“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Ez a baleset kimaradhatott volna az életünkből. Pont sínen voltunk, ment minden úgy, ahogy annak mennie kellett, erre...borzasztó bele gondolni, hogy így végeztük. Ő az ágyban, eszméletlenül fekve...kómában, egyik sem hangzik szépen, de az orvosok szerint javuló tendenciát mutatnak az értékei. Számomra akkor lenne javulóban, ha magához térne. Mindennél jobban erre vágyom, ám hiába érkezem minden reggel ide akár egy órát beszélni hozzá, vagy épp délután másfél két órára...semmi sem változott. Beszéltem már neki mindenről, vicces jelenetről a munkahelyemen, vagy épp egy szomorú történetet meséltem el...vagy épp a fiáról meséltem. Egyik sem érdekelte, hiszen tulajdonképpen nem ébredt fel. Pedig a filmekben láttam sok olyat, hogy ilyenek hatására csodával határos módon felébrednek a kómából. De ez most nem a mi sztorink lesz, így csak a várakozás segíthet. Amit sosem kedveltem, de most kivételt teszek. Lehet fel sem fog ébredni. Pedig jó lenne ha megtörténne, egész sokan várják őt haza. Ugyan még fel kell épülnie, de majd az otthoni lábadozás sokat fog neki segíteni. De hogy mit is fog odahaza tenni, míg felépül? Nem tudom, biztos halálra fogja unni majd magát. De az imént beszéltem az orvosokkal, az ápolókkal, ittam kávét, reggelit is vettem, mert enélkül indultam el otthonról. Kommunikáltam a betegeimmel, hogy mikortól és meddig leszek elérhető a szokott helyen és a türelmüket kértem. Én is az voltam, hiszen azzal a pillantással és odaadással figyeltem Damlát is. Bármilyen mocorgására felakartam figyelni, de az éjjel sem történt semmi változás. Evészet közben ültem le a kórteremben található kanapéra, eszegettem és ittam is, a mobilon nyomkodtam a közösségi hálózatot, olykor megmosolyogtatott egy-egy cikk, de semmi több, hiszen a legtöbb figyelmem az asszony kapta. Nem akartam senkivel sem ódákat beszélgetni, hogyan is van. Sehogy. Maradtak az értékei. Csodásan festett a számomra ebben az állapotban is, de tudtam, örökké nem tart semmi sem. Akartam, hogy magához térjen, olykor kérdéseket is tettem fel neki, hogy vajon melyik nyakkendő illene ehhez a zakóhoz...vagy hogy mit főzzek, mit szeretne éppen enni, ha magához térne. Nehéz volt, brutálisan nehéz volt, hogy ne adjam fel, ne meneküljek el messzire. De tartottam magam, hiszen szerettem őt. Színtiszta szerelmet éreztem még most is, mi bármi másnál őszintébb és hatalmasabb volt. Bárcsak mindenki ugyanígy érezne a másik felé. És akkor lekellene mondanom az esküvőt? Mi is lett volna az időpont? Biztos voltam benne, hogy ő másé nem lesz, őt akartam a feleségemként az oldalamon látni és nem mást. Semmi aggódás és kétely nem volt bennem etéren, még most sem, hogy itt láttam őt feküdni.  

Sose hittem volna, hogy egyszer a legjobb barátom lehet a sötétség, de végül azzá vált. Olykor bolyongtam a sötétségben, de aztán csak ültem vagy feküdtem és vártam azokra az ismerősnek ható hangokra, amik olykor áthatoltak a sötétség ködén, mint ahogy a napfény szokott a felhők között olykor átszűrődni. A szavak néha elmosódtak és értelmetlen motyogásnak tűntek, amiket valami idegen nyelven mondanak, míg máskor a lelkemet simogató gyógyító szellőnek tűntek. Hangok között olykor leltem különbséget, míg néha minden összemosódott és meg se tudtam volna mondani azt, hogy két különböző ember mesél történetet. Sokszor minden zavaros volt és rideg, de már nem fáztam és nem féltem, csak vártam, mint egy út mentén felejtett kutya, aki arra vár, hogy valaki megtalálja és hazavigye.
Csak engem a sötétségben felejtettek…
Először alig észlelhetően az egyik ujjam mozdult meg, majd ismét, míg nem szép lassan mint egy gyengéd szellő megszorítottam a kezemet fogó kezet, mintha csak végre lett volna elég erőm ahhoz, hogy neki futásból áttörjem a feketeség ködét, az abból emelt vastag falakat, hogy tudassam azt a hanggal, hogy itt vagyok és hallom őt.
Hallottam a csipogó hangot, de nem igazán értettem, hogy mi is adja ki ezt a zajt. Ütemes volt és zavaró, hiszen eddig időm nagy részét csendben töltöttem, csak néha szűrődtek át a hangok, de ez a csipogás egyáltalán nem rémlett. Szerettem volna azt mondani, hogy valaki kapcsolja már ki, viszont egyetlen hang se jött ki a torkomon.
A szememet lassan próbáltam kinyitni, hogy rájöjjek, hogy hol is vagyok, de a fény túlzottan erősnek hatott. Sietve csuktam be, majd újra megpróbálkoztam, de a hirtelen támadt fény bántóan hatott és hosszú percek kellettek ahhoz, hogy szép lassan meg tudjam szokni azt, hogy a sötétségen kívül létezik még más is. Miután sikerült részben megszoknom, rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Rémülten pillantottam körbe, de amikor jobban is meg akartam volna mozdulni, akkor éles fájdalom járta át a testemet, aminek hangot is adtam és fel is adtam a próbálkozást.
Az engem fürkésző szempár egy riadt és elveszett szempárral találta magát szembe. A látásom még kicsit homályos volt, így újfent pislogni kezdtem, míg nem a kép kitisztult teljesen és amikor kirajzolódott előttem Kerem arca, akkor a félelem könnyedén suhant át arcomon.
Ő nem lehet itt! Anya megígérte, hogy nem fog neki szólni! Hogy ez a mi titkunk marad, még ha nem is értett egyet a döntésemmel azt mondta, hogy tiszteletben tartja, de akkor még is mit keres itt!? Hogy jött rá arra, hogy miért nem vártam továbbra rá a megbeszélt helyen? Ma akartam elmondani neki, de aztán minden másként alakult…
A torkom ki volt száradva, úgy éreztem, mintha eddig a sivatagban gyalogoltam volna víz nélkül. Teljesen össze voltam zavarodva, nem értettem, hogy mi történik és miként is talált rám.  
- Azt mondta, hogy nem szól neked… honnan tudtad meg? – miután megleltem a hangomat alig hallhatóan és remegő hangszínnel hagyta el ajkaimat a kérdés. Épkezem pedig hasamra siklott, - ami számára talán beszédes lehetett, hogy mire is gondoltam az előbb-, miközben fogalmam sem volt arról, hogy nem azért van itt, mint azt gondolom. Az utolsó emlékem az egyetemhez volt köthető, a babánk elvesztéséhez, amikor rá pillantottam és igazán nem is tudatosult bennem a rémület és elveszettség közepette, hogy már egy sokkal markánsabb férfi pillant vissza rám, és nem az a szemüveges édes srác, aki hajdanán volt.