Szeretek előre tervezni. Annak a ténye ugyanis, hogy az előre megírt rendszert kell csak követnem, egy hamis biztonság érzettel ruház fel. Még akkor is, hogy ha tudom: ez a nap felénél teljesen másképpen alakul majd. A mai napunk Atlassal inkább kisebb-nagyobb körvonalakból állt az én fejemben. A helyszínek megvoltak, még talán a szabad/nem szabad témák is. Nálam kizárt, hogy ne mondjak vagy tegyek valamit amitől a helyzet komplikálttá válik így felkészülök a tükör előtt és elmantrázom mikor érdemes befogni a számat. Ennek ellenére minden magamnak előre leszögezett szabályt megszegtem. Nem tudom melyik volt az a pont amikor megcsúsztam a tervemben, de azóta csak egyre meredekebbnek bizonyul a lejtő és félek hol ér majd véget. Megígértem magamnak, hogy nem hozom őt kényelmetlen helyzetbe vagy leszek vele annyira közvetlen, ami ő neki már nem esik jól. Mi nekünk ez természetes, ő azonban más körülmények vagy elvek között nevelkedett. A kis herceg nem fogja nyugodtan fogadni, ha megérintem őt – márpedig úgy tűnik eddig minden létező alkalmat megragadtam, hogy ezt akaratomon kívül is elkövessem. A metrónál indult, a képkészítéssel folytatódott, most pedig a darts tábla előtt úgy érzem mintha ki akarna ugrani a szívem a helyéről. Pedig nem történik semmi amiért így kellene reagálnom. Csak megtanít arra amiben csapnivaló vagyok és ennyi. Lehet listát kellene neki írnom, mert van még egy pár abból ahonnan ez jött. Mégis lassan már a darts jelentését is száműzom a tudatomból, hogy legyen hely valami egészen másnak, valami nem létezőnek. Atlas idővel megnősül és odahaza egy csinos úrihölgy várja majd. Olyan aki kifinomult tartással fogadja majd a közelségét, aki jól mutat az oldalán és nem úgy mint aki azt érzi mindjárt megnyílik alatta a föld. Ő vele egy nyelvet beszélnek majd és semmi olyat nem tesz amivel kellemetlenséget okozna Atlasnak. Bármi is suhant át vele kapcsolatban most azon a megborult elmémen, annak nem szabad visszatérnie.  
Az eldobás pillanata jól is mehetne, de mégsem találok egyből bele. Valljuk be az őszintét, nem kicsit vagyok zavarban, még ha igyekszem ezt lazábban is kezelni, így ahhoz képest az eredmény nem is olyan szörnyű. Eddig leráztam magamról mindenféle érdeklődést, mert Nikki és az életemet körülvevő káosz mellé nem kell még egy. Távolságtartóan álltam a másik nemhez és ez rendben is volt, de most határozottan nem ennyire egyszerű a képlet. Talán az lehet a hiba, hogy megnyugtattam magamat azzal a ténnyel miképp egy estére nélkülem is minden rendben lesz. A felelőségeim alól kibújva pedig úgy tűnik könnyű szabadjára engedni az önző kis igényeimet.  
Mondhatnám hogy összeszedtem teljesen magamat mire megfordulok, de az összeütközés elég gyorsan megcáfolja ezt. A szám elé kapom a kezemet aztán már heves bocsánatkérésbe is kezdek.
- Istenem..én annyira sajnálom.. – hebegek, de a segítségemet még időben megakadályozza azzal, hogy két oldalról elkap. Nem pillantok oda ahol keze jelenleg elidőzik, mert jobban leköt arcának tanulmányozása. Próbálom felmérni mennyire nagy a baj vagy miképpen reagálja le ezt. – Kérek jeget.. – folytatom halkan, de ő ismét tereli a témát.
- Megkaptam már egy párszor. – elmerengően tekintek félre mintha fel kellene idéznem ezeket az alkalmakat, de aztán a társaságomra koncentrálok, aki most inkább könnyedén kezeli le a történteket, mint dühösen. Figyelemmel hallgatom végig Atlas szavait aztán bólintok egyet mielőtt a hangomat is megtalálnám.  
- Ígérem. – haloványan elmosolyodok. – Addig én gyakorlok még itt egy kicsit. – mutatok a darts tábla felé, majd összeszorított szemeimet eltakarom tenyeremmel miközben zavaromban hátat is fordítok neki. Lehet kevésbé lenne veszélyes ha a továbbiakban megtartanám a kellő távolságot tőle. Akkor talán nem lenne az élő boksz zsákom szerepében.
Nagyot sóhajtva veszem magamhoz újra a nyilakat, aztán megkeresem a földre festett vonalat, majd felidézem Atlas szavait és felügyelve tartásomat készülök fel a dobáshoz. Erősen koncentrálok, korábbi érintését szinte a kezemen érezve szorítom meg utoljára a nyilat mielőtt meglendíteném azt a tábla felé. Egészen jó pontot kapok mire nagy mosoly kerül az arcomra és Atlas felé fordulok, aki még a pultnál van. Két hüvelykujjam feltartásával jelzem neki, hogy sikerült, a tanítása elérte a felfogásomat, majd amíg újra nem csatlakozik hozzám addig dobok még egyet. Az ételünkre még úgy tűnik úgyis várnunk kell egy kicsit.  
Megköszönve veszem át tőle az újabb pohár italt és ez a kör már rugalmasabban megy le a torkomon az elődjénél, de még mindig a szokási fázisban vagyok.
- Látja? Semmi fintor. – mutatok a számra aztán egyből el is vigyorodok mielőtt folytathatnám.
- Az orra..rendben van? – érdeklődöm őszintén. – Nagyon restellem a korábbit. Nem szándékos volt, de ha teszek egy lépést hátra.. – mozdulatommal illusztrálom is az elhangzottakat. – így ni, akkor kevesebb az esély arra, hogy megsérül. – osztom meg vele az elméletemet. – Vagy legyen még egy? – itt már mosolygok. Majd csak körbe táncolom itt őt.  

Sokat nem tudok arról milyen egy jó házasság, a filmek és könyvek pedig pont nem azt az alapot adják vissza, mint a valóság tenné. A szüleim nem éppen voltak példaképek ebből a szempontból ahogyan Stacey sem. Mint Atlasnak is mondtam akadnak olyanok a környezetemben akiknek ez működőképes, de magamat nem éppen tudnám elképzelni ilyen keretek között. Egyelőre azt hiszem egy normális párkapcsolatot kellene kialakítanom először mielőtt egyből az oltár elé ugranék valakivel. Az pedig néhány példában bemutatható, hogy még nem sikerült. Ennek ellenére igyekszem választ adni Atlasnak, még ha meg is lep ezzel az éles témaváltással. Olyan embernek ismertem őt eddig aki jobb szereti a magánéleti dolgokat egy privát dobozba elzárva tartani. Aki csak óvatosan nyílik meg és megfontoltan. De hát bizonyára megvan az oka miért a házasság az ami éppen a gondolatait uralja, még ha ez lett volna az utolsó is amit az ő szájából hallani vélnék. És ahogyan elmerülünk a témába úgy lassan értelmet is nyer miért is foglalkoztatja őt ez az egész. A mi világunk egészen más és ilyenkor jövök rá, hogy néhány helyzetben mennyire szabadabb is. A gondolat, hogy olyan mellett éljem le az életemet akit nem én választottam egyszerűen megbénító érzés és bonyolult is egyben. Sokszor még az sem könnyíti meg a dolgot aki mellett saját magunk voksoltunk. Tagadhatatlan, hogy Atlas az én szememben most egészen más színben tűnik fel. El tudom képzelni, hogy a felszín alatt mennyit őrlődhet ezen, miközben nem tehet sokat ellene, minthogy elfogadja és alkalmazkodik. Én tuti már felrúgtam volna valakit dühömben és tehetetlenségemben.
Visszakérdezése bólintást eredményez tőlem meg egy alig észrevehető fintort. A megcsalás manapság már természetes az embereknek, megbocsátható és bármivel kimagyarázható. Nem nekem. Mert amíg a megcsalt fél oldalán állsz akkor ez nem ennyire könnyen félrelökhető valami melyből semmilyen következmény nem születik. Robert ez sosem értette meg. Ő mindig csak egy botlásnak hívta, szinte már apróságnak. Mindeközben nekem minden partner választásomra rá nyomta ez a bélyeget. Bizalmatlanná tett, gyanakvóvá, sokszor még értéktelenné is. Létezésünkkel együtt járnak az érzelmeink is és megesik, hogy nem vehetjük semmibe azt ami fáj csak mert a másik arra kér. Ez viszont csak egy gondolati sík marad jelenlegi helyzetünkben, mert a korábbi bólintásom egyértelműen jelezte mi történt velem. Mégis Atlas szavai megmosolyogtatnak, azzal pedig még nagyobbat növekszik a szemeimben amiért nem kicsinyelli le az érzéseimet, hanem megérti őket. Ez a mosoly pedig jóleső érzéssel is társul a megjegyzése miatt.  
- Ha akarnám sem felejteném el. – jegyzem meg halkabban, de hallhatóan.  
A vacsoránkra még várnunk kell így Atlas kedvéért megcélozzuk a gazdátlanná vált darts táblát. Nem mondom, hogy ismeretlen nekem a játék, de azt sem, hogy tarolnék vele. Az átlagot erősítem akinek hébe-hóba mázlija is van. Ám a játék a második helyre szorul, mert jobban leköt, hogy kiszedjem Atlasból a forgatókönyv szerint megírt házasság részleteit. És ha közben ezt kissé félreérthetően is teszem akkor sodródok az árral és nem javítom ki magamat. Igenis kíváncsivá tett, hogy valaki már az ő életében is betöltötte a leendő feleség szerepét vagy jár még neki is egy kis szabadság a kalitkába kényszerítés előtt. A válasza pedig valamiért most megnyugvást ad. Mintha éppen ez döntötte volna el miképp lenne esélyem nála vagy sem. Egyikünk sem azzal a céllal van itt, hogy felszedje a másikat. Még ha olykor a gondolataim hazugnak is neveznek emiatt, hisz nem egyszer lódult meg tiltott terep felé a fantáziám. Mégis én távol állok azoktól a hölgyektől akiket Atlasnak szántak. Sőt, magától már a hölgy kifejezéstől is. És bizonyára azon a listán akad olyan is, aki mellett végül dönteni fog, még ha most hezitál is. De miért is gondolkozok ezeken?  
- Helyes. – vágom rá és akaratamon kívül a hangszínem elégedettebbnek tűnik, mint azt szeretném. – Legalább ennyiben maga irányíthat. – teszem hozzá gyorsan. Nem mintha ez elvenné annak az élét, hogy szinte már csak az ugrálás hiányzott a szinglisége okozta örömöm miatt. Antonia, szedd össze magadat!  
Atlas kezdi a játékot és egyből bezsebeli az első pontokat, majd én következek. Vagyis következnék, de a megjegyzése egy fél pillanatra kizökkent.
- Hogyan? Mi baj van ezzel? – mérem végig enyhe értetlenséggel magamat, de szavak helyett tettekben igyekszik magyarázatot adni. Csökken közöttünk a távolság míg nem egyenesen mögém helyezkedik el, én meg úgy nézek fel rá mintha éppen a képzeletem egy epizódja keveredne a valósággal.  
- Uh, igen? – kérdezek vissza és erősen koncentrálok, hogy minden egyes szót megjegyezzek, de az érintése zárlatot okoz a fejemben. Ennek ellenére az irányítása által mozdulok engedelmesen, mert basszuska egy ilyen szemléltetés után minimum profi szintre kellene emelnem a tudásomat. Ehelyett csak bámulom a táblát, aztán a kezét az enyémen és ismételten a dartsot.  
- Egyet már biztosan kiszemeltem. – találom meg a hangomat és egy sort veszekszek magammal közben, hogy itt az ideje kizárni a közelségét, az illatát, a hangját. Kár, hogy amíg fejben összeszedett vagyok, addig gyakorlatban kész roncs. Azon sem csodálkoznék ha a nyíllal ezek után magamat szúrnám le.  
- A 6-os egészen szimpatikus. – hunyorítok egyet, majd a segítsége által csak sikerül eldobnom, de 4-es lesz belőle. Hümmögve egyet konyul le egy kicsit az ajkam mielőtt hátra pillanthatnék Atlasra.
- Lehet még egy kis segítség után pontosabb lennék. – röviden és tanácstalanul vállat vonok miközben a barna szempárba mélyedek el.

A nap végén tudom jól, hogy hárman is egy beszámolóra várnak arról hogyan éreztük magunkat. Elmondhatom persze, hogy merre voltunk, miket csináltunk, de belül érzem ez mennyire nem fedné le a valóságot. Gondolkozás nélkül kijelenthetem majd, hogy jól éreztem magamat, mert ez maximálisan így van. Mégsem mernék hangosan ennél többet mondani. Hogy egy pillanatra Atlas összezavart és hatással bírt rám. Hogy hiába telt el több eseménydús perc, én mégis csak egy pillanatot idézek fel, analizálok és kérdéseket gyártok róla amikre úgyis csak magamban keresném a válaszokat. Nem mondanám ki hangosan, hogy a szimpla jól szórakozásnál ez több volt, mert az olyan feltételezéseknek adna táptalajt melyekre nem állok készen még egy egyszerű magyarázattal sem. Márpedig ha Luna jön értem akkor muszáj lesz valamit kitalálnom amivel eleget tehetek kíváncsiságának anélkül, hogy mélyebben belemennénk ebbe. Valahol azt is tudom, hogy az egyetlen akivel ezt ilyen szinten átbeszélném az Stacey. Ő vagy ugyanabba a dalba kerülne amire én is oly kényelmesen dédelgetem gondolataimat vagy egyből észhez térítene. Nélküle viszont marad Luna meg az a cserfes természete. Mert hallottam és felfogtam Atlas ajánlatát a taxit illetően, de mégsem kérhetek tőle szívességet. Azt vallom, hogyha már voltam olyan bátor meghozni egy döntést akkor a következményekért is vállaljam a felelősséget. Én bólintottam rá a whiskyre ahelyett, hogy a kólám mellett maradok. És nem, egyáltalán nem bántam meg, mert ahogyan magamnak bevallottam, úgy neki is, hogy elnyerte a tetszésemet még ha az ízvilága elsőre szokatlan is.  
Érdeklődve hallgatom Atlas véleményét és enyhe félmosoly is kerekedik ettől az arcomra.  
- Ebből kiindulva nem hiszem, hogy bármelyiket is amit eddig kóstoltam, egy mondatba hozhatjuk a minőséggel. – vallom be. – Legtöbbször úgy éreztem magamat, mint akin átment a kamion. – folytatom és most akaratlanul is elképzelem Atlast azokon az eseményeken amiket említ. Azt se tudom hogyan zajlanak ilyenek, de ő biztosan roppant stílusosan jelenik meg rajtuk és úgy szólít meg mindenkit, hogy attól a magamfajta gyenge jellemnek biztosan megremegne egy pillanatra a térde. Azon kapom magamat, hogy őt figyelem ahogyan újra belekóstol az italába, én pedig csendes megfigyelőként ott akarok lenni mellette az ilyen rendezvényeken. A pult környékén valami csilingelve a földre esik, az én képzelet-buborékom pedig azon nyomban kipukkad. Jesszusom, föld hívja Antoniat!  
- Egyszer mindenképp. – felelem végül neki, habár a lehetőségeimet ismerve jobb, ha maradok a szekrényünkbe rejtett italainknál.  
Nem kicsit lep meg amikor az italokról a házasságra térünk át, és hiszem hogy nem én ittam annyit amennyi miatt átugrottam egy egész életszakaszt. Mégis összehozok neki egy választ, amivel kéz a kézben a saját házassági dilemmáim is megérkeznek. Nem mintha minden napomat ez töltené ki, de most mégis a felszínre kúsznak és bökdösnek amíg be nem vallom minden bizonytalanságomat a velem szemben ülőnek. Még mit nem!  
- Nem tudom. Ha a további választásom is hasonlóan szerencsétlen lesz mint azokkal akikkel eddig összehozott a sors, akkor nem sok esélyt látok rá. – osztom meg vele. – Tudja olyan jól indul mindig. Megvan az összhang, a kémia, aztán hetek múlva kiderül, hogy megcsal és a folyamat kezdődik elölről. Csak most bónuszként egy adag gyanakvás is jár az előzőből okulva. Sokszor elég szerencsétlen körforgás ez. – magyarázom tovább és most egyből gondolataim közé kúszik Robert. Az ég kíméljen meg még egy olyan hülyétől!
Halk nevetést hallatok amikor megint sikerül összezavarnom, aztán egyből a fejemet is csóválom mellé.  
- Én sem értettem, ne aggódjon. Talán arra célzott ezzel, hogy nehéz eset vagyok. – vonok vállat. Csak sejthetem, mert egyértelműen sosem mondta.  
A korábbi meglepettség ellenére most már én sem hagyom ki az érdeklődést, de a válasza csak még több meglepetést hoz magával. Kell is egy-két pillanat, hogy megfogalmazzam gondolataimat, ami közben rábólintok ötletére.
- Mehetünk, persze. – állok is fel a székemről, de már csak ezután véleményezem az elhangzottakat, hogy megindulunk a darts tábla felé.
- Jogosan is érzi ezt, hiszen maga helyett döntenek a jövőjéről. – megakadok, mert túl sok minden jár egyszerre a fejemben és nem akarok értelmetlen lenni számára. – Mi van, ha nem kedveli? Akkor egy életre meg kell békélnie ezzel? – teszem fel neki a kérdéseimet, majd őt figyelem. – Egy kapcsolat annyira sivár és lélekölő, ha nincs meg benne az a plusz amiért végül a másik mellett döntünk. – merengek el ezen, majd az előttünk lévő játékra téved a tekintetem.
- Csak mellékesen jelzem, hogy nem vagyok egy profi benne, de megsérülni sem fog. – bájos mosolyt villantok rá, ám mielőtt még bármibe is belekezdhetnénk, egy újabb kérdés merül fel bennem.
- Akkor ez azt jelenti, hogy már magának is választottak valakit? – érdeklődésem közben az arcát fürkészem. Igen, bűnös vagyok és észrevettem a gyűrű hiányát. Azonban ez semmit nem jelenthet, hisz otthon várhatja őt valaki, akivel végül majd összeköti az életét. A megtudottak alapján ha akarja, ha nem.  

Gondolatom egy része még mindig a szigeten történtek körül forog, míg a másik a jelenen kattog. Szeretném elnyomni magamban azt a tévképzetet, hogy volt egy pillanatunk ott és akkor, ami még számomra is meglepő hatást gyakorolt rám, de mégsem tudom. Mert akárhányszor Atlas arcvonásaira pillantok fel, eszembe jut a képkészítés momentuma, az érintése a derekamon és az elakadó lélegzetem ami ott maradt abban a másodpercben amikor hagytam magamat elveszni a barna íriszekben. Én nem vagyok ilyen, általában nem, de ma minden döntésemmel meghazudtolom magamat. Mert valahogy tetszik amerre haladunk, ahogyan ismerkedünk egymással mióta mindketten túltettük magunkat a kezdeti elhamarkodott megítélésünkön. Ebből a távlatból szinte röhejesnek érzek minden vele kapcsolatban megfogalmazódott véleményemet. Valahogy annyira, mint amennyire nevetségesnek találná az az Antonia a mostani széthullott önmagamat. Pedig csak egy kávé van bennem, meg egy alig megkóstolt kóla, de magam is tudom jól, hogy nem az italok azok amik hatást gyakorolnak a hangulatomra, hanem a társaságom.  
Az ilyen székeket elhagyni számomra kész mutatványnak bizonyul és ez most sem történik másképp. Mégsem csinálok belőle nagyobb ügyet és úgy tűnik Atlas sem, akinek megjegyzése halk nevetésre késztet.  
- Mamá mindig azt mondta, hogy azért vagyok ilyen csepp, mert nem álltam kint sokat az esőn. – mesélem el neki, de már követem is a magunknak kiszemelt üres asztalhoz. Kedvességét megköszönöm és nem akarok arra gondolni, hogy ez mennyire jól esett a női lelkemnek. Ebből is látszik, hogy eddig csak tuskókkal voltam körülvéve, pedig ha valaki kérdezné nem azok az eseteim. Mégis valahogy bevonzom őket.  
- Nem, dehogy. – ingatom meg röviden fejemet. – Csak ezt kívánom most. Tudja ez olyan, hogy egyszer valamit nagyon kíván, aztán elnapolja. Majd elfelejtődik és megint előjön, de újra. És megígéri magának, hogy a harmadik alkalommal már nem teszi. Így vagyok én is ezzel a párossal. – magyarázom el neki hétköznapi dilemmáimat mosolyogva. Bár másoknál ez biztos úgy működik, hogy meglátom, akarom, megszerzem. Én ennél sokszor bonyolultabban működök.  
Tudom, az ital témát lezártan a pultnál hagytuk már, de úgy tűnik én mégis titokban visszamásztam, hogy újra kinyissam mielőtt nem lenne többé releváns.  
Kettőt pislogok a válaszán mielőtt egyáltalán megtalálnám a hangomat.
- Maga melyik regényből került ide? – kíváncsian veszem fel vele a szemkontaktust, de az én íriszeimben mégis szórakozottság csillan. Másokat ez nem zavarna, hisz mégiscsak szórakozni tértek be ide. De Atlas..ő képes ezt még félretenni is, ha én is a nyamvadt kis kólámmal maradok, ezt viszont meg én nem engedhetem. Mint mondtam, talán ez az utolsó közös programunk. És bár most úgy tűnik egymással hadakozunk azon, hogy legyen ital vagy ne, de végül én nyerek meg a kis akaratos énem.
- Hiszek magának. – jegyzem meg a rendelésünk leadása után, de valójában nem is aggódom ezen. Egy pohár még nem ártott meg eddig sem. Az viszont igen, ha nem tudtam parancsolni magamnak.  
Eleinte csak szemezek az elém került itallal, majd miközben a jó tanácsait hallgatom, egyúttal meg is emelem a poharamat. Illatra szokatlan, de nem töltök el sok időt ennek kielemzésével, helyette belekóstolok. A válasszal viszont csak pár másodpercre rá tisztelem meg.  
- Öhm..nekem egyelőre erős, de kifejezetten finom. – picit megnyalom az ajkamat az íze miatt. – A vodka ehhez képest olyan, mint a körömlakklemosó. – kuncogok, de valahol hálát adok, hogy egy következő kortyra nem szántam rá magamat a kérdése előtt, mert most biztosan a torkomon akadt volna. Éles témaváltás ez, az egyszer biztos és hirtelen azt se tudom hogyan reagáljam le.
- Hű, ezzel most meglepett. De igen, azt hiszem. – felelek némi bizonytalansággal a hangomban, de erre magyarázatot is adok. – Sosem jutottam el még odáig vagy egyáltalán a közelébe sem, de a környezetemben vannak olyanok akiknél ez működik, ahogyan az meg van írva, így őket elnézve nem csak egy mítoszként tekintek az egészre. – mosolyodok el egyből. – Abban viszont már kevésbé hiszek, hogy én egyszer el is jutok odáig. – vallom be. -  Egyszer kaptam is egy nagyon fura megjegyzést, hogy én olyan vagyok mint azok a játékok amikben minden pálya után egyre nagyobb akadályokba ütközöl míg végül rájössz, hogy lehetetlen küldetés az egész és muszáj abbahagynod. Akkor kitessékeltem őt az ajtón, hogy mehet játszani önmagával, de utólag azért mindig jót szórakozok ezen. – mesélem el neki. – De nagyon eltértem és nem is ezt kérdezte, szóval összefoglalva, igen, hiszek. – erősítem meg korábbi válaszomat. – Mi okból jutott ez most eszébe? – rajtam a sor, hogy visszakérdezzek, hiszen semmi előjele nem volt ennek. Habár annyi kimondatlan gondolat keveredhet abba a kacifántos agyába, amit nem oszt meg velem.  

A taxiban ülve szeretném azt hinni, hogy rendeződnek a gondolataim, mégis időnként lopva vetek egy pillantást a mellettem ülőre. Atlas egy rendkívül összezavaró személyiség számomra, aki az egyik pillanatban képes felszínre hozni belőlem a nem túl kedves énemet, majd tesz vagy mond valamit és azt veszem csak észre, hogy jobban meg akarom őt ismerni. Ez a kettőség azonban mégsem szegi kedvemet a programunktól. Hajt ugyanis a késztetés, hogy a legtöbbet hozzuk ki ebből, hisz napok múlva talán már csupán két olyan személy leszünk akik többet sosem találkoznak majd. És miért ne akarnék még többet megtudni róla? Az én ölembe se hullik sokszor ilyen lehetőség, hogy egy olyan férfi társaságában üssem el az időmet, aki nem csak a maga módján úriember, de még kifejezetten értelmes is. Hülye lennék nem kihasználni minden másodpercét az adott helyzetnek!
A helyszín választásával most megbízom őt, majd követem amerre szeretné, közben pedig a figyelmem sem kalandozik el a válaszáról.  
- Egyiket se kóstoltam még. – vallom be és bár ott a nyelvem hegyén, hogy ezen most  változtassak, de a hazajutásom ténye gátat szab ebben. Így marad a kóla meg Atlas arckifejezése ami ennél nem is igazán lehetne beszédesebb. Mi történne legrosszabb esetben? Alszok a kocsimban. Nem első eset lenne és a hotel mélygarázsa van annyira védett, hogy még a veszélytől sem kellene tartanom.  
Elmosolyodok a megértésén, de fejben már ott vagyok ahol az egyéb lehetőségeim. Mégis arra a röpke percre ezeket is félretolom amíg koccintásra emelkedik a poharunk.
- A Ritz-Carltonra. – ismétlem meg én is, majd kiszélesedik az arcomon az eddig is ott tündöklő mosoly. – Egy piros pont már haladás. Ha többet kapok akár végül be is válthatom őket? – incselkedően kérdezek rá. Öt pont után megkaphatom azokat a képeket egyéb magyarázat nélkül vagy elég ahhoz egy is? A bennem élő kis ördögöt meg gyorsan elhallgattatom, mert ő neki egészen más jutalmazási rendszerre van ötlete.  
- Tudnék enni. – morfondírozok ezen a felvetése után. Rossz szokásom, hogy teljesen kimegy a fejemből az étkezés a napom nyüzsgése közben. Bár mintha az étkezdében megettem volna két szendvicset meg egy fél szeletet sunyiban Bertha barackos pitéjéből amit Tomek mentett ki hozzánk. Már most hallom Bertha rosszalló hangját ahogyan azt ecseteli, hogy az a vendégeknek van. Aztán ha az emlékezetem nem hagy ki, akkor összesen ennyivel ki is fújt.
Az étlap megkapása után ki is nézünk magunknak egy üres asztalt, de a székről már megint úgy jutok le, hogy a földet érés után majdnem nekiesek Atlasnak. Nagy szerencsémre a felém nyújtott keze nagyszerű és könnyen elérhető kapaszkodónak bizonyul.
- Ezekkel állandóan meggyűlik a bajom. – sóhajtva engedem el végül meg egy bocsánatkéréssel, majd elemelem az italomat is a pultról, ha már stabilabban állok én is a talajon. A menü tanulmányozása leköt egy kis időre, de miután többször is ugyanahhoz térek vissza, így tovább nem túráztatom a döntésképtelenségemet.
- A hamburger sültkrumplival egyértelműen győzött. – jegyzem meg, aztán az asztalra fektetem az étlapot és Atlasra emelem barna íriszeimet.  Mindeközben korábbi megjegyzése is ott kavarog bennem és amint értelmes mondatokká formálódnak bennem a szavaim, meg is osztom vele.
- Csak azért nem iszik, mert én sem? – biccentek a pohara felé. Korábban a hangjában volt egyfajta lelkesedés amikor a kedvenc italait ecsetelte, melynek most nyoma sincs. Tisztára Grincsnek érzem magamat csak én nem az ünnep örömét veszem el tőle, hanem azt, hogy egy kicsit is elengedje magát. Ez a város már így is egy merő feszültséggé teszi őt, meg hát önző indokokból újra hallani akarom a hangjából csendülő lelkesedését. – Mert ha csak ezen múlik akkor a munkatársammal intézek egy fuvart és elveheti a whisky-szüzességemet. – vigyorodok el. Luna egészen biztosan eljönne értem, ha cserébe minden egyes részletet megosztok vele a szerinte randimról. Apró ár ez a megmentő szerepért cserébe. – Ha már bevállaltam, hogy ma szórakoztatom, akkor nem lenne tőlem fair korlátolni magát. Így újra a kezébe adom a döntést és mivel a kettő közül nem tudnám eldönteni melyik nyerné el a tetszésemet, ezért hagyom, hogy eldöntse melyik illik jobban hozzám. Meg azért is, mert nem akarok ott állni egy fél órát a pultnál amíg szeret, nem szeret játékot játszok az üvegekkel. – bízom meg őt ezzel egy rövid és egyben halk nevetés után.
– Amúgy is kíváncsivá tett és egyedül máskor úgysem jutna eszembe, hogy megkóstoljam. – enyhe vállvonással reagálom le szavaimat, aztán beleiszok a kólámba. Talán gyors változtatásnak tűnik ez neki a részemről, de a hétköznapokban aligha engedhetem el a gyeplőt, így az automatikus válaszom egyből olyan ami Nikki vagy a felelősségteljes énemet szolgálja. Ma pár óra erejéig nem akarok egy kicsit egyik kedvére sem tenni. Nikki jó helyen van, nem hagytam őt egyedül, minden más pedig akkor is ott fog várni, ha újra dobozba zárom a spontán énemet.

Mintha az agyam egy ismétlődő programra állította volna magát úgy pörgeti vissza a képkészítés eseményeit. Nem kellene ennyire kiborítania Atlas alig percekig tartó közelségének vagy ilyen otthonosan befészkelnie magát annak a hatásnak ami a szemkontaktusunk nyomán vett uralma alá engem. Így ha azt mondom, hogy egy két lábon járó roncs vagyok amikor odasétálok hozzá, abban nincs semmi túlzó kijelentés. Egyszerűen csak akaratomon kívül is szabadjára engedtem az érzéseimet ami meglódult fantáziámmal kézenfogva randalírozik bennem.  
A képeket nézem és nem tudom hogyan kellene felhoznom neki azt, hogy igényt tartok rájuk. Hogy később amikor már otthon leszek, akkor szeretném őket addig nézni amíg meg nem győzöm magamat olyanról, ami nem is létezik. Mégsem mondom ki ezt így, ebben a formában, annak meg nem tudnám megmondani a pontos okàt miért akarom megőrizni magamnak őket. A visszakérdezését figyelembe véve pedig nagyon úgy tűnik, hogy amit értelmesnek szántam, az is félreérthető lett.  
- Képeknek amikkel boldoggá tettünk egy idős házaspárt?! – tanácstalanul tárom szét résnyire a karjaimat, aztán végül kimászok az aurájából. Mentségemre legyen ő a ragaszkodott a közös fotóhoz. Én készségesen felajánlottam, hogy kiélheti rejtett modell hajlamait, de ezt leszàmítva szerintem igenis jók lettek.  
Megjegyzése színpadias szívhez kapást eredményez tőlem, de egyáltalán nem érzem magamat megsértve.
- Ha most olyan lennék, bemutatnám magát a középső ujjamnak. De én jól nevelt hölgy vagyok, Atlas, így nem teszek ilyet. – egy kezemmel libbentem hátra szabadjára engedett tincseimet, aztán jókedvűen el is mosolyodok mellé. – Amúgy se terveztem az lenni. Magamat ismerve minden férfi színész partnerembe beleszerettem volna egy romantikus jelenet után. Mekkora érzelmi katyvasz lenne.. – gyorsan megcsóválom a fejemet az elképzelt katasztrófa miatt. Szeretném példának okáért ide sorolni az előbbi pillanatunkat is, de nem akarok beszélni róla. Nincs is miről beszélni. Atlas helyes férfi, én meg olyan aki időnként igényli, hogy valakivel gyakorolni tudja a lepedőgyűrés művészetét. Pillanatnyi gyengeség a részemről. Előfordul.  
- Ebben van azért egy szomorú igazság. – értek vele egyet a szegényes fizetésemet illetően, mielőtt egy gyors program felvezetés után magunk mögött hagyhatnánk a szigetet.  
A visszafelé vezető úton egyikünk sem beszédesebb, én meg mint egy idegesítő legyet, úgy igyekszem elhessegetni magamban a gondolataimat, amelyen a csend sem segít. Épp ezért szinte megkönnyebbülésnek élem meg amikor a célunk felé közeledve végül Atlas ezen változtat. Sosem hittem, hogy hálát fogok érezni a brit akcentusért, de tessék, itt vagyunk.  
Jót mosolygok a feltételezésén aztán ezzel egy időben a fejemet is röviden megrázom.  
- Mindenkinek van egy sötét oldala, Atlas. – jegyzem meg korábbi hangulatom szellemében miközben kiszállunk a taxiból, melynek rendezésébe most beelőz. – Eleget zsonglőrködök én a pénzzel, hogy lassan már kiérdemeljek egy helyet a nagyok asztalánál. – halk nevetést hallatok aztán a társaságom felé fordulok.  
- Sose bánja. Legalább lát valami újat. – tekintetem visszatéved az előttünk húzódó utcára, de hagyom hogy most ő vezessen arra a helyre, ami neki a legjobban tetszik. Én meg amúgy is alkalmazkodó típusnak gondolnám magamat.  
- Valóban? – kérdezek vissza az újabb Atlas-tény felvezetése után. Egy füzetbe kellene már gyűjtenem ezeket, még ha nem is érzem a késztetést, hogy bármit is elfelejtsek azokból amiket megoszt velem. – Melyik volt ami eddig a legjobban elnyerte tetszését? Mármint a whiskyk közül? – érdeklődöm, de közben megköszönöm az udvariasságát. – Nem vagyok otthon őket illetően. Staceyvel legtöbbször vodkával mérgezzük magunkat vagy színes koktélokkal. – vallom be, mielőtt meg kellene fogalmaznom a rendelésemet, amely a körülményeket figyelembe véve gyorsan le is szűkíti a választást. – Egy sima kólát szeretnék, köszönöm. – intézem kedvesen szavaimat a pultos felé, majd a következőket Atlasnak. – Tudja ott az a nem elfelejthető bökkenő, hogy nekem valahogy haza is kellene majd innen vezetnem. – mosolyodok el, miközben helyet foglalunk a pultnál, én pedig felmérem ezt követően a helyiséget. – De ez ne tántorítsa vissza attól, hogy beavasson az ital ajánlataiba. Majd jegyzetelek. – őt figyelem most már és mint ahogyan a ma délután nem első alkalommal, úgy most is az arcvonásait figyelem. Mintha most kevésbé lenne annyira feszélyezett, mint az indulásunkkor és fejben emiatt egy büszke pacsival jutalmazom magamat. Hisz ez volt a cél.  
- Tudja még én sem jártam itt. Volt szerencsém végigsétálni az utcán, de a választásomat leginkább az ihlette, hogy az utca hangulata hátha egy kevés otthoni környezetet teremt a maga szàmára. Tudja, hogy ne érezze azt a nyomást amely sokszor az emberre telepszik Manhattan miatt. – vallom be, de nem vonom el róla íriszeimet. – De lehet teljesen mellé lőttem. Igazából még sosem jártam Londonba. – hősiesen és mosollyal az arcomon osztom meg vele ezt.  
Az italainkra nem kell sokat várnunk, én pedig megemelem a poharamat, majd felé nyújtom. – Egy koccintás a..? – elhallgatok és hagyom, hogy most ő nevezze meg az alkalomhoz illő befejezést.

Mikor a férfiakról van szó, valahogy mindig olyan helyzetbe kerülök velük amikből egy életre nem magyarázom ki magamat. Nem értem nekem miért nem lehet cuki filmes találkozásom valakivel, ahol nem azt hiszik a végén, hogy valami baj van a vérmérsékletemmel vagy szimplán csak egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok. Atlassal szerintem mindkét kártyát nagyon ügyesen játszottam ki eddig, mégis vele arra is lehetőségem akadt, hogy jobb képet fessek magamról a kezdeti bemutatkozásom után. Valamiért nem akarom, hogy úgy maradjak meg az emlékezetében, mint az az idegroncs nő a recepcióról. És valljuk be, minél több esélyt kapok erre, annál inkább hessegetem el tőle a gondolatot, hogy helyére újakat pakoljak. Mint például a közös fotózásaink határfeszegető elemeit. Már az sem volt tőlünk megszokott amikor az ölében kötöttem ki. Persze, láttam már egy szál törölközőben is, de akkor nem volt magánál. Ebbe belegondolva pedig ez az a sztori amit ilyen formában senkinek sem fogok elmesélni, mert egyetlen gondosan megfogalmazott magyarázatom se mentene meg. De az a pillanat a padon mégis jobban befészkelte magát az emlékezetembe, mint a szállodában történtek. Az elsőnél túlzottan az iránta érzett aggodalmam megszállottja voltam, míg a második azután történt miután kiderült nem nyírtam ki őt a kávéval. És most itt van ez a fotó is, meg a minket vizslató idős házaspár, akik bizonyára addig nem is akarnak majd onnan moccanni amíg ki nem erőszakolnak belőlünk egy boldog párra hajazó beállítást. Lehet hoznom kellett volna útravaló szendvicseket mindannyiunknak, mert talán még holnap is itt leszünk azon vitatkozva hogyan kellene tapogatnunk a másikat. Távol állunk mi a kiegyensúlyozott párkapcsolat szereplőitől.  
A néni unszolása miatt megemelem a kezemet, hogy Atlas mellkasára tapasszam. Más esetben repesnék most az örömtől, mert megérintettem egy jó pasit, most viszont minden sejtemben zavarodottság uralkodik, ami remélhetőleg nem fest egyértelmű pírt arcom két oldalára. Atlas keze a derekamon pihen, az illata pedig akaratlanul körülölel. Legszívesebben kerülném a tekintetét, de ez a lehetőség még azelőtt kudarcba fullad, hogy kósza gondolat születhetne belőle. A kérdése miatt a barna szempárra koncentrálok meg azokra a mondatokká összeállt szavakra amikre tudom jól, hogy választ is kellene adnom.
- Ennyi. Vagy holnap is még itt akar állni? – fojtott hangon kérdezek vissza, de nem tudok elfordulni tőle. Mégis mi történik?  
- Úgy tűnik az égiek ma a közelségemmel kínozzák. – félmosoly kerekedik arcomon ennek tényétől, de észre se veszem, hogy a galád páros már meg is örökítette a pillanatot?!  
- Ez csak egy nézés. – legyintek egyet nem gondolva bele többet. Mégis hogyan nézhettünk egymásra? Visszatekerhetnénk egy kicsit, mert túlságosan is arra koncentráltam, hogy a barna melyik árnyalatába tartozhatnak Atlas íriszei. A következő vállalhatónak leírt kép is elkészül, mi meg úgy rebbenünk szét mintha bűn lenne egymáshoz érnünk. Atlas ezután a fotósainkhoz sétál, én meg magamban szidom a gondolataimat amik képtelenek nem azon pörögni milyen érzést váltott ki belőlem a brit keze a derekamon. Egy élesebben beszívott levegő után nézek rá a telefonomra amin meg is látom Nikki nevét meg egy teljes nagybetűvel írt üzenetet: MINDEN RÉSZLETRŐL TUDNI AKAROK.  
Nem válaszolok, mert az egyetlen riposzt ami eszembe jut: Bocs Nik, még kell várnod kell minimum vagy hat évet, hogy minden részletről beszámoljak neked.  
Hisz egyértelműen az én kusza és nyomorult érzéseim ezekkel a helyzetekkel kapcsolatban is fogják őt érdekelni. Ahhoz meg még túl kicsi, én meg túl összezavart.  
Kedvesen integetek a távozó idős párnak, aztán Atlas felé igazítom a lépteimet, hogy megnézhessem a képeket. Legszívesebben részleteiről részleteire kielemezném, de Atlasnak gondolom nincs kedve addig itt ácsorogni.  
- Jobbak lettek, mint gondoltam. – mivel túl gyorsan váltotta el az elsőt így vagyok annyira kis pofátlan, hogy én tekerjem vissza arra a fotóra. Chh, ugyan már, nincs itt semmilyen nézés! Csak egy kicsi és megmagyarázhatató..szinte nem is látszik. – Figyeljen, ha elhasalunk a jelenlegi munkánkba, akkor modellnek vagy színésznek még beállhatunk. – vonom meg röviden a vállamat, aztán felmosolygok rá. Nem mintha annyira jó színésznő válhatna belőlem, hiszen valamivel mindig lebuktatnám magamat. De biztos ez is csak azon múlik mennyire vagyok motivált vele kapcsolatban. A nagy okosak szerint meg amúgy is mindig kell legyen egy B terved. Nekem olykor az se árt, ha az egész ABC a rendelkezésemre áll.  
- Most visszamegyünk Manhattanbe, hogy utána elkalauzoljam magát egy kis időutazásra. – válaszolok a következő programunkhoz kapcsolódó kérdésre. – És még most készítse fel magát, hogy taxizni fogunk! Majd becsukja a szemeit közben. – figyelmeztetem őt. – Ígérem csak egy negyed óra lesz az egész. Észre se veszi és már ott is vagyunk. – biztatom őt nagyobb lelkesedéssel a hangomban. 

Ha valaki az első közös momentumunk után azt mondja, hogy majd mi ilyen módon fogunk csevegni Atlassal, akkor biztos képen röhögöm. Elképzelhetetlen volt, hogy ő és én majd bármilyen kompromisszumot kötünk a béke érdekében, hisz egyikünk sem szívlelte a másikat. Aztán ahogyan az események folyton egymás útjába sodortak minket, úgy Atlas is emberibbé vált a szememben. Többé már nem az a pökhendi brit volt akinek kezdetben hittem, hanem egy értelmes férfi, mély gondolatokkal és nehézségekkel amiket nem oszt meg mindenkivel. Kedveltem ezt az oldalát, még ha közben akadtak is nézeteltéréseink, de valahogy minél többet időztünk egymás társaságában, annál könnyebben evickéltünk túl rajtuk. Rá kellett jönnöm, hogy Atlas egy kellemes úriember is tud lenni, ha én sem vagyok túlzó önmagam vele szemben.  
Kellően körbejárjuk Nikki és Stacey történetét, de Zacharyt szándékosan hagyom ki ebből. Ez a sztorinak az a része amit legszívesebben kitörölnék a kislány emlékezetéből, ha tehetnék és sokszor a sajátoméból is. Nem az én férjem volt, de az iránta érzett gyűlöletem attól még igenis valós és ezzel nem akarnám terhelni Atlast. Elég ha csak a körülményeket tudja.
- Ha jól értem most már nem elég kétszer is meggondolnom, hogy mit teszek előtte, mert egy kis szivacs lesz a szentem, aki eltanulja a rosszat. Húha. – szántok végig ujjaimmal barna tincseimen. Nagy felelősség ez egy magamfajta nem követendő példának.  
Elnevetem magamat amikor megakad azon, hogy nem érti a beszédemet. Ez nálunk gyakoribb, mint hinnénk.  
- Csak elnézést kértem. – nyugtatom meg, hogy nem így vallottam titokban szerelmet vagy átkoztam el. – Érzelmi töltet. – ismétlem meg lassan. – Oké, szóval teljesen ki kell kapcsolnom minden emberi érzésemet. Vettem. – bólogatok, mint egy jól nevelt diák, de nem hagyom figyelmen kívül a mosolyát. Ó de kedvem lenne visszakérdezni, hogy ő ilyenekre is képes? Frissített a rendszere? Mégsem teszem, mert tudom mi lenne a vége. Helyette megjegyzem magamnak, hogy máskor is elő tudjam hozni belőle – már ha ez lehetséges.  
Nem értek én ehhez a világhoz amibe ő van, így csak az emberi oldaláról próbálom megközelíteni, hátha ezzel is a segítségére lehetek. A megfelelési kényszer egy mocskos játékos, akivel szemben mindenki csak veszít. Soha nem lesz olyan, hogy elég jó, és szerintem Atlas esetében sem árt ezt elfogadni. Ugyanakkor hiszem azt, hogy nem lenne rossz a munkájában, ahogyan az elképzelései is biztos olyanok, amik előre lendítenék a családi örökséget. Minden szavából kiérződik, hogy a félelmei ellenére ez mennyire fontos neki.  
- Nagyon szívesen, Atlas. Most már ezt szépen beoszthatja egy hónapra. – mosolyodok el ezen, de ettől még nem veszi el annak az élét, hogy komolyan gondoltam a korábbi szavaimat. Csak szeretek csipkelődni vele.  
- Az egy szerencsés helyzet, ha ilyen formában gyűjt tapasztalatokat. Jobban megismeri milyen is a valóság, amire a padban ülve senki nem készít fel. – gondolkozok el ezen, de az utolsó szavaitól leheletnyit megemelkedik szemöldököm. – Ők meglepően jól csináltak mindent. Máshol szimplán csak útnak eresztenek, ha nem érkezel már egy alap tapasztalattal, mert nincs kedvük foglalkozni veled. Az már nem az ő hibájuk, ha időnként nem tudom tartani a számat, de gyakorlok. A tükör előtt már egészen jól megy. – nagyobb ívet ölt mosolyom miközben őt figyelem. Tudom, hogy a kezdeti viselkedésemet egykönnyen nem felejti majd el. Talán addig nem, amíg vissza nem megy Londonba, ahol ugyanis számára már nem fogok létezni. Addig azonban kapom tőle az ívet rendesen.  
A világítótoronyhoz vezető utat beszéd nélkül tesszük meg, azonban a felajánlásom után érkező válasza meglepetést okoz.
- Egy közös fotó? – taglalom hitetlenkedve a szavakat, de végül csak bólintok egyet. – Aham, valami ilyesmi. – lépek közelebb hozzá, de sokat nem hezitál amikor leszólít egy idős párt. A néni agyában lévő fogaskerekek egyből meglódulnak és ravasz módon kombinál.
- Nem..mi nem. – erősítem meg én is gyorsan, de úgy tűnik egyik fülén be, a másikon ki. Szerintem fejben már össze is adott minket.  
Eleinte nem tudom mit kezdjek ezzel a helyzettel, mert jobb szeretek a kamera mögött lenni, mint előtte. Aztán ott van a másik, hogy úgy kell ott lennem Atlas mellett mintha nem vetne mindkettőnket szét ez a tőlünk távol álló szituáció.
Sután bólintok egyet az engedély kérésére és én is közelebb merészkedek hozzá, de magamon érzem a néni tekintetét, aki mintha sürgetne. Elmosolyodok a kép kedvéért, de még mindig vár valamire és a kezemre is lepillant amely elárvultan kapaszkodik a táskámba. Egyik lábamról a másikra helyezem egyensúlyomat, aztán kezemet Atlas mellkasára simítom, mire a néni úgy vigyorog mintha megütötte volna a főnyereményt.
- Csak a kép kedvéért. – szűröm ki szavaimat ajkaim közül, hogy csak ő hallja. – Gondoljon valamire vagy valakire, aki jobb kedvűvé teszi. Nekem az szokott segíteni a mosolygásban. – tanácsolom és közben az arcát fürkészem. Előre tartok tőle milyen képek lesznek ezek, de közben megmagyarázhatatlan módon most tetszik is Atlas közelsége.  

Luna talán tényleg nem tévedett sokat amikor azt mondta jobban vàrom ezt a programot, mint ahogyan azt be merem vallani  akár magamnak. Van valami Atlasban amivel megbökdösi a kívàncsi énemet, amely aztán nyugtalanul vágyik minden új információra vagy pillanatra, amit a kis herceggel tölthet el. Jó ideje már ő a legérdekesebb férfi akivel találkoztam és ez sokat elárul arról milyen is a két munkahelyem felhozatala. Nem mintha társkereső céllal mennék munkába, csak azért mégis feldob, ha egy helyes pofit látok vagy kapok egy udvarias jelzőt a bamba kifejezés helyett, amivel a legtöbbször megajándékoznak. Atlas viszont amikor éppen nem az idegeimen táncoló brit akrobata, akkor egészen intelligens és úriember is tud lenni, akinek nem csak két értelmes és egymást ismétlő gondolat veszett el az agyában. Olykor elbeszélünk egymás mellett, majd beáll közöttünk a mosolyszünet, de aztán valahogy sikerül visszatalàlnunk a higgadt énünkhöz, akik már képesek megmaradni egymás mellett. A padon ülve is ők vannak főszerepben miközben több témát is említünk. Nem kerülök könnyedén személyeskedő hangulatba csak azokkal akik mellett úgy érzem elengedhetem magamat. Atlas közelében ez kettős mérce. Nála a visszafogott verzióm a békés megoldás, de most nem esik nehezemre így viselkedni vele, hiszen az általa feltett kérdések nem olyanok amik különösen humort igényelnek.  
Egy egyetértő bólintást kap cserébe amikor összegzi a Staceys kapcsolatom természetét, de amikor Nikkivel haladunk tovább egy pillanatra színlelt aggodalommal érintem meg arcomat.  
- Eddig a pillanatig bele sem mertem gondolni, hogy bármiben is rám hasonlítson, de most határozottan félek ettől. – mosolyodok el, hogy elvegyem aggodalmaskodó szavaim élét. Remélhetőleg Stacey makacs természete elnyomja majd az én káoszos közeledésemet még mielőtt azok követendő példát vetítenének Nikki elé. Én félretettem az álmaimat és bár volt indokom rá, de sokszor elgondolkozom azon, hogy lehet egyszerűen csak a könnyebb utat választottam és hallani sem akartam egyéb lehetőségről. Nikkinek ennél kitartóbbnak kell lennie.
- Ha akarná sem engedném el. Az apró betűs részekben ott volt, hogy ez örökre szóló társulás. – szórakozok tovább, de ha rajtam múlik ez így is lesz. Nem amiatt kedvelem Pattyt mert rettentő sok terhet levesz a vállamról, hanem mert egy hihetetlen jószívű és kedves természet, akit attól sem kell félteni, hogy ne állna ki magáért, ha a helyzet azt kívánja. Sokszor egészen felvillanyozó vele beszélgetni.
- Oh, lo siento mucho! Nem voltam elég finom és nőies?! – kíváncsiskodom Atlas hirtelen kiakadásán, de a mosolyt nem tudom eltűntetni az arcomról. De drága! A kis ártatlan lelkivilága erre már nem annyira befogadó, mégis ennek tudata most különösen szórakoztat. – Ez még egy tök kedves jelző volt. Hallottam már durvábbakat is róla. De akkor hogy tudja kivel van dolga.. – kihúzom magamat a padon ülve és még úrihölgyhöz méltó pózba is mocorgom magamat, majd így folytatom. – A főnököm egy mélységesen felháborító hitvány alak és nem áll közel a szívemhez. Most jobb voltam? – kérdezek rá egyből a megerősítésére várva. Igen Mr. Reid, úgy tűnik a szókimondást illetően több vádpontban is bűnös vagyok. Mit fog tenni ellene?
Kíváncsian hallgatom az ő munkája nehézségeit és már csak akkor szólok közbe amikor azzal nem zökkentem ki.  
- El kell hogy szomorítsam, de azoknak az elvárásoknak lehetetlen megfelelni. Ha mindent jól tesz és hiszem azt, hogy így van, akkor sem lesz elég. – fintorgok erre. – Az ő módszerük a saját világukban még működött, de most már egészen más. A változás nem mindig rossz Atlas és ha már magára bízták ezt az egész őrületet, akkor úgy gondolom ugyanúgy bízhatnak a döntéseiben is. Ez egy nagy felelősség. Muszáj úgy alakítani, hogy a felszínen is lehessen tartani. – osztom meg vele saját gondolataimat, amik lehet nagy sületlenségek. Hol értek én ehhez? Csak támogatni próbálom a magam módján.
A húga egy egészen más kategória, mint Atlas és most akaratlanul is képek sokasága elevenedett meg gondolataimban arról az Atlasról akit a lány tesz próbára.  
- Megértem miért is félti őt. Aggodalomra van itt ok bőven, ha még nem keressük akkor is. Nincs semmi esély arra, hogy bárki is vele tartson? – érdeklődöm. Mindkét helyen álltam már, így megértem a két oldal érveit és ellenérveit is egyaránt.  
Csendben megrázom a fejem visszakérdezésére, hisz a nő ennél nyíltabban már nem is adhatta volna át velem kapcsolatos ellenszenvét. Ez viszont legyen az ő gondja, hisz én semmit nem tettem ellene.  
- Betanítottak. Gondolom ez a maga munkájában egészen nem így működik, igaz? – kérdezek vissza, ha már ennyire érdekli őt a téma. Én csak örülök, hogy kaptam egy ilyen lehetőséget és nem kértek ennél többet. Gondolták csak képes vagyok már elnavigálni a vendégeket meg bejelentkeztetni őket.  
- Bármikor. – mosolyodok el, aztán a kérdésére először bólintok, majd a felém nyújtott kezére futnak át barna íriszeim.  
- De..persze. – beleegyezően helyezem kezemet a tenyerébe, majd elengedem mihelyst stabilan állok a földön. Tudom mennyire nem szívleli az ilyen egymáshoz érő eseteket.  
A kávémat séta közben iszom meg és az egyik útba eső kukába dobom mielőtt elérhetnénk a világítoronyhoz.  
- Készítsek magáról egy képet? – pillantok fel az építményre, majd vissza Atlasra. Hátha szeretné ilyen formában is megőrizni kirándulásunkat.  

Az elmúlt időszakban az időm nagy részét Nikkivel töltöttem és csak időnként sikerült beiktatni egy-két felnőtt percet magamnak. Nem abban a formában ahogyan ez hangzott, hanem úgy általánosságban, mikor nem a suli meg az általános iskolai balhék a fő téma. Jó most Atlassal beszélgetni, még ha a frászt is hozza rám az egész allergia témával. De azon a néhány pillanatnyi idegösszeomláson túl mégsem bánom amiért tegnap rábólintottam erre a programra. Kétlem, hogy ennek lesz majd folytatása és még arra sincs szükség, hogy értelmet keressünk a közöttünk kialakuló egyetértésben. Mert nem barátkozunk vagy ismerkedünk olyan férfi-nő szinten, csak elvagyunk. Egyikünk kisegíti a másikat amikor annak arra szüksége van. Kell ezt jobban elmagyarázni?  
A torkomban dobogó szívem és a dühöm minden egyes szívószálon keresztül nyert koffeinnel együtt csillapodik le bennem. Már nem akarom megcsapni - talán azért sem, mert tényleg megérdemeltem a korábbit - így higgadtabban merülhetek bele a közöttünk felmerült témába amiről nem mondom, hogy szívesen kürtölöm világgá, de lakat alatt sem őrzöm. Atlas meg már így is rendelkezik innen-onnan felszedett informácimorzsákkal rólunk, szóval értelme se lenne most játszani a rejtélyes nőt. Nincs az életemben semmi szokatlan, csak ő neki újdonság, hogy nem mindannyian engedhetjük meg magunknak a kényelmesebb életet és muszáj megoldást találnunk, ha nem a híd alatt akarunk lakni.  
El is mesélem a jelenlegi helyzetünket egy-két plusz információval kiegészítve. Magam sem értem, hogy akkoriban Morales miért pont engem tartott meg, de hülye lettem volna rákérdezni. Helyette háttérbe húzódtam és örültem, hogy van munkám - még ha a kapott fizu nem is lett volna elég egy alap élet finanszírozásához sem, mint például a lakással járó költségek vagy az, hogy minden nap legyen étel otthon. És akkor ehhez jönnek hozzá a sulis dolgok, ahol havonta rendeznek valamit a túlbuzgó anyukák vagy elkérnek egy bizonyos összeget. Mondanom sem kell, ez elhagyhatatlan, mert ehhez kötik azt, hogy a gyerek mehet-e osztálykirándulásra vagy sem, meg azt is, hogy kapjon évzárókor különdíjat a tanulmányi eredményeiért. Márpedig Nikki jó tanuló, de ha sorra kimarad az kirándulásokból, a sütivásárból vagy egyéb rendezvényekről csak mert azoknak anyagi vonzata van, az a magatartás jegyét húzza le. Jól ki van ez találva, maradjunk annyiban. Így nem is volt kérdés a másik állás gondolata és piszok mázlista vagyok azért, hogy rövid időn belül a hotelbe felvettek, bármennyire is legyen kimerítő az egyik helyről ingázás.  
Atlas kérdésére a fejemet ingatom.  
- Stacey gimis osztálytársam volt még odahaza Miamiba. Aztán én a végzős év után eljöttem Nata-val, ő viszont maradt. Hozzám már csak a válása után költöztek át. - osztom meg vele az újabb részletet a történetünkből, ami végül Nikkibe végződik. - Valóban, és okos is. Legalább valami ellensúlyozza a pimaszságát. - halk és rövid nevetés hagyja el ajkaimat emiatt. Arra mindig van esze, hogy kioktasson a szegényes magánéletemről!  
- A húga egy igazán vagány kiscsaj lehet. - vonom le a következtetést az elhangzottak után. Ha hasonlít Nikkire akkor lesz ajjaj Atlasnak rendesen a későbbiekben is.
- Igen, ő az. - mosolygok, bólintásommal pedig azt erősítem meg, hogy jó helyen jár Patty kilétét illetően. Sokszor el se tudom még képzelni se, hogy hova lennék nélküle. Márpedig nem támaszkodhatok rá a végtelenségig, de az a fajta jövőkép ahol már ne lenne rá ennyire szükségem még oly távolinak tűnik.  
- Nem az, de azért lehetetlen helyzetbe sem vagyunk. - nyugalommal telik meg a hangom, mert amíg valahogy minden hónapban kijövünk, addig nincs gond. A luxus meg az orrvérzésig tartó vásárlás meg sosem volt az én világom.  
- A recepciós. - gondolkozni sem kell a válaszomon. - Az étkezdében lévő főnököm egy sóher paraszt. Már elnézést a megfogalmazásomért, de mindent csak magának és minél többet. De tudja létezik az a mozgás, hogy úszni sem lehet úgy, ha magunk felé hajtunk csak. Kifelé is kell. - a kávémat most arrébb teszem, aztán kicsit oldalasan helyezkedek el a padon, meg törökülésbe is amíg az ő válaszát hallgatom. Jó most bennfentes részleteket megtudni a nagy Mr. Reidről, akinek a világa nem is állhatna távolabb az enyémtől. Annyiban viszont mégis közössé érnek össze a szálak, hogy ő maga is felelős valakiért.
- Sajnálom az édesapját. - szólalok meg őszintén mielőtt folytatnám. - Nem érzi soknak, hogy ez az egész a maga feladata lett? - érdeklődöm. Én néhanapján örülök, ha a kocsimat tudom irányítani! - Jól sejtem, hogy ahogyan nekem Nikki, úgy magának Ella is okoz némi fejtörést? - mosolyodok el a gondolat hatására, mielőtt arra koncentrálhatnék, hogy összerakjam a kérdését az egyértelművé vált szemkontaktus miatt.  
- Ez..ez valójában elég kínos sztori. Szóval a nő akivel beszélgetett..Ms. Pierce, nos nem éppen vagyok a szíve csücske. Semmit nem tettem ellene, de amikor dönteni kellett a felvételem mellett ő volt az egyetlen aki nemleges választ adott. Biztos a kisugárzásomba van valami. - vonom meg a vállamat tanácstalanul. -  És mielőtt felhozná ellenem, nem mondtam semmi sértőt. Igazi hölgyként viselkedtem. - védem be magamat gyorsan. - Aztán jöttek a szabályai és azok közül is a legfontosabb, hogy a vendégek számára csak akkor létezek, ha a vendég így akarja. Pontosítva: nem beszélgetünk egymással vagy zavarom őket feleslegesen. Így amikor megjelent, akkor muszáj volt felvenni a nyúlcipőt mielőtt észrevesz. - magyarázom meg. - Tuti van egy darts táblája otthon a képemmel vagy egy voodoo babája amit bökdöshet amikor éppen nem személyesen cincálja az idegeimet. - gondolkozom el ezen.  
- Jól éreztem magamat a társas közben, szóval remélem nem vette személyesnek. - nyugtatom meg efelől miközben az arcvonásaira összpontosítok.

Kicsit tartottam ettől a mai programtól és nem véletlenül. Nem szokásom minden pasival együtt tölteni az időmet, akivel váltok két szót, most mégis Atlassal vesszük nyakunkba a várost és be kell vallanom: jól érzem magamat. Leszámítva azokat a kínos és időközönként beszúrt másodperceket amiket vagy ő vagy én idézek elő azzal, hogy egyikünk sem képes lejjebb tekerni a beállításokat a személyiségén. De utána túllendülünk ezen és megint jól megvagyunk. Azt hiszem már jó ideje nem volt ilyen programban részem a másik nem képviselőjével, így azt hiszem nem csak az ő érdekében, de a magam kedvéért is igyekszem kihozni ebből a legjobbat, hogy egy kedves élményként maradjon meg.
Szeretem a kávét, legfőképpen az ízesített verzióit. Egy időben mindig másmilyent próbáltam ki és volt amelyik elnyerte a tetszésemet, de olyanok is akadtak amiket soha többet nem akarok újra inni. A mogyorós viszont kiemelkedő volt mind közül, így egyértelműen ez az amit Atlasnak is ajánlok, ha már volt olyan úriember és megelőlegezte nekem a bizalmat. A nagy elégedettségem viszont csak addig tart amíg rosszul nem lesz ez és kijelenti, hogy ő márpedig allergiás a mogyoróra. A világ is megáll körülöttem egy pillanatra mielőtt újraindulhatnék, hogy azon nyomban a segítségére rohanjak. Emlékezetes programot akartam, persze, de nem olyat ahol a kórházba köt majd ki, csak mert nem volt annyi eszem, hogy felüssem az Atlas-kisokost és bemagoljam az apró betűs részeket. Honnan tudhattam volna? Nem kapok plusz információkkal ellátott kártyát minden emberről akivel találkozom, én meg nem úgy indítok, hogy: hé, fogalmam sincs mi a neved, de van valami allergiád mielőtt jobban megismerlek? Most már kétszer is elgondolkozom ezen!
A kezdeti pánikomon átlendülve sorra veszem mi a teendő ilyen helyzetben. Orvost hívni, egyértelműen, de előtte még ott az adrenalin injekció ami segít amíg el nem jutunk egy orvoshoz.  
- Hogyhogy nincs?! - akadok ki, de nincs most idő arra, hogy lecsesszem őt amikor épp fulladozik itt nekem, ami a következő pillanatban hirtelen abbamarad. És biztosan nem attól, hogy az ölében ülök. Kezd gyanús lenni ez az egész, a komisz vigyora pedig egyből elárulja őt. Ha most nem ülne, esküszöm szétrúgnám a brit hátsóját, de most marad a lökdösődés melytől meg se rezzen. Persze, hát olyan nekem ő mintha egy közlekedési táblát próbálnék arrébb taszítani. Másnapig szórakozhatnék ezzel, csak megmászni tudnám semmi mást. Abból amilyen helyzetben vagyunk úgy tűnik akaratomon kívül is ezt a megoldást választottam.  
- Csak nem egy viccet hallottam?! - a szívemhez kapok színpadiasan, de úgy döntök ezt követően nem árt figyelmeztetnem, hogy rossz emberrel kezdett ki. Az otthoni rokonság nagyszerű kiképzés volt az ilyen esetekre, így ha ilyen módon akar játszani, akkor ahogyan mondani szokás: legyen a vendégem! Én meg élvezni fogom minden percét a macska-egér játékunknak.  
- Azt nagyon jól teszi. - elvigyorodok, aztán a padra csüccsenek vissza és a kávémmal foglalkozom. Megpróbálok minél többet juttatni a szervezetembe a szívószálon keresztül, hogy addig se járjon a gondolatom a mászd meg a britet játékon és szerencsére a megszólalása sokat segít ebben.  
- Azt nem tudom, hogy mások mit szeretnek, de nekem ez a kedvencem. - válaszolok neki, majd leteszem a padra a félig még teli poharamat, miközben ő éles téma váltásba kezd. A kérdéseit úgy hallgatom végig, hogy közben arcának vonásait fürkészem, majd csak ez meg egy összeszedettségemért felelős sóhaj után szólalok csak meg.
- Nem volt előre eltervezett. Láttam hogy megüresedett egy állás, így jelentkeztem. - ebben tényleg nincs semmi érdekes, de azért folytatom. - A másik helyemen az étkezdében leépítés volt akkoriban. Párat kirúgtak, néhányunkat pedig megtartottak beugrósként. Anyagilag az rettentő nagy visszaesést jelent, ha a heti öt-hat nap helyett mész hármat és még nem is az a munka amivel degeszre keresed magad, így muszáj volt egy másodállás is. - osztom meg vele, miközben a bőrkabátom cipzárját babrálom.  
- Van segítségem...volt is. Nem mindig volt ez a helyzet, hiszen Staceyvel, Nikki anyukájával meg a kis majmócával lakunk hárman, így megosztódtak a költségek. Csak aztán jött a baleset és ilyenkor össze kell húzni a nadrágszíjat, de megoldjuk. A szomszédunk Patty sokszor vigyáz Nikkire vagy a héten többször meghív vacsorára, hogy a főzéstől aznapra megkíméljen, szóval nagyon jó, hogy van nekünk. - mosolyodok el emiatt. - Nagy csoda, hogy nem lett még elege belőlem, mert sokszor felhozom, hogy már visszaélünk a vendégszeretetével és ezt nem szereti. - a mosolyom szélesebb ívet ölt arcomon, aztán újra a kezembe veszem a poharamat.  
- És magáról mit kell tudni? Nem is kérdeztem még, hogy pontosan mivel foglalkozik amikor nem ügyeletes mókamester? - cukkolom őt, de nem emlékszem, hogy említette volna. Vagy megint csak az én memóriám az ami rosszul működik.

Atlas kérdése miatt emlékek rohamoznak meg amik egyenesen visszavezetnek Miamiba. Anya nem repesett az örömtől amiért Nataval akartam jönni, még ha a nővérem izgatottan is várta, hogy fogadott húgával kezdhesse meg független életét.  
'Miamiba is tanulhatsz mentősnek, kislányom. Amúgy is miért pont mentős? Nem hallottad a múltkori esetet is, amikor megtámadta őket az egyik betegük?' Ezek és ehhez hasonló kérdések hagyták el anya száját miközben egy-két bőröndbe nyomogattam bele az addigi életemet. Nata a lelkemre kötötte, hogy csak a legfontosabbakat pakoljam be, mert majd miután megérkeztünk tartunk egy vásárlókörutat. Nekem még mindig nehezemre esett beleszokni ebbe a felfogásba. Tényleg ennyire könnyű lenne az egész? Ha tetszik akkor csak megveszem? Nincs előtte semmi napokkal későbbre gondolkozás meg pénz számolgatás, hogy mit kell majd beáldozni? Olyan nem működik, hogy a kettő egyszerre - mondogatta mindig anya. Vagy ezt kislányom, vagy azt. Campbelléknek azonban sosem okozott ez különösen problémát, de nekem akkor is nehezen ment az átállás. Az, hogy elfogadjak minden kényelmetlen utóérzet nélkül ruhákat vagy bármi egyebet amit csak kigondoltam.  
A költözésünk napján Craig - a nevelőapám - is velünk jött, hogy bevezessen minket az általa kinézett, majd kibérelt lakásba. Minden négyzet-centiméterében tökéletes volt és tényleg éreztem, hogy egyre közelebb kerülök az elképzelt élethez. Susan - a nevelőanyám - egy bankkártyával ajándékozott meg amikor betöltöttem a 18-at, de sosem volt szükségem arra, hogy sokat költsek belőle. Suse szerint fedezi majd a tanulmányaimat, de bármikor szükségem van még segítségre, őt bármikor hívhatom. Miközben Nata egyik szobából a másikba rohant, hogy felfedezze a lakást, én a kezembe szorongattam a kártyámat. Túl szép volt, hogy ez ennyire egyszerűen működhet. És mint az később kiderült, nem tévedtem. Atlas felfogása nem sokban tér el a Campbell családétól. Utóbbiakkal éveket töltöttem együtt, mégsem múlt el teljesen az a ki nem mondott, de érezhető szakadék ami az ő tehetős életük és az enyém között húzódik meg. Nem az ő hibájuk, ebbe születtek bele. A helyükben talán én sem viselkednék másképp. Atlasnak csak felszínesen mesélek erről az életútról és a kapott válasz is azt tükrözi, hogy több is van a gondolat mögött, viszont nem tartozunk egymásnak magyarázattal. Ezt leszámítva mégis apránként lát el személyes információkkal, amiket elraktározok magamnak, mint egy mókus a mogyorót télire. Talán még jól jönnek amikor egyedül ülök otthon és megpróbálom összetenni milyen is ő valójában. Egyelőre azonban túl magával sodró kettőnk programja ahhoz, hogy szöszmötölni kezdjek a kapott infók és viselkedési minták mélyebb tartalmával. Még a végén lemaradnék egy újabb Atlas-klasszikusról!
Eleinte tényleg megfordul a fejemben, hogy félrehallottam a kérését, de aztán újabb megerősítésre nyerek általa.  
- Igaz, hülye kérdés volt a részemről. - mosolygok fel rá. Kettőnk ismeretségében én vagyok az aki állandóan próbálja valami fárasztó humormorzsa beszúrásával oldani a hangulatot, de eddig csak még nagyobb feszültséget okoztam. Hogyan is gondolhattam, hogy a nagy (kis) herceg viccelődne?
Számomra egyértelmű a választás, amit miután sikerül beszereznünk azután az egyik közeli padot célozzuk meg, közben pedig elmondom a kávéhoz fűződő kapcsolatomat. A nagy magyarázásnak viszont olyan fordulat lesz a vége ami egyből belém fagyasztja a folytatásnak szánt szavaimat, mert a kérdésem miatt beigazolódnak félelmeim.
- Istenem..Atlas..de hát miért nem mondta előbb? Hallotta hogy mit kérek! - a saját poharam kikerül a kezemből, hogy ne zavarjon amikor egyből odalépek hozzá segíteni. A szívem dobogása most egy csapdába rekedt lepke cikázására emlékeztet. - Van magánál adrenalin injekció? Hívnom kell.. - a mondatot nem tudom befejezni, mert megragadja a kezemet, én meg combján kötök ki, ezzel pedig teljesen kizökkent - Mit művel? Így nem tudok segíteni. - szabadulnék, hogy jobban hozzáférjek, de nem megy, aztán elkapom ahogyan megváltozik az arckifejezése. Barna szemeiben csintalan csillanás köszön vissza, melyet az eddig ritkán látott mosolya is szorosan követ. Kettőt pislogok, hogy felmérjem helyzetünk újabb fordulópontját, de úgy tűnik a pánik elmúlt, neki pedig kutya baja.
- Eddig nem volt így - felelem kérdésére még az előbbi hatása alatt, aztán csak-csak észhez térek. Először haragossá válik pillantásom, majd kezemmel is meglököm a vállát.  
- Maga szemtelen! - mérgelődök. - A szívbajt hozta rám.. - folytatom és a hangomban a harag mellett némi aggodalom is még mindig kihallatszik. Tényleg azt hittem, hogy bajt okoztam és talán a mentős karrieremnek se tett volna jót, hogy ilyen rövid időn belül kétszer hívom ki őket ugyanahhoz a személyhez, csak más probléma miatt. Nem, nem célom őt eltenni láb alól, de úgy tűnik ez már nem az én választásom.
Magyarázata miatt magasba szökik a szemöldököm és fejben visszaugrok a korábban történtekhez. Megérdemeltem? Meg! De ilyen módon? Azért azt már mégsem...
- Oh..a jegyek miatt? Igazán?! - hümmögök egyet, aztán úgy mozdulok közelebb hozzá, hogy szavaimat a füléhez hajolva halkabban adjam tudtára, mintha más nem tudhatná rajtunk kívül.
- Egyszer elkapott, de rossz partnerrel kezdett játékba, Mr. Reid. - elhajolva tőle ajándékozom meg egy bájosnak ígérkező mosollyal, aztán elhagyom a combja nyújtotta kényelmet, hogy a kezembe kapva a kávémat leüljek a padra, amiből egyből bele is iszok.
- Legalább ízlik? - bököm ki mellékesen. - Mert most már nem kap másikat, ha akar, akkor sem. - fordulok irányába, de az előbbi helyem után most a pad irtó kényelmetlennek hat.

Azt hiszem azzal Atlas sem vitatkozna, hogy nehezen megy egymás kiismerése. Annyira más közegben és körülmények között nőttünk fel, hogy ez kihatással van a felfogásunkra. Ő kimértebb természet, zárkózottabb. Ezzel szemben nekem nem esik nehezemre elengedni magamat vagy humorizálni, ami nála még egyszer sem ért célt. De mit is várunk ettől? Hisz még nemrég találkoztunk először. És ha még jó pár váratlan helyzetbe is keveredtünk egymással, attól még nagyon is távol vagyunk a bizonyos 'ismerjük egymást fázistól. Épp ezért nem veszem magamra a nézeteltéréseinket, amikből jó pár körre még számítok a mai nap folyamán. Helyette úgy döntök figyelek rá és a magam módján ismerem ki őt, hátha a reakciói elárulják hogyan lophatnám be magamat a szíve egy kis csücskébe amitől majd egy kicsit elviselhetőbbé válok számára.
A metrón beállt csend miatt kedvem lenne dúdolgatni valamilyen dalt, de igazság szerint körülöttünk az emberek nyüzsgése megállít ebben. Rá kell jönnöm, hogy egyedül csak azért érzékelem ezt a csendet, mert közöttünk létezik. Hisz minden más ugyanolyan, mint szokott. A város zajos, maga a nagybetűs káosz ahogyan mondani szokás. De ettől még nem tudom félretenni azt a késztetést, hogy tegyek valamit, amitől közénk is költözik valami ebből a kaotikus hangulatból. Csak egy sokkal elviselhetőbb, nyugodtabb mértékben. Sosem voltam jó partner a kínos csendekbe és nem hiszem, hogy pont most lettem profi benne.  
Beszélgetni már csak a felvonón kezdünk és úgy tűnik ez megadja azt a kezdőlökést nekünk amire korábban vártam. Egy ideális napja felől érdeklődöm amíg az utunk tart és onnantól kezdve, hogy beszédre bírom őt, már nem hagyok figyelmen kívül egyetlen részéről elhangzott mondatot sem.  Én magam is elmosolyodok a felvezetésén, aztán egy pillantást még vetek a magunk mögött hagyott kabin felé, amivel sosem okozott gondot az utazás.  
- Határozottan stabilabb azért így. - értek vele egyet, bár tériszonyom az nincsen. Noha ennek ellenére nem szívesen próbálkoznék magasban történő extrém sportokkal.  
- Ugyan eddig nem úgy tűnhetett, de itt is akadnak olyan helyek ahol nyugodt környezetben lehet. Csak tudni kell hol kell keresni őket. - kampányolok itt a város értékei mellett, mintha valaki ezzel a nap végén megjutalmazna engem. De talán egyszerűen csak arról van szó, hogy Atlasnak egy jó napot rakjak össze és ha egyszer újra arra adja a fejét, hogy visszalátogat a városba, akkor legyen hova menekülnie, ha kezdene besokallni a sok impulzustól ami érheti meg az ezt követő értelmetlen emberektől.
A kérdéseit először végighallgatom és még hagyok magamnak pár másodpercet is mellette amíg értelmes mondatokká formálódnak a fejemben kusza gondolataim.  
- Az egyetem és a nővérem, ha ki akarok emelni egy-két megfelelő okot. - merengek el ezen és eligazgatom a vállamról enyhén lecsúszott táskám pántját. - De belegondolva, én sem vagyok kiemelkedő sztori, mert az újrakezdés és a lehetőségek miatt volt a költözés. - elmosolyodok a felismerésen megismételve közben az ő szavait. - Aztán az újrakezdés részben megvolt, a lehetőségek meg két év után elúsztak, de hát nem mehet minden a terv szerint, igaz? - röviden megvonom a vállamat erre, közben meg kiszúr ő egy neki kedvező helyet, aminek ötletétől eszembe se jut visszatáncolni.  
- Én választhatok? - bökök mutatóujjammal magamra meglepetten amikor lecövekelünk a bódé előtt. - Nézzenek oda milyen merész lett valaki! - a mosolyom most lelkesebb ívet ölt arcomon, de nem akarok úgy tűnni, mint valami eszelős, mert még a végén meggondolja magát. Ezt a lehetőséget meg nem akarom elbukni vele. - Akkor legyen a kedvencem és ha mégsem tetszik, akkor kap egy másikat vigaszdíjként. - ígérem meg, aztán mosolyogva köszönök a lánynak és végigmérem a választékot, bár a kézírás egy pillanatra kifog rajtam. Aztán csak-csak sikerül kiszúrnom, ami nekem kell.
- Legyen két mogyorós latte. - bököm ki, aztán amíg készülnek az italaink, én elveszek egy-egy színes szívószálat is hozzá a tartóból. Magamnak piros-fehéret, Atlasnak pedig egy kék-fehér csíkosat, majd kifizetem az italainkat. Az egyiket a pad felé vezető úton át is nyújtom neki, a másikba pedig egyből bele is iszok mihelyst leülünk, hogy a meleg és kellemes ízű ital átjárjon.
- Imádom. - sóhajtok egyet elégedetten, mosolyogva aztán társaságom felé fordulok. - Hazafelé útba esik egy kávézó és ha meg akarom jutalmazni magamat, akkor megállok egy hasonló finomságért. - mesélem el neki mint valami érdekes történet. Ekkor ugrik be hirtelen valami. - Ugye nem allergiás a mogyoróra? - kérdezek rá gyorsan. - Mert akkor máris elkérem azt ott a kezéből, és egyből hozok másikat. Meg közben hozzá is fűzöm, hogy nem állt módomban kiiktatni magát.. - hadarom el sebtében, de rájövök, hogy nem ártana az ő válaszát előbb megvárnom a saját ötven irányba vezető teóriám helyett.