Cale & Katniss Devil or Angel?

A busz minél közelebb ér a megállóhoz, az én szívem annál erősebben ver, és fogalmam sincs, hogy miért tartok éppen annak a férfinak a lakásához, aki úgy lett beállítva nekem, mintha valami szőrnyszülött lenne. Mondjuk azok alapján amiket hallottam róla, tényleg az, csak valamiért ott vannak a fejem fölött még mindig azok a kérdőjelek, amelyek miatt még ott van bennem a bizonytalanság és a remény is, hogy nem lehet igaz. Talán jobb lenne az érkezésem előtt telefonálni, csak elfelejtettem elmenteni a számot és közben meg annyi hívást kaptam a hírdetésemnek köszönhetően, hogy fogalmam sincs, hogy melyik tartozik hozzá. Szóval marad a váratlan megjelenésem és a bizakodás, hogy otthon is találom és nem feleslegesen jöttem idáig. Könnyebb lett volna persze taxit hívnom, ami direkt a címre visz, de a busz olcsóbb a kezemből pedig kicsúszott minden pénz. Nem tehetek róla, de amúgy baromi drágaság van és hát nem szeretek spórolni. Nem minntha vettem volna bármi értelmeset is. Néhány ismerősömnek köszönhetően megismerkedtem egy dílerrel, aki amúgy sokkal drágábban árulja a drogokat, mint akitől eddig vettem, de azt hiszem, hogy azt nyakon csípték. Mindegy is. Megáll a busz én meg még akkor is csak ülök az ülésben és eltöprengek azon, hogy talán mégis jobb lenne tovább mennem és elfelejteni mindent. Mert mi van akkor ha minden igaz, amit hallottam? Talán nem éri meg kísértenem a sorsomat, de nem bírok a kíváncsiságommal. Mert ha mégis kiderül, hogy hazugságokkal lett tele tömve a fejem, akkor azt hiszem, hogy bánnám, amiért elszalasztok egy ilyen lehetőséget, meg hát velem tényleg kedves volt. Egyáltalán nem olyan, mintha valami eszelős gyilkos lenne. Rákérdezni persze nem fogok semmire, mert annyira bátor azért még én sem vagyok. Meg ha őszinte akarok lenni, akkor nekem sem esne jól ha valaki csak úgy letámadna ilyen vádakkal. Bajba sem szeretnék sodorni senkit, így majd megoldom egyedül, menet közben pedig kitalálom, hogy hogyan. Sóhajtok egyet és végül utolsónak én is leszállok a buszról, mert már úgyis mindegy. Elő veszem a telefonomat és a JPS-be bepötyögöm a címet, mert akármilyen rossz is a memóriám, de valahogy az nagyon megmaradt az elmémbe. Pedig azon a napon még eszembe se jutott ilyesmi, hogy magamtól oda menjek. Nem mintha tudnám, hogy mit akarok mondani egyáltalán. Tényleg semmilyen tervem nincs, csak sodródni fogok az árral és reménykedek abban, hogy jó vége lesz. Csak valahogy próbáljak olyan lenni, mint a múltkor, hogy véletlenül se vevődjön észre rajtam az az aprócska félelem, amit a fejembe ültettek.
Körülbelül negyed óra sétálás után végül rábukkanok az ismerős házra, így a farzsebembe rejtem a telefonomat és mint aki tudja, hogy mit csinál közelítem meg az ajtót. Egy kis ideig csak állok előtte, végül minden bátorságomat össze szedve kopogok be. Halkan, bizonytalanul és pénz nélkül. Mert ja... ha már itt vagyok és kiderül persze, hogy az én igazam van és jó ember, akkor egészen biztos, hogy megint felajánlom a szolgálataimat.  

Cale & Katniss Devil or Angel?

Még az ajtóban állva sincs fogalmam arról, hogy mi a csudát keresek itt, de valamit biztosan, mert ahelyett, hogy sarkon fordulnék, csak türelmesen várok, és közben próbálom rendbe tenni a fejemben a gondolataimat, hogy ne látszódjon rajtam, hogy mennyire zavart is vagyok. fejben kezdek számolni és az a tervem, hogy ha tízig elérek akkor inkább mégis csak lelépek, de ebben a percben nyílik az ajtó, én meg úgy állok a küszöb másik oldalán, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Nem vagyok őrült egyáltalán, csak valahogy hajt a kíváncsiság. Mert az a barátságos mosoly ahogyan rám néz teljesen ellent mond annak, amiket hallottam. Az aki gonosz, hogy tudja ennyire megjátszani magát, hogy elhiggyem, hogy nem is az? Mégsem bírok olyan lenni, mint először, amikor találkoztunk és csak bízok benne, hogy mégis elég természetesen viselkedek ahhoz, hogy ezt ne vegye észre rajtam.
- Én csak... azt mondta, hogy bármikor jöhetek, ha szükségem van valamire. Akartam előbb telefonálni, de sajnos elfelejtettem a telefonszámot elmenteni és... és most itt vagyok. - válaszolom zavartan és bár egy kicsit hezitálok, de végül mégis belépek a házba. Már úgyis voltam odabent. És akkor sem történt semmi. Miért kéne épp most történnie bárminek is? Csak beszélgetünk, megkérem, hogy találjon nekem ki valami más munkát és közben talán felfedezek majd valamit, amit eddig nem. Nem mintha legutóbb olyan túl sokat láttam volna a házból. Akor még nem érdekelt. Megtorpanok amint meghallom kattani a zárban a kulcsot és félve pillantok vissza rá, majd az ajtóra, és igyekszem nem bepánikolni még attól sem, hogy magánál tartja a kulcsot. Miért nem hagyta benne a zárban? Mintha látná rajtam a félelmet úgy kezd magyarázkodni, én pedig hamar egy mosolyra húzom a szám, hogy tényleg semmi okot ne adjak neki arra, hogy kételkedjen bennem. Mindezt úgy, hogy még mindig semmi célom nincs és pusztán csak abban bízok, hogy minden majd magától fog jönni. A lényeg az, hogy ne gyanakodjon, bár zárt ajtóval azért mintha egy kicsit kezdene elszállni az a bátorság belőlem, ami akkor még ott volt, amikor a fejembe vettem ezt az ostobaságot, hogy ide jöjjek.
- Fő a biztonság. Manapság egyre több bűnőző mászkál szabadon. - motyogom véletlenül sem nézve rá, mert nem akarom, hogy észre vegyen rajtam bármit is. De a bezárt ajtó azért eléggé zavar. Csak az vígasztal, hogy legalább nem az emeletre akar menni velem, mert a horror filmekben például legtöbbször ott történnek a kegyetlen dolgok. Megrázom a fejem, ezzel elutasítva azt, hogy bármire is szükségem lenne és azért is, hogy a hülyeségeket elhessegtessem onnan. Mert még mindig nem úgy néz ki, mintha valami elvetemült őrült lenne. És ez remélem, hogy így is marad és abban is bízok, hogy nem találok semmi olyant ebben a házban, ami ki tudna ábrándítani. Belépve a nappaliba, kicsit eltátom a szám és úgy nézek körbe, mintha még sosem jártam volna ilyen házban. A nagybátyám is gazdag, az a ház sem rossz, csak az a kár, hogy nem az enyém minden ami ott van. De itt valahogy mégis olyan otthonosabb. A fejem ide oda mozgatom, próbálok mindent szemügyre venni, ami olyan lehet, mintha csak csodálkoznék, pedig az igazság az, hogy valami olyant akarnék felfedezni, ami arra utaló jel lehet, hogy ő tényleg egy gyilkos. Bár az olyan tárgyakat gondolom nem legelől szokás hagyni. A kérdése az, ami vissza zökkent a gondolataimból, és rá emelem a tekintetem. Basszus. Most mit mondjak?
- Igen... örült. És köszöni. - hazudom könnyedén, mert biztosan nem fogom elárulni azt, ami valójában történt. Vajon elhiszi ezt? Kicsit össze rezzenek ahogy vállon vereget, de nem mozdulok, csak egy helyben állva figyelem, mert abban bízok, hogy talán majd a reakciója elég árulkodó lesz.  Közben pedig zavartan vakarom meg a fejem, mert nem épp cigire költöttem a munkámért kapott pénzt. De majdnem. És az nem igazán hasznos. Azt hiszem. Bár néha lehet hasznát is venni. Felejtésnek például kurvajó.
- Nem cigizek. Néhány ruhát vettem és a környékünkön nyílt egy kínai étterem. Kipróbáltam. Isteni ételeket főznek ott. - az utolsó állításom legalább nem hazugság, talán csak az a része, hogy abból a pénzből mentem oda. A valóság az, hogy a nagybátyám vitt el, mert kivlételesen jó napja volt. - Igazán szépek ezek a festmények. - vajon tényleg sok pénzt érnek azok? Van alattuk vajon ilyen eldugott széf, amit a filmekben is lehet látni? Annyi mindenre vagyok egyszerre kíváncsi, mégsem tudom, hogy hogyan tudjak meg mindent anékül, hogy szemet szúrhatnék vele, vagy kérdeznem kéne bármit is.   

Cale & Katniss Devil or Angel?

Még mindig olyan kedvesen áll előttem, mint azon a napon is, de valahogy mégsem elég ahhoz, hogy kitisztuljon az agyam mindattól, amit bár sosem hallottam volna. Magamon is érzem, hogy ideges vagyok, és hiába próbálok úgy beszélni, mintha minden rendben lenne, hallom saját magamon is a bizonytalanságot és azt is, hogy nem vagyok biztos saját magamban. De mégsem hátrálhatok már ki, késő megbánnom. Mert ha megfutamodok, akkor azzal elárulom magam. Na meg ha mégsem igaz semmi abból a rémtörténetből, akkor a végén megbántom a viselkedésemmel. Azt pedig igazán nem szeretném. Mert ő jó volt hozzám. Csak én most épp egy kicsit össze vagyok zavarodva. És még mindig nem tudom, hogy jó ötlet volt-e ide jönnöm. Az ahogyan beszél azt sugallja, hogy igen, ugyanakkor ez a sok minden, ami a fejemben van az ellenkezőjét érezteti velem. Egyik felem fél, a másik pedig örül annak, hogy talán végre lehet valaki,  akinek kimondhatom azt a sok szart magamból, ami gyermekkorom óta kísért. De valamiért mégsem bízok benne most már. Főleg azután nem, ahogy bezárja mögöttünk az ajtót. Ezzel mondjuk nem is lenne olyan nagy gond, még hihető is a magyarázata, de az már kevésbé tetszik, hogy magánál tartja a kulcsot. Talán csak paranoiás vagyok. Lehet, hogy máskor is így szokta csinálni, mert éppen ő az aki paranoiás és tényleg a rablásoktól fél. Kissé megtorpanok emiatt, de azért minden erőmmel azon vagyok, hogy ne mutassam még mindig azt ki, hogy mennyire nem tetszik ez. Nem láthatja rajtam a félelmet, mert egy kicsit még én magam is szégyellem amiatt, hogy ezt érzem. Pedig okot sem adott rá. Vagyis eddig. A szavai viszont borzongással töltenek el, ami miatt ismét a bezárt ajtó felé pillantok, és közben azon gondolkodok, hogy hogyan jussak ki azon anélkül, hogy kérném a kulcsot. Vajon a hajamban lévő csatt a segítségemre lenne majd, ha véletlenül a helyzet úgy hozná? Nem mintha tudnám, hogy azt hogy csinálják, de a filmekben elég jól szokott működni. Talán nem kéne annyit néznem a tévét. Egyáltalán nincs rám jó hatással.
- Még az a szerencse, hogy sose találkoztam ilyen emberrel. Eddig mindig aki mosolygot rám, az őszintén tette. - vonom meg a vállam és remélem, hogy ha épp magáról beszél - márpedig nagyon úgy hangzott -, akkor ezzel megérti, hogy semmi kedvem részese lenni semmiféle játéknak. Mert egyre inkább kezdem megbánni azt, hogy ide jöttem. Pedig semmit sem csinál, csak beszél hozzám. De mégis a hideg fut végig a hátamon. Már a múltkor is olyan furcsa volt mikor az újászületésekről magyarázott, csak az a beszélgetésünk előtt senkitől sem hallottam egy olyan történetet, ami még egy horror filmben is durva lenne, nem hogy elképzelni azt, hogy a valóságban is megtörténhet. A nappaliba érve sem leszek nyugodtabb, mégis kíváncsian nézek körbe. Nem azért mert jelentenének számomra bármit is a falon lógó festmények - bár azért azon elgondolkodok, hogy vajon ha megszerezném valamelyiket mennyit pénzt adnának érte -, vagy bármi más, hanem azért, mert egyszerre tűnik izgalmasnak az, hogy kitalálljam, hogy hová rejthet el olyan dolgokat, amivel embereket kínoz. Már ha az igaz. Talán épp az a célom, hogy semmit se kapjak és kimenjen a fejemből az a sok rossz gondolat, ami mostanra olyan mélyen ült oda bele, hogy félek, hogy soha többé nem fog eltűnni. Nem szeretek hazudni - bár néha egész jól megy -, de azt sem akarom, hogy megtudja, hogy többet tudok, mint hinné. Meg persze bajt sem akarok senki fejére. Az enyém eleget abban van már. Vajon elhitte amit mondtam tényleg? Vagy csak még inkább össze akar zavarni? Kinek van igaza?
- Több csomagot inkább nem szeretnék szállítani. Nem azért, mert ne lennék boldog attól, ha mást is azzá teszek... csak még alig ismerem a várost és rosszul tájékozódok. Na meg időm sem biztos, hogy lesz rá. - hazudom megint könnyedén, mert máshogyan nem tudom, hogy mivel bújhatnék ki ez alól. Biztosan nem viszek soha többet senkinek semmit. Ki tudja még mi mindennel tömnék meg a fejem. Pénz ide vagy oda, de... vigye el inkább ő maga az ilyen ajándékokat. Zavaromban mindenfelé pillantok és azon töprengek, hogy mivel tudjak elő állni, hogy minél hamarbb le is léphessek innen és még csak meg se sértődjön vagy bármi. Mert egyre jobban zavar az a bezárt ajtó, meg minden. Ahogyan néz, beszél... vajon csak be képzelem saját magamnak ezt a sok hülyeséget? Vagy pont olyan, mint a múltkor is volt. Barátságos.
- Egy kicsit leülök... de aztán mennem kell. - bólintok és helyet is foglalok a kanapén, de csak épp a szélére ülök, össze szorítom a térdeimet, a kezeim pedig lustán engedem rá és szórakozottan kezdek jétszani a saját ujjaimmal. Közben mélyeket lélegzek és próbálom lenyugtatni magam. Hiszen minden a legnagyobb rendben. Ura vagyok a helyzetnek. Kérdésére rá nézek, elmosolyodok és bólintok. Észrevette, hogy másképp viselkedek. Pedig én igyekszem. Esküszöm.
- Jó..jól vagyok. Csak kicsit mintha melegem lenne. Biztos, hogy az miatt van. - válaszolok végül, és hogy még hihetőbben hassak lehúzom a felsőm cipzárját, miközben idegesen helyezkedek a kanapén, szemeimet még mindig ide oda forgatva a Nappaliban. Vajon tényleg van fegyvere? Ha igen, hol tartsa? Nyelek egyet és ismét vissza nézek rá miközben beszél és kissé felhúzom a szemöldököm. Talán pszichológus? Miért bízhatnék benne? És miért beszél úgy, hogy közben valami fenyegetést is érzek a szavai mögött? Vagy ez is csak a paranoia rajtam ismét? - Köszönöm. De tényleg minden rendben. Csak mostanában rosszul alszok. Rémálmaim vannak. Talán csak a fáradságtól vagyok ilyen. - ez sem a teljes igazság, de azért tényleg álmodom néha furákat. De muszáj valahogyan elhitetnem vele, hogy minden a leganygobb rendben. - Mosdóba kéne mennem. Hol találom? - állok fel hírtelen, és elgondolkodok azon, hogy valakinek talán amíg egyedül leszek szólnom kéne telefonon, hogy hol vagyok. Mert jelenleg senki sem tudja. Csak a biztonság kedvéért. Aztán meg szét is nézhetnék egy picit. Csak kapok valami érdekeset. Ha meg nem, akkor legalább lenyugtatom magam egy kicsit legalább.   

Cale & Katniss Devil or Angel?

A lehető legtermészetesebben kéne vislekednem, mégis érzem magamon, hogy ez nem éppen úgy sül el, ahogy tervezem. Pedig igenis komoly célokkal jöttem ide, csak nem gondoltam bele abba, hogy ennyire nehéz lesz majd ez. Pedignem is történik semmi rossz, csupán csak az agyamban vannak kételyek, ami épp elég ahhoz, hogy hülyeségeket beszéljek. De azok után amiket hallottam valamiért nem olyan könnyű az. Jelenleg is úgy érzem magam, mintha a fejem fölött ott ülne az a két aprócska lény, amelyek folyamatosan duruzsolnak valamit. Az egyikük arra ösztönöz, hogy lépjek le a lehető leghamarabb, a másik pedig inkább azt szeretné, hogy maradjak és tegyek félre minden mást. Mert pénzre szükségem van az igaz. Egy barátra is, akinek ki önthetem a lelkem néha, de a másik ezt megint megcáfolja, mert ha valóban nem jó ember, akkor bizony nem biztos, hogy bármi jó sülne ki abból, ha tovább kísértem a sorsom. De hogyan derítsem ki az igazat úgy, hogy ne kelljen arra nyíltan rá kérdeznem? A kutakodás jut eszembe leghamarabb, viszont azt a társaságában nem tehetem. Így csak várnom kell.
- Milyen csomagról lenne szó? Talán átgondolom. - mert egyébként ha a pénzre gondolok és minden mást háttérbe szorítok, akkor nem is lenne ez olyan rossz ismét megtenni. De mi van ha csak még több minden derül majd ki róla? Na és ha hazugság volt minden? Semmi értelme ennek. Miért találna ki valaki ilyen ostobaságokat egy másik emberről? Végül mégis csak leülök, de csak azért, hogy tereljem magamról a gyanúját, ha az egyáltalán van benne. Egyébként ma épp nem sietek sehová, a nagybátyám is elutazott egy pár napra, szóval egyértelműen hazugság az is, hogy ennyire sietnék. Mert gondolom simán kinyítja majd az ajtót, nem?
- Mikor elindultam otthonról még nem tudtam, hogy dolgom lesz. Már majdnem az ajtó előtt voltam amikor hívtak telefonon és... és gondoltam, hogy ha már itt vagyok azért belépek. Arra a kis időre is. - ezt olyan gyorsan hadarom el, hogy még én is alig értem, hogy miket hordok össze vissza, de magyarázatnak azért remélem, hogy megfelel majd. Tényleg érzem, hogy kezd melegem lenni, de azt hiszem, hogy csak az izgalomtól, ami egyre jobban az uralma alá kerít. Még mindig nem jutottam előrébb még a saját agyamban sem, mert azzal, hogy itt hazudozok nem biztos, hogy túl sokra megyek. Sőt... látszólag semmire. Csak bólintok miközben kibújok a felsőmből, és idegesen kezdem tördelni az ujjaimat amint egy újabb kérdést szegez felém. Tényleg... miben is?
- Nem a rémálmok miatt jöttem. - rázom meg fejem, hogy egy kis időt nyerhessek, mert így jár az, aki nem gondol ki előbb mindent jó alaposan. - Csak beszélgetni szerettem volna, mert egy kicsit egyedül éreztem magam. És meg akartam köszönni a múltkori segítséget. Jól jött. Tényleg. - magyarázom egy vékony mosoly kíséretében, mert bizony azt én is tudom, hogy ez elég gyenge magyarázat. Talán innen is jött a mosdós ötletem. Mert szeretnék szólni valakinek a hollétemről a biztonság kedvéért és felfedezni ezt azt sem lenne olyan rossz. Meg egyébként én tényleg nem vagyok olyan rossz de... ha tényleg annyi értékes dolog van ebben a házban, mi lenne ha rá akadnék valami apróságra? Ami el fér a zsebembe mondjuk, de annál többet ér. Szerintem fel sem tűnne. Hírtelen pattanok fel közben, de nem azt a választ kapom, amire számítottam. Egy nagyot nyelve pillantok rá ahogyan közelebb jön hozzám és közben elő veszem azt az ártatlan tekintetemet is, ami sokszor jól szokott jönni egyes helyzetekben.
- Én őszinte vagyok. - motyogom halkan, és ezt is hazudva. Vajon ő is az lenne, ha rá kérdeznék kerek perec? Bár lehet, hogy jobb lenne nem is tudni a választ csak úgy tenni, mint aki semmit sem hallott senkitől, és megkérni, hogy nyissa ki az ajtót, hogy haza mehessek. Aztán soha többé nem kéne találkoznunk sem. Mégsem bírok megszólalni miközben a hajammal kezd szórakozni, csak a szemébe nézve bólintok, mert ha pisilnem nem is kell, de a msodóba akkor is szeretnék menni. Közben pedig kezem az övére teszem, hogy hagyja abba a hajam csavargatását.
- Nem szeretem ha valaki a hajamhoz nyúl. - és azt hiszem, hogy ez a legelső igazság, amit ma neki mondok. - Tényleg szeretnék a mosdóba menni. Utána pedig haza. Nem akarok megint össze veszni a nagybátyámmal.    

Cale & Katniss Devil or Angel?

Mikor otthonról elindultam, úgy, hogy közben még csak egy terv sem volt kialakul a a fejemben, azt gondoltam, hogy ennél sokkal egyszerűbb lesz majd úgy tennem, mint akiben nincsenek kétségek. De amint ki nyílt az ajtó és szemtől szembe kerültünk egymással, minden magabiztosságom egyszerre tűnt el. Hiába a kedvessége és a szívélyes fogadtatása, folyamatosan azok jártak a fejembe, amiket Manuel mesélt róla. Csak már késő volt megfutamodnom, mert komolyan elhittem, hogy nem leszek gyanús. Pedig esküszöm semmi rossz szándék nem volt bennem. Csak az igazságot akartam kideríteni anélkül, hogy felbosszantanám. Talán ha az ajtót nem zárja be, akkor sokkal könnyebben ment volna úgy tennem, mint aki normális. Mert egyértelműen őrültség volt önszántamból besétálni ide. Bár próbálok mindenféle ócska kifogást kitalálni azért, hogy megmagyarázzam a viselkedésem okát, de valamiért azt látom rajta, hogy nem hisz nekem. Abban bíztam, hogy majd a mosdóban valahogyan össze tudnám szedni magam, majd a lehető legbénább kifogással le is léphetek, de arra nem számítottam, hogy ez ennyire nem fog tetszeni majd neki. Megszeppenve nézek rá mikor megragad a pólomnál fogva, de mielőtt bármit is szólhatanék, a következő pillanatban már a falnak szorítva találom magam, magatehetetlenül. Egy ideig próbálok ficánkolni, hogy kezemet ki szabadítsam a szorításából, de az erőnk nem egyforma, így csak remegve adom fel, de egyáltalán nem akarok bele törődni attól még a sorsomba. Csak fogalmam sincs, hogy mit tehetnék, főleg úgy, hogy még a szájam is befogja, nem mintha képes lennék magamból bármiféle hangot is kipréselni. Össze rezzenek a hangjától és most kezdek félni igazán. Magamban átkozom azt a napot amikor először találkoztunk. Csak beszél és beszél és én igyekszem mindent megérteni, miközben próbálom megmozdítani a kezeimet annak reményében, hogy sikerül valahogyan ki szabadulnom. Nem értem, hogy miért csinál olyan nagy ügyet abból, hogy hazudtam. Ő is. Egyáltalán nem olyan ember, mint amilyennek mutatta magát, szóval kivittek vagyunk. Mégis saját magamra haragszom leginkább, mert azok után amiket hallottam, nem szabadott volna ide jönnöm és azzal foglalkoznom, hogy vajon igaz-e vagy sem. Mert most még egyenlőre nem látom ebből a kiútat. Vajon meg fog ölni? Vagy engem is megkínoz? Mit akar egyáltalán tőlem? Kétségbeesetten próbálok meg bólintani, jelezve, hogy megértettem őt. Nincs kiabálás, sem verekedés. Persze. Mert majd csendben hagyom, hogy azt tegyen velem amit akar.  Nyelek egy nagyon amint le veszi a kezét a számról, és szívem szerint tiltakoznék az ellen, hogy el vegye a telefonomat, de nem merek megszólalni. Így csak mozdulatlanul, ezúttal szembe vele, lapulok a falnak és próbálok nem pánikolni attól, hogy az egyik keze a nyakamon van, a másikkal pedig az arcomat simogatja, miközben úgy néz rám, mint valami pszichopata. Még az arca is más most valahogy, mint amilyennek eddig láttam. Mégis tudom, hogy össze kell szednem magam, mert ha túl hamar hagyom, hogy a pánik a hatalmába kerítsen, akkor egészen biztos, hogy nem úszom ezt meg élve. De vajon el tudnék egyáltalán menekülni? Még jobban reszketni kezdek mikor megfogja a derekam és ellenkezés nélkül megyek vele, mert lehet, hogy ha látja rajtam az együtt működést, akkor könnyebben megúszom majd én is. Meglepetésemre azonban a mosdóba kísér, ahová jönni akartam, mégsem megkönnyebbülést érzek attól, hogy végre elengedett. Értetlenül nézek rá, mikor megszólal és makacsul rázom meg a fejem. Ugye nem gondolja, hogy a társaságában fogok pisilni?
- Csak öt percet kérek. - nézek rá kérlelő tekintettel, bár már mindegy, hogy ki megy vagy sem. A telefonom nála, pedig az volt minden reményem. Közben próbálok észrevétlenül körbe pillantani, hogy megtervezhessem a menekülésemet legalább fejben. De túl kicsi az ablak, ott maximum csak ki kiáltani tudnék. De azt mondta, hogy nem sikíthatok. Vajon komolyan gondolta, amit mondott? - Néhány barátomnak megadtam ezt a címet. Ha nem megyek haza, keresni fognak. - hazudom ismét és bízok abban, hogy ezt legalább elhiszi nekem és nem lesz csak meg dühösebb sem. Közben a szememmel próbálom bemérni a közte és az ajtó közti távolságot és fejben számolom, hogy mennyi annak az esély, hogy úgy szaladjak ki mellette, hogy közben esélye se legyen elkapni. Talán be zárkózhatnék egy szobába, amig kitalálom, hogy hogyan jussak ki a házból. De egyenlőre nem mozdulok, mert nem szedtem össze hozzá minden bátorságomat. Jobban tetszett minden addig amíg kedves volt.

Cale & Katniss Devil or Angel?

Már a mosdóban állva reszketek a félelemtől és nem is értem, hogy mit szeretne most tőlem. Mert az egyértelmű, hogy nem azért akartam ide jönni, amiért az emberek általában mosdóba járnak. És főleg nem úgy, hogy közben ő is itt áll. Ez nem csak hogy kellemetlen, de hátborzongató is és még sosem szerettem volna ennyire ha valaki más is itt lenne most velem és adna valami tanácsot, hogy mi tévő legyek. Mert az utolsó reményem is elszáll azzal, ahogyan megrázza a fejét a kérésemre. Nem akar magamra hagyni, ami nem jó rám nézve. Mert hogyan kérjek segítséget bárkitől is, ha mellettem van? Azt a tervem, hogy az ablakon keresztül hívjam fel a figyelmet arra, hogy fogva tart egy eszement, elengedem ezzel, de még mindig ott van a  lehetőségem arra, hogy mondjuk fejbe kólintsam valamivel, ha elfordulna. Ha mást nem is érnék el vele, de már bőven elég lenne egy kis előny vele szembe. Talán a telefonomat és a kulcsot is könnyen megszerezhetném, csak kell egy megfelelő tárgy hozzá és persze egy pontos ütés. Tudom, hogy mit mondott... még mindig a fülembe csengnek a szavai, de mégsem maradhatok egy helyben, csendben és kivérni a végzetem. Mert csak a jó ég tudja, hogy mit akar velem csinálni.
- Úgy is jó lesz. - motyogom és reménykedek abban, hogy tényleg elfordul. Mert nem szeretek ilyen tehetetlen lenni. Muszáj ki találnom valamit, hogy megmeneküljek. Egyszer olvastam valahol, hogy az emberben mikor szorult helyzetbe kerül, vagy veszélyben érzi magát, akkor sokkal hamarabb elő jön a túlélő ösztöne, és én is ebben bízok. Hogy majd az bátorságot fog adni. Nagyon úgy néz ki, hogy még az sem igazán hatja meg, hogy közlöm vele, hogy bármikor értem jöhetnek a barátaim. A nevetését hallva ismét le veszem róla a tekintetem, és legszívesebben elbőgném magam. Hogy tud valaki ilyen könnyedén mások megöléséről beszélni? Örülök, hogy csak hazugság, amit mondok és nem tud senki a hol létemről, mert sosem bocsátanám meg magamnak, ha miattam bárkinek is baja esne. Nem mintha olyan túl sok embert ismernék itt, de azt a kevés életet sem szeretném kockáztatni, akik körbe vesznek. Nekem pedig minden bizonnyal annyi.
- Tényleg egy őrült... eszelős... - csúszik ki a számon az, amit eredetileg gondolatnak szántam, és arcomat a tenyerembe temetem és csak akkor nézek ismét rá, amikor újból megszólal. Tényleg ennyire egyszerű lenne?  Csak járjak a kedvében és elenged? De mégis miben? Újra azt akarja, hogy rajzoljak, vagy fotózzam le? Vigyek el csomagokat? Vagy mi másban vehetné a hasznom? Miért jó ez egyáltalán neki? Mert végülis ha nem fog bántani cserében, akkor megteszem. De vajon bízhatok is benne? Mit ért aza alatt, hogy jó kislány?
- Mit akar tőlem? - nézek rá értelenül és a felém nyújtott keze láttán hátrébb lépek egyet. Mert nem akarom, hogy hozzám érjen. - Megígérem, hogy nem beszélek senkinek erről az egészről. Úgy teszek, mintha sosem jártam volna itt. De nem tetszik ez nekem egyáltalán. Ha megteszem, amit kér, el mehetek? - ezt mondta legalábbis és én csak reménykedek abban, hogy állni is fogja a szavát.

Cale & Katniss Devil or Angel?

Idegesen kezdem ropogtatni az ujjaimat és érzem ahogy végig fut a hátamon a hideg a nevetésétől. Egyáltalán nem olyan semmi, mint az első találkozásunknál. Ijesztő ez a helyzet és az még inkább, amit kér tőlem. Normális körülmények között persze szívesen dolgoznék neki, mert jóval több pénzt kerestem a múltkor is pár óra alatt, mint bárhol máshol, de jelenleg nem vagyok abban biztos, hogy ezt szeretném. Mert valamiért az a gyanúm, hogy nem tisztességes munkákat bízna rám. Igazából nem is úgybeszél hozzám, mint akinek lenne választási lehetősége. Persze szeretném mindazt, amit mond, csak azt hiszem, hogy nem ilyen áron. Megrázom a fejem, de inkább csak azért, hogy hátha ettől eltűnne minden körülöttem, és kiderülne, hogy csak képzelegek. Hogy a csudába kerültem ebbe a helyzetbe? Ha nem veszek ebbe részt, akkor mi fog történni? Reszkető kezemet végül felé nyújtom engedelmesen miután másodjára is rám szól, mert egyértelműen a tudtomra adta azt már, hogy jobb lesz ha nem ellenkezek. A pénz láttán azonban kikerekedik a szemem és a lelkem mélyén örülnék is neki, de most mintha valami nehéz súly lenne az. Mihez kezdjek olyan pénzzel, ami tisztességtelen? Nem mintha tudnám, hogy milyen munkáról beszél, de biztosan nem azt szeretné, hogy a bejárónője legyek. Legalábbis remélem. Mert gyűlölök takarítani, főzni pedig nem tudok.
- Jó. De mennyi ideig tartana ez? - nézek rá, miközben össze szorítom a tenyerembe az összeget és le engedem magam mellett a kezem. Egy hétig? Kettő? Egy évig? Életem végéig? Ki fogok tudni szállni ebből egyáltalán valaha is? A falnak ütközve, kénytelen vagyok megállni, pedig írtózok ha ilyen közel van hozzám. Hogy működhetnék együtt vele úgy, hogy félelemben tart? A pénzt óvatosan csúsztatom a zsebembe, bár legszívesebben szembe dobnám vele és közölném, hogy keressen magának valaki mást, akivel szórakozthat. De mégsem teszem, mert a gyávaságom nem engedi. Meg hát a pénz is jól jöhet még. Kicsit össze húzom a szemöldököm a kijelentésétől, mert még mindig nem igazán értem ezt. Mit akar a lelkemmel és a szívemmel? Nem akarok az ő tulajdopna lenni, sem pedig a csicskása, aki körül ugrálja majd. Mégis ahogyan beszél úgy hangzik, mintha zsarolás lenne. Vagy hűséget fogadok vagy nem mehetek el és ki tudja mit tenne velem. Mert azt már én is látom, hogy nem normális. Vajon ha ma nem jövök ide, akkor is ez a sors várna rám? Vagy csak azért ilyen, mert felbosszantottam? Lehet, hogy már a legelején tudta, hogy mit akar majd velem...
- Ha nem egyezek bele ebbe, akkor nem mehetek el? - oldalra fordítom a fejem, mikor az arcomhoz ér ismét, majd végül mégis kénytelen vagyok a szemeibe nézni, ahogyan az állam alá nyúlva arra kényszerít. Nincs menekvés a számomra, ebben szinte biztos vagyok. Főleg azután ahogy hallom következő szavait. Még jobban a falhoz lapulok és reménykedek abban, hogy történik végre valami csoda és elenged majd úgy, hogy ne kényszerítsen arra, hogy vissza jöjjek. Vajon csak ijesztgetni próbál, vagy tényleg komolyan beszél? Nem akarok meghalni, főleg nem egy őrültnek a keze által. Mert ha erre rá bólintok, akkor nem lesz vissza út. Bár nagyon úgy tűnik, hogy már most nincs. Vajon a rendőrségre ha elmegyek ott tudnának segíteni? Megvédenének tőle? Eszembe jut az is, hogy úgy teszek, mint aki mindenre rá bólint, aztán számot cserélek, amint ki jutok innen de nagyon is komolynak hatnak a szavai.  Lényegében vagy rá bólintok erre, vagy rábólintok. Nem tűnik úgy, hogy más lehetőségem lenne. De túl nagyok az elvárásai. Mi van, ha nem tudok mindig jönni amikor hív? Vagy ha épp nem hallom meg a telefonomat?
- Mit kéne csinálnom? Én nem akarok bántani senkit. Miért pont én kellek ehhez? - igaz, hogy szükségem van a pénzre és munkára is, de nem szép dolog ezt kihasználni. Végül mégis úgy érzem, hogy sokkal jobb lesz ha bele megyek ebbe. Még ha nem is gondolom annyira komolyan. De valahogy ki kell jutnom innen. Ehhez pedig úgy tűnik, hogy csak annyi kell, hogy elfogadjam az ajánlatát. És a többit valahogy majd kitalálom azután. Mert valahogyan biztos meg lehet szabadulni tőle.
- Rendben. Megteszek bármit. - bólintok rá sóhajtva, de egyáltalán nem jó szívvel. Muszáj  kitalálnom valamit, hogy vége legyen ennek. - Kérhetnék egy kis vizet? - ebbe most nincs semmi játék, tényleg ki van száradva a torkam. De azért megjárta az eszem, hogy hátha magával rángat a konyhába is. Ott sokkal több lehetőségem van megvédeni magam. A nővéremet is megvédtem már egyszer. Magamat is meg fogom tudni.

Cale & Katniss Devil or Angel?

Nem tagadom, elgondolkodok azon, hogy dolgozzak neki, viszont nem kevés kétségem van ezzel kapcsolatba. Megígértem az anyámnak, hogy megpróbálom össze szedni magam, hogy tisztességesen fogok élni, és most itt vagyok egy őrült házában, aki akárhonnan vesszük, de bírtokolni akar. Ez pedig nem tetszik egyáltalán. Mégis a tudat, hogy mennyi pénz van a zsebembe az ő jóvoltából, tetszik. De vajon megúszom annyival, hogy el viszek egy két csomagot? Nem tudom, hogy mennyire működne ez az egész, amit elképzel, mert ha valamit igazán utálok az az, ha valaki parancsolgat nekem. Ő pedig azt teszi és én még mindig nem vagyokelég bátor ahhoz, hogy ellenkezzek vele. Folyamatosan a fülembe cseng az, amiket Manuel mesélt. Én nem szeretném, ha velem is azt tenné. Tényleg életem végéig maga mellett akar tudni? Sosem fogok tudni kiszállni ebből? Bár ha azt nézzük az ő élete hamarabb véget érhet az enyémnél, mert annyival idősebb. Szóval sokkal jobb azt mondani, hogy az ő élete végééig. Nem mintha tudnám, hogy hány éves, még a rendes nevét sem tudom, de az biztos, hogy az ilyen emberek túl élnek bárkit.
- Ezt most, hogy érti? Miért ne érnék haza? Én szót fogadtam... nem teszek semmi rosszat.. - kezd ismét uralkodni rajtam a pánik, mert nem szeretem ha ilyeneket mond. Megígérte, hogy nem fog tenni velem semmit, ha nem ellenkezek, én pedig tényleg azon vagyok. Bár nagyon szeretnék csinálni valamit, hogy ennek vége legyen. Mintha valami rémálomba lennék, amiből nem tudok felébredni. Ez a munka amit ajánl valahogy érzem, hogy nem olyan lesz, mint legutóbb. Akkor türelmes volt és egyáltalán nem kényszerített. Most viszont még azt sem hagyja, hogy legaláb aludjak rá egyet. Soha többé nem akarok vissza térni ebbe a házba, ha egyszer valahogy ki jutok. De tudom, hogy muszáj lesz. Mert hallom minden egyes mondatában, hogy egyáltalán nem viccel. Nincs menekülési utam. Ha élni akarok, akkor az ő szabályai szerint kell játszak. A kérdés csak az, hogy bírni fogom-e ezt. Mert egy-két hétig lehet, hogy elmenne, de hosszú távon nem biztos. Én pedig egyáltalán nem akartam New Yorkban leélni az életem. Terveztem, hogy majd vissza költözök a családomhoz, abban a percben, ahogy helyre áll az életem és sikerül kibékülnöm a nővéremmel. Vajon Tunisban is rám találna? Vagy amit mondott csak New Yorkon belül számít? Sosem kockáztatnám a családom életét. Nem igazán kapok választ a kérdéseimre, mégis annak ellenére is kimondom azt, amiből már talán nem lesz visszaút. Pedig azt a bármit, egyáltalán nem szó szerint értem. Mert azért vannak határok nálam is. Vajon érdekelni fogja, ha valami nem fog nekem tetszeni?
Csak a nappaliig kísér, és nekem olyan érzésem támad, mintha a gondolataimban is tudna olvasni. Vagy csak elővigyázatos. Kicsit morbidul hangzik még tőlem is, de komolyan megfordult a fejemben, hogy egy konyha késsel vetek véget ennek az egésznek. El veszem a vizet, amit felém nyújt, kinyítom azt és iszok egy kisebb kortyot belőle, majd vissza is csukom. Ennyi épp elég volt, hogy ne legyen olyan száraz a torkom. Bár most van annál nagyobb gondom is. Amint meglátom a telefonomat, rögtön utána is kapok, hogy el vehessem tőle, mielőtt meggondolná magát, és vissza dugom a farzsebembe. Ez a telefon az egyetlen ami jelenleg biztonságérzettel tölt el. Nem ülök le, csak közelebb lépek a kisasztalhoz, amin van egy váza, és amig beszél én azt nézem és arra gondolok, hogy ha még egyszer a közelembe jön, akkor csak hozzá vágom azt. Mert az amit kér tőlem teljesen abszurd. Van nekem életem is. Miért kéne csak körülötte forogjon? Tényleg nem csinálhatok soha programot, hogy készen álljak neki ugrálni? És mindezt egész életemben?
- Nem tudok mindig jönni, ha kell. A nagybátyám nagyon nehezen enged el otthonról. És én... én nem tudok hazudni. - vallom be, bár erre azt hiszem, hogy ő is rájött. De a szerződés ugyan minek kell ehhez a munkához? Ha alá írom, akkor vajon tényleg magához láncol azzal? Na és ha nem írom alá mi fog történni? Bólintok elfogadva mindent amit mond, és bízok abban, hogy tényleg csak olyan feladataim lesznek, amiket felsorolt.  - És ha ki akarok lépni? Ki tudok igaz? Elvégre a szerződéseket fel lehet bontani.. - tudom, hogy azt mondta, hogy életem végéig, de azért biztosan van erre valami más megoldás is. Talán kereshetne helyettem valaki mást. Közben a kezemben lévő palackot le teszem az asztalra, hogy helyette kezembe vegyem a vázát, ami szintén elég értékesnek tűnik. Úgy teszek, mintha csak gyönyörködnék benne, de valójában ez most az egyedüli fegyverem ellene arra az esetre, ha megint el kattanna nála valami, vagy mégsem akarna elengedni.