Cale & Katniss

A tegnap történtek eléggé felkavartak és túl sok kedvem nem is volt ma felkelni az ágyból sem, mégis az ágy szélén ülve, a kezemben szorongatom a dobozt, amit az ajtóban hagytak. Már az este nagy volt bennem a kíváncsiság és muszáj volt megnéznem, főleg, hogy nem értettem, hogy ki és miért adna nekem ajándékot, de abban a percben ahogy kinyítottam a dobozt és ki ugrott belőle a bohóc meg a pénz, nem volt nehéz kitalálnom, hogy kitől volt. Cale Braxton talán ezzel akart kedveskedni, vagy csak a tudtomra szerette volna adni, hogy életem végéig kész kell legyek arra, hogy a kedve szerint szökjek. Bár az este elég rémisztőnek találtam az egészet, főleg attól a karácsonyi zenétől, de végül mégis össze szedtem a földre szét szórt pénzt, arra hivatkozva, hogy a nagybátyám bármikor bejöhet és nem tudnám neki kellő képpen megmagyarázni. Még a pénztárcámba is bevágtam, mert hát ez ajándék, nem? Imádok amúgy is kapni, főleg ha semmit sem kell tennem cserében. Sóhajtok egyet miközben ismét kinyítom a dobozt, de ezúttal csak a bohóc egymagában énekel, nincs se csoki, se pénz, amit szét tudna dobálni, így, hogy eltompítsam az ostoba zenét, hamar össze is csukom azt. Ostobaság volt azt gondolnom, hogy valahányszor ki nyiton, majd annyiszor fogja pénzzel megtölteni a szobámat. Fel állok az ágyról, majd az ajándékomat elrejtem a ruhás szekrényem legmélyére, mert nincs kedvem magyarázkodni a nagybátyámnak semmi miatt. Ma a szokásosnál is korábban ment el dolgozni, ami jó rám nézve, mert nem kell sem beszélnem vele az este történtekről, sem kéreznem azért, mert el akarok menni. De hová is? Mint valami őrült úgy veszem végül mégis magamhoz a dobozt egy hosszabb készülődés után, hogy egy taxiba bevágódva keressem fel a főnökömet, és miután megköszönöm a hátborzongató ajándékát vissza is adjam neki azt. Mert nincs szükségem semmire tőle. Amint megérkezünk a már jól ismert házhoz, ahová mostanában úgy járok, mintha az én otthonom is lenne, kifizetve a taxit pattanok is ki belőle, veszek egy mély levegőt, és a ház előtt még egy pillanatog meg állok, hogy átgondoljam mit is keresek itt. Hiszen nem hívott, nem is kéne itt lenne. Végül mégis anélkül, hogy kopognék, csak óvatosan nyitok be a házba és, mint aki már jól ismeri a járatot indulok is meg a zsarnok főnököm megkeresésére, a jó ég tudja, hogy milyen célból, A nappalinál végül megállok, mert megpillantok az egyik szekrényen egy apró követ, ami színes és gyönyörű, bár fogalmam sincs, hogy mi az. A kezembe nézegetem egy darabig, aztán amint lépteket hallok össze is szorítom a tenyeremet, és le engedem azt magam mellé.
- Csak azért jöttem, hogy ezt megköszönjem és vissza is adjam. Nincs szükségem ajándékokra. - szólalok meg zavartan, amint megpillantom, a tenyerem még mindig össze szorítva, a másikkal pedig felé nyújtva a dobozt.

Cale & Katniss

Néha nagyon is olyan érzésem van, mintha nem lennék normális. Úgy jövök ide önszántamból, minta a saját sorsomat kísérteném folyamatosan. Az a baj, hogy annyira részese lettem már az életének, hogy szerintem tök mindegy, hogy magamtól jövök-e vagy épp azért, mert hív. Így se úgy se szabadulok tőle. És most már ajándékokat is küldözget, aminek nem is tudom, hogy mennyire kéne örülnöm. Mármint, szeretek kapni dolgokat, de nem épp tőle. Egyik felem tiltakozik minden ellen, míg a másik a hasznot látja a helyzetben és emiatt eltörpül a valóság, ami egyébként az, hogy veszélyes alak, és bármikor elgurulhat a gyógyszere. Bár önmagamhoz képest azért igyekszem a kedvében járni amennyire csak lehetséges, hogy ne jöjjön ki belőle soha többet az a gonosz, akitől félek. Mégis úgy veszem el azt az apró csillogó tárgyat, mintha a sajátom lenne, mert igaz, hogy nem tudom, hogy mi az, de abban biztos vagyok, hogy sokat ér. Neki pedig amúgy is van elég mindenből, nem hiszem, hogy hiányozna az az aprócska kincs, amire rá bukkantam. A tenyerem össze szorítva próbálom elrejteni azt, amint meghallom a lépteket és pár másodperc múlva már fel is tűnik az alakja, ijedten ugrok egy kicsit hátrább, hiszen a kezében lévő fegyver nem tűnik úgy, mintha játék lenne. Nyelek egy nagyot, majd végül megkönnyebbülve fújom ki a levegőt magamból, amint le engedi a fegyverét maga mellé. Azt hittem, hogy meglátta, hogy  el vettem azt a csillogó valamit és bosszúból meg akar ölni. Komolyan. Így viszont már nem is kell az az akármi, csak hát azzal van a baj, hogy nem tudom le rakni. Mert észre fogja venni, hogy el vettem.
- Sajnálom. Azt hittem, hogy vagyunk már annyira jóban, hogy nem muszáj előre szólnom, ha jövök. - hebegem a kezemet még mindig szorítva és a dobozt felé tartva. Mert a pénz jól jött, de azzal az éneklő bohóccal nem nagyon van mit kezdjek. Idegesítő meg csúnya is. Ha már ilyesmit akart, akkor miért nem választott valami táncoló tündért, vagy valamit. Utálom a bohócokat, meg félek is tőlük. Amint el veszi tőlem a dobozt, azt a kezem is le engedem magam mellé, de a másikra még mindig nagyon figyelek, hogy véletlenül se felejtsem el, hogy van a tenyeremben valami. Majd valahogyan vissza teszem a helyére észrevétlenül. Vagy a zsebembe csúsztatom ha nem figyel. Egyáltalán észre venné a hiányát? Tutira van ilyen még egy csomó neki. Szavaira azonban vágok egy fintort és meg is rázom a fejem. Milyen perverz gondolatai vannak.
- Nem tök mindegy? Azért kapom, hogy elköltsem, nem? - vonom meg a vállam és amint észre veszem, hogy a kezemre néz, érzem magamon a pánikot, mert fogalmam sincs, hogy mit vált az ki belőle, ha meglátja azt nálam, ami az övé. Így csak még jobban össze szorítom az öklömet, hogy véletlenül se vegyen észre semmit. Mi a fenéért kellett nekem azt elvenni? Bár először tiltakoznék azzal, hogy vele menjek bárhová is, hiszen nem ő hívott dolgozni, hanem magamtól jötten, így el is mehetek, de végül azért botladozva mégis elindulok arra amerre vezényel, bár egyáltalán nem vagyok kíváncsi arra, hogy mit fest. Nem véltelenül, mert amint megpillantom a festményeket szinte ledöbbenek. Ennek tényleg nagyon beteg elméje van. Ki fest ilyen hülyeségeket és mégis mi értelme van ezeknek?
- Igazán csodás festmények. - szólalok meg végül amint kellően kicsodálkoztam magam, bár nem gondolom komolyan. Egyáltalán nem tetszenek. Bár a méhecske mondjuk aranyos. Kicsit össze rezzenek, ahogy a hátamat kezdi simogatni és morcosan állok arrébb tőle, amint a hajamhoz ér. Üres kezemmel megigazítom egy kicsit azt, amit össze borzolt, ha nem ő lenne akkor egészen biztos, hogy rá is szólnék. Mert utálom ha valaki a hajamhoz nyúl. De tőle meg túlságosan félek ahhoz, hogy csak úgy szólitgassam.
- Igazából tök jól el voltam. Azt hittem, hogy már nincs szüksége rám. Ezért is hoztam vissza a dobozt. Nem baj ha már nem kell dolgoznom semmit többet. - magamra erőltetek egy mosolyt, és reménykedek abban, hogy azt fogja mondani, hogy felszabadít az életem végéig tartó ígéret alól is. Az ökölbe szorított kezem egyre jobban izzadni kezd, így a hátam mögé rejtem mindkét kezem, hogy ne legyen túl feltűnő.

Cale & Katniss

Felvonom a szemöldököm a kezével tett mozdulat miatt, bár a szavai sem elég meggyőzőek ahhoz, hogy normálisnak gondoljam. Egy gyilkos, akinek üldözési mániája van. Oké, azt én is tudom, hogy nem illik hívtlanul menni senkihez, de azért nem vagyok hozzá szokva, hogy le akarjanak lőni csak azért, mert nem jelentkeztem be előtte. De persze ez egy jó lecke, hogy bárhová is megyek egyszer telefonáljak, mert még a végén valaki kinyír csak azért, mert meg akarom látogatni. Na nem mintha éppen rá lenne szükségem, vagy a társaságára, csak vissza akrtam adni a rémisztő ajándékát. Nincs szükségem semmi ilyen emlékeztetőre, magamtól is tudom, hogy sosem lesz ennek vége.
- Kicsit azért az vicces, hogy egy bűnőző is fél valakitől. Talán mégsem olyan könnyű uralni a világot egy embernek ennyi ellenséggel a nyakában. - jegyzem meg, de azért bólintok is, mert megértettem, hogy simán megölhet ha csak úgy be surranok a házába. Annak viszont egy kicsit örülök, hogy Ő is fél valakiktől, mert így van esélyem arra, hogy tényleg csak az Ő élete végéig tartson a csicskáztatásom, és ne az enyémet kelljen megvárnunk míg véget ér. Bár azért talán ez mégsem a legjobb, mert mi van ha meglátják az ellenségei, hogy vele lógok egyre többször és ártatlanul rám is rám szálnak majd? Pedig én nem vagyok olyan ember, mint Ő. Nekem csak szükségem van a pénzre, amit tőle megkapok. Lényegében ezzel az üzlettel jól járok, csak épp a tudat nem tetszik, hogy nem szabad kiszállnom belőle és, hogy sosem tudhatom, hogy mikor kattan el valami odafent nála. A hülye megjegyzését talán csak el kéne engednem a fülem mellett, de mégsem tudom, mert nem fér a fejemben, hogy hogy tud ilyesmire gondolni? Már miért költekeznék szexújságokra? Úgy nézek ki, mint aki titokban pornót néz?
- Nincs szükségem az aggódásra, de azért köszönöm.- az a baj, hogy sosem tudom, hogy hova megy el a pénzem, egyszer csak azon kapom magam, hogy nincs. A drogozás mellett elég nagy szenvedélyem a vásárlás is, így csak megtörténik és kész. Néha az az érzésem, hogy a világon nincs az a pénzösszeg, amit ne lennék képes elkölteni. A galériájába érve elszőrnyedek a látványtól ami ott fogad és nem is látok túl sok értelmet azokban a festményeken, pont olyan betegek, mint az, aki festette. Mert minél több idő töltök vele, annál biztosabb vagyok abban, hogy nem normális a fickó. Hogy nem vettem ezt észre akkor, mikor először találkoztunk? Ha idejében rá jövök, talán ki tudtam volna még mászni is ebből. Most meg itt ragadtam mellett, kész arra, hogy bármikor ha szüksége van rám, azonnal rohanjak. Tévedés volt azt gondolnom, hogy a pár napos csend azt jelenti, hogy békén fog hagyni.
- De nekem nem lehet hasznomat venni. Miért ne lehetne mást keresni helyettem, aki sokkal jobban elvégzi a munkát? - próbálkozok azért még mindig, mert azt gondolom, hogy alkudozni mindig van joga mindenkinek. Ha értelme nincs is az egésznek akkor is. Azt reméltem, hogy rá jött, hogy nem vagyok megfelelő munkaerő. A pénz mondjuk azért mindig jól jön, ezt kár lenne tagadnom . - Nem vagyok kétségbeesve egyáltalán. Elég csak akkor találkoznunk mikor van munka. - még csak az hiányzik, hogy teázgatni is velem akarjon, vagy valami unalom űzőnek használjon. Mondjuk ha megfizeti, miért is ne? A kérdésétől és tekintetétől megfeszül a testem, és hevesen rázom meg a fejem, miközben a kezem még mindig a hátam mögött tartom és mozdulatlanul figyelem. Veszek egy mély levegőt, hogy megpróbáljak nyugodt maradni.
- Mégis mit rejtegetnék? Se...semmit.- hebegem és idétlenül én is rá mosolygok csak, hogy hihetőbbnek tűnjek, közben pedig bízok abban, hogy megelégszik a válaszommal, mert még mindig fogalmam sincs arról, hogy mi az, amit elvettem. Talán jobb lenne ha megmutatnám neki, hátha kiderül, hogy hogy semmi lényeges és baj sem lesz belőle. De ha viszont meg valami értékes? Olyan szép, hogy tutira sokat is ér.

Cale & Katniss

Hiába is tagadja, én tudom, hogy neki is van olyan ember, akitől fél, mert csak az ennyire elővigyázatos. De nem fogok leállni vitázni vele ezen, majd szép lassan úgyis megtudom, hogy milyen ellenségei vannak. Hogy is szokták mondani? Az ellenségem ellensége a barátom. Mondjuk azért nem tartom annyira ellenségemnek, egész rendes velem eddig, a pénzt sem sajnálja, csak egyesegyedül az a tény zavar, hogy valami ostoba, láthatatlan, nem felbontható szerződéssel maga mellett tart, és még nem sikerült ebből kiútat találnom. Mert a halálom nem opció arra, hogy megszabaduljak tőle. Annál jobban szeretem az életem, hogy eldobjam csak azért, mert rossz lóra ültem. Majd biztos sikerül kitalálnom valami más menekülési útat. Bár a lelkem egy része azért annyira nem is akar kiszakadni ebből az életből, mert mióta ismerem, mindig van pénzem, ami tök jó. Csak épp az az apróság zavar, hogy örömmel kínoz és öl meg embereket. Így csak megvonoma vállam, mert nekem aztán mindegy, hogy hány ellensége van és kitől fél mindaddig amig engem is nem kever be közéjük. Az viszont már igenis bosszant, ahogyan közli velem, hogy csak a szórakoztatása miatt kellek neki, mintha valami udvaribolond lennék. Így pedig még inkább nem értem, hogy ez mégis miért jó így neki. Én semmi vicceset sem látok ebben a helyzetben, de örülök, hogy Ő meg igen.
- Értem. Kettőnk közül legalább az egyikünk jól szórakozik. - bár még mindig nem értem, hogy mit ért poén alatt, mi az ami szórakoztatja, de nem nyugtat meg egyáltalán a tény, hogy viccet csinál belőlem. Minél több időt töltünk el egymással, annál jobban érzem, hogy bátrabb vagyok vele, bár azért még mindig igyekszem, hogy ne mondjak semmi olyant, ami miatt megsértődne, mert azt már láttam, hogy milyen akkor mikor nem kedves és nem szeretném többet.- Én nem kértem sosem azt a pénzt. De ha már kapom, természetesen el teszem. A munka meg... hát nem öl meg. - ezzel nem azt akarom mondani, hogy kedvemre lenne egy gyilkossal együtt műkődni, de ez így kibírható. Bár mindentől eltekintve azért még mindig hosszúnak tartom az életem végéig kifejezést. Ha teljesen biztos lennék mondjuk abban, hogy sosem fog bántani semmiért, akkor több kedvem lenne, de mi garantálja azt, hogy egyszer nem kapom el éppen úgy, hogy a bal lábával kelt fel? Érzem, hogy bele sáppadok abba, ahogyan számon kér amiatt, ami a kezemben van, de még sincs elég bátorságom bevallani azt, hogy elvettem tőle valamit. Honnan tudjam, hogy nem lenne dühös miatta. Amint azonban elő veszi a pisztolyt, remegni kezdek és hátrálok a falig, aminek aztán neki is dőlök, de a kezem még mindig a hátam mögött tartom. Kikerekedik a szemem a játék ötletét hallva és megint megrázom a fejem makacsul, mert határozottan nem teteszik. Most meg még ugyan nem merem megmutatni, hogy van nálam valami. Vajon tényleg le lőne?
- Nem fog rám lőni, mert szüksége van rám. Az előbb mondta. - hebegek, tekintetem végig a kezében lévő pisztolyon tartva és remélem, hogy igazam lesz és tényleg sokkal nagyobb szüksége van rám ahhoz, mint hogy ki nyírjon. Az érthetetlenség azonban ki ül ismét az arcomra. Honnan tudja, hogy mit csináltam? - Ho...honnan tudja? - kérdezem még mindig a falhoz lapulva és érzem ahogy végig fut rajtam a hideg amint eszembe jut az, ami azon az estén történt. - Engem akkor nem a rossz szándék vezérelt. - magyarázom, bár inkább csak a saját magam megnyugtatása miatt. Mert nem akarok rossz lenni. - El lehetne tenni azt a micsodát? Még a végén tényleg elsül... - mert gondolom nem egy vizipisztoly az, ami a kezében van.

Cale & Katniss

Érzem, hogy gúnyolódik rajtam, ami egy kicsit sem tetszik, és ha nem Ő lenne az, akkor valószínűleg, már rég a képébe mondtam volna, hogy egy nagyképű, önelégült majom, aki azt hiszi, hogy a pénzével bármit elérhet és megkaphat. De ezt inkább vissza folytom magamba, mert vannak helyzetek, amikor sokkal jobb és egészségesebb a hallgatás. A mi esetünk pedig épp ilyen. Ő a főnök, én meg hallgatok, mert nem akarok meghalni még ilyen fiatalon.
- Nézhetjük innen is... igen. Bár lehet, hogy a szórakozás mindkettőnknek mást jelent. - az, hogy pénzem lesz persze tök jó. Bár az egy kicsit el veszi a kedvem, amit következőkor mond. Vajon amiatt ilyen gazdag, hogy össze szedi az áldozatai pénzét? Hány embert ölhetett meg, hogy ilyen sok van még mindig? Ez viszont lehet, hogy jó rám nézve... mert engem a pénzemért tutira nem ölhet meg, hiszen nincs olyanom. Csak az, amit tőle kapok, de arra is legtöbbször hamar szert teszek. Mert imádok költekezni, ez sosem volt titok. Csak azt érteném, hogy hogyan tud ilyen könnyedén beszélni erről. Olyan, mintha még büszke is lenne arra, hogy emberek életét veszi el. Mintha lenne hozzá joga. Talán még az sem számít neki igazán, hogy az áldozata nő vagy férfi, fiatal, vagy épp idős. Persze... hiszen engem használ játékszernek, még az sem zavarja igazán, hogy az apám lehetne. - Remélem azért, hogy egyszer nem leszek én is ilyen járulékos veszteség. - hogyan bízhatnék egy olyan emberben, aki így beszélaz emberek életéről és haláláról? Olyan, mintha azt gondolná, hogy joga van eldönteni, hogy ki haljon meg és ki éljen. Ez pedig nagyon is ijesztő. Pénz ide vagy oda. A pisztolyát meglátva, amit rám szegez, máris minden az eszembe jut és a falnak dőlve, kérlelő tekintettel, össze vissza beszélve próbálom meggyőzni arról, hogy ne lőjön rám. De nem nyújt sok vígaszt a válasza és eltöprengek, hogy vajon előttem már ölt-e meg egy fiatalt, aki helyébe kerültem. Így működik ez? Akire rá ununk, vagy nem tetszik már megöljük és keresünk újabbat... érdekes gondolkodása van az biztos.
- Ezt nem tartom igazságosnak egyáltalán. Olyanokat zsarolni, akik védtelenek nem bátorságra vall... a megölésük sem... - jegyzem meg még mindig a pisztolyon tartva a szemem, mintha lehetséges lenne elugranom a golyó elől. Fogalmam sincs, hogy minek bámulom azt a tárgyat. Talán csak azért, hogy megnyugtassam magam, hogy még mindig nincs elsülve.  Nem felejtettem el semmit, de mégis meglepődök a szavaitól. Azt hittem, hogy csak a megfélemlítésem miatt mondta azt, hogy szemmel tartanak az emberei. De ha meg ott voltak valahol, akkor miért nem léptek közbe? Én is meghalhattam volna.
- Arról is volt szó, hogy ha engedelmes leszek, akkor meg leszek védve... nem rémlik, hogy nagyon sietett volna bárki is segíteni. Veszélyben voltam én is... fogadok még azt az embert is ismeri, aki ránk támadt... - vádaskodok, és komolyan még azon se lepődnék meg, ha kiderülne, hogy Ő maga küldte ránk. Bár az elvileg nem is engem akart... én csak rosszkor voltam rossz helyen. Következő kérdésére össze húzom a szemöldököm, és az az egy szerencséje van, hogy elég távol vagyunk egymástól, mert legszívesebben felképelném a szavai miatt. Mit gondol rólam? Nem is értem, hogy miről beszél. - Sokkal jobb. Mert ő legalább kedves volt hozzám! És nem akart bántani, sem terrorizálni. - egy kicsit a sértettség is tesz ennyire bátorrá, ha nem lenne az a pisztoly még mindig szembe velem, akkor egészen biztos, hogy le lépnék innen. Nem merek megmozdulni egyenlőre, mert fogalmam sincs, hogy képes lenne-e rám lőni tényleg. Komolyan nem tudok eligazodni rajta. Mosolyog és nyugodtnak is tűnik. Mégis pisztoly van nála. Most akkor miben higyjek?
- Mondtam, hogy nincs nálam semmi, jó? - ez nem hazugság. Mert tényleg vissza adnám azt, ami a kezemben van. De zavar az, hogy rám szegezi a pisztolyt. Sokkal könnyebb lenne, ha el fordulna egy kicsit, és hagyná inkább, hogy magam tegyem le, anélkül, hogy észre venné. - Haza akarok menni. - ez nem a türelmével játszás. Csak egyszerűen félek mikor így viselkedik. Ha látnám rajta, hogy megértő, akkor én is őszintébb lennék.

Cale & Katniss

Értetelenül nézem egy ideig a felém tartott fegyvert, és végül szabad kezemmel el veszem azt tőle, a másikat még mindig a hátam mögött tartva. Nem igazán értem, hogy mit akar most ezzel elérni. Az övét amint rám szegezi ismét, remegni kezdek, de a sajátomat én nem emelem felé csak tanácstalanul nézem. Most ezzel mégis mit kezdjek? Le löhetném persze és akkor vége lenne mindennek, de egyáltalán nem merem. Mert mi lesz akkor, ha rosszul célzok, és csak még jobban feldühítem? Na és ha megölném? Nem akarok gyilkos lenni, még akkor sem ha az aki azt várja el tőlem nem jó ember. Vajon van gyereke? Ha igen azt is ilyen ostoba játékokra tanítja? Mert nekem ez egyáltalán nem tetszik. Sem az a tény, hogy ő lőjön le engem, sem pedig az, hogy én őt. Milyen hülyeség ez már!? Minek kellett egyáltalán ide jönnöm már megint? Jobb lett volna megtartanom azt a bohócot, amit ajándékba kaptam és akkor most nem lennék ilyen helyzetbe.
- Nem akarom ezt! - rázom meg a fejem határozottan és kétségbeesetten is. Mert tényleg nem szeretném, hogy egymásra lövöldözzünk. Nekem ez nem vicces, és nem lelem örömöm abban, hogy bárkinek is fájdalmat okozzak. Mert gondolom az nem jó érzés ha az embert eltalálja egy golyó. Nagyon nem szeretném megtapasztalni. Bár egy pillanatig azért végig fut az agyamon, hogy ha meghúznám én előbb a ravaszt mint ő, és meghalna - bár olyan mázlim biztos nem lenne -, akkor megmenteném igazából az emberiséget tőle. Meg bosszút állnék Manuel miatt, aki igazán kedves srác egyébként. Na de... egy gyilkos megölésért is épp úgy börtönbe zárnak, mintha egy ártatlan ölnék meg nem? Sosem tudnám elviselni azt a bezártságot, na meg a bűntudatot sem, amit éreznék. Mégis meglepődök a szavain. Nem csak azon, hogy másokkal figyeltet - ami önmagában felháborító -, de azért is, hogy azt mondja, hogy megvédene. Miért? Nem az a jó neki, ha minél többen meghalunk a világon? Azt hittem, hogy valami olyasmi a terve, hogy övé legyen a világ. Az csak úgy lenne, ha mindenki más eltűnne.
- Kénytelenek voltunk megvédeni magunkat, mert nem szerettünk volna meghalni. És nem a barátom. Csak akkor ismertem meg és... mindegy. - legyintek, mert semmi kedvem magyarázkodni. Meg nincs is semmi köze ahhoz, hogy kivel barátkozok és kivel nem. - Amúgy meg hol voltak azok az emberek akkor, amikor ketten rám támadtak...? meg akartak erőszakolni! - vajon erről si tud? Vagy ez az információ kimaradt? Egyáltalán minek kell embereket küldjön utánam? Amúgy sem lenne bátorságom sem a rendőrségre szaladni, sem senki mást bele keverni ebbe, amibe én vagyok. Elszökni meg pláne nem. Bár nem biztos, hogy azért nem kockáztatom meg majd egyszer. Mikor lesz jó sok pénzem ahhoz, hogy a világ másik felébe menjek, ahol biztosan nem talál  rám.
- Sajnálom... azt hiszem itt valami félreértés van. Mert én nem nézek senkit bolondnak. Csak... azért jöttem, hogy megköszönjem az ajándékot. De ha tudom, hogy ez lesz belőle, biztos, hogy otthon maradok inkább. - hadarom el gyorsan és még egy kicsit fel is vonom a szemöldököm. Olyanokat mond, mintha lenne bármi közöm ahhoz a férfihoz. Te jó ég... nincs szükségem idősebb férfiakra. Ha nem ismerném már eléggé még azt is gondolnám, hogy féltékeny. Mert esküszöm, utoljára még az egyik régi pasim volt az, aki így viselkedett, mert meglátott beszélgetni eg másik sráccal. Tutira nem normális. - Velem lehet, hogy könnyű lenne a dolga, de... Julian nagyon erős. Láttam ám. Nem menne az olyan könnyen. - kicsit megforgatom a szemeimet is, hogy hatásosabb legyek, de nyílván csak bosszantani akarom. Azon azért elgondolkodok, hogy Ő vajon komolyan mondta-e azt, amit mondott. Még mindig próbálom azt is bizonygatni, hogy semmi sincs a kezemben, de amint ismét beszélni kezd, még jobban fel lapulok a falra, mert nagyon ijesztő.
- Kérem....sajnálom.. - hebegem és bár nem akarom, de még egy könnycsepp is kicsordul a szemeimből. Aztán minden hírtelen gyorsul fel. Egy hangos lövésre leszek figyelmes, amivel egyszerre az én kezemben lévő pisztoly is elsül, mert ösztönösen húztam meg én is a ravaszt. A szemeim becsukva, remegve, és még a kezemben lévő apró tárgy is kiesik, ami esküdni mernék, hogy gyémánt. Nem mintha tudnám, hogy az hogy néz ki, de valahogy ilyennek képzelném el. Óvatosan nyitom ki az egyik szemem, majd csodálkozva a másikat is. Az egész csak egy rossz tréfa volt. Bár ő kacag, de én nem tudok. Mert annyira megijedtem, amennyire még eddig sosem.  Mégis megkönnyebbülök, mert úgy tűnik, hogy fontos neki az életem. Amig röhög a saját beteg poénján, addig gyorsan le is hajolok, hogy felkapjam a földre esett apró csillogó tárgyat, amire már egyáltalán nincs szükségem. De honann tudjam, hogy mit szólna, ha meglátná, hogy elvettem?
- Basszus... ez nem volt vicces egyáltalán. Ez beteg... őrült... soha többé nem jövök ide! - szólok rá, és így, hogy tudom, hogy nem is az a célja, hogy kinyírjon, a szavaim végeztével, már meg is indulok az ajtó felé, még mindig szorongatva a markomban lévő tárgyat.

Cale & Katniss

Egyáltalán nem tetszett a hülye vicce, amit velem űzött, mert egy pillanatra megállt bennem az ütőér. Azt hittem, hogy tényleg meg fog ölni. Nyílván ha tudom, hogy csak szórakozik, akkor én sem ijedek meg, de komolyan elhittem, hogy azok igazi pisztolyok. Persze, ha nem én lettem volna az áldozat ebben a törtlénetben, akkor biztosan jó móka lehetett onnan a másik oldalról, de én parásnak tartom ezt az egészet. És még össze is zavar. Mert tényleg nem értem, hogy most akkor ő egy bűnőző-e vagy sem. Mármint tudom, hogy az... de hogy lehet az, hogy velem meg itt viccelődik, én meg sosem tudom eldönteni, hogy amiket mond azok igazak-e vagy sem. Szerintem nem is börtönben lenne a helye, hanem inkább egy diliházban. Mert komolyan nem normális. Mármint a normális embereknél általában lehet tudni, hogy mire szémíts. De nála komolyan meg nem jósolnám, hogy mikor mi lesz a következő lépése. Az apró kincsemet szorongatva igyekszem magam mögött hagyni ezt a sok hülyeséget, ami itt történik, de mikor megölel csak össze húzom a szemöldököm és úgy nézek rá, a hangjától pedig már rendesen a hideg is kiráz.
- Annak örülök, hogy csak vicc volt, és nem a valóság, de nekem akkor sem tetszett. - rázom meg a fejem és még tiltakoznék is a konyha ellen, de nem sok eséllyel. Csak tudnám, hogy mit akar most tőlem, mert úgy tűnik, hogy nem dolgoztatni. A széken ülve szófogadóan maradok is ott mélyeket lélegezve és közben azon jár a fejem, hogy vajon egy ember ilyen nem normálisnak születik-e, vagy ez csak idő közben alakul ki? Vajon tőle majd rám is rám ragad? Remélem nem. Felé pillantok a megjegyzése miatt, felvont szemöldökkel és próbálom kitalálni, hogy milyen hadseregről beszél. Válaszul csak rántok egyet a vállamon és örülnék, ha jönnének azoka helikopterek, akiket vár és megszabadulhatnék tőle. Bár azért az jó lenne ha örökségül rám hagyná a házát és a soha el nem fogyó pénzét. Tutira engem kedvel... mert még mindig életben vagyok. Így szerintem minden fenyegetése csak blöff volt, és igazából semmit sem csinálna, ha megszegném valamelyik szabályát.
- Én nem kérek köszönöm. Csak egy pohár vizet. - nem azért nem eszek soha abból, amivel megkínál, mert ne lennék éhes, avgy nem kívánnám, hanem azért, mert nem bízok benne annyira. Mi van ha meg akar mérgezni, hogy a halálom csendes és hosszú legyen és közben ne is neki kelljen kárt tennie bennem? Még erősebben szorítom össze az asztalon pihenő kezem mikor azt bámulni kezdi, és amint megszólal vissza is húzom, hogy az asztal alatt lévő térdeimre rejtsem. Még a végén levágja. Óvatosan pillantok körbe, hogy van-e kés valahol a közelében, de szerencsére én nem látok, így talán ez is csak arra megy ki, hogy még nagyobb pánikot keltsen bennem.
- Mégis honnan lenne nekem bombám? - nézek rá értetlenül, mert nehéz eldöntenem, hogy viccelődik-e vagy komolyan gondolja amiket mond. - Úgy nézeki ki, mint valami titkos ügynök? De most komolyan... - sóhajtom és bízok abban, hogy nem kell addig itt maradnom amig ki nem barkóbázza, hogy mit rejt a kezem. Vajon megmutassam? És ha dühös lesz miatta? - Na és miért adnék ajándékot? - vagyis inkább az a kérdés, hogy miből vennék? Mármint nem volt időm még elkölteni az ajándékához tartozó pénzt, de annak már meg van az útja. Szóval olyan, mintha nem is lenne. De ha lenne, akkor sem jutna eszembe, hogy épp neki vegyek. Nem csak azért, mert ijesztő, hogy az életem része lett, hanem azért is, mert kétlem, hogy tudnék olyant adni, amilye nincs. Akinek ennyi pénze van, az tutira nem szenved semmiben hibát.
- Ki fog hülni így az az étel...- teszem hozzá végül fejemmel a tányérja felé biccentve, mert inkább csak egyen és ne méritskéljen engem.

Cale & Katniss

Meg lehet egyáltalán szokni és szeretni ezt az életstílust? Nem vagyok benne biztos, hogy nekem menni fog, de az vígasztal legalább, hogy származik belőle jó sok pénzem. Talán amiatt érdemes alkalmazkodnom valamennyire, amennyire csak tőlem telik. Csak addig késő amig kiismerem őt annyira, hogy rájöjjek, hogy mikor viccel és mikor komoly. Bár az ő poénjai nekem néha egy kicsit sokak. Az előbb el hitette velem, hogy ki fog nyírni, aminekpedig a vége az lett, hogy egy jót röhögött miközben én meg halálra rémültem. Az a szórakoztató neki, ha mások félnek tőle? A széken ülve, kezdek dobolni a lábammal, miközben elém rakja az ásványvizet, aminek a kibontása nem is kevés fejfájást okoz nekem. Hogyan lehet ezt egy kézzel megoldani? Ha mindkettőt használnám, akkor felfedném, hogy elloptam tőle valamit. Inkább csak sóhajtok egyet és félre téve azt, hogy mennyire szomjas vagyok, nem nyúlok az üveghez. Vajon szándékosan csinálja ezt? Miért nem tudott csak simán tölteni egy pohárba? Az viszont, hogy arra célozgat, hogy le akarja vágni a kezemet megint elbizonytalanít, épp ezért is rejtem el azokat az asztal alá, bár nem nyugtat meg túlzottan a következő megjegyzése sem, amit megint nem tudok nem komolyan venni. Mert mindig mikor ilyen hülye viccekkel jön, akkor eszembe jut az, amiket Manuel mesélt. Hogy őt hogyan kínozta meg. Ebből meg arra következtetek, hogy simán képes lenne levágni a karomat.
- Kéz nélkül nem lennék annyira jó munkaerő. - emlékeztetem arra ismét, hogy mennyire szüksége is van rám. Nekem pedig a kezeimre. Szóval teljes mértékben a terve ellen vagyok, legyen az komoly vagy sem. De szerintem csak megint blöfföl. Az élteti, ha más szemében látja a pánikot. Talán ha bátrabban állnék fel ellene, akkor ő sem szórakozna ennyit rajtam. - Nem jutott eszembe az utcánkban lévő üzletben megkérdezni, hogy árulnak-e bombát. De ötletnek nem rossz. Talán még én is okozhatok meglepetést. - vonom mega vállam, de egyáltalán nem komolyan gondolva, mert én nem szeretnék ilyen hülyeségekkel szórakozni. Egyébként sem a bomba ami eszembe jut, ha pénzt akarok költeni. Vannak annál sokkal fontosabb dolgok is, amire el lehet baszni egy fizetsést. Természetesen nem mondom utána azt, amire megkér, csak megforgatom a szemeimet és közben vágok egy mutrát is. Néha olyan, mint egy nagy gyerek amúgy... egy veszélyes  gyerek. Bár amikor így viselkedik igazából rájövök, hogy nem is olyan félelmetes, mint amilyennek mutatni próbálja magát. Csak őrült. Az persze eszembe sem jutott soha, hogy ajándékot vegyek neki. Mégis milyen ajándékot lehet adni egy gyilkosnak és ember kínzónak? Egy bibliát leghamarabb, hogy hátha az olvasása közben valami szép és jó is a fejébe menne és jó emberré változna.
- Sajnálom, de nem vettem ajándékot. Majd jövőben, meg az után... az életem vége elég hosszú még ahhoz, hogy meglepetéseket osztogassak. - sóhajtom, bár valamiért nem tudom elképzelni még mindig azt, hogy egészen addig a kedvébe járjak, míg véget nem ér az életem. Vagy az övé. Kissé felvonom a szemöldököm a kérdésére, de nem válaszolok arra rögtön, mert próbálok rájönni, hogy ebben hol van a csapda épp. Meg ez amúgy honnan jött most ide? Szabad kezemmel felkönyökölök az asztalra a másikat még mindig az asztal alatt tartom és próbálom elképzelni magam valamilyen kocsiban. Nem mintha tudnék vezetni, de attól nem is lenne olyan rossz egy saját kocsi.
- A Porsche. Egyszer láttam egy szép rózsaszínt. Azóta azt tervezem, hogy majd egyszer lesz egy olyanom. - a szemeim máris csillogni kezdenek, amint elképzelem, hogy ülök egy olyan autóban. Vajon azért kérdi, mert venni akar nekem egyet? - De... ez most, hogy jön ide? Van ebben valami csapda? Vagy csak egy kérdés volt, hogy jobban megismerjük egymást? - pislogok rá nagyokat és még rá is mosolygok pont úgy, mint aki azt akarja vele éreztetni, hogy mennyire megérdemelnék egy olyan autót. Mert amúgy frankón tök jó lenne.

Cale & Katniss

Megnyugszom a szavaitól, és attól, hogy igazat ad nekem. Persze, hogy bajban lennék egy kézzel, de nem csak én, ő is. Így sem vagyok túl nagy munkaerő, mi lenne ha le vágná a kezeim közül az egyiket? Még bele sem merek gondolni abba, hogy az milyen fájdalommal járhat egyébként is. Vajon csinált már ilyent egyáltalán valaha? Csonkított meg így embert? Rákérdezhetnék persze, mert tutira igazat mondana, de valamiért nem is akarom hallani azt. Így is elég írtózatos sok minden vele kapcsolatban, nem szeretném tudni, hogy milyen módszerei vannak az emberek kínzására még. Örülök annak, hogy én egészen jóban vagyok vele, talán még kedvel is, mert biztosan nem kell attól tartanom, hogy ártana bármivel is. Attól persze még nem szívesen merném megmutatni azt, ami a tenyeremben van. Ki tudja valami értékes dolog az a számára? Valahogyan vissza kéne tennem úgy, hogy ne vegye észre. Azt egyáltalán nem gondoltam komolyan, hogy képes lennék megvenni egy bombát. Nem is tudom, hogy azt hogyan használják, és ha tudnám sem mernék vele semmit sem kezdeni. De vajon ő ezt most elhitte? Tényleg azt gondolja, hogy az a vágyam, hogy olyan legyek, mint ő? Hát nem...kizárt, hogy bántani tudnék bárkit is.
- Csak vicceltem. Nem költeném a pénzem ilyen butaságokra. - ábrándítom ki, mert látszik rajta, hogy mennyire tetszene neki ha a saját képére formálhatna. Talán az is a célja, és azért akar mindenképp maga mellett tudni. Mert másban nem nagyon vagyok segítségére. Bár jó nekem ez a semmit tevés. Pénzem is van mindig, és fáradni sem fáradok. Remélem így marad mindig és nem fogja akarni, hogy helyette én végezzem majd el a piszkos munkát. Bőven elég ha csak azért kellek, hogy társasága legyen néha. Vajon barátai amúgy nincsenek? Mert nekem igazából néha olyan, mintha azért fizetne, hogy ne hagyjam el. Pontosan tudja, hogy ha nem adna pénzt, na meg nem fenyegetett volna meg, akkor már régen talán a nevét is elfelejtettem volna. Hát ez az... Szerintem Ő inkább a magánytól fél. Talán mégis vennem kéne neki valamit? Kizárt.
- De azért azt megkérdezném, hogy mi történne akkor, ha nem az én életem ér majd véget előbb? - kérdezem azért, mert ezen már sokat gondolkodtam, amúgy is, csak még nem volt alkalmam kérdezni is. A gondolataimat mégis sikerül elterelni a kocsis témával, amire még a szemem is felcsillan, bár az igaz, hogy az előbbi poénja miatt azért eltöprengek azon, hogy hol van ebben is a csel? Mégis azért tiszta szívből, őszintén válaszolok neki, ami talan még meg is lepi, ami nem csoda, hiszen nem sok rózsaszín kocsit lehet látni négy keréken gurulni. Azért is lenne olyan egyedi, ha nekem lenne egy saját, igazán csajos autóm. A válaszára pedig szinte kiskereskedők a szemem. Ilyen karácsonyi ajándékot még életemben nem kaptam. Kicsit még meg is szégyellem magam emiatt, mert én meg semmit nem vettem neki és még a képébe is vágtam. De mit tegyek... Kettőnk közül ő a gazdag.
- Hát ismerkedni szeretek amúgy, de... Ez most komoly? - pislogok rá lelkesen, majd rögtön fel is pattanok, hogy követhessem őt. Na ez a program már igazán nekem való. Bár nem tudom miért állunk meg a nappalinál, de mégis ha már itt vagyunk, óvatosan lépek ahhoz a szekrényhez amelyről le vettem azt a csillogó valamit, amit olyan lelkesen szorongattam egészen idáig, hátat fordítok annak és igyekszem észrevétlenül, hátra dugni a kezem, hogy vissza tegyem azt a helyére. Talán még meg is úszom. Soha nem jön rá, hogy lopni akartam... Épp tőle
- indulhatnánk végre.  

Cale & Katniss

Kizártnak tartom, hogy valaha is olyan tudnék lenni, mint ő, ahhoz túl jeszke vagyok, na meg a szívemen is szoktam hordani az emberek sorsát. Szándékosan legalábbis nem ártanék senkinek, még szavakkal sem. Akadnak persze kivételek, mert például azokért az emberekért, akik fontosak számomra, vagy szeretek, szinte gondolkodás nélkül vagyok képes a tűzbe menni. Szóval néha belőlem is ki tud bújni a kisördög, de a saját magam védelméért koránt sem vagyok képes annyit küzdeni, mint a számomra fontos személyekért. Ez meglátszik abból is, hogy szinte tehetetlennek érzem magam a dilis főnökömmel sezmbe, aki igaz, hogy látszólag nem akar bántani, de mégis ahogy beszél az épp elég ahhoz, hogy a frászt hozza rám. Kimeresztett szemekkel hallgatom, ahogyan a halhatatlasnágáról beszél, zavartan vakarom meg közben a fejem és elgondolkodok azon, hogy vajon komolyan elhiszi-e mindazt, amit mond? Vagy nekem el kéne-e hinnem? Az is eszembe jut, hogy drog hatáasa alatt lehet, ami csak most kezd hatni nála, vagy... vagy csak tényleg bolond. Azt sem igazán tudom, hogy erre mit kéne válaszoljak? Tegyek úgy, mint aki ezt elhiszi, vagy közöljem vele, hogy kinőttem a meséket?
- Talán ha 10 éves lennék még mindig, akkor el is hinném ezt a történetet. De egy kicsit valahogy nekem nem tűnik hihetőnek. - mondjuk az sem teljesen tiszta, hogy ez most megint csak egy vicc akar-e lenni. Olyan beleéléssel mondja ezeket, hogy kizárt, hogy ne legyen komoly. Vajon orvos látta már? Biztosan nem, mert akkor már rég valami fehér gumi szobába lenne zárva, össze kötözve egy olyan zubbonnyal. Még a hideg is kiráz attól, hogy közben milyen arcot vág. Bár megyek utána a nappaliig, de egyáltalán nem vagyok abban már biztos, hogy az utcára is szeretnék ki menni vele, kocsi ide vagy oda. Teljesen kiszámíthatatlan... mi van ha egyet gondol és valakit közben csak úgy kinyír, mert azt hiszi, hogy egy kígyó még mindig? Nagyon nem szeretnék bajba kerülni miatta. Mármint még ennél is nagyobba, mint amekkorába vagyok. Egész életemben egy őrült irányítása alatt leszek. Ez elég ijesztő. Jó, hogy egy kicsit indulás előtt megállunk a nappalinál, mert így van alkalmam a szekrényhez lopózni és óvatosan vissza rakni oda a markomban szorongatott apró tárgyat, anélkül, hogy azt észre venné, közben pedig még sürgetni is kezdem, hogy valóban biztos legyek abban, hogy nem fog gyanút. Bár már kedvem sincs igazából vele menni sehová. Kérdésére kimeresztett szemekkel nézek rá, és arrább állok a szekrénytől, ezúttal végre sokkal lazábban tartva kezeimet. Vajon észre vette, hogy mit csináltam? Vagy miért gondolja, hogy ne lennék normális?
- Azt hiszem, hogy kicsit normálisabb, mint...hagyjuk. - legyintek inkább egy sóhaj kíséretében, mert a nővérem mindig azt mondta, hogy egy hülyének kár magyarázni, hogy hülye, mert úgysem érti meg. Így nem számít igazából, hogy ő gondolja rólam, hogy nem vagyok fix. Bár igaza van... mert még önszántamból is ide járkálok ostoba módon, ahelyett, hogy élveztem volna, hogy van egy kicsi szabadságom, meg ajándékba kapott penzt. Tényleg... amúgy nem az a bohóc volt az ajándékom? Vajon ha megveszi a kocsit, mit fog elvárni cserében?
- Egy pillanat. - szólok utána, nem mozdulva a helyemről és ha vissza fordul, akkor ismét el veszem a szekrényről azt a csillogó valamit, amit olyan lelkesen szorongattam, de ezúttal úgy, hogy azt ő is lássa. Muszáj megtudnom, hogy az tényleg gyémánt-e. Milyen kár, hogy nem volt pátorságom magamnál tartani. - Ez micsoda? Nagyon cuki. Meg szép is. Amúgy meg nem tudok vezetni. Hiába veszünk kocsit. - tényleg nem bosszantani akarom azzal, hogy nem tudom én magam sem, hogy mit akarok, de eszembe jutott közben, hogy ez mennyire fontos is. Előbb meg kéne szereznem a jogosítványomat nem?  

Cale & Katniss

Természetesen nem hiszem el azt a történetet, amit a halhatatlanságáról próbál nekem beadni, és az jutott eszembe, hogy vagy ennyire nem normális, hogy ezt el is hiszi, vagy pedig csak szórakozik velem megint és azt gondolja, hogy majd el is fogom mindezt hinni, hogy aztán megint kinevethessen. Hát nem adom meg neki ezt az örömöt, mert egyszerűen abszúrd minden egyes szava. Azon viszont eltöprengek, hogy hogyan tudjak mindig együtt működni egy ennyire dilis emberrel? Sosem lehet nála tudni, hogy mikor őszinte és mikor nem, azt sem lehet kiszámítani, hogy a kedve mennyire fog változni másodpercek alatt. Bár velem csak egyszer volt annyira goromba és félelmetes, akkor mikor bele kényszerített a rabszolgaságomba, azóta is viszonylag kedves, bár kicsit őrült, de azért mégis igyekszem a lehető legnormálisabban beszélni vele mindig, hiszen nem tudhatom, hogy mikor mit válthatok ki épp belőle. A kocsi azonban igazán remek ajándék lenne, csak egy kicsit bizalmatlan kezdek lenni. Mert biztosan nem lehet olcsó egy olyan járgányt, amilyent elképzeltem, és fogalmam sincs, hogy tényleg akar-e nekem egyet venni, vagy ez csak valami tréfa lenne, valamint abban is kételkedek, hogy nem lesznek majd esetleg annak következményei. Mert mi van ha egy ideig nem fog majd fizetni a munkimért? Akkor mégis mihez kezdek? Ja... eladom a kocsit. Végülis ha onnan nézzük, akkor bárhogy jól járhatok.
A nappaliban örülök, hogy időzünk egy kicsit, mert legalább van lehetőségem arra, hogy megszabaduljak a kezemben szorongatott kincstől és még csak észre se vette, hogy el akartam lopni. Sőt, le is nyúltam volna simán ha nem akadályoz meg a távozásban. Az a jó abban, hogy marasztalt egyébként, hogy nem dolgoztatni szeretne, hanem inkább elhalmozni egy méreg drága ajándékkal, ami talán jó is, csak épp azt nem tudom, hogy ki fogja vezetni. Talán ha gyakrabban ad munkát majd és esetleg még nagyobb fizetést is, akkor szerzek magamnak egy sofört. Talán azt is kifizetné helyettem.  Ki tudja... néha annyira nagyvonalú, mintha nem lenne mire elköltenie a vagyonát. Mégsem indulok el azonnal utána, csak ismét kezembe veszem az apró szépséget, ami még mindig annyira tetszik, mert kíváncsi vagyok arra, hogy valóban gyémánt-e vagy csak hasonló. A szavain pedig szó szerint elnevetem magam. Most komolyan azért loptam el, hűségesen vigyázva arra, hogy le ne bukjak, majd végül tettem mégis vissza a helyére, hogy kiderüljön nekem akarja adni? Ez annyira vicces, hogy időbe is telik, mig abba tudom hagyni a nevetést, a saját ostobaságomon.
- Tényleg az enyém lehet? - pislogok rá, de nem muszáj azért megismételnie, mert már eszem ágában sincs vissza adni. Gyorsan a melltartómba is rejtem - mivel nincs most kivételes zsebem -, hogy véletlenül se gondolja meg magát és onnan tutira nem is venné már vissza. Legalábbis remélem, hogy annyira azért mégsem őrült. Közben pedig azt is közlöm vele, hogy miért is nem annyira jó ötlet talán az a kocsi. vehetnénk valami mást helyette. Mondjuk egy saját házat valahol a tengerparton. Jó... nem is vagyok nagyravágyó. De ő csinálja ezt. Valószínűleg, mert nem normális, és képtelen meggondolni, hogy mire és mennyi pénzt költ.
- Hogy lehet jogsit venni? Nem hiszem, hogy az jó ötlet. Az olyasmiért nem szokták letartóztatni az embert? Mert én nem szeretem a bezártságot egyáltalán. - rázom meg a fejem, mert egészen biztos, hogy nem csinálok olyant, ami ennyire törvénybe ütközik. Rendben, tudom, hogy drogozni sem valami törvényes, ahogyan az sem volt az, hogy leszúrtam a saját sógorom, dee... azért jogosítvényt venni és úgy vezetni... nem ugyanaz. Mert megölhetek bárkit véletlenül... akár magamat is. Biztosan nem.
- Lehet, hogy ez így van, de azért én előbb tanulni szeretnék. - szögezem ezt le, bár kicsit zavarba ejtenek a szavai. Minek beszél annyita szexről? Vagy valami függője annak, vagy pedig ki van éhezve már arra. Elgondolkodva követem őt a kocsiáig, de végül megtorpanok és nem ülök abba be. Mert mi van, ha ő is csak megvette a jogsiát? Ha balesetezni fogunk? Oké, tudom, hogy nem ez lenne az első, hogy mellé ülök miközben vezet, de akkor még nem tudtam, hogy ilyesmi az eszébe is jut egyáltalán.
- Inkább most ne vegyünk kocsit. Túl drága ajándék, és én nem bízok abban, hogy nem lesz majd valami vissza csattanója. Csináljunk helyette valami mást inkább, jó? - pislogok rá mosolyogva és jó érzés, hogy nem kell dugdosnom előle többet semmit és őszintébben tudok a szemébe nézni is így. 

Cale & Katniss

Az előbb történtek, amin sokkal jobban szórakoztam, mint a viccén a psiztolyokkal, igazán jó lecke volt számomra, hiszen ezzel megtanultam, ha valami megtetszik, azt elkérem és nem próbálom meg ellopni inkább. Hiszen minden rossz mellett elég nagylelkű, úgy tűnik, hogy szívesen osztozik meg a dolgain bárkivel. Bár nem igazán értem azt még mindig, hogy miért éri meg neki annyira, hogy elhalmozzon mindenfélével. Nem mintha bánnám mondjuk. Sokkal jobban élek mióta őt megismertem, mint eddig valaha, csak az az aprócska dolog zavar, hogy hobbija az emberek megölése. Bár azon azért eltöprengek, hogy ő azon nevetette, mert én is, vagy valami más oka van? Biztosan a valóság eszébe se jutna, mert nem hinném, hogy kinézi belőlem, hogy lennék olyan eszement, hogy épp őt próbáljam meglopni. Bár ezt nem tekinteném lopásnak... csak megnézni akartam, aztán valahogy nálam maradt. Meg hát vissza is tettem, amint lehetőségem adódott. De ha már úgyis nekem adja, akkor mindez mindegy is. Bár vissza kérdezek, hogy megerősítse bennem azt, hogy nem egy újabb tréfa akr-e ez lenni, hanem valóban az enyém lehet.
- Hogy értve? Hiszen most már mindig lesz fizetésem nem? - vonom fel szavaira a szemöldököm, mert nem értem, hogy hogy érti, hogy hasznát vehetem a pénznek. Persze... a pénz mindig jól jön az igaz. Csak ahogy mondja az furcsa. Nem mintha az egész jelleme nem lenne az. Sosem lehet tudni, hogy mit miért mond. Az álmaim kocsija megvásárlása mondjuk tetszik, még ha nem is tudom, hogy mivel érdemeltem azt ki, viszont a lelkesedésem le is lankad azon nyomban, hogy arról beszél, hogy vegyek meg egy jogosítványt. Mintha az törvényes lenne. Az viszont felmerül bennem, hogy vajon hány olyan soför lehet szerte a világban, akik ilyen módszerrel vezetnek. És csodálkozunk azon, hogy miért történik annyi autóbaleset. Én biztosan nem fogok azok közé tartozni, akik ilyet csinálnak.
- Hát az elég sajnálatos, hogy történhet ilyen. Persze értem én, hogy pénz beszél... de akkor is. Egyáltalán nem biztonságos. Olyan, mintha egy műtős orvos megvenné a diplomáját... - számomra felfoghatatlan, hogy hogyan élhetünk egy ilyen világban, ahol mindenki megveszteget mindenkit. Oké, én is valami ilyesmiben vagyok most, de az akkor is más. Mert én ezzel nem ártok senkinek, csak maximum magamnak. Határozottan közlöm is vele, hogy ha már vezetni szeretnék, akkor azt tisztességesen tenném és nem mások biztonságát kockáztatva vele. A kocsi előtt azonban megtorpanok, mert inkább nem ülnék be többet mellé, mikor vezet. Mivel ennyire tudja, hogy hogyan vesznek jogosítványt, tuti, hogy az övé is onnan van. Bár csábít a rózsaszín porsche gondolata, de nem bízok benne azért annyira mégsem. Miért venné azt meg nekem karácsonyra? Látszólag pedig ő is meglepődik az aggodalmamon, ami engem is összezavar.
- Hát... csak nem értem, hogy miért venne nekem meg egy méreg drága kocsit... vagy, hogy mit kéne cserében tennem? - mert velem biztosan nem hiteti el, hogy a jó szándék vezérelné. Biztosan van valami terve. Nekem viszont nincs. Milyen közös programom lehetne vele?
- Hát az én programom valószínűleg az lenne, hogy haza megyek és megnézek egy jó kis filmet. Vagy zenét hallgatok. Vagy csak simán nem csinálok semmit. - vonom meg a vállam, mert ha már amúgy sincs munka, akkor tehetek bármit igazából.

Cale & Katniss

Igazán megnyugtat az, hogy nem változott semmit az, amiben elmaradtunk és továbbra is fog nekem fizetést adni, ugyanakkor ez mit sem változtat a korábbi megjegyzésén. Akkor meg minek mondta azt amit? Vagy lehet, hogy csak én értettem félre, mert annyira nem bízok benne, hogy simán kinézem, hogy meggondolja magát és inkább a rabszolgájává tesz, mint az alkalmazottjának. Aki nem kap fizetést csak dolgozik. Mondjuk nem panaszkodhatok azért, mert nem nagyon ölt meg a munka eddig mellette, igazán jó érzés a semmittevésre pénzt is kapni. Ha innen nézzük a helyzetet, akkor igazán kedvező ez a munkahely számomra, mert én amúgy utálok dolgozni. Mármint megterhelő munkát nem szeretek végezni. Ha el tudnám felejteni azt, hogy ő valójában egy gyilkos, akkor talán még azt is ki merném jelenteni, hogy igazán jó kis csapat vagyunk együtt. De komolyan. Néha egészen szórakoztató a társasága. Már akkor amikor nem beszél hülyeségeket és úgy, hogy ne lehessen eldönteni, hogy amit mond épp azt így vagy úgy érti. Például amit az újászületéséről mesélt, meg valami kigyóról az elég para volt. Olyan dilis. Vajon azt elhiszi ő egyáltalán tényleg? Vagy azért mondta, hogy én dőljek be annak. Hát nem vagyok azért annyira hülye, még ha néha annak is mutatom magam. Az, hogy jogosítványt lehet vásárolni felháborít, és bár tényleg akarom azt a kocsit, csak ezek után tutira nem szeretnék be ülni melléje. Vajon ha elkérném inkább a kocsi árát, ide adná? Az olyan sok pénz. Jó lenne... viszont nem biztos, hogy elérnék vele az autó vásárlásig. Magamat ismerve útközben tuti, hogy előbb minden üzletet körbe járnék, hogy valami csinosat és egyedit vegyek magamnak. Igyekszem azért felvilágosítani, hogy milyen aggodalmaim vannak ezzel kapcsolatba, és kicsit hátrább lépek mikor az ablakon ki fekszik. Szó szerint. És nem is értem azt amit mond. Mármint tudom, hogy mi az a puszi... de... biztos nem fogok neki azt adni!
- Milyen puszikát? Na azt tutira nem adok! - zavartan még a fejem is megvakarom, bár nevet, de ő mindenen szokott kacagni. Így még ugyan nem tudom, hogy most komolyan gondolta-e. A következő magyarázatán azonban elgondolkodok. Igaz. Valóban mindenképp azt kell csináljam, amit mond, mindegy, hogy lesz-e kocsim vagy sem. Csak az nem mindegy, hogy pénzt kapok-e közben. Mi van ha kitalálja, hogy a kocsi árát dolgozzam le? Ki tudja mennyi időmbe telne az.- Ez igaz. De talán majd egyszer mégis újra átbeszélhetjük az életem végéig tartó csicskáztatást, én nagyon szeretek mindig remlnykedni. Nem akarom, hogy akkor az legyen, hogy tartozok. Nagyon drága egy olyan kocsi. - forgatom meg a szemeimet, de tudom, hogy nem hajlik a felszabadításom felé. Elmondta már, hogy szeret rajtam szórakozni. Mondjuk az sokkal jobb, mint ha a kínzásomban lelné örömét. Fogalmam sincs, hogy milyen programot akar velem, így csak felvázolom a sajátomat, amit nélküle terveznék megtenni. Naná, hogy ez sem tetszik neki. Mondanám, hogy hallgassunk együtt zenét, vagy nézzünk közösen filmet, de... kétlem, hogy megegyezne a stílusunk. De mi az már, hogy megzavartam? Csak vissza hoztam azt az ijesztő bohócot, amit nem tudom, hogy viccnek szánt-e vagy ajándéknak.
- Hát jó, de... nem hiszem, hogy lenne számunkra olyan közös program, amit mindketten élvezhetnénk. Egészen estig? Még a végén a szomszédok félre értik a helyzetet, olyan sokszor járogatok ide...  - általában mondjuk nem szokott érdekelni, hogy ki mit gondol rólam, de azért gyakran töprengek el azon, hogy mi járhat a fejükben az itt lakóknak, ha láttak. Egy fiatal lány egy gazdag középkorú férfinél vendégeskedik. Vajon tudják, hogy ki ez az ember? Mármint azt, hogy egy bűnöző... nem félnek? Én tutira félnék ha az én szomszédom lenne. Amint ellöki magát a kocsitól, hátrább szökök egyet ijedtemben, mert hírtelen történik, én meg még mindig írtózok a közelségétől. Válaszul megrázom a fejem, mintha egyáltalán nem is félnék, de valószínűleg aviselkedésem mást mutat. Tényleg félek. Csak nem tudom mitől. Engem úgy igazán nem is bántott... de elég tudnom azokat, hogy másokat viszont igen. Hisz ő maga is mondta ezt. A szavai valamennyire megnyugtatnak, de mégse. Megkínozni egy fiatalt sem épp normális dolog szerintem. De legalább bátrabb lehetek. Mert az jó, ha nem akar megölni végülis.
- Akkor sem öl meg, ha valamit elrontok munka közben? Vagy ha... nem jövök el egyszer majd? Vagy nem csinálok meg akármit? - kérdezem, hogy megerősítse bennem azért azt is, hogy csak tréfa volt az is mikor megfenyegetett. Még a végén kiderül, hogy azzal is szivat, hogy az alkalmazottja kéne legyek életem végéig. Bár az igaz... tényleg nem ártottam neki semmit. De szerintem Manuel sem. Mégis bántotta. Csak mert nem volt hozzá kedves. Miért kéne mindenki mindenkihez kedves legyen? Nem szimpatizálhat minden ember egymással amúgy sem. - Egyszer láttam valami gagyi filmet, ahol a gyilkos az áldozatát a pincébe zárta... itt van valaki a pincébe? Csak úgy kíváncsi lettem. - jut eszembe hirtelen, mert amúgy a tervem az is lett volna, hogy majd egyszer én magam fedezzem azt fel, de... nem igazán szokott magamra hagyni. Jobb rákérdezni inkább.