Julian & Katniss

Még mindig nem igazán tudtam megszokni ezt a zsúfoltságot és nyüzsgést, ami New Yorkkal együtt jár, az otthonom is egyre jobban hiányzik és talán éppen ez az oka annak, hogy jóval korábban döntök úgy, hogy haza megyek, mert valahogy a szórakozáshoz nem sok kedvem van. Mindössze egy pohár vodkát almalével vegyítve ittam meg, és elszívtunk a srácokkal néhány füves cigit, így, hogy egy kicsit ki tisztuljon a fejem a gyaloglást választom, de természetesen nem célom egész hazáig sétálni. Csak jól esik egy kicsit ez a hűvös, meg még amúgy sem akarom elsietni az estét. Jó egy kicsit szabadabbnak lenni, de azért nem akarom el venni a nagybátyám jó kedvét sem azzal, hogy vissza élek a bizalmavál. Kezemet a kabátom zsebébe rejtem és igyekszem nem törődni azzal, hogy sötét van és, hogy mennyire gyűlölöm azt. Még szerencse, hogy az utcai lámpák azért adnak némi fényt. Elhaladva két férfi mellett találkozik az egyikükkel a tekintetem, feltűnik, hogy megbámul, de nem törődök vele csak lehajtom a fejem és olyan magabiztosan térek be egy utcába, mintha tudnám, hogy az hová is vezet. A hátam mögül fütyürészést hallok, majd kiabálást, és én nem pillantva vissza szaporítom meg a lépteimet, és csak reménykedek abban, hogy valaki másnak szólnak azok. Ismét kiabál valamit az egyik, a másik nevet és fogalmam sincs, hogy hogy, de egyre közelebbről hallom a hangokat, mígnem a magasabbiknak sikerül megfognia a karomat, ezzel megakadályozva, hogy tovább haladjak és csak akkor enged el, amikor a másik is közelebb ér és két kézzel átölelve a derekamat húz magához, én pedig reflexszerűen pofozom fel. Mindketten röhögni kezdenek, és mintha meg sem kottyant volna az a pofon tovább kezdenek fogdosni én meg csak magatehetetlenül vergődök, sikítok és közben próbálom megérteni, hogy hogyan lehetséges az, hogy mindig bele keveredek valami zűrbe. Pedig én igazán igyekszem. Tényleg. Olyan, mintha a homlokamra rá lenne írva, hogy keresem a bajt. Már épp feladtam volna, mikor a semmiből kerül elő egy harmadik férfi is, akinek nem az a célja, hogy részt vegyen a zaklatásomba, hanem inkább az, hogy megvédjen. Amint az egyik tűmadóm a kocsinak esik a rúgástól és a másik is így elenged, mélyeket lélegezve hátrálok és dőlök neki az ott lévő épület falának és rémülten nézem a jelenetet, ami valahogy épp olyannak tűnik, mint amiket az akció filmekben is látni lehet, a szirénázó autó erre még inkább rásegít, bár azért részt venni benne áldozatként nem is olyan fasza. Megkönnyebbülök a két támadóm hatástalanításának a látványától, és közben elkönyvelem magamban, hogy soha többet nem megyek gyalog sehová. Főleg nem este. A megmentőm kérdésére megrázom a fejem, hiszen az ijedségen kívül kutya bajom.
- Jól vagyok... Köszönöm. - motyogom egy mosolyt magamra erőltetve, majd elfogadom a felém nyújtott kezét. - Katniss Jimenes. - mutatkozok be én is és a két támadóm felé pillantok, akik ájultan, magatehetetlenül fekszenek a földön még mindig. Tényleg megtörtént az amit láttam? Komolyan olyan volt az egész, mint azokban a Chakie Chan filmekben, amiket amúgy mindig kamunak tartottam, mert egyszerűen nem hittem el, hogy létezik olyan ember, aki úgy tudna verekedni, ahogyan ott előadták. És most épp a szemem láttára történt ilyen.
- Ez szép munka volt, de... most mi lesz velük? - mutatok a férfiak felé és bízok benne, hogy nem kelnek fel addig, amíg én itt vagyok. Soha többé nem akarok találkozni velük.

Julian & Katniss

Sajnos nem sikerült Tunis után a bajba keveredést sem magam mögött hagyni, pedig anyu szerint épp az lett volna a lényege a New Yorkba költözésemnek. Mit tehetnék, ha valahogy az mindig rám talál? Talán el vagyok átkozva. Vagy csak simán peches vagyok. Mindegy is, azért örülök, hogy ez a férfi épp erre járt, mert ezt ezúttal megúsztam. Nem mintha díjjaznám az erőszakot, de azért most jól jött a férfi verekedési tudása az tuti. Bár soha életembe nem láttam még ilyent. Azt hiszem, hogy erre a helyzetre mondják azt, hogy rosszkor voltam rossz helyen. Vagy a Julian nevezetű férfi volt jókor jó időben. Bárhonnan nézhetjük, a lényeg az, hogy megkönnyebbülök a két támadom látványán, akik úgy tűnik, hogy nem bírják annyira a verést, mert még mindig nincsenek maguknál. Sokkal könnyebb dolguk lett volna csak velem elbánniuk, de úgy tűnik, hogy mégis csak emberükre akadtak. A kérdésemmel nem gondoltam arra, hogy meg akarnám várni itt, amig magukhoz térnek, mentőt hívni sem áll szándékomban hozzuk, de azért csak úgy itt hagyni őket nem bűncselekmény?
- Bízzunk benne. Köszönöm a segítséget. Mondanám, hogy egyedül is elbírtam volna velük, de... hazugság lenne. - vonom meg a vállam és nem csak azért kezdek utána lépkedni, mert jelezte, hogy tegyem azt, hanem amúgy is. Mert itt biztosan nem merek már maradni. Még egyszer vissza pillantok, csak hogy meggyőzzem magam arról, hogy még mindig nem tértek magukhoz, de azért vigyázok arra, hogy nagyon ne maradjak le a megmentőmtől sem. Sokkal biztonságosabbnak tűnik ez az utca mellette. Amint megáll egy igen csak vagány autó mellett, megtorpanok és körbe pillantok, hogy hátha megállna inkább egy taxi itt véletlenül, mert hívni sem tudnék, mivel a  telfonom lemerült. Legutóbb mikor egy idegen autójába ültem, akkor annak a vége az lett, hogy életem végéig neki kell dolgozzak. Ezért muszáj átgondolnom, hogy ez jó ötlet-e, mert bár megmentett, de honnan tudhatnám, hogy mik a szándékai. Ha valamit megtanultam az életem során akkor az az, hogy saját magamon kívül senkiben sem bízhatok, na meg, hogy senki sem az, akinek mutatja magát. Végül mégis a kényelmesebb opciót választom és beülök én is az autóba, mert már ennél rosszabb aligha történhet velem.
- Haza nem szeretnék még menni. De az utcán sem maradok az tuti. Úgyhogy csak menjünk. aztán valahol majd kiszállok. - tényleg nincs úti célom, sem tervem, én általában csak sodródni szoktam az árral. Ez látszik is, mert valahogy soha egy napom sem úgy telik el, ahogyan szeretném. Kényelembe helyezem magam az ülésen, de nem kapcsolom be az övemet, mert ki nem állhatom, ha az leszorít. Majd kíváncsian pillantok körbe. A szemem megakad egy kártyán, amit a kezembe veszek, hogy megnézzem mit ír rajta. A kártyáról a férfire nézek, majd vissza is teszem azt a helyére. Nem nagyon értem, hogy az, amit rajta ír mit takar pontosan, de legalább nem egy gyilkos ő is. Ha csak enm egy ilyen kátyával leplezi azt.
- Hét az úgy volt, hogy meguntam azt a helyet, ahol voltam. Gondoltam levegőzök egyet, de nagyon nem jó a tájékozodási képességem és azok ketten pont engem néztek ki, fogalmam sincs, hogy miért. - hadarom el gyorsan, mert igazából sosem szoktam tudni, hogy mit miért teszek. Csak így alakult és kész. - Maga is egyedül volt. - teszem azért hozzá, mert nem csak én bóklászok egymagamban úgy tűnik.

Julian & Katniss

Nem mintha nem jutott volna nekem is eszembe az, hogy valami olyasmit mindig a táskámba tartsak, amit önvédelemre lehet használni, viszont magamat ismerve úgyse lenne bátroságom azt elő venni, vagy leghamarabb még csak eszembe se jutna, hogy nem vagyok fegyvertelen. Bár a viperáról nekem a kígyó jut eszembe, mégsem mondom ki ezt hangosan, mert nem akarom, hogy azt gondolja, hogy valami fogyatékos vagyok. A kígyóktól amúgy is félek, és mintha rémlene valahonnan, hogy van ilyen védekezési eszköz, amit így neveznek, bár gőzöm nincs, hogy azt hogyan kéne elképzelnem. Azt meg pláne nem tudom, hogy honnan lehet olyasmit beszerezni.
- Nem igazán tudom, hogy azzal mit kell kezdeni. A körmeim elegendőek. Meg nagyot tudok harapni. - miközben beszélek felemelem a kezem és megmozgatom ujjaimat is, hogy lássa, hogy mivel a legegyszerűbb kikaparni valaki szemét. Nem mintha azért költenék annyi pénzt a körmeimre, hogy verekedésre használjam. Nem mintha olyan agresszív lennék. Ha saját magamat kell megvédenem, akkor mindig tehetetlen vagyok, ellenben ha a szeretteimről van szó. A nővéremért sem gondolkodtam egy percet sem, és érte meg tenném újra, akkor is ha megbántott. A kocsijához érve több minden végig fut az agyamon, hogy miért jó ötlet beszállni és miért nem az, de végül a rosszat háttérbe szorítva ülök be, mert ha azt vesszük az utca sem biztonságos, és talán most nem fogok mellé és ő tényleg rendes ember. Bár többször is végig olvasom azt, amit a kártyáján ír, de fogalmam sincs, hogy az mit jelent, így anélkül, hogy kérdeznék bármit is csak le rakom inkább azt. Mikor megszólal egy kicsit megszégyellem magam, mert olyan, mintha azt gondolná, hogy nem tudok olvasni. Pedig tudok, csak épp a lényegét nem értem. Lehet, hogy ha egy kicsivel tisztább lenne az elmém, akkor könnyebben menne felfognom. A szavaira ugyanis felvonom a szemöldököm és megvakarom a fejem is egy kicsit, majd a homlokamra csapok azon nyomban, ahogy le egyszerűsíti azt, amit korábban mondott.
- Így már világos. - mosolygok rá, bár azt nem értem, hogy miért ne lett volna könnyebb csak annyit írni arra a kártyára, hogy fizika tanár, csak a gyengébbek kedvéért. Na meg azt sem értem, hogy a Dr. mit keres a neve előtt. Mifelénk a doktor az doktor a tanár pedig tanár. - Na és egy fizika tanár mióta tud úgy verekedni, mint Chuck Norris? - bár gondolom azt külön tanulta. Nem mintha számítana, a lényeg, hogy most angyon is jól jött. Meg gondolom máskor sem lehet rossz, ha az ember meg tudja védeni magát. Próbálom röviden felvázolni azt, hogy miért voltam egyedül, de azért arra emlékezetem is, hogy ő is egymaga volt. Úgyhogy ez mindkettőnknek magányos estének indult. Talán.
- Ez egyértelműen nyomosabb indok az egyedüllétre, mint az enyém.- bólintok helyeslően. Nem is tudtam, hogy a férfiak is szoktak nagy bevásárlást tartani. Nálunk legalábbis apa utálta, legtöbbször csak a kocsiban várt ránk ha el is jött velünk. A nagybátyám pedig mindig mást küld el, csak neki ne kelljen mennie. Az ötletlre egy kicsit felvonom a szemöldökömet, de végülis tetszik. Bár azt hiszem, hogy megint sikerült elpalnom a pénzem, de talán még annyi van nálam, hogy vegyek valami szép új ruhát magamnak.
- Rendben. Igazán jó vagyok az ajándékok kiválasztásában. A vásásrlás pedig a hobbim. Majd segítek. - válaszolok lelkesen, bár még sosem mentem vásárolni közösen egy idegen férfivel. De biztosan jó móka lesz az is.

Julian & Katniss

Kíváncsian nézem végig a kezében lévő botot, ami sokkal jobban hasonlít séta pálcához, vagy horgász bothoz, mint valami olyanra, amit védekezésnek lehet használni. Szerintem ha csak véletlenül is ráakadnék egy ilyenre, tutira nem tudnám megmondani, hogy ez mi. Elhiszem, hogy hasznos lehet, ha az ember elég bátor ahhoz, hogy használja, de az én esetemben tutira a vesztemet okozná még ez is, szóval nem biztos, hogy próbálkoznom kéne. Bár nem mondom, hogy nem gondolkodok el azért rajta.
- Jó, de mi van akkor, ha sokkal hamarabb veszik ezt ki a kezemből, mint használni tudnám és a végén az én hátamra kerülne? Higyje csak el, hogy iszonyú peches vagyok. - ennyivel le is tudom, mert nem akarom beavatni a részletekbe. Mondjuk abba, hogy jelenleg egy bűnőzőnek dolgozok nem kevés pénzért, de annyira nem is jó kedvemből. Meg se merném próbálni mondjuk ellene alkalmazni ezt a viperának nevezett akármit. Mert ha jól sikerül az ütés oké, de ha meg nem, akkor nekem annyi biztosra. Úgyhogy inkább nem kérnék az ilyen védekezésre alkalmas fegyverekből. Örülök, hogy azt legalább valahogy sikerült megértenem, hogy mit jelent mindaz amit a kártyáján ír, bár ha én állítanék ki olyanokat, akkor egészen biztos, hogy ennél rövidebben fogalmaznám meg. Minek kell mindent ilyen komlikáltan megfogalmazni? Ha még iskolás lennék akkor sokkal jobban örülnék annak, hogy össze haverkodok egy fizika tanárral, mert a számokkal sosem voltam barát, gyűlöltem is mindent, ami ahhoz köthető.
- Még sosem találkoztam olyan fizika tanárral, aki katona is volt. Meg olyannal sem, aki embereket ment. - most talán jöhetne azzal, hogy ezt bárki más is megtette volna, pedig szerintem nem. Nagyon sok olyan ember van, aki simán tovább sétált volna csak, hogy kerülje a balhét. Szóval minden szerencsétlenségem mellett azért most az mégis csak szerencse lehet, hogy éppen arra járt. És még a kedvemet is feldobja a plázás ötletével. Hiszen ez az igazán nekem való feladat. A vásárlás az egyedüli olyan elfoglaltság amit sosem tudnék megunni. Sőt... minden egyes alkalommal, ha be szerzek valami új dolgot, rendesen olyan, mintha újá születnék. Amint megérkezünk és megállítja a motort, izgatottan szállok ki az autóból, megvárom amig bezárja annak az ajtaját és mint akinek üldözési mániája van le is ellenőrzi azt, hogy biztosan zárva van-e az és fülig érő mosollyal, mellette lépkedve lépek be a hatalmas áruházba.
- Hát a mostani gyerekek szerintem jobban örülnek egy új telefonnak, vagy videójátékoknak, mint bármi másnak. Mármint az ismerőseim gyerekein én mindig azt láttam, hogy örökké valami okos kütyüt nyomkodnak inkább az építőkockázás helyett. - vonom meg a vállam, bár fogalmam sincs, hogy pontosan hány gyerekről beszél és arról sincs, hogy egy fizika tanárnak mennyi lehet a fizetése.  - Egy nőnek nem illik alkoholt adni ajándékba. Talán abból kéne kiindulni, hogy mi a hobbija. Meg az ő fejével gondolkodni, hogy minek örülne a legjobban. Nekem például ha lenne egy párom nagyon imádnám ha kapnék tőle mondjuk egy kiscicát. És sok sok ruhát, meg jól jönne néhány új táska és cipő is. Meg egy sminkes készlet, amiben minden megtalálható. - nem vagyok ám nagyra vágyó, komolyan. Nem várnám el, hogy mindezt egyszerre megkapjam, de minden nő ezeknek örül. Bár akinek gyereke is van az valószínűleg pár nap csendtől is hálás, amit a gyerekei nélkül tölthet el.

Julian & Katniss

Egy rövid ideig eltöprengek azon, hogy talán ha nekem is ilyen jó fej fizika tanárom lett volna, akkor nagy valószínűséggel jobban élveztem volna a tantárgyat is, és a számok sem lennének ennyire az ellenségeim, de már ez amúgy is mindegy. Az a jó, hogy ezúttal tényleg úgy tűnik, hogy jó emberrel sodort össze az élet és egyre valószínűtlenebbnek tartom azt, hogy pórul járhatnék... ismét. Talán kivételesen a női megérzésem sem csap be, ennek reményében ültem be a kocsijába is. A megjegyzésén azért elnevetem magam és el is képzelem magam előtt azt a szakácsot akiről beszél, és bár nem tudom, hogy csak a kedvem akarja-e meghozni, vagy tényleg komolyan mondja amit mond, de mindenesetre én jól szórakozok ezen. Kicsit meglepődök azon, hogy épp velem akar vásárolni, de ezzel csak még jobb kedvre derülök, hiszen pontosan ez az elfoglaltság az, amivel el lehet bűvölni. Megállva pedig a hatalmas áruház előtt meg is nyugszom és csak még nagyobb lesz bennem a bizalom felé, hiszen tényleg oda hozott ahová mondta, szóval biztosan, hogy ez nem csak valami átverés. Mostanában mintha paranoiás lennék. Akaratom ellenére is a rosszat látom mindenben. Pedig lehet, hogy nem is olyan rossza az egész világ, mint amilyennek hiszem, csak valamiért nehéz megmaradni azon az úton, ahol szeretnék lenni. Meg most már mindegy is, mert örök hűséget fogadtam valakinek, aki nem jó ember, így azt hiszem, hogy ha én szeretnék is változni sok mindenben, már úgy sincs jelentősége. De legalább amig vásárolgatunk, mint akinek semmi gondja nincs, nem töprengek annyit felesleges tolgokon. És már azt is elfelejtettem, hogy nem is olyan régen mit akart tenni velem az a két férfi.
- Oké... de mégis hány gyereknek kell vásárolni? Fiúk vagy lányok? - ez nagyon fontos, hiszen most nem lehet össze vissza színekben gondolkodni. Mert biza baromi fontos még a telefonok színe is. Főleg a gyerekeknél. Már ha kicsik. A párja persze már egy kicsit nehezebb lesz, mert egy felnőttet nem olyan könnyű lenyűgőzni, mint a gyerekeket. Amint azonban közli velem, hogy az akinek vásárolnunk kell egy férfi, egy kicsit megdöbbenek és még meg is szégyellem magam. De mégis honnan tudhattam volna? Ez egyre természetesebb ebben a világban, de nekem sosem jut eszembe, hogy egy férfinak férfi is lehetne a szerelme. Fura világot élünk az igaz, de én sosem tudnék egy lányra úgy nézni. Na de nem vagyunk egyformák.
- Oh... bocsánat. - motyogom és tényleg sajnálom ha megsértődött volna, bár a képek láttán sem tudom valahogy elképzelni az egészet. Ha ők ketten egy pár, akkor a másiknak hogyan lehetnek gyerekei? Na és akkor most két apukájuk lesz? Meg gondolom anyukájuk is van. Ha régebb óta ismerném ezt a férfit, valószínűleg nem is fognám be addig, amig nem kapok választ minden kérdésemre, de most még valahogy kínos lenne ezekre rákérdezni. Talán majd egyszer. Olyan lelkesedéssel kezd róla beszélni, hogy még inkább meglepődök, mert amúgy kevés olyan férfi van, aki ennyire meg tudja jegyezni azt, hogy a párja mit szeret. Most az mindegy, hogy az a pár nő-e vagy férfi.
- Szerintem egy meseszép öltöny jó lenne. Bár szerintem sokkal romantikusabb valami személyeset adni. Például egy kispárna egy közös képpel annyira cuki lenne. - nyílván nem tudhatom, hogy két férfi között milyen egy szerelmi kapcsolat, valamiért nem is vagyok rá kíváncsi. És azt sem tudom, hogy az ők korosztályukban mi a trendi. Mi fiatalok bírjuk az ilyen közös képes ajándékokat. Na de, hogy ők? Azt hittem, hogy ez sokkal könnyebb lesz. Megpillantom az elktronikai részleget és a kezemmel arra mutatok, amiket aztán el is rejtek a zsebembe, hogy a hülye mániám nehogy épp most kezdjen elő jönni belőlem. Gyerekkorom óta bennem van amúgy az, hogy ha vásárolni megyek valamit mindig el kell vigyek, amit nem pénzért veszek meg. Van, hogy ellen állok, de csak akkor ha nem látok meg valamit, amit igazán szeretnék megkapni.

Julian & Katniss

Ledöbbenek azon ahogy kezdi felsorolni a gyerekeket, akik annyire nem is kicsik azért. A legidősebb velem egy idős. De ugyan biza ki vállal manapság ennyi éhes szájat maga mellé? Én először azt hittem, hogy maximum két gyerekről beszélhet és olyan nagyon kicsikről, ehhez képest nagyon meglepődök. Komolyan mindegyiknek telefont akar venni? Az egy vagyonba kerül. Honnan van ennyi gazdag ember a földön? Az tuti, hogy nem tanári keresetből engedheti ezt meg magának. Nem mintha rám tartozna mondjuk, de azért a kíváncsiságom egyre nagyobb. Vajon egyszer én is leszek annyira gazdag, hogy csak úgy megengedhessek magamnak egyszerre öt telefont is? Az életem vége elég hosszú még, talán addig igen. Bár nem arról vagyok híres, hogy spórolni tudnék. Néha olyan, mintha nyomná a pénz a zsebemet és emiatt muszáj költekeznem. Többynire feleslegesen.
- Hű, aztaa. Jó sok gyerek van. Ez kicsit talán drága mulatság lesz. - forgatom meg a szemeimet, de hát gondolom ez van mikor valaki olyan emberrel kezd, akinek ilyen sok gyereke van. Arra viszont az álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy férfi az illető. Persze ebben a mai világban semmin sem kéne meglepődni. Kissé megszégyellem magam és örülök, hogy van rajtam egy csomó smink, meg pirosító is, mert legalább eltakarja a zavaromat meg azt is, hogy a szégyentől vörösödök el. Még sosem fogtam ennyire mellé. De ránézésre komolyan nem lehetne megmondani róla, hogy ferde hajlamai lennének. Na persze nem ítélem el azt, aki a saját neméhez vonzódik, ez mindenkinek szíve joga, csak nekem valamiért mégis olyan fura. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a gyerekek minek örülnének a legjobban, de az már rendesen faladta a leckét, hogy a férfi párjának mit kéne vennie. Talán könnyebb dolgom lenne, ha egy nőről lenne szó. Mert a nőket sokkal könnyebb boldoggá tenni. Mi szinte mindenne örvendünk, ami ingyen van és ajándék. Mégis meglepődök, hogy az ötleteim közül épp a második az, ami tetszik neki. Bár az tény, hogy a kispárnákat mindenki szereti. Főleg ha azon még kép is van.
- A párnát tutira imádni fogja. - vigyorodom el és lelkesen csapom össze a tenyerem, mert tök jó érzés másoknak segíteni. Komolyan. Még az sem veszi el a kedvem, hogy az öltönyös ötletem nem tetszik. Elmosolyodok azon ahogy körül írja a bőrdzsekit, amit szeretne, és hírtelen az jut eszembe erről, mikor a férfiakat utol éri a kapuzárási pánik és pont azt akarja, amit a fiatalok is. Ez pedig olyan cuki. - Nyugalom. Kiválasztom majd a legmenőbb és legtrendibb bőrdzsekit. - nyugtatom meg, miközben zsebre dugott kézzel közelítem meg a telefonokat, mert biza itt szebbnél szebbek vannak. Még olyanok is akadnak, amilyent sose láttam.  
- Hát én örülnék mondjuk egy Samsung Galxy Z Flip3-nak. Nagyon menő. És össze lehet csukni. - mutatok is rá egyre, és még a szemem is csillog közben. - De mondjuk ha 11 vagy 13 éves lennék akkor talán egy Iphone kellene. - örülök, hogy amikor én voltam akkora még nem volt ennyi féle cifra telefon, mert nagyon kártékony kislány voltam. Mindent szétromboltam és törtem, mlég azt is, amiről a szüleim azt hitték, hogy nem fogom tudni.

Julian & Katniss

Nem mintha unalmasak lennének mostanában a napjaim, de azt hiszem, hogy ilyen furcsa találkozásban még sosem volt részem. Először megtámadnak, majd a megmentőm, magával hoz vásárolni, és én szívélyesen segítek neki kiválasztani a legtökéletesebb ajándékot a pasijának és annak az öt gyerekének. Ha valainek elmesélném tutira nem is hinné el. Egyre jobban meg vagyok elégedve New Yorkkal, határozottan izgalmasabb, mint az igazi otthonom. Leszámítva a veszélyeket persze, de hát az valahogy velem együtt jár. Ahogyan az is, hogy magam köré gyűjtsem a gazdag apám korosztályú férfiakat, mintha szándékosan rájuk hajtanék. Pedig komolyan minden csak véletlen ami körülöttem zajlik. Valamiért fiatalabbakkal sosem hoz össze a sors, nincs mit tennem. Vállat vonva jelzem, hogy egyáltalán nem aggódok a pénz miatt, főleg amig a sajátját költi, bár azért nagy mázlista lehet, hogy megteheti, hogy öt gyereknek csak úgy vásároljon, ráadásul még csak nem is a sajátjai. Nagyon szerelmes lehet abba a férfibe. Azért mégsem megy csak úgy el a fülem mellett mindaz, amivel zárja a mondandóját. Mintha csak kárpótolni akarná valami miatt. Utálom egyébként mikor valaki mond valamit és aztán nem is fejezi azt be. Oh, pedig mennyire szeretek mindent tudni. Vagy ha nem is mindent, de azt mindenképp amit majdnem a tudtomra adnak, aztán mégsem. Néha olyan kíváncsi fáncsi vagyok, ami nem túl jó természet, de nem tehetek róla. Nem akarok bután meghalni semmiképp. Épp nyitnám a számat, hogy kérdezzek. De hamar leint és a szavai pedig még egyértelműbbé teszik, hogy nem kíván többet megosztani velem. Csak tudnám, hogy akkor minek kezdett neki. Na mindegy.
Örülök, hogy a segítségére lehetek a vásárlásban és biztosan ma addig fogok vele egyik részlegről a másikra vándorolni amig meg nem találjuk mindenki számára a tökéletes ajándékot. Az elektronikai részlegen máris megtalálom a tökéletes telefonokat, mert melyik gyerek és fiatal ne örülne egy új telefonnak amúgy? Nekem sem lenne rossz egy ilyen mostohaapa egyébként. Bár anya szerintem annyit kínlódott az apám mellett, hogy biztosan esze ágában sem lenne újból férjhez menni.
- Ha vigyáznak rá, akkor biztosan el lesznek vele egy ideig. - nyugtatom meg, bár igazából nem úgy tűnik, mintha igazán érdekelné. Szerintem simán venne újat pár hét után ha esetleg valamelyiknek valami baja lenne. És tényleg mindegyiknek vett telefont külön külön és még mást is hozzá. Hogy a csudába lehet ennyire felöltözni a pénzből? Fura.
A férfi részlegre érve máris megakad a szemem néhány bőrdzsekibe, és lelkesen közelítem meg azokat, néhányat leakasztva a helyéről, jó alaposan szemügyre véve azokat. Három tipus tetszik meg. Az egyik csak egy sima fekete, a másik is, csak annak a nyakánál van barna bundás bélés is, és a harmadikat pedig szegecsek díszítik a karjánál, ami mondjuk inkább ilyen rockeres stílus, de nagyon menő.
- Ezek a legmenőbbek innen. Van más színben is belőlük és sokféle méretben. - mutatom fel a kiválasztott dzsekiket, mert ő ismeri azt akinek viszi, gondolom valamelyikbe csak el tudja majd képzelni.

Julian & Katniss

Örülök, hogy sikerül kiválasztanunk mindenkinek a megfelelő ajándékot és büszke is vagyok magamra, hogy valakinek végre a hasznára lehettem. Bár azok után, hogy megmentett a legkevesebb a segítségnyújtás volt tőlem. Bár először nem akarom elfogadni azt, hogy nekem is vegyen valamit, de végül mégis rá mutatok egy hatalmas világoskék plüss macira, aminek még egy cuki masnija is van. Néha jó érzés gyereknek gondolnom magam, bár a nagybátyám mindig a fejemhez vágja, hogy ideje lenne felnőnöm. Én még azért mégsem szeretnék annyira. Ráadásul mindig is vágytam egy ekkora mackóra, anya sosem akart venni, mert szerinte csak a helyet foglalná és csakis porfogónak lenne jó. Szerencsére a nagybátyám háza elég nagy, a szobám is, biztosan találok majd neki egy megfelelő helyet, hogy senkit se zavarjon. A hatalmas plüssömet magamhoz ölelve sétálok Julian mellett, és közben örülök annak, hogy sikerült valamit úgy végig csinálnom, hogy közben nem keveredtem bele semmiféle bajba. Még jól is éreztem magam és a vásárlás elfeledtetett velem minden mást, pedig lenne épp elég minden ami miatt izguljak. Például, hogy  a telefonom le van merülve, és fogalmam sincs, hogy eddig hányan kereshettek rajta hiába. Mindegy is mondjuk. Nekem is kijár egy nyugis este úgy, hogy közben nem magyarázkodok senkinek, hogy merre járok és mit csinálok. Tök jól el vagyok és azt most tegyük félre, hogy egy idegen társaságában. Bár ha innen nézzük, akkor itt New Yorkban még szinte mindenki idegennek számít nekem, hiszen nem ismerek túl sok embert. Miközben a kocsi felé haladunk elgondolkodok azon, hogy vajon ideje lenne-e végre haza mennem, vagy üssem el valahol máshol az időmet, mert nem szeretnék azért többet a megmentőm nyakán sem lógni. De haza menni sem igazán van kedvem még. Aztán az is megfordul a fejemben, hogy szólok, hogy inkább sétálok még egy kicsit, de ez sem jó, mert a korábbi incidens után nem biztos, hogy lenne bátorságom hozzá. Végül pedig csak bólintok a kocsinál állva, de mielőtt ki nyitanám annak az ajtaját, találkozik a tekintetem egy férfiéval, akit esküdni mernék, hogy ma már odabent is láttam többször. Nem mintha túl sok jelentősége lenne ennek, de azért valamiért mégis kiráz a hideg és sebesen nyitom ki a kocsi ajtaját és ülök is be a mackómat is hátra gyúrva a zacskók közé.
- Csak képzelődök, vagy az a férfi ott tényleg minket bámul? - szólalok meg miközben becsapom a kocsi ajtaját és fejemet vissza fordítom, hogy megmutathassam, hogy kiről beszélek, de eltűnt onnan. Pedig egy perccel korábban esküszöm, hogy még ott állt. Olyan sok füves cigit pedig nem is szívtam ma el, hogy attól képzelegjek, annak a  kicsinek is már régen ki ment belőlem a hatása. - Biztosan rosszul láttam. - vonok válat végül ismét előre fordulva és elkönyvelem magamban, hogy talán tényleg jobb lenne haza mennem és le feküdnöm. Mert vagy hülye vagyok, vagy annyira belém rögzült ez a sok hülyeség, hogy mindenbe bele látok valami rosszat. Pedig simán lehet, hogy az a férfi, akit láttam csak épp véletlenül pillantott ránk épp.

Julian & Katniss

Egyre biztosabb vagyok abban, hogy üldözési mániám van, hiszen mikor meg akarnám mutatni, hogy valaki minket néz, már nincs is ott senki. Talán csak egy épp arra járó ember lehetett, aki véletlenül nézett ránk, és tovább is haladt, én meg pánikolok újabban mindenkitől, aki egy kicsit is máshigyan néz rám. Ez mondjuk nem is meglepő, hiszen az elmúlt időszakban elég sok furcsa embert sikerült megismernem, olyan mintha mágnesként vonzanám magam köré a rosszat. Mégis azért igyekszem a lehető leggyorsabban beülni az autóba, hogy ismét biztonságban érezzem magam és nem is akarok tovább azzal foglalkozni, hogy ki és miért nézett rám. Talán ideje lenne haza mennem és kipihennem a mai nap fáradalmai, vennem egy jó meleg fürdőt és felkészítenem magam a holnapra, mert még ki tudja mi minden várhat rám. Gondolataimból azonban a Julian hangja ébreszt fel, kissé felvonom a szemöldökömet miközben rá nézek, kérdezném is, hogy mi baja, de én is megpillantom ismét azt a férfit, akit korábban is. Vagyis tényleg ott volt és valószínűleg valóban minket nézett. Nyelek egy nagyot és hátra dőlve lapulok az üléshez, mert egyáltalán nem néz ki az az ember valami kéregetőnek sem, és olyannak sem, aki barátkozni akar. Ráadásul még fegyver is van nála. Igazán szuper. Szinte kővé dermedek és a szemeimen kívül mást nem bírok megmozdítani, így mikor rám szól, hogy bukjak le sem mozdulok mindaddig, amig nem segít egy kicsit abban. Mintha fel sem fogtam volna, hogy mit akar. Bár valóban nem értem, hogy most mi is történik és azt sem, hogy miért pont velem mindig? Reszketve nyomom rá kezeimet a füleimre, hogy egy kicsit azzal is eltompítsam a fegyver éles hangját és a lövéssel egyszerre sikítok is. Még sosem szerettem volna ennyira haza menni, mint ebben a pillanatban. Nem akarom, hogy ilyen hamar véget érjen az életem. Milyen őrült képes lövöldözni a nyílt utcán? És miért? Mi a franc baja van?
- Egy...kettő...három... - még mindig a fülemet eltakarva kezdek el számolni, mert gyerekkoromban is ez segített, amikor nagyon féltem apától, bár ez azért sokkal rosszabb helyzet annál. Szófogadóan bólintok és még egy ideig úgy maradok miközben elindul a kocsi és csak akkor bátorkodok vissza az ülésre, mikor már egy ideje nem hallok lövést. Reszkető kezeimet az ölembe helyezem, és mozdulatlanul figyelem az utat, bár nem túl megnyugtatóak a szavai. Ismerik egymást ez nyílvánvaló. De mi a csudáért gondolja azt mindenki, hogy egymás megölése a legjobb megoldás mindenre? Én meg mit csináltam volna ha tényleg le lövik a szemem láttára?
- Miért akarja lelőni? És mi lesz ha nem tudjuk lerázni? Megöl mindkettőnket igaz? - nézek rá félve, értetlenül, de hátra nem merek pillantani. Vajon még mindig követ minket? Mi lesz ha utol ér? - Nem kéne szólnunk a rendőrségnek, hogy ránk támadtak? - még a telefonom is le van merülve, hogy jobb legyen. Becsukom a szemeimet, hogy ne lássam hogyan száguldozunk, közben két oldalt megmarkolom az ülést és csak reménykedek abban, hogy sem felborulni nem fogunk, sem pedig repülni a kocsival, ahogyan azokban az akció filmekben szokták.
- Én mondtam, hogy peches vagyok...velem mindig történik valami. - hadarom el még mindig csukott szemmel és lélekben próbálom felkészíteni magam mindenre. Nem mintha erre rá lehetne készülni. Mindig akkor jön a baj, amikor arra nem is számítok.

Julian & Katniss

Azt hiszem, hogy most valóban van mitől félnem, mert az az őrült, aki a nyomunkban van egyáltalán nem tűnik olyannak, mint aki csak viccelődne. Bár még mindig semmit nem értek ebből az egészből, de azért mégis megfogadom magamnak, hogy ha sikerül élve haza jutnom, akkor soha többé nem hagyom el a házat, amit eddig börtönnek gondoltam, de ez a sok minden után azt hiszem, hogy az egyedüli hely még mindig, amiben igazán biztonságban lehetek. Még ha néha takarításra is vagyok fogva. Még úgyis mindig jobb, mint fegyveres elmebetegektől menekülni. Muszáj kérdeznem, mivel érthetetlen számomra ez a helyzet, és a válaszát hallgatva kínomban még el is nevetem magam. Nem azért mert jól szórakoznék azon amit mond, vagy amibe bele keveredtem vele együtt, hanem csak úgy az egész mindenség ezt váltja ki belőlem. Már nem csak gyilkosok és zaklatók, de terroristák is beléptek az életembe. Meg elhárítók vagy micsodák. Komolyan olyan ez, mintha az univerzum valami tréfát űzne velem épp.
- Ez igazán remek. Azt hiszem, hogy valami gond lehet ott a rendőröknél. Hogyan mászkálhat szabadon ennyi őrült? Bezzeg fogadjuk ha én tennék valami rosszat, már rögtön vinnének is. - vágok közben egy grimaszt is és még mindig igyekszem nem hagyni, hogy a pánik eluralkodjon rajtam. Mert nem mondta azt amit hallani szeretnék. Meg kellett volna nyugtatnia azzal, hogy ma este nem hal meg senki és holnaptól mindenki ott folytatja majd az életét, ahol abba hagyta. Miközben tovább haladunk az autóval, becsukott szemmel próbálom elhitetni magammal, hogy mire azt kinyítom minden rendben lesz és minden rossz eltűnik majd körülöttünk, közben pedig elgondolkodok azon, hogy vajon az a férfi véletlenül volt-e épp ott vásárolni, ahol mi is, vagy csak oda is követett csak még nem vettük észre? Na nem mintha számítana igazából. A tény az, hogy ki akar nyírni. Velem talán nincs baja, de azt hiszem, hogy ez megint az a helyzet, hogy rosszkor vagyok rossz helyen. Örülök annak viszont, hogy nem egyedül vagyok ilyen peches, de ez most lehet, hogy nem a legjobb ebben a helyzetben. Mert valahogy jó lenne megmenekülnünk. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje vagyunk a kocsiban, csak igyekszem elterelni a gondolataimat mindenről, de a pánik megint eluralkodik rajtam, ahogy Julian védelmezve nyom le maga alá és csak ebből jövök rá, hogy utol ért minket. Nem sikerült leráznunk. Mélyeket lélegezve bólintok a szavaira, bár nem igazán értem azt, hogy mit szeretne, hogy csináljak azzal a fegyverrel, de gondolom az ember szorult helyzetében bármire képes. Csak akkor értem meg, hogy miről beszél, mikor az ajtót szó szerint kirúgja, én meg tenyeremet a számra tapasztom, hogy nehogy sikoltani kezdjek, bár már látott az a férfi. Tutira tudja, hogy én is itt vagyok. Azért igyekszem szófogadóan meghúzni magam és követni az eseményeket, de ez a verekedés sokkal durvább azért, mint az amikor attól a kettőtől védett meg. Azokkal mintha könnyebb dolga lett volna. Ez a terrorista viszont nem hátrál olyan túl könnyen. Néha néha össze rezzenek, főleg mikor a másik a kocsin gurul végig, és közben átfut rajtam az a fajta féltés, amit utoljára a nővérem miatt is éreztem. Egészen megkedveltem ezt a fizika tanárt, aki valami elhárító is. Veszek egy mély lélegzetet, majd az ülés alól elő veszem a fegyvert, bár fogalmam sincs, hogy minek, meg, hogy mit kell azzal kezdeni. De úgy érzem mégis, hogy tennem kell valamit. Ő is megvédett engem. Óvatosan nyitom ki a kocsi ajtaját és szállok ki belőle, majd a fegyvert két kézzel megszorítva igykeszem a támadónkra szegezni, bár eléggé reszket a kezem. Végül becsukom ismét a szemeimet és lövök, reménykedve abban, hogy azt eltalálva akit akartam. Amint hangosan eldördül a kezemben a fegyver, rögtön ki is esik az onnan, és pánikolva kezdek hátrálni, miközben arcomat eltakarom. Ugye nem ölök meg senkit?

Julian & Katniss

Mintha egy akció film kellős közepébe csöppentem volna pontosan úgy érzem magam a kocsiban meghúzódva. A kint történő jelenet egyszerre több emléket is az eszembe juttat és emiatt még nagyobb lesz bennem a félelem, de mégsem vagyok képes tehetetlenül ücsörögni. Nem csak attól félek, hogy megmentőmet megöli az a ránk szabadult őrült, hanem attól is, hogy ha vele vele elbánik, akkor valószínűleg rám kerül a sor. Hiszen biztosan tudja, hogy én is itt vagyok. Csak azért, hogy valamit én is csináljak, hogy valahogyan segítsek, veszem elő a fegyvert, bár egyáltalán nem az a célom, hogy ártsak vele. A kocsiból óvatosan szállok ki, mintha attól tartanék, hogy észre vesznek, bár úgy vélem, hogy senki sem számít a jelenlétemre. A kezemben lévő fegyvert végül mégis a támadónk felé szegezem, becsukom szemeimet és meghúzom a ravaszt, majd azon nyomban ki is ejtem azt a kezemből, hátrálva és oda sem merek nézni. Nem akarok gyilkossá válni. Csak akkor nyitom ki aszemeimet, amikor Julian megszólal. A férfit eltaláltam és szerencsémre életben is van. Ettől megkönnyebbülök egy kicsit, bár a rendőri szirénák azért újabb okot adnak a pánikra. Ha 10 perccel korábban érkeztek volna, valószínűleg örülnék neki, mert nem kellett volna fegyvert ragadnom, de így annyira nem vagyok boldog ettől. Ugye nem fognak lecsukni? Nem szeretem a bezártságot. Még mindig teljes sokban figyelem, ahogyan két rendőr megragadja a támadónkat és eltűntetik a szemünk elől, én pedig aggódva megyek Julian mellé és igyekszem válaszolni minden kérdésre, amit a rendőrök szegeznek felénk, bár minden olyan gyorsan történt, hogy nem is emlékszem talán sok mindenre. Mégis megpróbálok a lehető legőszintébbnek tűnni, és szerencsénkre ezzel talán le is zárul majd az ügy. Megállapították, hogy önvédelemből cselekdtünk, ami jó ha azt vesszük. Egyenlőre biztosan nem zárnak be sehová. De vajon az a férfi megint megszökik majd? Most rám is haragszik? Meg fog ölni? Látta egyáltalán, hogy én lőttem rá? Egy csomó megválaszolatlan kérdés kavarog a fejemben, amikre azt hiszem, hogy csakis az tudja a választ, akit a rendőrök elhurcoltak.
- A nagybátyám tutira kinyír, hogy ilyen későre érek haza. - válaszolok kérdésére, bár nyílván arra van most a legnagyobb szükségem, hogy vegyek egy forró zuhanyt és ki aludjam az eseményeket, hogy aztán holnap készen álljak az újabbakra. Bár azt nem tudom, hogy ezek után, hogy tudnék nyugodtan aludni. Valószínűleg sehogy. Az elkövetkező pár napban sem.
- Ugye később sem fog meghalni a férfi? - kérdezem rá nézve, mert hiába tudom, hogy rossz ember volt, attól nem szeretném, hogy miattam haljon meg. Mert le lőttem. - Ha megint kiszabadul mi fog történni? - ezt csak azért kérdezem, hogy megnyugtasson a válaszával valahogyan, mert nem akarok egész életemben rettegve élni. Bár a munkaadóm azt mondta, hogy a védelmét is élvezhetem, ha szófogadó leszek. Talán majd ő segíteni fog, ha szükséges. Egyenlőre csak bízhatok abban, hogy senkinek sem kell erről a napról tudomást szereznie, főleg nem a nagybátyámnak.

Julian & Katniss

Nem tudom, hogy mit lehetne beszélni a nagybátyámmal és főleg, hogy hogyan lehet elmagyarázni ezt a helyzetet úgy, hogy ne legyek életem végéig bezárva a szobámba, de azért mégis csak bólintok, mert ő a felnőttebb meg a tapasztaltabb így biztos megoldja. De mindenképp könnyebben megúszom a helyzetet, ha együtt járulunk a nagybátyám színe elé, mint, ha egyedül mennék és kéne kitalálnom valami hazugságot, ami amúgy nem is az erősségem. Meg egyébként sem hisz nekem soha. Pedig most ha az igazsággal elé állnék is büszkén állíthatnám, hogy ártatlan vagyok. Ma minden, ami történt velem csak szerencsétlen véletlen volt. Tudom, mindig azt mondom, hogy nem az én hibám, ha valami történik, de most tényleg ártatlan vagyok. Azon azért eltöprengek, hogy a megmentőmnek mégis hány féle foglalkozása lehet. Fizika tanár, terror elhárító, rendőr, vagy micsoda?
- Néha szükséges hazudni. - bólogatok helyeslően, és örülök azért annak, hogy nem az igazsággal akar elé állni majd. Azt mondjuk még mindig nem hiszem el, hogy képes voltam rá lőni valakire. Na és ha meghalt volna? Szerencsére él, bár az ilyen embert jobb lenne holtan látni, de semmiképp sem az én kezem által, így hát bízok abban, hogy a késöbbiekben sem az általam okozott sérülésébe fog bele halni. Azt is remélem, hogy elég minden amit elmondtunk, és soha többé nem foga nyakamra járni a rendőrség, főleg ne emiatt. Lenne még néhány kérdés, amit szívesen feltennék, csak túl kimerítő volt ez a pár óra, így csak megkönnyebbülve fújom ki magamból a levegőt, amint meghallom, hogy nem okoztam túl nagy kárt a férfiben. Akármilyen rossz ember is, azért nem bocsájtanám meg magamnak soha, ha az án hibámból bármi szőrnyű is történne vele.
- Remélem azért, hogy abban a hat hétben pokolian fog szenvedni és akkora fájdalmai lesznek, hogy üvölteni fog miatta. - egyáltalán nem szokásom rosszat kívánni senkinek, de az olyanoknak igen, akik nem jó emberek. Aki pedig ránk támadt az minden, csak jó nem. Szerintem még épelméjűnek sem nevezhető. Az olyanok, akik képesek rá támadni másokra egytől egyig mind bolondok, mert normális ember nem tesz olyant, amivel árthat másoknak. De azért az én fejemen az végig fut mégis, hogy vajon nekem fog-e ártani, ha mégis kiszabadul ismét? Most vajon engem is az ellenségének tekint? Mi lesz ha üldözni fog? És ha meg is öl?
- De ugye nem fog engem is megkeresni majd? Mit kéne most csinálnom? - talán ha lenne hová mennem, akkor egészen biztos, hogy ez a nap után elmenekülnék és soha több vissza se jönnék ide. De nincs is hová mennem, meg amúgy is azt mondta a néha kedves, de pszichopata főnököm, hogy ha el megyek bárhol meg fog találni. Vajon melyikükkel járnék jobban? Azzal aki halálom előtt talán még jól meg is kínozna, vagy inkább azzal, aki csak simán és gyorsan lőne le? Egyik opció sem tetszik. Talán csak én látok rémeket és nem is lesz semmi gond. Miközben Julianre várok a lakásán, végig az ablakon bámulok ki, mintha azt figyelném, hogy közeledik-e valami furcsa alak ismét. Minden bizonnyal üldözési mániám van. De még a mi házunkhoz érve sem csillapodik belőlem ez a pokoli érzés, és arra még rá is tesz az izgulás a nagybátyám miatt. Na meg a doboz, ami az ajtónk előtt hever. Értetlenül veszem azt a kezembe és többször is elolvasom a rajta álló nevet, de az az enyém akámerről is nézem. A nagy macimat egyik hónom alá fogom, a dobozt a másik kezemmel átölelem és így egy kicsit bugyután sikerül kinyítnom az ajtót is, de végül megoldottam. A nagybátyám pedig a nappaliban, egy könyvet olvasva sandít ránk, aki valószínűleg csak azért üldögél a kanapén, hogy engem várjon. Már nyitnám is a számat, hogy megmagyarázzam, de szerencsémre Julian megelőz egy igen csak hihető töténettel, miközben pedig beszél csak bólogatok és a vállamat huzogatom, hogy egy kicsit megsajnáljon. És még csak nem is áll olyan messze ez a történet a valóságtól. Szinte csak az izgalmas részeket hagyta ki belőle. Na meg nem passzolnak a sztorihoz a kezemben lévő ajándékok sem.
- Egy barátomtól kaptam. Még mielőtt ki akartak volna rabolni. - forgatom meg a szemeimet a nagybátyámra nézve, akinek nem nehéz megválaszolni azokat a kérdéseit sem, amiket fel sem tesz. Ez a fél év alatt sikrült egész jól kiismernem. Bár azért néha okoz meglepetést. Bár látszólag mindent elhitt, de azért tesz némi megjegyzást arról, hogy milyen felelőtlen vagyok, meg arról is, furcsa mód ő nem ismer egy barátomat sem, de látszólag bele törődött mindenbe. Szerencsére megszólal a telefonja, így a szobájába rohanva hagy minket ismét magunkra.
- Én... köszönök mindent. - nézek végül ismét Julian felé, rá mosolygok, majd a kezemben lévő dobozra nézek, amit alig várom, hogy ki bonthassak. Bár fogalmam sincs, hogy kitől kaphatnék ajándékot.