Sokan nem szeretik a munkájukat és csak azért dolgoznak, hogy pénzt kapjanak, miközben minden egyes nappal egyre jobban kiégnek. Nincs motivációjuk, nincsenek céljaik, nem találnak örömöt abban, amivel foglalkoznak, mert nem is akarnak ott lenni. Rengeteg ismerősöm már csak megszokásból, de leginkább a jövőtől való félelem miatt nem mondanak még fel. Mert mi máshoz értenék? Kérdezik sokszor. Már itt dolgozom x éve és megígérték, hogy magasabb pozíciót, több fizetést kapok. Igen, de mindez csak üres ígéret, olyan reménysugár, amibe két kézzel kapaszkodnak bele, mert vágynak az ilyen jellegű elismerésre. Ha ilyen beállítottságú lennék, nem mertem volna meglépni a költözést. Első alkalommal Dubait megcélozva, s most pedig onnan is elmenekülve, hogy egy új kihívással nézhessek szembe. Nem gondoltam abba bele, hogy  az ideiglenes munkanélküliség mennyire bedarál. Hogy mennyire dolgozni akarok - és ez minden nap a felkelés után totális pánikká alakul, mert nem jön a munka. Nem hívnak, nem akarják, hogy a belső motivációm, az a motor, ami előrevisz, érvényesüljön. Makacsul hiszek abban, hogy itt kell lennem. Itt kell dolgoznom és nem akarom lejjebb adni a Ritznél, amiért idejöttem. Ha dolgozom is, mint most is, ez nem az igazi, még akkor sem, ha az életem a főzés.
Főzök, ha éhes vagyok, ha szomorú, vagy ha a világ legboldogabb embere is vagyok. Ha unatkozom, új receptekkel kísérletezek, új díszítési formákkal, hogy csak magamnak is ízléses ételt szolgáljak fel, miközben minden alkalmat megragadok arra, hogy a lakáshoz közeli piacok portékáit megismerjem és a legjobb minőséget vehessem meg, drágábban is akár. Mert a pánikra és a kilátástalan pillanatokra mindig jó, ha költhetek és megünnepelhetem. És ezzel egy olyan spirálba kerülök, hogy sajnálok pénzt kiadni, de a saját boldogságom múlik rajta. Mert szeretek enni is. Szeretem az illatokat és az ízeket és ilyen téren totálisan férfias vagyok, akit a hasán keresztül lehet meghódítani, nem pedig holmi virágokkal. A rózsát kifejezetten sokadrangú virágnak tartom.
- Köszönöm - akadok el egyetlen pillanatra. - Tudod, az egyik fixációm, hogy rávegyek akaratlanul is embereket arra, hogy az általam szeretett és használt recepteket otthon is kipróbálják - szélesedik a mosolyom. - Ha véletlenül otthon is magányos pillanataidban nekiállnál, tudd, hogy lélekben veled leszek. Vigyorogva - szórakozott mosolyom jelzi az aktuális állapotom. Nem tudom, mennyire vagyok jó tanár, de ha csak azt elérem, hogy a főzni sem tudó emberek megfogják a fakanalat, nekem már az boldogság. Antonia nem tűnik kezdőnek, kényelmesen fogja kezébe az eszközökhöz és emiatt azt hiszem, nem is aggódom a kelleténél jobban. Hagyom, hogy nekikezdjen a folyamatoknak, de azért fél szemmel figyelemmel kísérem, ha szükségesnek tartom, akkor közbe is ékelek egy-egy jótanácsot, vagy ha kéri. Egyéb esetben nem vagyok egy tyúkanyó jellem, így inkább a csendes megfigyelő szerepet öltöm magamra egészen addig, ameddig nem kell beszélnem. És általában nem szeretek teljesen csendben dolgozni, kell, hogy tudjam, ki hogy halad, mivel van elmaradva, milyen alapanyagokkal vagyunk szűkében. Csak így lehet tervezni, nem igaz? Mégsem tudok sokáig a csendnek adózni, mert ha már a mellettem szorgoskodó lány kérdez, elmerülök az emlékekben és egyszeriben cukormázat húzok magamra azzal, hogy a mama pörölése és dicsérete elevenedik fel előttem, csak azért, hogy a jussom az legyen, hogy a megmaradt sütikrémeket eltűntethessem. A mai napig ezt csinálom. Nem feledem, hogy a B terv C terveként még salátát fogunk felszolgálni gránátalmás vinaigrette-tel azoknak, akik ne adj isten a zellerre lennének érzékenyek. Sose lehet tudni!
- Mindig jó, ha van kitől tanulnunk - fűzöm hozzá révetegen a nagyi kérdéshez, mert sajnos nem mindenkinek adatik meg ez. Annyi kérdésem lenne Tonihoz, mégis döntök és valamerre arra kanyarítom a beszélgetést a magam részéről, ami szintén érdekel. Tetszik, ahogy felnevet és ez bizonyíték arra, hogy az angolságom nem a savanyú szőlő esete, amikor Mike és a borzalmas időzítése szakít meg, és mielőtt még pánikolni kezdene bárki is, hozzáértőn kezeli a helyzetet, én pedig próbálok nem arra gondolni, hogy nem csak a konyhát, de az egész épületet képesek lennénk lángra lobbantani. Aztán hol főzünk? Még akkor is Mike felé pislogok, amikor Toni beszélni kezd, és csak lassan pillantok el felé anélkül, hogy meggátolnám a szavaiban. Kíváncsian fülelek, de amikor a félbehagyott tanulmányokkal jön, igyekszem elképzelni őt mentős ruhában. Vagy azt, amikor nagy elánnal kilép a mentőautóból, amikor letérdel a sérülthöz valahol New York bűzös-szagos utcáin, amikor éppen újraéleszt valakit abban a szűkös térben, amikor a karmazsinszíntől borított ruháját veszi le egy műszak végén. A hideg futkos a hátamon a gondolatra, mert nem tudom, egyeseknek hogy van ennyi lelkierejük, hogy mások életéhez és borzalmas körülményeihez asszisztáljanak.
- Sosem gondoltál arra, hogy visszamenj tanulni? Nem bántad meg a döntésed, hogy ezzel foglalkozol? - tapogatózom, viszont nem akarok túl mélyre nyúlni a pofátlan és tolakodó kérdéseimmel. - Vagy, ahol most vagy, az boldoggá tesz téged? - érdeklődöm, tovább feszítve a húrt, mert ha engedélyt kapok, gyakran ajtóstul rontok a házba a kíváncsiságommal. A beszélgethetnékemmel. Végül csak az gátol meg, hogy a világ összes kérdését feltegyem, hogy kóstolásra invitál, amire bólintok és egy kanalat szedek elő, aminek a nyelére húzok egy kis krémet, hogy rákóstoljak és elismerően biccentsek. - Nagyon szuper lett! Tetszik! - újabb rózsát gyújtok meg, hogy egy nagyobb serpenyőt vegyek elő a rókagombának, és menet közben már kókuszzsíron futtatom meg a szükséges fűszernövényeket, hogy az aromákat kihozzuk belőle, s nem vagyok rest közben az éppen mögöttünk elhaladó chefnek szólni, hogy a biztonság kedvéért készüljön még egy nagy adag zeller, mint amennyit a lány is készített, addig Toni akár foglalkozhat a hercegnőburgonyával, ha szeretné. Az sem lesz kis adag. - Te is megkóstolod? - biccentek a hagyma felé, és kíváncsian emelek felé egy kanalat, hogy ha kíváncsi az ízekre, akkor ne fogja magát vissza. szabad kezemmel épp kavarok a sistergő fűszereken, amikor Gregor előbb a kezét, aztán a nevét adja. Két kavarás közt fél szemmel a serpenyőt figyelem, mert hiába érdeklődik, hogy mindennel megvagyunk-e, a válaszom nem, körbe is mutatok és elsorolom neki azt, hogy még mivel nem vagyunk meg teljesen. Azért van bennem annyi, hogy Toni sütijeire is kitérjek, rá is mutatva a segédemre, mire Gregor csak rápillant, de mégis valahogy én kapom a figyelmének java részét. Még több kérdés és még több válasz érkezik a helyzetünkkel kapcsolatban, biztosítom, hogy minden rendben, kezemben tartom a dolgokat és még akkor sem vonakodom, amikor egy óhatatlan pillanatban megérinti a felkarom, s ezt nem is akarom kategorzálni. Nem szeretem! A férfi vonakodva ugyan, de hosszúnak tűnő három percnyi beszélgetést követően a hátát mutatva felénk távozik, Antonia szavaira összevonom a szemöldökeim.
- Ha még valaki betéved a konyhába, esküszöm, kipróbáljuk, kannibálok vagyunk-e - morgok viccesen, Bea ezt a pillanatot választja, hogy elslisszoljon mögöttünk és a szavaimra nyösszen egyet. Gyorsabban folytatja az útját, mire elnevetem magam. - Nem tudom, mit kezdhetnék a telefonszámával. Nem a szerelmi életem miatt vagyok a városban, hanem a munka miatt - közlöm magabiztosan. A Ritz meg az idegeimre megy, hogy még mindig nem válaszolt a rengeteg megkeresésemre. Az önéletrajzom is tökéletes, van szakmai tapasztalatom, tudom, hogy milyen igényeket elégítenek ki és hol vagyok? Egy halott mandarin ültetvényen, ami poshadó kapcsolatokra alapoz. Legalább két hétig nem vagyok hajlandó egy darab mandarint vagy narancsot megenni, esküszöm! A gombát rádobom a zsiradékra, és mielőtt lekapna, már sózom is.
- Nem hiszek a poligámiában - mosolyodom el. - Már félig elkeltem az eljegyzéssel - na tessék! Megfertőztek, mert ezt egy kőgazdag arab fickóval a hátam mögött boldogan kellene közölnöm. Mégsem akarok eltartott, luxusban nevelt feleség lenni.
- Tudok segíteni neked? - érdeklődöm. - Ha szeretnéd, elrejthetem a sütibe a te elérhetőséged és megkaphatja Gregor. Hátha te többre mennél vele - pimasz mosollyal adom elő az ötletem, mert ha én nem is vagyok már ténylegesen hajadon, Toni még lehet. Melyikünk ágál vehemensebben az ötlet ellen? Egyébként tényleg érdekel, hogy a körethez van-e bármilyen segítségre szüksége.

Nem azért szeretek főzni és a konyhán kiteljesedni, mert a hátam közepére sem kívánom az embereket, most mégis soknak érzem az egy légtérre jutó lelkek számát azoknál, akiknek egyébként semmi köze nem lenne a konyhai munkálatokhoz. Én sem száguldok be Melaniet öltöztetni és ha egy mód van rá, akkor minden kifogást megtalálnék arra is, hogy csak ne nekem kelljen őt sminkelni. Ameddig nem hagyom égni a főzőlapot és nem gyújtok fel másokat addig, ameddig minden mással is foglalkoznom kell, addig jó vagyok. Szemem a pályán! Meg máshol is, hacsak az elmúlt perceket vesszük alapul Louise-nál a kinti készülődés folyamatában, de nem kívánok több időt eltölteni vele, mint amennyit nagyon szükséges. Ezért is használjuk ki Tonival a távozás lehetőségét az első adandó alkalommal, akinek dohogva adom tudtára, hogy milyen válogatott büntetési formákat gondolnék ki anélkül, hogy a munkája veszne kárba a sütikkel és a tortával. Mert habár kecsegtető lenne a feszültséget levezetni azzal, hogy a jegyes pár arcába tolom a tejszínhabot és a díszítést, Toninak is idejébe és pénzébe került a desszertek előállítása.
Ahogy visszaérünk a konyhába, rögtön otthon érzem magam ismét, Mike azért még megjelenik mellettünk, hogy helyzetjelentést adjon, mivel is haladtak ameddig mi máshol jártunk. Csendes, nyugodt a hangja most, leginkább azért is, hogy megmutassa, teljes mértékben képes boldogulni az én hozzájárulásom nélkül is, de csak bólintok és jelzem, hogy folytathatja a húsokkal, most már prímán megérkeztünk és nem kell egyedül felügyelnie mindent. Tudom és sejtem, hogy egyébként helytállna ő is, ettől függetlenül ha már itt vagyok-vagyunk, akkor mindenkinek a maga dolgát kellene intéznie. Antoniának felrosolom a lehetőségeket a köretekkel kapcsolatban és a válaszára is bólintok, melengeti a szívem, hogy tud priorizálni.
- Enyém a hagyma - felé pillantok, amikor mesélni kezd és nem is szakítom félbe egészen addig, ameddig be nem fejezi a mondandóját. Értékes információk ezek, amit ha esetleg a jövőben is összeakadnánk, fogok tudni. Ahány ház, annyi szokás - tartja a mondás és pontosan ezért is szólalok meg aztán, hogy egyértelműsítsem, én hogy szoktam elkészíteni ezt. - A zellert darabokra vágva kell megfőzni 2:1 arányban tejszínnel és vízzel. Szerintem az menjen a kuktába tíz percre, az úgy gyorsabb, mintha főzőlapon indítanánk el. Ha puhára főtt, akkor a tusmixgépbe kell mindent beleönteni, ízesíteni, ott mehet bele a kikapart vaníliarúd magja, só és vaj.. ha esetleg túlságosan sűrűnek érzed, akkor vízzel még lehet higítani a pürét menet közben, de nyugodtan kóstold közben és jövök én is. Szeretnénk fehéren tartani a krémet, ezért nem kerül bele zöldfűszer sem, illetve némi fehérbors csak. Egyébként rémesen egyszerű recept, csak valahogy sokan félnek ezekbe belevágni, mert azt hiszik, hogy csak nívós éttermek képesek jól elkészíteni - magyarázom úgy, hogy az ne kioktatásként csapódjon le, pusztán segítségként szánom, mert habár más technikával is elkészíthető, ettől függetlenül az általam képviselt módokat szeretném itt is tökéletesre. Amellett, hogy kedvelem az új módszereket és folyamatos kipróbálásokat, attól még valahogy ha működik egy-egy elkészítési mód, azt szeretem úgy is csinálni, ahogy kell. - Szerintem ez a fajta krém melegen finomabb, karakteresebb és selymesebb is a vaj miatt úgy. Egyébként mindent laktózmentes és növényi alapú hozzávalókkal készítünk, hogy az esetleges intoleranciákat már csírájában is elfojtsuk és így a vegánoknak is kedvezzünk - szerencsére tudok beszélni és még a kezem is jár közben, nemes egyszerűséggel hozzálátok a hagymának. - A borda helyett nekik rókagombát fogunk csinálni még - plusz információ, gondolatban félig már a tálalásnál járok és ha addig nem fut messzire tőlem itt mindenki, akkor boldog és elégedett leszek, mert szeretem, ha az evés a tálalásnál kezdődik: ízlésesen és ínycsiklandóan. A kérdésére elmosolyodom, és ha már a zeller a kuktában készül, addig a fél szemem rajta, hogy a krokettekkel kapcsolatban is tudjak segíteni.
- Az egyik nagyim imádott főzni, úgy mozgott a konyhában, mintha egy helyes kis tündér lenne és a pályafutásom kimerült nála abban, hogy mindenbe belekóstoltam eleinte - elmosolyodom szórakozottan az emléken. - Addig nem kaptam más zöldséget a kezembe, ameddig a krumplit nem tudtam úgy meghámozni késsel, hogy egy csíkban jöjjön le a teljes héja. Nem engedett hámozót, és ha vastagabban hámoztam, akkor kaptam új krumplit, hogy gyakoroljak. Úgyhogy.. úgy nagyjából négy éves korom óta akarom ezt csinálni - pillantok felé büszkén, mert mindent nagyinak köszönhetek. A hagymát nem kavarom, ameddig nem szükséges, de magam elé húzom a mézet és csak utána ízesítek tovább zöldfűszerrel.
- Te mindig is habcsókok és tortakrémek közt képzelted el magad? Vagy esetleg ez olyasmi, ami csak úgy jött és ha éppen eleged van a világból, muffinokba folytod a bánatod? - érdeklődöm, mert minden új izgat és mindent szeretek is informálódni.
- Bassza meg! - Mike így. - Minden okéééééééé - közli fennhangon, de azért a pillantásom arra terelődik, épp látom, ahogy a sütőt nyitja ki, amiből némi füst távozik. - Ura vagyok a helyzetnek! - a konyharuhát veszi le a köténye bújktatásából, azzal legyezgeti a levegőt. Kószán felpillantok a füstjelzőre. Ha az most beindul és mindent eláztat, nagyon pipa leszek.
- Bea, nyiss ablakot! - épp nagy kukaürítésekben van, az előbb csak két sajttal rohangált mérgezett egérként.
- Oké, Főni! - csattog át a lapon a legközelebbi ablak felé, hogy eleget tegyen a kérésemnek. Megforgatom a szemeimet a megszólítására, fél szemem azért Mike-on, de ettől függetlenül nem kezdek pánikolni, úgyhogy maradok a helyemen, Tonira pillantva, mert ha el is kezdte a válaszát, befejezni eddig nem tudta.

A hotel éttermének falain belül játszódó esküvőkre minden alkalommal fel voltam készülve. Időm sem volt arra Dubaiban, hogy azon agyaljak, valójában hibát követtem-e el azzal a bűvös igennel, amit kiböktem a lánykérésre. Leginkább azért tettem mindezt, mert az már Amir másodjára is feltett kérdése volt, első alkalommal nem csak hogy nemleges választ kapott, hanem ott is hagytam a bérelt lakosztályának ocsmányul romantikus, nyálcsöppenős rózsaszirmos be my wife, my princess feliratos tetőteraszán. A város látképe a naplementében egyszerűen szenzációs volt, de az azt körülvevő és abban megfulladó túlzás már kezdett az agyamra menni. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor Amirt csak áltatom, soha nem tudnám teljesen megszokni azt a fényűzést, amit ő képvisel. Nem tudnék felhőtlenül boldog lenni abban a luxus semmittevésben, amelyre ő kényszerítene azzal, ha hozzámennék. Nem véletlenül akarok a jövőben sem konyhán maradni és ott dolgozni. Igaz, hogy nem útszéli kis kioszk vagy hotdogos stand, ahol el tudom magam képzelni a jövőben - a múltat alapul véve, de ettől függetlenül dolgozni akarok. Amir a giccset képviseli, míg nekem nem okoz gondot az sem, ha napokig a pizsamámban flangálok az új lakásomban. Ameddig Dubaiban szinte az arany folyik, addig az én ujjaimról a meghámozott zöldségek héja. Most, hogy nem annyira szervezett a konyhai személyzet és bántás nélkül, de mégsem ugyanazokkal az ízekkel dolgozunk, mint amihez hozzá vagyok szokva - az alapanyagokkal karöltve, nem érzem azt, hogy ez kevesebb lenne.
Leszámítva azt az átjáróházat, ami a konyhát uralja. Már-már lassan azon gondolkodom, hogy vörös szőnyeget kellene leterítenem, hátha III. Károly is besétálna elropogtatni egy répadarabot. A konyha bejárata felé is elnézek, mintha tényleg várnám őt, de aztán észbe kapok és visszazökkenek a jelenbe, s mielőtt jobban is belemerülhetnénk Antoniával a munkálatokba, újabb vendégünk akad. Ha még valaki megzavar, esküszöm, hátba szúrom magam. Vagy inkább a másik felet. Mégsem vagyok elutasító, az önjelölt száműzetéses társammal megadjuk magunkat, hogy mindenképpen Louise-nak segíthessünk, mintha értenénk ahhoz is. Mondjuk csak pakolni meg mászkálni kell, úgyhogy teljesen jól abszolválom és nem esek el a saját lábamban sem, nem rúgok fel egy széket sem és egy asztalt se tolok arrébb a csípőmmel, ahogy ficergek és mocorgok. Már haladás ez, én mondom! A brazil szappanoperára hasonlító történet közepén megnyúlik az arcom és igen fontosnak érzem, hogy Louise-tól elfordulva hallgassam végig az egyre inkább ármányhoz, csalárd viszonyhoz hasonlító borzalmat. Én a helyében biztos, hogy megnyúztam volna az ifjú párt. Vagy felgyújtom őket, esetleg éhes disznók elé vetem mindkettőt - a sorrendiség ebben az esetben mindegy, de vagyok annyira tapintatos, hogy az ötleteimet nem osztom meg, mert akkor nem hogy esküvői ebéd nem lesz, de bevételem sem, mert úgy kivágnak innen, mint macskát...
Tonival a girlpower pillanatait éljük és olyan támogatást kap Mrs. Superman, hogy azt tanítani kellene, de aztán úgy döntünk, hogy felvesszük a nyúlcipőt és már ott sem vagyunk a borzalmas interiőr közepette. Ha megkérdeznék, melyik színt gyűlölöm teljes szívemből, most a narancssárgát, a mandarint mondanám.
- Gondolod, hogy Santana megirigyelné ezt az egészet - utalok fojtott hangon a dél-amerikai mivoltára és a gyerekkoromban nagyot menő szappanoperák történetmesélésére. Ujjaimmal a visszafogott menekülésünk közepette halántékomat dörzsölöm, mintha azzal segítenék magamon: kiűzni az elmúlt percek emlékét is az emlékeim közül. Mégis késve harapom el a kitörő nevetésem az ötletére. - Többre mennénk hashajtóval. Ne tedd tönkre a tortád inkább - zsivány mosollyal jegyzem meg, mert ne a torta bánja már a páros baromságait, nem? Louise-nak mára már ott volt Clark, akinek ki kellett volna űznie a nőből a korábbi sértettségét. Igyekszem nem jobban belevonódni az életükbe, mint amennyire szükséges. Megforgatom a szemeimet a megszólításra. Toni még új, ezért nem indítom őt egy fekete ponttal, helyette feljebb húzom az alkaromon a séfkabátom anyagát. - Marha rövidbordához kell még megcsinálnunk a balzsamecet mázas cipollini hagymát, a vaníliás zellerkrémet és a burgonyakrokettet. Minden hozzávaló, ha jól látom, már ide van készítve - nézek végig a pulton, és valóban itt van minden. Belenyúlok az egyik tálba és kiveszek három darabkát, ami nem tökéletes - a héj nem lett róluk eltávolítva. Ahelyett, hogy kérdőrevonnék bárkit is, Tonira mosolyogva felteszek a tűzhelyre egy lábast, két serpenyőt.
- Készítettél már valaha ilyeneket? Vagyis.. tudod, hogy milyen ízük van? - futólag nézek a lányra.. felkészülve arra, hogy kiakasztottam egy kombinációval. - Ne aggódj isteni íze van a zellerkrémnek úgy. Illeni fog az ételhez - nyugtatom meg. - Melyikkel szeretnéd kezdeni? - bármilyen meglepő, multifunkcionális vagyok, tudom egyszerre járatni a számat és mozgatni a kezem, úgyhogy ha az egyiket bevállalja, akkor amellett, hogy elkezdem a másodikat, lépésről lépésre haladunk azzal a fogással, amit bevállalt. Nem fogom kényszeríteni, hogy vért verejtékezve sírva rohanjon el ő is, ezért is vagyok vele sokkal türelmesebb, mert nem tudom, hogy valójában mennyire tud ténylegesen konyhán dolgozni, ahol szólni kell, ha valaki elmegy a másik mögött.
Jó lenne, ha nem döfné le senki itt Tonit, élje túl a konyhai akcióját!
Csak tíz perc csendet és szorgos kezeket szeretnék!
- Nem kell félni.. érzéssel csak - halkan bíztatom őt, ha éppen elbizonytalanodik a mozdulataiban, mégsem veszek át tőle semmit, mert megbízom benne ennyire. Ha leégetné a konyhát, akkor meg már oly mindegy. Nem? - Mindent újra lehet kezdeni. A lényeg, hogy a fűszereket ne égesd le, különben dobhatod ki az egészet - jegyzem meg szórakozottan azt az egy alapszabályt, ami alapján dolgozunk.

A Ritz-Carlton maga a luxus és a Dubai környezet pedig garancia arra, hogy csak a felső tízezer engedheti meg magának az ottani szertartásokat és az azt követő esküvői ebédeket és vacsorákat. Számos alkalommal volt részünk olyan események lebonyolításában és ha azt mondom, hogy a névvel egy bizonyos színvonalat vagyunk hivatottak képviselni, nem hazudok. Nem vagyok fellengzős, nem érzem magam felsőbbrendűnek és jobbnak másoknál, de igen is megdolgoztam azért, hogy legalább a környezetem elismerje a tudásom, a céljaim, azt is tudják, hogy ambiciózus vagyok, akinek nem elég a középszerű, aki a tökéletességre törekszik a munkájában és nem elégszik meg a nagyon finom volt véleményekkel. Mindez folytonos hajszolásban merül ki, olyan túlórákban, amit én magam vállalok, hogy új technikákat sajátítsak el, hogy olyan receptekkel ismerkedjek meg, amit aztán belecsempészhetek a menükbe a fine dining jelleget megtartva. A saját receptjeim pontos mennyiségekkel nem csak a laptopomon van egy külön mappában és összefűzve vezetve, hanem legalább négy határidő naplót is teleírtam már, mert azok vannak kéznél és talán jobban néznek ki, mintha papírcafatokra és fecnikre írnám az elképzeléseimet.
Ezzel a mentalitással játszadoznak most a konyhában, ahogy mindenki úgy zizeg és mocorog a helyiségben, mintha átjáróház lenne, piaci kofa módjára pedig mindenki kínálja a portékáját és zsarnok módra begyűjti azt, amit kínálnak mások. Nem idegen számomra a konyha és a munka, mégis úgy érzem, hogy néha külső szemmel figyelem az eseményeket, mert nem tehetek mást - úgy őrzöm meg a józanságom, a nyugalmam és úgy nem kezdek el mindenkit helyre tenni. New York lüktetésének vérkeringésébe még csak nem rég csöppentem bele, nem kellene, hogy idegebeteg módjára viselkedjek, mégis muszáj vagyok egy bizonyos határt meghúzni mindenkivel szemben - mert nő vagyok. Mert fiatalabb vagyok, mint a jelenleg a konyhán dolgozó férfiak. Mert számukra idegen országból érkeztem.
- Attól függ. Nem tőled, csak ha éppen Oppenheimereset játszunk és bombát robbantunk, lehet jobban járnánk, ha egy másik asztal alá bújnék, amit odatolhatok a tied mellé. Nem vagyok abban biztos, hogy az idegrendszerem a végére igényelné a teljes szocializációt.. mindenkinek egy asztalt  a bor mellé - javaslom, mert csak ideig-óráig voltam szocializált kedvemben, a magányos pillanatokkal is éppolyan jó barátságot voltam képes ápolni, főleg, ha túlcsordultam idegességgel és feszültséggel, amit itt azt hiszem, még kérnem sem kell, tálcán hozzák elém. Antonia véleményére türelmes pillantással válaszoltam az esküvő kontra ő felvetésben, mert nem vagyok abban biztos, hogy meg kellene osztanom, én pont, hogy menyasszonyként boldogan kellene az esküvőt terveznem, aminek az időpontját még csak ki se tűztük. Amir minden alkalommal elmondja, hogy nem kellene dolgoznom. Ő megadja nekem azt, amire szükségem van, élhetnék luxus feleségként, kaphatnám mindenből a legjobbat tőle, én mégsem arra vágyom, hogy méretes nyakláncokat, csillogó ékszereket és olyan drága táskákat fogjak a kezembe, aminek nem hogy pénzben nem tudnám meghatározni az értékét, de nem is tudnám magam elképzelni ingyenélőként. Az egyik nagymamám a két kezét összetenné azért az életért, a másik egy sodrófával kergetne körbe egész Anglián, ha megtenném.
A javaslatomra elfogadja a lány a köretekkel való törődést, de úgysem hagynám magára, mert van elképzelésem, hogy szeretném azon túl, hogy mit vár el az ifjú pár. Biztos vagyok abban, hogy fordítva is, ha a sütikre kerül a sor, akkor követni fogom Antonia szavait azt illetően, hogy tálaljuk azokat, hogy esztétikusak és képes vagyok követni másokat, nem csak dirigálni tudok.
- Ne aggódj azért, nem fogja a földhöz vagdosni a sütiket Beatrice - nyugtatom meg őt mosolyogva, mert minden konyhán dolgozónak utánanéztem. Tudom, hogy kivel kell dolgoznom, az más kérdés, hogy eddig személyes tapasztalatom nem volt velük. A fiatal lánynak tapasztalatra van szüksége, a lelkesedése már adott, ahogy a kis habcsók szétszórt viselkedésének is. Nem tudtam volna mégsem Beát hibáztatni, mindannyian voltunk kezdők. - A köretnél elmondom és megmutatom majd, hogy hogyan kellene folytatni a folyamatot, ha esetleg bizonytalan lennél a lépésekben, kérdezz és jövök - bátorítom őt, nem fogom magára hagyni. Louise érkezése és dilemmája akaszt meg minket abban, hogy végre nyugodtan tudjunk dolgozni és jobbnak látom, ha csak a menyasszony lesz kiborulva, a dekoratőri munkával megbízott lány pedig csak egy valamire koncentrál - nem a saját hirtelenhalálára. Ezért is hagyjuk magunk mögött a konyhát, megbízva Mike-ot a dirigálásban, amit biztosan élvezni fog. Odakint az ízlésemnek túlságosan is élénk színekkel találkozunk, ezért is szótlanul állok és veszi be a gyomrom a látványt. Megvakarom a halántékom. Ha azt mondanám, hogy szívem szerint felgyújtanám, nem hazudok. A fehér, az elefántcsontszín, a smaragdzöld kombinációja tökéletes, visszafogott és elegáns lenne. Nekem elég lenne.
- Igazad lehet - egyezem bele Antonia ötletébe, és inkább egy kissé távolabb lépve tőlük, akkurátus és gyors mozdulatokkal folytatom a díszítést, hogy mielőbb elhagyhassuk a süllyedő hajót, miközben a lányok beszélgetését és leginkább Toni nyugtató beszélgetéskezdeményét hallgathassam. Louise is végre vesz egy mély levegőt.
- Már óvoda óta. Akkoriban barátnők voltunk és már eleve elrendeltetett volt ez, mert már az édesanyáink is azok voltak, így nem igazán volt lehetőségünk másra - kezd bele, ahogy a dekorációrendezgetésbe is. - Aztán a gimiben kezdett hektikussá válni a kapcsolatunk, három barátomat is elcsalta mellőlem. Az.. egyikük lesz most a.. - akad meg a mozdulatban, megköszörüli a torkát. Aztán inkább pillangóként továbbszáll a következő asztalhoz, kényszeresen igazgatva meg mindent ott. - Szóval.. Troy ő.. az enyém volt - most már én is megállok a mozdulatban és próbálom összetenni a hallottakat. Hogy képes itt és így dolgozni? Valószínűleg az arcvonásaimra kiülhetett a véleményem, mert zavarba jön, babrál. Sokat sejtető pillantással elnézek Toni felé. Dubaiban ezekhez nem volt közöm. Ha jól emlékszem, Angliában sem. - Rég volt, talán igaz sem volt - legyint, mintha nem lett volna ez egy törés mindhármuk viszonyában. Felőlem?!
- Most... most nagyon boldogok - győzködne minket, de leginkább saját magát, azt hiszem. A hetedik asztalnál járok, felszedem a hulladékot a padlóról is, helyére tolom a székeket és Antonia korábbi ötletéhez híven a virágok maradékát igyekszem a lehető legízlésesebben a székre is tűzni - nézzen már ki valahogy, nem igaz? Még mindig felgyújtanám az egész termet. Túl csicsás, túl amerikai. Csodálkozom, hogy nem kértek banán splitet desszertnek vagy hashbrownt köretnek.. Leütöm, ha ez lesz a következő kívánsága és akkor a hordónyi borba fojtom magam, esküszöm. Felmondok, ha ez megvalósulna. (Nincs is munkám.)
- Szerintem nagyszerű munkát végzel - mosolyodom el, ahogy az utolsó simításokat is elvégezve összedörzsölöm a kezeim, mintegy jelezve, én itt végeztem. - Melanie biztosan meg fogja köszönni azt, amit értük teszel - bíztam ebben. Egyébként is Loiuse párja most Clark, aki minden bizonnyal értékeli a lányt. Jobban, mint Melanie jövendőbelije. Ha Toni is végzett a maga díszítésével, akkor bevárom őt. És ha már én vezetem a konyhát, akkor ideje könnyes búcsút vennünk. - Ha nem haragszol, mi visszamennénk a konyhába. Még nem vagyunk készen mindennel és hamarosan itt lesz a vendégsereg. Ha megfogadsz egy tanácsot, szerintem dobj be egy felest - hamis pillantást vetve rá mosolyodtam el. Ha nem viszi túlzásba a bevitt alkoholt, ellazul.
- Oké. Aha, ez egy jó ötlet. Van valami javaslat, hogy mivel kezdjek? - érdeklődik. Miért érzem úgy, hogy jobb lenne őt lekötözni egy székhez itt?
- Tequila - csak nem jöhetek neki az absinthe-tal. Nem a detoxikálóba küldeném. Egy lépést hátrálok, jelezve, hogy felvenném a nyúlcíipőt. A második lépéssel hátrafelé már azt jelzem, nagyon nem itt a helyem.

Ez is csak ugyanolyan nap, mint a többi a konyhán. Nyugtatom magam, holott abszolút nem a megszokott közegem vesz körül, hacsak nem a konyhát tekintjük annak és végre dolgozom. Részben élvezem csak az érkezésemet követő szabadságomat, mert így legalább van időm a városban körbenézni, felfedezni mindent, ami nekem új, de a helyieknek a mindennapok részei és hadd mondjam el, minden napomat új lehetőségként élem meg, amit az új albérletben a dobozok pakolása, az újrarendezgetés tölt ki és az, hogy még egyszer felkeressem a Ritz-Carltont, hogy miért is nem kerestek még: tán el is felejtettek? Igyekszem nem keseregni a lehetőség kiaknázatlansága végett és pontosan azért is vállalok be ilyen munkákat, mint ez az esküvő. Lehetőség, tapasztalat, új ismertségek, mindenből csak tanulok és pozitívan fogok végül kijönni, mégis egy kanál vízben képes lennék megfojtani bárkit, ha még egyszer nekiáll és áthúzza a menüt. Persze, megtenném, bármikor képes lennék újratervezni, de azt nem mondnaám, hogy ezután nem esne jól legalább egy pohár bor az este lezárásaként - azután, hogy mindenki túléli az esküvőt és nem jön elő egy újabb étellargia véletlenül.
Antonia érkezése utáni apró diskurzus igyekszik a feszültségünket kissé lenyugtatni, és esküszöm, nem akarok felnevetni, mégis egy halk kacajt harapok el, ahogy a levendulamezőt említi. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy elkottyantsam, azt tudtommal csak a franciáknál találni extra nagy mennyiségben, New York másról híres, mégsem teszem. Leginkább azért, mert itt én vagyok újonc és valószínűleg nem a velem szemben álló.
- Én inkább szavazok egy pohár borra - addig töltve azt meg újra, ameddig egy üvegnyi nedű el nem fogy. Természetesen. A kávé ötletet elutasítja a lány, amire csak bólintok. A sokból és a jóból is megárt a sok, lehet nekem sem kellene egy ideig a koffeinnel kezet fognom. A sminkes problémára ráncolom a szemöldökeimet, mert rég hatalmas probléma lehet, ha a konyhai személszetet is betámadják ezzel a kérdéssel: mert 1. mi is csak a személyzet részei vagyunk, általában észre sem vesznek 2. a frász kerülget, hogy mindenki az én konyhámon át közlekedik, mintha piactér lenne. Ha elcsúszik nekem itt valaki, betöri a fejét, megrepeszti a bordáját, ha magába állítja a kést bárki is.. felgyújtja magát, akkor mérges leszek. Meg mindjárt rosszul is, ahogy a sebbel-lobbal közlekedő nőt nézem és a konyha burkolatán az esetleges foltokat és ételmaradékokat. Hatalmasat fújok, ameddig Mike szórakoztatja a nagyérdeműt, de ahelyett, hogy a viccen nevetnék, a bárdtól megszabaduló és röppályán mozgó zöldséget figyelem hitetlenül. Most néztem körbe!
- Azért az esküvő napján érdemes lenne tudni, mit is szeretnénk igazán - megköszörülöm a torkom. Én tudtam, hogy mit szeretnék majd a nagy napon? A francokat! Ha akarnám tényleg és úgy igazán az esküvőt, nem menekültem volna a világ túloldalára az igen kimondása elől. Mert az egy dolog, hogy tudom, mit szeretnék viselni, mégis megakadt a pillantásom az esküvői kiállításon, ezernyi menü, a hajamat illetően is vannak elképzeléseim és tudom, hogy kit szeretnék felkérni, hogy főzzön. Tudom, hogy miben tudnék engedni Amirnak és azzal is tisztában vagyok, hogy ő milyen tradíciókat szeretne meghonosítani a közös életünkben - már az kiborít, ha arra gondolok, ő mindent megadhatna és kitartottá válnék úgy. Nem akarok! - És maximum csak a vis major esetekre kellene akkor reagálni, nem mindent megváltoztatni - nevezzen bárki régimódinak, szerettem tervezni, előre tekinteni, mindent is megtervezni, ami nem a konyhai mindennapokat illette, de tudom, nem vagyunk ugyanolyanok, Melanie pedig ha minden igaz, épp most okád valahol tüzet sárkányként - csak ne a konyhámban! Toni ajánlatát azt hiszem, butaság lenne elutasítani, de azért most sem hazudtolom meg magam, a szám be nem áll, ahogy folytatom a gondolatmenetem, aztán bólintok kedélyesen.
- Hmm köretek? Ha a húsoktól elveszem a fiúkat, fej nélkül fogok hazamenni, vagyis magam előtt focizgatnék vele és annak meg úgy semmi hasznát veszem. Bosszants fel egy nőt.. ugyanaz, mintha egy férfi bajszát a konyhában húzogatnád.. a-a - tagadólag rázom meg a fejem, isten őrizz, hogy bárkivel is összerúgjuk itt a port. - Ha azt szeretnéd, hogy Beatrice leejtse a dobozaid - teszem fel a kezeim a levegőbe, mintegy jelezve, hogy háborús övezet következik, ha valóban rá akarja bízni ezt. Nincs gond a lánnyal, azon túl, hogy túlságosan mindent egyszerre szeretne és mindent a legjobban - a túlzott akarás lesz a veszte egyszer még. Épp indulnék el, hogy beavathassam Tonit is a konyha rejtelmeibe, amikor frászt kapok az újabb nem ideillő ember megjelenésére. Gondterhelten terheslélegzek egyszer, kézfejemmel végigsimítva a homlokomon, mintha smirgli volna a kezem. Mindjárt rosszul leszek! Mégis türelmes mosollyal az arcomon nézem és hallgatom végig a dilemmát, amire néhányan ugyanúgy közelebb lépnek.
- A konyha világítása nem ugyanolyan, mint a másik teremé vagy a szabadban, odakint - kezdek bele, miközben a színeket próbálom belőni és azt, hogy azok tekintetében mennyire is vagyok férfi. Jöhetnék az árnyalatok megkülönböztetésével és mondhatnám, hogy ez csak narancs, de akkor biztos, hogy valamelyik dísszel fojtana meg Louise - mert ez a neve a lánynak. Csak azért tudom, mert Clark a férje, mintha valami elfuserált Superman adaptációban lennének. És nem elég, hogy ők a megtestesült cosplay-esek, még Tinderen is hozta őket a nem éppen vak szerencse. Clark volt ráfüggve erre az egész DC-világra. - Antoniának szerintem igaza van - toldottam ennyit csak hozzá, hogy ne csak mi kerüljünk az idegösszeomlás szélére, hanem mindenki más is. Úgy tűnt, mintha épp egy háborúba meneteltünk volna.
- Szerintem ez narancssárga - köszi, Mike.
- Nem, dehogyis! - sétált be mindenki elé Beatrice, a hápogásának már nyoma sem volt, helyette a tökéletes cicaszem tusvonalat figyeltem. Mikor volt ideje rá? - Inkább currynek mondanám, egy kis kurkumával keverve - biccent is rá a saját igazára, amire hümmögések érkeznek, amire felkapom a fejem. De legalább konyhában maradtunk!
- Melanie meg fog ölni! - ejti le a vállait Louise, s mielőtt még én is pánikolni kezdenék, összecsapom a kezeim ismételten, amire nem csak Louise, de Mike is megrezzen, utóbbi morogva visszalép a munkálataihoz. Ellépek az egyik szekrényhez, hogy egy kötényt vegyek ki belőle Toninak, és ha nem ellenkezik, akkor rásegítve azt meg is kötöm a derekánál azt úgy, hogy bármikor el tudja oldani a masnit aztán, Louise végig minket figyel.
- Szerintem nem lesz időd újakat csinálni, és hidd el, hogy kisebb gondja is nagyobb lesz annál, mintsem Melanie a torkodnak ugorjon, hogy két árnyalattal világosabbak a színek, mint amit kért volna. A teremben rengeteg lámpa lesz, ami másképp szórja a fényt - a hangom nyugodt, a mosolyom pedig türelmes. Mintha csak egy gyerekkel beszélnék.
- Kijöttök megnézni, ami már megvan belőle? Nem szeretnék úgy járni, mint Vanessa. Utálok sírni és fogok, ha nem jöttök ki. Kérlek?! - már szinte könyörög, hatalmas szemekkel szuggerálja Tonit és engem is. Nincs erre időnk!
- Persze, megnézzük - pont a dekoratív terembe vagyok való ebben a szerelésben. Csak addig ne gyújtsák fel a konyhámat! - Mike, pár perc és jövünk vissza. Addig haladjatok, kérlek. És ne változtassatok semmin - a mosolyom az ételeknek szól és nem neki, de ő ezt nem tudja, vigyorogva bólint, mert végre főnökké válhat.
- Szuper! Segítsetek kérlek akkor másban is majd. Az asztaldíszeknél is segítetek, hogy sok-e az, amit akar Melanie, vagy sem? Tudjátok, azt is mandarinos stílusban akarja és most már kicsit úgy érzem, hogy helyettesíthetném sütőtökkel is, ha már azt a színt szeretné - magyarázza nagy beleéléssel, miközben lendületes léptekkel igyekszik kifelé, folyton hátranézve, hogy a kiskutya énjét követjük-e. Úgy érzem, hogy épp a Pokolba készülünk Tonival.

Ha érdekelnének a konyhán kívüli részletek, akkor nem a személyzet tagja és felelőse lennék, hanem az esküvőszervező, aki a nap minden szakában idegeskedő párokat, ventilláló örömanyákat és a pénz miatt szájukat húzó apákat hallgatja. Minden bizonnyal abban a szakmában kevésbé aludnék jól és még stresszesebb életem lenne - így hálát adok azért a munkáért, amit azóta imádok, hogy a nagyi berángatott négy éves koromban először a konyhába azzal a felszólítással, hogy márpedig segítek neki, különben elporolja a fenekem. Apa fénykép formájában bizonyítani is tudja az esetet, hogy az angol piskótát vágom ki kerek fém formával, de tudom, hogy valahol arról is készült kép, hogy a mama fakanállal a kezében kergetett meg a lakásban, mert eloroztam a sütis tálat és beledugva a fejemet nyaltam ki a maradékot. Sosem szerette ezt a szalmonellára hivatkozva, én pedig azóta is nagy kedvelője vagyok a maradékok eltüntetésének, ha egymagam vagyok, nem pedig a munkahelyemen. Ennek ellenére Melanie és az édesanyja agymenései a munkámra kihatással vannak kezdve azzal, hogy túl a negyedik körön talán már nem akartak változtatni a menün, de fel vagyok arra is készülve, hogy utolsó pillanatban húzzak ki valamit, ha az nem úgy sikerül, mint ahogy én azt kitálalnám. Sosem dolgoztam még az itteni személyzettel, de tapasztalatból tudom, hogy nem feltétlenül az iskolák mutatják azt, ki mennyire tud főzni. Itt nem a luxust kell megmutatnunk, de az biztos, hogy idegösszeomlást fogok kapni, ha a tálalás nem úgy alakul, ahogy én azt elképzelem és megmutatom. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, ki kicsit problémásabb, kire mit bízhatok rá és ó, már akkor volt egyfajta megérzésem Beatrice ügyetlenkedésével kapcsolatban, hogy belépett a konyhába. Mégis lelkesebb, mint sokan, s annál fiatalabb is - nagyon nagy túlzással akár a lányom is lehetne a tizennyolc éves fejével. Az őt érő kisebb zűrt elhárítva siettem ki az étlappal a kötényemen, hogy megnézzem, hogyan alakul az Antonia-projekt.
- Csak a legfelső? - kérdezem mosolyogva, ami végül Mabel kezébe kerül - Óvatosan vidd be kérlek és tedd be egyelőre a menta Frigidaire legfelső polcára. Szabad teljesen. - jelzem az amerikai hűtőmárka nevével, hova is kell pakolnia. Mabel bólint megindulva a konyha felé, és csak hogy könnyítsek Antonia terhein, egy újabb doboztól szabadítom meg és veszem a kezembe azt a pincér után lépve, de nem vagyok annyira látványosan kíváncsi, hogy megnézzem, tényleg Galileit játszottak a kocsiban csúszva az egyik oldal irányába, de a lány megfogalmazása megmosolyogtat. Akkor is, amikor valahol egy újabb edény csörömpölésének hangja zavarja meg a főzés folyamatát. Ne csapkodd már, nem ősemberek vagyunk! Az istenért, nem tudtok figyelni?
- Hmm.. te így hívod a kiállhatatlan nőket? Motiválóak? - hitetlenül elnevetem magam, de persze ilyet nem mondunk, ha tőle jön az esküvő után a fizetés. Hirtelen emelem a kezem, hogy a szám elé pakoljam a mutatóujjam, mintegy jelezve, hogy éppen titkot árulok el, cinkos mosollyal az arcomon pillantok Antonia felé, csak hogy felnevessek a kávés megjegyzésére. - Valahol szerintem van még pár korty jéghideg kávé. Ha gondolod.. - nézek körbe, hogy ráleljek a kancsóra, de nem igazán járok sikerrel. Ha más nem, főzünk egy újabb adagot, rajtam ne múljék. A felajánlásra a csípőmre pakoltam a kezeimet, tüzetesebben megnézve magamnak a lányt is, de nem vizsgáztatnám, egyszerűen csak azon gondolkodom, hogy hol is tudna besegíteni anélkül, hogy kikérdezném, milyen szakkifejezéseket ismer a konyhában. Mert maradjunk annyiban, hogy mindnek megvan a francia neve is, de egyébként konyhanyelven is - höhö - meg lehet fogalmazni mindent, egyszerűen.
- Paradicsomszósszal jó lesz a smink? - Mike ajánlja fel, bárddal a kezében, amiről a jelentkező mozdulata miatt egy padlizsánszelet lerepül. Fáradtan sóhajtok, és mielőtt bárki jelentkezne besegíteni a sminkelésben, megköszörülöm a torkom. Még csak az hiányozna, hogy valaki órákra eltűnjön a konyháról, de nem kell attól tartanunk, hogy Mike bohócra sminkelne bárkit is, mert szemfényvesztésként elveszítjük a nőt.
- Ilyenre lenne jó a próbasmink.. az esküvői haj próba, a menü ezredik változata helyett. - nyúzottan kedélyes hanggal osztom meg a gondolatom. - Miket szeretsz készíteni a konyhában? Csak mert lehet, hogy igénybe venném a két kezed, Beatrice az előbb leégette nem csak az ujját, de a kézfejét is egy kicsit. Nem kell hívnunk mentőt hozzá, mert nem annyira vészes, de kicsit tartok tőle, hogy ma még beleállít valakibe egy fakanalat, vagy felgyűjtja a konyhát egy serpenyővel. - halkabb vagyok, mert nem azért jönne jól Antonia segítsége, mert nem bírnánk el, de babonásabb vagyok az átlagnál. Még szerencse, hogy nem péntek 13-án rendezik az esküvőt.
- De csak azután, hogy a sütiket rendben találod. Nem szeretnélek elvonni attól, amiért megfizetnek. A kávém meg bármilyen finom is lehet, nem kárpótol pénzügyileg. - mosolyogva vonom meg a vállam, hogy felkutassam a kávéfőző kancsóját, mert egy csésze nekem sem esne rosszul. - Én tudok segíteni a sütikkel?

A megértő mosolyom nem túl őszinte, inkább a fogyatkozó türelmemet hivatott jelezni, mégsem vágok Rose szavaiba, ahogy a munkámról bicskanyitogató stílusban nyilatkozik. Három nappal az esküvő előtt még egy utolsó kóstolásra bejelentkezett Melanieval, hogy biztosan minden rendben menjen. A száz fős esküvőn majd pont velük van időm foglalkozni, amikor a menü két választható előételből, három főételből és további három különböző konyha ízeit felsorakoztató állófogadásos ételből állt. Már azt is elég körülményes volt nekik kiválasztani, hogy mindenki egyetértsen az esküvői menüvel kapcsolatban. Két stroke-ot, négy üveg bort és napi egy tortaszeletet igényelt az, hogy ezt az egész folyamatot nyugodtan asszisztáljam végig a telefonhívásokat és utolsó pillanatos módosításokat, mert valahogy mindig kiderült egy-egy újabb részlet, amire ők nem voltak felkészülve.
- Túl kevés benne a bors és túlságosan érezni benne a citromhéjat. Olaszországban nem ilyen volt az íze, Cassandra!- Rose éppen a cacio e pepe risottot tömi a szájába, már a hatodik kanálnál tart. Az első hármat nyammogva, élvezettel teli hanghatásokkal kísérve.
- Előfordulhat. Még tíz évvel ezelőtt voltam ott, azóta lehet, hogy megváltoztak a szokások és az előírások éttermi szinten. - reagálom le csendesen momzillát, Melanie az anyját meghallva csípőre pakolja mindkét kezét és úgy méreget, mintha nem tudnék főzni. Fel is háborodhatnék, de kell a munka és annak ellenére, hogy csak ismerős ismerősének az ismerőse vagyok, kell a pénz is itt, New Yorkban, az új élet reményében érkezve a városba. Szemrebbenés nélkül kértem kéthavi Dubai-i fizetésemet az esküvői menü elkészítéséért és a munkálatok felügyeletéért, ők pedig alkudozás nélkül megadták azt. Innentől kezdve azt gondolom, lett némi beleszólási alapom - terelve őket a jó irányba. Mert nem, nem fogok ketchupöt az asztalra pakolni és ha majonézt akartak volna, kiszúrom a szemüket tartárral és házi majonézzel. Minőséget szerettek volna, tőlem azt is fognak kapni - és pont. Nem hozhatok szégyent sem magamra, sem az ex felettesemre, mert a kritikák és a hírek olyan gyorsan terjednek, hogy le sem teszem az albérletben a fenekem az esküvő után, a főnököm már tudni fogja, mit rontottam el.
- Mi minden évben megyünk. Tavaly Cinque Terre volt, idén pedig tervezzük még az Amalfi partot és Capri szigetét. Majd ott eszünk megint igazi cacio e pepet. - bólintok. Nekem nem kell elmennem addig, hogy képes legyek ilyeneket is enni. Rám nem főz senki és ha egyedül hagynak a konyhában, órákig képes vagyok elmerülni a részletekben, az sem érdekel, ha a ház többi része ég - nálam legyen pedáns rend és folyton motoszkáló dolgos kezek. - Nem lehetne ehelyett kecskesajtos bárány füge dzsemmel? - néz Rose Melaniera, én pedig a hátam mögé húzva a konyharuhát igyekszem nem megfojtani az anyagot vagy Rose fejét annak helyére képzelni.
- Nem is tudom, anya. - még egyet tekerek a konyharuhán. Fél órányi kritika után megkapom az utat és sikerül lebeszélnem őket a cseréről - az intoleranciák miatt és az alapanyag büdzséje végett. Annak ellenére, hogy inkább a luxus felé tendál az esküvő jellege, low budgetre törekednek a lehető legnagyobb bevétel mellett, mert hát vannak elvárásaik - minden vendégtől remélik, hogy a minimum összeget megkapják és nem csak az esküvőre fordított összeg jön vissza, hanem annál sokkal több is.


- Forró! Forró, forró, forró, bassza meg! - Beatrice hangos szitkozódása tölti meg a teret és az edény a tűzhelyre visszaesésének zaja. A lány a kezét rázva köröz úgy a konyhán, mintha attól bármi is megoldódna, és nem csak Mike, de Jen is felé siet, ezzel veszélyezettve az éppen készülő ételeket, hogy le fogják égetni és mindent kezdhetnénk elölről.
- Mindenki vissza a helyére, srácok! - emelem meg a hangom, a tenyereimet összecsapva a levegőben, és amikor rám néznek, hessegető mozdulatokkal is rásegítek a szavaimra. Kétkedő pillantást vetnek rám, de morogva visszalépnek, én pedig Bea után, elkapva a csuklóját a mosogató felé igyekszem, megnyitva a csapot a kezét a folyó víz alá húzom.
- Mit kértem tőletek ma?
- Hogy ne kapkodjunk.
- És még?
- Nincs átkozódás és ronda beszéd.
- Igen. És te mit csináltál?
- Kapkodtam és szitkozódtam. - pillanatnyi szünet. - Elnézést, Miss Fletcher. - kér bocsánatot, torkát köszörüli, de a pillantásom a bőrére vetül. Nem égette meg nagyon - szerencsére, mert egy ember elvesztése ebben a szűk konyhában is elég nagy veszteség lenne.
- Cassie. Csak simán Cassie, Beatrice. Ha valamit nem értesz, szólj és megmutatom. Ha valahova kell segítség, szólj és megoldjuk. Nem kell mindent egyedül intézned, az egyelőre az én dolgom. Még. - mosolyodom el, a hanglejtésemből is kihallhatja, hogy ezzel nem a pozíciómat akarom megerősíteni a szemében, egyszerűen csak az én dolgom idegeskedni. Neki csak főznie kell és kérdeznie. Mike jelenik meg mellettem, megkocogtatva a vállamat, jelezve, hogy a sütik is megérkeztek, de már ott sincs, mielőtt megint a helyére küldeném. Csak azután hagyom magára Beatricet, hogy kinyilvánítja, megmarad. A kezemet törlöm a felvett fekete kötényem anyagába - már úgyis mindegy neki, a paradicsomszósz és a liszt foltok látványa impresszionista festmény lenyomataként jelenik meg rajtam. Először a dobozt látom meg, aztán az azzal egyensúlyozó lányt, elé sietve mosolyodom el immár nyugodt kifejezéssel. Eddig sem voltam ideges!
- Szia Antonia! Átvegyem? Nem nehéz? - nem mintha vaskosabb ember volnék nála, de sosem vagyok rest segítséget nyújtani. - Minden rendben ment az úton? Nem sérültek a sütik? - átveszem, ha odaadja és átadom Mabelnek, az épp arra járó pingvinruhás pincérnek, ha több dobozért is kell menni - talán addig sem gyújtják fel a konyhámat. - Hogy vagy?