Amikor elhatároztam, hogy megkeresem őt, akkor egyáltalán nem sejtettem azt, hogy ilyen találkozás lesz belőle, azt meg végképpen nem, hogy ismét találkozni fogunk, de nagyon örültem annak, hogy így alakult. Eléggé meglepett a múltkori beszélgetésünk és annak a témája. Ugyanakkor kár lenne tagadni azt is, hogy nem zavart kicsit össze mindazzal, amit mondott. Jelenleg kicsit úgy éreztem, hogy  túlzottan soknak információ zúdult rám, amit még nem sikerült teljesen „megemésztenem”, de reménykedtem abban, hogy idővel minden tisztulni fog és még inkább sikerül megértenem mindazt, amibe bepillantást nyertem neki köszönhetően.
Nagyon örültem, amikor felhívott az újabb találkozó miatt, mert volt bennem egy kisebb félsz, hogy múltkor azt csak úgy mondta és többet nem is fogok hallani felőle. Főleg, hogy legutóbb főként csak hallgattam és nem nagyon szólaltam meg, így annyira jó beszélgetőpartner nem voltam, viszont nagyon érdekesnek találtam mindazt, amit mondott, a zűrzavar ellenére is, amit éreztem. Szerettem volna még többet megtudni a buddhizmusról és kicsit a világszemléletéről is. Bizonyos téren másként látta a világot, mint a körülöttem élők, vagy a barátaim és úgy éreztem, hogy nekem most pont erre van szükségem. Egy új látásmódra, egy új útra, ami kicsit eltér a megszokottól, vagy attól, amin mindenki szerint sétálnom kellene. Az se volt utolsó szempont, hogy ő nem ismert, nem ismerte a múltamat, nem befolyásolta az, hogy milyen is voltam a baleset előtt, mint a családomat.
Szerettem volna meglelni a gyógyulás felé vezető ösvényt, viszont eddig nem igazán sikerült, hiszen míg a testem elkezdett gyógyulni és egyre jobban ment a sétálás is,- bár még mindig szükségem volt a mankóra-, attól még a lelkem valahogy megrekedt és nem leltem a gyógyírt rá. Próbáltam úgy tenni, mintha ez nem zavarna és újra, meg újra azt mondani, hogy „jól vagyok”, vagy „jobban vagyok”, de mélyen legbelül éreztem, hogy hazudok, mert egyáltalán nem voltam jól, és ha egyedül maradtam, akkor a démonjaim könnyűszerrel tudtak előmászni a rejtekükből, hogy mindent szép lassan sötét hellyé varázsoljanak a lelkemben. A környezetem talán egyre inkább kezdte elhinni és ez valahogy félsiker volt, mert nem akartam azt, hogy még annál is jobban aggódjanak, mint eddig, ugyanakkor ennek köszönhetően a bűntudatom túlzottan erőssé vált, mert hazudtam azoknak, akik fontosak számomra, vagy hajdanán azok voltak.
Sietve pillantottam az órámra, de nem volt okom aggódni, mert pár perccel korábban érkeztem meg a megbeszélt találkára. Megköszöntem a nőnek, aki éppen kijött az üzletből és megtartotta nekem az ajtót, majd belépve kíváncsian pillantottam körbe, amikor pedig találkozott a pillantásunk, akkor elmosolyodtam és viszonoztam az integetést.  
- Szia! – barátságosan csendült a hangom, amikor odaértem az asztalhoz, majd leraktam a táskámat, kibújtam a kabátból, amikor pedig kihúzta nekem a széket, akkor megköszöntem és reméltem, hogy nem túlzottan olvasható le az arcomról, hogy meglepett a gesztusával. Miután helyet foglaltam neki támasztottam a széknek mankómat. – Rendben, egy pillanat. – elvettem az étlapot az asztalról, miután szemügyre vettem ismét megszólaltam. – Kérnék egy epres teát és egy pitét. – nem tudtam mennyi ideig leszünk itt, de most kicsit éhes voltam. Türelmesen vártam, míg ő intézte a rendelést. Közben pedig szemügyre vettem a helyet is.
- Köszönöm, hogy tényleg hívtál, bevallom kicsit féltem attól, hogy azt csak úgy mondtad múltkor. – reméltem, hogy ezzel nem sértem meg, de annyira még nem ismertük a másikat és manapság olykor mondják azt az emberek, hogy persze, majd szólnak, még meglátják mi lesz, aztán meg pofára esünk, mert nem szólnak, hanem inkább mást keresnek. Megesik az ilyen is, ahogy az is, hogy többé valakiről nem hallunk, aki azt mondta keresni fog minket. Én pedig ilyenkor persze mindig magamban kerestem a hibát, talán emiatt is se tudtam igazán nyitni az idegenek felé, ami alól szemmel láthatóan ő kezdett kivétel lenni.
Zavaromban a fülem mögé simítottam egy tincset és haboztam.
- Tudom, hogy legutóbb nem voltam valami jó beszélgetőpartner, mert főként csak hallgattam, de nehezen megy az, hogy csak úgy beszéljek magamról. – ennek is meg van az oka. Nem akarok túl sok lenni, vagy elijeszteni az embereket, vagy azt gondolják csak nyavalygok azért, mert merek az érzéseimről beszélni. Lassan kifújtam a levegőt. – Esetleg ma beszélhetnénk kicsit a félelmekről többet? Hogyan lehet legyőzni őket, vagyis együtt élni velük. Talán… - haboztam, mint aki nem találja a jó szót, pedig pontosan tudtam mit is akarok mondani. – esetleg mesélhetek mindarról, amit érzek? – óvatosan pillantottam a férfira, mert nem akartam egyből minden rázúdítani, de félő volt, ha most nem beszélek, akkor ma is főként kuka leszek.

- Tényleg? – meglepődve csendült a hangom. – Miért gondoltad ezt? – nagyon is érdekelt, hogy mi keltette benne ezt a hatást. Talán az, hogy annyira csendes voltam legutóbb vagy teljesen más miatt? Kíváncsian fürkésztem őt, ugyanakkor mosolyt is csalt az arcomra az, hogy mind a ketten azt hittük nem lesz következő alkalom, de most még is mind a ketten itt ültünk és vártuk azt, hogy vajon mit is hoz magával ez a találkozás.
Szavaira elmosolyodtam és kár lenne tagadni, hogy nem esett jól mindaz, amit mondott. Az pedig, hogy milyen személyiség is vagyok, nos, az valahogy képlékenynek tűnt. Lehet valaki annak ellenére jó, hogy nem emlékszek olyan emberekre, akik fontosak kicsit a szívének, de még se tudja őket igazán közelengedni? Jelenleg sok mindennek tartottam magam, de jónak és kedvesnek nem…
- Igen, ebben nagyon igazad van, mert tényleg jó volt hallgatni, még ha azóta kicsit nagy is a káosz és még nem mindent sikerült a megfelelő helyre „elpakolnom”, de hiszek abban, hogy ha most nem is, akkor idővel minden értelmet fog nyerni és okkal kellett megtörténnie annak a találkozásnak is. – barátságosan csendült a hangom, miközben a mosoly folyamatosan ott ült az arcomon. Nem tudom, hogy mennyire hit a sorsban és az azzal járó dolgokban, de én mostanában kicsit kezdtem, még akkor is, ha néha úgy éreztem, hogy szeret velem kicseszni az élet és állandóan valami rosszat hozni az életembe, mintha egy percre se szeretné hagyni azt, hogy unatkozzak. Pedig én szeretnék végre kicsit unatkozni és boldog lenni.
- Mielőtt belekezdenénk, biztos vagy abban, hogy semmivel se tudom viszonozni azt a sok kedvességet és segítséget, amit irányomba tanúsítasz? – tényleg érdekelt, mert tisztában voltam azzal, hogy milyen anyagias világban élünk, ahogyan azt is tudtam, hogy a pszichológusok is milyen drága óradíjjal dolgoznak. Tudom, hogy a pénz nem minden, ugyanakkor mindenkinek meg kell élnie valamiből, de nem szerettem volna adósa maradnia, vagy hogy netalán azt gondolja, hogy kihasználom a kedvességét, mert ez meg pláne nem állt szándékomban. Sőt, roppant hálás voltam mindazért, amit eddig tett és tenni fog azért, hogy én is kicsit jobban érezzem magam, még ha szokatlan volt ez az önzetlenség, ami őt jellemezte.
- Rendben. – nagyot nyeltem és kicsit a szalvétát babráltam, mert míg az előbb határozottnak tűnhettem, addig most nem igazán tudtam mit is kellene mondanom. Minden annyira hülyeségnek tűnt és féltem attól, hogy ezek talán nem is igazi félelmek, hanem csak nyavalygásnak hathatnak, hiszen manapság szeretik ezt mondani arra, ha az ember az érzéseiről beszél, nem? Lassan kifújtam a levegőt és pont ekkor érkezett meg a pincérnő is a rendelésünkkel, megköszöntem, majd miután távozott megköszörültem a torkomat.
- Mint említettem múltkor van egy fiam, akit hosszú ideig egyedül neveltem, de nem emlékszem rá és félek attól, hogy netalán mindenki, aki azt állítja, hogy jó anyukája voltam, az hazudik, hiszen milyen anya az olyan, aki a saját gyerekére se emlékszik? – hangom alig hallhatóan csendült, mert szégyelltem magam és kicsit féltem attól is, hogy ő mit is fog rólam emiatt gondolni. – Nehéz figyelnem őt anélkül, hogy ne legyen bűntudatom és félek attól, hogy egyszer ártani fogok neki, mert nem emlékszem arra mit szeret és mit nem, vagy hogy soha nem lehetek az, akit megérdemelne, mert nem emlékszem az elmúlt évekre. A szívem azt súgja, hogy fontos nekem és szeretem, egy aprócska hang erről beszél, de túl sok a bizonytalanság és a sötétség, ami elbizonytalanít folyamatosan és azt érzem, hogy minél távolabb lennék tőle, annál jobb lehetne neki… - és valójában hasonlót éreztem a vőlegényemmel és családommal kapcsolatban is. Mély levegőt vettem ismét, megkavartam a teámat, amibe raktam egy kis cukrot és citromlevet is, aztán lopva a férfira pillantottam. – A vőlegényem, a gyerek apja mindenben mellettem áll, elég sok minden történt velünk az elmúlt évtized alatt, de rá se igazán emlékszem. Emlékszem arra, ami köztünk volt az egyetemi éveink alatt, arra hogy miért hullott darabjai az egész, de aztán sötétség, mintha egy fal meg akarná akadályozni azt, hogy emlékezzek rá és higgyek mindannak, amit mesélnek. Látom, hogy próbálkozik, de félek attól, hogy csak szomorúságot hozok az életébe, mert hiába tesz meg mindent, akkor se lesz semmi olyan, mint volt, ahogy az emlékeim is örökre a ködben fognak maradni, amin képtelen vagyok áthatolni. – kicsit szomorúan lesütöttem a pillantásomat, kipillantottam az ablakon, majd megdörzsöltem halántékomat zavaromban. – És olykor azt se tudom, hogy ki vagyok én, mert képes vagyok néha úgy rácsodálkozni alapvető dolgokra, mintha akkor látnám először. Nem tudom igazán mit szerettem és mit nem, nem tudom ki is vagyok valójában. Valahogy elveszem a mesélt történetekből megismert nő és a jelenlegi káoszban élő nő között… - óvatosan rápillantottam és elhúztam a számat. Persze, nem minden téren volt ez igaz az életemre, de sok mindenre tényleg igaz volt, hogy magammal kapcsolatban se rémlett. Olykor olyan voltam, mint egy világra rácsodálkozó kisgyerek.
- Sajnálom, tudom ez az egész ostobaság. Talán nem kellene téged se ezzel terhelnem. – láthatta rajtam, hogy nem azért mondom, mert azt akarnám, hogy szánakozzon, hanem egyszerűen a bizonytalanság hozta ki belőlem és őszintén ezt gondolom. Ostobának éreztem magam, hogy már nem csak a családom szenved miattam, hanem még egy idegent is a gondjaimmal terhelek. Hiába szerettem volna elfutni, valami miatt még se pattantam fel, hogy „elszaladjak”. A sötétségből egy hang azt súgta, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, csak legyek türelmes…

- Néha megakadályoznak, mint minden embert. A bizalmatlanság és a félelmeink sok mindentől távol tudnak tartani, de most még is úgy éreztem, hogy nincs mit veszítenem. – hangom egészen halkan csendül, nem azért mert attól tartanék, hogy valaki kihallgat minket, hanem egyszerűen fura ennyire nyíltan beszélni az érzéseimről egy idegennek, ugyanakkor még is kicsit könnyebben megy Terrynek elmondani dolgokat, mint általában lenni szokott. – Az igazat megvallva kicsit reménykedve és izgatottan vártam az új találkozást, minden káosz ellenére is. – barátságos mosoly jelenik meg az arcomon, miközben őt fürkészem. Nem akarok hazudni, felesleges is lenne, meg úgy gondolom, hogy itt nyugodtan lehetek őszinte. Azt pedig, hogy milyen hatással lehet mindaz rám, amiről mesélni fog, azt még magam sem tudom. Néha a változás anélkül kezdődik el, hogy mi saját magunk észlelnénk, míg a környezetünknek meg simán szemet tud szúrni.
- Érdekes, amit mondasz. Erre még soha nem gondoltam, hogy ahhoz hasonló egy kapcsolat, de van benne igazság. – kisebb habozást követően szólaltam meg, mert érdekes volt hallani azt, hogy olykor mik jutnak eszükbe az embereknek. Nekem ez soha meg se fordult a fejemben, de tényleg igaza volt és reméltem, hogy így lesz. Egyelőre nagyon is úgy éreztem, hogy jó hatással lehet rám ez az egész beszélgetés, reméltem, hogy később se fog átfordulni valami rosszba.
A pincérnőnek sietve köszöntem meg a rendelést, majd ha kicsit habozva is, de végül elkezdtem mesélni mindazt, ami kavargott belül, legalábbis egy részét, hiszen mindent se lehet szavakba önteni, olykor tényleg igaz, hogy érezni kell a dolgokat, mert még a költők se tudnák igazán kifejezni azt a zűrzavart, ami olykor pusztítani képes a bensőkben.
Szavaira lesütöttem a pillantásomat, mert egy nagyon picikét tudtam, hogy igaza van, de akkor is valahogy erősebb volt bennem az a hang, ami azt suttogta, hogy rossz anya vagyok, amiért még a saját gyerekemre se emlékszem, akit évekig egyedül neveltem.
- Tudom, vagy valami olyasmi, de vannak olyan szituációk, amikor egy másik hang sokkal erősebb. Nálam pedig ez a hang azt suttogja, hogy rossz anya vagyok, amiért nem emlékszem megannyi közös pillanatra vele, meg úgy szinte semmire se. Félek, hogy csalódást is fogok neki okozni, mert rég nem vagyok az szuper, akinek ő még mindig látni vél. – emlékszem, amikor először hívott anyának a balesetet követően, hogy miként fagytam le és hirtelen azt se értettem, hogy mi történik körülöttem. Egy édes kisfiút láttam, akiről kiderült, hogy az enyém és arra a férfira emlékeztetett, akinek a szívemet még a hajdanán az egyetemi éveim alatt adtam. Tényleg nagyon hasonlít az apjára, vagy legalábbis a hajdani kinézetére.
Csendesen hallgattam Terryt, majd megízesítettem a teámat. Olykor a csészére siklott a pillantásom, míg máskor kicsit elmerengve figyeltem a férfi arcának rezdüléseit. Annyira szerettem volna, ha tényleg olyan egyszerű lenne és a szívem, lelkem is el tudná csak ezt így fogadni, ahogy ő mondja, de valahogy nem ment. Talán tényleg túlzottan emésztettem magam, de egyáltalán nem volt könnyű úgy együtt élni velük, hogy szinte nem is emlékszel rájuk, vagy egyáltalán nem. Arról nem is beszélve, hogy megannyiszor emésztettem magam amiatt is, hogy a szeretteimnek mennyi gondok, borzalmas pillanatot okoztam és féltem attól, hogy hiába éltem túl a balesetet, akkor is még megannyi sebet fogok rajtuk ejteni, pedig nem akarok.
Viszonoztam a mosolyát, de aztán újra gondterhelté vált arcom rezdülései.
- Ez annyira egyszerűnek és logikusnak hangzik, de valahogy még is nehéz elcsendesíteni azt a sok károgóhangot, ami azt súgja, hogy ez nem ilyen egyszerű és ezzel csak csalódást fogok okozni egy ártatlan kisfiúnak, aki még nem is sejti azt, hogy nincs meg minden emlékem, hogy olykor a sötétben tapogatódzom. – Atlas nem volt mindenbe beavatva, úgy gondolták, hogy egyelőre jobb lesz, ha megóvjuk az egésztől. Eleinte én is megértettem, meg bizakodó voltam, de egyre inkább kevésbé hittem abban, hogy visszanyerhetem az emlékeimet és talán ideje lenne elbeszélgetni vele. Lehet ez is segíthetne nekem is, mert én se izgulnám túl annyira a vele való közös perceket. – Félek és néha csak még inkább elveszem a sötétségben, minél tovább próbálom kitalálni, hogy mire is kellene hallgatnom. – lesütöm a pillantásomat, hiszen az ember soha nem könnyedén vallja be azt, ha elveszett, vagy éppen fogalma sincs arról, hogy miként is kellene megráznia a vállait és emelt fővel tovább sétálnia.
Szavai úgy csendültek a lelkemben lakozó sötétségben, mintha csak egy vidám dallam kelt volna életre valahol nagyon távol tőlem, ami meg akarná mutatni azt, hogy merre is kéne mennem. De a félelem továbbra is ott sétált mellettem, mert tartottam attól, hogy ez mind jó és szépnek tűnik, mintha tényleg ennyire egyszerű lenne, de én nem éreztem annak. Féltem attól, hogy elfogok bukni és az új énem meg csalódás lesz mindenki számára, hiszen hajdanán szerettek úgy, amilyen voltam, minden baklövésemmel együtt, de vajon ha ezeket csak ismerem, de nem emlékszem rá, hogy mit miért is tettem pontosan vagy hogyan éltem meg, akkor vajon mennyire lehetek képes arra, hogy felépítsek egy új ént? Kicsit úgy tűnt, mintha alapok nélkül akarnék házat építeni, aztán lehet hatalmasat tévedek és csak én gondolom túl az egészet.
- Úgy érzem, hogy igazad van, de valahogy mégse. – na jó, tudom ennek semmi értelme se volt. – Mi van akkor, ha az új én nem olyan lesz, mint amilyenre ők emlékeznek, akit szerettek, aki ott volt velük. Mi van akkor, ha ez az új önismereti utazás teljesen mássá fog formálni, aki számukra csalódás lesz, vagy olyan, akit már nem lehet csak úgy szeretni? – elveszetten és szomorúan csendült a hangom, majd a hajamba túrtam és pár pillanat erejéig arcomat a tenyerembe temettem.
Jól esett, hogy azt mondta itt lesz mellettem, meg fog próbálni segíteni, de féltem attól, hogy ez a sok negatív érzés fel fog őrölni, ő pedig be fogja látni azt, hogy még se lehet rajtam segíteni, egyszerűbb lemondani rólam. Nem tudnám hibáztatni érte.
- Te hogyan jutsz túl a félelmeiden, vagy hogy próbálod meg kicsit levenni a hangerőjét? Vagy hogy fordítod át mássá, kicsit pozitívvá? – nagyobb szusszanást követően újra ráemeltem a pillantásomat és reménykedően fürkésztem őt, mintha csak nála lenne a megoldás kulcsa, vagy legalább a kulcs egy része, ami segíthet kirángatni ebből a feneketlen gödörből, amibe újra és újra beleestem.

Szeretnék hinni abban, hogy igaza van, de annyira nehéz, hiszen mindenhonnan azt hallani, ha nem vagy szuper, akkor igazán semmit se érsz, vagy manapság könnyedén rásütik az emberre azt is, hogy rossz anya vagy csak azért, mert másképpen gondolkozol, mint az átlag, vagy mást tartasz fontosnak. Rám pedig még könnyebben lehetne, hiszen a saját fiamra se emlékszem. Túlzottan elevenen él bennem az, hogy mit is éreztem abban a pillanatban, amikor egy kisfiú anyának hívott. Még egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy valaki másra gondol, de helyette hozzám futott oda és engem ölelt meg. Láttam a családom elveszett pillantását, én pedig igyekeztem mosolyt varázsolni az arcomra, de a szívem hasadt ketté, mert számomra ő is csak egy idegen volt, már ha lehet ilyet mondani. Azóta már kicsit ez változott, érzem, hogy kezd kicsit fontos lenni, de az emlékeim nem tértek vissza és gyakran azon kapom, hogy a fejemben az visszhangzik, hogy nálam sokkal jobb anyát érdemelne.
Lassan kifújom a levegőt.
- Tisztában vagyok azzal, hogy mire gondolsz és nagyon talán igazad lehet, de ez nem ennyire egyszerű, hiszen manapság annyi mindennek meg kell felelni, vagy könnyedén bélyegeznek meg az emberek. Lehet, valakikről ez könnyedén lepereg, de ha alapból megannyi negatív gondolat ver tanyát a fejedben, akkor még nehezebb csak megrántani a vállaidat és úgy menni tovább, mintha nem fájna, vagy nem értenél egyet azokkal az emberekkel, akik rosszat mondanak rólad, vagy kizárni a sajnálkozó és szánakozó pillantásokat. – lesütöm a pillantásomat, miközben a pitémet turkálom a villámmal, mintha csak egy kisgyerek lennék, aki inkább mást akarna enni. Végül lerakom a villát és Terryre pillantok. – Van családod? Esetleg gyereked? – kíváncsian csendül a hangom, ugyanakkor könnyedén leolvashatja az arcomról azt is, ha nem akar, akkor nem muszáj válaszolnia. Egyszerűen csak érdekel, hogy vajon, ha vele vagy azzal a személlyel történne hasonló, akkor is így vélekedne e, vagy akkor teljesen másként látná a világot.
- Ez nem csak rajtam múlik, hanem Keremen és a családomon is. – vallom be, mert tényleg nem dönthetek egyedül arról, hogy mi is lenne a legjobb a fiamnak. Tudom, hogy eddig mindenkiben ott élt a remény, hogy ennyi idő alatt már helyre fogok jönni, de nem csak lelkileg, de fizikálisan se voltam még jól. Az pedig egyértelmű volt a sok szabályból is, hogy a családom is kételkedik abban, hogy olykor tudnék-e helyesen dönteni, ez pedig még több bizonytalanságot szült mélyen legbelül. Ez volt a csúfos igazság, még ha fel is fogtam, hogy a legtöbb szabálynak az lenne a lényege, hogy a javamat szolgálja. – Érzem, hogy ez lenne a helyes és talán újra felkellene vetnem az apjának ezt, de attól még a félelem túlzottan erős, hogy mi van akkor, ha ezzel csak ártok egy ártatlan gyereknek? Hiába nagyon okos, attól még sebet ejthet rajta az, hogy az anyukája nem emlékszik rá. – túlzottan féltem ettől, hogy neki is csalódást fogok okozni, vagy ami még rosszabb fájdalmat. Elég sok embernek okoztam csalódást, vagy fájdalmat az életem során, legalábbis én így éreztem kicsit a jelenlegi helyzetem miatt is a dolgokat. Nem akartam még tovább bővíteni a listát.
Kíváncsian hallgattam azt, amit mondott. Szerettem volna, ha a szavainak köszönhetően kicsit a káosz, a megannyi aggályom kicsit visszább vesz a tombolásból, amit a felszín alatt művelnek.
- Ez logikusan hangzik, ugyanakkor ijesztőnek is. Azt se tudom, hol kellene kezdeni ezt az újra önmagamra találást vagy felépítést. Nevezzük bárminek is. – kicsit még a kezemmel is legyintettem, majd lebiggyesztettem az ajkamat. – Lehet tényleg meg kellene próbálnom elengedni a múlthoz való ragaszkodást és inkább hagyni, hogy a jelenben lévő apró boldog pillanatok újra írják a történetet. – hangosan elmélkedtem. Magam sem tudtam, hogy várok-e rá bármiféle megerősítést, vagy csak neki köszönhetően, ha nem is tudatosan, de ezt már a változás hozta. – Csak nehéz, mert a múlt mindenhonnan visszaköszönt. – ez volt az igazság. Ott voltak a fényképek, a történetek. Nehéz hagyni azt, hogy újra valahogy megleljem azt, hogy ki is vagyok, ha közben nap, mint nap szembe találom magam azzal, hogy mások mihez is szoktak hozzá.
Mosolyát ugyan most nem tudtam viszonozni, mert ahhoz túlzottan is elveszettnek éreztem magam, de nagyon hálás voltam azért, hogy ennyire nagy türelemmel és kedvességgel volt irányomba. Manapság ez nagyon ritka, főleg egy idegentől.
Miközben ő beszélt, kortyoltam párat a meleg teámból, miután pedig leraktam a csészét újra őt fürkésztem és próbáltam minél többet elraktározni abból, amit mondott. Egyszerre talán kicsit soknak tűnhetett ez az információ áradat, de biztos voltam abban, ha most nem is minden fog megvilágosodni a fejemben, akkor majd idővel jobb lesz a helyzet. Néha ülepednie kell a hallottaknak is.
- De még is hogyan tudnék ennyire mélyre ásni a félelmeimmel kapcsolatban? Mármint ott elbukik ez az egész elmélet, hogy amikor a félelem vagy pánik ránk tör, akkor eléggé nehéz egy kicsit is tisztán gondolkodni, nemhogy felmérni azt, hogy mennyire is valós okunk van rá, vagy éppen fegyvert szerezni vele szemben. – reméltem, hogy nem nagyon értettem félre mindazt, amit mondott, de ha igen, akkor maximum majd ki fog javítani, én meg majd még jobban fogok figyelni. Kicsit tanácstalanul megvakargattam a halántékomat, majd a hajamat kezdtem el babrálni. – Mert sokszor mi magunk se tudjuk mitől félünk, csak egy adott helyzet kiváltja, így szerintem mindig agyalni se lehet rajta, hogy mi is okoz igazán szorongást. Főleg, ha az ember majdnem szinte mindig szorong, akkor még nehezebb meglelni azt, hogy pontosan mi is a kiindulópontja az egésznek. – hangom óvatosan csendült, mert fogalmam sem volt arról, hogy mennyire érthető az, amit mondok, de jelenleg annyira nagynak éreztem a bennem lakozó zűrt, hogy esélytelennek láttam azt, hogy igazán megtaláljam a félelmeim alapját. A tovább szőt változatait részben ismertem, de valahonnan ez a sok félelem, elveszettség még is csak életre kelt és gondolom ő arra gondolt, hogy azt a magot kellene meglelni, amiből kihajtott az összes többi.

Elhúzom a számat arra, amit mond és hanyagul megrántom a vállaimat.
- Talán nem a megbélyegzéstől, hanem attól, hogy csak ráerősítenek mindarra, ami negatívan bennem kavarog. De manapság szerintem mindenki igyekszik megfelelni az elvárásoknak. – hangom óvatosan csendül, mert lehet rosszul látom. Igaz, esélyesen ő kivétel ez alól és nincs benne megfelelésikényszer, mint mondjuk a nagyátlagban, de nem lehet mindenki ilyen szerencsés, hogy csak úgy leperegjen róla mindaz, ami ömlik ránk a különféle médiából.
Persze hallottam már olyat is, aki kicsit kikapcsolta a telefonját és megpróbált anélkül létezni legalább pár napig. Nekem nem hiszem, hogy menne és nem is tehetném meg több okból se. Mindig el kell tudniuk érni és nem csak a fiam miatt, hanem ott van a családom is, akiknek olykor életjelet is kell adnom, hogy tudják még nem mentem világgá.
- Volt már hasonlóban részed, egy barátod vagy egy kollégád, netalán egy ügy miatt? – tényleg érdekelt, hogy találkozott-e már amnéziás személlyel, hiszen olykor egy-egy tragédia is képes blokkot képezni az elmében, legalábbis valahol ezt olvastam. Talán volt igazság ebben is, de az is lehet, hogy nem. A kérdésemmel meg nem tesztelni akartam őt, csak szimplán érdekelt, hogy járt-e már kicsit hasonló cipőben, mint most vagy ez neki is részben újdonság, hogy egy ilyen emberen próbál segíteni.
Megingatom a fejemet és aprót sóhajtok, miközben az ajkamat rágcsálom, mert nagyon is rágodom azon, hogy kimondjam amit gondolok vagy ne, így habozok és az őrlődés szép lassan könnyedén kiül az arcomra is.
- Sajnálom, csak kezdem úgy érezni, hogy nyavalygok és semmi értelme nincs annak, amit mondok. – pedig nem annak szántam, de ez is rossz beidegződés volt, hogy idővel ha sokat beszéltem a bennem kavargó érzésekről, gondolatokról, akkor féltem attól, hogy nyavalygásnak hathat, vagy netalán agyára megyek a másik félnek, mert netalán túlreagálom a dolgokat, vagy az érzéseim tévesek, legalábbis a másik fél szerint.  
Végül kicsit szomorúan elnevetem magam.
- Szeretném én is ennyire pozitívan látni a dolgokat, hogy addigra talán meggyógyulok, de úgy érzem, hogy ez olyan ábránd marad, mint a mesékben az, hogy egyszer netalán a gonosz fog győzedelmeskedni a jó helyett. – A hetek és a hónapok múlásával egyre kisebb esélyt láttam erre, de nem akartam erre több szót fecsérelni, így inkább csak bólintottam és hálásan elmosolyodtam. – Köszönöm a tippeket, majd beszélek Atlas apjával is, hogy ő mit gondol. Talán ez segíthetne több fronton is. – nem azt mondom, hogy teljesen határozott voltam ilyen téren, de azért jó érzés volt, hogy egy idegen szerint is ez akár segíthetne a helyzeten S ha legalább egy bizonyos téren kevésbé érezném azt, hogy üvegpadlón sétálok, ami bármikor beszakadhat alattam, akkor esélyen az is segíteni tudna már.
Csendesen hallgattam azt, amit mondott és kicsit talán káoszosnak tűnt az első pillanatban, de szép lassan minden képkocka a helyére került, de valahogy akkor se tudott a szavaival teljesen megnyugtatni.
- De pont azon dolgokra nem emlékszem, amik főként meghatározzák azt, akivé váltam és ami a jelenemre is eléggé kihatással van. Bevallom, hogy nem szeretnék minden téren úgy életet kezdeni, vannak dolgok, amiket szeretek, de egyelőre még se csinálhatom, mert a családom túlzottan félt. – újra lemondóan ingatom meg a fejemet, mert az egyik gát pont a családomnak köszönhető. – Szeretném meglelni magamat, de nehéz úgy, hogy közben úgy érzem meg kell felelnem a szeretteimnek, akik a szabályaikkal olykor az őrületbe tudnak kergetni, pedig tudom, hogy a javamat akarják, de néha úgy érzem, hogy ők se igazán hisznek abban, hogy még jól lehetek. – szomorúan csendül a hangom, miközben az elhangzottakon gondolkodom.  – Kicsit tartok attól, ha találok is valami új hobbit, ami érdekelne is, akkor arról is próbálnának lebeszélni, mert még a pihenésre kellene összpontosítani és a gyógyulásra. – ami részben igaz is volt, de kezdtem azt gondolni, hogy míg a lelkem cafatokban hever, addig a testem se fog igazán meggyógyulni, mert a kettő közötti kapocs nagyon is létező dolog.
Végül ittam pár kortyot a teámból, majd újra őt fürkésztem, miközben beszélt és hálás voltam azért, hogy még nem kapott agyvérzést mindattól, amit mondtam, hanem továbbra is itt ült és segítőkész volt.
- Például úgy, ha ilyenkor kicsit befelé fordulnék, megpróbálnám kizárni a környezetet és csak arra figyelnék, ami mélyen legbelül zajlik? – óvatosan csendül a hangom, hogy vajon jól értem-e. Nem tudom, hogy ez így működhet-e, de az sajnos nem várható el, hogy mindig velem legyen valaki. Lassan kifújom a levegőt, majd mélylevegőt veszek. - Esetleg létezik valami légzésgyakorlat is, ami segíthet ilyenkor kicsit összpontosítani és a félelem fölé kerekedni? - kíváncsian csendül a hangom, a pillantásom pedig rajta állapodik meg.

Teámat kavargatva és kortyolgatva hallgattam azt, amit mesélt. Számomra nagyon is érdekesnek tűnt, hiszen soha nem találkoztam még ilyen emberrel, maximum talán már olvastam ilyen szereplőről némelyik könyvben, de hirtelen ezt se mondtam volna biztosra. Néha picit hümmögtem, ezzel is kifejezve azt, hogy a figyelmemet teljesmértékben megnyerte és hallom mindazt, amit mond.
- De ők tényleg nem képesek emlékezni ezekre a dolgokra, vagy ez csak egy blokád az elméjükben, ami eltűnhet idővel vagy kezelésnek köszönhetően? – tudom, hogy most nem ez volt a téma, de akkor is nagyon felkeltette az érdeklődésemet azzal kapcsolatban, amit a narcisztikus személyiségzavarban szenvedőkkel kapcsolatban mondott. Úgy tűnt, hogy ő tényleg nagyon otthon van ebben a témában. – Köszönöm, ezt jó hallani. Pedig néha tényleg úgy érzem, hogy felesleges dolgokról beszélek, vagy olyanról, ami számomra újdonságnak hat, de a környezetemben lévőknek meg teljesen hétköznapi, így talán untatom is őket, vagy kínos az amit mondok. – aprót sóhajtottam, mert olykor tényleg akadtak ilyen gondolataim is. – Igen, erről már hallottam, hogy inkább a pozitív dolgokat kell erősíteni, mert akkor azt vonzzuk be, de nagyon nehéz néha ebbe kapaszkodni. Mármint hiába vágyunk valamire nagyon, attól még valahogy a negatív gondolatok annyira könnyedén képesek teret nyerni, mintha csak valami szuperképességük lenne. – szeretném azt mondani, hogy pozitívan látok mindent, de az nagy hazugság lenne, viszont legalább eljutottam már oda, hogy mindennapomat végig gondolom és igyekszem minden pozitív dolgot kiemelni belőle, hogy mi is tett aznap boldoggá. Eleinte nehezen ment, de most már egyre könnyebb meglátom a sok apró dolgok, ami segít abban, hogy ki tudjak tartani és néha a remény is visszaköltözzön a lelkembe.
Szavaira elmosolyodtam és bólintottam egyet, mert egyetértettem vele, hogy nekem kell megtalálnom azt, ami boldoggá tud tenni és le is tudom magam vele kötni. Talán tényleg ideje lesz új hobbit keresnem, amíg nem leszek annyira jól, hogy vissza tudjak menni a boltba. Talán ha sikerül végre igazán lefoglalnom magam, akkor lehet én is jobban fogom érezni magam.
Érdeklődve figyeltem a bemutatott légzőgyakorlatokat és csendesen hallgattam az instrukciókat is. – Megpróbálhatom? – valószínűleg úgyis igent fog mondani, de attól még úgy éreztem, hogy így helyes, ha rákérdezek. Aztán ha hagyta, akkor becsatlakoztam és vele együtt gyakoroltam. Próbáltam javítani a technikámon, ha volt építőjellegű észrevétele, hiszen erről szólt ez a találkozó, hogy segítsen abban, hogy jobban legyek.
- És ezek tényleg tudnak segíteni, te már próbáltad? – kíváncsian csendül a hangom, miután végeztünk a gyakorlatokkal.