Sister, I've been missing you, We saw the world and we made it through. You've held my hand and you've wiped my tears. Lord, it feels like a hundred years But time's gone by like a cloudy day And just fell away like a drop of rain

Damla & Felicity

– És hogy van a testvéred? – a kávégép pöfékelésébe, az elkészült rendelésekhez tartozó nevek kurjongatásába, a hátam mögött zajló beszélgetések egysíkú morajlásába szinte belevész Josie kérdése – rá is foghatnám a kellemetlen háttérzajok bármelyikére, miért nem válaszolom meg az egyébként nagyon kedves érdeklődést, de összeérő tekintetünkből tudom, nem fogom ennyivel megúszni, akárhogy is szeretnék elevickélni a válasz elől. Mert hát tényleg… hogy van? Tudja úgy igazán bármelyikünk, hogy is van Damla? Mondhatunk egyáltalán értékítéletet felette? Mi hogy lennénk a helyében? És ő hogy van a magáéban?... Anya legutóbb, mikor egy közösen megejtett délutánon beszaladtunk az egyik hazafelé útba eső áruházba, azt találta mondani egy rég látott ismerősének a maga lágy hanglejtésében, töretlen mosollyal kísérve, hogy „a körülményekhez mérten jól”. És talán a körülményekhez mérten tényleg jól van, de… valahogy olyan szomorú, hogy a körülményekhez mérten kell, hogy nézzük, nem pedig saját magához. Mármint nem kell, de óhatatlanul is megragadt bennem ez a diplomatikusan semmitmondó kijelentés. Így egyszerűbb – nekem, legalábbis…
– Melyikre gondolsz? – kekec somolygással billentem a csípőmet a pult oldalának. – Van egy pár, még választhatsz is!
– Vicces vagy ám…
– Ne sajnáld tőlem! Néha nekem is sikerülhet – hamarabb csapja meg az orromat az elkészült kávé illata, mintsem, hogy elém tenné az elviteles poharat. Kíváncsian illegetem a fejemet a keze mellett sorakozó üvegcsék felé. – Fahéjszórást kapok? – hirtelen csak egy gyors bólintás a válasza.
– Rég láttuk erre.
– De hát épp ott van – karakán, ahogy a "cinnamon" felirattal egyértelműsített szórófejes üvegre bökök, mégis ennek a határozottságnak az ellenpontjával találkozhat, ahogy beledermed a kérésem szerinti mozdulatba, és felnézve rám gátlástalanul rávigyorgok. Az érzéketlenül kisimult vonásain látom, nem értékeli a röptét, mégse veszít a fényéből a mosolyom.
– Hűha... – nem hibáztatom, amiért leejtve tekintetét egy sóhajjal nyújtja az epés megjegyzése után beállt csöndet. Valószínűleg mindketten ugyanazon gondolkodunk, csak két eltérő irányból esünk bele a metszéspontba: ő onnan, firtassa-e még, én pedig, hogy bár ne kukacoskodna tovább. – Máris hozom Damla teáját.
Biccentek, de csakis akkor láthatná, ha lennének a tarkóján szemek. Lustán hordozom körbe a tekintetemet, holott rögvest az első mozzanatom után tudtam, milyen látványban fogok végül elrévedni – az utcafrontra néző, közvetlenül az ablak melletti helyet, pont úgy, mint a Friends-ben, egy állandó "reserved" táblával lehetett volna fenntartani számunkra. Ha nem is napi, de heti rendszerességgel biztos, hogy megfordultunk erre, amolyan törzshelyünké vált, ahol még, hiába, hogy én is elmaradoztam mostanság a felbukkanással, ma is tudják az állandó rendelésünket. Mikor hányan voltunk – olykor Clarával kiegészülve, néha Atlas társaságában, máskor anya tartott velünk, de csak odanyomorodtunk ahhoz a picike kis asztalhoz az egyre csak bővülő "na még egy ital?", "egy süti még csak belefér!" kijelentéseinkkel akár hosszú órákon keresztül. Egyszer biztos visszaszokunk a rutinunkhoz... idővel...
– Azért átadnád neki, hogy üdvözlöm? – Josie hangjára rezzenek össze. Mintha az agyamat kapirgálná a nyikorgás, amivel a papírhordozóba szuszakolja az elviteles poharakat; végül megfontoltan, óvatos mosollyal elém tolja a rendelésem. Halk, ám annál mélyebb levegőt veszek, ahogy a kávézó logójáról az arcára meredek. Vajon fogja érdekelni egy olyan ember üdvözlése, akire még csak nem is emlékszik?
– Mindenképp! – lágy hanglejtés, töretlen mosoly – ahogy az anya diktálta protokollból tudom.
Nem mondhatnám, hogy gyalogosan is kényelmesen megközelíthető távolságban van Damla háza, vagy csak a vállamról folyton lecsúszó táska, a szájfényembe megállás nélkül beletapadó hajam, amit a szél rendre felkap és az arcomba penderít teszi a diszkomfortot, mégis emellett döntöttem a tömegközlekedés ellenében. Még mindig jobb lejárni a leginkább indokolatlannak tűnő szorongást, mintsem magammal buszoztatni... hisz csak a húgomhoz igyekszem – miért szárad ki mégis a szám, mikor befordulok az utcán? Lassan kaptatok végig az ismerős útszakaszon, fel a járdáról a bejárati ajtóig, amin mindössze udvariasságból kopogok, mielőtt benyitnék. Régebben ezt a formalitást is feljárón hagytam, és ajtóstul rontottam rá...
– Hahó! – a zár kattanásával kísérve már lépek is a bokacsizmám sarkára, hogy az egymás mellett sorakozó női- és kisfiú lábbelik sorába állítsam a sajátomat. Az előszobafal padján puffan a táskám, lehúzom a nyakamból a sálam és a kabátommal együtt begyakorolt jártassággal akasztom a fogasra. – Beengedtem magam, remélem nem baj – ha baj is, ki már csak nem küld... teát is hoztam, nálam békésebb betörőt keresve se találni!
Nehéz lenne megállapítani, a mellkasomban érzett feszültség, vagy a kinti, az előre megjósolt vihart sejtető ború festi baljóssá a mindig kellemesnek látott otthont... még a lépteim is súlyosnak hatnak, bármilyen körültekintően is igyekszem beljebb. Az, hogy Atlas nincs itt, nyilvánvaló, máskülönben már a nyakamban csüngene, de akkor...
– Damla?... – épp olyan erőtlen a hangom, mint amilyennek egy légy lépteit gondolom a falon. Erőszakkal se tudnám rávenni magamat, hogy elmozduljak onnan, ahol a látványtól földbe gyökerezett a lábam – ujjaim feszülten markolják a mellkasom előtt tartott poharakat. Hirtelen reakció volt inkább, mintsem, hogy elejtsem őket. Anélkül is van elég baj... – Mit csi... jól vagy? – ugyan, Cece, csak nézz körül! Mint ahol keresztül söpört egy hurrikán. Biztos nagyon jól van...

Sister, I've been missing you, We saw the world and we made it through. You've held my hand and you've wiped my tears. Lord, it feels like a hundred years But time's gone by like a cloudy day And just fell away like a drop of rain

Damla & Felicity

Azt szokták mondani, hogy az élet csak akkora terhet rak ránk, amekkorát még elbírunk, én viszont úgy éreztem, hogy szép lassan megfulladok és össze fog nyomni ez a súly, amit az én vállaimra pakoltak az égiek, az élet vagy nevezzük aminek akarjuk. Próbáltam kitartani a családomért, de egyre nehezebben ment. Eleinte még egészen jól tudtam hinni abban, hogy ez csak átmeneti és idővel szép lassan, mintha csak valami mese kelne életre az emlékeim vissza fognak térni, de a hónapok váltották egymást, amit az évszakok követtek, én viszont továbbra is ott maradtam megannyi lyukkal a fejemben, mintha csak valami sajt lennék. Csak engem ezek a hézagok nem tettek különlegesebbé, mint egy francia ementálit, hanem sokkal inkább elveszetté és kifacsarttá formáltak.
Hálás voltam azért, hogy a családom ott volt mellettem és tudtam jól, hogy a megannyi szabály az én javamat szolgálja, felfogtam, de attól még egyre gyakrabban éreztem azt, hogy csak megfulladok ezektől a szabályoktól, mintsem biztonságban éreztem volna tőlük magamat. Úgy éreztem, hogy talán ők se hisznek igazán abban, hogy jól lehetek és képes lehetek kicsit is gondoskodni magamról, vigyázni magamra. Szerettem volna újra azt érezni, hogy lehet még hétköznapi életem, hogy tényleg ők is hisznek abban, hogy minden egyszer visszacsöppenhet a normális kerékvágásba és nem maradok örökre félig a homályban élve, vagy ebben a fura ködben, amibe olykor betévedtem, de semmit se találtam benne, csak ürességet.
Olykor azt éreztem, hogy ez a ház a börtönöm, máskor viszont egészen kellemesnek találtam, hiszen volt amikor az itt élők képesek voltak a félelmeim és az elveszettségem ellenére is mosolyt varázsolni az arcomra, még akkor is, ha olykor úgy éreztem, hogy az egész, ami körülöttem zajlik egy gondosan megrendezett színdarab. Gyűlöltem magamat ezért a gondolatért, hiszen mélyen valahol legbelül valami rejtett kis zegzugban tisztán éreztem, hogy Kerem nagyon is mellettem van és próbál segíteni, próbál kitartani, ugyanakkor azt is éreztem, hogy előttem próbálja elrejteni azt, hogy őt mennyire is viseli meg ez az egész. Pontosan úgy, ahogyan én is próbáltam aszerint viselkedni, mintha minden rendben lenne. Ez egy remek rendezésű színdarab volt, ahol a rendező csak egyetlen utasítást adott a színészeknek, hogy soha ne mutassák ki az adott pillanatban azt, hogy valójában mennyire is fáj az élet, a kialakult helyzet. Tegyenek úgy a szereplők, mintha minden rendben lenne, legalábbis annyira, amennyire egy átlagos ember életében rendben lehet. Ne kiabálj! Ne sírj! Maximum csak akkor tedd ezeket, ha a függöny legördült és senki se láthatja már azt, hogy valójában mit is rejt a gondosan felépített maszkod, amit az elmúlt hónapok alatt annyira tökéletessé formáltál, hogy szinte senki se kételkedik benne, vagy csak nem merik szóvá tenni, mert félnek attól, hogy netalán megreped a maszk és ki tudja mi kerül akkor a felszínre. Mondhatni a feladatod az, hogy csak evickélj el valahol a felszín és a fulladás peremén, míg el nem dől az, hogy melyik is fog nyerni, addig pedig hagyd, hogy egymás között rángassanak, mintha nem fájna az, ahogy mind a kettő más-más irányba húz téged.
Nem kell főznöd, sütnöd. Hagyd a konyhát.
De én nem akarom hagyni, de lenyeltem.
A bolt megy nélküled is, ha van valami, akkor majd hívnak és itthonról is el tudod intézni.
Be akartam menni. Ott akartam lenni a könyvek között, az emberek között. Látni a boldog arcokat, ahogy meglelik a legújabb történetet, aminek esélyt fognak adni, de csak bólintottam, mint egy jó katona és hagytam, hogy döntsenek helyettem.  
Takarítani akartam vagy kicsit otthonosabbá varázsolni az otthonunkat.
Nem kell, majd azt intézi más. Csak pihenj és ne erőltesd meg magad. Most a pihenésre van a legnagyobb szükséged.
A családom szavai újra és újra visszhangoztak az elmémben, mire idegesen és feszülten dörzsöltem meg a halántékomat. Legszívesebben ordítottam volna: Igen, elestem! Igen, a lában még nem a legjobb, de nem vagyok rokkant, nem vagyok haszontalan, meg tudom csinálni én is ezeket a dolgokat, még ha lassan is, vagy olykor elesve, de csak hallgattam és mosolyogtam, mint aki nem is érti, hogy lehetett annyira balga, hogy ezek megfordultak a fejében.
Próbáltam a házra telepedő nyomasztó csendet elűzni zenével, de egyre nehezebben ment, ahogy a hónapok egymást váltották és én újra minden egyes nap egyedül maradtam napközben. Igyekeztem most is figyelmen kívül hagyni a megannyi boldog pillanatról mesélő fényképet a falakon, de van az a pont, amikor hiába kerülöd, akkor is magukra vonzzák a tekintetedet. Úgy éreztem, mintha minden csak az arcomba nevetne, hogy még erre se emlékszel?
Jól vagyok. Jól vagyok. Minden rendben van.
Mantráztam újra eme szavakat úgy, mintha ezzel meg lehetne oldani a világ, vagy legalábbis az én legnagyobb gondjaimat, de csak egyre inkább hazugnak éreztem magam és egyre nehezebben tudtam átverni magam. Kezem ökölbe szorult, ajkaimat összepréseltem.
Mély levegő és kifúj.
Újra a fényképekre siklott a pillantásom, mire a gyomrom bukfencet vetett és mire észbe kaphattam volna az egyik kép a másik után a földre hullott, a polcon találhatóakkal egyetemben és mit sem törődve azzal, hogy még mit sodrok le dühömben. Hallottam a tárgyak puffanását vagy éppen azt, hogy miként is törik valami darabokra.
A kezem úgy remegett, mint a lelkem. A zene dallamát a sikolyom zavarta egyedül meg, miközben a könnyeim egymás után hullottak a mélybe, mint ahogy én is tettem. Elfáradtam. Nem akartam küzdeni, csak el akartam futni, mint megannyiszor már tettem az elmesélt történetek szerint, mert úgy éreztem, hogy soha nem leszek képes emlékezni vagy éppen boldoggá tenni azokat a személyeket, akik a világ minden boldogságát megérdemelnék. Én csak szomorúságot és bonyodalmat hozok mások életébe…
A lábam egyre inkább hasogatott, miközben bicegve megpróbáltam átkelni a romhalmazon a mankómat keresve, ami az ámokfutásom közepette szintén a földön hevert. Amint kiszúrtam lassú és bizonytalan léptekkel próbáltam eljutni hozzá, de aztán egyszerűen elcsúsztam, hogy végül, mint valami csúcsdísz elterüljek az egész káosz közepén. Fájdalmas nyögés hagyta el az ajkaimat, miközben éreztem, hogy valami szilánk a tenyeremet sérti, de már ez se érdekelt.
Észre se vettem a közeledő lépteket, ahogy a köszönést is teljesen elnyelte az agyamban tomboló káosz. Próbáltam ülő helyzetbe tornázni magam, miközben fájdalom átjárta az egész testemet. Éppen az ujjamon lévő gyűrűre siklott a kezem és azt húztam volna le, mert úgy éreztem, hogy rohadtul nincs jogom viselni még azt se, hiszen hogy tehetném őt boldoggá? Sehogy, amikor is mindenen úgy süvített át a nevem, mintha csak egy rosszban sántikáló gyerek lennék, akit rajta kaptak csínytevés közben. Sietve töröltem le a könnyeimet, nagyot nyeltem, mintha azzal el tudnám tűntetni a nyilvánvalót. Tudtam jól, hogy kihez is tartozik ez a hang, a testvéremé volt.
Remek. Vajon ő mennyi idő alatt fogja szétkürtölni a családnak, hogy bekattantam?
- Szia Felicity, nem tudtam, hogy ma jössz. – hangom óvatosan csendült, mert mi van akkor, ha ezt is elfelejtettem, mint néha más dolgokat is? Továbbra se fordultam felé, nem is moccantam meg, majd kihúztam az egyik képkeretből a tenyerembe került üvegszilánkot, hogy aztán a farmeromhoz nyomjam a kezemet, mintha így elrejthetném a sérülést. – Aha, minden rendben. – lassan fordultam felé és a maszként használt mosoly máris ott volt az arcomon, mintha fél perce még nem összeomolva fetrengtem volna a romba döntött nappali közepén és nem éppen az eljegyzésigyűrűmet akartam volna a káoszba ejteni, hátha elveszik az is. – Jaaaa, hogy ez? Elestem és lesodortam a fényképeket, amikor pedig próbáltam mankó nélkül tovább jutni, akkor meg a polcról zuhant rám pár dolog. – közben az ép kezemmel úgy hadonásztam, mintha ez tényleg annyira hihető mese lenne. Kit akartam átverni igazán? Magamat, vagy őt?
Fogalmam sincs, mert csak egy dolgon kattogott az agyam, hogy a francba fogom ezt azelőtt helyre hozni, mielőtt még a vőlegényem vagy a fiam hazaérne?
Nem adhatok még több okot még több szabályra, vagy arra, hogy még inkább aggódjanak értem, hiszen lassan már több ősz tincset okozok nekik vagy a testvéreimnek, szüleimnek, mint bárki más a családunkban. – Esetleg odaadnád? – mutattam a mankóm felé, ami jó pár lépésnyire hevert tőlem. Hogy a francba jutottam egyáltalán ennyire messze tőle? Talán a lilaköd tényleg képes szárnyakat adni.