Néhány nap múlva éppen a következő, nagyobb bulira készültek a clubban, amikor Alfonso telefonján olaszországi körzethívó szám jelent meg, és ebből rögtön tudta, hogy ki keresi, ahogy azt is, hogy azonnal fel kell tudnia venni a telefont. Nem sokra becsüli az öregét, sőt, szentül hiszi, hogy az ő kis birodalma a tengeren túl sokkal többet ér, mint az idősebbik Deluca vergődése az otthoni maffiában, de a hatalom az hatalom, a név az név, és a vér sem válik vízzé. Tudja a kötelességét, és így békén hagyják az esetek többségében.
Egy nagyon kedves, régi ismerőse, Alvize Rossi szintén New Yorkban tengeti a mindennapjait, csak ő kicsit mélyebben ássa be magát az alvilágba, és sokkal nagyobb szálakat mozgat; közvetlen kapocs az olasz maffia, és az New York-i mocsok között, aki, kora ellenére, hatalmas tekintélynek számít.
Az öreg elég kemény ahhoz, hogy bár órákat töltött el állítólag a műtőasztalon, valahogy az első néhány gondolata között Alfonso legyen, és el is várja rögtön, hogy tegye tiszteletét a betegágyánál, félúton a testvéries viszony és a maffia parancsa között. Alfonso tiszteli amúgy az öreget, így mindenféle szájhúzás nélkül indul meg a kórházba, már nem úgy, mint Gino fia, hanem mint Alvize barátja, hiszen kapcsolatuk még Nápolyból eredeztethető. Igazából ő adta az ihletet a férfinek is, hogy ne akarjon az apja "nyomdokába" lépni - hiszen abban tekintély vajmi kevés volt -, hanem jöjjön át Amerikába, és itt kezdjen magával valamit.
Tehát ha kvázi neki köszönheti a mostani, kiskirályi életét, akkor szívesen bemegy hozzá, hogy elszórakoztassa egy ideig. Ahogy az a berkeikben illik, hófehér inget, zakót, és öltönynadrágot ölt magára, a legdrágább ajándékokat intézi tíz percen belül, és mire beér, Alvize szobája már tömve van virágokkal, lufikkal, italokkal, édességgel, és mindennel, amiből bárkinek kijárhat, aki nem az egyszerű emberek nagyon egyszerű életét éli.
Persze a két fő téma, ami szóba kerül kettejük között Alfonso apja, és a nők, sokkal inkább a családalapítás, hiszen Alvize maga huszonkét unokát tudhat magáénak, és már dédunoka is van úton, illetve hát jó olaszhoz mérten a családnál fontosabb számára nem létezik. Révén, szívén viseli Alfonso sorsát, szeretné, ha találna magának egy nőt, akit érdemesnek gondol, és gyermekeket kezdene nemzeni, hiszen ő még időben van, de már ezek az évek is fogyatkoznak rohamosan.
Nem ért egyet a szentimentális szavakkal, ahogy azt a felvetést sem tudja elfogadni az öregtől, hogy csak egy megfelelő nő kell ehhez, amikor is ajánlást kap Alvizétől, egy fiatal doktor személyében, aki egyébként segédkezett a műtétjében, és akinek szerinte az életét köszönheti.
Éppen arról beszél olaszul, hogy biztosan csinos az orvos, ha ennyire dicséri, amikor belép valaki a kórterembe, és Alvize hamarosan rámutat, hogy róla van szó.
És ahogy meglátja Kirát, már megint vigyorog. Mintha ez a két dolog már csak együtt volna működőképes.
- Üdvözletem. - Nem veri nagy dobra az ismeretséget, csak vigyorog tovább, ahogy a teste Alvize felé fordul, őt hallgatja, de a tekintete a lányt el sem ereszti. Közben pedig arról kezdenek el beszélni olaszul a lány társaságában, hogy valóban nagyon csinos, ezzel Alfonso is egyetért maximálisan, és biztosan van annyira tehetséges a hivatásában, ahogy azt Alvize beállítja.
Aztán Alvize nemes egyszerűséggel ráver a kezére, és angolul parancsolja, hogy mutatkozzon be. Ettől még inkább elkezd vigyorogni, hiszen Kirának fogalma sincsen még arról, hogyan hívják valójában. Ettől függetlenül közelebb lép, és úgy nyújtja a kezét, mint aki tisztán emlékszik rá, hogyan érvelt kézfogással a másik egy siralmas veszteséget követően.
- Alfonso Deluca, hölgyem. - Alig bírja megállni, hogy ne szakadjon szét az arca a széles vigyortól, és megteheti, mert Alvizének háttal áll jelenleg.

A sejtésen már túlmutat az érzés, ami körbejárja, mert ez már tudás, hiszen Alfonso tisztában van vele, mennyire idegesíti a lányt a vigyorgása. De mégis, hogyan kellene reagálnia erre a rengeteg véletlenre? A napokban már egészen elfogadta, hogy Kira nem való az életébe, semmilyen szinten, hiszen túlságosan karót nyelt, nincsen benne semmi spontaneitás, nem szeretné egyetlen hirtelen jött ötletét sem, amikben azért bővelkedik, amikor úgy tartja kedve. A két alkalom, amíg élcelődhetett rajta, és eszközként használhatta a szórakozásaihoz, jó volt, de még egy véletlen nem fog bekövetkezni.
Kirával éli meg először igazán azt, hogy ő tévedni is képes, mert itt van a másik, éppen ő kezeli a család régi jó barátját, és lássunk csodát, abban a pár órában, amit látogatóban tölt Alvize mellett, még rá is néz az öregre.
Összeszorítja rövid időre az ajkait, hogy ne nevesse el magát, ahogy egy kósza lufi megtámadja a lányt, mert Alfonso már azelőtt tudja, ki jött be a terembe, mielőtt meglátná az arcát. Egy ember nem csak a szeme körüli vonásokból ismerhető fel, annál sokkal több minden veszi körül, és mivel többször és jól megnézte magának a másikat, lehet először csak megérzés, de aztán már biztos benne.
Alvize elmondása alapján Kira a kedvenc kis orvosa - neki is kell valamivel szórakoztatnia magát -, de a modor most merőben más a lány részéről; Alfonso ezt elkönyveli a saját jelenlétének, és bár őt ez tovább mulattatja, azért reméli, hogy Alvize kedvét nem veszi el túlságosan. Ismeri már az öreget annyira, hogy ha nem kapja meg, amit akar, annak nála sokkal komolyabb következményei vannak, mint Alfonsonál valaha lesznek.
Hát tényleg képtelen megerőltetni magát Kira egy percig is?
Amikor Kira távozni készül, a szemforgatásából úgy érzi, mintha keringőre hívná, annak ellenére, hogy tudomást sem akar venni róla. Ezért amikor a lány távozóra veszi, Alfonso olaszul mondja a barátjának, hogy szerez egy kávét, de hamarosan visszatér.
Kint a folyosón nehezen állja meg, hogy ne nevesse el magát, és olyan gyorsan állja útját a másiknak, ahogy telik tőle, a mozdulatok mégsem hirtelenek, inkább csak határozottak.
- Szóval mi van azokkal a véletlenekkel? - Ő konkrétan nem, de a hangja egészen nevet, amikor megszólal, és ha ettől még tenyérbemászóbb Kira számára, hát legyen. Ő aztán sosem fogja visszafogni a jókedvét, ahhoz úgy gondolja, az élet túl rövid, és hát miért lenne mondjuk olyan, mint a lány, ha lehet annál sokkal szórakoztatóbb is?
- Biztos van valami könyved, ami elmagyarázná neked, hogy ennyi véletlen egyszerűen nem létezik. - Ha Kira közben elindul, akkor mellette sétál, mert ahogy számolja, összesen húsz perce lehet, mielőtt az idősebbik maffiatag visszavárja a jelenlétét a kórterembe.
Közben egy fiatalabb orvosnő, vagy nővér, nem ért hozzá elsétál mellettük, és visszafordul Alfonso után, annyira látványosan, hogy alig állja meg nevetés nélkül. A férfi azonban Kira felé fordul, széles mosollyal, ahogy eddig is. - Te miért nem tudsz ilyen lenni? - Teszi fel a költői kérdést, bár amennyit már tud a másikról azt súgja neki, meg fogja válaszolni, büszkén ellenkezve, mert, hogy ettől ő ugye több mint a másik hölgy, akinek látványosan tetszett, amivel a férfi rendelkezik.

Kira mintha menekülne előle, amivel, ha jobban belegondolna, valószínűleg nem kezdene semmit sem, és kivételesen nem hosszú szópárbajra készül, csak ha már így hozta a sors megint - amiben nem hisz, véletlenek meg nincsenek -, akkor kapva-kap az alkalmon, és rámutat a lánynál ismét, hogy elkerülhetetlen a közöttük lévő viszony, még akkor is, ha semminek gondolja.
A pultnak dőlve hallgatja a másik véleményét ezekről az érdekes véletlenekről, aztán bólint egyet, mert ismeri Freud munkásságát, és ebben sokkal több rációt lát ő is, mintha holmi csillagállásokban, meg sorsszerű találkozásokban hinne.
- Tehát Freud. - Jegyzi meg csendesen, miután elkönyveli magának, hogy az ő elméletei szerint magyarázza a másik, hogyan futhattak újra össze, annak ellenére, hogy már nem csak Kira, de Alfonso is kifejezetten örült volna annak, ha nem húzzák tovább egymás agyát. Van a lánynál biztosan egy fokkal kevésbé karót nyelt típus is, akivel tudja az elmejátékokat játszani, és mellé nem érzi mellette azt, hogy tényleg nem akar a közelében lenni, és nem csak visszavágásként használja a párbaj közepette ezeket az érzéseket ellene.
Lehet, hogy gazdag, és lehet, hogy vaj van a füle mögött. De az erőszakossága egy bizonyos határig terjed, az pedig már neki nem fér bele, hogyha valaki őszintén undorodik tőle, akkor rámászik.
- Ő azt is mondta, hogy mindenki, akivel találkozunk, már létezik a tudatalattinkban, és így nem véletlen egy találkozás sem. - Igazából ő végig ebből indult ki, ő ezzel tud azonosulni, bár ennek az értelmezése is lehet különféle, nem feltétlenül csak az a megközelítés létezik már a világban, ahogyan Freud valóban az utókornak azt szánta. Miután ezt kimondja, némán és hosszan formál egy hosszú "ú" betűt a szájával, és még a szemöldökét is összehúzza, mintha tetten érte volna a másikat. Lehet Freuddal dobálózni, de ha egyetértünk egy dolgával, illik az összessel. És eszerint oka van a találkozásnak, éppen csak Kira nem olyan kalandvágyó, mint Alfonso. Ha a férfin múlna, már az első alkalommal felfedezték volna egymást tüzetesebben, hiszen ő nagyon is szereti érteni a világ dolgait. Egymás felfedezése pedig lehetett volna bármilyen, csak Kira nem vevő semmire sem.
Nyilván ez neki újdonság, ezért nem erőltette tovább a helyzetet.
- Arra, hogy ki meri mutatni a vágyait. - Mert az a nő nem nézett volna utána, ha nem akarná őt, ez ennyire egyszerű. Kirának is biztosan vannak a tudatalattijába száműzött vágyai - hamár Freud -, csak nála eléggé esélyes, hogy ott is maradnak végleg. Alfonso pedig nem érez hozzá elég türelmet, hogy maga szedje ki onnan azokat.
- Engem nem érdekel, kivel milyen szoktál lenni. Nem tisztem abból kiindulni veled kapcsolatban, másokkal milyen vagy. Csak az érdekel, hogy velem. - Mondja csendesen, mert akár kiabálhatna is, de most nem szócsata folyik, hanem szimplán egy beszélgetés, amiket diszkréten szokott kezelni, nem csak a VIP-ban, de bárhol. Az olaszokban magas fokú a tisztelet, csak kontextust kell adni nekik, hogy fel tudják mérni, szükség van-e rá.
Aztán megint vigyorognia kell, és rögtön két dolog miatt is; az egyik, hogy Kira valóban, mintha kedves volna, mert jó kávét akar neki ajánlani - biztosan lázas, vagy hasonlók -, illetve fel véli fedezni azt az apró kis titkot, amit eddig nem tudott a másikról, miszerint beszél olaszul. Alfonso figyelmét ritkán kerüli el bármi.
Kira viszont, mintha nem venné észre, mit is mondott, ezért olaszul szólal meg legközelebb.
- Akkor megiszol velem egy kávét? - Az akcentusa nápolyi, sokkal érdesebben beszél, mint mondjuk Rómában szokás, szinte minden szava olyan egy, a nyelvet nem ismerő személynek, mintha káromkodna. De, ha Kira az előbb értette, amit Alvizének mondott, most is fogja.

Azért valahol tetszik neki, hogy a lánynak mindenre van válasza, legalábbis az esetek többségében. Egyszer mintha egyetértene Alfonsoval, máskor meg ellenkezik vele, mintha az élete múlna rajta, pedig a férfi nem harap, legalábbis olyanokat nem szokott, mint amilyen Kira is. A lánynak fogalma sincsen mi az a szint, amit az ő élete megugrik, és amiben mozog, így ha úgy gondolja, hogy kihívás lehet a férfi számára, akkor téved.
Közben pedig hol őt is idegesíti a lány minden porcikájában, hol vonzónak találja valamilyen okból kifolyólag.
- Hát persze. - Ezen a helyen a mosolya sem annyira öntelt, mintha itt nem kellene olyan stílust mutatnia, mint ott, és ettől a vigyora sem annyira tenyérbemászó, sokkal inkább őszinte, és így fel lehet fedezni a vonásaiban, hogy a lány szórakoztatja, nem pedig a fölényeskedés, amit általában másokon gyakorolni szokott. Ettől még mindkettő Alfonsot jelenti, és nem lesz tőle sem jobb, sem rosszabb, ha vissza tud a körülményeknek hála venni az arcából.
- Biztos vannak. - Mindenkinek vannak, hiszen ahogy Freud is mondja, az ösztön-ént a vágyak hajtják, és ennek csak az egó tud határt szabni, mielőtt a fölényes-én átvenné az irányítást, és kielégítené a legsötétebb vágyakat is. Ez a rendszer nem tűnik ostobaságnak a férfi szerint, de ő mindig úgy gondolt magára, mint aki a fölényes-énjét tökéletesítette, és így kordában tudja tartani magát magasabb szinteken is, de ez persze már csak az ő iszonyatosan erős egójának köszönhető, alapozni nem tudja mire. Még jó, hogy nem nagyon szokott magyarázkodni senkinek.
A lányé viszont már egészen hiányzik neki, miközben azért neki is kell idő, hogy szusszanjon, és ne kelljen állandóan csatároznia Kirával. Lehet, bármennyire szeret játszani, ez így most kellemesebb lesz, aztán végül úgy is hiányozni fog neki az alaptermészetéből fakadó stílusa.
- Fontos vagy sem, te hoztad fel érvként, hogy másokkal milyen szoktál lenni. Csak közöltem, hogy ez nem érdekel, amíg velem másmilyen vagy. - Talán a másikkal szemben jobb célkitűzés volna, ha a jobbik oldalát akarná valahogy elérni, és onnan kapni visszajelzéseket, mintha a saját szabályai szerint, a saját játékait játszaná vele, amikben Kira egyértelműen nem mozog jól, és nem tud velük azonosulni.
De akkor hol marad a szórakozása? Egy befásult lány világa miért vonzza egyáltalán?
- Valóban az lett. - Állapítja meg most már angolul, de különösebben nem lepődik meg a lány beleegyezésén, inkább csak egy kicsit, de az nem látszik meg rajta, csak bólint, int a nővérpult mögött állóknak, akik belepirulnak a gesztusába, és elindul a lány oldalán a lift felé, követve az irányt, amit diktál. Összetehetné a két kezét, amiért ennyire simulékony mostanában, pedig a Kira által annyira lenézett hely és munka szinte minden erejét elveszi, csak remekül leplezi a kimerültséget.
- Nápolyból, ott nőttem fel, és a család egy nagyon nagy becsben tartott, régi barátja. Megkért, hogy látogassam meg, amíg itt tartózkodik, én pedig jöttem. - Pedig bőven más dolga lett volna, de a maffiabecsület még Alfonso számára is olyan dolog, amivel nem érdemes játszadozni. Az olasz hívásokra válaszolni kell, minden esetben.
- Nagyon sok jót mondott rólad. El sem tudtam volna képzelni, hogy ezek valóban téged írnak le. - Pimaszkodik egy kicsit, amikor belépnek a liftbe, és bezáródik mögöttük az ajtó.

Inkább beszél, minthogy a teste mozduljon egy-egy reakció révén, most viszont az ajkához, és a rövid bajszához ér, és végigsimítja rajtuk az ujjait finoman. Azért nem szokta ezt a gesztust sohasem elővenni, mert a pszichológia szerint minden mozdulat konkrét válasz helyett csak időhúzás, neki pedig nincsen erre szüksége, ennél az elméje sokkal jobban pörög.
Most sem időhúzás végett teszi, csak meggondolja a választ jól, mielőtt kiejti az ajkain, ahogy a lift felé tartanak.
- Nem mindenkivel és nem mindig. Te esélyt sem adtál arra, hogy önmagam legyek. Az előítéleteid miatt én éreztem úgy, hogy ki kell folyton javítsalak, mert nem volt igazad. - Hiszen egy ponton azt is feltételezte róla, hogy kénye kedve szerint forgatja a szavakat, holott ez egyáltalán nincsen így; az, hogy hibás meglátásokra rávilágít, még nem másítja meg a valóságot, és Kiránál ezt a kelleténél többször kellett megtennie. Nem azért, mert a lány ne lett volna tisztában az igazsággal, egyszerűen csak elkönyvelte valaminek, és úgy ragaszkodott hozzá, hogy vereségként élte volna meg, ha kiderül, nincsen igaza a férfivel kapcsolatban.
Van egy fizimiskája, utazik dolgokban, de sohasem kapta még meg senkitől, hogy szar alak lenne. Még a nőkkel sem úgy bánik, ahogy az látszik rajta, tiszteli őket, és mindig olyat tesz csak és olyan körülmények között, amivel mindkét fél egyetért. Van arca, vagy egója, de kell is, különben a környezete felfalná. Bűnöző, ehhez kétség sem fér, de ez egy olyan világ, amibe véletlenül sem menne bele, mert Kira sohasem értené meg. Számára ami nem fekete, meg nem fehér, az vagy jó, vagy rossz. Alfonsot nem így nevelték. Neki az üzlet az nemes, mindegy, mi forog a keze alatt, és ha az most éppen drog, legyen. Semmitől sem lesz kevesebb, mint bárki más, aki gályázik, gondolja.
- Küldetek majd érte embereket. - Biztosan Alvize emberei is képesek lennének ezt a feladatot hibátlanul végrehajtani, de Alfonso senkiben nem bízik, csak saját magában. Az emberei pedig olyanok, minta a végtagjainak folytatásai, ők értik a kiadott utasításokat, és így tudja majd biztonságban az öreget, amíg konkrétan a szomszédságába, az egyik hatalmas, Long Island-i villába hazaszállítják. Ez a gesztus egyébként a berkeiben belül elvárható, ő pedig eszerint teljesíti is, nehogy panasz legyen rá odaátra. Nem gondolja, hogy Alvize a legkisebb hiba miatt is felhívná az apját, de ez néha becsületkérdés, és nem az érzelmek meg a barátság diktálnak ebben a világban.
Halványan mosolyog a lány szavaira, mert Alvizét általában bírni szokták, ahogy ő fogalmaz. Egészen addig, amíg nem vallatja az adott személyt, vagy nem kínozza.. az öreg nagyban utazik, és nagyon kreatív is, ami a kínzásait illeti.
- Megnyerő a stílusa, ezt nem vitatom. - Benne még talán ott van az idősebb olaszokra jellemző úriember modor, akik csak akkor változnak át bosszúszomjas szörnyeteggé, és akkor láthatóak a rossz tulajdonságaik, ha keresztbe tettél nekik. Régebben ez volt az elvárt, manapság, illetve Alfonso idejében már a temperamentum volt a mérvadó, és ő is ezt szedte magára, egy kicsit sajátosan értelmezve az egészet.
Ő akkor is tud bosszúszomjas szörnyeteg lenni, ha egyszerűen bal lábbal kelt fel.
- Sejtésem sincs, kire gondolhatott. - Elég álszent a vigyora, hogy egyértelmű legyen, a játék kedvéért hazudik. Ez most egy másfajta játék viszont, nem igényel annyi energiát, mint a két nap, amit egymás társaságában töltöttek, és valahol kellemesebb is, mint gondolta volna, hogy lesz.
- De ha megtudom, neki annyi. - Szögezi le könnyedén, finoman jelezve, hogy amennyiben nem róla lenne szó - még ha egyértelmű is, hogy így van -, akkor sajnos vér fog folyni, mert a területét védeni szokta. Persze ennek a fele vicc, a fele komoly, az előadása viszont arra enged következtetni, hogy inkább előbbi igaz, mint az utóbbi. Egyébként meg tényleg simán kinyírna bárkit, aki ráteszi arra a nőre a kezét, akit kinézett magának.

Ez a beszélgetés is szórakoztatja őt a maga módján, mert Kira minden szavával alátámasztja azt, hogy két napig igaza volt, és ez a találkozás hoz el valamiféle változást, amit ő egyébként nem kért, csak így alakult, Alfonso pedig, hiába tűnik ősbunkónak, ez nem feltétlenül van így. A mostani kedve alapján legalábbis nem.
Halkan felnevet, mintha kezdené magát megadni, pedig nem szokása csak úgy lerántani a leplet az őt körülvevő aspektusokról. De Kira tényleg nem jelentene ránézve veszélyt, ha esetleg rosszul ér véget a viszony, így talán ez okozza nála azt, hogy betekintést enged a másiknak.
- Piszkálni próbáltalak, miközben meg tényleg érdekelt, miféle szerzet lehetsz. Ha beszólok, Kira, azt észreveszed. - Jegyzi meg mellékesen, hiszen olasz, és emellett kifogyhatatlan szótár áll rendelkezésére mindenféle trágár szavakból. Ha ő beszól, akkor ideges, és úgy pörög a nyelve, mintha kötelező volna, az pedig egy egészen másféle lélekállapot, amiben most nem érzi magát otthon, sőt. Szokatlanul nyugodt az utóbbi időben, mondjuk nem is történik semmi szarság sem vele, sem a clubbal, de ezt bármikor felboríthatja egy újabb nyomozó, aki rászáll, vagy egy nő, aki nem érti a nemet. Persze ezek az egyszerűbb, vállról lezárós dolgai, sokszor és sokkal komolyabb problémákkal kell szembenéznie, amiket a lány el sem tudna képzelni.
- Mit számít, mit gondolnak? - Kérdezi még a liftben, enyhén a lány felé fordulva, de olyan, mintha egyszerre kérdezne, és jelentené ki a kérdést lényegét, mintha nem is várna választ, mert az ő nézőpontja ezzel egyértelművé válik. Őt sohasem foglalkoztatta mások véleménye, amikor tisztában volt azzal, hogy nem árt senkinek azzal, amit éppen tesz. A maffia véleménye más, de ott a tétek is egészen más szinten mozognak, de ez?
- Ne akarj nekik megfelelni, mert a kést akkor is a hátadba vágják, ha mindig a kedvükben jársz. - A hangjában nincsen semmi kioktató, inkább csak nyers, és ez a tapasztalat, amit az élete során szerzett. Fiatalabb éveiben meglehet, kissé túlbuzgó volt, ami a szociális életét jelentette, de idővel megfogadta, hogy őt nem fogják többé megalázni. És ez nem is történt meg már nagyon, nagyon régóta.
Komótosan igyekszik a lány után, aki feltűnően gyorsan hagyja el a liftet; az első gondolata az, hogy talán csak megint valami furcsa szokás, amikkel úgy gondolja, a másik bőven rendelkezhet, aztán már vannak sejtései, de nem szól semmit. Semmi köze hozzá, igazán.
- A húszas éveimben utaztam először ide, de üzletelni csak öt éve kezdtem, akkor nyílt a club. Addig inkább csak látogatóba jöttem mindig, bulizni, élni az életet. - Vállat ránt, hiszen csak annyit oszt meg most a másikkal, amit egy google keresés is elárulna róla, már ha megjegyezte a nevét.
- Tényleg öregnek gondolsz? - Böki ki hirtelen, mert tisztán emlékszik, hány megjegyzése volt a lánynak a korát illetően, és ha már képesek ebben a pár percben anélkül társalogni, hogy valaki győzni akarna a másik felett, akkor akár még érdekelheti is az őszinte véleménye. Ez nem változtat azon persze, hogy szerinte, és Alvize szerint is remek parti.

- Ha végül kinyírod valamelyiket, hozzám jöhetsz. - Vigyorodik el megint szélesen, és semmi rossz szándék nincsen egyébként a szavaiban; próbálja kissé oldani a hangulatot, mert úgy tűnt, rátapintott valamire, amin Kira hosszabban elgondolkodott, és nem akart ő felhőket fújni olyan néhány perc fölé, amikor képesek felnőtt emberek módjára társalogni.
Emiatt elgondolkozik rajta, és talán először, mióta összesodorta őket a Freud-i elmélet, hogy ha nem úgy közelíti meg a másikat, ahogyan tette, akkor vajon ugyanazok az előítéletek futottak volna végig rajta, és ugyanúgy táncolják végig azt a két napot? Nem akarná megváltoztatni, annyi lényeget nem rejt az ismeretségük magában, csak Alfonso alapvetően egy kíváncsi ember, aki úgy gondolkozik mindenről, mint egy idegrendszer szerű hálózatról; a lehetőségek ide és oda cikáznak, és néha egyetlen másodpercen múlik, hogy egészen más irányt vegyen a történet.
Például most hagyhatta volna elsétálni a másikat, hogy menjen a dolgára. Oka van annak, hogy nem tette.
- Szeretek alkalmazkodni, egy bizonyos szintig. Partner nélkül nem lehet hadonászni és kiabálni, ostobának tűnnék. De a családom körében más a helyzet. - Nem biztos, hogy a lány megismerné őt a "természetes közegében", ő egyszerűen csak felfogta az évek alatt, hogy az amerikaiak mások, mást szeretnek, másként kommunikálnak, és hasonult a kultúrához ahelyett, hogy elvárta volna, hogy egy egész földrész alkalmazkodjon hozzá. Ha ilyen vágyai lettek volna, soha nem jön ide.
Majdnem félrenyeli a saját nyálát, amikor az ötvenes kor előkerül, és látszik is rajta, hogy nem tudja eldönteni, szörnyülködjön, vagy nevessen hangosan, végül kibukik belőle valami nevetésszerű hang, amikor Kira azt állítja, viccelt csak. Akinek ekkora az egója és ilyen régóta, annak mindig lesznek gyenge pontjai, és bár nem a kor itt a lényeg főleg a férfinek, inkább a partiképessége, ami eddig makulátlannak tűnt. Szeretné, ha az is maradna, de ahhoz le kell tisztázniuk néhány dolgot, miközben az utcán sétálnak, és ezért nem válaszol a kérdésre, hogy miért számít, mit gondol. Ezért, de ezt nem kell tudnia.
- Azért nő még nem nagypapázott le, ha érted, mire gondolok. - Nem feltétlenül gondolta eddig magát hiúnak, de úgy néz ki, hogy Kira több tulajdonságra is rávilágított, amiket igyekezett nem észrevenni, ráadásul szándékosan, amiért még jön neki eggyel. Talán lesz lehetősége visszaadni neki, amit kapott, de nem úgy, ahogy bárki mással tenné. Udvarias lesz, ha sikerül.
- Ötvenig működik, amit mondasz. Onnan már csak aszalódunk, és igyekszünk az apakomplexusos lányokból legelni. - Mondja kicsit hangosabban, hogy a másik kávéját készítő barista lány is meghallja, aki ettől egy pillanatra lefagy, majd Alfonso széles vigyorával találja szemben magát.
- Egy ristretto lesz, köszönöm. - És még annak ellenére is, hogy mit mondott a lány belepirul a férfi mosolyába, és egy bólintást követően folytatja az italaikat. Amíg bárkiből ezt ki tudja hozni, nem lehet nagy baj. Kira persze egy másik történet, talán ezért is szeretné megfejteni őt.
- Mindenesetre az nyugtató, ha nem gondolsz öregnek valójában. Mi mást nem gondoltál még komolyan? - Kérdezi halkabban, mintha megint egy diszkrét beszélgetést folytatnának, de azért a vigyora még mindig fellelhető nyomokban az ajkai sarkában.

Saját magából, és a saját közegéből indult ki, ezért számára egyértelmű volt, hogy igen, elrejtené a másikat. Van elég hely a clubban, van egy hatalmas villája is, bőven akadnak szobák, helyiségek, ahol meghúzhatná magát a másik, arról nem is beszélve, hogy Alfonso részben feddhetetlen, mert sokat tejel jó embereknek, amivel elérte, hogy ne legyen baszogatva. Lehet keresnék nála, de nem találnák meg, az biztos.
- Pontosan így értettem. - Válaszolja egyszerűen, mintha sem a lány által elkövetett tett nem érdekelné, sem a tény, hogy egy körözött személyt kelljen esetleg rejtegetnie az ingatlanjai egyikében. Az ő bűnlajstroma elég nagy ahhoz, hogy eszébe se jusson ítélkezni, illetve eléggé kondicionálta a maffiavilág ahhoz, hogy egy gyilkosság elkövetésétől ne kezdjen el remegni még a szemhéja sem. Arra már nem tér ki, hogy milyen vonzó oldalát fedezné fel esetleg a lánynak, ha ilyesmire adná a fejét, inkább csak felvezeti a világát egy olyan módon, ami tudat alatt kezdhet el dolgozni a másikban, és nem egyértelműen jelenti ki, mi lakozik a Kira szerinti fertő alatt.
- Néha hiányzik, de legtöbbször nem. - Szereti a családját, az édesanyját és az unokatestvéreit különösen, mert bennük van gerinc, és ők megtanultak az apjuk által létrehozott világban a maffia által diktált becsülettel létezni, de Gino... Annyi hibát halmozott fel az évek során, amiket Alfonso sohasem követett volna el, és már nem is tud tolerálni tovább. Vele csak akkor beszél, ha nagyon muszáj; például ha Alvize a társaságára vágyik mindenáron.
Valahol ez megtisztelő egyébként Alfonso számára, hiszen nem ő az egyetlen, ehhez a maffiához köthető személy a városban. Választhatott volna mást is az öreg, de őt választotta.
- Plasztika, stresszmentes, gazdag élet, kurva sok pénz, és mindenki jól néz ki hatvan körül. - Von vállat ismét, aztán gyomorszájon vágja képletesen az, ahogyan Kira rákontráz arra, amit ő mondott a barista lánynak, és ha nem figyelne most nagyon oda arra, hogy mi látszik az arcán, akkor a teljes döbbenet rajzolódna ki minden vonásának segítségével. Egy az, hogy az agya képtelen feldolgozni ilyen gyorsan két nagyon is evidens dolgot; az egyik a kép, ahogy ez a lány lovagol rajta, a másik meg, hogy képes nem csak tartani az elméjével a lépést, de még a szintet is, nem is akárhogy.
Szerencséje, hogy a napokban tényleg a toppon van, így amikor a ristrerroért hajol, olyan hangon mondja Kirának a gondolatait, hogy mindkét lány tisztán értse.
- Nos, veled nagyon szívesen fiatalodnék, akkor. - Vigyorodik el megint szélesen és pimaszul, mert a barista lány úgy elpirul, hogy el is tűnik mosogatni, ő pedig büszke magára, hiszen ha már Freud-i elméletekről beszéltek, akkor tessék, itt van. Ő nem szégyelli elmondani a vágyait, és Kira vagy szándékosan, vagy csak át nem gondolva, de odaégette ezt a képet az elméjére, és akkor most ettől, hogyan szabaduljon meg? Tudja, hogy működnek a férfiak?
Kifizeti mindkét kávét, hagy borravalót bőséggel a barista lány megpróbáltatásaiért cserébe, aztán arrébb sétál egy álló pulthoz, és oda teszi le a kávét a kis csészében, amiben kapta, és melléteszi a vizet is, amit ristrettohoz illik kínálni, mert rövid, de nagyon erős, és kiszárítja az ember száját.
- Simogatja a lelked, hogy bántod a hiúságomat? - Az egész lány bántja, és ezt illene belátnia, hogy jól tudja kezelni a jövőben; a lovaglás témája miatt egyre türelmetlenebbnek érzi magát bizonyos témát érintően, és Kira nehezen megtörhető típusnak tűnik, hát, hogy ne bántaná ez a hiúságát? De úgy veszi észre, a másik igenis élvezi, hogy fogást talált rajta ilyen módon, úgyhogy az ő lelke sem lehet teljesen tiszta.

Azért elég sok mindenre számít, arra már kevésbé, hogy pont rá fogja prüszkölni a lány a kávéjának egy részét. Ha nem lenne ennyire jó passzban ugye, akkor lehet ezen most elég rendesen felhúzná magát, hiszen Alvizéhez jött látogatóba, és a maffiakörnyezetükre jellemző, hófehér ing és zakó van rajta, ami most már egy részen egyértelműen nem fehér.
De ez egy kisebb győzelem, hiszen az előbb őt tudta a lány egy pillanatra zavarba hozni, miközben a fantáziáját is durván elindította, most meg úgy tűnik, eléggé gyomor tájékon sikerült neki is betalálni, amitől egészen büszke magára. Nem úgy nevet, amikor elkezdi, mint aki kineveti a másikat, hanem úgy, mint aki annyira jól szórakozik, mint ő is teszi. Elveszi a szalvétát a lánytól, aki meg is fogalmazza, hogy zavarba hozta, az ő hiúsága pedig az egójával együtt épül vissza, mert ez valahol arra bizonyíték, hogy a lány falakat húz maga köré, és azok mögött egyáltalán nem közömbös arra a fizimiskára, ami mindenkinél használt eddig.
Ami azt illeti, nagyon büszke most magára.
- Semmi gond. Alvizének majd kitalálok valamit. - Akár azt is mondhatja, hogy akkor történt a baleset, amikor Kirának kezdett udvarolni - némi ferdítéssel, végül is, ez történik -, így megvan rá az esély, hogy nem tekinti majd teljes tapintatlanságnak a megjelenését. Vagy ez, vagy a zakót leveszi, a kocsijából pedig kiveszi a pótinget, amit mindig hord magánál, az ilyen esetekre. Már nem pont az ilyenekre, mert egészen másra számított, de ez a reakció így volt tökéletes.
- Egyszer majd megmutatom, hogy.. - Mondja sejtelmesen, ahogy mint halottnak a csók, próbálja törölgetni azért az inget, de a szemét le sem veszi a másikról. A tudatalattijában, ahogy Freud mondja, már ott van, mit lennének képesek ketten művelni, csak ezt a falak visszatartják. Az, hogy zavarja jön egy kijelentéstől, úgy, hogy még meg sem érintette soha, sem illetlenül, sem sehogy, sok minden elárul a férfi számára. A többi nő éppen ezért jön tőle mindig zavarba, mert a fantáziájuk elindul, ahogy meglátják, csak Kira másképpen akar működni, ami miatt ugyanezt elnyomja. Nem baj, van rés a pajzson, gondolja, így pedig még szórakozottabb a vigyor az arcán.
- A jó kapcsolatok kölcsönösségen múlnak, úgy tudom. - Tesz, egy szerinte remek megjegyzést arra, hogy ha piszkálódáson alapszik most a viszonyuk, azzal nem lehet baj, mert mindkettejüknek ez tetszik jelenleg. De választ már nem kap, mert valakinek a háta kerül a látóterébe, olyan hirtelen, amire egyáltalán nem számított.
Aztán ez a kis köcsög köszön is neki, ő pedig belül teljesen elképed azon, hogy mit merészel vele szemben megtenni a srác, de egyelőre nem mozdul, mert attól tart, keresztbe töri őt azonnal. A türelme csak akkor hatalmas, ha ő is úgy akarja, egyébként meg rettenetesen lobbanékony, és semmilyen tiszteletlenséget nem hajlandó elviselni, senkitől.
Viszont egészen addig forgatja a kerekeket az agyában, és igyekszik normálisan viselkedni, amíg nem veszi észre - szerencsére ezek pillanatok, mert ki van élezve a lányra, már a találkozásuk első pillanatától kezdve -, amikor a suttyó kéretlenül hozzáér a másikhoz, az aurájába mászik, és illetlen felvetéseket is hall tőle, amiket nem tud félreérteni annak fényében, mennyire megváltozik Kira energiája, és még jobban iszonyodik ettől az akárkitől, mint tőle valaha tette.
Ezt látva úgy gondolja, tőle talán nem is viszolygott egyáltalán.
Ránt egyet a srác vállán, hogy vele szembe találja magát, aztán lép egyet előre, és ezzel egyetemben tenyérrel mellkason vágja, hogy ő is mozduljon, lehetőleg innen kifelé.
- Addig hord el magad innen, amíg jó kedvemben találsz. - Amikor a srác meglepődöttségében jönne visszafelé, lök rajta még egyet, és már lépésekre vannak így a lánytól.
- Nem mondom még egyszer. - A szemeivel ölni tudna, a srác meg meg van fagyva, hogy most mit csináljon, amikor a csipogójára nagyon látványosan reagál, és elhordja magát végre, ahogy a szemetet szokás.
Az arca még mindig arról árulkodik, hogy tényleg ki tudta volna csinálni a srácot, és amikor Kira lesütött szemeihez sétál vissza, csak azért nem ér hozzá, mert látta, mit vált ki belőle egy kéretlen érintés. Inkább csak kérdez.
- Ki a faszom volt ez? Zaklat? Kell segítség? - Ilyen az, amikor ő törődik valakivel, és egyben olyan ideges is, hogy kirobbanni lenne képes az agya a helyéről. - Elásom, ha azt kéred. - És a lány még nem tudja, de tényleg ez lenne a suttyó sorsa, ha komolyan erre kéri. Egyelőre lehet úgy tűnik Kira számára, hogy nagy a szája, de erről szó sincsen. Ennyi neki bőven elég ahhoz, hogy néhány lapát földet ráhordjon, miután el sem mondja inkább, mi művelne vele.

Szabályosan fel tudna robbanni, annyira felhúzta magát; a mellkasa olyan ütemben és mértékben emelkedik, majd süllyed, hogy az ing minden levegővétellel mintha mindig kisebb, aztán meg tökéletes lenne. Hirtelen nem tud magával mit kezdeni, hiszen, amikor ennyire felhúzza valaki, akkor mindig megvan a lehetősége annak, hogy szétverje az adott személyt, mindegy, meddig megy el, és mire végez már általában jobban kifárad az adrenalin hirtelen megszűnésével, minthogy tovább tudna idegeskedni.
Bármit megadna most azért a lovaglásért, vagy bármi hasonlóért, mert csak is Kira miatt volt ennyire modoros, különben a srác vérző orral, sírva szaladt volna el. Így viszont az energiája levezetetlen marad, a harag csak tornyosul, és még a lány is otthagyja, miután leoltja azért, amit tett.
Nem mondhatná, hogy elszáll az agya. De azt sem, hogy nem indul szinte vetődve a másik után, ahogy otthagyja.
- Ez most komoly? - Kérdezi, és most, hogy a düh uralkodik rajta, nem pedig ő saját magán - ami egyébként nagyon ritkán esik meg, mert ügyel magára, ahogy senki más -, tisztán látszik rajta, hogy amit az előbb Kira mondott, az nem érintette a legjobban. Ugyan nem várt dicséretet, az nem is passzolt volna a lányhoz, és ez hiába illett jobban, nagyon rossz helyen nyomta meg a gombot.
- Legközelebb akkor legalább próbáld meg saját magadnak megoldani. Belemászott a kibaszott arcodba. - Mivel most már káromkodik is, egyetlen hajszál választja el attól, hogy olaszul, a nyelvét pörgetve mondja tovább a magáét, miközben a dühe nagy része még mindig a srácnak, meg annak szól, amit megengedett magának, nem pedig a lánynak, akiről tudja, hogy minden joga megvan annyira dühösnek lennie, mint a férfinek.
- Még én sem értem hozzád kéretlenül. Soha. - Torpan meg, ahogy a felismerés bizsergetően átjárja a testét. A kanapén megfoghatta volna a combját, amikor először találkoztak. A füléhez hajolhatott volna nem egyszer, amikor csábítani akarta a kijelentéseivel, lopott simogatásokkal enyhíthetett volna a lassan elviselhetetlennek tűnő vágyakozáson - és ezt csak azért látja be végre, mert felrobbanni készül -, de nem tette. Mindent a szemnek, semmit a kéznek. És még rá vannak kiakadva.
- Tudod mit Kira? Szívesen. - Kiabálja a lány után, mert amikor megtorpant, ő valószínűleg nem állt meg, de nem is akar utána menni addig, amíg ennyire ideges. Nem annyira jófej, hogy a munkahelyére való tekintettel ne balhézzon, inkább attól tart, hogy ha mégegyszer meglátja azt a faszfejt, akkor semmi sem fogja megállítani, hogy szétszedje, apró kicsi darabokra, amíg már a rendőrség rángatja őt le a hullájáról.
Éppen ezért elindul a kocsija felé, amit a mai napon kivételesen nem sofőr, hanem ő vezetett, mert úgyis van itt egy zakó, amit le kell vennie, és egy ing, amit illene lecserélni, mielőtt megnyugszik, és visszamegy Alvizéhez. A kocsihoz tartó úton már olaszul hadar magának, éppen csak annyi levegőt véve néhány, nagyon hosszúnak tűnő mondat után, amennyit szükséges ahhoz, hogy ne fulladjon meg. Amikor feltépi a hatalmas, fekete telepjáró csomagtartóját, egy pillanatra megtámaszkodik a szélén mindkét kezével, és igyekszik nagy levegőket venni, mert itt neki kötelességei vannak, Alvize amúgy is vár rá, úgyhogy meg kell nyugodnia, belátható időn belül.

Az esetek többségében egy rendkívül racionális, mindig a földön járó, megbízható férfi benyomását kelti, és ő is így szokott egyébként gondolni magára. Aztán előjön belőle az olasz vére - és milyen ironikus, hogy pont most beszéltek róla, ő pedig úgy fogalmazott, hogy jobb neki nyugodtan lenni -, mellé pedig a maffiózó múltja, és vagy a világot gyújtva fel, vagy kicsinál valakit.
Nincs itt szó arról, hogy ne tudná kordában tartani a haragját, hiszen ez az a szint, ahol már nem is akarja. Semmi értelme nem lenne elnyomni ezt a rengeteg negatív energiát, ráadásul miért? Egy lányért, akit látszólag nem érdekel, aztán meg mégis, csak jobb így? Meg egy srácért, aki olyan pofátlan, hogy ha már most temetné, azzal sem tudná jóvátenni a gesztusok sorát, amivel illette Alfonsot?
Az öregek gyerekkorában mindig azzal viccelődtek, hogy a nőkkel csak a baj van. Akkoriban még nevetett rajtuk, és értette is a vicc jellegét az egésznek, mert el bizony nem hitte. Aztán felnőtt, megismerte a világot, rájött, mi hajtja az embert a hétköznapokban, és megértette, hogy nem viccnek szánták, egyáltalán, csak úgy adták elő, mert így a gyermeki lelke is fel tudott belőle fogni valamit.
Neki már ezt nem kellene csinálnia, rohangálni mások után, megvédeni lányokat idiótáktól, és hasonlók. Lehet, hogy Kirának igaza van, ő ehhez már öreg, hát az összes ujjára lenne nő, mi a francot művel?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatmasszák ködösítik el a látását, amikor az autónál viszonylag csendesen tombol, ahhoz képest, ahogy érzi magát, aztán megmerevedik minden porcikájában, mert Kira hangját hallja a háta mögül.
- Hülyeség alatt azt érted, hogy beverem a srác képét? - Veti hátra, mert ez megint csak a hiúságát, az egóját sérti; mi másért akadt volna ki rá ennyire, hiszen nem verte el istenesen, nem folyt vér, ez saját magához képest egy szánalmas kis fenyegetőzés volt csak. Ennél sokkal keményebben tolja, Kirának elképzelése sincsen, mennyire.
Aztán sóhajt, mert rájön, hogy éppen megköszönte, amit érte tett, szóval a sérült kis egóját jobb lenne zsebre tenni, mielőtt megbántja feleslegesen, mert akárki akármit gondoljon, ez neki nem szokása. Sokkal korrektebb, mint amilyennek látszik, és sokkal emberségesebb, mint mutatni akarja magából.
- Nem tesz semmit. - Válaszolja még mindig háttal a másiknak, és leveszi magáról a zakóját. Tisztában van vele, hogy a nyílt utcán állnak egy parkolóban, de ahogy nem is olyan régen említette, őt nem érdekli senkinek a véleménye, és ebbe az utca népe is beletartozik; éppen ezért az inge is lekerül róla, felfedve mindent, amivel eddig a másiknak nem volt dolga. Az izmai egy dolog, az egy másik, hogy mennyire van kivarrva a háta, és a karja, amit mindig gondosan ingek alá rejt, mert maffiaszimbólumok is akadnak itt-ott, ezért is kerül rá most gyorsan a másik ing, ami fekete, kontrasztban állva az előző, hófehérrel.
Kurva sok mindent akar mondani, de a dühe csihadni látszik a másik jelenlététől, meg talán attól, hogy megköszönte, amit csinált érte, bár ki tudja, mennyire magától jött, meg mennyire attól, hogy a szájába adta szinte a szavakat.
Belegombolja az inget, betűri a helyére, aztán megfordul, és leül a kocsi szélére, ingatva a fejét.
- Rendesen meggyötörsz. - Vallja be, pedig nem túl okos húzás ez a részéről; eddig gondosan ügyelt arra, hogy ne adjon támadási felületet, de a mai káosz után már őszintén látszik rajta, menyire mindegy ez neki.
Vesz egy mély levegőt, és valamiért halálosan komoly, amikor ismét megszólal.
- Ha most közelebb jössz hozzám, meg foglak csókolni. - Sosem volt az a rángatós, erőszakkal gesztust kicsikaró, szánalmas figura, ezért sem ront most rá, elvéve valamit, amit szerinte vagy ad a másik, vagy baszhatja. Megbeszélni sem szokta mondjuk a dolgot, de az előbb történtek fényében nem engedi meg magának, hogy a másik döntése nélkül hozzáérjen bárhol is. A lehetőség azonban adott, hozhat döntést Kira is időről-időre nyugodtan, ha esetleg rájön lassan, mi a francot akar, főleg ettől a férfitől.

A lány szavaira először csak ingatni kezdi a fejét, ahogy leveszi magáról a zakót, mert ha minden igaz, akkor mostanra már elég sok ellentmondást fedezett fel a másikban, és a hirtelen jött aggódása azzal kapcsolatban, hogy mennyire taposna a gázra, ha elindul innen, Alfonso számára érdekes.
- Vigyázz, Kira, mert aggódni olyanokért szokás, akik fontosak. - Különösen őrá lehet ez igaz, hiszen a lány nem az a tipikusan érzelmes valaki, akit el tudna képzelni csak úgy mindenkiért aggódni, sőt, mintha az emberek összességében csalódottsággal töltenék el, főleg olyankor, ha letérdelnek a vágyaik előtt. Pedig Alfonso most már szinte bármikor letérdelne a lány előtt, ha hagyná neki.
- Valóban? - Még mindig csöpög némi irónia a hangjából, mert nehezen tudja elképzelni, hogy a lány sajnálná, hiszen elképzelése sem lehet, mit értett alatta. Pedig mostmár, ahogy kezd megnyugodni, őszintén látja a helyzetüket, hiszen ahogy Kira sem aggódhat akárkiért, mert nem tűnik olyannak, úgy Alfonso sem húzza fel ennyire magát egy senkiért. A lány nem egy senki, és ezt akarná már nem csak gondolatban, hanem tettekben is tovább vinni, amikor elhangzik valami, amire egyáltalán nem számít.
Nem lesz megint ideges, vagy talán igen, már nem tudja megmondani, hogy szimpla frusztráció tapad a torkára ilyen égő érzéssel, vagy megint megy fel benne a pumpa. Először beletemeti mindkét kezébe az arcát, legszívesebben bele is üvöltene a saját bőrébe, aztán elemeli a két kezét az arcától, és bár először nevetni akar, végül komoly marad az arca.
Meddig akarja még gyötörni vajon? Ha nem direkt csinálja vele, akkor miért?
- De, igen, hozd ide. - Sóhajtja halkan, mintha már nem tudna szójátékokkal élni úgy, mint az első két napban, és azok után, ami az imént történt, lehet ez így is van. Tényleg nem akart mást, minthogy közelebb sétáljon a másik, és megmutathassa neki, miért nem kell tőle félnie, de erre most vagy szándékosan nem akar reagálni sokkal hevesebben - pedig egy hajszál választja el tőle -, vagy már csak egyszerűen nem tud.
- Menj vissza dolgozni inkább. Biztosan várnak rád. - Mondja megint sóhajtva, aztán odafordul megint a csomagtartó felé, és elkezdi hajtogatni azt az inget, amit levetett magáról dühösen az előbb. Ahogy felemeli, meglátja rajta a kávéfoltot, és mintha ismeretlen eredetű csalódottság fogná el, mert amíg az a faszfej meg nem jelent, egészen emberien és talán még jól is haladtak ők ketten. Legszívesebben megint eldobná az anyagot a francba, mert még mindig dühös valamilyen szinten, de végül összehajtja, és beljebb teszi egy olyan helyre, ahol tudja, nem lesz majd koszosabb.
- A barista lányt mondtam, vagy hozzá beszéltem? Hát van ilyen? Nem hiszem el. - Motyogja magának olaszul, miközben a maradék dühét a csomagtartóban lévő többi cuccon tölti le, ahogy ide meg oda rakosgatja őket, teljesen feleslegesen, hiszen azt sem tudja, mi micsoda, és miért van rá szükség. Nem szokta vezetni az autóját, ezért telepakolni sem látja értelmét, mert nem hétköznapi az a fajta használat, amit ő csinál.

Hallja a lány távolodó lépteit, és mivel ideges is, frusztrált is, jobbnak ítéli, ha most ezt az érdekes káoszt ennyivel lezárják. Egyébként Alfonsot nem szokta szíven ütni, ha össze és vissza sikerülnek a dolgai, van annyi erő a kezében, gondolja, hogy bármit egyenesbe ránt, most viszont ha nem is támadnak kétségei, de az ő feje is sokkal inkább kuszává válik, mint tervezte, vagy, mint szeretné.
Pakolgat még pár percig, amíg már nem fújtat, amikor már az olasz motyogás is abbamarad, és elgondolkozik azon, visszamenjen-e a kórházba, kockáztatva azt, hogy megint összefut a lánnyal, és megint kielégületlenségek hadával kellene miatta szembenéznie. Nem erőltet ő semmit, de ha ennyire húzza az agyát egy ismeretlen lány, akivel néhányszor futott össze, és ennyire odaégetett egy bizonyos képet is az agyába, akkor sajnálja, de nem mehet csak úgy tovább a történet.
És valamiféle beteg módon még mindig imponál neki a lány viselkedése, nem feltétlenül azért, mert látszólag kelleti magát, hanem mert úgy érzi, tényleg ennyire suta a maga módján. Ebben semmi imponáló nem kellene, hogy legyen, mégis..
Összerezzen a hangjára, pedig egyáltalán nem ijedős fajta, sőt, olyan közegben nevelkedett, hogy mindig számítson valakire, aki a háta mögé settenkedik, és az életét akarja. Ez a lány is arra hajt, egészen biztos, mert lassan egy agyvérzést hord ki tőle lábon, de ettől mintha csak jobban akarná azt a nyomorult csókot.
Abbahagyja a pakolászást, és lassan fordul vissza a lány felé, mert fel akarja nagyon gyorsan mérni, mennyire jött közel. Kéztávolságban lenni egy olyan verziójának Alfonsotól, aki megígérte, hogy ha közelebb jön, meg fogja csókolni, nem a legokosabb dolog, ha azt a másik személy egyáltalán nem akarja. Miközben ezen lüktet minden sejtje, próbál arra is figyelni, amit a lány összehord éppen, aztán már nem csak próbál, mert fontosakat mond, azokra meg illik odafigyelni.
Csak közben azon gondolkozik, hogy ha ő ígér valamit, az úgy szokott lenni.
- Persze, hogy az. - Válaszolja, hiszen erről beszélt szinte egész álló idő alatt a másiknak, hogy nincsenek véletlenek, és Alfonso már csak azért is akarja ezt az egészet, mert ha egyfajta erőnek a szándékossága áll az egész vergődésük hátterében, akkor azt meg akarja ismerni. Pontosan itt lenne a lehetőség, hogy lássa a következményeket a másik, csak nem él vele.
Kinyújtja a kezét, megfogja vele a másikét, és elkezdi közelebb húzni magához, ahogy megszólal.
- Kibaszott sokat beszélsz amúgy. - Jegyzi meg csendesen, amikor már a kocsin ül megint, előtte meg a lány áll, egészen közel. A barna szemeit vizsgálja, de valahogy Kira olyan lány, akiből nehéz olyan részleteket kiolvasni, amikre egyébként kíváncsi lenne, a szavaiban meg sokszor több a félrevezető tényező, mint az őszinte tény, és talán emiatt érdekli annyira, amennyire. Különben már vagy fejbe lőtte volna magát tőle, vagy belehajtott volna az óceánba.
Az egyik kezét hátravezeti a másik tarkójához, és úgy kezdi még közelebb húzni, miközben arra gondol, hogy leengedett hajjal akarja majd azt a lovaglást, biztosan.
- Nos, közelebb jöttél, én meg ígértem valamit, úgyhogy ez egy következmény. Vagy mennyire akarsz előre ugrani? - Kérdezi, de költőivé válik a kérdés hamar, ugyanis annyira közel húzza magához, hogy már nincsen tér, sem levegő, sem semmi, ami elválasztaná az ajkaikat egymástól. Olasz módon nem követel semmit csók közben, nem hirtelen, inkább mély és szenvedélyes, és kicsit kiadja magából a feszültség maradékát is, miközben ő is a következményekre gondol. Önszántából akarja, hogy gyötörjék, ez pedig nem tudja, mit jelent, hiszen ha ezt nem akarná, nem lépett volna ekkorát.
A másik keze is megtalálja a lány bőrét, nem a legóvatosabban, csak annyira, amennyire ez a csók most őt hajtja, aztán ismét csak nem hirtelen, hanem lassan, és óvatosan szakad el a lánytól, és egészen közelről keresi a szemeit. - Teljesen kiborulok tőled egyébként. - Csak nagyon jól leplezem, folytatná a mondatot, de nem teszi. Biztosan van benne egyfajta hajlam, mert önként még nem szaladt neki agyvérzésnek, de ezért a lányért hajlandó lenne kipróbálni azt is.