Az orvosok folyamatosan azt mondják, hogy adjak időt a gyógyulásra mind a testemnek, mind a lelkemnek, de olykor roppant nehéz volt türelmesnek lennem és nem aggódni, vagy éppen agyalni a kialakult helyzeten. Egyébként se voltam soha az, aki túlzottan türelmes lenne és rágódásban pedig aranyérmes lennék, ha díjaznák. Régebben anya mindig azt mondta, hogy túlzottan sokat agyalok, vagy pedig a másik végletet követtem el és túlzottan hirtelen vágtam bele dolgokba. Ritka volt az, amikor sikerült megtalálnom a megfelelő egyensúlyt ilyen téren. Régebben is néha pont emiatt voltak félreértések köztem és Kerem között. Most pedig? Most valahogy minden még bonyolultabb és ijesztőbb, mint valaha volt.
Még mindig részben úgy érzem magam, mintha egy idegen házban lennék és részben egy színjátékban rekedtem volna. Van egy édes kisfiú, aki az anyukájának hív, de én nem emlékszem rá, de mégis igyekszem úgy viselkedni, mintha tudnám mit csinálok vagy emlékeznék rá. Ez pedig sokszor nehéz és még inkább elbizonytalanít, mert mégis milyen anya lehettem, ha még rá se emlékszem? Hiába mondja mindenki azt, hogy csodálatos anya voltam, valahogy ezt nehezen tudom elhinni. Az orvosok szerint időbe telik mire visszanyerem minden elveszett emlékemet, vagy az is lehet, hogy lesznek olyan emlékek, amiket örökre homály fog elfedni. Emlékszem arra, hogy mi történt köztem és az apja között az egyetemi éveink alatt, de arra már nem, hogy miként találkoztunk újra 2017-ben, vagy éppen az elmúlt 1-1,5 évünkre, ez pedig még több bizonytalanságot szült a hétköznapjaimba. Még mindig tisztán dereng az, hogy milyen érzés volt az, amikor kóma után az ölelésébe zárt Kerem, egyszerre volt megnyugtató, de ugyanakkor idegen is, míg például Clara vagy anya ölelése ismerős volt és biztonságot adó. Őket nem felejtettem el, minden közös emlékem meg volt róluk. Minden apró csatánk, nevetésünk, mosolyunk és csíntevésünk is. Ezért is volt minden még nehezebb, mert úgy éreztem csalódást okozok és még több fejfájást azzal, hogy nem mindenre emlékszem.
Újra körbepillantottam a nappaliban, mintha valami ismerős dolog után kutatnék, vagy abban reménykednék, hogy hamarosan bevillan egy örömteli emlék, de nem így lett. Helyette a fejem fájdult meg és a mellkasom kezdett kicsit szorítani. Idegesen érintettem meg a halántékomat, majd a telefonomért nyúltam, hogy még a rezgést is végre levegyem, mert az őrületbe kergetett a sok üzenet amivel a családom bombázott folyamatosan. Pár napja levették a lábamról a gipszet, azóta minden még rosszabb lett. Még inkább aggódtak miattam, főleg amikor tudták, hogy egyedül maradtam otthon, mert Kerem elment dolgozni és Atlas pedig iskolában volt. Jelenleg úgy éreztem megfulladok ebben a házban és ismerős helyre vágytam. Felöltöztem és hívtam egy taxit, majd útközben meggondoltam magam és a hajdani otthonom helyett inkább a könyvesboltba mentem.
A könyvek gyerekkoromban is mindig képesek voltak megnyugtatni és most is ebben reménykedtem. Bicegve egyre beljebb sétáltam, kedvesen köszöntem a beosztottaknak és a törzsvendégeknek is. Akad köztük olyan is, aki odajött és érdeklődött, mire igyekeztem a lehető legrövidebben és legkedvesebben felelni. Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideje jöhettem már el „otthonról”, de nem is érdekelt. A telefonomat az irodában hagytam és újra visszamentem a boltba. A lábam egyre inkább sajgott, ahogyan a testem is tiltakozott az eddig megtett lépések miatt, de most még ez se érdekelt. Fájdalmat érezni is kellemesebb volt, mintsem hagyni, hogy a gondolataim őrületbe kergessenek. Felvettem pár könyvet, amiket a vásárlók nem raktak vissza a helyükre és elindultam, hogy mindent a helyére pakoljak, de aztán egyszer csak összecsuklottam az egyik sor között. Hangos puffanással értek a könyvek földet, ahogyan én is. Fájdalmas nyögés hagyta el az ajkaimat, ahogyan a talajjal találkoztam. A lábam borzasztóan fájt és a mankómat is jóval arrébb hagytam. Idegesen túrtam a hajamba, majd amikor meghallottam az ismerős hangot, akkor kicsit megszeppenve fordultam a hang irányába, mintha csak azon kapott volna, hogy tilosban járok és valójában tényleg így is volt.
Nem lett volna szabad megerőltetni magamat, de egyszerűen szükségem volt arra, hogy valamivel lefoglaljam a gondolataimat és kiszakadjak abból a házból, amiben az elmúlt heteimet is töltöttem. Fülem mögé simítottam egy göndör tincset és elmosolyodtam, mintha azzal enyhíthetném azt, hogy a másik fél esetleg haragudjon rám.
- Szia húgi. – közben pedig a könyveket egymásra pakoltam, majd közelebb csúsztam a a szekrényhez, hogy megtámasszam a hátamat. Egyedül nem bírtam volna felállni, így meg se próbáltam. Elfáradtam és a lábam a tudtomra adta, hogy ő erre az egészre még nem áll készen és pihenni akar, így inkább maradtam a földön ücsörögve.

“She is your partner in crime, your midnight companion, someone who knows when you are smiling even in the dark.”

Okkal mondják azt, akik már sokkal tapasztaltabbak nálam, hogy nem szerencsés valakit a saját családunkból, baráti körünkből kezelni, mert az érzelmeink könnyen a józan észen felülkerekednek. Ha a beteg közel áll hozzánk, nehéz racionálisan gondolkodni, nem az érzelmeinkre hallgatni, hanem legalább annyira tárgyilagosnak maradni, mint egy másik beteggel. Nehéz egy lapon kezelni a nővéremet egy szinte idegennel, hiszen sokkal jobban aggódom érte, mint másért. Természetesen nem hallgattam a nálam okosabbakra, és eszem ágában sem volt magam kivonni Damla gyógyulásából. Ragaszkodtam hozzá, hogy segítek neki, mert úgy gondoltam, jobban tudom, mint egy idegen, mire van szüksége, mivel tudok neki segíteni, és mi az, ami igazán hasznos lehet számára. Nem engedtem magam erről lebeszélni, pedig talán jobb lett volna. Okosabb lett volna nem a kezembe venni az irányítást, hanem hallgatni azokra, akik esetleg már beleestek ebbe a hibába és a nehezebb úton tanulták meg ezt a leckét. De nem, természetesen a makacsságom győzött. Egyáltalán nem bánom, mert legalább látom a gyógyulását, szemmel tudom tartani, és amikor engedi magát meggyőzni, akkor kicsit jobb belátásra tudom bírni - mert nem bír a fenekén maradni, főleg, amióta levették a lábáról a gipszet.

Amióta megszabadult a gipsztől, ami egy újabb lépés a felépüléshez vezető hosszú úton, azóta mindenki jobban aggódik érte, ha ezt egyáltalán lehetséges még fokozni. Nem tudok rá haragudni, mert fogalmam sincs, milyen érzés lehet ennyire elveszettnek lenni, emlékek nélkül élni a hétköznapokat, közben pedig úgy tenni, mintha az élet menne tovább. Ezek mellett a fizikai korlátozások nyomasztóak lehetnek, de pont ezért jó, hogy itt vagyunk neki, és korlátok között tudjuk tartani, terelgetni tudjuk, és nem engedjük, hogy butaságot csináljon.

Mintha nem aggódnék érte eléggé, türelmetlenül figyelem hol az órát, hol a telefonomat. Már itt kéne lennie, és az üzeneteimre sem válaszolt. Öt perces késés miatt nem kéne még az ördögöt a falra festeni, de nagyon rossz érzésem van. Nem várok arra, hogy válaszoljon, inkább hívogatni kezdem, mindhiába. Nem várok tovább, azonnal hívni kezdem először a szüleinket, aztán Keremet is, hátha tudnak róla valamit. Az aggodalmam akkor hág a tetőfokára, amikor mindenkitől annyit hallok, hogy nem tudnak róla. Sok mindent nem értem el a telefonálgatással, csak azt, hogy mindenki ideges lett. Hirtelen nem tudom, mihez kezdjek vagy hol kezdjem el egyáltalán keresni, mert abban az egyben biztos vagyok, hogy nem fog idejönni, hiába beszéltük meg. Nem egyszerű ilyen helyzetben nyugalomra bírni magam, amikor azt se tudom, hogy a beteg - mert az - nővérem hol van, mit csinál, jól van-e egyáltalán, vagy esetleg történt-e vele valami baleset. Felelősnek érzem magam miatta, ést most ez a felelősség óriási súllyal nehezedik a mellkasomra. Tanácstalanul nézek magam elé, a másodpercek pedig csak telnek, én meg továbbra sem tudom, mit lépjek. A telefonomra pillantok ismét, és ekkor jut eszembe, hogy pár napja a biztonság kedvéért bekapcsoltam a telefonján helyszín megosztását, így pár pillanaton belül egyszerűen megtudhatom, merre kóborol éppen. Nem állt szándékomban folyamatosan azt figyelni, merre jár, de amióta lekerült róla a gipsz feszegeti a határokat, a teste határait, amiből egyszer baj lesz. Biztos ami biztos alapon kapcsoltam csak be, de most nagy hasznát veszem. Hosszan fújom ki az idáig benntartott levegőt, amikor a térképen ismerős helyen villan fel a pin, ami Damla helyzetét mutatja. Sejthettem volna, hogy hova ment, de bíztam benne, hogy nem a boltban van. A további felesleges idegeskedést elkerülve megüzenem mindenkinek, akit ugrasztottam, hogy merre van Damla, és már úton is vagyok oda. Az óriási dugót elkerülve a metrót választom. New York hátulütője, hogy a nap bármelyik szakában hatalmas dugóba lehet kerülni, a metró viszont az óriási kocsisorok alatt egész gyorsan megteszi az autóval lehetetlennek tűnő távolságot. Az aluljáróból felsietek és gyorsan betájolom magam. Már rég jártam erre, úgyhogy körül kell néznem, hogy biztos jó irányba menjek, de amint ezzel megvagyok, szinte futólépésben igyekszem a könyvesbolt felé. Nem szeretem ennyire figyelmen kívül hagyni az embereket, de most céltudatosan az egyik alkalmazotthoz lépek, és amint helyre igazít, megindulok arra, amerre vélhetően a nővérem van. A sorok között gyorsan kiszúrom, és pont elkapom a pillanatot, amikor a lábai felmondják a szolgálatot.

- Damla… - szólítom meg távolról a fejemet ingatva. Meg kéne dorgálnom, kis józan észt kéne valahogy a fejébe gyömöszölni, de ahogy végignézek rajta, csak segíteni szeretnék neki, és nem tudok rá haragudni. Lassan odalépek hozzá a fejemet csóválva. Nem segítem fel, mert legalább addig sem mozog, amíg a földön van, inkább leülök mellé. Mélyet sóhajtok, mielőtt felé fordulnék. - Nem felejtettél el valamit? - kérdezem végül oldalra biccentett fejjel. Nem gondolnám, hogy elfelejtette, amit megbeszéltünk, inkább csak ki akart szabadulni a mókuskerékből. Nem is ez a baj, mert megértem, hogy nyomasztó ilyen helyzetben élni a hétköznapjait, de szó nélkül nem ignorálhat mindenkit. Pont a helyzete miatt nem.

Az első hibát talán akkor követtem, amikor úgy döntöttem, hogy eljövök otthonról, a másodikat akkor, amikor a telefonomat az irodában hagytam, ezáltal megfeledkezve arról is, hogy válaszoljak az üzenetekre, mert a családom már biztosan aggódott miattam. A baleset óta minden megváltozott ilyen téren. Néha úgy éreztem magam, mint egy kalitkába zárt kismadár, akinek minden léptéről hírt kell adnia, pedig olykor tényleg vágytam a magányra, arra hogy újra normális életet élhessek. Pedig utóbbi annyira távolinak tűnt, mintha soha nem is létezett volna. Hálás voltam azért, hogy ennyire szerető és gondoskodó emberek vettek körbe, de ahogy mondani szokták, olykor a jóból is megárt a sok. Én jelenleg pedig pontosan így éreztem, mert amióta lekerült a gipsz a lábamról, azóta még több volt az üzenet, mintha attól féltek volna, hogy így már semmi se tarthat vissza és megszököm, részben pedig így is lett.
Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi ideje szöktem el otthonról, mennyi ideje nem válaszoltam már egyetlen egy üzenetre se. Egyszerűen csak megszűnt a külvilág rövid időre miután egyedül maradtam a boltban. Az alkalmazottaknak is megmondtam, hogy úgy csinálják a dolgukat, mintha én itt se lennék. Nem akartam nekik se több bonyodalmat okozni, hogy még rám is vigyázniuk kell és részben arra vágytam, hogy láthatatlan legyek. Ne akarjon senki se óvni még a széltől is. Csak szerettem volna kicsit úgy érezni, mintha semmi változott volna meg, de a harmadik hibát akkor követtem el, amikor egyre inkább figyelmen kívül hagytam a lábamat átjáró fájdalmat. Az se segített, amikor kisebb kupac könnyvel akartam odébb bicegni, mert végül a szervezettem úgy döntött, hogy megpróbál észhez téríteni. Ennek köszönhetően pedig hamarosan a földön kötöttem ki.  
A fájdalom még inkább erőre kapott és úgy éreztem magam, mint akit éppen most akar szétcincálni.  Az se segített a helyzeten, hogy nem tudtam igazán tompítani a földdel való találkozást. Arcomra volt írva, hogy mennyire fáj az esés és úgy minden, mintha az élet csak ki akarna nevetni, hogy mennyire is ostoba voltam, amiért hittem abban, hogy rövid időre ismét lehet normális életem. Igazán még nem sikerült kikeverednem a fájdalom ködéből, amikor meghallottam az ismerős hangot és a nevemet. Sietve pillantottam a megfelelő irányba és hirtelen úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit éppen rajta kaptak, hogy tilosban jár. S valójában pontosan ezt tettem.
Nagyon reméltem, hogy nem látta az esést, hogy tudjak szépíteni a helyzeten, de elég volt pár pillanatnak eltelnie, hogy jobban szemügyre tudjam venni az arcát és minden reményem elillant ilyen téren. Nos, ezek után még nehezebb lesz kimenőket kérnem, főleg, ha elárulja majd a többieknek. Figyelem ahogy közeledik, majd leül. én mindeközben pedig próbálom rendezni az arcvonásaimat, gondolataimat. Nem tudom, hogy mit csinál itt vagy miként talált rám, de most egyáltalán nem is érdekelnek ezek. Inkább minden erőmet arra próbáltam összpontosítani, hogy elrejtsem előle azt, hogy mennyire is fáj a lábam.
- A válaszom az lenne, hogy nem. Maximum azt, hogy nem üzenetem már egy ideje a csoportos beszélgetésbe, de abból kifolyólag, hogy itt vagy és ezt kérdezed… - kicsit elhúztam a számat, majd egy sötétlő tincset a fülem mögé simítottam. – Ezek szerint akkor nem véletlen, hogy itt vagy, így biztosan elfelejtettem valamit, de fogalmam sincs, hogy mit. – még a vállaimat is megrántottam, ami talán másnak azt sugallta volna, hogy kicsit flegma vagyok, de ő már ismert annyira, hogy tudja inkább tanácstalan vagyok. – És gondolom nem is arról van szó, hogy otthonról megszöktem, így ki vele mit felejtettem el. – a hangom inkább elveszett volt, mintsem bunkó, vagy számon kérő. Egyszerűen csak fárasztó volt, hogy mostanában mindent le kell írnom, hogy nehogy véletlen elfelejtsem. Mintha nem lenne elég az, hogy a múltam egy darabkáját elfelejtettem, de amiatt hogy állandóan a múlton próbálok agyalni a jelenemben lévő dolgokat is elfelejtem. Ez a rossz abban, ha az ember újra és újra elveszik a ködben.
- Amúgy mióta vagy itt? Láttad azt is? – óvatosan pillantottam rá, mert nem akartam még több aggódást látni az íriszeiben, mint amennyit volt már szerencsém megtapasztalni az elmúlt időben. Csak remélni tudtam, hogy nem látta azt, hogy miként is kötöttem ki a földön. Végül halovány mosoly jelent meg az arcomon, amikor rápillantottam és eszembe juttatott egy gyerekkori emléket. – Emlékszel, amikor anya elől elbújtunk a könyvtárban? Ugyanígy ücsörögtünk ott is, mert még nem akartunk hazamenni. – fura dolog az agy, hogy milyen régi emlékek mennyire tisztán képesek kirajzolódni, de a közelmúltban történteket pedig a köd úgy nyeli el, mintha ezeréve történtek volna.  

“She is your partner in crime, your midnight companion, someone who knows when you are smiling even in the dark.”

Nem csak én aggódom a nővéremért az utóbbi időben a nap huszonnégy órájában, ez már csak abból is nyilvánvaló, hogy pillanatok alatt sikerült jóformán mindenkit ugrasztani, amikor közöltem, hogy Damla nem jött el a megbeszélt időpontra. Egészen addig felemészt a tehetetlenség és a tanácstalanság, amíg eszembe nem jut, hogy a tudta nélkül elcsakliztam pár napja a telefonját és bekapcsoltam rajta a helyzetmegosztást. Amilyen állapotban van, jobb tudni, mikor merre van. Eszem ágában sincs a nyakába lihegni, vagy napjában többször ellenőrizni, éppen hol van, de biztos, ami biztos alapon jó ötletnek találtam - és most ezt bizonyítást is nyer. Nem áll szándékomban közölni majd vele, hogy jöttem rá, hogy a könyvesboltban van, ahol nagyon nem kéne még lennie, mielőtt még úgy döntene, hogy a jövőben kikapcsolja ezt a funkciót. Ha most jól jön, még később is hasznos lehet. A boltban hamar rálelek a szökevényre, aki pont az orrom előtt huppan le a földre. Látom az arcán a fájdalmat, képzelem mennyire sajoghat a lába, és a fizikai fájdalom mellett ezt lelkileg is nehéz feldolgozni. Az amnézia mellett hab a tortán, hogy a teste sem engedelmeskedik neki. Nem szeretnék pálcát törni felette, sem szentbeszédet tartani, úgyhogy csak mélyet sóhajtva leülök mellé és a hátamat a polcnak vetem. A kérdésemre adott válasza egy újabb sóhajra késztet és csak ingatom a fejem, mielőtt ismét felé fordulnék.

- Rossz válasz, de jó felé kapiskálsz - húzom el a számat, hiszen tényleg nem véletlen jöttem utána. A frászt hozta rám és úgy nagyjából mindenkire, ha viszont valóban elfelejtette, nem pedig csak “elfelejtette”, akkor ezt könnyen tudjuk orvosolni a jövőre való tekintettel, és remélhetőleg elkerüljük majd az ilyen helyzeteket. Persze ezen kívül még a makacsságával és az önfejűségével is kezdeni kell majd valamit, ami a nagyobb kihívásnak tűnik jelenleg. - Nem jöttél el az időpontodra - bököm végül ki, miért jöttem egészen idáig utána. - Az már csak mellékes, hogy nem válaszolsz a hívásokra és az üzenetekre - teszem hozzá még azért, hogy érezze ennek is a súlyát. Megértem, milyen nehéz helyzetben van és mennyire nyomasztja jóformán minden, de zárhat ki ilyen szinten minket, amikor mi csak segíteni szeretnénk. - Örülj neki, hogy nem Anto jött összeszedni. Ha kell, ő a vállán cipel ki innen. - Próbálom egy kicsit elviccelni az egyébként komoly helyzetet, mert nem szeretem magamra ölteni a szigorú tyúkanyó szerepet, de most úgy érzem, muszáj tudatnom vele valahogy, hogy jelen helyzetben nem csak saját magáért felelős. Egy-egy ilyen magánakciója mindenkire hatással van. - Tudom, mennyire nyomasztó a sok szabály, meg a korlátok, de a gipsz levétele még nem jelent zöld lámpát. - A lába felé mutatok, ami az előbb látványosan feladta a szolgálatot, és ami miatt pont a padlón ücsörgünk. - Mindenki csak segíteni szeretne, és értem, hogy hiányzik a szabadság meg az önállóság, viszont nem akarhatsz mindent egyszerre. Fokozatosan minden visszaáll a régi kerékvágásba, csak türelmesnek kell lenned. - Megfogom a kezét, hogy ezzel is biztosítsam a támogatásomról és arról, hogy nem leszidni szeretném. Itt leszek mellette, de csak úgy tudok neki segíteni, ha hagyja. És egyelőre nem igazán hagyja.

- Elég ideje, hogy lássam - forgatom a szemeimet rosszallóan, mert pont elkaptam a pillanatot, amikor a lába emlékeztette rá, mennyire nem ott tart még a gyógyulásban, ahol ő azt gondolja. Feszegetheti a határait, a teste viszont emlékeztetni fogja a valós helyzetre. - Nem erőltetheted meg így magad még. Minél kevésbé tartod be az előírásokat, annál tovább fog ez húzódni. - A tekintetemben aggodalommal és komolysággal pillantok rá, a tőlem megszokott szeleburdiságnak most semmi nyomát nem láthatja. Remélhetőleg ez elég nyomatékosító erővel bír. - Nehéz nem emlékezni rá - mosolyodom el végül, ismét a polcnak dőlök és a fejem kissé felemelem. Szinte úgy emlékszem azokra az alkalmakra, mintha tegnap történt volna. - A polcok alatt figyeltük, merre jár, és amikor elég közel volt, akkor direkt az ellenkező irányba szaladtunk tovább. - Elmerengve idézem fel magamban azokat az éveket, amikor még gondtalanul, a jelen nyomasztó terhei nélkül, még gyerekként, boldog gyerekként éltük a mindennapjainkat, és még közel nem sejtettük, hogy a mai nap egyszer ilyen formában jön el. - Már nem vagyunk gyerekek, nem bujkálhatunk itt az időt húzva - szakítom meg szokatlan komolysággal a nosztalgiázást. Várakozóan pillantok rá, és azzal tisztában vagyok, hogy a mai megbeszélt időpontunk kuka, de abban azért bízom, hogy tanul az esetből.

- Sajnálom, teljesen kiment a fejemből. Azt hittem, hogy holnap kell mennem. – az igazat mondtam, nem rémlett, hogy ma kellett volna megjelennem. Valószínűleg még azelőtt leléptem otthonról, hogy a Kerem által rendelt taxi megérkezett volna, hogy elvigyen a kezelésre. Szomorúan pillantottam rá, mert úgy éreztem, hogy pocsék testvér vagyok. Nem csak amiatt, hogy mostanában folyamat a gond van velem, de még ez is, hogy a munkájában is akadályozom. Remélem, hogy most nem másik beteg sínyli meg azt, hogy itt van velem és nem ott.  Anto említésére elmosolyodtam és el is nevettem magam. – Igen, azt hiszem szerencsés vagyok, hogy nem ő jött értem. Bár lehet másoknak feldobta volna a napját és új tiktok sztár született volna. – manapság minden felkerül oda és soha nem lehet tudni, hogy éppen mit kapnak fel az emberek. Hiányzik a testvérem. Lehet, hogy vannak zűrjei, de attól még nagyon szeretem. Mindig vigyázott ránk, a suliban is megvédett, ha valaki bántani vagy csúfolni akart. Csendesen hallgatom amit Clara mond, hol őt nézem, hol inkább a könyveket, mert nagyon szégyellem magam, hogy megint problémát okoztam. Ez nem önsajnálat volt a részemről, hanem inkább őket sajnáltam. Mindenkinek meg volt a maga baja, a maga élete, amit a balesetem felborított és csak még több probléma költözött mindenki életébe. Egyébként se voltam a problémamentes gyerek a családban, elég csak visszagondolni a viharos kapcsolatomra Keremmel. Nem is értem, hogy anya vagy Anto és Clara olykor hogy bírták elviselni azt a sok zűrt, amit mindig magammal hoztam.  
Haboztam, mert nem akartam nyavalyogni, se panaszkodni, de nem csak arról volt szó, amit Clara hitt vagy mindenki más a családban.
- Tudom, és néha tényleg fullasztó tud lenni a sok szabály, pedig tisztában vagyok azzal, hogy csak vigyázni akartok rám, de… - lenéztem a kezünkre és kicsit megszorítottam, hiszen ha ő nem húzta el az érintését követően, akkor én se tettem. – Néha egyszerűen úgy érzem, hogy megfulladok abban a házban. Ott a sok kép, a sok történet, amit meséltetek, de nekem semmi se rémlik. Mintha egy idegen házban lennék. Hiába telnek a hetek, akkor se lesz otthonosabb számomra, és félek attól, ha túl sokáig maradok ott, akkor csak be fogok csavarodni. – ez volt az igazság. Szerencsére eleinte mindenki jónak látta, hogy anyához költözzek haza, de aztán eljött az ideje, hogy haza költözzek a vőlegényemhez és a fiamhoz. Mindenki azt hitte az majd segíteni fog az emlékezésben, de nem így lett. Lehet gyakran mosolyogtam vagy úgy tettem, hogy jól vagyok, nincs semmi baj, de nem ez volt az igazság. Egyszerűen csak még inkább feszélyezett az, hogy nem emlékszem semmire, miközben a fényképek a falakon és polcokon szinte a képembe nevetnek, hogy hát erre se emlékszel?
- Nincs jogom ezt kérni, de esetleg lehet ez a mi titkunk? Nem akarom a többieket is még jobban megijeszteni és több szabályt se szeretnék. Szükségem van arra, hogy néha eljöhessek otthonról. – elveszetten néztem rá, mert reméltem, hogy megérti. – Ígérem, hogy óvatosabb leszek és nem fogom megerőltetni a testemet. Mindig szólni fogok, hogy hova megyek.– kisujjesküre nyújtottam az kisujjamat. Gyerekként gyakran így tettünk és reméltem, hogy most is elfogadja és szövetséget kötünk. Hamarosan viszont a múltra tereltem a szót, kicsit kellemesebb emlékekre vágytam és legalább erre emlékeztem. – Igen, volt olyan, amikor megijedtek tőlünk a felnőttek, mert nem számítottak földön kúszó gyerekekre. Vagy amikor a könyvtáros rosszallóan nézett, mert elkezdtünk anya elől szaladni, mert el akart kapni minket. – kuncogni kezdtem, mert gyerekként vicces volt, de ma már azt is tudom, hogy olykor anya pontosan tudta merre járunk, viszont azért, hogy örömet okozzon belement a játékba, mintha tényleg keresne minket. Újra megjelent egy apró bűntudat, mert az éreztem, hogy a világ legjobb édesanyját kaptam meg az élettől, de közben pedig ott voltak a halott szüleim, akik talán soha nem fognak úgy hiányozni, mint az a nő, aki felnevelt és megmutatta azt, hogy milyen szeretetben felcseperedni. – Igaz, de még nem maradhatnánk kicsit? Majd kikerülnek minket, vagy inkább menjünk az irodába? – rajta állt, hiszen én szerettem könyvek között ücsörögni és ez alól a boltom se volt kivétel. Ha inkább az irodára szavazott, akkor megkértem, hogy segítsen felállni, majd a mankóm segítségével visszasétáltam oda. Leültem és elővettem a telefonomat. Láttam a rengeteg hívást és üzenetet, de nem akartam most velük foglalkozni. Ha pedig maradhattunk még ott a polcnál, akkor rövid időre csak lehunytam a szememet és nagyot sóhajtottam. Viszont idővel mindegy volt, hogy hol is vagyunk, mert ugyanazt kérdeztem meg helytől függetlenül.
- Te hogy vagy? Mi van veled? – arcomra volt írva, hogy tényleg érdekel, nem csak azért, mert nem akarok többet beszélni jelenleg a saját nyomoromról. Fontos volt számomra és régebben mindent megosztottunk egymással és reméltem, hogy most is így lesz. Nem akarom, hogy azt gondolják mindennek rólam kell szólnia, mert nem így van. Nagyon is érdekelt, hogy mi történt vele az elmúlt időben.  

“She is your partner in crime, your midnight companion, someone who knows when you are smiling even in the dark.”

Meg kéne nyugodnom, és valamelyest valóban kevésbé nyomja az a szikla a mellkasomat, ami eddig ránehezedett, de nem örülök neki, hogy ilyen körülmények között találok a nővéremre. A látható fájdalmai miatt talán nem kéne fejmosást tartanom most neki, mégse akarok szó nélkül elmenni a történtek mellett. Nem azért hoztunk pár szabályt, hogy ő megszegje azokat, és mindenki bízott benne, ha kellő teret adunk neki ezek mellett, nem mikromenedzseljük és nem liheg folyton valaki a nyakába, minden rendben lesz. Megértem, mennyire nehéz lehet mindezzel együtt élni az emlékei hiányában, de ha most nem követi az utasításainkat, minden csak tovább és tovább fog húzódni. Mélyet sóhajtok arra, hogy elfelejtette a mai alkalmat. Őszinteséget látok az arcán és csak bólintok, de ez nem jelenti azt részemről, hogy minden a legnagyobb rendben. A testvéreként elnézőbb lennék vele, viszont gyógytornászaként muszáj objektívebben néznem, a másik oldalról is átlátni a helyzetet, és a gyógyulására koncentrálnom. Csak úgy tudok neki segíteni, ha hagyja, de jelen helyzetben eléggé megnehezíti a dolgomat. Anto akármilyen zűrös néha, az említése most mindkettőnket kicsit jobb kedvre derít. Kétséget kizáróan sokan megmosolyogták volna a jelenetet, amint a vállára felkapva vonszolja ki innen a saját testvérét. Viszont a téma továbbra is komoly, és szeretném mindenkorra tisztázni ezt az egészet. Mindenki támogatja, segít és azon van, hogy neki jó legyen, és minden minél előbb vissza állhasson a - közel - normális kerékvágásba. De ha ezt szeretné, akkor neki is tennie kell érte.

Csöndben hallgatom végig az ő álláspontját is, hiszen ahhoz, hogy valóban a legjobbat hozzuk ki a helyzetből, mindenki érzéseivel és gondolataival tisztában kell lenni - főleg az övéivel. És azonnal gondolkodni kezdek valami megoldáson, amint sorolja a kétségeit, és hogy mennyire is nyomasztja az otthonlét. Fogalmam sincs, mit érezhet a mindennapokban, miközben olyan emlékek veszik körül leginkább tárgyak formájában, amikre egyáltalán nem is emlékszik. Csak sejthetem, milyen nehéz lehet ez neki, éppen ezért próbálok kitalálni valami köztes megoldást, amivel kicsit engedek is neki, meg nem is.

- Mi lenne, ha pár napra átjönnél hozzám? Nem ígérem, hogy tudok kivenni szabadságot, de talán jót tenne. Vagy akár Long Island-re is kimehetnénk hétvégén - ajánlom fel a hirtelen eszembe jutó lehetőségeket. Long Island pihenésre tökéletes lenne, oda leginkább gyerekkori emlékek kötnek minket, amikor mindannyian egyszerre bevettük a hat hálószobás “hétvégi házat”, hohgy mindentől és mindenkitől elvonulva sütögessünk, sétáljunk a tengerparton, vagy éppen összehívjuk a rokonságot egy nagyobb kerti partira. Egy pillanatra magukkal ragadnak a nosztalgikus emlékek, de hamar visszatérek a való világba, amikor Damla a kisujját emeli fel kettőnk között. Szeretnék igent mondani azonnal, ha csak a testvéreként ülnék most itt, akkor ezt is tenném. Némi habozás után viszont két kezem közé fogom az övét és leeresztem.

- Ezzel kicsit elkéstél, mert úgy nagyjából mindenki tudja már, mi történt - ingatom a fejem a szemeibe nézve. - Nem lesz több szabály, ha betartod a mostaniakat. És meg kell ígérned, hogy szólsz, ha nem érzed jól magad. Az nem megoldás, ha eltűnsz és nem válaszolsz se a hívásokra, se az üzenetekre. - Biztos vagyok benne, hogy valahogy működőképessé tudjuk tenni ezt a gépezetet, ha tiszta lappal indulunk és innentől kezdve őszintén beszélgetünk nem csak a fizikai hogylétéről. Én is hibáztam, ha ezt érezte a legjobb megoldásnak, és szándékomban áll változtatni azon, amin kell. Ismét elkap a nosztalgia, most a nővéremnek köszönhetően. Ahogy a gyerekkorunkról beszélünk, önkéntelenül is elmosolyodom. Amilyen nehéz volt a kezdeti időszak, és azt éreztem, sosem fogok beleilleni ebbe a családba, annyira jó évek követték a beilleszkedést.

- Nem voltunk könyvtárba valók akkor még… - kuncogok halkan, hiszen akkoriban minden egy hatalmas játszótér volt számunkra, nem igazán éreztük a helyzet és a helyszín komolyságát. Ma már minden szúrós tekintetet, az összes morgolódó megjegyzést, türelmetlen pillantást értek. Gyerekként mindezek ellenére jól tudtuk magunkat érezni.

- Maradjunk - bólintok határozottan, a fejemet a könyvespolcnak támasztom és a plafonra emelem a tekintetem. Jól esik kicsit ülni és érezni, ahogy a stressz és az aggodalom szép lassan alábbhagy. Természetesen még nem teljes a nyugalom, a többiekkel még közölnöm kell majd a fejleményeket, de ezek miatt talán ráérek kicsit később aggódni. Meglepetten fordulok Damla felé, amikor az én hogylétem felől érdeklődik.

- Ömm… - hirtelen azt sem tudom, mit mondjak, vagy ne mondja, csak lélegzetvisszafojtva nézek rá, miközben hezitálok. - Minden rendben - válaszolom végül tőlem szokatlan tömörséggel. Mesélhetnék neki Benről, a váratlan látogatásáról, arról, hogy Antonioval jóformán összeverekedtek, de még én sem igazán tudom hova tenni ezt az egészet. Azt sem tudom, miként címkézzem fel. De a bonyodalmak helyett inkább csak megismétlem magam, mintha saját magammal akarnám inkább elhitetni, mintsem vele. - Minden rendben.

Tudom, hogy csak segíteni szeretnének, de valahogy úgy éreztem, hogy hiába minden, akkor se fognak visszatérni az emlékeim és nélkülük élni most valahogy kicsit lehetetlennek tűnt, pedig tudtam, hogy ez nem a világ vége, de még is fájt és az az űr, ami a lelkem legmélyén tátongott nagyon is zavart. Tisztában voltam azzal is, hogy a családom csak a javamat szeretné, de olykor nehéz elfogadni a tényeket, vagy az összes szabályt, ha közben meg úgy érezzük, mintha részben bezárnának egy olyan helyre vele, ahol nem annyira akarunk lenni. Kerem is mindent elkövetett azért, hogy könnyebbé tegye a helyzetet számomra, számunkra és láttam rajta is, hogy mennyire igyekszik és pont ezért nem volt szívem azt mondani, hogy talán hagyni kellene az egészet a fenébe, mert nem fogok soha emlékezni és talán végre megérdemelné az igazi boldogságot. Főleg, ha figyelembe vesszük mindazt, ami az elmúlt bő egy évtized alatt történt velünk. Miért nem emlékeztem rá, ha anya szerint mindig is csak ez az egy férfi létezett számomra? Akkor most miért csak arra emlékszem, hogy mi minden történt velünk az egyetemi éveink alatt és miként lett vége a köztünk lévő kapcsolatnak, még ha a tűz soha nem is hunyt ki a szívemben? Miért nem emlékszem az elmúlt hónapokra, amikor végre boldogok voltunk és úgy tűnt, hogy már végre minden rosszat magunk mögött hagytunk?
Egyszerűen nem értettem.
Olykor pedig az is megfordult a fejemben, hogy talán rossz csillagzat alatt születtem és miattam történik minden, mert hajdanán azt kívántam, hogy bárcsak olyan családban lehetnék, ahol én is számítok. A kívánság teljesült, de milyen áron? A szüleim életüket vesztették a balesetben, pedig soha nem kívántam a halálukat… azt hiszem…
Amikor Clara megszólalt, sietve pillantottam felé, mert legalább segített kiszabadulni a gondolataim zűrzavaros erdőjéből. Egy pillanatra elgondolkoztam és habozás nélkül rávágtam volna, hogy igen, de aztán eszembe jutott az is, hogy Kerem és Atlas is mennyire örültek, amikor visszaköltöztem a közös otthonunkba. Az emlék a szívembe mart és sóhajtottam, mert újra itt voltam. A saját és mások érdekei között lavíroztam, ahol általában háttérbe szorult mindaz, ami számomra talán jó lehetne, de mi van ha én tévedek és nekik van igazuk?
- Jól hangzik, szívesen kimennék Long Island-re, annyi időre talán még a fiúk is elengednének. – mosollyal az arcomon pillantottam a húgomra, de valójában egyáltalán nem voltam se vidám, se boldog. Elveszett voltam, miközben próbáltam a legjobb döntéseket meghozni, de alapból is nehéz eldönteni melyik a helyes út, ha pedig szitára emlékeztető az elméd, akkor pedig még inkább az. – Csak mi ketten mennénk, vagy másokat is szeretnél meghívni? – kíváncsian csendült a hangom, mert érdekelt, hogy mire is gondolt. Örültem volna annak, ha másokat most nem hívunk meg, de megértettem volna, ha inkább úgy dönt, hogy nem akar kettesben maradni velem most, mert biztosan nem vagyok a legjobb társaság. Szeretnék az lenni, igyekszem, de nem mindig sikerül.
Kissujj eskü dugába dől és hagyom neki, hogy a kezei fogja a kezemet. Szomorúan sóhajtok, mert már előre sejtem azt, hogy nem igazán fogok örülni annak, amit mondani fog és valóban így lesz. Lesütöm a pillantásomat és lehunyom egy pillanatra a szememet, mintha így elszöknék messzire, ahol minden olyan, amilyennek szeretném.
Szomorúan pillantottam rá, de nem tudtam hibáztatni érte, egyszerűen csak nem vágytam az újabb fejmosásra anyától, ahogyan Kerem aggódó pillantását is szívesen elkerültem volna és azt, hogy próbálja magában tartani mindazt, amivel nem akar megbántani. Legalább egyszer üvöltözne velem, kimondaná, hogy milyen felelőtlen vagyok, de talán… talán most majd másként lesz és végre nem a hallgatást fogja választani ilyen téren. Tudom, egy normális ember nem vágyik a veszekedésre, de az is hozzánk tartozott az elmesélések alapján, talán pont ezért akartam, hogy újra megtörténjen, hátha az hozza el a változást az életünkbe.
- Rendben, ígérem, hogy nem fogok többet ilyet tenni. – minden porcikám tiltakozott a szavaim ellen, de még se kezdtem el ágálni az egész ellen. Inkább csak megadtam magamat, hogy ne legyen még több gond velem, pedig szerettem volna olykor kicsit a saját magam ura lenni vagy oda menni, ahova húzott a szívem, de a nyelvemre haraptam és beadtam a derekamat. Még egy halovány mosolyt is kapott a testvérem a szavaim mellé.
Gondolataink kicsit elkalandoznak a múltra, de aztán újra visszacsöppenünk a jelenbe és bólintok arra, hogy maradjunk. Jobb szerettem itt lenni a könyvek között, mintsem az irodámban. Pedig ott is akadt bőven polc, szekrény amik roskadoztak a könyvek súlyai alatt, de itt kint a boltban még is valahogy az egész másabb volt.
Kíváncsian fürkészem őt, miközben a válaszára várok és látom, hogy valami megváltozik, vagy talán érzem. Lehet ez a testvérek közötti kötelék, de kivárok, hogy ő vajon mit is fog elárulni nekem. Megszólal, én viszont nem felelek. Aztán ismét, de még akkor se, amikor pedig harmadszorra, akkor a könyvespolcra siklik a tekintetem és elmosolyodom. Kezéért nyúlok és gyengéden megszorítom, miután ismét őt fürkészem.
- Ahogy én neked, úgy te se tudsz igazán jól füllenteni nekem. – barátságosan csendül a hangom. – Tudod jól, hogy bármi is van, mindig szívesen meghallgatlak. Még akkor is, ha kicsit hiányos a memóriám, de attól még fontos vagy Clara. A szív nem tud hazudni. – s pont ez a szív segített eddig túlélni abban a házban, mert olykor igen is kicsit éreztem, hogy Atlas és Kerem is fontos, csak egyszerűen az emlékeim nem voltak meg, amik ezt megerősíthették volna, vagy aminek köszönhetően biztos lehetnék az egészben. – Sajnálom, hogy nem kérdeztem hamarabb és ennyi galibát okoztam mostanság, de remélem tudod, hogy bármikor számíthatsz rám. – őszintén csendült a hangom, mert így volt. A pillantásomban pedig ott ült a kérdés, hogy valójában hogy vagy hugicám? Aggódtam érte, pontosan ugyanúgy, ahogyan ők értem.

“She is your partner in crime, your midnight companion, someone who knows when you are smiling even in the dark.”

Azt hiszem, jogosan állapítható meg, hogy mindenki hibázott. Annyira Damla javát szerette volna mindenki, hogy csak arra koncentráltunk, minél kényelmesebb legyen a gyógyulásának időszaka, és mindent megtettünk, amit mi jónak gondoltunk. A gond csak az, hogy azt tettük, amit mi gondoltunk jónak. Nem kértük ki a véleményét, nem kérdeztük meg, mitől érezné magát jobban, mitől lenne neki könnyebb ez az időszak, vagy mi venne le egy kis terhet a válláról. Mindenki arra koncentrált, hogy a lehető leggyorsabban a lehető legnagyobb mértékű gyógyuláshoz segítsük, mert akkor talán az élete viszonylag belátható időn belül visszaáll a normál kerékvágásba. Talán itt rontottuk el, és egy kicsit vissza kell vennünk a tempóból, ha valódi eredményeket szeretnénk elérni. Bizonyos keretek között és szabályok mentén, de teret kell neki adnunk.

Magamban gyorsan átértékelve az elmúlt időszakot próbálok olyan lehetőséget felajánlani Damla számára, ami egy kicsit kirángatja ebből a mókuskerékből, és talán egy kicsit sikerül elvonni a figyelmét a mostanában nem túl boldog mindennapokról. Long Island egy igazi paradicsom, így elmosolyodom, amikor ezt a lehetőséget választja. Ha nem akarunk semmivel sem foglalkozni. csak egy kicsit elmenekülnénk a városból, friss levegőt akarunk szívni és az itteni gondokat a hátunk mögött akarjuk hagyni akárcsak egy hétvégére, Long Island tökéletes hely ehhez.

- Nem lesz más választásuk. Ha kell, elrabollak - kuncogok halkan a felvetésre. Kerem nem lesz túl boldog, de ha tudja, hogy jó kezekben lesz Damla, akkor nem hinném, hogy falakba ütköznék. Atlas nem igazán érti, mi történik most az anyukájával, még kicsi hozzá, neki biztos hiányozni fog, hisz nemrég kapta csak igazán vissza, de ha hazaértünk, legalább nagy lesz az öröm. - Ahogy neked jobb - mosolygok a nővéremre. Miatta fogjuk összehozni ezt a rögtönzött kiruccanást, az a fontos, hogy ő jól érezze magát. - Ha csendet és nyugalmat szeretnél, akkor csak ketten megyünk, nem kell mást is meghívni - vonom meg a vállam. - Kirakjuk a napozóágyakat, a napernyőket… Olvasunk, pizzát rendelünk, filmet nézünk, fagyit eszünk… - Már szinte a lelki szemeim előtt látom, ahogy ráérősen semmi fontosat nem csinálunk, egyszerűen csak kiélvezünk egy nyugodt hétvégét, nem aggódunk semmi és senki miatt, és azt tesszük, amihez csak kedvünk van. Mindkettőnkre ráférne egy kis lazítás.

A kisujj eskü most elmarad, már csak azért is, mert nagyjából mindenki tud róla, hogy Damla nem jött el az időpontjára és nem tudtam elérni semmilyen csatornán. Nem szeretném több szabály betartására rávenni, és bízom benne, hogy a mai nap után már könnyebben közös nevezőre jutunk, ha valakinek valami problémája van, akkor beszélni fogunk róla, és nem csak eltűnik, mint szürke szamár a ködben. Nincs azzal gond, ha szeretne kihagyni valamikor egy alkalmat, mert inkább pihenne, vagy sűrűnek érzi a “beosztást”, de tudnunk kell róla. Látom a mosolyán, hogy nem őszinte, de mivel megígérte, hogy nem csinál többet ilyet, bízom benne, hogy ez így is lesz. Nem szokásunk üres ígéreteket tenni egymásnak.

Lehet, az irodában nyugisabb lenne, de most jól esik egyelőre itt ülni a sorok között, a könyvespolcnak támaszkodni. Meglep, amikor rólam kérdez. Az utóbbi időben annyira mindenki az ő gyógyulására koncentrált, hogy a saját problémáinkkal már nem is akartuk terhelni. Elhúzom a számat és a fejemet a polcnak támasztom. Tudom, hogy borzasztóan hazudok, sosem volt az erősségem. Most sem ez volt a célom, egyszerűen csak van most bőven gondja, nem szeretnék még én is neki panaszkodni. - Tudom jól. - Sóhajtva döntöm a fejem Damla vállára és belé karolok. - Nincs mit sajnálnod, egyáltalán nem okoztál galibát. Nem a te hibád, úgyhogy meg ne halljam még egyszer, hogy bocsánatot kérsz. - Finoman szorítom meg a kezét, de azért elég határozottan ahhoz, hogy tudja, komolyan gondolom, amit mondok. Balesete volt, ezért nem neki kell bocsánatot kérnie. Kicsit hagyom ránk telepedni a csöndet, mielőtt végre elmesélném, mi van a “minden rendben” mögött.

- Van valaki… - kezdek bele egy mély sóhajt után végül. - Mármint nem úúúgy… - teszem hozzá gyorsan, mielőtt még bármit is félreértene. - Jár hozzám most valaki gyógytornára és… - megint sóhajtok, miközben én magam is csak a szavakat keresem. - Autóbalesete volt, elég komoly sérülései voltak. Eleinte rettenetes nagy tuskó volt, most viszont… - a fejemet ingatom, miközben felidézem magamban, Ben mennyire más volt még az első találkozásaink alkalmával, és mennyire más most. Amióta tudja, hogy nem kap pánikrohamot, ha hozzáérek, gyökeresen megváltozott a viselkedése. - Valamelyik este részegen állított be a lakásomra, pont akkor, amikor Antonio is ott volt - fordulok Damla felé, mert a bátyánkat ismerve szerintem sejti, hogy Anto nem volt túl boldog a váratlan látogató miatt. - Azóta a kórházon kívül is találkozunk néha. Eddig senkivel nem volt hajlandó beszélni arról, ami vele történt, vagy hogy mit érez, és szeretnék neki segíteni, de… - ismét egy sóhaj, mintha ez segítene bármit is. - Nyilván nem lesz semmi. Nyilván - hangsúlyozom ki erősen, hogy tudja, semmi hülyeséget nem csinálnék. Ben a páciensem, szabályok kötik a kezem. - Csak tudod… Nem is tudom… Ahh… - nyöszörögve temetem az arcomat a kezeim közé és próbálom magam rávenni, hogy kimondjam, amit eddig is sejtettem, viszont még nem beszéltem erről senkivel. - Lehethogyegyicipicitkedvelem - hadarom el levegővétel nélkül, továbbra is a tenyerembe motyogva, mintha abban reménykednék, hogy Damla nem érti meg, amit mondok.

Az ötlete nagyon is jól esik és esélyesen kapásból igent is mondanék rá, ha nem megint másokra gondolnék, hogy ki mit fog szólni. Nem akarok még több galibát, vagy gondot okozni senkinek se. Azt se akarom, hogy Kerem netalán azt gondolja, hogy előle menekülök, még ha kicsit talán így is volt. Nem vele volt a gond, hanem velem. Nehéz úgy meglenni valaki mellett, hogy tudod bármire képes lenne érted, látod a pillantásában a szerelmet, de te még is részben csak egy régi idegent látsz benne. Szeretnék emlékezni az elmúlt éveinkre, nem csak arra, ami az egyetemen történt, de bárhogy próbálom nem megy és talán ez a legnagyobb gond az egész egyetlenben. Túlzottan kutatom az elveszett puzzle darabokat, lehet ha hagynám őket a ködben tovább kóborolni, akkor ha azokat nem is, de új darabokat szerezhetnék, amik tökéletesen illenének a régi helyekre, de annyira nehéz. Félek, hogy attól, hogy az új érzésekből épített darabok soha nem lesznek olyan jók, mint a régiek.
A testvérem válaszára alig hallhatóan elkuncogom magam és őszinte mosoly jelenik meg az arcomon.
- Köszönöm, de tényleg mindent köszönök, amit értem teszel húgocskám. Nagyon hálás vagyok mindenért. – őszintén csendült a hangom és láthatta azt, hogy tényleg komolyan gondolom azt, amit mondok. Sokat köszönhettem neki, meg persze másoknak is a családomból, de valahogy még is ő volt az, aki talán leginkább megértett, aki egyszerre tudott szigorú és gyengéd is lenni. Ő mellettem állt akkor is, amikor mindenki mást nem akartam látni. Ő volt az, aki a legnehezebb napokat, vagyis az első jó pár napot végigküzdötte velem az ébredést követően. Soha nem tudom eléggé meghálálni a sorsnak, hogy ennyire csodálatos családot kaptam hajdanán az élettől. Egy pillanatra elgondolkodom azon, amit mond. – Menjünk csak ketten. – mind a kettőnkre ránk fér egy kis pihenés, amikor semmivel nem kell törődnünk, csak azzal, hogy mi mit is szeretnénk. Ott remélhetőleg semmilyen gond, vagy nyomasztó gondolat nem fog utolérni minket. A lelkiszemeim előtt megjelenik mindaz, amit mond. Már lélekben ott vagyok és egyre izgatottabb leszek. – Nagyon jól hangzik. Tetszik ez a terápia. Esetleg csinálhatnánk belőle rendszert is. Megbeszéljük azt, hogy minden hónap melyik hétvégéjén megyünk ki. Mit gondolsz? – örültem volna annak, ha ebből rendszert csinálunk és régóta nem tűnhettem ennyire lelkesnek, mint ezekben a pillanatokban, viszont azt is könnyedén leolvashatta az arcomról, hogy nem kötelező igent mondania. Ennek csak akkor lenne értelme, ha ő is pontosan annyira lelkesen várna minden alkalmat, mint én. – Anyát meg kellene kérdezni, hogy van-e farönk. Csinálhatnánk tábortüzet is, este hangulatos lenne pillecukrot sütni. – gyerekként nagyon szerettem, meg a sok történetet is, amit a szüleink meséltek, miközben pokrócba csavartuk magunkat, ha hűvös volt. Ha meg meleg, akkor csak elnyújtóztunk a székekben.
Fejemet fejének döntöm, miután nyomok rá egy puszit azt követően, hogy vállamra hajtotta a fejét. Gyengéden viszonzom a kézszorítást és bólintok, még akkor is, ha mélyen legbelül a bűntudat rágja a lelkemet. Nem tudom elengedni azt a gondolatot, hogy nem voltam a legjobb nővére, miközben lehet neki is szüksége lett volna valakire. Igen, szörnyű dolog történt velem. Igen, majdnem meghaltam, de attól még igen is fontos volt az is, hogy vele mi van. Nem szerettem volna, ha mindig minden rólam szólna. Szerettem volna, ha újra közel enged magához, ha újra megosztja azt velem, hogy éppen mi történik vele, mi nyomasztja őt vagy milyen káoszban sétál a felszín alatt.
Amikor ő a csöndet választja, akkor teret engedek neki. Nem kezdem el ismét faggatni őt, megadom az időt, amire szüksége van, hogy ki tudja mondani mindazt, amivel talán még ő maga se akart igazán szembe nézni mostanában. Őt fürkészem, majd amikor meghallom azt a bizonyos szót, akkor kíváncsiság csillan az íriszeimben, de nem mondok semmit se. Továbbra is türelmes vagyok, nem akarom kizökkenteni se őt. Elrejtem a mosolyomat, amit arcomra csalna az „úgy” szó elnyújtásával és közben végig őt fürkészem, egy aprót bólintok, hogy mondja nyugodtan, de a hangommal nem zavarom meg. Mikor a mondandója végére ér, akkor szelíd mosoly jelenik meg az arcomon, majd gyengéden az ölelésembe vonom. Rövid ideig ott tartom, aztán végül kicsit eltolom magamtól, és ha kell, akkor most már lefejtem a kezét az arcáról, majd pedig kicsit megemelem a fejét, hogy a pillantásunk találkozzon.
- Először is örülök, hogy jól vagy. Másodszor meg, mostanában nagyon vonzod a problémás autóbalesetes egyéneket. – próbáltam kicsit viccelődni, hiszen az a fickó se tűnt egyszerű esetnek abból, legalább ezt engedte sejtetni az, amit mondott. Természetesen magamra is értettem az utóbbit, aztán sóhajtottam egyet és megfogtam a testvérem kezét. – Gondolom Antonio nagyon megvédett téged és szerinte inkább el kéne felejtened azt a semmirekellőt? – nem én gondoltam az utóbbit, inkább csak Anton fejével mondtam az egészet, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy milyen is a bátyánk, de mi így is nagyon szerettük őt. – Tudod, az nem baj, ha kicsit össze vagy zavarodva, néha ez remek dolgokat tud magával hozni, egyszerűen csak adni kell időt neki arra, hogy kibontakozhasson a káosz és valami szép vegye át a helyét. – gyengéden megszorítom a kezét, majd aprót sóhajtok, mert emlékszem arra az időre, amikor először megpillantottam Keremet még az egyetemen és minden káoszra, ami eleinte végig kisírét, míg nem egymás mellé sodort minket az élet. – Örülök annak, hogy ennyire megbízik benned és ennyire jól megtaláltátok a közös hangot. Ez nagyon fontos, és mindennek az alapja. – hiszen azt mondta, hogy eddig senkinek se mesélt arról, hogy mi történt vele, de a húgommal kivételt tesz. Meg tudom érteni, mivel hatalmas szíve volt és a benne lakozó szeretetből soha nem félt adni. Gyengéden megsimogattam a testvérem arcát, és ha hagyta akkor újra magamhoz öleltem. – Te is megérdemled a boldogságot, ha pedig úgy érzed, hogy mellette lenne esélyed rá, akkor ne fuss el. Ijesztő tud lenni ez az ösvény, ha rátévedsz, mindig az, de megéri kockáztatni. Én pedig mindig itt leszek neked, ha szeretnél mesélni róla. – komolyan csendült a hangom. Pár pillanatra a könyveket fürkésztem a szemben lévő polcon, mintha azok segítségével könnyebben szavakba önthetném azt, amit szeretnék neki mondani. – Csak kicsit sodródj az árral és élvezd a boldog pillanatokat, ne hagyd, hogy a félelmeid elrontsák azokat. Próbálj meg nem előre aggódni olyanért, ami lehet meg se fog történni. – tudom, hogy ez borzalmasan nehéz dolog, de részben tudtam miről is beszélek. Olykor néha az aggódás és a félelem képes elnyomni az örömteli pillanatokat, pedig mindenkinek szüksége van egy kis boldogságra.

“She is your partner in crime, your midnight companion, someone who knows when you are smiling even in the dark.”

- Akkor ketten megyünk - bólintok határozottan. Ez eldőlt, mást nem látunk szívesen hétvégén, de szerintem senki nem fog emiatt akadékoskodni. Nem kerülte el a figyelmem az előbb az arcán átsuhanó érzelmek, és sejtem, mitől tart, vagy mi ébreszt benne kétséget. Nem tudom hibáztatni érte, hiszen sokkal többről van szó esetében, mint a fizikai gyógyulásról. Nem emlékszik az elmúlt évekre, nem emlékszik a Keremmel eltöltött boldog időkre, a fiára, és mindezek ellenére próbál megfelelni és helytállni otthon is. Atlas miatt lehet a legnehezebb, hiszen egy kisgyerek ezt még nem érti meg; ő egyelőre örül, hogy visszakapta az anyukáját, aki egy ideig nem volt mellette. - Keremmel beszélek majd, ne aggódj. Anyáék pedig elvihetnék Atlast a hétvégére, így neki is lenne programja. - Kerem egész biztos megérti majd, viszont Atlast valamivel le kell kötni, hogy ne az anyukáját keresse és hiányolja. Erre a legkézenfekvőbb megoldás egy hétvége a nagyszülőkkel. Biztos úgy el fogják kényeztetni szegény gyereket, hogy haza se akar majd menni, de most ez nagyon jól fog jönni.

- Hmmm, lássuk csak. Egy hétvége a sok itteni gond nélkül, amikor magunk mögött hagyjuk a mókuskereket csöndben, nyugalomban, telefon és munka nélkül - sóhajtva mélázok el a felvetésen, aztán Damla felé fordulok. - Nagyon is el tudnám képzelni ezt minden hónapban - mosolyodom el izgatottan. Ezt már korábban is kitalálhattuk volna, de azt hiszem, sosem volt akkora szükségünk hasonló kikapcsolódásra, mint eddig. Változnak az idők, ezzel együtt a szükségeink is. - Ez jó ötlet, fel is írom, mielőtt elfelejtem. - Előkapom a farzsebemből a telefonomat és le is jegyzetelem. Úgyis akarok vele beszélni a hétvégéről, akkor már ezt is megemlítem neki.

Sokkal könnyebb volt Damla problémáiról beszélni - legalábbis nekem -, amikor viszont rám kerül a sor kitárulkozás terén, kicsit habozok. Tudom, hogy vele mindent és bármit megoszthatok, egyszerűen csak nem tudom, ebbe miként kezdjek bele. Annyi minden kavarog a fejemben Bennel kapcsolatban, és hirtelen valahogy semminek sincs értelme - annak se, hogy beszélni akarok róla. De mindenképp szeretném kiadni magamból, ami nyomaszt, már csak azért is, mert még senkivel nem osztottam meg ezeket a gondolataimat, hanem egészen idáig szépen csöndben őrlődtem miattuk. Hátha valaki kívülálló tud valami okosat mondani, esetleg észhez térít, amire most nagy szükségem lenne. Ha valaki a szemembe mondaná, mennyire hülye vagyok, hogy egyáltalán eszem magam miatta, sokkal könnyebb lenne lezárni magamban ezt az egészet és eltenni a megfelelő polcra. Végül nagy nehezen összefoglalom dióhéjban a történteket és az arcomat a kezeimbe temetve várom az ítéletet.

- Ugye? Mint a mágnes - emelem fel a tekintetem végre és kuncogva fordulok a nővérem felé. Örülök neki, hogy már egy kis poénkodáshoz is kedve van és mosolyogni látom. - Viccelsz? Bárcsak ennyi lett volna - sóhajtok és megforgatom a szemeimet. - Anto behúzott neki, Ben pedig ezt viszonozta - húzom el a számat, ahogy elmesélem a történteket, és szinte megelevenedik előttem a jelenet, amint ez a kettő majdnem egymásnak esett. Csendben végighallgatom a nővéremet és minden szava úgy cseng, mintha tapasztalatból beszélne. Tudom, mennyire nehéz utat jártak ők be ketten Keremmel, de Ben teljesen más.

- Nem csak egy kicsit vagyok összezavarodva - ingatom a fejem hevesen, szinte pánikolva. - És hidd el, amit te most leírtál, sokkal egyszerűbb, mint amilyen valójában a helyzet. Annak én is örülök, hogy sikerült kiépíteni vele egy bizalmi kapcsolatot, de még ezt is teljesen ingatagnak érzem. Instabil, labilis, egyik nap kedves és képes megnyílni, de tudom, hogy milyen volt, és gondolkodás nélkül rombolt és bántott meg. És azt is tudom, hogy nem az ő hibája, mert nagyon nehéz időszakon ment keresztül, de nem tudom kiverni a fejemből. Másrészt pedig ez minden szempontból etikátlan lenne - sóhajtok fáradtan, mert úgy érzem, ez most sok energiát vesz ki belőlem. - Az is lehet, csak túlgondolom. Sőt, biztosan túlgondolom. - Bennek valószínűleg évek óta nem volt egészséges kapcsolata a külvilággal, és ha a helyében én találnék valakit, aki előcsalogat a csigaházamból, én is szeretnék időt tölteni vele - és nem azért, mert valami különösebbet akarnék tőle. - Azt hiszem, most jobb lesz csak sodródni az árral egy kicsit.

Elmosolyodom azon, hogy Clara mennyire kezébe vette a szervezést, és hogy mindenre gondolt. Egy pillanatra elgondolkozom azon, amit mond, majd sietve bólintok. Tényleg jobb lenne a szüleinknél Atlasnak. Szeret ott lenni és legalább Kerem is tudna kicsit pihenni, biztos vagyok abban, hogy őt is eléggé megviselték az elmúlt hónapok. Még akkor is, ha ennek szinte jelét se adja. – Köszönöm, hogy mindenre gondolsz és azt is, hogy ennyire vigyázol rám. – kicsit elérzékenyülve csendül a hangom, mert hálás voltam mindazért, amit értem tett nem csak az elmúlt időben, hanem egész életünk során, amióta egymás mellé sodort minket a sors. Sokszor úgy éreztem, hogy ezt a sok boldogságot, amit az új családommal érkezett meg az életemben meg se érdemeltem.
Mosolyom kiszélesedik, amint jelét adja annak, hogy tetszik neki a felvetésem. Kicsit meg is könnyebbülök, mert féltem attól, hogy badarságnak tűnhet az, hogy szeretném rendszeressé tenni. – El se tudom képzelni, hogy milyen lehet pár nap pityegések és hívások nélkül. Csak mi, a természet és a kedvenc filmjeink, sorozataink, meg persze a hajnalig tartó beszélgetések, mint gyerekként. – elmosolyodom az emléknek köszönhetően, hogy miként maradtunk fent takarodó után, miként beszélgettünk, majd miként aludtunk el egymás ágyában. – Ha megmondod, hogy mit szeretnél enni, akkor bevásárlok. Mármint házhoz rendelem, legalább nem kell futkosni miatta. – én úgyis otthon vagyok egész nap, így könnyedén át tudom venni a rendelést. Aztán majd csak be kell pakolni a kocsiba a cuccainkkal együtt. – Van olyan sütemény, vagy étel amit szeretnél, ha elkészítenék? – szeretek főzni és sütni. Ez pedig a baleset után se változott, maximum annyiban, hogy kicsit nehézkessé vált a gipsz és mankó miatt, de most már egy fokkal jobb volt ilyen téren a helyzet. Talán ennyi még belefér az általuk állított szabályokba is. Le tudok ülni a konyhában is, nem kell állnom. Afelől meg kétségem se volt, hogy a nyaralóval biztosan minden rendben lesz mire megyünk, mert a szüleink ellenőrizni fogják. Ők nagyon gondoskodóak, még akkor is, ha a gyerekeik már szinte felnőttek és kirepültek a fészekből.
Tudom, hogy nem szép dolog, de valahogy még is elnevetem magam azon, hogy Anton mit is tett. Magam előtt látom a jelenetet, még ha nem is ismertem a másik felet.  Bocsánatkérően pillantottam Clarára, mert őt viszont sajnáltam, hogy a fiúk miatt ilyen helyzetbe keveredett. – Mondanám, hogy meglepő, de ő mindig is ilyen volt. Hamarabb cselekedett, mint gondolkodott. – sóhajtok egy aprót. – Ugye te nem sérültél meg közben? – aggódva csendül a hangom, mert reméltem, hogy nem emiatt szakadt vége a bunyónak. Habozok és elmélkedem, hogy mit is kéne mondanom, de aztán végül csak megfogom a testvérem kezét és megszorítom. – Legalább mondhatjuk azt, hogy ismerik már egymás rosszabbik felét is, ez után már csak jobb jöhet. – próbálok egy kis lelket önteni belé, bár fogalmam sincs abban, hogy ez mennyire sikerülhet. De úgy tartják, hogy minden rosszban van valami jó. Reméljük, hogy ebben az, hogy többé nem fognak egymásnak esni.
Csendesen hallgatom őt, teret és időt is hagyok annak, hogy szavakba öntse mindazt, amit a káoszban érez, ami a lelkében tombolhat. A testvéremet fürkészem, vagy ha továbbra is nekem dől, akkor csak magamhoz ölelem és gyengéden kicsit megcirógatom a karját, ahogyan egy nővér tenné a kistestvérrel, hogy megnyugtassa őt és tudassa vele, hogy nincs egyedül.
- Elhiszem, hogy etikátlan lenne, de ha még is arra felé sodorna titeket az élet, akkor még dönthettek úgy is, hogy átadod őt másnak, vagy pedig nem hivatalosan foglalkozol vele. – hangom óvatosan csendül, mert tudom, hogy Clara nagyon is komolyan veszi a munkáját és ilyen téren a szabályokat is. Tudom, hogy sok mindent kockáztatott azért is, hogy velem is ő foglalkozhasson. – Ami pedig a többit illeti. Talán részben tudom, de lehet még se, hiszen minden bántás másabb, de gondolj erre úgy, hogy már ismered a rosszabb énjét is. Pontosan tudod, hogy mire lehet képes, így ha később visszaesne, akkor legalább ismerni fogod az intőjeleket és tudni fogod, hogy mikor kell megszólalnia a vészcsengőnek. – nem szép dolog, de ez az igazság. Néha jobb elfutni, mint hagyni azt, hogy minket is elpusztítsanak. A fülem mögé simítok egy sötétlő tincset, majd a pillantásomat az övébe fúrom. – Ugyanakkor ne hagyd, hogy teljesen eltakarja bármelyik felhő a napodat, mert ha hagyni fogod, akkor le maradhatsz a legjobb dolgokról is. Plusz szeretjük azt hinni, hogy sok dolog csak a vásznon vagy a lapokon mutat jól, de ez nem így van. Olykor tényleg elegendő az, hogy megérkezik az életünkbe a megfelelő ember, akiért változni akarunk. Csak a változás nem jön könnyedén, megannyi kitérő létezik, megannyi lejtő és domb, amin túl kell jutni mielőtt az út igazán kiegyenesedne. Talán ő pontosan ezt érzi azzal, hogy téged megismert, csak számára is annyira ijesztő és szokatlan lehet ez a helyzet, mint neked. – nem ismerem, így persze ilyen téren csak találgatok, de reméltem, hogy egyszer meg fogom ismerni azt a férfit, aki képes ilyen érzéseket előcsalni a húgomból és ekkora káoszt hozni a szívébe. – Ha túl is gondolod, akkor az azért van, mert hatással van rád, akár beismered, akár nem. – megértően elmosolyodom, majd sóhajtok egyet. – Egy dolgot ígérj meg, hogy nem fogsz elzárkózni, hanem tényleg nyitva hagysz egy kiskaput, miközben sodródsz az árral. Mindamellett inkább majd azon hangokra összpontosíts, amik azt súgják, hogy miért éri meg kockáztatni és ne azokra, amik miatt bezárnád az összes zárat… S ha úgy van, akkor akár az éjszaka közepén is nyugodtan hívj, itt leszek mindig neked.  – őszintén csendül a hangom, miközben reménykedem abban, hogy tudok neki kicsit segíteni. Nagyon szeretnék segíteni, de a kapcsolatok terén biztosan nem én vagyok a legmegfelelőbb minta, hiszen mindig is megannyi hiba és káosz övezte ilyen téren az életemet.  

“She is your partner in crime, your midnight companion, someone who knows when you are smiling even in the dark.”

Szorosan magamhoz húzom a nővérem és pár pillanatig úgy is tartom. Mindkettőnknek szüksége van most erre, ahogy az előttünk álló hétvégére is.

- Ugyan, ne köszönj semmit, ez csak természetes - suttogom halkan, mosolyogva. Nekem semmit nem kell megköszönnie, az évek során már annyi mindent megtettünk egymásért, mivel tényleg ezt érezzük természetesnek. Testvérek vagyunk, elvégre. Nem vér szerint, a mi kötelékünk annál sokkal különösebb, talán erősebb is, hiszen ajándékként csöppentünk egymás életébe, amikor a legnagyobb szükségünk volt a másikra.

Örülnék, ha a körülmények lehetővé tennék, hogy minden hónapban beiktassunk egy ilyen pihenős hétvégét, ezért természetesen nyitottan állok az ötlethez. Jó lenne tudni, hogy mindig lesz alkalmunk feltöltődni egy kicsit, beszélgetni, egymással foglalkozni, elengedni mindent és mindenkit, ami itt van, hiszen az itteni gondok úgyis megvárnak minket. Nem szokásom elmenekülni a problémák elől. de ha egy kicsit elhalaszthatom a megoldásukat, nem fogok nemet mondani a lehetőségre.

- Meg egy üveg bor - szúrom közbe nevetgélve. Gyerekként nyilvánvalóan erre nem volt lehetőségünk, most viszont már nincs senki, aki megszólna minket emiatt. Felnőttünk, akár tetszik, akár nem. Sok minden megmaradhat olyannak, amilyen akkor volt, ugyanúgy beszélgethetünk éjszakába nyúlóan, nézhetünk filmet vagy süttethetjük magunkat a napon, de most már ha akarjuk, megspékelhetjük egy kis alkohollal. - Hagyd csak, elintézem majd. Jól fog esni egy kicsit erre készülni nem csak fejben - legyintek, mert szívesen elintézem a vásárlást, legalább azzal is már a hétvégére kondícionálom magam. - Tessék? - kérdezem meghökkenve, amolyan ezt most ugye nem gondoltad komolyan arccal. - Te csak ne készíts el semmit. A mai nap után meg aztán pláne - emlékeztetem rá, hogy ma sikerült mindenkire a frászt ráhoznia, úgyhogy jobban teszi, ha egy darabig semmiféle magánakcióba nem kezd bele. - Ha nagyon sütni vagy főzni akarunk, majd ott megoldjuk.

A kellemes téma után rátérünk valami egészen másra, amiről annyira nem esik jól beszélni. Tudom, hogy Damla nem fog ítélkezni, mégis olyan furcsa erről beszélni most. Lehet, csak bebeszélem magamnak ezt az egész helyzetet, belelátok valamit, ami igazából nincs is ott, és úgy fogok pofára esni, mint még soha senki a történelemben.

- Hát… Ő nem a szavak embere - jegyzem meg ironikusan, mert Anto valóban gyakran cselekszik előbb és gondolkodik utóbb. De abban a helyzetben szerintem nála minden forgatókönyv vége az lett volna, hogy az ökle találkozik Ben arcával. - Nem, dehogy, csak a frászt hozták rám - nyugtatom meg a nővérem. Amennyire egymással voltak elfoglalva, szerintem hirtelen fel sem tűnt nekik, hogy én is ott vagyok, amíg közéjük nem álltam. A két tesztoszteronbomba mintha totál kizárt volna minden mást. - Nem hiszem, hogy ezután bárminek is jönnie kéne. - Jobb lenne, ha egy darabig - vagy soha - nem látnák egymást. Ben valószínűleg nem, de Antonio biztosan be akarná fejezni, amit elkezdett. Végül, ha már belekezdtünk ebbe a beszélgetésbe, úgy fair, ha beavatom a nővérem az aggályaimba. Sok minden nyomaszt, amit a hétköznapokban megpróbálok a szőnyeg alá söpörni és nem kimutatni, most viszont mégis érzek egyfajta megkönnyebbülést, amikor kiadom magamból a frusztrációmat.

- Tudom, csak… - sóhajtok egy mélyet és próbálom összerendezni a fejemben lévő összevissza gondolatokat. - Nem hinném, hogy arrafelé sodorna az élet. Nem tudom, mi van a fejében, nem látok bele, nehezen ismerem ki, és ez nagyon zavar. - Általában ez nem szokott ennyire bonyolult lenni, szeretném azt hinni magamról, hogy jó emberismerő vagyok, de Ben nagyon megnehezíti a dolgom. Amikor már azt hinném, valamennyire ismerem, előhúz valami újat a kalapból és csak összezavar. - Azt hiszem, kicsit pont ez a baj. Hogy tudom, mire lehet képes - jelentőségteljesen a nővéremre pillantok, majd egy kis szünet után folytatom. - Nem biztos, hogy ezt más körülmények között tudnám kezelni. Szeretném. És megértem, miért olyan, amilyen. Nem is hibáztatom érte, de… - ingatom a fejem, a mondatot viszont nyitva hagyom. Eleinte nem vettem magamra a sértéseit. Nem ismertük egymást, nem töltöttünk még el annyi időt egymás társaságában. Most már viszont nem tudnám ugyanúgy elengedni ezeket a megjegyzéseket a fülem mellett. Már személyesen érintenének. És ki tudja, lehet, hogy holnap pont egy olyan napja lesz, amikor minden rossz, úgy érzi az egész világ ellene van, ő pedig rajtam tölti ezt ki. - Persze, hogy hatással van rám, ezt kár lenne tagadni - vágom rá szinte azonnal. Érzem a pillangókat a hasamban a közelében, és ilyet már évek óta nem éreztem. Egészen pontosan három éve, amikor Elliott még elhitette velem, hogy ő a tökéletes társ. Azóta nem éreztem hasonlót. - Rendben megígérem. Vagy legalább megpróbálom. - A fejemet Damla vállára döntöm és egy pillanatra becsukom a szemeimet. Mintha egy mázsás kő esett volna le a vállaimról, olyan megkönnyebbülést érzek. - Köszönöm - suttogom halkan, miközben a keze után nyúlok, hogy megszorítsam azt. Már nem is emlékszem, mikor beszélgettünk utoljára egy ilyen jót, de minden bizonnyal ideje volt.

- Mindenképpen. – határozottan bólintok, mert lehet nem gyakran ittam alkoholt, de olykor egy pohárka bor azért jól esett. Bár az elmúlt időben erről a szokásomról kicsit le kellett mondanom a kapott gyógyszerek miatt, de most már szerencsére szinte majdnem mindet elhagyhattam és este már nem is kellett bevennem, így nem lesz akadálya. – Rendben, akkor a bevásárlás a te feladatod lesz, majd ma-holnap gondolkodom én is, hogy mire lehet szükségünk, aztán megírom üzenetben. – Még van pár napunk a hétvégéig, így időnk is a bevásárlásra. Remélhetőleg semmi se fog kimaradni a listából, ha ketten állítjuk össze, mert hiába nem a világvégére terveztünk elszökni, attól még jó lett volna, ha nem azzal indítjuk az egészet, hogy egyből valami boltot kell keresnünk, mert valamit elfelejtettünk. Tényleg vágytam arra, hogy kicsit távol legyek mindentől. Érzem a meghökkenését és a szavai csak megerősítenek abban, hogy nem csak a „bevásárlásról” kell lemondanom, hanem még erről is. Próbálok jóarcot vágni hozzá, megértően bólintani, a feltörő sóhajt meg inkább visszanyelem. Szerettem volna kicsit hasznosnak érezni magamat, de ez abban a pillanatban el is illant, amint újabb dorgálást kaptam. – Rendben. – kurtán csak ennyit felelek, miközben ügyelek arra, hogy a mosolyom továbbra is boldogságról árulkodjon és jelét se adjam annak, hogy mit is érzek valójában.
Örültem annak, hogy idővel megnyílt előttem, hogy újra elkezdett kicsit beavatni az életébe, mind abba, ami kétellyel és káosszal töltötte meg az életét. Mindig is szívesen hallgattam meg a testvéreimet és a barátaimat, ha tudtam, akkor igyekeztem segíteni is nekik, vagy csak tanácsot adni, de olykor hittem abban is, hogy már azzal is tudunk valakinek segíteni, ha meghallgatjuk őt. Néha már az is kicsit tud könnyíteni az ember lelkén, ha mesél arról a zűrzavarról, ami benne lakozik, még akkor is, ha a másik nem tudja szétoszlatni azt.
Annak örültem, hogy annyira nem harapódzott el a találkozás, hogy Clara is megsérüljön benne. Biztos voltam abban, hogy ő próbált meg véget vetni az egésznek, olyankor meg könnyedén megeshet az is, hogy baj éri az embert. Arra pedig, hogy nem hiszi bárminek is kéne ezután következnie csak egy megértő mosolyt kap, hiszen ha a másik férfi az élete részese marad, akkor előbb vagy utóbb Anto és az illető újra látni fogják a másikat. Azt meg csak remélni mertem, hogy nem ott fogják folytatni, ahol legutóbbi találkozásról abbahagyták. Már csak a húgom miatt is.
Arra, amit mond, haloványan elmosolyodom, mert ismerem ezt az érzést. Olykor pont annak az embernek a fejébe nem látunk bele, akiébe leginkább szeretnénk. Néha sok idő kell ahhoz, hogy valakit kiismerjünk, de attól még pontosan ez az ember az is, aki a legkönnyebben átjut a falainkon, vagy legalábbis rést üt rajtuk. – Ha továbbra is csak egy idegen lenne, akit kezelsz, akkor annyira nem zavarna, így szerintem teljesen érthető, hogy ezt érzed. – mondom ki azt, amit esélyesen már ő is tud. Ez az illető nem csak egy páciens számára, akinek segíteni szeretne, hanem annál kicsit több. Ez pedig mindent megbonyolít, de néha a bonyolult dolgokból születnek a legjobb dolgok. Kíváncsian fürkészem őt és a kelleténél többször nem szólalok meg, hiszen most az a fontos, hogy ő elmondhassa mindazt, amit érez és kizökkenteni se akartam, mert egyértelmű volt, hogy jelenleg neki se könnyű meglelni a szavakat. – De attól még most már nem tudnád elengedni a szavait vagy tetteit úgy, mint a megismerkedésetek hajnalán. – fejezem be helyette a mondatot, még ha nem is kéri ezt. Ez pedig teljesen rendben van így, hiszen amit egy idegentől elviselünk, azt nem biztos, hogy ugyanúgy le tud peregni rólunk, ha olyan személytől halljuk, aki kicsit kezd fontossá válni számunkra. Mosolyom kicsit felragyog, amikor beismeri, hogy hatással van rá az illető. Remélem, hogy nem fájdalommal fog záródni ez a fejezet az életében, hiszen megérdemli ő is a boldogságot. Csak olykor a boldogság sajnos megannyi bonyodalommal jár és nem is mindig könnyű rálelni.
Sóhajtok egyet az ígéretét hallva, amikor pedig nekem dönti a fejét, akkor átölelem a karommal és szorosan tartom. Nyomok egy puszit a fejére. – Minden rendben lesz, csak ne add fel az első akadálynál. – ennyit suttogok, mert olykor elfutni könnyebb. Én már csak tudom, mert párszor megtettem az életem során, még ha nem is mind rémlik a balesetnek köszönhetően, csak az elmesélésekből tudom.  Ugyanakkor néha most is szívesen megtettem volna, elfutottam volna, de most még is maradtam és igyekeztem kitartani, remélni abban, hogy ez a tornádó is egyszer véget fog érni, még talán azelőtt, mielőtt mindent elpusztítana, ami hajdanán elméletben nagyon is jó volt.

“She is your partner in crime, your midnight companion, someone who knows when you are smiling even in the dark.”

Már szinte érzem annak a nyugalomnak a szelét, ami remélhetőleg pár nap múlva teljesen átveszi mindkettőnk teste és elméje felett a nyugalmat, legalább a hétvégére. Egy-két nap kikapcsolódás is nagyon sokat segíthet, én pedig már idejét sem tudom, mikor hagytam kicsit hátra mindent. Mindig csak a kötelességeimet próbálom teljesíteni, igyekszem megfelelni mindenkinek és minden elvárásnak, hogy senki ne tudjon belekötni semmibe. De talán, ha picit félre teszem az elvárásokat, és csak átmenetileg nem első helyre sorolom azokat, abból még nem lesz gond.

- Rendben, én is írok egy listát majd, aztán összevethetjük a kettőt, nehogy kimaradjon valami. - Nem félek tőle, ha valamit elfelejtünk megvenni, a hétvégénk teljes kudarcba fulladna, hiszen nem egy örökkévalóságig leszünk távol, ráadásul nem is a világ végére tervezünk menni, valami civilizáció nélküli helyre. A városon kívül is léteznek boltok. ha hirtelen valamire még szükségünk lenne, de jó lenne, ha már mindent meglenne, ami kellhet, hogy ott már tényleg csak a pihenésre tudjunk koncentrálni, ne pedig plusz köröket rójunk egy-két kimaradt apróság miatt. Látom Damla arcán, mennyire nem örül az ítéletnek, de tényleg nem szeretném, ha most állna neki tenni-venni a konyhában. Sejtem, mennyire lelkesedik az ötletért, én viszont nem tartom annyira jónak egyelőre. Idővel, ha megerősödik és már terhelhetőbb lesz a lába, nem kell folyamatosan aggódnunk miatta, nehogy hirtelen rosszabbra forduljon az állapota, vagy tegyen egy olyan mozdulatot, ami a későbbiekben még kihatással lehet a gyógyulására, akkor annyit süthet meg főzhet, amennyit csak akar.

Vannak dolgok, amikről még akkor sem egyszerű beszélni, ha tudom, hogy megértő fülekre találok. És most pontosan ezt érzem; tudom, hogy Damla megértő, de valahogy nehezemre esik szavakba önteni mindazt a káoszt, ami a fejemben kavarog. Úgy érzem, nincs se eleje, se vége a mondataimnak, ha egyszer egyet elkezdek, pontosan nem is tudom, hogy akarom befejezni, vagy lesz-e egyáltalán befejezése. Annyi bizonytalanság van most bennem, mint talán még soha. Magamban sem vagyok biztos, a gondolataimban és az érzéseimben sem, abban sem, hogy egyáltalán minek bonyolódom bele valamibe, aminek a végén úgyis csak magamat fogom emészteni. Mert akárhogy is nézem, minél több időt töltök Ben mellett, annál jobban kedvelem. És minél jobban megkedvelem, annál rosszabb lesz pontot tenni ennek az egésznek a végére. Mindenesetre jól esik megosztani az aggályaimat valakivel, aki ha nem is pontosan ugyanebben, de hasonló cipőben járt már.

- Pontosan - bólintok, amikor Damla helyettem befejezi a megkezdett mondatot. Ha Ben továbbra is ugyanolyan lenne, mint bármelyik másik páciensem, nem venném magamra a sértéseit, nem lenne személyes. Egyszerűen eltenném a megfelelő polcra és mennék tovább. De nem már nem csak valaki, aki előre egyeztetett időpontokban megjelenik nálam. Sajnos annál több.

Mélyet sóhajtva döntöm a fejem Damla vállára, és próbálom emésztgetni a beszélgetésünket, hogy honnan hova jutottunk, és hogy eleinte én akartam a körmére nézni, most pedig én érzem magam pocsékul - vagy inkább mindketten. Nagyon remélem, hogy igaza van és minden rendben lesz. Ha nem is most, majd idővel. Jó lenne a szőnyeg alá söpörni egy kicsit mindent, ami miatt zsong a fejem, vagy egy kicsit kikapcsolni az agyam, mielőtt még többet gondolkodok valami olyanon, amin talán tök feleslegesen rágódom. A hétvége erre tökéletes alkalomnak tűnik, egy kis környezetváltozás biztosan segíteni fog máshova koncentrálni. Jól megérdemelt pihenés lesz mindkettőnk számára, az biztos.