Juliana imádja a zenét, csellózik és zongorázik, a New Yorki filharmonikusok oszlopos tagja. Zárkózott, szinte csak a zenének él, nehezen engedi be embereket az életébe. Büszke a zenére, néha kicsit szétszórt, de ugyanakkor fegyelmezett is. Nem túlságosan társaságba járó nő, de azért nem zárkózik be a szobájába. Megfontolt, inkább az eszére hallgat, mint a szívére, kifinomult, kecses és igazi hölgy. Nem adja magát senkinek oda egy pillantásért, nem lehet egy szál virággal levenni a lábáról. Többre értékeli a figyelmet, udvariasságot és a hűséget. Szeretné tovább képezni magát, előrelépni a ranglétrán és a megfelelő időben majd gyerekeket is szeretne. Imádja a zene mellett a festményeket, a színházat, a természetet és tudatos környezetvédő.
Imádja a fagyit, a rózsát, a finom illatokat és a cipőket természetesen. A családjával rendszeresen tartja a kapcsolatot, unokaöccseit és húgait imádja, a testvérei pedig igazi támaszok számára. Hat éve tartó házassága hullámzó, próbál minden szempontból megfelelni DaeWon igényeinek, egyszerre próbál helytállni feleségként és művészként is. Igazi gondoskodó típus, humoros - bár ezt csak azok tudják akik igazán közel kerültek hozzá - és bár nem tölt sok időt a konyhában, remekül süt és főz. Kedvence a fekete erdő torta..
Szereti az eső illatát, a napnyugtát, az új könyv illatát.
Nem szereti a vihart, a villámlást, a hideg téli éjszakákat, a gyorsételeket.
A családja szerint Juliana egy igazi kincs, nagymamája tehetségét örökölte, bár az édesanyja gyakran aggódik, hogy túlságosan sokat foglalkozik a zenével, és keveset a házasságával. Kimondatlanul ugyan, de Julie áll legközelebb a szívéhez. Az édesapja igazi rajongója a lányának amikor csak teheti mindig jelen van a koncerteken, az első csellóját is tőle kapta.
Rövid története a családnak

Juliana története visszamenőleg a dédnagyszüleitől ered, a nagyija festő és a papija feltörekvő dzsessz énekes volt, ezzel alapították meg a jólétüket nekik és a gyerekeiknek is. 11 gyerek büszke szülei voltak, közülük 4 nem érte meg a nagykorúságát, betegségekben és balesetekben elhunytak. Ahogy az lenni szokott mindkettejük művészetét haláluk után ismerték el, Rosaline a dédnagymama festményeit gyűjtök vették meg és Oscar papija lemezeit kiadták. 
A három idősebb fiúk: Oscar, Christopher és Samuel Európába költöztek, Olaszországba, Franciaországba és Angliába, megnősültek és mindhárman zenészek lettek, dzsessz, rock and roll és klasszikus zene. A soron következő két lány Suzana és Amelia Amerikában maradt, egyikük festészetet oktatott az egyetemen, a másik orvos és kutató lett. Az ikrek közül a fiú Gordon kilógott a sorból, bankrabló lett és a börtönben halt meg, a legkisebb élő gyerek viszont, a Juliana  nagymamája Rose, nagyrabecsült professzor és csellista lett. Egy híres zenész feleségül vette és született négy gyerekük. 
A legidősebb, Anthon Floridába költözött, egyedül élt, soha nem nősült meg és autószerelő lett, ő volt Juliana kedvenc nagybácsija. A második gyerekük Margery néni harmadrangú festő lett, akiből fiatalon vált anya és egyedül nevelte gyermekét, néhány évvel ezelőtt a rák vitte el. A harmadik gyerekük Juliana anyukája, Emerencia, aki tehetségesnek bizonyult a zenélésben és a festésben is, de őt inkább a fizika vonzotta, egy kutatócsoport tagja lett, majd később fizikát oktatott az egyetemen. A család legkisebb fia, Charles tizennyolc évesen katonának vonult és soha nem tért haza. 

Juliana anyukája, még a lány születése előtt költözött New Yorkba, itt kezdte építeni a karrierjét és később itt találkozott élete szerelmével, a férjével, Joseph-el,  akivel rövid idő után egybe is keltek és három kislányuk született. Az ikrek nyolc évvel idősebbek Juliananal, mindkettőnek családja van már és gyerekei, Monika, az idősebb, balett táncos, Eva pedig színházi rendező.

A ma estére választott vörös, selyemruha anyaga kissé kellemetlenül tapad rám. A színfalak mögötti meleg, már már elviselhetetlen. Idegesen intek a sminkesnek és mutatóujjammal az orromat böködöm, jelezve, hogy oda kellene még egy kis púder. Nem fogok félig szétfolyt sminkkel kiállni a nagyközönség elé, vagy normális kinézettel vagy sehogyan. Nem mondhatom, hogy megszokottak a TV-s fellépések az életemben, nyilván interjú már készült velem, tvs szereplésem is volt, de általában egy-egy csapat taggal, soha nem egyedül. Nagy kihívás ez nekem, de meg sem fordult a fejemben, hogy nemet mondjak a felkérésre.
- Mehetünk Jules? suttog a fülembe a fejhallgatót viselő, aprócska, de zömök fiatal lány, miközben kezével mutatja az irányt. Bólintok, majd lesöpröm magamról a sminkes kezét és követem az előbb említett hölgyet a stúdió irányába. Megigazítom a ruhámat miközben a műsorvezető öblös hangon felkonferál, majd mosolyt erőltetve az arcomra lépek ki a színfalak mögül. A terem összes fénye azonnal a szemembe világít, elég nehéz úgy mosolyogni, miközben megpróbálnak megvakítani. Kell néhány hosszú másodperc amíg retináim megszokják az éles fényeket. Ez idő alatt a fotelhez sétálok, kezet rázok a bajszos férfival, majd helyet foglalok. Nem is tudom miért hittem azt, hogy itt majd hűvösebb lesz, ugyanolyan fullasztó meleg van, csak remélni tudom, hogy nem vesznek annyira közelről a kamerák, hogy mindenki láthassa a homlokamon megjelenő apró verejtékcseppeket.
- Mrs. Monroe, köszönöm, hogy eljött. Vagy szólítsam inkább Mrs. Choi-nak? összefonom ujjaimat a combomon.
- Ahogy tetszik. válaszolok kissé tömören. Kétlem, hogy a vezetéknevemnek köze van ahhoz, amiért ma este eljöttem.
- Kedves férje is jelen van ma este? a kamerák a nézőteret pásztázzák, még a közönség is szinte egyszerre pillant körbe a teremben.
- Nem, sajnos nincs, de minden bizonnyal otthonról nézi a műsort. legalábbis gondolom. Ha nem felejtette el, pedig szóltam neki a héten háromszor is. Az is lehet, hogy még mindig dolgozik. Vagy szimplán nem érdekli, hogy mit csinálok. Bármi előfordulhat. Egyre nehezebb folyamatosan mosolyognom, de minden tőlem telhetőt megteszek az ügy érdekében.
- Azt hiszem, a legtöbb jelenlévő férfitársam nevében üzenhetem Mr. Choi-nak, hogy nagyon szerencsés ember, hiszen a felesége amellett, hogy tehetséges gyönyörű is. a teremben mindenki tapsolni és helyeselni kezd, mintha csak előre begyakorolták volna. Érzem ahogyan apró pír jelenik meg az arcom mindkét oldalán. Kifejezetten szeretem ha bókolnak nekem – melyik nő nem szereti – de nem vagyok hozzászokva, hogy mindezt kihangosítva és ilyen sok szempár előtt teszik.
- Igazán köszönöm. hogy leplezzem zavaromat, mutatóujjammal apró köröket rajzolok a kézfejemre. Le kell foglalnom magam valamivel.
- Mrs. Monroe, ön a New York-i filharmonikus zenekar egyik legfiatalabb tagja, egy évvel ezelőtt kapott szerződést és azóta töretlenül kitart a zenekar mellett, néhány szóban mesélne a zenekari előtti időszakról az életében? Még mindig mosolyogva bólintok, bár az arcom már egészen elzsibbadt és kortyolok az asztalon pihenő pohár vízből mielőtt megszólalok. A meleg és az izgalom miatt teljesen kiszáradt a torkom.
- Tizennyolc évesen, ösztöndíjjal kerültem a párizsi zeneakadémiára. Azt mindig tudtam, hogy mivel szeretnék foglalkozni, már egészen kislány koromban zenész szerettem volna lenni, ahogyan Victor Hugo is mondta: A zene kifejezi, amit nem lehet elmondani és amit nem lehet elhallgatni. Szóval, már abban a percben eldöntetett, hogy belőlem zenész lesz, amikor legelőször találkoztam anya zongorájával, alig néhány évesen. Szerelem volt első látásra, ahogyan mondani szokás. Olyan szerelemé, aminek be kellett teljesednie. Több ok miatt választottam a párizsi akadémiát, egyrészt azért, mert szerettem volna elsajátítani a nyelvüket, másrészt azért, mert sokkal többet tudott nyújtani neki az ő képzésük, mint a New York-i, harmadszor pedig...a bor miatt. Őszintén, ki ivott ízletesebb bort annál, amit a franciák csinálnak? a teremben hangos nevetés harsan. Tartanom kell egy kis szünetet mielőtt folyatom.
- Szóval, miután befejeztem a tanulmányaimat egy ideig az Operett színházban zongoráztam, vagy csellóztam, de néhány hónap után rá kellett ébrednem, hogy ez nem az amire vágyom. Úgyhogy, könnyes búcsút vettem a társulattól és egy kedves barátom segítségével önálló esteket adtam, különböző bárokban, színházakban. Az egyik jótékonysági esten, amit a férjem rendezett találkoztam a filharmonikusok vezetőjével és Ő ajánlotta fel a megüresedett csellista helyét a társulatnál. nem tudom, hogy ilyen beszámolóra számítottak tőlem vagy kissé szaftosabbra, de ez az igazság, nem mondhatok mást.
- Úgy tűnik a jótékonysági rendezvények nagyon fontos részei az életének, ha jól tudom a férjét is így ismerte meg. már megint Devon a téma én pedig kezdem egyre idegesebbnek érezni magam.
- így van, az egyetem keretein belül rendeztünk jótékonysági koncertsorozatot, és akkor találkoztunk Devon-nal először. azt már kihagyom a történetből, hogy azonnal fellobbant bennem valami, és ugyanazt éreztem, amit a zene iránt is: szerelem első látásra.
- Milyen érzés ennyire fiatalon, egy ilyen nagy múltú zenekar tagjának lenni?
- Hatalmas megtiszteltetés. Éppen ezért nem is gondolkodtam sokat mielőtt elfogadtam az ajánlatot. Ugyanakkor hatalmas felelősség is. teszem még gyorsan hozzá mielőtt bárki is azt hinné, hogy zenészek élete csupa móka és kacagás.
- Amióta ön is zenekar tagja, már több mint százötven koncertjük volt, ebből közel hatvan darab Európa szerte, megnyertek egy nagyon rangos díjat, és húsz alkalommal rendeztek jótékonysági koncertet különböző alapítványoknak. Hogy bírja ezt a tempót? Nem érzi azt, hogy ez megviseli önt, a férjét vagy a házasságát? egy újabb kínos kérdés, én pedig már nem is fáradozom azon, hogy a mosolygás látszatát fenntartsam.
- Nos, a karrier áldozatokkal és lemondásokkal jár. Én szerencsés vagyok, mert a munkám a hobbim, és azért is, mert a férjem nagyon megértő és támogat. Persze, vannak súrlódások, de igyekszünk túllépni rajta. Melyik házasságban nem kívánják néha a pokolba egymást? ismét nevetésben törnek ki az emberek, én viszont legszívesebben sírva kirohannék és vissza sem néznék.
- Valószínűleg néha mindannyian erről álmodunk. nevetgél tovább még néhány pillanatig.
- Mrs. Monroe, kérem most mesélne néhány szót arról, hogy mi a célja a jelenlétének ma este? újra visszatér a mosoly az arcomra, végre arról beszélhetek, amiért valójában jöttem.
- Nos, két hét múlva egy három napos koncertsorozat veszi kezdetét, amit a súlyosan beteg kisgyerekek részére szervezünk, illetve reménykedünk abban, hogy a befolyt összegből a Presbiterian kórház gyerekrészlegére is juttatni tudunk majd. A koncertsorozatot a Filharmonikus zenekarral nyitjuk, de nagyon sok művész és művésznő jelezte, hogy szeretne részt venni az esemény. Nem lesz hiány semmiből, úgyhogy arra buzdítom a zene kedvelő nézőket, hogy bátran jelenjenek meg az eseményen, garantálni tudom, hogy mindenki megtalálja majd a neki megfelelő programot. A jegyek után befolyt összeg száz százalékban jótékonysági célokra megy. Remélem, hogy minél többen kedvet éreznek majd arra, hogy jelen legyenek az eseménysorozaton, lopjunk egy kis zenét a szívünkbe. „A nap megégethet, az étel megmérgezhet, a szavak megbélyegezhetnek, a képek megbotránkoztathatnak, de a zene nem büntethet, csak élvezetet nyújthat.” ismét tapsolni kezd a tömeg szavaimat hallva, hálásan mosolygok, jóllehet az arcukat a szemembe vakító fény miatt nem igazán látom.
- Megtenné, hogy így zárásképp játszik nekünk? mint egy varázsszóra már ott is terem mellettem egy fiatal fiú, kezében a csellómmal. Most, hogy a kezeimbe foghatom a hangszert sokkal nyugodtabbnak érzem magam, és az eddigi feszültség szinte elpárolog belőlem. Most nem érdekel semmi más csak a zene, a hangszerem csodálatos hangja.