Nos, elismerem itt rögtön az elején: nem vagyok könnyű eset. Az első, amit elmondhatok magamról, hogy gyakran vagyok meggondolatlan. Ennek legfőbb oka, hogy inkább hallgatok a szívemre, vagy a megérzéseimre, mint az eszemre. Ebből következik az is, hogy szókimondó vagyok. Általában ami a szívemen, az a számon. Vannak kivételek, olyan helyzeteket, amikor képes vagyok elnyomni ezt a tulajdonságomat, mert például más kedvében szeretnék járni, vagy nem akarok valakit megbántani, és inkább a nyelvemre harapok, mint hogy kimondjam, amit gondolok. Meglehetősen vakmerő is vagyok, szenvedélyes és gyakran ösztönből cselekszem, ami szerintem nem túl jól, mert már alapból is eléggé vonzom a bajt. De bárki bármit mond, nagy szívem van, szívesen hozok áldozatokat másokért, és megtennék bármit, hogy segítsek azokon, akik fontosak nekem. Oké, makacs is vagyok. Van, hogy nehezen engedek az igazamból, és egész szívesen vitatkozom veled bármiről, de ha jól tudsz érvelni, és meg tudsz győzni az igazadról, nem csak hogy beismerem, hogy tévedtem, de talán még egy sörre is meghívlak. Néha gyerekes is vagyok... gyerekesen naiv, gyerekesen ártatlan, gyerekesen játékos. Ó, imádok másokat megtréfálni, poénkodni, beszólogatni... megesik, hogy nem a megfelelő helyen és időben, mert mondjuk ha zavarba hoznak, vagy feszélyez egy helyzet, esélyes, hogy helytelen módon viccelődéssel próbálom elütni a szituáció komoly élét. Még egy ciki tulajdonság: sokszor kínomban, fájdalmamban és zavaromban is csak mosolygok, vagy nevetek, mint egy idióta. De nyugi, azért úgy 50-50%-ban képes vagyok egészen normális, átlagos emberként is viselkedni. És annyi biztos, hogy ha munkáról van szó, jól végzem a dolgomat, száz százalékban odateszem magam, és nem teketóriázok. Ha viszont megbántanak, ártanak nekem, leginkább olyan leszek, mint egy sündisznó. Duzzogok, befelé fordulok, és szúrok.

Négy éves voltam, amikor édesanyám, Meilin Cheng, elhunyt. Pontosan emlékszem arra a napra, a dalra, ami az autóban szólt, anyám hangjára, ahogy vidáman dúdolgatott, az éles zajra, és a fényre, ami viharos sebességgel közeledett bal oldalról. A kocsi többször is megpördült velünk, mire a kerekek újra talajt fogtak az árokban. Fájt a vállam és a nyakam, és féltem, nagyon féltem, de az öv szorosan tartott, és sehol nem ütöttem meg jobban magamat. Anyának viszont vérzett a feje, valószínűleg a karja is eltört, és ki tudja, milyen sérülései voltak még. Az ő oldalán csúnyán behorpadt az ajtó, de mégis az volt az első gondolata, hogy megnézze, én jól vagyok-e. Beszélni kezdett hozzám, csitítani, amikor sírni kezdtem, és elmondta, hogy nagyon-nagyon szeret. Arra kért, bármi is történjék, legyek nagyon bátor. Azok voltak az utolsó szavai.
A következő napokra viszont nem igazán emlékszem. Az egész egy nagy, homályos folt. Azt tudom, hogy pár hónapot egy otthonban töltöttem. Annyi időbe telt, míg előkerítették az apámat. Vagy amíg ő eldöntötte, hogy hajlandó magához venni. Ebben nem vagyok biztos. A szüleim nem voltak házasok, a kapcsolatot sem tartották, apa nem tudta, hogy van egy gyereke, vagy csak nem tudta biztosan. Sosem kérdeztem őt ezekről a korai dolgokról, úgyhogy csak tippelhetek. Akkoriban igazából csak sodródtam az árral. Anyám elvesztése, az árvaház, ahol sokan vettek körül, de mégis mintha egyedül lettem volna... A társaim mind azt várták, hogy valaki magukhoz vegye őket, de amikor apám eljött értem, én még nem tudtam boldog lenni. Nem éreztem semmit. Nem tudtam, mi vár rám, vagy hogy ki ez az ember, akit apának kell neveznem. Furcsa, mi mindenre vissza tudok emlékezni, pedig olyan fiatal voltam még. De a fater mellett később azért sikerült otthonra és családra lelnem. Jó dolgom volt mellette, annak ellenére is, hogy háromszor házasodott. Vagyis egyszer még előttem, nagyjából akkor váltak el, amikor én bekerültem a képbe. Nem tudom, hogy miattam történt-e. Később lett egy pótanyám, akit viszont három évvel később a rák vitt el. És végül a harmadik feleség, Esther. Jómódú családból származó ügyvéd, nagy ambíciókkal, aki végül politikust csinált apámból. Indultak a képviselő választáson, sikeresen, pár évvel később pedig a kormányzó választáson is, szintén sikerrel. Érdekes időszak volt az, megszokni azt az újfajta életet, amit mindez magával hozott. Edward Winters és a családja állandóan nagyító alatt volt ezután, amiből jó ideig nem is fogtam fel semmit, de tinédzserként fordult a helyzet. Úgy éreztem, megfullaszt ez a nyomás, és ki akartam törni belőle. Elkezdtem lázadni apám és a mostohám, valamint az ő terveik ellen. Ügyvédet akartak csinálni belőlem, vagy orvost, lehetőleg sebészt, miután kiderült, hogy jó eszem van, és fogékony vagyok a biológiai témájú tárgyakra. Én csak azért is másik szakot választottam magamnak az egyetemen, amit végül be sem fejeztem, mert helyette inkább elvégeztem egy sürgősségi szakképzést. Butaságnak tűnhet dacból dönteni a jövőm felől, de nem bántam meg. Mentőzni pontosan az, amire vágytam. Életeket menthetek, de ez közben egy kicsit másfajta felelősséget és izgalmat is jelent, a folytonos rohanás... Miénk az első pillanatok, mikor kiérünk egy pácienshez, de ez is legalább olyan fontos, mint amit az orvosok a kórházban véghez visznek. És szeretek a tűzoltósághoz tartozni, az ottani társasággal karöltve dolgozni. Néha veszélyes, de mindig is úgy éreztem, hogy erre szükségem van. Még azután is, hogy először sérültem meg az utcán, mentés közben. Egy tömegverekedés volt, amihez kihívtak bennünket, és a sok felbőszült ember nem foglalkozott igazán a kiérkező segítséggel. Magukkal sodortak engem is. A sürgősségin kötöttem ki néhány csúnya vágással. Akkor találkoztam először Adammel. Szexi doki, még szexibb mosollyal. Mondhatni első látásra levett a lábamról, de azért egy ideig tartottam magam. Mivel nem az utolsó alkalom volt, hogy össze kellett varrnia, vagy csak összefutottunk, amikor beteget vittünk be, így bőven találtunk alkalmat a flörtölésre a későbbiekben. Meg kell jegyeznem, hogy akkoriban Bronxban dolgoztam, egy zűrösebb környéken. Nem volt nehéz ott veszélyes szituációkba keveredni. Jó, be kell ismernem azt is, hogy valamiért a természetemnél fogva már alapból is vonzom a bajt. Egyszer egy lövöldözés alkalmával golyót is kaptam. De csak a vállamba, annyira nem volt vészes. Akkor Adam azzal tréfálkozott, hogy be kéne szereznem egy kevlárt, és abban dolgozni, mint a rendőrök. Aztán végre elhívott randira. Hónapokig jártunk el, és nem egész egy év után megkérte a kezemet. Szinte alig hogy kimondtuk a boldogító igent, mentés közben ismét megsérültem. Ezúttal sokkal súlyosabban. Rosszabb volt, mint valaha. Közelről kaptam a lövést, egyenest a hasamba, mert a sérült, akit el kellett volna látnunk, egy banda tagja volt, akit a másik banda likvidálni akart, és nem tetszett nekik, hogy közbeavatkoztunk. A részletek annyira talán nem is lényegesek már. Három napig voltam kómában, és még hosszú hetekig lábadoztam a kórházban. Azt hiszem, ennek ellenére mégis Adam volt az, aki ezt sokkal rosszabbul viselte. Nem is tudom, talán magasabb a fájdalomküszöböm, mint az átlagnak, vagy felpörget a veszély, és ettől kevésbé élem meg ijesztőnek a hasonló helyzeteket. De én elégedett voltam azzal, hogy élek, és hogy ő minden nap, munkán kívül, és a szabad perceiben ott ült az ágyam mellett. Ám a kedvéért, a megnyugtatására, miután rendbe jöttem, elkezdtem önvédelmet tanulni. És az az igazság, hogy utáltam. Nagyon. Sosem voltam az a tipikusan sportos alkat, de azért kitartottam, és egyre jobb lettem ebben. Aminek hála végül megszerettem, és azt hiszem, ez végül magabiztosabbá is tett. Csakhogy Adamet ez sem nyugtatta meg igazán. Miután eldöntöttük, hogy gyereket akarunk, rábeszélt, hogy hagyjam ott a munkámat. Szívtam a fogamat, de fontosabbnak tartottam a házasságomat, és azt, hogy ő nyugodt legyen, ezért végül belementem. Kezdetben annyira nem is volt vészes, főleg miután az önvédelmi központban enyém lett az egyik edző felszabadult helye. Csak félmunkaidőben foglalkoztam ezzel, ráadásul szinte ingyen, mintha csak egy kis zsebpénzért csináltam volna, de a férjem biztos állása mellett ez nem volt gond. A lényeg az volt, hogy lefoglaljam magam. Csak ahogy korábban apámék miatt a górcső alatt nem éreztem jól magam, úgy hamar kiderült, hogy az otthonülős orvosfeleség dolog sem nekem való. Azt hiszem, kezdtem befordulni, unni magam, és irritált is a helyzet. Túl sok időm volt gondolkodni, és rájönni, mennyire nem ezt akarom, nem én vagyok ez. Hogy valójában még az anyaságra sem állok készen. Mit tudhatok én arról, milyen anyának lenni? A sajátomat alig ismertem, a többiek pedig, akik utána jöttek, még így sem pótolhatták őt. Rájöttem, hogy nem magamért mentem bele ebbe sem, csakis Adamért. Szóval titokban, csak hogy egy kis időt nyerjek, amíg kitalálom, mit is szeretnék igazán, ismét fogamzásgátlót kezdtem szedni. Ő azonban egy nap megtalálta a pirulákat, és nem lehet nehéz kitalálni, hogy micsoda veszekedés lett belőle. Aznap este egy jótékonysági gálára lettünk volna hivatalosak, amire végül egyedül ment el. Szinte egész éjjel éberen vártam rá, immár lehiggadva, felkészülve, hogy bocsánatot kérjek, és megbeszéljük a dolgokat. És akkor kaptam egy e-mailt, valami idegen címről, de nem a küldő érdekelt, csak azok a képek, amiket nekem szánt. Adam egy másik nővel a gálán, félreérthetetlen helyzetben. Hát így állunk! Ő így intézi a problémákat. Mire éjjel hazaért, már nem voltam otthon. Sem a cuccaim. Még arra sem hagytam esélyt, hogy megmagyarázza, nem láttam értelmét. Nem sokkal később kézhez kaphatta a válási papírokat az elég komoly követeléseimmel együtt. Az az igazság, hogy feldúlt voltam, csalódott, összetört, és mindeközben rá kellett ébrednem, mennyire elveszítettem mindenemet az elmúlt években. Eladtam a saját lakásomat, feladtam a munkámat, önmagamat. Az ügyvédem ráébresztett, hogy elég szép összeget leakaszthatok a pasiról a válással, és akkor tetszett az ötlet. Utólag már nem is igazán érdekel, de már nem visszakozok. Büszkeségből nem. De átmenetileg beköltöztem egy barátnőmhöz, és ismét visszatértem a mentőzéshez, ezúttal Queensben. Kevésbé zűrös környék, és ezúttal tényleg próbálom kerülni a bajt, az életem most így is épp elég zavaros.