Alfonso úgy egy hete hallgatja az ismerőseitől, bennfentes üzlettársaitól, és a VIP tagjaitól, hogy mintha több energiája lenne mostanában, mint az évek alatt bármikor, ami valahol igaz, valahol pedig éppen az ellenkezőjét éli meg. A Kirával való, szinte semmiből jött, de annál intenzívebb kapcsolata - mert már talán az elmúlt időszak alapján bőven lehet annak nevezni - feltöltötte olyan élettel, ami egyértelműen hiányzott eddig a mindennapjaiból, viszont annyit nyomják az ágyat, hogy néha már alig érzi a tagjait, és kezdi azt gondolni, lehet, ez még sem annyira normális, mint elsőre gondolta.
Aztán mindig elkönyveli maguk között, hogy náluk ez a normális, mert ha meg is próbált valamennyi távolságot tartani a másiktól, akkor éppen Kira volt az, aki meglepte, ő pedig nem az a fajta, aki bármikor nemet mondana, mert a saját élvezeténél neki most sokkal fontosabb a másiké, és ha másért nem, akkor azért hajtotta a lányt, hogy a nevét az ajkán tudja, mert ez a mai napig olyasmi, amit nem tudna megszokni, úgy gondolja.
Az éjszaka jól telik, ahogy az elmúlt időszakban, főleg a nyári szezon miatt mindegyik, ő pedig érzi már a sejtjeiben is, hogy ha nem húz meg hamarosan egy határt, akkor az egyik tagja feladja a szolgálatot, és így is eleget hallgatja a másiktól, mennyire öreg, nem akar további eszközöket adni a kezébe ahhoz, hogy ezt soha ne is tudja befejezni. Valamiből vissza kell vennie, gondolja, ahogy a hajnali napsugarakat figyeli az átlátszó lift falán keresztül, de az nem a másik lesz, mert abból úgy érzi, sohasem lesz elég sem a testének, sem a lelkének, és még az elméjének sem, és szinte alig várja, hogy fáradtan ugyan, de megérkezzen a lányhoz a közösnek mondható lakásba, ahol ilyenkor találkozni szoktak a megbeszéltek szerint.
Alfonso megérzései nagyon jók, a jelek azonban nem jöttek sem az éjszaka folyamán, sem korábban, amikor a lány hazaért, így amikor a lift ajtaja egyenesen a túlzásnak vélt, és ezt mindennap felemlegetett lakásba nyílik, a torkát elfogja valami, amit nagyon hosszú évek óta nem érzett, és talán tett is rá ígéretet, hogy soha többet ennek nem teszi ki magát önként.
Semmi sem szokta a figyelmét elkerülni, így nem néhány lépés, amíg a konyhába ér, mert minden kiragasztott képet egyesével szed le a falról, és nézi meg őket. Néhány kép a clubból, amint megy a fogyasztás, van köztük olyan, ahol ő és az apja, nem egy verőember társaságában éppen egy méregdrága, fekete autóból száll ki, néhányon az anyja és a húgai is szerepelnek. A figyelmét a családjukról szóló, olasz cikk, meg a nápolyi maffia említése kapja el leginkább, el is olvassa, mintha szóról, szóra tudni akarná, mert így jobban tud védekezni.
Pedig a lelke tudja, hogy vége van. Az már hetekkel ezelőtt, az első együtt végigszexelt éjszaka után tudta, hogy mindegy, mit akar, csúfos véget érnek egyszer.
Minden a kezében, amikor befordul a konyhába, ahol a pultra tabletták és porok vannak kis zacskókban kirakva, szinte premierplánban, hogy megértse, mindenbe be lett avatva a másik, anélkül, hogy ő bármit is mondott volna neki.
Kira arca ezzel egyetemben azonban semmitmondó, amint szeleteli egy indokolatlanul nagy késsel a gyümölcsöket magának, és mivel nem szólal meg, Alfonso tudja, hogy neki kell mondania valamit.
- Lehet tudni esetleg, hogy ezeket honnan szerezted? - Egy, és nagyon erős tippje lenne, amit az egész átbulizott és átdolgozott éjszaka okozta fáradtság ellenére is megrakna nagy pénzekkel, de valahogy szeretné szóra bírni Kirát, aki valószínűleg felrobban, és az talán jobb is volna, mint a hallgatás, mert Alfonso sem tudja még, mi kavarog őbenne, így kurva jó volna kiabálni egy sort, hogy legalább egy részét leadja a feszültségnek, amitől mindjárt agyvérzést kap. Dühös, de nem Kirára, ezért nem akarja, hogy máris eldurranjon az agya, de mivel a tippje egy olyan olaszt takar, akit amúgy is szívesen kinyírnia a picsába, nem áll tőle messze, hogy szétverjen valamit, és erre az energiára most itt nagyon nincsen szükség.
- Látom termékbemutatót is kaptál. - Mondja már kicsit ingerültebben, ahogy ledobja a pultra a képeket, és felveszi a tablettákat, meg a porokat, de hamar megszabadul az összestől, mert minél többet használja a kezét, annál jobban ki fog akadni. Ez egy olasz vonás lehet, úgy hiszi. Lehet pontosan ezért nem fűz hozzá semmit mást egyelőre, mert azt sem ártana felmérni, hogy és hol áll most a másik a megszerzett információk fejében. Már azon is csodálkozik kissé, hogy itt találta, a fogadtatás viszont egészen Kirásra sikerült a közelgő ciklon ellenére is.

A másik némasága elég egyértelmű a számára, olyannyira, hogy nem tudna már mást beleképzelni, mint mondjuk néhány reakciójába az elején szerette volna. Kira azt akarja, hogy kezdjen el beszélni, ő pedig kiengedi magából a fáradt gőzt, mert még nem biztos benne, hogy képes lesz rá, de jelent neki ez a lány annyit, hogy legalább megpróbálja. Rengetegszer megerőszakolta már magában az olaszt annak érdekében, hogy működni tudjanak ők együtt a hálószobán kívül is, úgyhogy egy összefoglalás erejéig most is mennie kell a dolognak.
Felül az egyik bárszékre, hogy irónikusan, de megint egy konyhaszigetnyi távolság legyen közöttük, miközben a hevesen verő szíve a dühtől nem csak a torkában, de az orrában, a fülében, és mindenhol dobog, ahol csak érezni tudja, és igyekszik nem instant agyfaszt kapni, amikor a cetlin egy F betű indikálja, hogy a lottózás sem állhatna messze a férfi szerencsés, vagy éppen szerencsétlen szériájától, mert simán betippelhetné a főnyereményért akár a számokat is.
A cetlit erős öklébe markolja, és apró galacsint gyárt belőle pillanatok alatt, majd a pultra ejti, és úgy nyúl a fotókért, képekért, cikkekért, mert minden szarságért, amit annak a szarházinak volt ideje ellene összegyűjteni valami kicsinyes bosszú miatt, mintha egyelőre minden rendben lenne azon kívül, hogy fel fog ténylegesen robbanni, és ezúttal semmilyen szexuális töltetet nem tud ebbe belecsempészni. Pedig a tervei között az szerepelt, és nem... ez.
- Melyik része érdekel? - Tisztában van vele, hogy minden, de nem lehet látszólag néhány mondatban összefoglalni az egész életét, mert a maffia szó hallatán úgyis kimenekül majd a lány a világból. Ettől függetlenül ráemeli a tekintetét a másikra, gond nélkül, és keres némi választ vagy reakciót bármiben, amit a ropogtatáson kívül ki tud venni a gesztusaiból. Mikor nem kap semmit javarészt, a kezébe akad a cikk, és egy ideig nézve a sorokat, nem olvasva egy betűt sem próbálja felfogni, hogy ez most tényleg megtörténik.
- Ezzel a cikkel akarták lejáratni a családomat Nápolyban. Egy helyi lap akarta a Deluca nevet a sárba tiporni, de nem jártak sikerrel. - Először úgy tűnhet, hazudni fog, és arra kanyarítja a történetet, ahol a cikk minden szava hazugság, és amúgy sincsen semmi köze a maffiához, de felemeli, és megnézi a családtagjait az egyik fotón, amit egy bokor mögül készítettek talán, és elönti az érzés, hogy őszinteséget ígért, és az, hogy nem is tudna semmi mást adni, mert ő mindig az szokott lenni.
- Azért nem sikerült, mert a nápolyi maffia élén állunk, onnan pedig bárhová elér a keze Ginonak, ha nagyon akarja. Lepattant az egész próbálkozás rólunk, mintha sosem létezett volna, mert aki nem akarta, nem hitte el, aki meg tudta, azt nem érdekelte. - És legszívesebben vállat vonna, de nem teszi, csak figyeli megint a másik tekintetét, ahogy felemeli a saját kék szemeit, mert kimondta, amiről úgy gondolja, a másik nem akarta hallani, és látni akarja, merre akar majd szaladni, hogy megállíthassa. Nem akarja elengedni a másikat, és még nem tudja, hogy lesz ereje, amikor elkezd összepakolni perceken belül.
- Ebbe születtem, Kira. Ebben nőttem fel, ez az egész életem. Nem várom el, hogy megértsd, azt sem, hogy részt vegyél benne. - Nem kifejezetten tárgyilagos, amikor beszél, de nem tudják úgy átjárni a másik iránt érzett érzelmei a hangját, ahogy szeretné. Nem gondolja, hogy sokat segítene rajtuk, Kira sem egy érzelmes fajta, mégis, ez már nem csak a dugásról szól, ez jóval több volt már hetekkel ezelőtt is, amikor ezt a lakást szerezte maguknak.
- Csak meg akartalak tőle védeni. - Fejezi be őszintén, mert itt nem csak arról van szó, hogy Kira vele marad-e, vagy sem. A hallgatása, a lakás, az, hogyan húzta fel magát Francesco miatt, mind afelé sodorták, hogy a másikat ettől a világtól elszeparálva, de érezni tudja mindenhogy, ahogy engedi neki. Tudja, sejti, hogy ez most hogyan néz ki, és, hogy önzőnek meg hazugnak tűnhet, de egyik sem vezérelte egyetlen cselekedetében sem.

Két mondat között tart némi szünetet, amikor Kira gyomra látszólag nem igazán tudja befogadni a maffia szót, Alfonso pedig egy pillanatig megmerevedve, de kifejezéstelen arccal nézi őt, mert nem nagyon érti. Ő sohasem ismert másik életet, és nem is gondolkozott azokon a különbségeken túl sokat, amik most ennyire kiborítják a másikat; tisztában volt vele, hogy ez a vége lesz majd a kapcsolatuknak, amint kiderül, de sosem gondolta azt, hogy az ő élete annyira más lenne, miközben valójában az, amikor aktívan részt vesz a közeg folyamataiban.
Nem mozdul azonban, mert annyira már ismeri a másikat, hogy nem fog most tőle semmit elfogadni, a szavait sem, nem, hogy segítséget, úgyhogy ettől megkíméli mindkettejüket. Csak folytatja, mesél, talán tárgyilagosan, de ha mondjuk Kira mondana valamit, vagy kérdezne, amit annyira szeret - és talán már Alfonso is szereti ezt benne -, akkor tudná, hogyan kell ebbe belekezdeni, folytatni, aztán lezárni. Sosem csinált még hasonlót sem, nője is mindig a saját világából volt, de az is már elég régen.
Viszont nem jön semmi a másiktól, amire számít, semmi kötekedés, kiakadás, ami rögtön hiányozni kezd neki, és maró érzéssel tölti ez el a mellkasát, mert pontosan tudja, mit jelent. Még mielőtt Kira a szemét és az egész lényét semmibe nézve azt kérné, hadd menjen, már Alfonso tudja, hogy a másik szó nélkül fogja elhagyni a közös teret, amit kettejüknek szerzett.
Pedig itt biztonságban volt mindentől és mindenkitől. Itt mindketten egyszerűek voltak, miközben kurvára nem azok, egyikük sem.
Belészorul a döbbenettől a levegő, és tudja, hogy most azt kellene mondania, hogy a másik menjen nyugodtan, de valahonnan akad benne lélekjelentét, és egy kicsit másként fogalmaz, mert elengedni nem tudja a másikat, így legalább talán nyújt valamennyit az elkerülhetetlenen.
- Nézz rám, kérlek. - Olyan ideges, mint életében még talán soha, és már azt tervezgeti, hogyan fogja konkrétan megölni ezért az unokatestvérét, de Kirával szemben nem akar, talán nem is tud most az lenni. Nem rajta tölti ezt majd le, hiszen magának is köszönheti az egészet, de ha ezzel kezd, soha nem engedi be őt a másik. A hangja tehát nyugodtnak hat attól függetlenül is, ahogy tombol benne az egész azóta, hogy engedélyt kért a távozásra a másik, ő pedig nem fogja kötni a szavához, amikor az előbb elhányta valószínűleg a férfitől, meg az életétől magát. Ennyire még másokkal sem lenne arrogáns, nem, hogy ezzel a nővel.
Ha Kira rá tud nézni, akkor állja a pillantását, legyen benne bármi, de nem táplál ilyen jellegű reményeket, így nem szól, ha nem tudja megtenni.
- Bármikor elmehetsz.. De én szeretném, ha maradnál. - Nem hiszi, hogy erre lenne megoldás, de elég sok mindenre hajlandó lenne azért, hogy valahogy mégis legyen. Nem dob be semmilyen ötletet, mert ekkora esélyeket nem lát arra, hogy a lány képes rávenni most magát ilyesmire, ismerve őt, valószínűleg már el is vágta magát ettől a férfitől egy életre. Csak kér, hátha elér vele valamit, bármit.
- Minden éber pillanatomban olyan vagyok, amit megismertél, és az a személy kellett neked. De azon nem tudok változtatni, ahova és amibe születtem, Kira. - Annyira csendes, hogy magára sem ismer, de attól tart, ha most ennél hangosabban mondja, amit, akkor a konyhaszekrény üvege képes lenne beletörni, mert annyira éles minden, ami elhangzik. Ha Kira úgy dönt, hogy tényleg csak menni akar, mert engedélyt kapott, akkor viszont a helyén marad, biztosítva a másikat arról, hogy nem fog megőrülni, nem fogja rángatni, nem akarja majd megállítani, és tényleg mehet nyugodtan, ahogy azt az előbb elmondta.

Ha Kira nem is tudja, hogyan működik ez az olaszoknál, legalábbis a magukfajtánál, Francesco pontosan tisztában volt és van is vele. Alfonso csak úgy nem tálalhat ki egy egész szervezetet, akármennyire úgy gondolja, hogy idővel szükséges volna, de ha őszinte akar lenni, még nem látta itt az idejét. Annyit érzett, és talán jogosan, hogy ha kiderül anélkül, hogy ő nyitná ki a száját, akkor majd ez történik, és igaza is volt.
Szóval tudja, hogy mi az alapvető probléma, mégis kissé összeugranak a szemöldökei, és megfeszülnek a tagjai, amikor pszichopatának, meg önzőnek gondolja őt a másik, mikor minden volt vele az elmúlt majdnem két hónapban, csak az nem. Pszichopata tendenciái lehet, hogy vannak látszólag, de bárki, aki jobban ismeri őt a felszínnél, tudja, hogy egy vicc, amit most a másik mondott, még ha dühből is tette.
- Ezt te sem gondolod komolyan. - Válaszolja úgy mindenre, amit a lány az előbb hozzávágott, és bár meg nem nyugszik tőle, de legalább elérte, hogy megszólaljon érdemben a másik, amitől maga sem tudja, miért, és hogyan, de jobban érzi magát. A végkifejletet ez nem határozza, vagy változtatja meg, de legalább nem úgy hagyta itt, hogy ránézni is képtelen volt. Leveszi a zakóját, mert az idegtől kezd rásülni, és az ingében indul meg a másik után, aki megint menekül előle, csak most az egyetlen egyszer, talán jogosan teszi. Nem húzza ez fel kevésbé, de kezdetben még nem emeli meg a hangját, amikor megszólal.
- Tényleg azt gondolod, hogy ez így működik a szervezeten belül? - Teszi fel a költői kérdést, amire természetesen nem vár semmiféle elmés megjegyzést, mert ő akar rávilágítani arra, hol a hiba a másik elképzeléseiben.
- Hogy majd én elmondok neked mindent, mert tetszel nekem, meg dugunk? - Némi sértettség azért ott van a fogalmazásában, akkor is, ha ő itt főleg a hunyó - nem szándékosan, de azért tudja, hogy így van -, mert Kira úgy akarta mindazok után, ami történt itt hagyni, mintha semmit sem számítana.
- Erre engedélyt kell kérnem, pontosan Alvizétől egyébként, és ezt ő is tudja. Nem kaptam ilyesmit, és tudnál hibáztatni, hogy várni akartam? Pár hete van az, hogy nem esel minden szarért a torkomnak, hogy mondtam volna el már most? - A terve valahogy úgy nézett volna ki, ha valami csoda folytán nem az történik, amit éppen átélnek, hogy úgy egy év után avatja be a másikat, és ez az ő szemében nem lett volna hazugság, hiszen nem valószínű, hogy valaha szóba került volna az olasz maffia, meg az ő kapcsolata velük. A club pedig biztosított, ott mindenki az ő kezére játszik, az ottani dolgok sem derültek volna ki, és miért? Mert jobb is, ha egy nő nem tud ezekről, a saját érdekében.
- Semmi más nem voltam, csak őszinte veled. Nem vezettelek meg, csak időt akartam adni magunknak, mert ez az egész jelentett nekem kibaszottul annyit, hogy tervezzek veled. Nem kérek bocsánatot azért, mert nem úgy történtek a dolgok, ahogy szerinted kellett volna. - Kicsit lehet a végére megemeli a hangját, mert olasz, mert férfi, és mert életében először kibaszottul fél, hogy elveszíthet valamit, amikor olyan életet teremtett itt magának, hogy az soha ne történhessen meg vele ismét.

A visszakérdezése a másiknak eszébe juttatja, hogy nem tudja a részleteket, hiszen megint nem kérdezett tőle semmit, csak itt akarta hagyni őt, mint már annyiszor, és ettől mozdul benne valami, amitől folyamatosan emeli a hangját, de nem annyira, hogy az ijesztővé váljon. Nem úgy idegbeteg, ahogy lenni szokott, ez sokkal mélyebbről tör fel benne, mert a félelem ennyire volt eddig elrejtve benne, hiába gondolkodott heteken keresztül, milyen lesz majd megélni, amikor utoljára fut el előle a másik. Néha olyan az egész, mint egy lassított felvétel, és túlságosan élesen látja a lány minden mozdulatát, ahogy előtte halad, máskor meg mintha szaladna, és alig tud arra figyelni, hogy mi történik, mert önti el az agyát a szar, mint mindig, amikor kurva ideges, vagy nagyon fél.
Csak utóbbi már vagy tizenöt éve nem fordult vele elő. Tíz éve volt egy pillanat az utolsó barátnőjével, és akkor szakított, mert az ígéret szép szó, ő pedig magától nem szalad ilyen helyzetbe.
Nők után sem egyébként, de Kira kihozza belőle az összes jót, meg az összes rosszat, csak már kezdeni nem akar vele soha semmit, csak rohan, ő meg nem tudja miért, de nem tudja hagyni. Pedig ott, a bárszéken, a konyhaszigetnél ülve megígérte, hogy nem tartja vissza, és ez a belső ígéret eddig mondjuk megállja a helyét.
- Kérdezhetnél rohanás helyett, mert már párszor kiderült, hogy nincs igazad. - Mondja már sokkal ingerültebben, mert a kapcsolatuk alatt ezt volt a legnehezebb végig kezelnie; előle nem rohannak el sosem, az ő szava az utolsó, és csak akkor távoznak a jelenlétében, ha ő erre engedélyt ad az adott személynek. Ennek a lánynak megengedett mindent, amihez nincsen hozzászokva, mert azt akarta, hogy együtt legyenek, és ha a lányon múlna, már régen nem a lakásban lenne.
Viszont megígérte, hogy ha legközelebb elszalad, az lesz az utolsó. Jelenleg az sem érdekli, hogy megengedte ezt a másiknak, hiszen az ígéretének ez nem volt része.
Nem reagál, mert tudják mindketten, hogy nem dugtak eddig sem, de úgy néz ki, ez már nem különösebben számít, szóval nem is feltétlenül érti, honnan a másik sértettsége a szóhasználat végett, amikor éppen elhagyni készül az életük közösnek hitt részét, amitől mindjárt agyvérzést kap amúgy is, szóval nem szítja tovább a tüzet.
- Az, hogy Francesco szarik az öregek szabályaira, nem az én kontómra írandó, Kira. -Tör fel belőle, hiszen egész életében a becsület diktált mindent, és nem fogja elfogadni, hogy megint hozzá hasonlítja, még ha burkoltan is.
- Hogyan lesz bármiben releváns, hogy mit csinál az a senkiházi? Már azon kívül, hogy iszod a kibaszott szavait, az enyémeket meg meg sem hallod. - Nem szeret mások hátába kiabálni, de úgy néz ki, hogy Kira annyira tartja magát a menetelhez, hogy kénytelen így megmondani a ráeső részt, mert ha még valaminek el kell még hangoznia kettejük között, azt ő nem fogja magában tartogatni, és hónapokon keresztül rágódni rajtuk, amíg túlteszi magát a lányon.
A liftben úgy éri utol a lányt, hogy a testére reagál az érzékelő, és nem záródik be az ajtó, ahogy megáll pontosan a bejáratánál, hogy még mondjon valamit. Úgy fújtat, mint egy dühös bika, nem a hirtelen megtett táv miatt, hanem, mert felrobban az agya, és ha ez így marad, egyenesen Francescohoz fog menni, egy életlen késsel belezze ki azért, amit most vele, meg velük művelt.
Nyel egyet, mielőtt megszólal, és már csak az elfojtott düh és a leírhatatlan csalódottság az, ami belőle ki tud jönni, ahogy beszél.
- Megmondtam, hogy ez az utolsó, hogy elrohansz. - Az sem érdekli, ha átgondolva a dolgokat Kira esetleg hajlandó lenne átbeszélni, ami itt ma történt, mert nem tartja elképzelhetetlennek, ahogy azt sem, hogy érez iránta legalább olyan erősen, ahogy a férfi őiránta.
- Szerinted minek lett ez a kibaszott lakás? Ennyire unatkozom? Ennyire laza az időbeosztásom, hogy könnyedén egy akármilyen lányért be tudom szorítani, hogy ennyiszer lássam? Mi az, hogy nem mondtam volna el? Hetek óta azon baszom az agyam, hogy hogy csináljam. - Sziszegi, aztán találkozik a kissé ködös tekintete a másikkal, és, mielőtt kitörne a szemeiből valami olyan, amit még soha nem engedett ki onnan, nyög egyet iszonyatos dühvel és kifordul a liftből, hogy akkor menjen, ő visszatartani senkit nem fog, ha az élete múlik rajta sem. Legalább tud majd úgy tombolni meg törni-zúzni, hogy senki nem ajánlkozik fel neki, hogy aztán egy életre az agyába égve hordozza az emlékét nem csak annak a pillanatnak, de az összesnek, amit megéltek együtt.

Az összes idegszála egyszerre rezdül bele abba, ahogy Kira Francesco hősies tettét előrébb helyezi nála, mindegy, hogy milyen formában, vagy milyen okból, és ettől megy meg az agya végleg, legalábbis úgy gondolja, a másik ennél durvábbat már nem tud villantani.
A liftben azonban annyira valóságossá válik ez az egész szar, hogy képtelen tovább kezelni az indulatait, és olyan érzések törnek rá hirtelen, amikről vagy soha nem is tudta, hogy léteznek benne, vagy annyira régen volt hozzájuk szerencséje már, hogy elfelejtette őket végleg. Kérdez, mert felfoghatatlan számára, hogy Kira nem érzi, mennyi mindent ölt bele ebbe az egészbe, és ez mind azért volt, mert kibaszott fontos lett számára a másik. Mindennek eljött volna az ideje, de kirántották alóla a talajt, és ezt már nem tudja sehogy sem kezelni.
Ezért egy mondat közepén fordul ki a liftből, amibe Kira épp belekezdett.
Az egész átkozott lakást össze akarja zúzni, hogy aztán kifizesse a károkat, és soha többé még csak az épület közelébe se jöjjön; valamibe bele is kezd, repül egy váza, eldönt egy egész könyvespolcot, mert ilyenkor a törés-zúzás hatása az, ami egyedül képes megnyugtatni. Ez, vagy a másik.
A füle sajnos a korához képest még elég jó, így amikor elhangzik az aljas rohadék kifejezés a másiktól, ahogy az álló liftajtóból visszakiabál neki, akár egy bolond, Alfonso megfagy egy mozdulat közepén, egyetlen pillanatra, aztán mindenével, ami létezik benne, megindul vissza a másikhoz. Tudja, hogy nem gondolja, mert nem gondolhatja komolyan egyszerűen, amit mondott, és mielőtt elmenne, hogy ennyi maradjon meg közöttük, megszegi a magának tett ígéretét, és ezt most nem fogja megengedni neki.
Belépve hozzá két kezébe fogja az arcát, a homlokát a másikénak dönti, és még mindig fújtat, mert semmivel sem nyugodtabb, hiszen a törés-zúzás iránti vágy nem ment sehova, csak a fókusz átkerült a lányra, amiből őszintén nem tudja, mi lesz most. Sosem fogja bántani, úgyhogy ez szinte kizárt, és még csak beazonosítani sem tudja, mi tör fel a kibaszott ajkai közül, mielőtt megszólalna.
- Hallgass el. - Mondja olyan hangon, mintha még mindig kiabálni akarna, de nem tudna, vagy nem akarna a közelségre való tekintettel, az elfojtott indulatok pedig megváltoztatják a hangját.
Óvatosan lépked ki a liftből a másikkal, ahogy az érintés közöttük nem szűnik meg, a mellkasa még mindig hirtelen jár föl és le, ezért muszáj a másikhoz folyamodnia, mindegy, mennyire undorodik tőle. Az ajkaival a másik ajkai után kap, és miközben szenvedélyesen csókolja, a liftből kivezeti őt ilyen módon, és csak akkor eszmél fel valamennyire az agyát elöntött szartól, amikor az hangjelzést követően bezáródik mögöttük.
- Kibaszottul szeretlek, érted? - A hangja semmit sem változik, amikor ismét megszólal, mert egy csók itt nem old majd meg semmit, közben meg lehet, hogy ellöki magától majd a másik, amitől, ha megtörténik, csak még jobban el fog szállni az agya. Fel sem fogja, mit mondott ki, mert félig itt van, félig meg elszállt, de ettől nem lesz kevésbé őszinte.
- Szétbaszod az agyam, szóval hallgass. - Mondja tovább, és igyekszik a légzését normalizálni annyira, hogy ne akarjon azonnal felrobbanni, az agya meg még működik annyira, hogy hozzáfűzzön egyéb dolgokat is, legalábbis az a fele, ami még itt van közöttük.
- Nem akartalak elveszíteni. Most sem akarlak. El kellett volna mondanom, de soha nem láttalak volna megint. - Aztán kinyitja a szemeit, és ott csillan az a kibaszott valami, aminek léteznie sem kellene, de valószínűleg akkora ideg van most benne, amivel még sem a másik, sem ő nem találkozott soha, úgyhogy ki akar törni belőle olyan módon is, amire egy olasznak soha és semmilyen körülmények között nincsen szüksége.

Alfonso világéletében kiszámíthatatlan személyiség volt, ami a magánéletét illeti, és kizárólag az üzleti életben lehetett róla száz százalékig biztosan tudni, hogy megbízható, különben meg az adott időjárás, az, hogyan kelt fel reggel, vagy az, ki hogyan mert hozzászólni is képesek voltak meghatározni a hangulatát. Alapvetően a földön járt mindig is, de a hatalom mindenkit megrészegít, és ez alól ő sem volt kivétel. A közegben tudta a helyét, ennek megfelelően is viselkedett, de akik nem voltak rangosak körülötte, meglehet féltek tőle, meg a kilengésre hajlamos természetétől.
A lány úgy törte meg minden kis részletében, hogy észre sem vette.
De ha éppen nem ölték egymást, akkor évek óta a legnyugodtabb, legmegbízhatóbb, legkiegyensúlyozottabb énje került előtérbe az elmúlt hetekben, és ő is jobban érezte magát a bőrében, mint most, ahogy a hangja olyan visszafojtott indulatról beszél, amit még sohasem érzett. Talán nem véletlen, hogy nem kezdett komolyabban senkivel, és fel nem tudja egyébként fogni, hogy egy nála tizennyolc évvel fiatalabb lánnyal miért tett akkora kivételt, hogy a csillagokat jó, hogy nem akarta neki lehozni ilyen rövid időn belül.
Azt sem tudja, mi tud ennyire kibaszottul fájni azon, ami történik, és mi a franc tartja vissza attól, hogy mindkettőjük életét megkönnyítse, és elengedje végre a lányt, ha már annyiszor menni akart, és végre úgy tudná ezt megtenni, hogy mindkét félnek igaza van közben. Visszatartja, visszalépked vele, az ajkát követeli, de ekkor még nem fogja fel, hogy talán utoljára, csak össze meg vissza beszél, még ha őszintén is, de rendszer és talán értelem nélkül.
Talán még egy fokkal jobban elveszti a körülötte lévő valósággal a kapcsolatot, amikor Kira mozdulatai akaratossá válnak, mert őt akarja, érzi ezt az ajkain, meg azon, ahogy vetkőztetni kezdi, talán dühből, talán erős vágyból, de nagyon hirtelen, és felnyög, mert semmit sem akar ennél jobban. Olyan ez, mint a dolgozószobájában, de közben meg tök más, mert akkor nem a lányra volt mérges, hanem ő volt a menedéke az őrületből, ami néha elönti a fejét, mint most is.
Már csak egy kigombolt ing, meg az alsónadrágja van rajta, amikor hirtelen a másik feneke alá nyúl, és a derekára ültetve indul meg vele a konyhasziget felé, ahová felülteti úgy, hogy egyértelműen érezhesse rajta, mennyire vágyik rá, ahogy hozzádől, de az ajkait közben nem ereszti egyáltalán.
Ahogy azonban a nyakára csókol, hallja a hangját, és egyre jobban önti el a testét a vágyakozás, a vér pulzálása mintha most nem lenne jóleső a férfi számára, és képtelen kizárni azt a mérhetetlen dühöt és csalódottságot, amit az elmúlt egy óra kiváltott belőle. A levegőt is úgy kapkodja, ahogy eddig, nem csak vágyakozással telve, hanem kibaszott idegesen, mint egy bika, ez pedig így nem tudja miért, de nem helyes, nem jó, ahogy most semmi sem az, és lehet, hogy elromlott, de..
- Elég.. - Nyögi erőteljesen a levegőbe, amikor eltávolodik a másik bőrétől, és bár néhány pillanat erejéig egyik kezével megtámaszkodik a lány mellett a pulton, hogy a szabaddal a hajába túrjon, távolságot akar hirtelen, ezért elrugaszkodik onnan, és visszaindul a nagyszobába.
A bárpultnál úgy tölt magának egy italt, mintha a kis rituáléja soha nem is létezett volna, és azonnal le is dönti magába, ahogy az idegtől remegni kezd egy kicsit a keze, és ekkor jön rá, hogy mit mondott az előbb a másiknak. Nem az csapja arcon, hogy kimondta, hanem, hogy érzi, hogy szerelmes, és most az idegre, amit érez, ez egy olyan tűz, ami megzavarja az agyát teljes mértékben, úgy, mint még soha semmi.
Már a harmadik italt tölti, mert arra gondol, hogy ha gyorsan lerészegedik, akkor nem veszi majd észre, ahogy Kira elmegy innen, ha meg később észreveszi, akkor talán nem fogja annyira kibaszottul rosszul érinteni, és közben igyekszik levegővételekkel elmulasztani ezt az agyfaszt, ami miatt a vérnyomása még mindig kétszázas, és úgy érzi, ha egy órát üvöltene sem lenne jobb addig, amíg Francesco életét ki nem oltotta véglegesen.