Tudom, hogy azért vagyok itt, hogy beszéljek, kiöntsem a lelkemet, hiszen igazából fizetek azért, hogy meghallgasson, de valahogy még se igazán találom a megfelelő szavakat. A kétely ott él a szívemben, ahogyan az a gondolat se hagy nyugodni, hogy hiba volt idejönnöm. Miért is tudna rajtam egy idegen segíteni, ha még magamon se tudok? Nem úgy tartják, hogy nálunk jobban senki se ismerhet minket, így akkor ő miért is tudná jobban meglelni a megfelelő kulcsokat ahhoz, hogy újra kiengedje a ládákba gondosan bezárt boldogság és öröm árnyait? Egyik pillanatban feszültnek érzem magam, a következőben tanácstalannak és elveszettnek, míg aztán jön a félelem és reménytelenség is karöltve táncikálnak, mint akik tökéltesen jól érzik magukat a lelkemben. Én pedig szép lassan attól rettegek, hogy be fogok csavarodni és túlzottan mélyre fogok zuhanni, ahova már semmilyen fény se érhet el, még egy alig pislákoló se.
Ő nagyon is kedves és barátságos. Sőt, igazából még azt is el tudnám képzelni, ha korábban találkozunk, akkor lehet még barátok is lettünk volna, vagy legalábbis jó ismerősök, de most még is annyira nehéz bíznom benne. Miért bíznék egy idegenben, ha még magamban sem tudok? Igen, nem bízom magamban. A kételyeim erősebbek annál, mintsem erőt tudnék meríteni ahhoz, hogy egy kis reményt csempészek az ébenfeketeségbe, ami úgy áradt szét bennem, mint ahogy a köd rátelepszik egy városra. Ennek köszönhetően pedig minden ijesztőbben fest, miközben ott egy kis rejtélyesség is benne, mert sose tudhatom azt, hogy milyen barátját rejti el, ami aztán egyszer csak kiszabadul és ráveti magát a lelkemre, hogy még ő is falatozzon belőle. Én pedig szép lassan láthatatlanná válok, vagy legalábbis egyre inkább tompábbá és haloványabbá, mintha csak egy festmény lennék, ami szép lassan megkopik az időmúlásával.
Megingatom a fejemet a szavaira, de nem felelek, hiszen lehet nem kell mondania, de mind a ketten tudjuk azt, hogy az emberek gyakran mondanak olyat, hogy valamit nagyon komolyan vesznek, vagy gondolnak, de aztán valójában nincs így. Csak a másikat akarják megnyugtatni ezzel a szöveggel, rosszabbik esetben pedig átverni. Az is tény, hogy a velem szemben ülő nőnek nem sok haszna származna abból, ha átver és valójában most is csak még tovább romlik az állapotom, mint hajdanán, amikor hagytam magam olyanokra rábeszélni, amikre még nagyon nem álltam készen.
Nem tudnám a tárgyalás minden mozzanatát felidézni, de a régi lakásomat konyháját viszont igen. Minden egyes részletre emlékszem a fényképekről, pontosan tudom, hogy a vérem úgy borította be a fehér kövezetet, mintha csak valaki véletlen felrúgta volna a vörös festékesedényt, aztán ámuldozva és elbűvölne nézte volna, hogy miként hódít meg magának nagyobb területet. Emlékszem a késeimre is, hogy miként hevertek ott és még sok minden másra is, amit legszívesebben kitörölnék, de képtelen vagyok rá. Olyan, mintha az elmémbe örökre bele égtek volna és nem létezne olyan bűvös eszköz, amivel ki lehetne radírozni, vagy éppen olyan festék, amivel át lehetne festeni, mert minden lepereg róla, hogy a rideg és kegyetlen valóság utat találjon hozzám.
Egy pillanatra elmélázom azon, amit mond, aztán egyszerűen keserűen elnevetem magam.
- Tudja, ez picit úgy hangzik, mint valami betanult szöveg: „örülök, hogy most itt van” – még az idézőjelet is a levegőbe rajzolom és elhúzom a számat. Persze, hogy örül, hiszen neki ebből van jövedelme. Tudom, nagyon szánalmas, hogy ez az első gondolatom, ugyanakkor nehezen tudom elhinni azt, hogy jelenleg bárki is örülni tudna a társaságomnak, ahhoz túlzottan elbaszottá váltam. – Gondolom mindenkinek ezt mondja és van aki ettől különlegesnek érzi magát? – kérdőn pillantok rá, még ha sejtem, hogy nem is fog felelni rá, hiszen nem beszélhet más betegekről, talán még ennyit se. Idegesen végig simítok az arcomon és ingerülten fújtatok, majd az ajtóra siklik a pillantásom. Talán rohadt nagy időpazarlás volt az, hogy eljöttem ide. Inkább távoznom kéne. Nagyot nyelek és kicsit riadtan, kétségbeesetten pillantok a nőre. Mozdulnék, meg nem is. Megőrjít ez a kettőség. Úgy érzem magam, mintha egy láthatatlan kéz pórázon tartana, amin néha enged, aztán pedig ránt egyet, hogy tudassa velem, hogy valójában fogoly vagyok. A saját negatív érzéseim és gondolataim foglya. – Akkor mivel ér fel magának, azon felül, hogy bevételi forrás? – ridegen csendül a hangom, kicsit már-már elutasítóan és lenézően, mint aki tényleg képtelen elhinni azt, hogy a másik önszántából is akarhat segíteni másoknak. Kicsit így is van, hiszen a legtöbb ember nem önzetlen, nem ennyire segítőkész vagy éppen türelmes, mint amilyennek ő is mutatja magát. S talán pontosan erre játszom én is tudatalatt, hogy elveszítse a fejét, nekem pedig legyen valamire fognom azt, hogy miért is rohanok el, vagy miért nem jövök többé. Mintha azt várnám, hogy hibázzon, bukjon el, hagyjon a sötétségben és a fájdalom mocsarjában dagonyázni.
Az újabb kifejtésre először csak egy szemforgatást kap válaszul és tovább szenvedek a kanapéján. Nem igazán tudom szavakba önteni azt a kettőséget, amit jelenleg érzek a mondandójának köszönhetően. Egyszerűen csak azt érzem, hogy valami szét akar tépni és talán sikerülni is fog neki, én pedig akkor egyszerűen örökre elveszem, mert mindennek vége lesz.
- Talán, de nem tartom magam bátornak. – őszintén csendül a hangom, miközben az arckifejezésem rideggé és lemondóvá válik, mint akiben tényleg a remény legapróbb szikrája se tud már termőtalajra találni, hogy aztán megerősödve kicsit bemosson a sok könyörtelen démonnak, amik csak egyre inkább a lelkembe ivódnak minden egyes nappal.
- Mert semmire se vagyok jó. – elsőre csak ennyit felelek teljes meggyőződéssel. – Nem tudom ellátni a munkámat, ami az életet jelentette számomra. Mindennél fontosabb volt, de ha végre vissza is engednek, akkor se biztos, hogy helyt tudnék állni. Mi van, ha lefagyok, vagy kiakadok és miattam kerül valaki veszélybe? Sose bocsájtanám meg magamnak. – az ujjaimat tördelem picit, majd a combomon simítok végig. Ismételten hátra dőlök a kanapén. – És ott van a lakásom is. Igazi marha voltam, nem is értem, hogy gondoltam, hogy helyre fogom tudni pofozni. Abba a hitbe ringattam magam, ha azt a romhalmazt élhetővé tudom tenni, akkor talán még magamat is megmenthetem, de ehelyett csak kudarcot kudarcra halmozok. Egyszerűen csak azt érzem, hogy elromlottam, mint egy játékbaba, csak engem egy elemcsere nem tud helyre hozni. – elhúzom a számat és keserűen elnevetem magam. Reménytelennek érzek mindent, és néha már félek új kihívásokat állítani magam elé, mert rettegek az újabb és újabb kudarcoktól.

Madelaine & Leilani

Néha az élet a legfájdalmasabb pillanatokkal képes a legnagyobb leckéket megtanítani. Olykor hiszek ebben, máskor meg inkább azt gondolom, hogy csak balszerencsés csillagzat alatt születtem, hiszen míg sokan hisznek a karmában, addig én ezt az egészet átverésnek érzem. Sok jót tettem, még ha nem is voltam tökéletes, hiszen én is volt amikor hibáztam, mint minden gyarló ember vagy az érzelmeim által a pillanat heve könnyedén magával rántott, de attól még törekedtem a jóra és még is mi lett a jutalmam? Az, hogy élőhalottá váltam. A levegő eljut a tüdömbe, a szíven a megfelelő ütemet diktálja, de a lelkem megváltozott. A boldogság szikrázó és színes árnyai helyett sötétség és szürkeség, vagy már-már feketének mondható árnyak költöztek be, mintha csak új otthonra bukkantak volna, ahonnan soha többé nem akarnának kiköltözni.
Szeretném azt mondani, hogy a remény még ott él bennem, hogy újra visszatérhet a színkavalkád a lelkembe, hogy a félelem helyett az öröm fog dominálni vagy az elveszettség helyett a remény, de csak még nagyobb hazuggá válnék, ha ezt állítanám. Vannak napok, amikor picit képes vagyok hinni ebben, de valójában csak pár pillanatig tartó ábrándok és nem többek, mert a múltbéli árnyak mindig képesek erőt meríteni valahonnan, hogy mindent sötétté változtassanak, ezáltal pedig ridegségnek, magánynak és félelemnek teret adjanak.
Kivételesen meg se próbálom leplezni azt, hogy jelenleg mennyire elveszett vagyok amiatt, hogy az érem másik oldalán állok. Hajdanán könnyedén mondtam azt, hogy bízzanak bennem a betegek, vagy merjenek segítséget kérni és nyugodtan mondják el azt, hogy mi is a panaszuk. Én pedig naivan azt hittem, hogy tényleg mindig könnyű segítséget kérni, hiszen az nem egyelő a gyengeséggel és továbbra is azt gondolom, hogy segítséget kérni inkább erőre vall, mintsem mást, viszont az is tagadhatatlan tény, hogy most kezdem igazán megérteni, hogy mennyire félelmetes tud lenni bevallani azt, hogy gond van. Beismerni azt, hogy egyedül képtelenek vagyunk megoldani valamit, miközben ott a kudarc fagyos és kegyetlen gondolata is, hiszen ha mi se tudjuk megmenteni önmagunkat és más se tud segíteni, akkor mi lehet képes rá? Talán semmi.  
Ha elbukom, akkor esélyesen hiba volt megmenteni… - szeretnék megszabadulni ettől a gondolattól, de nem tudok. Hiába minden törekvésem. Ott van újra és újra, mint egy alattomos szörny, aminek az éhségét semmi se csillapíthatja.
Néha érzek erőt ahhoz, hogy meg akarjam lelni a sötétségben a megfelelő ösvényt, ami esetleg még elvihet a fényhez, de a falak ridegek, az út pedig hepehupás, így könnyedén zuhanok ismételten a mélységbe, amikor azt hinném, hogy legalább pár lépést sikerült megtennem a felfelé vezető úton. Az egész olyan, mintha csak az élet átverne és ámítana, mert örökre a reménytelenség fogja lettem.
Hiába vagyok itt. Hiába kellene reményt éreznem, még is annyira elérhetetlennek tűnik ez az érzés. Könnyedén simulok bele a kanapéba, mintha csak egyé akarnék válni vele, mintha azt akarnám elhitetni, hogy én itt se vagyok. Én, aki mindig ott volt a dolgok sűrűjében, aki imádott élni és mindig kimondta amit gondolt, most pedig… most olyan vagyok, mint egy szellem, aki láthatatlanságra vágyik, hogy végre megszabadulhasson mindentől és mindenki életét könnyebbé tegye.
Figyelem miként áll fel, majd amikor vízzel teli pohárral tér vissza hozzám, akkor meglepetten pislogok párat, de elveszem tőle egy apró biccentés kíséretében. Jelenleg ennyire futja, de talán ebből is érti, hogy így köszönöm meg a gesztust és tudomásul vettem mindazt, amit mondott. Kortyolok párat, majd lerakom a dohányzóasztalra, vagy valami más alkalmas felületre, ami az irodában található.
Szavai nyomán keserűen elhúzom a számat és kicsit remegő kézzel a hajamba túrok, miközben hátra dőlök a kanapén. – Tudja, ez egészen hasonlóan hangzik, mint amit néha én mondtam egy-egy betegnek. Orvos vagyok, vagy legalábbis voltam. – hangom kicsit megremeg, amikor az utolsó két szót kiejtem, hiszen ez volt az álmom. Orvos akartam lenni, a sűrűjében akartam lenni, így pontosan tudtam, hogy hol is akarok majd helytállni, ha eljön a választás ideje. Most pedig? Úgy érzem, hogy a legnagyobb álmom is egyre távolabb sodródik ebben a sötétlő örvényben, ami körbevesz. Vissza akarok menni, újra hasznosnak akarom érezni magam, de közben meg ott van az a fojtogató érzés, hogy talán többet ártanék, mintsem jót tennék, hiszen ott vannak a pánikrohamok, vagy a fájdalmas és borzalmas emlékképek, amik miatt képes vagyok megijedni, világgá futni, de legfőképpen lefagyni. – Fogalmam sincs. – gondolom itt őszintének kell lenni és részben tényleg ez az igazság. Néha azt hiszem, hogy megfejtettem mi is hozott ide, Boby, vagy a húgom szavai, de valójában tényleg így lenne? Magam sem tudom. – Az életben mindig történik valami. Bárki is írja életünk könyvét, az a személy nagyon szereti megkavarni az állóvizet, nem mintha az enyém annyira csendes vagy békés lett volna mostanság. – szomorúan és lemondóan csendül a hangom, aztán arra gondolok, hogy beköltöztem egy romos épületbe, ami akár a fejemre is szakadhat, vagy ott van az, hogy az ex vőlegényem lett a szomszédom. Azt hiszem mondhatnám azt, hogy sok minden történt, de még se tudom egyiket se hangosan kimondani. – Nem sokkal a történtek után már voltam egy dokinál, de úgy érzem többet ártott, mint segített. Ezért se akartam többé ilyen helyre jönni. Vicces, nem? Azt mondjuk a betegeinknek, hogy beszéljenek nyugodtan kérjenek segítséget, de aztán amikor rajtunk a sor, akkor ugyanúgy bezárkózunk, mint ők teszik. – keserűen elnevetem magam, majd a fejemet a támlának döntöm, kezemmel eltakarom arcomat pár pillanat erejéig, mígnem idegesen simítok rajta végig, hogy aztán a plafonon állapodjon meg a pillantásom. – Mondhatnám azt, hogy a húgom, vagy az új szomszédom hatása, hogy itt vagyok és talán kicsit így van, de közben meg azt érzem, hogy hazudok, amikor ebbe kapaszkodom. – hangom alig hallhatóan csendül, de továbbra se nézek rá. Helyette csak felhúzom a lábamat, átölelem a karommal, majd a térdemre hajtom a fejemet. A csöndbe menekülök most is, ahogy máskor is teszem. Fogalmam sincs, hogy mennyi perc is telhet így el, hacsak ő nem töri meg vagy próbál arra ösztökélni, hogy beszéljek. – Úgy érzem, hogy ez az utolsó reményem. Képtelen vagyok megmenteni önmagamat, emiatt gyakran gyengének és mihasznának érzem magamat. S ott a félelem is, hogy mi van, akkor ha ezzel is elbukom? Akkor mi lesz? Ijesztő. – a mondandó felénél végül rápillantok. Az elveszettség, fájdalom és a reménytelenség könnyedén kiolvasható a pillantásomból. Összetörtem, elvesztem és úgy érzem, mint akinek az életéből ellopták a fényt, s bármennyire is próbálom visszahozni azt, egyszerűen képtelen vagyok rá. Ezek után mennyire badarság, hogy azt gondolom talán más segíthet ebben? Hogy talán egy aprócska szikrát elhozhat a feketeség ködébe, hogy aztán abból esetleg tüzet, fényt csiholjak?

Madelaine & Leilani  

Miért kellett ennyire megváltoznia mindennek? Miért nem maradhatott minden úgy, ahogy volt a maga minden tökéletlenségével együtt? Boldog voltam, legalábbis legtöbbször, most viszont egyszerűen csak azt éreztem, hogy nem tartozom sehova se. Mintha csak két világ között ragadtam volna, valahol az élet és halál között. Mintha csak mindenhonnan kitaszítottak volna, mert éltem, de valójában nem így volt, de a holtak birodalma se fogadott be.
Vajon a jelenemmel vagy a távozásommal hagytam volna nagyobb űrt az emberekben, melyik járt volna kisebb fájdalommal számukra?
Néha elgondolkodtam ezen, ahogy azon is, hogy miért pont azon a napon kellett vissza csöppennie az életembe Bobynak, vagy miért éppen úgy szőtték a Párkák az életem fonalát, hogy mellé sodorjon a költözésem. Nem láttam értelmét semminek se és talán nem is kellett, csak elfogadnom, mint azt a tényt is, hogy talán örökre teljesen elcseszett maradok, akit nem lehet szeretni, se kedvelni.
Nem kellene itt lennem. Úgy éreztem, hogy hiábavaló próbálkozás az, hogy eljöttem ide, mert rajtam már ez se segíthet. Bejárati ajtóra siklik a pillantásom, miközben csendesen ülök és a lábamat alig észrevehetően megmozdítom, de még se állok fel, csak tovább szórakozom a fülhallgató zsinórjával. Lesütöm a pillantásomat, majd a telefonra siklik a pillantásom.
Hannah mosolygós arca néz vissza rám, miközben az üzenetét fürkészem. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy mire is készülök, hiszen neki írtam 327. napon késő éjszaka, vagy lehet az már inkább a 328. nap hajnala volt, hogy szükségem lenne arra az elérhetőségre, amiről egyszer beszélt. Valami változott, de hogy pontosan mi vagy mi indította el, azt magam se igazán tudtam. Talán Boby szavai égtek észrevehetetlenül elmémbe, mert ő kimondta azt, amit talán mások nem mertek, csak gondoltak. Látom az aranyos gifet, az aggód üzenetet, mire aprót sóhajtok, de nem írok vissza, mert félek ha megteszem, akkor utána még is távozom és egy újabb hazugsággal áltatom a testvéremet.
Nem akarok még nagyobb csalódás lenni, mint ami már vagyok.
Torkomat a sírás fojtogatja.
Nem tudom, hogy mióta ücsöröghetek már ott, amikor meghallom a nevemet, de nem mozdulok. Csak lesütöm továbbra is a pillantásomat, kicsit még inkább a székhez simulok, mintha egybe olvadhatnék a bútorral és nem is engem keresnének.
Menni fog.
Hazugság.
Ha az elmúlt 331 napban nem történt változás, akkor miért pont a mai lenne különleges? Még a számok se hatnak különlegesnek. Menthetetlen vagyok és Ő győzött. Hiába volt az ítélethirdetés valahogy úgy éreztem, hogy Ő győzött, mert míg én elméletben szabad voltam és többé nem kellett félnem tőle, akkor is kihatással volt mindenre az életemben. Mintha igazán soha nem szabadulhatnék meg tőle, ahogy a számoktól se tudok. Nem akarom pontosan tudni, hogy mióta kerültem ebbe az állapotba, de egyszerűen csak ott kattog elmémben, mint egy kikapcsolhatatlan ketyere.
Talán már harmadszorra mondja valaki a nevemet, mire felemelem a pillantásomat és az illetőt fürkészem.
- Én vagyok… - hangom bizonytalanul csendül, mint aki még a saját nevében se biztos. Lassan állok fel, a lépteim bizonytalanok, ahogy egyre közelebb érek hozzá. Vajon hajdanán a betegeim vagy a hozzátartozok is így érezték magukat? Féltek és rettegtek attól, hogy mi is lesz?
Nagyon nyelek és még egy utolsó pillantással visszanézek a bejárati ajtóra, mielőtt belépnék a szobába. Pár lépésre megtorpanok az ajtótól, mint aki arra készül, hogy inkább még is elfut. Kezem megremeg, mire sietve préselem a testemhez, a pillantásomat a végigjáratom a szobán.
Ha hellyel kínál, akkor habozok, majd végül bizonytalanul eljutok odáig és leülök. Táskámat magam mellé rakom, elveszetten pillantok ismét végig az ízélésesen berendezett helységen.
Ehhez képest még a lakásom továbbra is egy romhalmaz és undorító hely, pedig már kétszer sikáltam körbe mindent.
- Leilani Murdoch vagyok. – szólalok meg úgy, mint akinek most jut eszébe a neve, hogy igen, őt keresték vagy legalábbis várták itt. Idegesen simítok végig a combomon és nagyot nyelek.
Elveszett vagyok és rettegek.
Rettegek attól, hogy felesleges volt idejönnöm, mert rajtam már ő se fog tudni segíteni.
Rettegek, hogy újra át kell majd élnem mindent és már így is a lelkembe ivódott minden pillanata a történteknek, mintha csak egy láthatatlan és kiradírozhatatlan filccel vésődött volna fel.
- Kell még valamit mondanom, vagy kérdezni fog és csak válaszolnom kell? – esélyesen, ha nem síricsönd lenne a szobában, akkor nem is igazán hallhatná azt, amit kérdezek, de valahogy nincs erőm ahhoz, hogy megleljen a hangomat. Elfáradtam és túlzottan rettegek attól, hogy mi is vár rám, mintha csak egy ismeretlen és ijesztő ösvényre tévedtem volna.
Aprónak és elveszettnek érzem magam.
Valaki igazán foghatná a kezemet…

Madelaine & Leilani