Azzal, hogy Marco négy nap múlva végül magához tért, és meglepően jó állapotban találta a kórházban, leesett egy kisebb szikla a vállairól. Nem számított efféle bonyodalmakra, a rajtaütés a temetésen a lehető legrosszabbkor érte a közeget, de miután a közvetlen életveszély már nem volt a pakliban, ő is tisztábban tudott végre gondolkozni azt illetően, hogyan torolják meg a történteket. Marco szerencsés volt, de mások, nagyobb nevek a porba hulltak kegyetlenül, ezt pedig nem lehet sem elnézni, sem megtorlatlanul hagyni.
Még pár napig segített a felderítésben a vezéreknek a bátyjával együtt, aztán útjára engedték, mert az itteni business Marco nélkül ezúttal tökéletesen rámarad, és bármilyen sok gond is legyen Nápolyban, az élet nem állhat meg, főleg, ha dollár milliókról van szó, amiket éves szinten hazajuttatnak Alfonsoék, nyomva azt bele a közegbe, meg az ottani fontos erőforrásokba. Ebben a pár napban azonban már szinte túl sok ideje volt Kirára, meg a helyzetükre gondolni, és nem lett fényesebb állapotban, hiába próbálta úgy forgatni a köztük lévő feszültséget, hogy találjon végre egy pontot, ami majd a megoldást jelenti.
Lehet ennyire rosszul még nem is álltak egymással egyébként; egy dolog, hogy nem beszéltek egy hónapig, miután kiderült a háttere a férfinek, de akkor senki nem volt közvetlen életveszélyben, nem is kellett temetni senkit, csak a saját érzéseik játszottak közre. Ha Kira részéről ez most is így van, Alfonso vállát továbbra is nyomja a sok szar, és hiába ígért békét, miután hazajönnek, amikor leszáll Alvize magángépével a New York melletti reptéren, ezt sajnos nem tudja magával hozni a tengeren túlról.
Néhány dologért akar csak elugrani a villába, Long Island-re, hogy aztán az agyfasz tovább fokozódjon; az ő házában még életében nem járt ennyi ember, mint akikbe botlik, ráadásul idegenek, és hiába ő az a testvér Fiorentina számára, aki mindig türelmes és számíthat rá, a rá jellemző módon elszáll az agya, és addig meg sem indul Manhattan-be, amíg az utolsó idegen suhancot ki nem takarítja a villából. Mérgében azt találja mondani Fiorentinának, hogy találjon másik helyet, ahol lakhat, de már a közös lakás felé vezetve is megbánja ezt a kijelentést, hiszen a húga is ott volt a lövöldözésben, arról meg nem tehet, hogy Alfonsonak több a problémája ennél, mert azokat nem ő okozta. Majd ha megnyugszik az agyfaszból, beszél a húgával, de most tőle is csak ennyi telik.
Hazaérve Kirát nem találja ott, de ha szóban sokat nem is, üzenetben folyamatosan beszéltek; ennyiből gondolja csak, hogy nem fogja kidobni őt a másik, pedig bárhogyan is forgatta azt a bizonyost, mindig ez volt a konklúziója. Mert Alfonso annál tovább nem tud távolodni ettől az egésztől, mint amit New York jelent, és talán naiv volt, ha azt hitte, ide majd nem követi a sok szar, hiszen egyre többen jönnek utána, vagy azután, amit itt építenek Alvizével.
Szeretné, ha Kira itt lenne, ahogy azt is, ha nem kellene még vele is lejátszani egy kört azok után, amit a villában talált. Arra látja viszont a legkisebb esélyt, hogy ha a másik hazaér, akkor csak megöleli és továbblépnek, úgyhogy előveszi az egyik kedvenc whisky-jét, és az elkészítési rituálé után besétál vele a hálójukba, hogy megnézzen nélküle egy olyan részt, amit már úgyis négyszer aludtak át.
Az éjjeliszekrényen talált másfél, üres doboz annyira elborítja az agyát, hogy konkrétan néhány perc kiesik neki, és amikor magához tér, akkor méreg marja a torkát - valószínűleg üvöltözött egyedül -, a whisky nincs a kezében, hanem a falon folyik le a földön lévő szilánkokra, ő meg az ágy szélén ülve, a térdére támaszkodva temeti mindkét kezébe az arcát.

Az első gondolata az, hogy amíg teljesen meg nem nyugszik, elmegy itthonról; annyi méreg van most kettejük között, aminek a tetejében nem volna okos, ha nekiesik a másiknak a gyógyszerek miatt. Valószínűleg tudná ő ezt jól is kezelni, de a történtek tornyosulása kezd olyan súlyt pakolni a vállára, amiről nem tudja, hogy képes-e elcipelni, mert sohasem volt még ennyi gondja igazából.
Nem érzékeli, mennyi idő telik el aközött, hogy hozzávágja a falhoz a poharat, benne a jéggel és a whiskyvel, és, hogy Kira megérkezik a lakásba. Valószínűleg hosszabb, mert elér egy olyan stádiumba, ahol már nem idegbeteg, csak szinte üresen bámulja a falat, de leginkább tanácstalan, ami életében még sohasem volt. Van hátránya annak, hogy a kora ellenére a leghosszabb kapcsolata is tizenkét éve volt, és mivel abban sem kellett semmilyen komolyabb problémával szembenézni, most nem tudja, merre nyúljon. Ismeri már Kirát annyira, hogy a drasztikusság nem megoldás, de ő már nem egy függőség végét megnézte, ott pedig ha nem volt ilyesmi, akkor koporsó volt az osztályrész.
Tudja mert érzi, hogy itt még valószínűleg nem tartanak, de az összes többi borzalommal, ami körülöttük lebeg már nehezen nyúl optimizmusért, amikor az rá amúgy sem jellemző. Az üresség pedig olyan szinten ráül a csontjaira, hogy nem mozdul egy darabig, csak hallgatja a túlzottan kedves felkiáltást, aztán azt, amit a másik csinál, végül némi düh megint felüti a fejét benne, amiért Kira szinte levegőnek nézi a hollétét, és ez mozgatja meg annyira, hogy kisétáljon hozzá, a dobozokkal a kezében.
Biztosan ezer jobb módja lenne annak, hogy ezt megközelítse, de nincs sem ereje, sem ideje keresgélni a fejében ezek után, úgyhogy megáll a konyhasziget másik oldalán, és ha Kira felnéz az étele felett őrá, már tudhatja is, hogy ezúttal baj van Alfonso részéről is.
Nem szól egyelőre, csak felteszi az üres dobozokat óvatosan a pultra, aztán ad nekik némi lendületet, hogy különválva, de egymástól nem túl messze álljanak meg pontosan félúton kettejük között a márványos felületen.
- Ez micsoda? - Halk a kérdés, a hangja mégis vág valahogy, talán attól, ahogy a mérget igyekszik visszanyeldesni, hiszen legszívesebben üvöltene a másikkal. Nem rá mérges pedig, hiszen az ő hibája, ő feszegette addig a lány határait, amíg már eddig eljutott, mégis, a kibaszott naivsága elhitette vele, hogy ha baj lenne, azt elmondaná neki.
De ezek szerint akkor annyira undorodik tőle, hogy ezt sem akarja már megadni a férfinek. Azt meg már csak remélni tudja, hogy amíg kijött, evett eleget, mert ismerve a másikat, nem fogja jó néven venni sem a hangsúlyát, sem a nekiszegezett, köszönés nélküli kérdést. Alfonso azonban annyit tud adni, amennyi a rendelkezésére áll, és mostanra már nem sok maradt ebből, azt meg már milliószor megbánta, mióta hazaért és meglátta a dobozokat, hogy engedékeny próbált lenni, és meg akarta szabadítani Kirát a nyomástól azzal, hogy hazaengedte.

A fejében, most már, hogy képes gondolatokra, és nem csak üresen bámulja a szemközti, whisky áztatta falat, két irány cikázik olyan sebességgel, amit nem tud jelenleg követni. Egyrészről a közeg nem egyenes - már egyetlen nőt kivéve - véleménye arról, mennyire nem kellene külsőssel kezdenie, főleg egy olyan férfinek nem, mint Alfonso; a másik oldalról pedig ott van Alvize, akinek az erejében, vezetésében és bölcsességében úgy bízott mindig, mintha a tulajdon apja volna, ami az ő részéről igaznak is mondható, hiszen Gino aligha lenne képes ennyi év után végre magára ölteni ezt a szerepet. Akkor sem, ha nagyon akarná.
Próbál bízni abban, amit a vezérük tett velük, illetve értük, de annyira kezd kicsúszni a lába alól a talaj, hogy ilyen mértékben ezt még sohasem tapasztalta. Mostanában minden, amit hisz, amiben igazán hisz, az balul sül el, pedig az ő döntései mindig építettek és előrevitték az adott dolgot, nem pedig saját magának ásott vele gödröket, hogy aztán beleessen az összesbe, és nagy nehezen kimásszon végül belőlük.
Az, ami most kettejük között van vagy annak az eredménye, hogy Kira valóban nem közöttük nevelkedett és szocializálódott, vagy annak, hogy ez a férfi ostobán viselkedik, és képtelen olyan döntéseket hozni a nagy, rózsaszín felhős ragaszkodása közepette, ami erővel bír és képes megoldani a problémáikat.
A másik válasza sem segít azon, hogy tisztábban lássa a helyzetüket, az ok-okozati összefüggéseket, szóval marad egyelőre az, hogy ezt Alfonso baszta el, és jelenleg nem tudja, hogyan oldja meg.
Függőségbe kergetni élete szerelmét nem olyasmi, amit valaha tenni akart, mégis sikerült.
- Őszintén, leginkább. - De Kira válasza arra engedi következtetni, miszerint ez a férfivel a másiknak nem megy, mert mondhatott volna annyi dolgot, de tényleg annyit, ő mégis az iróniát és a védekezést választotta. Alfonso sóhajt egyet, mert életében talán először fogalma sincsen, mit kellene tennie, vagy mondania. Sosem volt még fáradt, sőt, elébe ment bárminek, amit odasodort az élet, de most mintha eszköztelen lenne.
- Tönkre teszlek, nem igaz? - Kérdezi csendesen, és legszívesebben tombolni kezdene; rá akar vágni az asztalra, poharak törésének csörömpölését akarja hallani, mindent le akar lökni mindenhonnan, amit csak ér, egészen addig, amíg már élhetetlen ez a hely, és rendbe kell úgy tetetni, mint az előző lakást, amit intézett, mert abból sem maradt sok. Valami visszatartja, mintha ezzel a koporsójukba ütné az utolsó szeget, ezt pedig nem akarja megtenni, mert ha nem is látja, kell lennie kiútnak ebből a sok szarból.
Ha türelmes lenne, biztosan az időre bízná, de ugyebár ez nála lehetetlen.
- Mit szeretnél? - Alfonso tudja, hogy mit szeretne, és az mindig és minden körülmények között a másik lesz. Kirával szemben nem tud azonban olyan lenni, amilyen régen volt; nem fogja magát ráerőltetni, mert ha eddig szándékosan nem is, de talán érzelmileg megtette, és a dobozokra nézve látja is ennek az eredményét. Valaminek változnia kell, de jelenleg egyetlen utat lát erre, amit nem fog semmilyen okból kifolyólag kimondani.

A másik válaszát hallva, ugyan a tekintetét el nem veszi róla, de látszik a kékjein, hogy elgondolkozik azon, hogyan kellene rá reagálnia. Nem esik a szíve a gyomrába, ahhoz, hogy az megtörténjen ostobának kéne lennie, de Alfonso attól nagyon messze áll. Sejtette, hogy ezek a körülmények, ezért is tette fel a költői kérdést, de mégis hálás, mert nem neki kellett kimondania a nyilvánvalót. Nem is akarna szavakat adni a másik szájába, ha nem muszáj.
Aztán ingatni kezdi a fejét, hiszen ez felér így egy patthelyzettel, ami azért érdekes, mert úgy van bekötve a férfi, hogy mindig legyen A és B verzió is bármilyen helyzetre. Az, hogy csak sodródjon elképzelések nélkül számára elképzelhetetlen, most mégis virítania kellene valami ilyesmit, különben attól tart, elborul az agya a tehetetlenségtől.
Gyűlöli, ha nem tud irányítani, és ezt mindenki tudja róla. Kiránál ezt el tudta engedni, amennyire az fizikailag lehetséges, most viszont muszájnak érezné olyannak lenni, amilyen a lányon kívüli életében valójában. Azt már nem tudja, hogy attól a férfitől akarna-e Kira egyáltalán bármit.
- A kettő között nincsen különbség. - Sokszor igyekezett jelezni, legalábbis amikor csak tudta a másik felé, mit jelent vele együtt lenni. Ha minimalizálja is a hazalátogatásokat, az ő szerepe a közegben megkívánja, hogy botrányt keltsen, kezeljen, simítson, mindent, aminek sem ő nem akarja kitenni Kirát, se a lány nem akar a részese lenni. Eddig sem tudta, mi lehet erre a legjobb megoldás, de látva a másikat, és ahová megérkezett ennyire rövid időn belül, éppen csak nincs kétségbeesve.
Nem mond semmit a kifogásokra, amiket Kira a gyógyszerek kapcsán sző, mert nem nyugtatja meg egyáltalán, hogy mindenhol erre van szüksége a létezéshez is, főleg azért nem, mert ő kezdte az egészet, amiből ez indult, és bár észrevette időben, hozott azóta több rossz döntést is, amik nem segítettek benne, hogy meg legyen akadályozva ez az agyfasz.
Nem mond semmit, mert még mindig az üvöltés határán van, és egyetlen rossz szó saját magától ki fogja hányatni belőle a szavakat, amiket egyikük sem akar igazából hallani.
- Rendben. - Sóhajtja némileg csalódottan, mert valóban, nem erre irányult a kérdése, és ő a válaszból érzi, hogy ezzel Kira is tökéletesen tisztában van. De ugyanott tart még mindig, úgyhogy félő, ha beleköt a ferdítésbe, megint csak az üvöltés lesz osztályrészük, amit most mindenáron meg akar akadályozni. Annyi mindent csinálhatnának egymással, és elege van abból, hogy mindig a tüzet kell kerülgetnie ahelyett, hogy maga alá gyűrhetné a másikat.
De most azt sem érezné megoldásnak.
- Ha Alvize hazajön, valószínűleg nem. De nem tudok ígérni semmit. - Akarna pedig, és ez nem azt jelenti, hogy nem lesz itt a másik mellett, mert ha teheti, el sem mozdul majd mellőle. De a nagy név feladatokkal jár, ezért ha bármelyik vezér int, neki menni kell Nápolyba, vagy akár a világ másik felére, hogy teljesítse a rábízottakat.
- De valószínűleg New York kell nekik, úgyhogy itt lesz rám szükség. - Teszi hozzá, és nem így akarta közölni a másikkal, hogy már sehol sincsen biztonságban, de nincsen ereje szebben, jobban, óvatosabban elmondani ezt. Annyi szar nyomja a vállát, mint még talán soha, és a húgával, Kirával, meg a szicíliaiakkal szemben, egyszerre lehet, hogy nem fog tudni nyerni.

Ha valóban lenne, most nem itt tartanánk - gondolja, de nem mondja ki, mert nem akar belemenni olyan szemfelnyitásokba, ami egy történet végét jelenthetik esetleg. Minden, amit az elmúlt, nagyjából két hónapban tett a másikért szólt; a gyönyöréért, kettejükért, a szerelemért, amit vele talált annyi év után, aztán az épségéért, mert Alfonso sok minden, csak éppen hidegvérű gyilkosnak nem lehetne nevezni. Akarná mondani ezeket, ott van a nyelve hegyén, hogy Kira az első, hiszen minden lépését felé teszi, de most azt érzi, ez nem elég, azt pedig nem tudhatja, hogy valaha az lesz-e.
A közeg sosem állt akkora káoszban, mint most teszi, neki pedig kötelessége segíteni rendet tenni benne, mindegy, mi az, amire igazán vágyik. Itt lesz, amikor csak teheti, de ha elszólítja ez a kötelesség, akkor úgy kell pattannia, mint egy egyszerű parasztnak a sakktáblán, ami egyébként, függetlenül a népszerűségétől, a nevétől, és a közegben betöltött szerepétől. Ez olyasmi, amit Kira valószínűleg sosem fog megérteni, és ahogy a lány mondta, amiben nevelkedett az olasz, az tönkreteszi. Akarna ő csak a szerelmes Alfonso lenni, akinek a másik a nevét súgja, mielőtt a csúcsra ér, de nem lehet ezt hosszútávon fenntartani, a férfi pedig most érti ezt meg igazán.
- Életben van, hála neked. - Sóhajtja ki magából, és látszik minden vonásán, milyen fáradt; érti Fiorentinát egyébként, amiért úgy gondolta, ha kitombolja a történteket, az majd legalább a felét megoldja a szarnak, de meg kellett volna kérdeznie róla. Kifejezetten ingerülten ért emiatt, és Marco állapota miatt haza, de nem fog ezekkel takarózni, mert a másikkal kimondatlan megannyi gondolat összessége az, amire szükség lenne, nem arra, hogy ingerülten próbáljon most felülkerekedni a káoszon. Az nem fog menni neki úgysem, és nem a saját hibájából kifolyólag.
- Kiengedték a kórházból, talán egy hét és itthon is lesznek. - Értékeli, amiért szóba hozta Marcot a másik, de nem ez az, amiről beszélniük kellene, hanem valami sokkal bonyolultabb és fájdalmasabb. Érzi egyébként, hogy Kira terelni szeretne, ezért nem biztos, hogy most azonnal bele fog kezdeni a témába, főleg azért, mert a gyógyszerek kérdése még mindig az egekbe repíti a vérnyomását, akárhányszor a pultra néz, és meglátja a dobozokat. A kurva konyhasziget mindig közöttük áll, ő pedig már hányni tudna attól, hogy mindig feszültek egymással, mikor semmi mást nem akar egyébként, csak szeretni a másikat.
- Be kell majd mennem a klubba. Amíg Marco nincs, nekem kell vezetni. - Marco is mindent félredobva ugrott be, amikor segíteni kellett, neki is ideje lenne kivenni a részét belőle rendesen. Nem tudja még, hogyan fogja megoldani, hogy ne kelljen ezzel párhuzamosan magára hagynia a másikat, mert itt akar lenni vele, amíg ez a gyógyszer kérdés megoldódik.
- De nem ma este. - Teszi még hozzá, jelezve, hogy akár közösen, akár külön, de az estét együtt fogják a lakásban tölteni. Az arcizmainak feszüléséből lehet látni rajta, hogy ez a lehetetlen helyzet nincsen ínyére, de őszintén nem tudja, életében tényleg először, hogyan közelítse meg ezt az egészet anélkül, hogy felrobbanna a kibaszott agya.

Alfonso fejében túl sok a gondolat, és bár ezekkel remekül el szokott bánni, ráadásul csendesen és egyedül, most tényleg annyi minden kavarog benne, hogy tart szembenézni velük egyesével. Sorolni sem akarja elkezdeni a fejében, mi minden történt néhány hét alatt, és ezek hogyan csúcsosodtak az utóbbi napokban, esetleg egy hétben, mert akkor biztosan elönti az agyát a szar. A kegyelemdöfés erre a sok mindenre lehetett volna a gyógyszeres dobozok megtalálása, vagy a másik válasza arra, mi a francnak kellett ezt így csinálnia, és igazából meglepődik magán, amiért nem üvölt és basz szét mindent már percek óta.
Akadt ő már ki jóval kevesebbért is, pontosan azért, hogy ne nyomja el magában, hiszen akkor csak tornyosul, és egy olyan pillanatban szabadul ki belőle, amikor esélye sincsen már visszafogni. Valamennyit segített, hogy a poharat, benne a jéggel meg a whiskyvel nekikúrta a falnak, de az édeskevés ahhoz képest, amire képes, ezeket az energiákat pedig vagy levezeti, vagy kiadja, teljesen mindegy, de előbb vagy utóbb robbanni fog. Az a nem mindegy, hogy kinek az arcába és éppen hol teszi ezt.
- Fabiolával. - Szinte büszkeség árad a hangjából még a hangulata ellenére is, mert a barátja gyönyörűen megoldotta végül a problémájukat, és erre szükség is volt végre, különben nem úszta volna meg a következő golyót ilyen szerencsésen, és ezt Fabiolának is jelezte, amikor a lövés utáni második napon meglátogatta őt a Pellegrini villában. Eddig is aggódott Marcelloért, mert úgy tűnt, a farka után szalad, ami egyáltalán nem jellemző a barátjára, sőt, sokkal megfontoltabb ennél, de a végére úgy tűnik, összefonta a szálakat kellő óvatossággal, és talán ők már rendben lesznek mostantól.
Legalább egy szar, amivel nem kell foglalkoznia egy darabig.
Kifújja az orrán a levegőt, és a tekintete a gyógyszeres dobozokra siklik, aztán ingatni kezdi a fejét, jelezve, hogy egy szavát sem hiszi a másiknak. Eddig ugye nem volt itt, és ha annyira meglenne egyedül, akkor nem cukorkaként fogyasztotta volna a bogyókat, úgyhogy ő ma biztosan nem megy sehova, sőt, ha tehetné, holnaptól a pirulákat is vagy kibaszná a kukába, vagy elrejtené, de Kira a hivatásából adódóan úgyis hozzájuk jutna megint.
- Látom. - Ennyit mond, mert ha ennél többet sikerülne, akkor kitör belőle minden, amit igyekszik elnyomni. Nem akar más lenni, másnak sem akarja mutatni magát, hiszen Kira ismeri az idegbeteg oldalát, és nem egy törés-zúzás szemtanúja volt már a férfi részéről. Most viszont tart mindentől, amit tenne vagy mondana; már nem azért, mert bántódása eshetne a lánynak, hanem mert olyan vékony jégen táncolnak, amit könnyen betaposhat, hogy aztán mindketten belefúljanak a jeges semmibe.
Valami elindul benne, mert a látása alig érzékeli a közeledő Kirát, mégis ösztönösen fogadja az ölelésébe, amikor végre rájön, mire készül, nagyjából az utolsó mozdulatnál. Semmilyen agyfasz nem tudná távol tartani ezt az olaszt a másiktól, ahhoz túl erős a vonzás, és igazából csak az élet iróniája az, hogy ennyire erős, mégis mennyi minden a megugrandó feladat kettejük között állandóan.
Nem szorítja őt, de erősen fogja, az orrát a hajába túrva, hogy érezze a samponja illatát, ami nélkül már kurvára aludni sem akarna, de az elmúlt időszakot nem érdekli, mit akar ez a férfi. A másikat és ennyi; nem akar maffiaháborút, nem akar temetéseket, nem akar szeszélyes nőket a közegből, tényleg semmit, csak a másikat.
- Hát még nekem rád. - Hirtelen szöknek ki belőle a szavak, szinte miközben amúgy lélegezné ki a levegőt magából, de aztán hallgat, mert bár az indulatainak a felét a másik gesztusa elmosta teljesen, a másik fele még ugyanúgy dolgozik benne. Ezért eltávolodik annyira, hogy még mielőtt ellenkezni tudna esetleg a másik, az ajkait az övéire tapassza, és végre szenvedélyesen megcsókolja őt, jelezve, mennyire hiányzott neki, mert ha a dobozok nem lettek volna, biztosan ezzel kezd, ahogy meglátja őt.

Pedig ennek a férfinek soha és senkire nem volt még szüksége. Nem állt mellette nő, akit, ha már nem lenne valamiért hiányolnia kellett volna, és bár szereti Marcot nagyon, mindketten elég önállóak ahhoz, hogyha az egyik kiesik valamiért az üzletből, a másik tudja tovább vinni az egészet, ahogy van. Utóbbihoz talán mostanában állnak a legközelebb, Alfonso leginkább Kira miatt, Marco meg a sérülése, és egyéb tényezők végett.
De már érezte, milyen a lány nélkül, és azt nem bírta józan állapotában egyáltalán elviselni. Olyannyira nem, hogy harminc napig nem is jutott neki belőle, de amikor Marcello idehozta őt, már nem kellett sem pia, sem üvöltés, sem balhé. Csak a másik, ami lehetne kurva ijesztő is akár, de Alfonso félelmet vele kapcsolatban még sohasem érzett, kizárólag miatta.
Akarta a buborékot maguknak, nem véletlen, hogy megígérte azt a másiknak, és az csak egy apró szelet az egész agyfaszból a férfi számára, hogy nem sikerült tartania magát az adott szavához. Most is azt akarná, ha képes lenne bevonni valamivel ezt a lakást, ami eltünteti őket a föld színéről néhány napra, és kötelezettségek, munka, és minden egyéb nélkül élvezhetnék egymást addig, amíg a gondok elszállnak.
A csókjából érezni, mit akar, de azt is, mire nem képes, hiszen ezt nem tudja még ő sem megteremteni kettejüknek; Kirát nem lehet bezárni, Alfonso pedig úgy érzi, igazából órák kérdése, és máris Long Islanden találja magát a villákban egy megbeszélésre, ami lehet, egész napon át tart majd. Nem elég Francesco temetése, meg a másik undora azt illetően, mit tett meg érte és a biztonságáért, de olyan fenyegető tényezőre számíthatnak a városban, ami képes volt egy tiszteletadáson rajtuk ütni, még ha az az utolsó is volt az unokatestvére számára.
Felel, amikor többet követel a másik, hiszen van annyira ingerült, hogy úgy csókolja őt, mintha holnap sem lenne. Finoman mordul, amikor eltávolodik tőle a másik, mert ő ezt most nem fogja tudni abbahagyni, mindegy, mennyire éles a helyzet nem csak közöttük, de körülöttük is, és csillan valami a szemében, amikor Kira azt mondja, később beszélnek.
Ez biztosan így lesz, de ennek az olasznak most szüksége van arra, hogy ne kelljen gondolnia semmire, márpedig a másikkal lenni számára ilyen; nem pihentető általában, de kikapcsolja a gondolatait, és úgy telik meg Kirával, ahogy valójában a lány szokott ővele.
Úgy ismeri már a másik, mint talán senki, mert Alfonso sosem kérte volna, hogy engedje ennyire közel, főleg azok után, ami történt, Kira mégis tudja, mire van szüksége a férfinek, és ezek szerint ő is ezt a nyelvet beszéli már vele, amin máskor biztos vigyorogna, de most csak áhítattal a tekintetében követi őt a fürdőbe.
Ami egy pont azok közül, amiket Kira még mindig túlzásnak tartott a lakással kapcsolatban, és egy azok közül, amikből Alfonso nem volt hajlandó engedni. Beérve az impozáns helyiségbe nem vár túl sok mindenre, csak szemben állva a másikkal kezdi őt vetkőztetni, kezdve a felsőjével, és amikor attól megszabadul, kigombolja magán is az inget, és ahogy az anyag szétválik, felfedve a bőrét már lép is a lányhoz, és hátráltatva a folyamatot megint a másik ajkait találja meg. Utálja a vetkőzés részét, utálja a távolságot kettejük között, és bár az agyát nem öntötte el a szar semmiképp egyelőre, de nem gondolkozik tisztán. Nem is kell most, hogy azt tegye.

+18 Egyelőre nem tud elképzelni olyan helyzetet és körülményt ebben a világban, amikor ő nem válaszol a másik bármilyen hívására; azonban az elmúlt időszakban érte nem egy meglepetés őt is, így még nem kizárt, hogy az említett szituáció talán egyszer majd szembeköpi az olaszt, mégis, most még szerelmes tiniként élvezi, hogyan tud egyetlen csók szinte mindent megváltoztatni közöttük.
Nem lesz maradandó, ezt tudja jól, azt pedig mindketten, hogy nem emögé akarnak elbújni a közelgő vihar elől, ez egyszerűen egy olyan szükség, amire felelni kell, Alfonso a kezdetektől érzi ezt. Legalábbis azóta, hogy érinthette a másikat, mert előtte jó, ha egy kanál vízben meg nem folytották egymást.
Hihetetlen számára, ahogy még a legnagyobb agyfasz közepén is képes úgy vonzani őt a másik, mintha az már a fizika határaival akarná felvenni a versenyt, és ahogy a fürdőben szenvedélyesen csókolja a lányt, a tenyerei a derekára csúsznak a másik már csupasz bőrén, miközben ő a mellkasát érinti, amint lehetősége adódik rá. Finoman morran a csókba, mert bár alig tudja visszafogni magát, elkapja egy érzés, valami olyasmi, mint amikor először szeretkeztek a másik kérésére, és ezt érzi Kira gyengéd és lassú mozdulataiból is ki. Bármilyen formában szívesen fogadja őt, de nem tudja a teste titkolni, hogy erre most nagyobb szüksége van, minthogy durván érintsék a másikat. A dühös szexnek és megvan a bája, de sokkal többet jelent, hogy az őket körülvevő összes feszültség ellenére is képesek úgy érni egymáshoz, hogy érezni lehet, mit éreznek a másik iránt.
Megint morran, ahogy a fenekéhez ér a másik, és ettől kap egy olyan lendületet a teste, amit eddig nem érzett; amint megszabadítja Kirát és magát is az utolsó, útban lévő ruhadaraboktól, feldobja őt a derekára, és az ajkait nem eresztve sétál a zuhanykabinba, ami már-már túl absztrakt a márványával, meg az üvegmegoldással körülötte, de jelen pillanatban nem érdekli semmi, csak Kira, és a két test, amik beszélgetnek egymással anélkül, hogy bármelyikük észrevenné.
Viszont ahelyett, hogy megadná neki azonnal, amire érzi, mennyire vágyik, a két lábára ereszti, és megnyitva a zuhanyrózsát megadja a lehetőséget arra, hogy valóban zuhanyozzanak, mielőtt lefoglalja annyira, hogy esélye se legyen hasonlóra. Felemelve mindkét karját átfésüli az ujjaival a haját, beengedve minden hajszál közé a vizet, ami alatt félig áll, és kicsit oldalra lépve tusfürdőt keres, a másikét, és amikor a kezébe nyomva visszalép Kirához, finoman és némán kezdi bedörzsölni azt a bőrébe, miközben beszívja mélyen a levegőt az orrába, mert a teste állja a sarat, de az elméje kezd leolvadni attól, hogy váratja nem csak saját magát, de mindkettejüket. A farka meg egyértelműen árulkodik arról, mit csinálna ezerszer szívesebben bárminél jelen pillanatban.

+18 Úgy egy hétig maradt egyedül a gondolataival, és ez, mint úgy minden a férfi körül általában két véglet felé tud elmozdulni; vagy mindent rendben talál, és túlontúl optimista a helyzetet érintően, ami a gondolatait követeli, vagy, ami inkább elő szokott fordulni, már temeti az adott dolgot, amitől vagy kurva idegessé, vagy szokatlanul nyugodttá válik. Most egyik sem történt meg.
Egy gondolat mentén elképzelte a lelki szemeivel azt a férfit, aki mellett Kira esetleg boldog lehetne. Körbejárta, felöltöztette, méricskélte, de minden bizonnyal túlelemezte, aztán végül az baszta fel, hogy nem ment vele kurvára semmire. Nem lett eredménye, mert ő nem tudna az a férfi lenni, aki mellett Kira az eredeti terveit, és az eddig élt életét élvezhetné, és igazából alátámasztotta a férfiben az egészet a másik azzal, hogy tönkreteszi. Kira szerint nem ő, csak az, amiben nevelkedett, ez azonban nem olyasmi, amit, akár egy régi kabátot, felakaszt a fogasra, aztán rácsapja a szekrény ajtaját. Talán a legélesebb részlet az egészben az, hogy nem is akarja.
Ha a másik nem ért volna hozzá, nem kereste volna az érintését és nem akarta volna a csókját, megint ott tartana fejben, mint amikor biztos volt benne, hogy heteik, talán napjaik vannak hátra, hiszen a maffia kiderül majd, Kira pedig elszalad. Hiába gondolt erre szinte minden nap, hogy amennyiben ha megtörténik, fel legyen készülve, mindenki látta, milyen kurva szarul érintette az egész. Ismét úgy érzi, a napjaik meg vannak számlálva, hiszen ő tönkretenni soha nem akarná élete szerelmét, és egyelőre nem látja, mi lenne a megoldás erre az egészre.
De most nem erre gondol, mert a vér egészen máshová koncentrálódik a testében, így nincs elég oxigén a fejében, ami megtámogatná a gondolatait. Most megint Kirával van tele az elméje, csak ő számít, csak ő létezik, és emiatt tudja teljesen átadni magát minden simításnak és érintésnek, hiszen a másik vonzása olyan erővel hat erre a férfire, hogy még a legnagyobb agyfasz közepén is bármikor elvehetné tőle, amit akar, mert az agya olyankor kiürül.
Sóhajok szakadnak ki belőle, amikre nem figyel, csak ereszti őket útjukra, főleg akkor, amikor a farkához ér hozzá a másik. Van valami őrjítő abban, ahogy nem szándékosan, markolva érinti őt a lány, csak éppen hogy, mintha véletlen lenne az egész. Ő nem tudná elsajátítani ezt, az ő érintésének mindig határozott célja van, és az legtöbbször az, hogy a másik ajkain a nevén hallja akár többször egymás után.
Még egy érintés, és finoman pattan a férfiben valami; nem vált hirtelen követelőzővé, nem másít a tempón, nem változik a lendülete, csak akarni kezdi Kirát úgy, hogy több őrjítő simítást a bőre és a teste már nem bír el tovább. Néhány lassú lépéssel éri el, hogy Kira háta a valószínűleg még hűvösebb csempével találkozzon, közben ugyanezzel a lassúsággal teszi a derekára a másik egyik lábát, és ezzel kontrasztban kissé vadnak hathat, ahogy a csípőjével lökve egyet teljesen ki is tölti őt, de már tudja, hogyan képes Alfonsot fogadni a másik, és ez most sincsen másként.
Kira két kezét megfogva, azokat a csempének nyomva a feje felett kezd el benne mozogni, úgy helyezkedve előtte, hogy a testével tartsa őt, ha már a kezeivel kapaszkodni belé most nem tud. Nem tudja, kit akar jobban hajszolni azzal, hogy még mindig nem veszi fel a tőle megszokott tempót, miközben a szemeit le sem veszi a másikról, de az ajkából felszakadó morgásszerű nyögés elárulja, hogy magát biztosan.

+18 A sóhaja szinte elcsuklik, amikor Kira teste már az első pillanatban beleremeg a férfibe, Alfonso pedig lehunyja a szemét, nehogy azonnal kövesse, mert számára ennél érzékibb dolog kevés létezik a világon. Hogyan is ne lenne ekkora mágneses vonzással rá a másik, amikor ezekkel a pillanatokkal tökéletesen magához láncolja? Testileg és lelkileg is, az olasz pedig nem ellenkezik, sohasem tette, mert minden idegszálával a másikat akarja. Ezen még semmi sem tudott változtatni, pontosan ezért adja meg magát az egésznek, de főleg Kirának; használja, amire akarja, mert teljesen és tökéletesen az övé.
A pillanat ad neki megint némi lendületet, ahogyan előbb a behatolásnál, és bár lassan, de a másik combjába marva teszi fel a másik lábát is a derekára, miközben válaszol a csókjára, és ahogy egyik kézzel tartja őt a feneke alatt, a másikkal a nedves tincsei közé szánt az ujjaival, és magára húzza egészen addig, ameddig ez fizikailag lehetséges, pont egy olyan pillanatot követően, amikor a csípője távolodott tőle. Most már nincsen közöttük semmilyen fizikai távolság, így mind az érzésre, mind a gondolatra hangosan belenyög a csókba.
Erre az egyetlen szóra így marad egy pillanatra, megtartva közben a másikat, hogy a csillogó szemeket látva megint egy sóhaj csússzon ki az ajkai közül. Ő már régóta tudja, amit most mondani fog, és nem emlékszik, hogy ígért-e valaha hasonlót, de minden szava igaz, hiszen nem hazudott még Kirának, a szó alapvető értelmében.
- Mindig szeretni foglak. - Mert nem tudja még, hogy amikor ez a pillanat véget ér majd, és kikerülnek a buborékból, mi eszkalálódik majd közöttük, és annak mi lesz a vége. Ha pedig véget érnek a klasszikus értelemben, akkor sem fog megszűnni a férfiben ez a vonzás, ez a ragaszkodás és vonzalom, amivel kapcsolatban néha úgy érzi, képtelen rá, hogy kontrollálja. Ha tehetné, akkor a másikban lenne minden éber percében, mert sokkal többet mondanak ilyenkor egymásnak, mint arra szavak képeseket, még akkor is, ha ez a macsó egészen jól ki tudja fejezni magát az érzelmeit illetően.
Aztán elindítja a csípőjét ismét, hogy ostromolja a másikat, ameddig csak bírják, és már nem finomkodik annyira, mint eddig tette. A tempó nem őrült, nem követhetetlen, de dinamikus és mélyre hatol minden mozdulatával, hogy hallhassa a másikból kiszakadó gyönyör hangjait minden alkalommal, amikor az ölük összetalálkozik. A kezeit már elengedte, és mivel a csípőjével tartja őt erősen, most a saját kezei tapadnak a csempére, mert olyan szinten a magasba repíti az egész élmény, hogy valamibe kapaszkodnia kell, mielőtt eléri a csúcsot.

+18 Sok mindent, szinte már túl sok mindent kellene megbeszélniük egymással, emiatt pedig tudja, hogy nem lesz jó vége annak, ha egyszer belekezdenek; nem a legrosszabbra gondol ezzel, csak arra, hogy idegőrlő és lélektépő lesz, amit a lány állapotára való tekintettel ő szívesen elhalasztana, de minél tovább várnak, annál nehezebb lesz közös nevezőre jutni. Nem nyerhet itt már, ezzel is tisztában van, az érdekesség pedig az, hogy bár Alfonso Deluca nem szeret veszíteni, Kirával szemben nem így gondolkozik, és nem erre hajt. Vele mindig is az alig fenntartható békét kereste, és ez most sincsen másként. Az pedig nem a másik hibája, hogy Alfonso közege, amihez egy szebb és jobb világban Kirának semmi köze nem kellene, hogy legyen ennyire szétesett hetek leforgása alatt, ráadásul úgy sejti az olasz, ez igazából csak a kezdet.
Mégsem számít most semmilyen teher, ami a vállát nyomja, mert itt lehet a másikkal, válaszolhat a hívására, odaadhatja magát neki és fordítva, és ilyenkor képes érezni a békét, még úgyis, hogy egyre szaporább lélegzetekkel ér el a csúcsra a másik, a hangtól pedig, ami ennek hatására hallat Alfonso sem tudja visszatartani magát tovább, így pillanatokon belül megérkezik hozzá ő is. A csípőjét még egy darabig a másiknak feszíti, mert különösen hosszan tartott most ez számára, legalább annyira, mint amikor először megélte ezt a másikkal. Lehet mindketten lélekben inkább ott lennének, mert abban a pár napban úgy lehettek egymáséi, hogy valóban béke volt közöttük, meglehet ezért tudja most is felidézni magában.
A tekintete nem ereszti a másikat, akkor sem, amikor ismét mosdatni kezdi őt, és először az olasz nem követi ebben a lányt, csak nézi, miközben hozzáér, simítja, és teszi mindezt némán, nehogy megtörjön a pillanat. Nem akar üvegszilánkokon mászkálni a másikkal, de nem ostoba és tudja, hogy most valamennyire kénytelen így tenni, ha nem akarja, hogy javíthatatlan dolgok történjenek vagy hangozzanak el kettejük között. De ha valamit, akkor dühöt nem érez már egyáltalán.
Mielőtt csatlakozna ahhoz, amit Kira csinál két kezével beletúr a másik nedves tincseibe két oldalt, és szenvedélyesen engedi az ajkaiknak, hogy összetalálkozzanak még egyszer, megpecsételve az elhangzottakat, és talán elbúcsúzva magától a pillanattól, mert nem kerülgethetik tovább azokat a dolgokat, amiket ki akarnak mondani, és amiket meg kell beszélniük.
Átsimítja tusfürdővel ő is a másikat, miután az ajkait képes elválasztani tőle, és amikor végzett, nedvesen lép ki a kőre, keresve egy törülközőt magának, és a Kirának is, amit neki még azelőtt átnyújt, hogy kiléphetne a kőre utána. Magával annyit tesz, hogy a derekára teríti a törülközőt, de nem törli át a testét, ezután nekidől a fürdőszobabútor pultjának és felsóhajt.
- Muszáj lesz beszélnünk Francescoról. - Remélte egyébként, hogy ha eltemetik azt a szarházit, nem fog már odaokádni a kapcsolatába, de különös képességekkel bírt mindig is, úgyhogy ha képesek lesznek ennek a végére pontot tenni, elengedi a másik olasznak a sok szart, amit okozott. Addig meg tőle aztán foroghat a sírjában, ahogy akar, ő nem egyszer, nem kétszer figyelmeztette arra, hogy óvatosabban balhézzon, és vegyen vissza a kibaszott arcából.

Várhatott volna még hosszú perceket, akár napokat is azzal, hogy előhozza a témát, de nem akarta tovább húzni a dolgot. Természetesen az előbbi egyesülés nem minősül időhúzásnak, ezzel nem sértené meg a kettősüket, de már egy héttel ezelőtt meg kellett volna történnie ennek a beszélgetésnek, a torkán pedig ott ég minden szó továbbra is, amiket ki akar mondani.
Mert, bár kettejük közül ami történt Kirának volt nehéz, tekintettel arra, hogy a férfi a saját világához hozzá van szokva annak összes agyfaszával, viszont Alfonso sem viselte túl jól azt, amit a másiktól látott, ahogy azt sem, hogy hazaszaladt. Megértette természetesen, mert Kirával megteszi azt a szívességet mindig, hogy igyekszik a helyébe képzelni magát, mégis, elsöprő hullámokban érkezik a szar rájuk, és ezt ma tetőzte a gyógyszer, amiről már a születésnapja estéjén tudta, hogy problémás lesz, de nem akart birtokló férfi lenni, ezzel a nővel legalábbis biztosan nem.
Lágyak a vonásai, és inkább az aggódás az, ami kiül az arcára, mint mondjuk a düh, mert ha valakire mérges lehetne, az csakis saját maga. Okosabbnak kellett volna lennie már a kapcsolatuk legelején, és meg kellett volna óvnia valójában a lányt saját magától, de önző volt, mert akarta, amire képesek, és még mindig akarja. De nem mindenáron.
A kékjei szinte elvesznek a tompa fényben, ami most a fürdőt uralja, de igyekszik figyelni Kira minden mozdulatára, miközben beszél hozzá. Azzal sem akarja tovább húzni az időt, hogy kerülgetik a forró kását, hiszen persze, Francesco megdöglött a leélt életéhez méltó módon, nem is ez a fontos igazán.
- Nem a személye a lényeg, Kira. - Akad némi szigor a hangjában, hiszen ezt a másik is tudja, és a szavak, amik most tőle elhangzottak azt az időt húzzák, aminek a húrja pattanni fog, ha sokáig játsszák ezt. Ő nem akar eljutni odáig, nem akarja megint azt a szart érezni, amit a másik hiánya okozott neki, akkor sem, ha jelenleg nincsen megoldása. Az pedig akkor lesz, ha beszélnek, akkor is, ha minden maradék józan eszüket széttépi, amikről kell.
- Hanem amit miatta érzel. És irántam. - Hiszen a keze bőséggel benne van, és hiába a rokona, hiába nőttek fel együtt, a szeme sem rebben a hiányára. Ezt maga Francesco építette fel így, és éppen emiatt lehet az, hogy ez az olasz megbánás helyett elégtételt érez. Aki az ő szerelme életére ilyen módon rátör, így végzi, ezzel pedig, ha a közegben bárki összetette a képet, megtanulta azt a leckét, amit az unokatestvére képtelen volt.
- Nem vagy jól, ezt tudom és látom is. Tudni szeretném a gondolataidat, mert addig nem tudok segíteni. - Amilyen egyenes, olyan egyenességet szokott elvárni általában másoktól is, még ha ez egy naiv hozzáállásnak is tűnik, mert pont a közegére ez nem jellemző. De most, ha nem mondják ki az igazságot, nem fognak tudni tovább lépni, ezért ő fejben fel van készülve arra, hogy egy gyilkosnak gondolja őt a másik, méltatlannak, gyávának, bárminek, de hallania kell, különben erre építenek tovább, erre pedig nem lehet; a vár le fog dőlni, mindegy, milyen erős kézzel próbálja tartani.

Elhiszi azt, amit a másik mond, de a tekintetéből, meg a testtartásából egyértelműen érezheti a lány, hogy attól, hogy valami igaz, még nem fog neki feltétlenül tetszeni. Az előbb azt mondta, látja a másikon, nincsen jól, az pedig csak alátámasztja az egészet, miszerint nem érez a Francescoval történtek iránt semmit.
Szóra akarná nyitni a száját, a következő szavak viszont annyira váratlanul érik, hogy szinte azonnal ledöbben; nem olyan módon, mint akit rajtakaptak csalfaságon, egyszerűen csak a semmiből jött feltételezés a másik szavaiban annyira abszurdan vágja arcon, hogy képtelen uralni a vonásait.
Aztán eszébe jut Fabiola, meg az, ahogy egymással üvöltöztek a születésnapja után azért, amiért bármit mondani mert Kirának egy olyan helyzetben, amikor nem ezzel kellett volna foglalkozniuk egyáltalán, hanem Francesco halálának felvezetésével és lebonyolításával olyan módon, hogy senki nem kerüljön egyértelmű gyanúba a bűnösök közül. A másik kérdését ide vezeti egyébként vissza, mert pontosan elhangzott mondatokkal nem rendelkezik, csak a téma jellegét érintette az üvöltözés, ami egyértelműen Briseára volt kiélezve, szembeállítva őt Kirával.
Az egésznek semmi alapja Alfonso fejében, ezért sem gondolta, hogy ezzel különösebben foglalkoznia kell majd; számára nincsen másik nő a világon most, mint Kira, az pedig, hogy régen kinek és mit ígért nem kellene, hogy téma legyen, miközben a világ lassacskán összeomlik körülötte, legalábbis az a része, amiben nevelkedett, és amiben a biztonságot látta mindig is. Persze érthető, amiért Kirát ez nem hatja meg, de legalább megmagyarázza, mire fel a férfi döbbenete a hirtelen váltást illetően.
- Sosem mondtam neki. - Jelenti ki egyszerűen, hiszen így van; a jegyességük alatt nem szerette szerelemmel a nőt, amikor pedig azt érezte, kezdik gyengéd érzelmek kötni hozzá, véget vetett a dolognak, még számára is megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag, és meglehetősen gyorsan.
- Megígértem, hogy mindig ott leszek, ha szüksége van rám, de a kapcsolatunk nem szerelemből jött létre, Kira. Brisea a barátom. - És nem rebben az arca, hiszen valóban így van, legalábbis az ő fejében így létezik a történet. Változnak a vonásai azonban valamennyit, talán a szigor üti fel a fejét jobban, mint mondjuk eddig tette.
- Mit mondott neked Fabiola? - Ha ez lesz az idegtépő téma, amin túl kell esniük, nincsen ellenére, és nem is akarja elvenni ezt az egészet a másiktól; ha az érzelmeit nem Francesco halála rengette meg, hanem Brisea bárminemű létezése Alfonso körül, ő szívesen elmondja akár ezerszer is, miért nincsen semmi félnivalója sem a nő, sem a közeg végett a másiknak. Megoldásokkal nem rendelkezik, de vágyakkal és elképzelt jövőképekkel igen, és ezek mind-mind Kira körül forognak jelenleg, és fognak is még, ameddig él, ebben szinte egészen biztos.