Teafüggő vagyok, nem számít, hogy nyár vagy tél van, akkor is mindig teával indítom a napot. Imádom a különleges teákat és sose rettenek attól vissza, hogy új ízt próbáljak ki. Sokan nem szeretik a gyógyteák ízét, de én azokat is szeretem. Sőt, van egy kisebb gyógynövényes kertem is, hogy saját magamnak termesszem meg a legszükségesebb növényeket.
Egyáltalán nem vagyok rendmániás, ami gyakran mások agyára megy, mert képes vagyok itt-ott lerakni dolgokat, ha éppen valami eszembe jut és utána elfeledkezni róluk. Másrészről meg szétszórt is vagyok, mert képes vagyok ezernyi dologba egyszerre belekezdeni, hogy aztán valamiről biztosan mindig megfeledkezzek. Olykor ez beszéd közben is meglátszik, mert elkezdek valamiről beszélni, amit nem fejezek be, de helyette másik témába merülök el.
Segítőkész és kedves vagyok, mert hiszek abban, hogy akár egyetlen jó szóval is képesek lehetünk arra, hogy mások rossznapjából jót csináljunk. Mindig is olyan voltam, aki próbálta megtalálni mindig mindenre a megoldást, így ha valakinek segíteni kell, akkor a végletekig képes vagyok elmenni és nem feladni az első akadálynál. Ebből adódik az is, hogy eléggé makacs és kitartó teremtés vagyok.  
A család számomra nagyon fontos. Sok mindent köszönhetek anyának, ugyanakkor a vérszerinti szüleimre nem gyakran gondolok. Talán csak akkor, amikor kimegyek hozzájuk a temetőbe. Ezt a tényt viszont nem hangztatom, mert félek attól, hogy emiatt mások elítélnének, vagy rossz embernek tartanának.
Az érzéseimről, félelmeimről nehezen beszélek. Szívesen meghallgatok másokat, próbálok segíteni, ha tudok, de ha magamról kell mesélni, beszélni, akkor zavarba jövök és úgy viselkedem, mint aki hirtelen elfelejtette azt, miként is kell beszélni.
Kicsit heves természetű vagyok. Olykor elveszítem a türelmemet és olyan vagyok, mint egy buldózer. Ezen próbálok változtatni, de nem olyan könnyű. Néha az segít, ha arra gondolok, hogy a fiamnak nem ilyen példát szeretnék mutatni, ugyanakkor az apjával gyakran pontosan ennek köszönhetően adódnak a félreértések és emiatt üti fel a fejét egy-egy veszekedés.
Jelenleg viszont kicsit olyan vagyok, mint egy kisgyerek, aki képes rácsodálkozni ízekre, a világban zajló dolgokra és emberekre is. Annak köszönhetően, hogy az emlékeim egy része elveszett, elveszettnek érzem magam és gyakran bizonytalanná válok. Arról se szabad megfeledkezni, hogy gyakran emésztem magam amiatt, hogy vajon milyen anya lehettem, ha most nem emlékszem rá. Tényleg jó anya voltam, ha pedig az voltam, akkor miért nem emlékszem rá? Miért nem villan be semmi se, amikor rám néz? A családom azt mondja, hogy remek anya voltam és bármire képes lettem volna érte. Remélem, hogy tényleg így van és egyszer újra olyan anyukája lehetek, mint amilyet minden gyermek megérdemel.

2018.: Atlas Medine megszületett

Kevesen ismerik a múltam minden apró részletét, de ez az év volt az, amikor a változás szele felkarolt és egy jobb helyre vitt. Talán, ha tudnák miként is érzek a vérszerinti szüleim iránt, akkor a kedves és barátságos lány helyett szívtelennek gondolnának. Esélyesen emiatt se beszélek róla, mert félek attól, hogy az emberek megítélnek és megerősítenek abban, hogy rossz ember vagyok, amiért jobban kötődőm azokhoz, akik befogadtak, mint hozzájuk. Mindennek ellenére is minden évben kilátogatok a sírjukhoz.  
Apám idegesen dobolt az asztalon, már nagyon menni akart, anya pedig valamit magyarázott. Én nem figyeltem rájuk, még a süteményt majszoltam, miközben egy dallamot dúdoltam a fejemben, hogy kizárjam őket. Nem is tudom, hogy pontosan mit ünnepeltünk, mert már idefelé se volt teljesen békés a hangulat, de úgy tűnt, hogy a vihar elillan, ahogyan egyre közelebb érünk az asztalunkhoz, de ez csak a jól megszokott látszat volt, ha mások is láttak minket. Próbáltam beszélni velük, de ők pár válasz után csak annyit mondtak, hogy „Ne most.”, ahogyan a legtöbb esetben tették. Most se szólt a zene az autóban, hogy azt hallgassuk miközben elindultunk haza, helyette ott volt a szüleim veszekedésének a hangja. Táskámból kihalásztam a fejhallgatómat, majd bekapcsoltam a zenét, hogy részben elnyomja a hangjukat és magamhoz öleltem a macimat is, amit szintén a rózsaszín hátizsákomba rejtettem el. Szememet becsuktam és azt kívántam, hogy bárcsak olyan helyen lehetnék macival, ahol minket is észrevesznek és szeretnek. Ahol a bűzös dohányfüst helyett inkább az ételek finom illata lengi körbe a lakást, vagy éppen a poharak és tányérok csörömpölése helyett a zene adja a ritmust, vagy a veszekedések helyett nevetés hangja tölti meg élettel az otthont…
A következő emlékem már az, hogy kórházban vagyok. Mindenki nagyon kedves és barátságos volt, sokszor meg is nevettetek, vagy gyönyörű rajzokkal tarkították a kezemen lévő gipszet. Egyszer kérdeztem a szüleim felől, mire csak annyit mondtak „Minden rendben lesz, most az a fontos hogy pihenjek és meggyógyuljak.” A napok egymást váltották, majd a hetek is, de a szüleim nem néztek be hozzám. Gondoltam elfelejtettek, ahogyan máskor is elfelejtették azt, hogy ott vagyok a nappaliban, amikor éppen veszekedni kezdtek, de aztán kiderült, hogy nem erről van szó. Nem értettem, hogy miért olyan komor mindenki, miért nem mosolyognak, mint máskor tették. Egymásra néztek, mintha azt akarnák eldönteni, hogy kiközölje a hírt velem, hogy a szüleim meghaltak. Valószínűleg sírást vártak a felnőttek tőlem, de én csak magamhoz öleltem a macimat és lehunytam a szemet. Én okoztam volna? A kívánságok néha tényleg valóra válnak? Én nem akartam, sajnálom.
A felnőttek aggódva és érdeklődve fordultak felém a következő napokban, mígnem egy nap a kedvenc ápolóm azt nem mondta, hogy ideje csomagolnom, mert vár rám egy nagyon jó hely. Egy hely, ahol sok gyerek él és sok móka vár rám. Ma már tudom, hogy ő az árvaházra gondolt, de én akkor úgy gondoltam, hogy arra a helyre gondolt, ahova pár héttel később kerültem az árvaházból.
Egy kedves néni értem jött és azt mondta, hogy vele fogok élni. Én boldogan követtem őt, mert a mosolya elvarázsolt, a kedvessége pedig melegséget csempészet a szívembe és néhányszor már találkoztam vele a kórházban is, amíg gyógyultam. Alig hogy beléptük a házába, úgy éreztem, mintha Télanyó házába érkeztem volna meg. Minden fel volt díszítve, hiszen karácsonyig már csak pár nap volt. Sütemény illatú volt a ház és gyerekek rohangáltak nevetgélve. Hatalmas szemekkel néztem körbe, a szívem hatalmasat dobbant és úgy éreztem, hogy végre otthon vagyok, majd édesen elmosolyodtam, ahogy Anne nővér szavai eszembe jutottak, mert igaza volt. Sok gyerek várt rám és megannyi móka.



Amikor az első nagy szerelem ránk talál, akkor úgy érezzük, hogy örökké fog tartani és azt a boldogságot semmi se rohanthatja el, mert örökre velünk fog maradni. Én legalábbis pontosan így éreztem az egyetem első évében, amikor találkoztam vele. Miért is hittem volna, hogy egyszer elillanhat, ha gyerekkorunktól fogva erről szóltak a mesék, hogy a szerelem ereje bármit képes legyőzni. Az egész olyan volt, mintha a világ kivirult volna, színesebbé és boldogabb helyé vált volna, mint amilyen valójában volt. Mintha egy olyan részemet kaptam volna vissza, amiről soha nem is tudtam, hogy hiányzik. Sok-sok év távlatából is tisztán emlékszem a félénk, szemüveges srác a mosolyára, aki képes volt elrabolni a szívemet. A sok együtt töltött pillanatra és édes szóra, amitől hevesebben dobbant a szívem. Az órákon át tartó beszélgetésekre, vagy miként jártunk olykor tilosban, vagy arra, hogy míg az eső áztatta utcáról mások menekültek, ő megfogta a kezemet és magához húzott, hogy az egyik házból kiszűrődő zenére táncoljunk. A hónapok egymást váltották, miközben a kapcsolatunk egyre inkább kivirágzott, ahogyan tavasszal a természet. Tőle szárnyakat kaptam, de ahogy lenni szokott, ha túl közel repülünk a naphoz, akkor a szárnyunk megperzselődik.
Kezem megremegett, amikor a két csík megjelent a teszten. A pánik könnyedén ölelt magához, hogy szép lassan megbénítson. Könnyeim arcomat áztatták, ahogyan az esőcseppek az ablaküvegen folytak végig. Újra a kezemben lévő tesztre pillantottam, majd lerogytam a fürdőszoba padlójára. Rettegtem, hiszen ott voltak az álmaink és a terveink, amikben nem szerepelt a gyerek, legalábbis nem ilyen fiatalon. Féltem attól, hogy netalán örökre megutál, és emiatt fogom őt elveszíteni, amikor még alig kaptam ebből a felemelő boldogságból, amit neki köszönhetően ismertem meg. A hetek egymást váltották, a falevelek lehullottak és a hideg egyre inkább beköszöntött, de a titkomat továbbra is megőriztem. Még anyának se szóltam róla, mert féltem attól, hogy csalódna bennem.  
Sokszor hitegetjük magunkat azzal, hogy csak a tökéletes időpontot keressük arra, hogy megosszunk másokkal egy bizonyos hírt, de aztán mindig azt mondjuk, hogy ez a pillanat se volt tökéletes hozzá, viszont valójában csak felmentést keressünk a gyávaságunkra. Mire pedig elhatározzuk, hogy többé nem leszünk gyávák, addigra az élet újra mindent megkavar. Emlékszem az ismeretlen nőre, aki odajött hozzám, hogy minden rendben van-e, emlékszem arra, amit az orvosok mondtak, hogy spontán vetélésem volt. Emlékszem arra, hogy miként hajtogattam azt, hogy az nem lehet… Pánik helyett pedig új társat kaptam magam mellé, még pedig a bűntudatét. Még anya ölelése, puszija és gyengéd szavai se voltak képesek megvigasztalni azon az estén.
Pár nappal később azt hitte már alszom, így magamra hagyott, hiszen ha sok gyereke van az embernek, akkor mindig akad tennivaló és így is sok estét virrasztott át mellettem a történtek után. Alig hogy becsukódott az ajtó, ismét kinyílt, éreztem, ahogyan a matrac megsüppedt, majd megéreztem az ismerős ölelést is. Haloványan elmosolyodtam, de nem fordultam meg. A húgom volt az, Clara. A testvéreimmel mindig is jól kijöttem, de talán mindig is ő állt hozzám a legközelebb. Ő volt az első, aki megtudta, aztán pedig anya, hogy babát várok, most pedig fordult a sorrend. A telefonom képernyője folyamat világított, folyamatosan pityegett még ennyi nap elteltével is, ahogyan jöttek sorra a hívások és üzenetek, de nem feleltem egyikre se, míg nem egyszerűen le nem merült.
Nem mentem vissza az egyetemre, nem válaszoltam egyetlen egy hívásra és üzenetre se, miközben a napokból hetek lettek. Többször járt nálunk, de sose nyitottam neki ajtót, míg nem egyszer anya végül ajtót nyitott neki. Azt mondta nem vagyok otthon és ne keressen többé. Sose hallottam anyát még hazudni, de akkor nagyon hálás voltam neki, amiért megtette. Ott álltam az ablakomban és figyeltem a távolodó alakját. Még egyszer hátranézett és talán észrevett, de aztán úgy sétált el, mint egy reményvesztett ember tenné.
Nehezen, de végül beadtam a derekamat, hogy terápiára menjek, közben pedig egyetemet váltottam és más szakot választottam. A tanulásba menekültem és új álmokat találtam magamnak, hogy életben tudjak maradni. Menekültem, de a családom mindig mellettem állt, és ezért örökké hálás leszek nekik, mert tudtam, hogy mindig van egy menedék számomra, ahol szeretni fognak a hibáim ellenére is és van egy hely, ahol mindig biztonságban érezhetem magam és elbújhatok a világ elől.





Fogalmam sem volt arról, hogy pont annál a cégnél töltött be vezetői pozíciót, ahova jelentkeztem. Ha tudom, akkor biztosan elkerültem volna messzire. Mind a kettőnket váratlanul ért, amikor a folyóson egymásba botlottunk. Hazugság lenne azt mondani, hogy felhőtlen volt a viszonyunk. Én ott hordoztam a veszteség sebét, te pedig a sértettséget, mert fogalmad se volt arról, hogy miért is fordítottam neked hátat egykoron.  Meg kellett tanulnunk együtt dolgozni, de míg olykor félreérthető helyzetekbe keveredtünk, egymáson felejtettünk a pillantásunkat, addig máskor pedig imádtuk a másikat bosszantani, megnehezíteni egymás dolgát. Imádtad az orrom alá dörgölni azt, hogy hamarosan megházasodsz, de akkor mégis miért zavart téged, ha valaki átölelt, vagy megnevetettet? Hiába tátongott egy szakadék közöttünk, akkor is ott volt egy ingoványos és rozoga híd, amin olykor megpróbáltunk közelebb kerülni egymáshoz. Pedig tudtuk jól, hogy nem lenne szabad.
Miért akartál eltölteni egy napot velem? Miért szegted meg a szabályt és vajon én miért tettem hasonlóan? Miért lettem az a nő, aki soha nem akartam lenni? Mert olykor a szív képes felülírni mindent. Az a nap volt hosszú évek óta a legcsodálatosabb nap az életemben. Biciklivel felkerestünk megannyi helyet, jártunk a parton, beültünk eldugott éttermekbe, míg nem hagytuk, hogy a szenvedély tüze mindent felemésszen és elégessen mindent, amiben hittünk.  
Amikor a hajnal ránk talált, akkor nem volt maradásom. Még egy utolsó csókot leheltem arcodra és csak egy levelet hagytam magam után. Képtelen lettem volna az az ember lenni, aki nem csak rávesz valakit, hogy megcsalja a mennyasszonyát, de még miatta is menjenek szét. Sose akartam ez lenni, de a szívemnek nem tudtam megálljt parancsolni. Hazaérve sietve pakoltam össze, hogy felüljek a legelső gépre, ami indul. Nem számított, hogy hova visz, vagy mihez kezdek ott, egyszerűen távol akartam kerülni ettől a helytől, ami mindig összetörte a szívemet. Több héttel később jöttem rá, hogy a gyermekünket hordom a szívem alatt, de még ekkor se jöttem vissza. Fogalmam sem volt arról, hogy mit mondhattam volna neked, ahogyan azt se bírtam volna elviselni, ha más nő oldalán látlak. Arról pedig fogalmam sem volt, hogy lefújtad az esküvőd. És ott volt még a félelem is, hogy őt már nem veszíthetem el. Úgy éreztem, ha távol maradok mindentől, akkor őt legalább megvédhetem, ha már az első gyermekünket nem tudtam.




Sok-sok év után véletlen pillantottál meg a hajdani kedvenc parkunkban. Figyelted, ahogy mosolygok és nevetek. Láttad, hogy valamit nagyon nézek, de akkor még nem is sejtetted, hogy fiunkat fürkészem. Pár pillanattal később viszont Atlas felém futott, mire mosolyogva guggoltam le hozzá, hogy szorosan magamhoz ölelve felkapjam és megpördítsem a levegőben. Ő nevetett és kitárta a karjait, mint aki elhiszi, hogy képes repülni. Játékosan puszit nyomtam az orrára. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig állhattál ott, vagy éppen mit érezhettél azokban a pillanatokban, mert igazán sose mondtad el.
Direkt, vagy véletlen volt, hogy pár héttel később pont az én könyvesboltomba sétáltál be, azt csak te tudhatod. Nem is hallottam, hogy vevő érkezett és már éppen megszólaltál volna, amikor is a szavak a torkodon akadtak, mert meghallottad, hogy miről is beszélünk Clarával.
- El kell neki mondanod. Mind a ketten itt vagytok, és még mindig szereted őt. – húgom hangja határozottan csendült, mire én csak megráztam a fejemet. Tényleg sokszor eszembe jutott a fiam apja, de igyekeztem nem túlzottan nagyteret engedni az érzelmeinek, ugyanakkor az is tény volt, hogy sose tudtam igazán nyitni más férfiak felé.
- Még is hogy mondhatnám el neki, hogy van egy fia? Megházasodott és egyébként is évek teltek el anélkül, hogy tudott volna róla. Ezért mentem el, mert engedtem a szívemnek és közben meg olyat tettem, amit soha nem akartam. Sose akartam a harmadik fél lenni.  - szomorú sóhaj hagyta el ajkaimat, mert ez volt az igazság. Aztán pedig jött a hidegzuhany, hogy gyermeket várok. Talán más visszajött volna, de én nem tettem. Úgy éreztem, hogy meg kell védenem a gyermekeket és nem kockáztathattam meg, hogy a stressz, vagy bármi más miatt még egyet elveszítsek. Azt már engem is teljesen tönkre tett volna. Gondolataimból húgom szavai rántottak ki, mire meglepetten fürkésztem őt.  
- Nem házasodott meg, és amikor elutaztál eljött hozzánk és pont akkor értem haza. Aztán egymást követték a dolgok és én véletlen elszóltam magam, hogy miért tűntél el hajdanán. Sajnálom, Dam. – láttam rajta, hogy mennyire fél attól miként is fogok reagálni erre és az arcára volt írva, hogy mennyire sajnálja. A szívem facsarodott össze, így sietve közelebb léptem hozzá és szorosan megöleltem őt. Nem tudtam haragudni rá, de ahogy a polcok között álló személyt sokkolta az, amit hallott, úgy engem, hogy tudja mi történt az egyetemi éveink alatt, miért is váltam szellemé.
- Semmi baj, Clara. Tudom, hogy nem akartál semmi rosszat se, és egyébként is idővel minden hibánkkal szembe… - hangom barátságosan csendült, de a mondatot már nem tudtam befejezni, mert ekkor zajra lettem figyelmes, mire sietve pillantottam a hang irányába, hogy utána egyszerűen lefagyjak, amikor megpillantottam azt a férfit, akit időről időre az élet újra az életembe sodort.
Clara aggódva nézett hol rám, hol rá. Talán alig egy perc telt el így, vagy akár több is, meg nem tudtam volna mondani, mert úgy éreztem, mintha megállt volna az idő. Figyeltem az ismerős, de mégis kicsit ismeretlen vonásokat, hiszek az elmúlt évek alatt ő is változott. Éreztem a húgom érintését, mire sietve pillantottam rá, majd letöröltem a szemem sarkában megjelenő könnycseppet.
- Minden rendben lesz, menj csak. Nem akarom, hogy miattam ne érj oda időben. – elmosolyodtam, mintha ezzel akarnám megnyugtatni őt. Viszonoztam az ölelését, majd figyeltem ahogyan kisétál az üzletből, de még az ajtóban megtorpant és visszapillantott rám. Én csak bólintottam és intettem neki, de nem fordultam meg egyből. Nem álltam arra készen, hogy szembe nézzek azzal, akivel a lehető legviharosabb volt mindig is a kapcsolatom.
Fogalmam sem volt arról, hogy mennyit hallott a beszélgetésünkből és ez mindent még nehezebbé tett.
A vihar pedig megérkezett, mindent romba döntött. Vásárlók elhagyták a boltot, vagy úgy döntöttek miután benyitottak, hogy jobb lesz most nem betérni. A fájdalom, a veszteség és a megannyi titok, ami annyi éven át felőrölt bennünket most kiszabadult, hogy elpusztítson mindent, ami az útjába kerül. Új sebeket szereztünk, de valahogy mégis olyan volt, mintha képtelenek lettünk volna megérteni a másik érzéseit és döntéseit. Ha volt is remény számunkra, akkor abban a pillanatban úgy tűnt még az is elillan.
Hetek teltek el mire újra szóba álltunk egymással, nyilvános helyet választottunk, mintha az segíthetne abban, hogy ne essünk újra egymás torkának. A hetekből hónapok lettek, az évszakok változtak, mígnem az évszám is megváltozott. Kezdtük helyre hozni a dolgainkat, hagytuk, hogy a szerelem apró szikrái újra feltűnjenek az életünkben. Közben pedig a fiaddal is megismerkedtél, de a sebeink megmaradtak, csontvázaink még mindig voltak, hiszen hiába tettünk úgy, mintha már nem fájna a múlt, mert valójában nagyon is fájt, mert soha nem beszéltük meg igazán a dolgainkat. Barátaink és a rokonaink szerint mindig is a kommunikáción csúsztunk el és valószínűleg igazuk is volt. Eleinte ágáltunk az ellen, hogy terápiára menjünk, de végül beláttuk, hogy szeretnénk esélyt adni magunknak és annak is, hogy Atlas boldog családban nőjön fel.
Olykor mint a mesékben, amikor már majdnem eljönne a boldog vég, akkor általában mindig történik még egy csavar a történetben, ahogyan a mi életünkben is mindig volt. Azon estén, amikor meg akartad kérni a kezemet egy hívást kaptál a kórházból, mert elütött egy autó. Ott voltál a családommal, aggódva vártad a híreket, de semmi biztatót nem tudtak mondani. Mindennap bejártál hozzám, meséltél és még a gyűrűt is felhúztad az ujjamra, mintha még ennyi idősen is hittél volna a mesékben, hogy a szerelem ereje képes bármit legyőzni, de én nem tértem magamhoz. 2 hétig feküdtem kómában, amikor pedig végre megtörtént a csoda, akkor jött az újabb hidegzuhany, mert kiderült, hogy nem emlékszem az elmúlt évünkre, nem emlékszem az okos és imádnivaló gyerekünkre. Arra emlékszem, hogy elvesztettünk egy gyermeket és arra is, hogy miként esett ezek után darabjaira az, ami köztünk volt. Neked viszont feltett szándékod a múltunkat felidézni és mindent elkövetni azért, hogy visszakapjam az emlékeimet, ezáltal ti is engem.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy nagyon kedves, aranyos lánynak tűnsz, akire az ember számíthat, szüksége van egy vállra, vagy csak néhány biztató szóra, hiába mentél már át rengeteg megpróbáltatáson.
Már egészen fiatalon át kellett élned egy tragédiát, az ilyet pedig mindig nehéz feldolgozni. Hiába nem szeretted a szüleidet, ők voltak a szüleid, ezen nem lehet változtatni. Ha nem is igazi, mély szeretet volt az, amit irántuk éreztél, valamit azért mégis; ezt bizonyítja, hogy még a temetőbe is kijársz hozzájuk.
Biztos nagyon nehéz lehetett az a bizonytalanság, amit át kellett élned, amíg be nem kerültél abba a családba, ahol végül szeretetben nőttél fel. Mindig szomorú, ha valaki nem kapja meg azt a támogatást a vérszerinti szüleitől, amire szüksége lenne, de te abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy ennek ellenére is volt kit anyának és apának hívnod. És mellé kaptál egy jó pár testvért is.  
A szerelem elég bonyolult és megfoghatatlan dolog; tudjuk, hogy ott van és érezzük, szavakkal leírni viszont nagyon nehéz. A bonyolult kapcsolatokra talán ez még inkább igaz, hiszen a gyermeked apjával való kapcsolatod finoman szólva is komplikált. Először elveszíted a babádat, aztán a férfit, akit szerettél, és amikor visszakapnád, akkor az élet megint közbeszól, hiszen ő már az esküvőjére készül. Tényleg nem lehet egy nyugodt perce az embernek....   Annak nagyon örülök, hogy a második baba már egészségesen megszületett, de jó lenne, ha egy rendes családban nőne fel, nem? Sajnálom, amit a baleseted okozott és hogy nem emlékszel egy jelentős időszakra az életedből. Ez nem csak nehéz, hanem a környezetednek is, akik gondolom mindenben megpróbálnak segíteni. Remélem, szép lassan visszanyered az emlékezetedet, vagy ha mégsem, ez nem fog jól megérdemelt boldogságod útjába állni.  

Színt és rangot hamarosan admintól fogsz kapni, de addig is utadra engedlek.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!