Fura dolog az élet, hogy amikor már azt hisszük nem történhet semmi baj, akkor pillanatok alatt romokba dől az életünk. Pontosan ezt éreztem a baleset óta, hogy még mindig maguk alá temetnek a törmelékek, pedig örülnöm kellene amiért élek, de még se tudok igazán boldog lenni. Azóta is nagyon elveszett vagyok és úgy érzem magam, mintha egy részem meghalt volna azon az estén, pedig szeptember óta olyan sok hónap eltelt. Az emlékeim nélkül minden annyira zavaros és olykor rémisztő, hogy már abban se vagyok biztos, hogy ki vagyok én, mert biztosan már nem ugyanaz az ember vagyok, aki a baleset előtt voltam. De akkor ki vagyok? Egyszerűen nem találom erre a választ. Gázolót azóta se találta meg a rendőrség, de legalább azt az embert sikerült megtalálnom, akinek köszönhetően még mindig életben vagyok. Ha ő nem talál rám, ha nem hívja a mentőket, akkor valószínűleg már a túlvilág rejtelmeit kutatnám és nem eme világ terveit, hogy miért is történt ez velem, vagy miért fosztott meg számomra oly kedves emberekhez fűződő emlékeimtől. Családom pontosan tudta, hogy hova készülök, hiszen amióta lekerült a gipsz a lábamról és bemutattam az első szökésemet, azóta még inkább aggódni kezdtek értem. Ami annyira nem meglepő, hiszen az lett a vége, hogy a lábam felmondta a szolgálatot és egyszerűen összerogytam, amit szerencsére „csak” Clara látott. Jogos volt a fejmosás, amit cserébe kaptam, de roppant nehéz megmaradnom az otthonomban, aminek a falain ott lógnak a közös és boldog perceket megörökítő fényképek, én viszont egyikre se emlékszem. Néha pontosan emiatt is éreztem úgy, hogy megfulladok ebben a házban és összenyomnak a falak, vagy éppen az ujjamon lévő gyűrű, amit néha le is vettem, ha senki se látta. Próbáltam erős lenni és bizakodó, de néha úgy éreztem, hogy képtelenség örökké pozitívan látni az események forgatagát. Taxival érkeztem meg a kávézóhoz, ahol elméletben meglelem azt, akit keresek, de minél közelebb értük a helyhez, annál inkább bizonytalanabb lettem. A sofőr segített kiszállni, majd pár perc bámészkodás után végül a mankóm segítségével elindultam az üzlethelységbe. Még mindig bicegtem, ha sokat mentem, akkor pedig fájdalom egyre erősebb lett, mígnem azt éreztem, hogy már nem tudok még egy lépést megtenni. Amikor beléptem a kávézóba, akkor kedvesen köszöntem és körbepillantottam. Megállapodott a tekintetem egy férfin, de végül inkább a pulthoz sétáltam, mert minden bátorságom egyre inkább kezdett elpárologni. - Jó napot! Szeretném annak a férfinak a fogyasztását állni. – talán ennyi is elég lesz, talán nem is kell többet tennem, hiszen ki szeretné azt, ha megzavarnák, miközben békésen üldögél egy kávézóban? Nem akarok senkit se zavarni. Láttam, hogy a nő egy pillanatra habozik, de aztán elment megnézni a számlát, én pedig sietve kifizettem, amiután megmondta az összeget. Mély levegőt vettem és megigazítottam a táskámat, hogy utána magam mögött hagyjam ezt a helyet, de pár lépés után földbe gyökerezett a lábam. Nincs veszteni valóm és talán ő segíthet, hiszen úgy tartják mindenki okkal sétál be az életünkbe és ha már idáig eljöttem… Muszáj megpróbálnom! Mély levegőt vettem és lassan kifújtam, majd hátraarcot csináltam és visszabattyogtam a pulthoz és kértem egy teát, aztán pedig elindultam a férfi asztala fele. Mielőtt pedig újra meggondolhattam volna magam sietve meg is szólaltam. - Jó napot, elnézést a zavarásért. – hangom kedvesen és kicsit elveszetten csendült. – Valószínűleg nem emlékszik rám, Damla Medine vagyok. Az a nő, akinek az életét tavaly megmentette és nem hajtott csak úgy el, amikor meglátta a testemet az úttest közepén. – fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom, vagy egyáltalán emlékszik-e rám, de talán olyan sok elütött nővel nem találkozott az elmúlt hónapok alatt. Kicsit zavarba jöttem, majd a vele szembe lévő székre pillantottam, és ha ő nem ajánlotta fel, akkor én tettem fel a kérdést. – Esetleg megengedi, hogy leüljek? – a lábam hasogatott, de ez nálam megszokott volt. Sőt, néha úgy éreztem, ha végre egyszer magamra hagy a fájdalom tündére, akkor már hiányozni fog. Arcomról viszont nem lehetett leolvasni, hogy mennyire is fáj a lábam.
Jó magam hittem abban, hogy az életben semmi sem történik ok nélkül. Gondoljunk csak bele az újjászületésbe. Kaptunk egy életet és azt mi éljük, a következő életünket pedig aszerint éljük, hogy ezt az életet miként éltük. A földi újjászületés tulajdonképpen csak egy okozat. Annak az okozata, hogy az életünket, hogyan éltük. Ki lehet lépni szanszárából, azaz a létforgatagból, megóvhatjuk magunkat még egy újjászületéstől, ám ahhoz tudnunk kell megfelelő életformát folytatni. Ez nekem sem megy. Talán szentnek tűnhetek, de nem vagyok az. A jelenünket a múltunk határozza meg. A mostani életünket aszerint osztják le nekünk, hogy milyen volt az előző. Miket tettünk, miket mondtunk, hogy életünk, hogy haltunk meg. De tulajdonképpen minden ember ismer mindenkit. A tanítómesterek úgy tartják, minden ember volt már ismerőse és rokona mindenkinek egy előző életben. Sőt. Ember nem csak emberként születhet újjá, hanem állatként és bódhiszattvaként is. Biztos voltam benne az életünk nem ok nélkül hoz minket össze más emberekkel, hogy ezekkel a találkozásokkal valami célja van a sorsnak. Ez a cél lehet az, hogy bölcsebbé váljunk, tanuljunk általa, vagy, hogy segíteni tudjunk és ezáltal közelebb kerüljünk egy szebb új élethez, vagy magához a nirvánához. Vannak, akik élnek ezekkel a lehetőségekkel, vannak, akik nem és csak rontják saját esélyeiket a megvilágosodáshoz vezető úton. Én élni szoktam a lehetőségekkel és ahol tudok segítek, akitől tudok, tanulok és igyekszem megszerezni a tudást. Egyébként sem tudhatjuk, hogy azzal az adott személlyel már volt-e közös életünk korábban, amiről természetesen mi nem is tudhatunk. Vannak kivételes emberek, akik emlékeznek előző életeikre, de ők nagyon kevesen vannak és a többsége hazudik. Csak nagyon kivételes emberek emlékezhetnek ezekre valóban és ők azok, akiknek a sors igazán komoly célokat szánt.
Amikor beültem a kávézóba egy meggyes-mákos pitére és egy csésze fekete presszókávéra még nem tudtam, hogy kivel is fog összehozni a sors. A nővel, akit hónapokkal ezelőtt "haldokolva" találtam meg és hívtam hozzá segítséget. Az a tettem akkor még csak egy önzetlen segítségnyújtásnak indult, de úgy tűnik több volt annál, hiszen a sors újra elém gördítette őt. A nőt, akit elgázoltak. Mikor meghallottam a hangját és megpillantottam őt egy kedves mosollyal azonnal hellyel kínáltam őt velem szemben, hiszen sérült lábbal aligha lehet számára kellemes állni. - Pontosan emlékszem rád. A nevem Terry Scott, örülök, hogy jobban vagy. Eszem ágában sem volt tovább menni segítségnyújtás nélkül. Te még fiatal vagy ahhoz, hogy meghalj, nekem pedig nem viselte volna el a lelkiismeretem, ha a sorsodra hagylak. Hogy érzed magad? Fel fogsz épülni teljesen? Lett valami maradandó károsodásod? - kérdeztem aggodalommal a hangomban, hiszen nagyon szomorú lett volna, ha ilyen fiatalon nyomorék maradna a lába, vagy valami belső károsodás miatt szenvedne hátrányt az életben. Már annak is örülni kell, hogy élhet, de a boldogság akkor az igazi, ha az életét egészségesen tudja élni. Remélem az maradt. - Véletlen, hogy itt vagy, vagy kerestél engem? - tettem fel a kérdést, hiszen elég kicsi az esélye annak, hogy egy ember a teljes felépülése küszöbén belefusson a megmentőjébe. Nem lehetetlen, főleg, ha a sors keze, de nem lehettem annyira valóságtól elrugaszkodott, hogy ne gondoljak bele abba, hogy tudni akarta kinek köszönheti az életét és hol találja őt. Mert a tapasztalatok azt súgták, bizony néha a hétköznapi válaszok a valószerűbbek.
Fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mit is várok ettől a találkozástól, mert amikor az elhatározás megszületett, akkor egyedül csak az hajtott, hogy szerettem volna megköszönni azt, hogy megmentett. Nem csak az orvosoknak és ápolóknak tartoztam hálával, hanem neki is. Szerencsére akadt segítségem abban, hogy tudjam merre fogom megtalálni, hiszen adatokat akkor is megadott, amikor a mentőket hívta és legjobb tudomásom szerint a rendőrséggel is beszélt. Csak nem hazudtak erről, hiszen azt is simán a szemembe mondták, hogy még ennyi idő elteltével se tudják, hogy ki okozta a balesetet és lassan jegelik az ügyemet is, mert nincs új nyom. A szomorúság átjárt, de közben azt reméltem, hogy az illető nem fog több balesetet okozni és akkor talán annyira nem nagy baj, hogy nem lett meg. Volt olyan nap, amikor meggondoltam magam és arra jutottam, hogy inkább csak írok neki egy levelet, de aztán amilyen hirtelen jött ez a gondolat, olyan gyorsan is hessegettem tova. Mélyen legbelül valami nem igazán hagyott nyugodni és úgy éreztem, hogy valami különös oknál fogva találkoznom kell a férfival. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért vagy igazán leírni ezt az érzést, de mindenkivel megesik, hogy bizonyos érzések és gondolatok nem hagyják nyugodni és ez ilyen volt. Úgy éreztem, hogy személyesen kell felkeresnem és talán akkor okosabb leszek én is, hogy miért súgta valami mélyen legbelül, hogy a lelkemnek szüksége van arra, hogy egy ismeretlennel beszéljek. Pontosan ez az érzés kezdett egyre erősebbé válni, amikor már itt voltam a kávézóban, de még is majdnem elsétáltam. Olyan volt, mintha valaki mélyen a legrejtettebb porcikáimban éppen újra és újra felé lökdösne, így kötöttem ki végül az asztalánál ahelyett, hogy leléptem volna, ha már idáig eljöttem. Viszonoztam a mosolyát, de még az se volt képes elrejteni azt, roppant mód zavarban vagyok. Nap, mint nap találkoztam idegenekkel a boltomban és szeretek velük beszélgetni, de ez most még is annyira másabbnak hatott. Amikor hellyel kínált, akkor leraktam a táskámat egy másik székre és helyet foglaltam, a mankót pedig szintén a másik széknek támasztottam. - Sajnos nem mindenki így gondolta, de örülök, hogy aztán Ön pont arra tévedt. – vannak olyanok, akik azt mondják, hogy minden okkal történik, még az is, ami véletlennek tűnik és mindenki pontosan akkor sétál be az életünkbe, amikor készen álluk rájuk. Tényleg létezik ilyen, vagy csak annyira kapaszkodni akarok valamiben, hogy már képes lennék ezt is elhinni? A lelkemet mardosó üresség sokszor megőrjít és azt érzem, hogy nem bírom. Minél erősebben próbálok emlékezni, hinni az elmondott mesékben, annál elveszettebbnek érzem magam és annál elérhetetlenebbnek tűnnek az emlékeim. - Élek, azt hiszem már ez is elegendő, a többi meg majd jönni fog. – nem tudtam volna azt mondani, hogy jól vagyok, vagy minden rendben van. Túl sokszor ejtettem ki ezeket a szavakat, de ahogyan őt figyeltem egyszerűen nem tudtam megformálni őket és kimondani azt, amivel a családomat próbálom újra és újra megnyugtatni. – Azt mondják, hogy a lábam helyre fog jönni, csak idő kell hozzá és sok terápia. – végül kibújtam a kabátomból és eligazgattam a székemen. – Senki se tudja megmondani, hogy a felépülésem teljes lesz-e vagy nem. Amnéziám van, vannak emlékek amik azóta eszembe jutottak, de vannak, amiket sehogy se tudok meglelni és talán nem is fogok. – van egy fiam, akire szinte nem is emlékszem, van egy vőlegényem, akiről az utolsó emlékeim az egyetemi éveinkbe visznek, de hogy utána mi történt velünk? Fogalmam sincs, hiába mesélt róla anya, Clara vagy Kerem, nem emlékszem. Egy apró rezdülés se ugrik be, ez pedig fojtogató olykor, vagy csak szimplán megbénít a vele járó félelem. És úgy érzem, hogy miattam mások is szenvednek, pedig ők nem ezt érdemlik. – De nem szabad feladni és arra kell összpontosítani, ami jó. – elhúztam a számat és pont ekkor érkezett meg a pincérnő a teámmal, amit sietve megköszöntem és jeleztem, hogy én már nem kérek semmit se. Zavaromban a hajamba túrtam és haboztam, a teát kavargattam. - Ne nézzen teljesen őrültnek, kérem. Először csak meg akartam találni, hogy megköszönjem, hogy megmentett, de aztán fel akartam adni. Nem akartam zaklatni, de egy fura hang mélyen legbelül nem hagyott nyugodni és addig terelgetett, míg nem végül most itt vagyok. –óvatosan pillantottam a férfira és lassan kifújtam a levegőt. – Tudom, kész őrültség, meg nem is akarom a bajaimmal terhelni, vagy elrontani a napját. Nyugodtan hagyjon magamra, teljesen megérteném, hogy nem kíváncsi egy összezavarodott nő fecsegésére. Nem tudnám hibáztatni érte. – utolsó pár szót már halkabban tettem hozzá, mert tényleg nem haragudnék. Én se igazán értem azt, hogy mi történik velem, vagy mi az a belsőhang, ami egészen eddig terelt. Továbbra is a teámat kavargattam, mintha azt hinném, hogy ott választ lelek, ha pedig megszólalt, akkor óvatosan pillantottam fel rá, mert féltem attól, hogy vajon mit fogok a pillantásában látni. Vajon mennyire néz őrültnek, vagy mennyire fog szánni? Egyikre se vágytam, de a szem a lélek tükre, az enyém viszont mérhetetlen zavarodottsággal és félelemmel volt tele.
- Arra tévedtem. Vagy éppen Jama vezette a kezemet. Talán Jama mutatta nekem az utat, hogy hol keresselek - mondtam, bár ő ebből aligha érthette mire gondolok. Én viszont igen. Jama a halál istene volt. Talán ő igazított útba, mert tudta jól, Damlának még nem kell meghalnia. Valakinek utat kellett mutatnia, hogy a szanszárában tartsák. Még nem érett meg az újjászületésre. Vagy tán Avalókitésvara nézett le ránk könyörületességével és terelt engem a helyes útvonalon, hogy életet mentsek? Egy biztos, az én karmám és Damla karmája összefonódott. - Az már egy pozitív tény, de remélem ennél nagyobb boldogság is lehet ebből és kiderül, hogy teljesen fel fogsz épülni. Én ebben bízok és hiszem, hogy Vaisravana veled lesz és mindenben támogat - kortyoltam a kávémba. Az amnézia híre nem volt túl bizalomgerjesztő, de az, hogy egyes emlékei már visszatértek, az pozitív hír volt számomra is. Élt a remény, hogy Damla nem marad emlékek nélkül és minden emléke vissza fog térni egy idő után. Sőt, talán több is. Talán emlékei támadhatnak majd előző életéről is, főleg, ha regressziós hipnózis alá veteti magát a gyorsabb gyógyulás érdekében. - Higgy nekem, vissza fognak térni az emlékeid. Ha már elkezdtél emlékezni, a többi emléked is vissza fog térni. Próbáld ki a hipnózis terápiát. Az nagyban elősegítheti a gyógyulást - mosolyogtam biztatóan, főleg, mikor meghallottam mennyire pozitívan is áll a helyzetéhez. - Ez így van. Csak a jóra és a szépre kell összpontosítani, hiszen a pozitív érzések azok, amik képesek lökést adni az életünknek. És persze a remény. A reménynél nagyobb ösztönzés nem létezik, neked pedig bőven van még miben reménykedned. És még fiatal is vagy, az életed java még hátra van, így ez is kell, hogy ösztönözzön.
- Nem nézlek őrültnek. És tegezz te is nyugodtan engem, főleg, mivel majdnem egykorúak vagyunk. Sőt, hiszek is neked. Ez a sors, vagy, ha úgy tetszik, a felsőbb hatalmak útba igazítása. Az istenek és a bodhiszattvák olykor vezetik a kezeinket, a lábainkat és terelik a gondolatainkat, hogy az ösvényen tudjunk maradni. Azon az ösvényen, mely az életünknek és a sorstársainknak a legkedvezőbb - mondtam mosolyogva. - Ugyan, dehogy, ne beszélj ostobaságokat. Ez nem őrültség és teljesen érthető a zavarodottságod. Teljes mértékben megértem, még ha velem nem is történt semmi ilyesmi, a helyzetet át tudom érezni. Egyáltalán nem érzem azt, hogy terhelnél, én bárkit szívesen meghallgatok és segítek. Szívesen leszek az, aki utat mutat neked - mosolyogtam előzékenyen, lelkesen és segítőkészen. - Egy cseppet sem rontottad el a napomat, sőt, örülök a társaságodnak. Legalább nem vagyok egyedül és mindig öröm számomra, ha valaki támasza lehet. A segítség boldoggá tesz és ha másokat boldoggá tudok tenni, akkor még boldogabb lehetek. Te pedig látom, hogy segítségre szorulsz. Ha szeretnéd, megfogom a kezed és vezetlek az utadon - mosolyogtam és bevilláztam egy falat pitét a számba.
Kicsit felvontam a szemöldökömet annak köszönhetően amit mondott, de bárhogyan is kutakodtam az emlékeim között nem rémlett, hogy valaha hallottam volna Jama nevet. Ha tippelnem kellett volna, akkor valami istenség lehet ő is, de ez a név akár simán helytállna egy fantasy regényben is. - Bocsánat, de nem tudom, hogy kicsoda Jama. Esetleg elmondanád? – érdeklődve csendült a hangom és reméltem, hogy nem bosszantom a kérdésemmel, de tényleg érdekelt, hogy miért említette ezt a nevet és kicsoda ő. Szeretek új dolgokat megismerni, részben ezért is imádom annyira könyvesboltot, mert nem csak érdekes emberekkel hozott ott össze az élet, hanem lehetőségem volt új dolgokat is megismerni hála annak, hogy esetleg olyan könyvet kellett megszereznem egy kedves vásárlónak, ami teljesen kívül esett az érdeklődésikörömön. - Köszönöm a jó kívánságokat. – először csak ennyit mondtam, majd megfújtam a teát és óvatosan belekortyoltam, de az újabb ismeretlen név nem hagyott nyugodni. – Vaisravana valami istenség? – kíváncsian csendült a hangom és reméltem, hogy jól ejtem ki a nevet, de ha nem, akkor is biztosan ki fog javítani, amit egyáltalán nem bánok. Ha beavatott abba, hogy ki is az említett személy vagy kihez köthető, akkor érdeklődve hallgattam azt és próbáltam az sok újdonságot elraktározni. - Tényleg? Sokan azt mondják, hogy a hipnózis veszélyes vagy nem használ semmit se. Volt már benne részed, ezért javaslod, vagy csak sokat hallottál róla? – ennyire pozitívan nem láttam a világot, mint ő. Kezdtem lassan beletörődni abba, hogy ezeket az emlékeket örökre elveszítettem és soha nem fognak visszatérni. Persze, hálás lehetek azért, hogy legalább néhány emléket visszanyertem, de sokszor hallani olyan esetről, hogy az emberek nem nyerik vissza minden elveszett emléküket. Szavai kicsit megleptek és ez ki is ült az arcomra. Régóta nem találkoztam olyan emberrel, aki ennyire jámbornak tűnt és mindamellett ennyire pozitívan látná a világot, az életet. Persze, a családom igyekszik, de néha rajtuk is látom azt, hogy fáradnak és aggódnak, nem tudnak ők se töretlenül hinni a dolgokban. - Mindig ennyire pozitívan látod az életet? Mindig inkább a jót látod meg és soha nincs benned semmi kétely, vagy nem vonz a feneketlen sötétség? – kisimítottam az arcomból egy tincset, majd kicsit oldalra billentettem a fejemet és úgy fürkésztem őt. Aztán kicsit elkerekedett a szemem miközben beszélt, de egy pillanatra fel is ragyogott, mert egy szó rémlett, hogy mihez is köthető. Igaz, szinte semmit se tudtam, de egyszer szembe jött az egyik könyv beszerzése során és megmaradt. – Bodhiszattvákat említetted, gondolom ez a buddhizmushoz köthető, vagy tévednék? Egyszer találkoztam vele a könyvesboltomban, de bevallom részletesen semmit se tudok róluk, viszont úgy érzem, hogy te nagyon otthon vagy ebben a témában. – államat megtámasztottam a kezemmel és rövid időre elgondolkoztam, míg ő a pitéjének szentelte a figyelmét, aztán újra visszatévedt rá a pillantásom. – Mindig minden idegennel ennyire kedves vagy? Tényleg hiszel abban, hogy mindig minden okkal történik és az emberek se véletlenül találkoznak? – kíváncsian csendült a hangom, mert nekem is megfordult ez az utóbbi időben többször a fejemben, de valahogy még nem tudtam elfogadni. – Nem félsz attól, hogy egyszer rossz embernek segítesz, vagy bajod eshet? – nem mintha én veszélyes lennék, de ő tényleg mindenkivel ilyen kedves? – Milyen segítségre gondoltál? Beszélgetésre, vagy tanácsokra, vagy másra? – kicsit összezavart az egész helyzet, ami talán nem meglepő, hiszen manapság ritka az, amikor egy idegen csak úgy segítőkezet nyújt nekünk. Arról nem is beszélve, hogy a viselkedése nagyon nem illett bele a megszokottba. Egyszerre hatott rám nyugtatólag az, hogy ennyire kedves volt, de ugyanakkor kicsit feszélyezve is éreztem magam, mert mi van akkor, ha ez csak látszat és valami hátsószándék lappang a kedvessége mögött?
- Jama a halál istene a Távol-Keleti világszemléletben - világosítottam fel kérdését hallva. Nem foszthattam meg ettől a tudástól és egyébként is örültem neki, ha volt kinek tanítani a buddhizmus világáról. Minél többen ismerik ezt a világot és tudnak róla minél többet, annál jobb. Talán egyszer ő is a filozófia követője lesz. - Igen. Vaisravana a jólét istensége. Jamához hasonlóan Vaisravana is egyike a Tan Nyolc Őrének. Ők az úgynevezett Dharmapálák, akik háborút vívnak azokkal a gonosz erőkkel és démonokkal, akik fenyegetik a buddhizmust, de emellett megvan a maguk szerepe a világban - meséltem el neki a rövid összefoglalót mindarról, amit tömören fontosnak éreztem. - A hipnózis csak akkor veszélyes, ha a hipnózist végző szakember hátsó szándékokkal teszi. Mert vissza lehet élni vele. De vannak remek, megbízható szakemberek, ám, ha rám hallgatsz, keresel egy buddhista, vagy Krhisna tudatú templomot és ott kérsz segítséget. Többre jutsz vele és megbízhatóbbak is az ottani mesterek. Én magam még nem voltam hipnózis alatt és nem is hipnotizáltam senkit, de tudom, hogy a technika megbízható és ismerek olyanokat, akiken a hipnózis segített - összegeztem kérdésére. - Mindig ennyire pozitív vagyok. Tudod semmi sem lehet elég ijesztő, ha a félelmet távol tudjuk tartani magunktól. Én is szoktam kételyeket érezni és nekem is szoktak sötét gondolataim lenni, de ezeket tudatosan kiűzöm a fejemből, hogy ne tudjanak mérgezni. Nem adok nekik teret, hanem megtalálom azt az ellenszert, amivel semlegesíteni tudom az érzést. A Mahájána iskola sok mindenre megtanít. Minden gondolatnak, minden érzésnek van egy ellenszere, egy gyógymódja. Bármi negatív ér minket, az ellenkezőjére kell gondolnunk. Ha félünk, bátorságot kell öntenünk magunkba. Ha szomorúak vagyunk, reményt kell adnunk magunknak. Amikor egy emberrel haragba vagyunk, ajándékot kell neki adni és meg kell tudnunk őt jobban ismerni, hogy megoldjuk a problémáinkat. Amikor arra gondolsz nincs remény, tudnod kell megerősíteni magadat abban, hogy igenis van remény és van gyógymód és el is fog jönni a megváltó pillanat. Mindig van mibe kapaszkodnunk - mondtam mosolyogva és ittam a kávéból is. - Rossz embernek? - kérdeztem vissza meglepetten. - Én úgy hiszem nincs olyan, hogy rossz emberen segíteni. A segítség mindenkinek jár, csak más fokban. Attól, hogy valaki mondjuk börtönben van, attól még megérdemli a segítséget. Legyen az egy jó szó, vagy egy kézfogás, egy finom étel, vagy egy meleg takaró. Nyilván ki nem segítjük a börtönből, de attól, hogy egyszer vétkezett, még nem kezelhetjük őt kirekesztettként, aki semmit sem érdemel az emberségből - feleltem és tanakodtam kicsit magamban. - De értem mire célzol. Hogy olyan emberen segítek, aki nem fogja meghálálni, hanem megtámad esetleg. De nincs ilyen félelmem. Akin segítünk, az nem bánt minket. Egy kutya sosem fogja megharapni azt, aki enni ad neki. Tudom, ez csúnya hasonlat, mert az ember nem kutya, de ez csak analógia. Senki sem árt annak, aki a kezét nyújtja neki, akitől támogatást és segítséget kap - feleltem neki, noha elég idealizáltan. Lehetséges, hogy csak azért gondolkodom így, mert még nem történt velem semmi és nem is hallottam olyan történeteket, ahol pórul járt volna az ember, aki segített másokon. FBI-os voltam, sok bűnesetről hallottam és volt is bennük részem nyomozóként, de egyébként igyekeztem kerülni, hogy kapcsolatba kerüljek az emberiség sötét oldalával. Szerettem csak a szépet és a jót látni a világban és kizárni a rosszat. - Beszélgetés, tanácsadás, ha szeretnéd bevezetlek téged a buddhizmusba is. Említetted, hogy részleteiben még nem ismered a vallást. Én mesélhetek neked róla és segíthetek neked az ösvényen járni. Talán az segíti majd a gyógyulásodat és segít az élet minden más területén is. Ezek olyan tanítások, amik segítenek az életünket magasabb szintre emelni és elérni a lelki békét, a szellemi megtisztulást. És ha szeretnéd, szerzek neked hipnotizőrt is és megpróbálhatod alávetni magad. De semmit sem erőltetek.
Kíváncsian hallgattam azt, amit mondott, hiszen mindig is szerettem új dolgokat megismerni és hittem abban is, hogy minden ember holtáig tanul, ahogyan olykor a jelentéktelennek tűnő információk egyszer hasznosak lehetnek. Barátságos mosollyal az arcomon bólintottam arra, amit mesélt és hálás voltam azért, hogy nem nézet hülyének, hanem kedvesen és barátságosan elmondta röviden tömören, hogy kik is az említett személyek. - Lehet, ezt még meggondolom, valahogy a hipnózis nem túl biztatóan hat, mert nehéz valakiben ennyire megbízni. Sok rosszat is hallani, de köszönöm a tippet, megfontolom. – engem legalábbis kicsit riasztott ez a dolog, mert elhiszem, hogy vannak jó szakemberek, vannak olyanok, akik értik a dolgukat és tudják azt, hogy meddig mehetnek el, mit szabad és mit nem, de attól még az ember nagyon is kiszolgáltatott tud lenni abban a helyzetben. Jelenleg pedig már alapból is így éreztem magam, hogy kiszolgáltatot vagyok, mert sok emlékem elveszett a homályban. Talán még könnyedén is átverhetne bárki, azt mondaná az elmúlt időben lettünk barátok, persze kételkednék, de aztán ki tudja… Nem szerettem túlzottan megbámulni másokat, de most valahogy képtelen voltam levenni róla a szememet, amikor beszélt. Reméltem, hogy nem érthető félre, de egyszerűen annyira érdekes dolgokat mesélt, hogy képtelen voltam elfordítani a fejemet. A kíváncsiság megcsillant az íriszeimben, ahogyan a zavarodottság is. Tényleg létezik ilyen ember, aki ennyire jó benne? Mármint tényleg sokszor hallani, olyat hogy a félelmet fordítsuk a visszájára és akkor a jót is bevonzuk, de ez rohadt nehéz meló lehet és annyira hihetetlenül is hangzik. - Nehéz volt, mire eljutottál erre az életed során? Sok harcot megvívtál ahhoz, hogy így át tud fordítani az érzéseidet és gondolataidat, hogy ne hagyd elburjánzani, mint valami kiírhatatlan gazt a rossz gondolatokat, félelmeket, kételyeket? – tényleg érdekelt. – Nekem ez annyira távolinak tűnik, pedig próbálkoztam én is, de aztán valahogy hiába próbálom nem megy. Mintha a gaz erősebb lenne minden másnál. Mintha egy idő után az elme és a lélek is elfáradna abban, hogy állandóan fennmaradjon a víz felszínén. – lehet nem a legjobb hasonlat volt, de nem tudtam jobban megfogalmazni abban a pillanatban. – Látom a csónakot, de mielőtt elérném újra visszaránt a sötétség. – ez volt az igazság. Próbáltam hinni abban, hogy meg fogok gyógyulni, hinni abban, hogy a tátongó üresség, ami a lelkemben lakozik el fog illanni és újra egyszer egész lehetek, de a kétely és a félelem mindig utat tört magának. Nem tudtam soha igazán száműzni, mert mindig ott bujkált valamelyik sarok mögött arra várva, hogy aztán bekebelezhessen. - Fura egy szerzet vagy. – szaladt ki ajkaim között ez a pár szó, mielőtt még lakatot tehettem volna a számra. – Sajnálom, nem rosszból mondtam, hanem inkább jó értelemben. Ha több olyan ember lenne, mint amilyen te is vagy, akkor esélyesen sokkal jobb hely lenne a világ. – mert kicsit igaza volt abban, hogy mindenkinek jár egy új esély, de számomra ez nem ment ilyen egyszerű. Voltak olyan vétkek, amiket nem biztos, hogy meg tudtam volna bocsájtani, vagy utána is emberséges tudtam volna maradni az illetővel. És a világ is azt hiszem olyan, mint én, mert ha olyan lenne, mint ő, akkor nem lenne ennyi háború és borzalom se világszerte. - Erre szokták mondani, hogy vigyázz, mert a végén egy szektában ébredsz. – teljesen komolytalanul csendült a hangom, de hirtelen úgy éreztem, hogy ez az egész túlzottan sok és őszintén nem tudtam mit reméltem ettől a beszélgetéstől, de ez a segítőkészség ami áradt belőle. Nah, arra biztosan nem számítottam. Zavaromban elfordítottam pár pillanatra az arcomat, majd a hajamat babráltam idegesen, aztán egy kisebb sóhaj keretében újra a férfit fürkésztem. – Tudom, hogy segítenél és ezért hálás is vagyok, de bennem túlzottan nagy a félsz, hogy valóban bízhatok-e benned. Ez hülyén hangzik, hiszen megmentetted az életemet, de olykor a bárányok nem bárányok, hanem farkasok. – hangom komoran csendült, majd megköszörültem a torkomat. – Viszont mindennek ellenére is szívesen beszélgetnék veled máskor is, meghallgatnám a történeteket, ahogyan a buddhizmusról is szívesen hallanék, de azt hiszem eleinte számomra megkönnyebbülés lenne, ha itt vagy másik kávézóban találkoznánk, ahol mások is vannak. – reméltem, hogy nem érti félre, de jelenleg amikor csak tudtam inkább próbáltam a biztonságba kapaszkodni és számomra ezt jelentené, ha nem maradnánk kettesben. – A hipnózissal kapcsolatos segítséget is köszönöm, de azt meg kell beszélnem még a családommal is. Ők is nagyon aggódnak és nem akarok egyedül dönteni. – ők jól ismernek és talán néha nálam is jobban tudják azt, hogy mire is lehet segítségem, vagy ha nyuszi lennék, akkor ők biztosan mellettem állnának és segítenének abban, hogy kitartsak és végigcsináljam azt is.
- Igen, ez egy nagyon nehéz út volt. Az igazság az, hogy fájdalmat mindig fogunk érezni, csak az a kérdés, hogy meddig és mennyire. A fájdalom nem szűnik meg, az életünk része, ahogy a kétely és más érzések is, de képesnek kell lennünk ezeken felül emelkedni. Nekem is fájnak dolgok, de megtalálom a módját annak, hogy semmissé tegyem, ahogy más ártó érzésekkel is így vagyok. De nehéz. Érzékeny lélek vagyok, mindig is az voltam és nagyon nehéz volt megszokni a halottakat és a szenvedést. Az emberi gonoszság magas fokát és azt a sok ármányt és értelmetlen erőszakot. Tudod én egy kis városban születtem Oregonban, Salemben és igen csak fiatalon egy Bhutáni kolostorba költöztem. A béke szigetére. Évekre. Nehéz volt elfogadnom azt, amit itt kaptam és azt, amit munkám során látok és tapasztalok. Minden alkalommal... meghal a lelkem egy része. De kitartok. Megvannak a módszerek, amik segítenek. De ezek sem védenek meg. Segítenek túllépni, feldolgozni, de nem védenek meg attól, hogy a lelkünk sérüljön. Arra nincs megoldás. Nincs védelem - ecseteltem neki a részben szomorú igazságot. A hasonlata érthető volt és egészen pontos hasonlatnak is gondoltam. Lényegében az érzelmek elől menekülés ilyen volt. Próbálsz mentőövet találni, mentőcsónakot, de az nem mindig van kéznél. Sajnáltam őt, amiért ennyire nehéz volt neki. Szívesen segítenék rajta. Örök érvényű megoldást én sem tudnék nyújtani neki, de a szenvedéseit talán ideiglenesen képesek lennénk korlátozni. A komor, sötét gondolatok elől nehéz menekülni és nehéz biztos kapaszkodókat találni ahhoz, hogy hinni tudjunk a szebb jövőben. A rossz érzések, a kilátástalanság gondolata az edzetlen lelkek és kiszolgáltatott elmék számára olyanok, mint egy láncait eltépett vad bűnöző. Éppen akkor kap el, amikor elérnéd a segítséget. Teljes mértékben megértettem és együtt éreztem vele, hiszen ezt az állapotot egykoron én is megtapasztaltam, de nekem a vallás és a pszichológia tana mindig tudott mentsvárként szolgálni. Megvoltak a magam kapaszkodói, de ő minden bizonnyal sosem tanult semmit, ami hasznára lehetne. Nem ismert gyakorlatokat és elméleteket, amik megmenthetnék őt.
"Fura egy szerzet vagy". Ez a mondata megmosolyogtatott, miközben a süteményemet ettem és kortyoltam a kávéból. A magyarázkodásán pedig halkan, visszafogottan elnevettem magamat. Aranyos volt, de nem vettem tőle zokon, amit mondott. Nem voltam az a sértődékeny fajta. Meg tudtam sértődni, nem mondom, hogy nem, de nem ilyen apróságokon. Ahhoz azért sokkal több kellett. Helyén tudtam kezelni azt, amit az emberek mondtak nekem, illetve rólam. Nem vettem fel. Egyébként is éreztem, hogy nem a rossz szándék, nem a bunkóság, vagy a lenézés beszélt belőle. A szekta szó hallatán értetlenül néztem rá, próbáltam kifürkészni mire gondolt, de nem sikerült, így kénytelen voltam szavakba önteni a kérdésem. - Ezt nem értem. Hogy érted ezt? Mikor és miért ébrednél szektában? Nem értelek - ingattam meg a fejem, ő pedig hamarosan zavartan elfordult, ami még inkább értetlenséget ébresztett bennem. Igen csak derült égből villámcsapásként értek a szavai, de valahol igazat kellett neki adnom, hiszen Joseph is egy báránybőrbe bújt farkas volt. Jól tudtam milyen érzés egy ilyen ember társaságában lenni és tudtam, hogy a félelme nem alaptalan, még ha az rosszul is esett kicsit, hogy engem is annak gondolt. De végül is honnan tudhatná ő, hogy bízhat bennem, igaz? Sehonnan. Éppen ezért nagyon is elnéző voltam vele ebben. Megértettem őt és nem is akartam erőszakoskodni, hogy márpedig bízzon bennem és engedje, hogy a szárnyaim alá vegyem őt. - De hát én nem is kértem tőled, hogy kettesben legyünk - feleltem kissé értetlenül, hiszen úgy beszélt, mintha én azt vártam volna tőle, hogy jöjjön fel a lakásomra, ahol csak ő meg én vagyunk. Ami nem így lenne, hiszen ott van Oakley is, így eleve magamhoz nem is hívnám fel, mert nem szeretném, hogy lássa a lányt, akit titokban kell tartanom. Ráadásul Oakley sem viselné jól, ha egy másik nővel állítanék haza. Biztos féltékeny és értetlen lenne és nem tudnám neki megmagyarázni, hogy Damla ki és miért van ott velünk. Még az kéne, hogy jöjjön neki egy katt és leszúrja őt. Szegény lány skizofrén és sok téveszméje van. Óvatosnak kell lennem. - Nekem tökéletesen megfelel, ha csak kávézókban találkozunk, vagy olyan helyeken, ahol mások is vannak. De ha nem akarsz, az sem baj. Nem várom el tőled, hogy találkozgass velem. Ha szeretnéd, eljövök hozzád, ha nem szeretnéd, akkor nem erőltetem magam rád. Neked kell eldöntened mit szeretnél. Én ahhoz alkalmazkodom - mosolyogtam rá. Ismét ittam egy kortyot a kávéból. A döntés Damla kezében van. Ugyan azt mondta szívesen beszélget velem máskor is, szívesen végig hallgat és tanul is tőlem, de tudnia kell, hogy semmit sem várok el tőle. Nincsenek kényszerek.
Csendesen hallgattam azt, amit mondott és elgondolkodtam mindazon, amit hallottam. Fogalmam sem volt arról, hogy miként lehetséges azt megvalósítani, amiről beszélt, hiszen fájdalmas dolgokon roppant nehéz túljutni, ahogyan az élet kisebb akadályait se mindig könnyű átlépni. Kicsit elmerengtem, aztán újra rápillantottam. - És nem vágysz néha vissza oda? Gondolom ott nem sok rossz éri el az embert, míg a világ tele van szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokkal. – hangom kicsit halkan csendült, hiszen elég csak bekapcsolni a híreket mindennap és ömlik az emberre a borzalom, mintha jódolog nem is történne a világban, vagy csak úgy gondolják a csatornák, hogy arra kár szót fecsérelni, mert úgyse érdekli az embereket. – Ezek szerint, akkor nem könnyű dolog a szemléletváltás és a hétköznapokban alkalmazni mindazt, amit megtanultál ott. – legalábbis nekem így jött le az, amit mondott, de ha félreértettem, akkor majd úgyis kijavít. Aztán még magamat is megleptem, hogy beavattam őt kicsit abba, amit érzek, vagy ahogy szemlélem jelenleg a világot, hiszen ezt a csónakos dolgot még a családom elől is titkoltam. Nem akartam még több terhet rakni a vállukra, vagy azt, hogy még inkább aggódjanak. Így is már néha azt érzem, ha rám néznek, akkor csak aggódást látok a szemükben és talán lábujjhegyen is járkálnak, hogy nehogy valami olyat mondjanak, ami nekem rosszul eshet. Nem vagyok törékeny baba, aki nem bírja ki a dolgokat. Kicsit idegesen megmasszíroztam a tarkómat, ahogyan a családomra gondoltam. Szeretem őket, de néha az aggódásuk attól még olyan, mint valami láthatatlan béklyó. Amikor elnevette magát, akkor elmosolyodtam és alig hallhatóan sóhajtottam egyet, ami a megkönnyebbülés jele volt, mert legalább tudtam jól, hogy nem bántottam meg a szavaimmal. De tényleg számomra furaszerzet volt, nem találkoztam még hozzá hasonlóan higgadt, kedves és barátságos idegennel. Főleg, hogy az emberek általában inkább csak saját magukkal foglalkoznak és ez alól gyakran én se voltam kivétel, azt hiszem. Bármennyire is szerettem másoknak segíteni, attól még nem biztos, hogy fordított helyzetben ennyire megértő lettem volna, mint ő volt velem. - Tudod, azt szokták mondani, hogy aki sebezhető, azokat könnyedén befűzik a mindenféle hitet gyakorló emberek. Ezzel kapcsolatban szokták azt is mondani, ha nem figyelsz, akkor könnyedén egy szektában találod magad. – óvatosan csendült a hangom, ahogy próbáltam megmagyarázni neki, hogy mire is értettem. – Én ezt csak poénnak szántam, ha ideges vagyok vagy zavarban vagyok, akkor humorral próbálom oldani a feszültséget és általában olyankor mindig furák lesznek a poénjaim is. – megrántottam kicsit a vállaimat és a hajamba túrtam, mert hirtelen úgy éreztem, hogy ez most roppant kínosra sikeredett és inkább hallgatnom kellett volna. Megköszörültem a torkomat és lopva kipillantottam az utcára, miközben kezdtem úgy érezni, hogy ez a beszélgetés nekem köszönhetően kezd kicsit kisiklani. Végül újra rajta állapodott meg a pillantásom. - Tudom, és részben arra gondoltam, hogy nem szeretnék semmi imaházba, templomba vagy mit tudom én, hogy nálatok minek hívják ezeket a helyeket elmenni. Nem akarok szerzetesekkel jelenleg még találkozni, inkább azt hiszem csak egy kis „baráti” – idézőjelet rajzoltam az ujjaimmal a levegőbe, hogy értse, tudom nem vagyunk barátok, de jobb szót most nem tudtam erre az egészre. – csevegésre van szükségem. Olyan emberre, mint amilyen te is vagy, másként látod a világot, vannak érdekes gondolataid és kedves is vagy, pluszban nem ítélsz már el az első hülyeség után. – lehet tényleg inkább úgy kellene tennem, mint az Aladdinban Dzsinni, hogy becibzározom a számat, mert egyre furábbnak fogok tűnni, ha még sok hasonló dolgot mondok, de ugyanakkor tényleg ezt gondoltam. Tényleg felüdülés volt, hogy nem a családommal vagy a barátaimmal kellett beszélgetnem minderről, s mindamellett nagyon is érdekes dolgokat mondott már most is. Szavaira elmosolyodtam és én is ittam pár kortyot a teámból, ami szerencsére már nem volt tűzforró. Kicsit elgondolkodtam azon, amit mondott, hiszen én se voltam teljesen tisztában azzal, hogy ténylegesen mit is akarok, de valahogy éreztem, hogy nagy gond nem lehet, maximum azt mondom, hogy mégse. - Ha még nem kergettelek el a sok hülyeséggel, amit összehordtam, akkor szívesen találkoznék még veled és örömmel hallanék többet azokról a dolgokról, amiket említettél korábban. – valahogy úgy éreztem, hogy ideje nekem is tennem azért, hogy jobban legyek, és ha ehhez egy idegen is segítséget ajánl, akkor hatalmas nagy ostobaság lenne elutasítani. Aztán az idő úgyis megmutatja, hogy jól döntöttem, vagy nem. – Gondolod, akkor meg adom a számomat, vagy ha használsz valami appot, akkor ott is tudjuk egyeztetni, hogy neked mikor lenne jó. Én szinte bármikor ráérek. – én még nem mehettem vissza dolgozni és általában a négy falat bámultam otthon, így tényleg bármikor jó volt. Plusz, ha már ő az, aki segít nekem, akkor úgy éreztem alap, hogy én alkalmazkodjak hozzá és ne fordítva.
- Alkalomadtán igen. Vannak időszakok, amikor igen. Amikor én is úgy látom a világot, hogy jobb lenne néha újra abban a világban élni, de talán úgy érzem küldetésem van itt, ebben a társadalmi rendszerben. Segíteni és változást elhozni. Ahogy neked is megpróbálok segíteni és mások lelkét is megpróbálom ápolni, rendezni. De tény és való, hogy egy sokkal barátságosabb és emberibb világ volt az ott. Gondtalanabb, meghittebb és sokkal inkább az volt a céljuk, hogy elérjék a lelki békét és az önmegvalósítást, míg itt a nagyvárosi társadalomban más célok és érdekek dominálnak. Én mindkét világban szeretek élni. Viszont van igazság abban, amit mondasz, mert tényleg nem könnyű dolog a szemléletváltás, elég nehéz hirtelen egyik világból átállni a másikba. Otthagyni a meghitt békés kolostort és a szeretetteljes közösséget egy olyan világért, amiben ellenségeskedés, hatalomvágy és pénzéhség uralkodik. Valóban éles váltás az eddigi életemhez képest és nem könnyű dolog helytállni sem, de igyekszem és azt gondolom jól haladok, hogy a tanultakat áthozzam a jelenlegi életembe. A Tibeti technikák és felfogások könnyen és jól átültethetők a jelenlegi élembe is és még a munkám során is képes vagyok őket néha használni - ecseteltem, majd ismét figyelmet szenteltem a süteménynek és a kávénak. - Ooo, értelek, igen, hát erre is szokott példa lenni, de azt gondolom a Buddhizmus, a Krisna tudat és mondjuk a Taoizmus nem rejteget ilyen fajta veszélyeket, bár igaz, ezeknek a hitvilágoknak is léteznek szekta változatai, amit csak a szakavatott szemek tudnak kiszűrni. Valóban vannak veszélyek, de veszély az élet minden területén van, nem csak a hitvilágban. A hétköznapi életben is ott vannak mindenféle utcai bandák, bűnszervezetek és mások, akik szintén csak arra várnak, hogy a megfelelő embert befűzzék. Szóval nem csak a vallás miatt érdemes aggódni, hiszen bárhol esélyes, hogy belerántanak minket olyanba, amibe nem szeretnénk kerülni, ha tudnánk mivel jár és mennyire nehéz kilépni belőle - kortyoltam egyet a kávéból, miközben továbbra is övé volt a figyelmem. - Értelek, értelek, rendben, akkor csakis a hétköznapiság. Semmi szentély, se szerzetesek, se kolostor, se más. Rendben, ahogy érzed. Ha nem vagy még kész rá, akkor nem erőltetek semmit. Majd jelzed felém, hogy mikor lenne neked aktuális és akkor majd. Ezt elfogadom, persze - bólogattam. - Akkor csak csevegés. Én abban is jó vagyok és szívesen beszélgetek bármiről. Elég tájékozott vagyok és hallgatóságnak sem vagyok utolsó. Egyébként sem szoktam senkit elítélni semmiért. Nem az a fajta ember vagyok. Kevés nálam elfogadóbb természet van. Elég sokféle embert ismerek és szívesen töltöm is velük az időmet, de tagadhatatlan, hogy nagyon hasznos tud lenni a különböző világnézetek ütköztetése. Hiszen mindkét fél el tudja gondolkodtatni a másikat és új irányt, új értelmet tud adni a másik fél életének. Én szívesen fogadom be mások világnézetét és teszem magamévá azt a részét, amit hasznosnak ítélek meg belőle és úgy érzem tudom az életemben alkalmazni. Szélesen mosolyogva hallgattam, amint rábólint a további találkozókra. Én úgy hiszem jól döntött és nem fogja megbánni, hiszen rengeteg emberen segítettem már, hogy talpra álljanak. Olyan embereknek is, akiknek még a pszichiáterek sem tudtak segíteni, ellenben én igen. Volt hozzá érzékem, megvoltak hozzá a képességeim, hogy az embereket megtámogassam és segítsek nekik talpra állni, vagy éppen új életcélokkal ruházzam fel őket. Ezeket a célokat ők maguk hozták meg, én csak segítettem nekik felismerni. - Nem használok appokat, egyszerű mobilom van - mondtam és elővettem a felnyithatós Motorola telefonomat és ha megadta a számát, akkor beírtam a telefonomba és megcsörgettem, hogy neki is meglegyen az én számom. - Rendben. Akkor majd egyeztetjük valamikor a következőt, amikor éppen nem vagyok nyakig elhavazva munkával - mosolyogtam.
Még mindig kicsit meglepetten és megszeppenve hallgattam a szavait, mert olykor igen is átfutott az agyamon, hogy lehet megint kómában vagyok és ez az egész fura szituáció csak az elmémben játszódik le, hiszen ilyen emberek, mint amilyen ő is nem igazán léteznek, vagy legalábbis eddig azt hittem. Az államnál fogva megtámasztottam a fejemet a tenyeremben, miközben a könyököm az asztalon pihent és úgy hallgattam őt, mintha csak egy kisgyerek lennék, aki mesét hallgat. Tényleg érdekesnek találtam mindazt, amit említett és egyre kíváncsibbá tett. - Soha nem fog el kétely, hogy talán ebben a világban soha nem lesz olyan béke és harmónia, mint amit próbálsz meglelni, vagy ami körbe vesz téged, vagy amit átéltél ott? - kíváncsian csendült a hangom. – És szerinted van erre esély, hogy anélkül is megtanulja ezt az ember, hogy el kelljen oda utaznia? - egy részt nem állt módomban, másrészt meg félő volt, ha ott tényleg akkora harmónia és békesség uralkodik, akkor lehet inkább örökre azon a vidéken maradnék, de az is lehet, hogy nőknek nem is szabad betenniük oda a lábukat. Annyira keveset tudok erről az egészről, hogy az valami hihetetlen. Ideje lesz azt hiszem egy-két könyvet felkutatnom ez ügyben. – Esetleg van olyan olvasmány, amit érdemes lehet ebben a témában elolvasni? - szeretek olvasni, és gyakran keresnek az emberek önsegítő könyveket is, így talán ő is tud mondani egy-két címet, amit érdemes lehet elolvasni. Az se baj, ha közben jegyzetelni kell, vagy vannak benne feladatok, legalább lesz mivel lefoglalnom magam. Szavaira bólintottam, mert egyetértettem. A világ tele van veszéllyel és olykor elég csak annyi, hogy kiszálljunk az autóból, vagy betérjünk egy boltba. Néha el fog a félelem még most is, amikor lelépek a járdáról, gyakran azon kapom magam, hogy vagy ötször is körbepillantottam, de szerencsére a félelem eddig nem zárt be a négy fal közé. - Szerinted a félelemre is található megoldás a Buddhizmusban? Tudom, talán inkább egy orvost kellene felkeresnem, aki ezzel foglalkozik, de bevallom azok alapján amit eddig meséltél, ez sokkal szimpatikusabbnak tűnik és talán nem csak a szemléletváltásban, vagy a lélekgyógyításban segíthetne. – nem akarok örökké félni, nem akarok attól rettegni olykor, ha vajon oda elmegyek, akkor mi baj érhet. Szeretnék újra szabad lenni, szállni a széllel és élvezni az életet, anélkül, hogy újra és újra a saját elmém akarna megakadályozni ebben a félelem vagy az emlékek hiánya miatt. - Köszönöm. – barátságos mosoly is járt mellé, mert hálás voltam azért, hogy nem próbált meggyőzni arról, hogy már pedig az ilyen szentélyek, vagy templomok nagyon is hasznosak, ahogyan a különféle gyűlések is. Vannak sajnos olyan egyházak, vagy emberek, akik nem értik meg, hogy olykor egy apró lépést is nehéz megtenni és számomra jelenleg is az volt. – Csak aztán nehogy egyszer megbánt, ha túl sokat fecsegnék. – játékosan csendült a hangom és talán idővel tényleg képesek leszek jobban megnyílni előtte, mert most főként csak ő beszélt, de ezt egyáltalán nem bántam, mert nagyon is érdekes dolgokat mondott és egyre kíváncsibbá tett. Ez pedig jó érzés volt, mert régóta nem éreztem már ilyet. - Hmm, és olyan soha nem volt még, hogy valaki rád próbálta erőltetni a véleményét? Vagy a munkád során se találkoztál még olyannal, amikor elítéltél volna valakit a tette miatt? Szerinted mindenki megérdemli a felmentést vagy a bocsánatot? – nem igazán tudtam, hogy pontosan mi lehet a munkája, de akár egy boltban is simán találkozhat az ember olyan ügyféllel, akit a rémálmaiban se akarna az ember viszont látni, vagy ha éppen rendőr, akkor meg biztosan sok rossz alakkal találkozott. S a sort még bőven lehetne folytatni. Számomra ez fura volt, hiszen olykor még idegenekről is megesik, hogy ítéletet mondunk. Elég csak néha arra gondolni, amit a hírekben hallunk és már is lesz véleményünk, pedig szinte semmit se tudunk az illetőről, csak azt, amit érdemesnek tartottak ott bemondani. - Öhmm rendben. – eléggé meglepett a készülék, hiszen erre nem számítottam, de talán kicsit irigyeltem is, hogy ő nem veszett bele a digitális világba úgy, mint a többség. Beírtam a számomat, majd amikor megcsörgetett, akkor el mentettem az övét. - Rendben, viszont ne lepődj meg, ha esetleg gyerekhang szólna bele. – a fiam, még mindig roppant fura érzés volt kimondani ezt a szót, mert még mindig nem igazán emlékeztem rá se, ahogyan az apjára se az elmúlt évekből. Az utolsó emlékeim az egyetemhez volt köthető, ami nem éppen vidám véget ért közte és köztem. – Van egy kisfiam – érezhető volt, hogy hangosan kimondva is kicsit meg akadok. – Atlas, gyakran felveszi a telefonomat, mintha az övé lenne, de aztán mindig szól, hogy valaki hívott, így nem kell leraknod egyből. És köszönöm előre is, várni fogom a hívást. – ez tényleg így volt, mert szerettem volna még beszélgetni, kicsit kiadni mindazt, amit nem merek otthon elmondani, akkor is, ha nem fog felelni rájuk, de talán tényleg segítene az is, ha végre kimondanám azt, amit érzek és nem csak kerülgetném a gondolataimat, érzéseimet.
- Én soha nem reménykedtem benne, hogy mondjuk New York majd olyan békés és harmonikus lesz, mint mondjuk Tibet. Tisztában vagyok vele, hogy ez más világ, más életmódok, más igények, más rendszer. Én nem is hittem, hogy itt majd én megváltó leszek. Lehetetlen. De, ha már annyit elérek, hogy csak néhány ember életébe több békét és egyensúlyt hozok, mint, ami volt benne, már nem éltem hiába. Én beérem azzal, ha csak néhány ember életét tudom könnyebbé tenni, nem hittem magam soha csodatévőnek - mosolyogtam. - Az emberek ott máshogy élet, ráadásul a szerzetesek kolostorban éltek, elzártan, a Bhutáni polgárok pedig egészen más életmódot folytattak, mint mi, amerikaiak, vagy az európaiak. Más a munkahelyi viszony, más a társadalmi viszony, más az államvallás, más az értékrend. De erről majd legközelebb bővebben beszélek neked, ha találkozunk majd, most hosszú lenne kifejteni - ittam egy korty kávét. Ez valóban hosszú mese lenne és szerintem erre most egyikünknek sincs ideje. Azért a kérdés jogos volt, amit feltett és még nekem is el kellett gondolkodnom azon, hogy vajon lehetséges-e anélkül megtanulni ezt a világfelfogást, hogy valaki nem járt még ott soha. - Nos, vannak eredendően olyan emberek, akik hasonló felfogással születtek, de azt gondolom, hogy nem igazán. Vagy csak nagyon későn. De azt gondolom, hogy ahhoz, hogy valaki olyan világszemléletre, olyan életfelfogásra tegyen szert, mint én, szerintem ahhoz mindenképp ki kell utazni és átélni ott pár évet. Vannak eredendően jó emberek, de én szerzetes voltam, az pedig más. Ráadásul én tanultam pszichológiát is, szóval nekem pszichológusi szakképesítésem van, doktorátusom és előtte szereztem egy irodalomtörténészeti diplomát is. Én már neveltetésemből adódóan is, tanulmányaimból adódóan és a szerzetesi múltamat tekintve is más ember vagyok. Szerintem olyan senki nem lesz, mint én. Lehet valaki jó ember, mert annak született. Lehet valaki megértő és kedves és segítőkész, mert úgy nevelték, az alapszemélyiség sokat számít, de az én személyiségemet nagyon sok minden befolyásolta, az én világnézetem az sok mindenből áll össze. A keleti nézeteket meg lehet tanulni Buddhista iskolákban, vagy épp Amerikai Buddhista szentélyekben, de én azt gondolom ezt az életet érdemes odakinn gyakorolni, érdemes kinn élni néhány évet. Sokat számít, hogy valaki abban a társadalomban éljen le éveket, hogy magáénak érezze a világot - mosolyogtam. - Igen, rengeteg könyv van. A Théraváda buddhizmus szent könyve a Tipitaka, de a legtöbb buddhista irányzat alapkönyve a Szív Szútra és a Lotus Szútra. De tudom ajánlani Alexandra David-Néel könyveit is, aki maga is sokat járt Tibetben és ott is élt, mint szerzetes. Utam Lhaszába, A semmi hatalma, vagy éppen a Mágusok között Tibetben. Egyéb írók könyvei között ott van Clive Erricker Buddhism című könyve, vagy Tom Lowenstein Buddhismus című könyve.
- Vannak módszerek, igen - bólintottam. - A félelem az öt méreg egyike a Mahájána hagyományában. Ezeket hívják Klésáknak. Viszont a félelemtől nem lehet megszabadulni. A félelem az életünk része, egy állapot, ami mindig fog találni magának egy "gazdatestet". Ha elmúlik a félelmünk a sötétségtől, félni fogunk a pókoktól, ha már nem félünk a pókoktól, félni fogunk a kígyóktól, vagy mástól. Képzeld el, hogy te félsz a pókoktól, majd emiatt egy olyan helyre költözöl, ahol nincs pók, de figyeld meg, akkor félni fogsz mástól, ami ott fellelhető. Buddha azt mondta, hogy a szenvedésteli állapotokat nem tudjuk megoldani. A félelemtől nem megszabadulni kell, hanem feltérképezni a félelmet, megismerni és ellazulni benne. Meg kell ismernünk a félelmeinket. Mitől félsz? Valaki fél a haláltól, de valójában nem a haláltól fél, hanem a fájdalomtól, ami a halállal jár. A félelem örökké nem múlik el, de abban a pillanatban, amikor érezzük akkor tehetünk ellene. A félelem összehúz, összeránt minket, ezért ki kell, hogy húzzuk magunkat. A félelem hideg érzés. Libabőrösek leszünk, megborzongunk, kiráz a hideg. Melegíteni kell magunkat. Bármit tenni, ami felmelegíthet minket. A légzés bennakad, elakad, lelassul, ezért mély levegőket kell vennünk. De a félelemnek nem csak fizikai, hanem tudatállapoti jelei is vannak. Milyen szempontból? A félelem mindig egy negatív jövőképet vetít elénk. Fájdalom ér minket, meghalunk, megcsíp a pók, betegek leszünk, lezuhanunk, nekünk pedig ezek ellen kell tennünk. Nem szabad táplálnunk a félelmet, viszont tud bátorságot is adni. Miért? Azért, mert egy visszatartó erő. A félelemnek két fontos feladata van. Az első, hogy megóvhat attól, hogy fölösleges veszélynek tegyük ki magunkat, mivel előre vetít nekünk egy fájdalmas, negatív jövőképet, viszont segíthet abban is, hogy összpontosítsuk az energiáinkat annak érdekében, hogy megismerjük a félelmet, a tárgyát és felvegyük a harcot vele, illetve el tudjunk lazulni. Meg kell értenünk a félelem természetét és ha megtesszük, a félelem is elmúlik. A félelmet leginkább az ismeretlen okozza. Nem tudjuk mi vár ránk. A félelem leggyakoribb oka az, hogy igazából attól félünk, hogy kárt szenvedünk mi, vagy a szeretteink, de ha megértjük a félelmünket, akkor ez az érzés abba marad. Meg kell próbálnunk orvosságokat találni, felfedezni a saját erősségeinket, amik megerősítenek minket abban, hogy nem eshet bajunk, megerősíthet minket a sikereinkben. Hegyet másznál, de félsz attól, hogy lezuhansz. Akkor nem is a lezuhanás a valódi félelmed, hanem az, hogy nem vagy elég jó ahhoz, hogy feljuss a csúcsra és ott is maradj. Nem gyakoroltál eleget, ügyetlen vagy, nem megfelelőek a felszereléseid, mi van, ha rosszul lépsz. És máris tudod, hogy nem a mélységtől félsz, nem a zuhanástól, hanem saját feltételezett korlátaid fognak vissza. Mit kell tenned? Kimész a hegyoldalhoz, kihúzod magad, megmelengeted magad, mély levegőt veszel, mozogsz kicsit és feltöltöd magad pozitív gondolatokkal. Megerősíted magad afelől, hogy birtokában vagy a megfelelő képességeknek és eszközöknek a sikeres mászás ügyében. Gyakorlott vagy, ügyes vagy, magabiztos, aki figyel minden lépésére. Ellenőrizted előtte a hevedert, a köteleket, mindent. Félsz egy vizsgától, de ott sem a vizsgától félsz, hanem a kételyektől, amiket magad felé támasztasz. Nem tanultál eleget, nem vagy elég okos, nem néztél át mindent, mi van, ha nem jut eszedbe, mi van, ha nehéz kérdéseket tesznek fel. Félsz egy randevútól, egy házasságtól, de miért? Kiben van kételyed? Magadban, vagy a férfiban, akivel meglépni készülsz? Bizonytalan vagy benne? Vagy magadban? Miért? Ne vagy elég szép, vagy okos? Nem vagy elég jó hozzá, vagy ő hozzád kevés? Ne gondolj ilyenekre. A legtöbb esetben, ha a félelem fellép, akkor a saját magunkba vetett hitünk inog meg és ezt nem szabad megengedni magunknak. Meg kell erősítenünk saját magunkat minden negatív gondolatunk ellenkezőjéről, de egészséges kereteken belül. Nem szabad túlértékelni sem magunkat, mert akkor viszont könnyen pórul járhatunk. Ehhez szükség van egy egészséges önértékelésre is, amit viszont meg kell alapoznunk. Ha szeretnéd, majd segítek ebben és végzünk önfejlesztő gyakorlatokat is.
- Mmm. Bevallom őszintén én FBI ügynök vagyok - mondtam és meg is mutattam neki a jelvényemet. - Ééés nem. Nem érdemli meg mindenki a bocsánatot. Főleg azok az emberek, akikkel a munkám során találkozom. Aki saját szórakozásának érdekében, vagy önös hatalmi, anyagi érdekek miatt megöl valakit teljes öntudattal, az nem érdemel bocsánatot. Egy sorozatgyilkos nem érdemel bocsánatot, egy erőszaktevő nem érdemel bocsánatot. Van olyan tett és olyan tudatállapot, amit nem lehet megbocsátani, büntetést érdemel, amit a mi jogrendszerünk meg is ad nekik, de a sors is, ugyanis az újjászületés után a következő életükben is meg fognak megkapni. Mindenki olyan következő új életet kap, amit megérdemel. De vannak könnyed vétkek és kegyes vétkek is, amik nyilván megbocsáthatóak, mint mondjuk egy hazugság, de sok olyan tett van, amit nem bocsáthatunk meg. Viszont tapasztaltam olyat is, amikor megpróbáltak meggyőzni engem a saját igazukról, saját nézeteikről, saját véleményükről, bár engem ez sosem zavar igazán. Én az ilyesmit elengedem. Kuncogtam egy jót, majd vigyorogva bólintottam és eltettem a telefonom. - Szeretem a gyerekeket. De rendben. Nem lepődök majd meg - mosolyogtam. - Hívni foglak. Nagyon örültem a találkozásnak - mosolyogtam, majd mentem, hogy kifizessem és leadjam a mosogatni valót, de akkor közölte velem a pultos, hogy Damla már kifizette. Mosolyogva intettem neki. - Köszönöm szépen. Szia - integettem, majd távoztam is.
Kezdőlap
