valóban úgy gondolom, hogy az a Mr. P., akinek gondolom rendes neve is van, megérdemelte, hogy segítsen rajta. - Hm... akkor te egy olyan gyilkos szerű alak vagy, aki azért szeret az embereken is segíteni... - állapítom meg, hiszen a lényeg valami ilyesmi ebben a történetben. Bár azt nem értem, hogy hogyan lehet egy ember egyszerre jó is és rossz is. Mert embert ölni nem jó dolog... segíteni rajtuk viszont annál is inkább. Vagyis, ha azt hittem, hogy a főnököm a világon a legfurább ember, akkor tévedtem... mert Rowan még őt is felülmúlja. A szavain azonban eltöprengek. Igaz, hogy mióta ismerem Calet mindig van pénzem, meg hát olyan nagyon nehéz munkákat nem is kellett véghez vigyek érte, de... az életem végéig is így fog vajon maradni? Meg hát azért az is túlzás egy kicsit, hogy ez lenne a vágyam. Egy gyilkos rabszolgájának lenni. - Hát... azért valami másról álmodoztam eddig. De, majd alkalmazkodok. Aligha van választásom. - vonom meg a vállam, megint csak lesz ami lesz alapon. Már úgyis mindegy. De abban azért egyre biztosabb vagyok, hogy el fogok még ide jönni látogatóba. Mert mindent össze vetve, nem is olyan rossz társaság. Ha eltekintek attól, hogy sokban talán nem is különbözik a főnökömtől. Gondosan furakodok be kettejük közé miközben Rowan körbe vezet, mert kicsit biztonságosabbnak tűnik minden ha két felőlről is védve vagyok. Közbe azért a hátam mögé is pillantva, hogy az a nagyon magas nyuszi maszkú akármi nehogy a nyomunkba jöjjön. Szerencsére biztonságos a terep - már amennyire -, nekem pedig tátva marad a szám, amint a ketrecek közé érve megpillantom azt a bohócot, akit valahogy nem így képzeltem el. Azt sem igazán tudom eldönteni, hogy az egyáltalán ember-e. Először szomorúnak tűnik - bár én sem örülnék, ha egy ketrec lenne az otthonom -, de aztán feláll és rájövök, hogy még annál is ijesztőbb, mint amilyennek elsőre tűnt. Kíváncsian figyelem, ahogan cukorkáért nyúl és azt felém nyújtja, én pedig gondolkodás nélkül lépek közelebb hozzá, hiszen azon az elven vagyok, hogy a ketrec úgyis megakadályozza abban, hogy bántani tudjon. Persze azért vigyázok arra, hogy ne legyen hírtelen a mozdulatom, elég lassan nyújtom felé a kezem is, végig a bohóc tekintetét figyelve, akinek még a szemei is csillognak, hát a nyála, hogy folyik. Elég undorítóan fest ami azt illeti. Ekkor hírtelen ránt valaki hátra a karomtól fogva, amitől felszisszenek, hiszen váratlanul ért, majd látva, hogy Rowan mérges lett rám, bűnbánóan pillantok felé. - Sajnálom... - motyogom remegve, majd meghallva a bohóc ijesztő hangját, kezeimmel eltakarom a füleimet is. Azt hiszem, hogy nem csak Rowant, de a bohócot is sikerült felhergelnem. Honnan tudhattam volna, hogy ezt nem szabad tennem? Csak barátkozni próbáltam azzal, hogy elfogadom a cukorkáját. Végül el veszem kezeimet a fülemtől, hogy halljam mindazt, amit Rowan mond, és szaporán kezdem vonogatni a vállam, még mindig nagyon megbánva mindent. Mert semmi rossz szándék nem volt bennem. - Én tényleg nagyon sajnálom. Nem ezt akartam. - nézek vissza rá miközben kifele terelget, aztán a főnökömre is, aki remélem, hogy nem lesz nagyon dühös, amiért elrontottam ezt is. Ez van... mindig egyszer cselekszem és utána gondolkodom. Mit tehetnék? Ők is bele voltak merülve a beszélgetésbe, igazán figyelmeztethettek volna, hogy nehogy be dőljek annak a cukorkás trükknek. És még mindig bőg vagy mit csinál az a lény. Hát... még jó, hogy nem nekem kell ezt tovább hallgatnom. - ...de azért remélem még tényleg eljöhetek ide. - vonok vállat miközben egyre távolabb kerülünk a ketrecektől és minden mástól. Az tuti, hogy többet a bohóchoz közel nem megyek. Talán csak akkor ha alszik.
Kezdőlap
Rowan frappáns válasza igazán kedvemre való volt, jót is kacagtam rajta, amint megmondta a tutit, ám az már kevésbé tetszett, hogy kiegészítette a mesét, amit Katnissnek mondtam. Szúrós szemekkel néztem rá, amiért lebecsmérelt, noha nem túlzottan hazudott a helyzetről, bár azért az arcomra adott simogatás kicsit tompította a morcosságom.
