Ezra idegei pattanásig feszültek, éppen úgy, ahogy azt terveztem, de ennek egyenes következménye, hogy előbb-utóbb magáról és az erejéről megfeledkezik, és eldurvul kicsit a játék, amit játszunk, vagy gyorsan fordít egyet rajtunk - és kurva szexinek találom magát a tényt is, hogy maradt ennyi lélekjelenléte, hogy az utóbbit tegye. Igazából mindketten megkönnyebbülünk, amikor végre bennem van, mintha ezzel a pillanattal lennénk újra teljesek. Abszurd, de így van. Tökéletesen passzolunk, még mindig, és Ezra kétségtelenül jól ismeri a testemet. Mintha tudná, mit akarok, mintha a fejemben olvasna, mintha egy hangszeren játszana, aminek már rég a mestere... minden mozdulatunk, érintésünk olyan jól összehangolt. Ajkaival nyomokat hagy a nyakamon, amit én a magam módján viszonzok neki. Felmordul, de tudom, hogy élvezi. Mégis átveszi az irányítást, felettem és a helyzet felett, és az erőfölényét kihasználva fogja le szorosan a karjaimat az ágy támlájánál. Ettől viszont mintha egy pillanatra a gerincem cseppfolyóssá válna. Ki vagyok szolgáltatva neki, amit túlságosan is élvezek, és ennek hangot is adok egy kéjes nyögéssel. Majd, hogy bizonyítsam, sosem fog igazán megtörni, többé nem, a fogaimat néhány röpke pillanat erejéig a fülcimpájába mélyesztem, amint ehhez elég közel hajol.

A gyönyör első hullámai szinte túl gyorsan érnek utol bennünket, és ugyan már nincs szükségem túl sok biztatásra, hogy eljussak a csúcsig, Ezra duruzsolása szinte átszakítja bennem a láthatatlan gátat, ami még elválasztott a céltól. A nevével az ajkaimon kéjesen vergődöm alatta az élvezettől, forró szorításommal félig tudatosan, félig öntudatlanul vonva őt magam után az extázisba. A pasi annyira kibaszott jó még mindig az ágyban, és annyira tökéletesen passzolunk. Szinte igazságtalan. Bár elég sokat változtam az utóbbi időben, és azt hiszem ő is, viszont ettől igazából csak még jobb lett minden.

- Őszintén mondom, nem emlékszem... jelenleg legalábbis képtelen vagyok felidézni, miért is nem csináljuk mi ezt gyakrabban? - teszem fel a költői kérdést néhány pillanatnyi erőtlen pihegés után. Aztán felkönyökölök, hogy lepillantva rá a szemeibe nézzek néhány zavarba ejtő másodpercig. A jelenet meghittsége, a közelségünk lehet az oka, meg az imént átélt fantasztikus orgazmus, de mély, és egyben mélyen elnyomott érzések kavarodnak fel valahol a szívem egy elzárt szegletében attól, ahogy most a tekintetét kutatom - úgyhogy inkább elvezetem róla a pillantásomat hamar a mellkasa felé. És hogy lefoglaljam magam, mutatóujjamat finoman végig is vonom a kinézett területen lefelé, majd kisebb köröket rajzolva megteszem ismét ugyanezt az utat. - Biztos a kokó tehet róla... - jegyzem meg végül könnyedén. Arról, hogy nem emlékszem. Meg hogy így elkalandoztam. És talán arról is, hogy ennyire jó volt, amit az előbb átéltünk. Visszahanyatlom mellé az ágyra.

- Mit gondolsz...? Volna kedved velem zuhanyozni? - Azt hiszem, a melegvíz most jól esne, felfrissítene, és az izmaimnak is jót tenne. Együtt persze máshogy lehetne kellemes. - Bár... azt hiszem, kezdek éhes lenni. - Teszem végül a végére. Ha jobban végiggondolom, előfordulhat, hogy nem is nagyon ettem ma még semmi igazán táplálót. Amikor így hajtom magam a balett miatt, ahogy mostanában is egy közelgő előadásunk apropóján, egyébként is megesik, hogy egy-egy (vagy több) étkezés kimarad.

Elégedett mosoly fut az említett ajkakra. Pontosan ezt akartam hallani. Ezt akartam elérni. És most képes volnék kéjesen, elégedetten dorombolni neki, de ezt még mindig nem érdemli meg. Még nem. Még egy kicsit húznom kell az agyát, kínoznom kell... de tudjuk mindketten, hogy épp úgy élvezi ezt a szenvedést, mint én. Ahogy azt is tudjuk, hogy kijár neki. Nem az a célom, hogy könyörögjön nekem, hanem hogy elérjen arra a pontra, amikor már megtenné. Amikor már bármit megtenne. És csak akkor hajolok fölé, és engedem az ajkaim közé, amikor már lüktet, és szinte remeg a kezeim között. Akkor azonban már nem fogom vissza magam, és azt sem akarom, hogy ő ezt tegye. Az álmai nője akarok lenni, a piszkos kis vágyai megvalósítója, minden, amire ma este csak vágyhat – emlékeztetni akarom rá, hogy mi mindent veszített, amikor engem „futni hagyott”. De a bosszú az egyik legédesebb fűszer, ezt az együttlétet is kiválóan megédesíti. Egyszerűen imádom, ahogy elveszíti a kontrollt, és már meg sem próbálja visszafogni magát, vagy finomkodni. A határán van annak, hogy fájdalmat okozzon nekem, ahogy erősebben a hajamba markol, és erőteljesebben előre löki a csípőjét, de ezzel is csak azt éri el, hogy még nedvesebb leszek. Azt hiszem, mindkettőnkön megkönyörül, amikor végre maga alá fordít, és egy magabiztos lökéssel belém csusszan.

- Igen! – sóhajtom szinte megkönnyebbülve, és egy pillanatig sem jut eszembe amiatt aggódni, hogy nem használunk óvszert. Igaz, szedek fogamzásgátlót, nem csak azért, mert szeretek felkészült és óvatos lenni, hanem mert jótékony hatással van a bőrömre és a hajamra is. Ennek ellenére bárki másról volna szó, ragaszkodnék a gumihoz. De Ezra más. Függetlenül attól, amik köztünk történtek, benne bízom. Sőt, el sem tudnám ezt képzelni vele máshogy. Érezni és élvezni akarom, milyen tökéletesen összeillünk... még mindig. - Hmm... - válaszolnék valamit a bókjára, de az újabb lökése következtében szavak helyett csak egy kéjes nyögés szakad fel a torkomból. És a csípőjének minden egyes újabb határozott mozgásával a forróság hullámai futnak keresztül a gerincemen, aminek hatására ívben feszülök meg alatta. Aztán megérzem az ajkát a nyakamon, ahogy megjelöl engem. Seggfej! Imádom...

Eltolom magamtól az arcát egy kicsit, hogy a szemeibe nézhessek. - Ne fogd vissza magad, szivi – suttogom, majd azonnal vissza is húzom magamhoz egy forró csókra. A körmeim közben végigszántanak a hátán, majd erősen kapaszkodom a felkarjába, szinte belé marok; nem csak az én testem őriz majd nyomokat holnap erről az estéről. - Annyira... közel vagyok... Ezra.. - sóhajtom nem sokkal később az ajkai elé a szavakat, amiket most egyáltalán nem egyszerű megformálni. Amilyen magas lángon égtünk egymásért, várható volt, hogy az első gyönyör hamar utolér majd, de remélem tudja, hogy ennyivel nem fogom ma beérni. Addig nincs vége ennek az estének, amíg a kimerültségtől el nem ájulunk.

- Ó igen? Mondd csak, szivi, mióta álmodozol ezekről az ajkakról? - érintem meg a mutatóujjammal finoman, majd nedvesítem meg őket újra, egyrészt mert tényleg beindít ez az egész helyzet, hogy ennyire vágyik rám. Beindít minden kis mocskos dolog, ami köztünk van, és szeretném tagadni, de magam előtt nem fogom, hogy én is kicseszettül régóta vágyom rá. Másrészt örömmel ingerelem tovább, fokozom tovább a helyzetet, feszítem nála tovább a húrt. Ha már lúd, legyen kövér, vagy mi. A lényeg, hogy már itt vagyunk, belevágtunk, nem fogok visszakozni, szóval ha már csináljuk, piszkosul élvezzük is ki rendesen minden pillanatát.

Ezra egy rohadék, ez tény. Egy szemét alak, akivel szóba sem kéne állnom. Mondjuk most sem igazán beszélgetni akarunk, szóval... De igazából – neki hála – már én is tudok nagyon szemét lenni. Amúgy meg ő pont olyan rohadék, amit még tudok kezelni. És akarok is.

- És most leszek csak igazán dögös... - felelem, mint egy figyelmeztetésképpen, ahogy közelebb sétálok, majd lassan fölé helyezkedek az ágyon, a csípője két oldalára térdelve. Egy újabb, ám igencsak rövid csók után apró csókokkal borítom a nyakát, a mellkasát is, és haladok fokozatosan lefelé, keresztül a kockás hasán. Azok a kibaszott kockák. Kicsit megőrülök értük. Egyre lassabban, egyre kínzóbb tempóban haladok tovább, majd felegyenesedem annyira, hogy le tudjam húzni róla a nadrágját, meg az alsóját. És jól tudom, mennyire élvezi a mocsok, hogy én teszem ezt meg neki. És nem igazán tudom megállni, hogy ne töröljem le egy kissé az önelégültséget a képéről.

- Most kellene rábírjalak, hogy könyörögj nekem, nem igaz? - futtatom az ujjaimat finoman a férfiassága köré, majd lassan mozgatni kezdem rajta felé és le a kezem, a nyelvemmel épp csak megérintve a végét. A szemeimben huncut fénnyel pillanatok fel rá. Ó igen, biztos vagyok benne, hogy ezen a ponton már meg is tenné, ha azt akarnám. Nem kéne sokáig ingerelnem ahhoz, hogy azt tegye, amit akarok. De nem fogom tovább húzni az időt, mert jobban vágyom arra, hogy lássam elgyengülni, elveszni a gyönyörtől, amit okozok neki, érezzem megremegni a karjaim között, érezni a hatalmamat felette. Szóval végül egy könnyed mozdulattal hátra dobom a hajam, hogy ne akadályozzon, aztán fokozatosan engedem egyre mélyebbre az ajkaim közé, miközben a nyelvemmel kényeztetem, és ahogy a dolog egyre intenzívebbé válik, gondolom végre megkapja azt, amiről eddig csak álmodozhatott.

Hála az égnek, megérkezünk, mielőtt olyat tennénk, ami nem egy taxi hátsó ülésére való. Bár New Yorkban a legtöbb taxi hátsó ülése valószínűleg már sok hasonlót vagy rosszabbat is látott, de az én pucér seggemet még nem, és ha nem muszáj, nem is tervezem továbbra sem itt mutogatni. A türelmünk véges ugyan, de azért valahogy csak kihúzzuk a lakásig Ezrával, mielőtt ténylegesen egymásnak esnénk. És még egy-egy italt is sikerül legurítanunk. Nem mintha a felszívott kokó után erre még túl nagy szükségünk volna, de attól még jól esik.

Ám ahogy a poharak alja a pulton koccan mellettem, máris úgy igazán felforrósodik a hangulat. Szenvedélyes csókunk után Ezra veszi át az irányítást, és bármennyire is imádom az orránál fogva vezetni, húzni az agyát, nagyon be tud vele indítani, amikor ilyen határozottá válik. Készségesen dőlök hátra a pulton, ahogy hátratol, és egy csepp ellenkezés nélkül nyitom szét neki a lábaimat, hogy kényelmesen közéjük léphessen, aztán csak élvezem a kényeztető útját lefelé a hasamon... egészen addig, amíg meg nem torpan, és a folytatásért cserébe azt várja, hogy könyörögjek neki. Nem az a típus vagyok, aki ezt bárkinek könnyen megtenné, és valójában ez sem az a helyzet, amikor egyszerűen csak megadom, amit kér. Előbb biztosra megyek, hogy eléggé az agyára menjek ahhoz, hogy végül ne az ajkaimat elhagyó kérlelő szavak jelentsék a lényeget. Ajkaim szélei aprót rándulnak felfelé az elégedettségtől a sötétedő tekintetét látva, majd mielőtt bármi mást mondanék, esetleg további könyörgésre kellene rászánnom magamat, végre megadja, amire vágyom. És meg kell hagyni, kibaszott jól csinálja, aminek a magam módján hangot is adok. Ezen szent pillanatban nem is értem, mi a francért nem engedek neki gyakrabban? Kicseszett idióta vagyok. Hangosan, elégedetten felnyögök, amikor a kezemet félresöpörve a mellemre markol, majd további percekig csak élvezem, ahogy a nyelvével játszik rajtam. Ám aztán, amint egy kicsit megkegyelmez nekem, és félbehagyja az édes kínzását, úgy döntök, lassan ideje lesz ezt a bulit áthelyezni máshová, hisz nem csak egy gyors megkönnyebbülést szeretnék a konyhapulton.

Talpra csusszanok, majd a kezét fogva a szobám irányába vezetem. Amikor elérjük azt, és az ajtó becsukódik mögöttünk, azonnal felé fordulok, hogy megcsókoljam, és közben már kezdem is lefejteni róla a nadrágját. - Úgy emlékszem, azt mondtad a klubban, hogy van nálad valami, amit a számba vehetek, és elszopogathatok... - suttogom a csókunkba incselkedve és apró mosollyal. Majd kicsit hátrébb lépek tőle, és miután kibontottam a nadrágja elejét, a tekintetemben pimasz fénnyel felpillantva rá picit megnyalom az alsó ajkam. Azt hiszem, most lehetne azt mondani, hogy vigyázz, mit kívánsz. Remélem, ügyes nagyfiú lesz, és nem durran el két másodperc alatt. Egy erősebbet taszítva rajta az ágyam felé lököm. De mielőtt közelebb lépnék hozzá, még megszabadulok a fenn maradt ruhadarabjaimtól. Először a melltartóm kapcsáért nyúlok hátra, hogy aztán lassan leereszthessem magamról, aztán a szoknyám oldalát cipzározom ki, és dobom a földre.

Nem igazán kell noszogatnunk egymást kifelé a bárból, vagy befelé a kocsiba. Megyünk lelkesen anélkül is, és végig úgy egymásra vagyunk tapadva, mintha az első alkalom izgalma hajtana bennünket – bár az tény, hogy hónapokon át sikeresen távol tartottuk magunkat egymástól. Pontosabban én őt magamtól. De ezekben a pillanatokban nem is tudom felidézni, hogy miért tettem, miért nem engedtem neki hamarabb. Ha a kapcsolatunk nem is volt tökéletes, és pocsék is volt a vége, ebben az egy dologban legalább tényleg mindig megértettük egymást, szóval... Jah, igazából tudom, büntetni akartam őt, ezzel csak az a baj, hogy közben magamat is büntetem. És ez szívás. Persze a szakításunkkal szabad lettem én is mindenki más, és mindenféle új dolgok felé, ám... abban az egyben igaza volt Ezrának korábban, hogy nem egyszerű olyat találni, aki valóban ki is tud elégíteni, aki megadja, amire vágyom. Főleg a mi korosztályunkból. A kamaszsrácok többsége töketlen idióta. Ezra viszont... hát ismerjük el, bőven elég tapasztalata van ahhoz, hogy bármikor könnyen ráérezzen, mit is akarok éppen, vagy mire is volna szükségem.

A sofőrünk kukkolása láthatóan egyikünket sem zavarja, nem tartja vissza abban, hogy élvezzük egymás társaságát a hátsó ülésen. Sőt, így talán még egy kicsit pikánsabb is a helyzet, mindenesetre szerencsére egyikünk kedvét sem veszi el a végtelennek tűnő kocsikázás a városon át. Azért nyilván nem fogunk egymásnak esni itt helyben - akkor már akár az exem kocsijában is csinálhattuk volna – de amíg az ismerős környékre nem érünk, addig is szeretném Ezrát a lehető legközelebb érezni magamhoz. Ezért is igyekszem úgy helyezkedni, hogy minél jobban hozzám férjen, miközben az én kezeim is lehető legmódszeresebben újra feltérképezik a kosarazástól és edzésektől feszes alakját.

Épp finoman simítok felfelé a combja belső felén, amikor a sofőr jelez, hogy megérkeztünk. Ezra fizet, aztán már indulunk is tovább. Szinte csak addig kell önuralmat gyakorolnunk, amíg az épület fancy előterén átvágunk, hisz a liftben már újra egyedül maradunk, onnan pedig már csak néhány lépés a lakás bejárata. Majdnem szó szerint is fellélegzem, amikor végre megérkezünk. Hála az égnek, anyám nincs itthon, talán egész éjjel haza sem jön, ha jól sikerül a randija... Az én éjszakám viszont már biztosan jó lesz, ez nem kérdéses. Mostanra abszolút meg is feledkeztem a táncórák után maradt minden fájdalomról; Ezra kis ajándékcsomagja és a jelenléte, közelsége együttesen igazán hatásosak. Ennek ellenére én azért nem bánnék még egy italt, úgyhogy amint sikerül leszakadnom róla, és kibújni egy-két feleslegessé vált ruhadarabból, a konyha felé indulok, majd Alexa zenei közreműködésének hála konkrétan egy kecses piruettel érkezem a hűtő elé a vodkát begyűjteni. Tölteni azonban már nem marad esélyem. Az arcomon egy szórakozott félmosollyal figyelem, ahogy Ezra már otthonoson kiszolgálja magát, illetve magunkat, és gyakorlott mozdulatokkal poharakat vesz elő.

Átkarolom a nyakát, amikor közelebb von magához, aztán felhelyez a pultra. A hajába túrok, majd a tincseibe markolva finoman húzom hátrébb a fejét, hogy megcsókoljam, amíg ő feljebb tolja a szoknyámat a combomon. Aztán élvezettel nyögök fel, mikor a kezét a nyakamra csúsztatva dönt hanyatt. Most kezd igazán izgalmas lenni a helyzet... kezdene, hogy ha az exem nem lenne egy mocsok dög. A szemöldökömet enyhén felvonva könyökölök fel, hogy a szemeibe nézhessek. - Hmm... Azt nagyon élveznéd, nem igaz? - Hogy a hosszú hónapok óta tartó kínzása után most én kérleljem őt, könyörögjek folytatásért, és ő legyen nyeregben. - Rendben... - Igazából nem is esik annyira nehezemre kicsit átadni neki a gyeplőt. Legalább annyira imádom, amikor ő irányít, mint mikor én rángathatom őt dróton. Hát legyen így!

Óvatosan beharapom az alsó ajkam, majd tekintetemet Ezra arcára függesztem, és egyik kezemmel finoman simítva végigjárom azt az utat a hasamon, amin az imént ő indult el. Onnan pedig tovább haladnak az ujjaim lefelé, az egyik combom irányába. Aztán irányt váltva annak belsején kezdem felfelé csúsztatni az ujjaimat, kicsit lassítva a tempón, de végül nem simítok fel a lábaim közé, inkább a szoknyámat igazítom még feljebb, így az mostanra szinte övként csavarodik a csípőm köré. - Kérlek, Ezra... Kérlek, folytasd... - dőlök vissza teljesen a pultra, és a kezemet ezúttal az egyik mellemre simítom, majd finoman meg is markolom.

A kissé kegyetlen játszadozásunk minden egyes pillanattal egyre veszélyesebbé válik. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy egyenesen arányosan halad egy olyan irányba, amerre ma eredetileg nagyon nem akartam volna menni, de mostanra egyre kevésbé bánnám, ha ott kötnénk ki, ahol valószínűleg fogunk. Magam előtt sosem tagadtam – hogyan is tehetném, hisz magamat becsapni úgysem tudom – hogy még mindig vonzódom Ezrához. Nagyon. Ám olyan mélyen megbántott, és bizalmatlanná tett felé és mindenki más felé is, hogy nem dőlök be könnyen neki, és általában képes vagyok tartani magamat vele szemben, akármilyen mélységeket vagy magasságokat is jár be az, ahogy egymást provokáljuk. De ma estére elmosódtak a határok, egyre kevésbé tudom felidézni, hogy miért is akarok tőle távol maradni.  

A karjai között, ajkaival az ajkaimon, ahogy testem a zenére mozdul, simul az övére, miközben a keze a fenekemen van, már nem sok mindennek van jelentősége kettőnkön kívül. Tenyere aztán tarkómra kap, és nem enged elhátrálni. További csókot követel, bennem pedig már egy cseppnyi ellenkezés sem maradt, úgy érzem. Már a pimasz kérdésére sem tiltakozom, legalábbis nem úgy, ahogy kellene, ahogy máskor tenném. Csak a helyszín miatt elégedetlenkedem, és nem amiatt, amit tenni készülünk. Hisz ha már megtesszük, adjuk meg a módját. Ne gyorsan, kapkodva, valahol a mocsokban, mert akkor reggelre egész biztosan megbánom, és az eddigieknél is jobban fogom utálni őt is, meg magamat is. Persze hamar megnyugtat, hogy ez neki nem jelent gondot, és ki fog tartani a lakásig. - Helyes! – Szinte csak lehelem a szót, mert közben már tenyerét a kézfejemre simítja, kisebb nyomást gyakorolva a kezemre, hogy határozottabban érezhessem, mit is tartogat a számomra.

És aztán már terel is kifelé, karja a derekamon irányít keresztül a tömegen, fél kézzel ubert rendelve a telefonján. Először az én karom is átkarolja őt, majd ahogy haladunk kifelé, lejjebb siklik a fenekére. Elérjük a kijáratot, és egy elégedett mosollyal lépek előre, ki a szabad ég alá. Szerencsére a fuvarunkra nem kell sokat várnunk, és tulajdonképpen addig sem unatkozunk. Fenntartjuk a tüzet, ahogy útközben az autó hátsó ülésén is. Ezra keze a combomon, ajkai a nyakamon... fejemet kicsit oldalra döntöm, hogy teret engedjek neki, és közben úgy helyezkedem, hogy a tenyere feljebb tudjon siklani a fenekem felé. Az én ujjaim közben a hajába túrnak a tarkóján, majd lassan lefelé indulnak a nyakán át a mellkasára... Épp kicsit hátrébb hajolok, és hüvelykujjamat végigfuttatom Ezra ajkain, amikor észreveszem, hogy a pasas volán mögött bennünket figyel a visszapillantóból. Egy pillantással jelzem ezt Ezra felé, aztán elmosolyodom, és zavartalanul, szenvedélyesen megcsókolom őt. Vajon jár némi kedvezménnyel, ha szolgáltatunk egy kis műsort a sofőrünknek? Nem mintha érdekelne, hogy mennyibe fáj a fuvar. Csak érjünk már oda!

Valójában épp mire panaszkodni kezdhetnék, hogy túl hosszú az út, már fel is ismerem a minden nap látott környéket. Megérkeztünk. Amíg átsétálunk az épület előterén a liftekhez, igyekszem civilizáltnak tűnni az exem oldalán, de ahogy becsukódik mögöttünk a liftajtó, hátamat a lift hátsó falának vetem, és a pólójánál fogva húzom is magammal őt is egy újabb csókra. Szerencsére a felfelé út jóval rövidebb, mint amit a kocsiban kellett töltenünk. És amint belépünk a lakásba, illetve felkattintom a világítást, és a lábammal belököm az ajtót, már taszítom is Ezrát háttal a legközelebbi falnak. Ezúttal az ajkai helyett a nyakát csókolom, a tenyerem pedig a pólója alá csusszan a hasán. - Hmmmm... - sóhajtok elégedetten. Mindig imádtam ezeket a kockákat. Mégis elhátrálok tőle néhány pillanat múlva, és egyenként kibújok a csizmáimból. Aztán a felsőmből is, ami alatt már csak egy fekete, csipkés melltartó van. - Kérsz valamit inni? - kérdezem, miközben tovább hátrálok, tekintetemben sunyi csillogással figyelve Ezrát. - Szerintem még van a hűtőben anyám áfonyás vodkájából. - Indulok is meg a konyha felé. - Alexa, indíts nekünk valami szexi zenét! - beszélek a lakáshoz is útközben. A következő pillanatban pedig a Heat Waves akkordjai töltik be körülöttünk a teret. - Egész jó ízlése van a csajnak – jegyzem meg már a vodkás üveggel a kezemben.

Már csak a szemeimet forgatom. Naná, nem kétlem, hogy ő mindig megkapja, amit akar. Sőt, valószínűleg egyedül épp a kihívás hiányzik az életéből, mert egyébként a legtöbb lány esetében pontosan tudja, hogyan érhet könnyen és gyorsan célba. Ha meg nem olyan az adott csaj, nyilvánvalóan nem is teper feleslegesen. Talán pont emiatt, a hiányzó kihívás miatt függött így rám az utóbbi időben. Mert ami köztünk van, az a legkevésbé sem könnyű és még véletlenül sem gyors. Persze lehet esetenként úgy érezheti, hogy egy örökké elérhetetlen délibábot kerget, de közben mégis mintha lenne közöttünk egy kimondatlan ígéret valamire, valami igazán fantasztikusra, amiért talán mégis érdemes tovább küzdeni vagy épp türelmesnek lenni. Valójában ez velem is így van. Mióta merészebb lettem, sokkal egyszerűbben megkaphatom, amit akarok, plusz ismerem már a saját testemet is annyira, hogy tudjam, mit és hogyan csináljak, hogy jó legyen, de csak kevesen tudják biztosítani azt az izgalmat, amire időnként szintén szükségem lenne. Amit. sokszor úgy tűnik, csak ő adhatna meg...

Ennek ellenére, vagy épp emiatt, sem adom meg magamat neki. Vannak pillanatok, amikor én sem tudom igazán mit akarok, azt leszámítva, hogy levezetném rajta az iránta érzett negatív érzéseimet. Meg olykor minden más érzést is, ami a napok és hetek során felgyülemlik bennem. Ő megérdemli, nekem meg így éppen jól jön. Az más kérdés, hogy ma este fokozatosan őrjít meg engem is az egyre erőteljesebb, határozottabb reakcióival, és mossa el a határaimat azt illetően, hogy mit tennék meg vele, és mit nem. Na meg nyilván az sem segít tisztán látni, hogy a kokain is elkezd munkálkodni a szervezetemben. Azt hiszem, ezen a ponton már csak teszem, ami éppen jól esik, a gondolkodásnak pedig egyre kevesebb szerep jut.

Lehet, sajnálnom kellene a srácot, akit minden további nélkül lekoptatok, de ő a legkevésbé sem érdekel. Eddig sem érdekelt, csak átmeneti időtöltést jelentett. Ezrához viszont egyre lelkesebben simulok hozzá, először háttal neki, aztán szembe fordulva vele. Végül is sokféle módja lehet annak, hogy ledolgozzam rajta a frusztrációmat, a balett közben szerzett sérülések fájdalmát, vagy az iránta érzett megvetésemet. Ebben a pillanatban egy csók tökéletes módszernek tűnik ehhez, bár ez is akkor válik csak igazán élvezetessé, amikor az egyik keze lejjebb csúszik a derekamról, a másik pedig felsiklik a tarkómra, amint elhúzódnék tőle, és nem ereszt. Nem tagadom, nagyon bejön a határozottsága, és önkéntelenül nyögök az ajkai közé. Kezdem egyre inkább elveszíteni a kontrollt, már fogalmam sincs, hol húzódnak azok a bizonyos határok, vagy hogy egyáltalán kellene-e még nekem azokkal foglalkoznom. Hiszen... miért is kellene megfosztanom magamat valamitől, amit én is akarok?

Ezra kérdését hallva a tekintetem néhány pillanatra megtelik tűzzel, de aztán mégis lemondóan csóválom meg egy picit a fejem. - Megmondtam, szivi, én nem az vagyok, akit elkaphatsz egy gyors numerára... pláne nem egy mocskos mosdóban – fintorodom el, de továbbra sem húzódom hátrébb tőle egyetlen centit sem. - A kocsiddal amúgy semmi bajom, sőt... de... Nem azért húztalak így fel, hogy lerendezz néhány perc alatt a hátsó ülésen. A helyes kérdés úgy hangzik: nálad vagy nálam? - húzódik szemtelen mosoly az ajkaimra. - Nálunk például most épp üres a lakás... - Mert anyám kicsípte magát, aztán közölte, hogy üzleti találkozója lesz, ami elhúzódhat, és későn jön, ne várjam haza. És nem tudom, melyik tényező bosszant jobban, hogy hülyének néz, vagy hogy nem egész fél évvel apám halála után már randizgat, de jelenleg inkább nem is akarok ezzel foglalkozni. - Mit gondolsz, nagyfiú, kitartasz addig, amíg megérkezünk? - csúsztatom be az egyik kezemet kettőnk közé, majd finoman rásimítok a nadrágra elejére, aztán az alsó ajkamba harapok. - Mert akkor a helyedben máris hívnék nekünk egy ubert... - A vezetéshez már egyikünk feje sem elég tiszta, az egyszer biztos.

- Igazán? - vonom össze a szemöldököm egy csipetnyi meglepettséggel, miközben a tekintetem azt üzeni, hogy én ezzel nem biztos, hogy egyetértek. - Nekem erről eddig senki sem szólt. Most nekem is el kellene kezdenem aggódni, hogy a kalandocskáid elég kielégítőek-e? - görbülnek felfelé az ajkaim, majd magam is felnevetek. Nyilván más sem hiányozik már az életemből, mint azt lesni, hogy kikkel fekszik össze.  

Ezra egy mocsok rohadék. Mindig is az volt, csak ezt nem mindig voltam hajlandó tudomásul venni. Tavaly még elég ártatlan voltam ahhoz, hogy ne tudjam rögtön a legrosszabbat feltételezni másokról, hogy keressem és higgyem a jót. Persze ő is adta a jófiút akkoriban még. De mára már teljesen más a helyzet, mindkettőnkkel. A szemellenző lekerült, már meg sem próbálom mentegetni vagy elnézni neki a szarságait. Nincs rá okom. Haragudni rá, és ebbe kapaszkodva tartani vele a megfelelő távolságot viszont annál inkább. Elég volt egyszer pofára esni, soha többé nem fogom hagyni, hogy bárki úgy bánjon velem. Az ellenkező oldalon állni annál szórakoztatóbb... és biztonságosabb. Nem minden tekintetben, de legalább a szívemet már nem törheti össze senki.

Be kell ismernem, imádom a játékainkat. Akkor is, ha ott a kockázat, hogy közben magamat is megégethetem. Ennyit megér. Amúgy meg... természetesen egyikünknek sincsenek illúziói azt illetően, hogy ha egyszer át is lépnénk a határt, és engednénk a kísértésnek, a felállás kettőnkkel akkor sem fog változni. Az csupán egy egyszeri megkönnyebbülést szolgálna... bár eszem ágában sincs csak úgy megadni ezt a megkönnyebbülést Ezrának. Ahhoz előbb bűnhődnie kell. Sokat. És meggyőződésem, hogy ezzel valahol ő is tisztában van. Vagy csak épp annyira élvezi ezt a játszadozást, mint én... máskülönben aligha hagyná. Mármint... igyekszem én a bűvkörömbe zárni, vagy mondhatnánk úgy is, könyörtelenül elkaptam a tökeit, és nem eresztem... De ismerjük el, ha valóban igazán elege lenne belőlem, meg ebből az édes szenvedésből, amit egymásnak okozunk, már rég hagyott volna a picsába. Néha azért elgondolkodom, vajon tisztában van vele, hogy mennyire a hatása alá tud keríteni még mindig ő is engemet? Mondjuk épp elég öntelt, nagyképű seggfej ahhoz, hogy tisztában legyen vele, nincs lány, akit hidegen hagyna a megjelenése. De azért sejtheti azt is, hogy ennyi azért ellenem már kevés, én már nem dőlök be annyira könnyedén neki.

Igazán elégedett vagyok, amikor utánam jön, és megállít. Reméltem, hogy megteszi, de azért nem voltam teljesen meggyőződve róla, hogy így lesz. Fel voltam készülve arra is, hogy nélküle kell majd boldogulnom ma este. Annál is inkább tetszik, hogy nem így lett. És nem vagyok rest tovább puhítani őt. Vagy inkább keményíteni? Nem mintha ezen a téren volna még hová fejlődnie. Az érzéseim alapján már valóban nagyon is készen állna akár itt helyben bizonyítani, és az ajkaimra varázsolni a nevét egy sikoly formájában, éppen úgy, ahogy a fenyegetésében hangzott, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy az elképzelését egyáltalán nem találom izgatónak. Sőt! A szinte állatias nyögését hallva azonnal végigfut a gerincemen a forróság, és nagyon nehezen állom meg, hogy ne vessem rá magamat itt és most. De hát mindketten tudjuk, hogy elsősorban valami mást akarok most tőle. És csak akkor nyugszom meg kicsit, amikor a tasakot a csizmám szárába csúsztatja. Ebben a pillanatban ez olyan érzés, mintha győznék, mintha feladná, megadná magát nekem, aláírná, hogy hatalmam van felette, hogy velem szemben úgysincs esélye, megtörik az akaratom előtt, és élvezhetném ennek mámorát, de ehelyett kedvem támad a kedvére tenni egy picit. Bár a következő húzásom, amikor a fehérneműmet a zsebébe csúsztatom, nem csak erre szolgál, hanem egyben biztosítom azt is, hogy a figyelme felém továbbra se lankadjon.  

Valójában az enyém sem lankad, hisz elvegyülök a táncolók között, de a tekintetem folyamatosan az övét keresi. Egy időre eltűnik ugyan a szemem elől, de ez nem veszi kedvemet, végül is már akad társaságom, és a kokain, ami nem rég a szervezetembe került, és fokozatosan terjed szét a véremben, egyébként sem hagyná, hogy bármilyen tekintetben csüggedni kezdjek. Átkarolom a srác nyakát, aki időközben rám akaszkodott, amit ő talán keringőre való felhívásnak tekint majd, de, bár egész vonzó példány, igazából számomra legfeljebb csak átmeneti szórakozást jelenthet.

Aztán kezében italokkal Ezra újra előkerül. Mosolyogva, apró biccentéssel veszem át a nekem szánt poharat, majd gyorsan ki is ürítem, és azzal a lendülettel meg is szabadulok tőle. A következő pillanatban pedig háttal Ezra mellkasának ütközöm, ahogy magához ránt, elválasztva eddigi táncpartneremtől. Amikor lepattintja helyettem az idegen srácot, csak még utoljára rákacsintok, majd pápát intek neki a kezemmel. Aztán újra felveszem a zene ritmusát a táncommal, fenekemet eszerint mozgatva, simítva Ezra csípőjéhez. Ám mielőtt túlságosan beleélhetné magát, szembe fordulok vele, és átkarolom a nyakát. - Ühüm, határozottan jobb... - bólintok. Sokkal könnyebbnek érzem magam, a fájdalom is elmúlt már, kezdem igazán élvezni az estét... Ezra viszont sajnos épp olyan szexi dög, mint eddig. - Csak hogy tisztázzuk: még mindig utállak! - jelentem ki, mielőtt átszelve a fennmaradt távolságot megcsókolnám... csak röviden, de forrón, majd miközben hátrébb húzódom tőle, a fogaimat egy pillanatra – épp hogy csak nem fájdalmasan – az alsó ajkába mélyesztem.  

Felvont szemöldökkel pillantok ismét a haverja felé. - Hmm... értékelem, hogy ennyire a szíveden viseled, hogy kellően kielégítenek-e. - Nyilván nem így van, legfeljebb akkor érdekelné ez a téma, ha ő tehetné meg nekem ezt a szívességet, de akkor sem tudom teljesen szó nélkül hagyni, mennyire foglalkoztatja őt ez a kérdés. Mintha nem lenne neki amúgy tök mindegy, hogy kinek a társaságát keresem.

Szemtelen szavaira csak sunyin elmosolyodom. Volt idő, amikor talán felháborodtam volna az efféle megjegyzéseken, az érzékeny és ártatlan lelkem sértőnek találta volna, nem tolerálta volna. Ám most, amellett hogy enyhén szórakoztat is ezekkel a beszólogatásokkal, elismerem, meg is érdemlem őket. Plusz a legkevésbé sem bánom, hogy szívesen látna különböző helyzetekben... végül is pontosan ez a célom. Hogy ne tudjon kiverni a fejéből. Hogy akarjon, hogy próbálkozzon, hogy annyira megőrüljön értem, hogy hajlandó legyen bevetni bármilyen mocskos módszert annak érdekében, hogy célba érjen, még akkor is, ha szinte bárkit megkaphat jóval kevesebb erőfeszítés árán is; akkor is, ha tudja, hogy én azonban valószínűleg nem fogom beadni neki a derekam. Valószínűleg. Mert a lehetőség tulajdonképpen mindig ott van... csak talán nem éppen akkor, nem épp úgy, és hangsúlyosan nem annyira egyszerűen, mint ő képzeli, vagy szeretné. Már nem az vagyok, aki tavaly voltam, amikor együtt voltunk, már nem olyan dolgokra vágyom, és nem azt tudnám neki nyújtani, amit már ismer, amit már megkaphatott tőlem, és azt akarom, hogy ezt tudja. És ez a gondolat kikészítse.

- Meglesz, el fogok beszélgetni a fejével. Megint – teszem hozzá az utolsó szót kicsit halkabban, egy sóhajjal. Mintha nem lenne amúgy elég bajom, még Shawn hisztijével is foglalkozhatok. Évek óta együtt táncolunk, ismerhetne már annyira, hogy tudja, ezzel a szarkeveréssel nem megy semmire, legfeljebb jól felhúz vele.

Persze a balett partnerem felemlegetése csak egy rövid kitérőt jelent, egy kisebb levegővételnyi szünetet a játszadozásainkban. Ezra talán nincs ezzel teljesen tisztában, de miközben húzom az agyát, ő pedig erre méltó módon reagál is, az engem is ki tud készíteni, és nagyon is hatással van rám. Csak épp a haragom felé épp elég erős ahhoz, hogy erőt tudjak meríteni belőle, és képes legyek akkor is dacolni vele, ha a testem valami nagyon mást szeretne. Valójában ez vezet akkor is, amikor felállok, hogy odébb álljak, miközben a tekintetében ott az ígéret azzal kapcsolatban, hogy mi mindent tenne velem, és a fülemben még mindig ott csengenek a már-már könyörgő szavai.  

Valóban határozott céllal indulok a lépcső felé, ám a legkevésbé sem bánom, hogy megállít, ahogy azt sem, hogy magas alakjával elzár előlem minden menekülési utat. Persze az, hogy sarokba szorít, vagy hogy nekem ígéri végre azt, amiért jöttem, még nem jelenti azt, hogy nála az irányítás, vagy hogy ne tudnám akár csupán egyetlen mozdulattal tovább hergelni. Megtehetem, hát meg is teszem. Ám amikor az ujjai a nyakamra fonódnak, minden önuralmam ellenére a testem ismét elárul. Ösztönösen szorítom hozzá még egy kicsivel szorosabban a csípőmet, miközben egy halk sóhaj szakad fel a torkomból.

Nem tudom, fenyegetésnek vagy figyelmeztetésnek szánja-e a szavait, de alig észrevehetően megborzongok, amikor a kijelentését követően ajkai finoman érintik a nyakamat a fülem mellett. Aztán elhúzza a kezét, és elkapom tőle azt, amit eredetileg is akartam. Az elhangzottakra nem válaszolok, mert se biztatni, se a kedvét szegni nem akarom. Igazából már fogalmam sincs, mit akarok. Persze érzem én is, hogy okosabban, sokkal okosabban kellene ezt játszanom, és nem állítom, hogy nem áll szándékomban így tenni, csupán már én is tartok attól kicsit, hogy az agyam és a testem egy olyan csatározásba kezdett egymással, aminek a végkimenetelében már egyáltalán nem lehetek biztos, ha nem hagyok fel Ezra kínzásával.

- Köszönöm – érintem meg a csizmám szárát, majd a két tenyeremet finoman a mellkasára simítom, aztán pedig épp csak annyit taszítok rajta, hogy ügyesen ki tudjak surranni a csapdájából. - Mivel ilyen önzetlenül adakozol, talán én is adni fogok neked egy pici ajándékot... Nem, nem azt amire gondolsz... - Bármire is gondol, nem az. Vagy talán mégis. Ki tudja? - De előbb tennem kell egy kitérőt a mosdóba. Aztán pedig bulizunk! - Kiveszem Ezra csomagját a csizmámból, a tenyerembe rejtem, aztán meg is indulok az említett helyiség felé. Nem időzöm ott túl sokat, néhány percet csupán, és mikor visszatérek, máris kicsivel könnyebbnek érzem magam. Visszatérve megragadom az exem kezét. - Táncoljunk! - húzom őt lefelé a tánctér irányába. De nem áll szándékomban rángatni vagy noszogatni. Egy-két lépés után meg is torpanok, visszafordulok felé, majd a zsebébe csúsztatok valamit. - Az ajándékod... - Jelentem ki egy sunyi mosollyal, majd hívogató mozdulatot téve kezdek hátrálni, aztán be is lépek a táncolók közé, és máris zenére kezdek mozogni. Egy ismeretlen srác karja pedig szinte azonnal a derekam köré fonódik, próbál bevonni a táncába, én pedig nem ellenkezem, de a tekintetemet egy pillanatra sem veszem le Ezráról. Az imént a mosdóban nem csak egy csík kokót szívtam fel, de a szoknyám alatt a fehérneműmből is kibújtam, hogy azt neki adhassam...

- Ha te mondod... - Hagyom rá a dolgot. Persze nyilván nem téved nagyot, csak épp nem tenne jót az amúgy is túl nagy egójának, és egyértelműen az enyémnek sem, ha ténylegesen beismerném, hogy neki öltöztem ki. De kettőnkkel egyébként sem lehet soha semmi ilyen egyszerű és kézenfekvő. Attól azonnal oda is lenne ez a törékeny varázs, ami közöttünk van.

Huncut mosoly villan a szám sarkában, amikor a haverját egy gumicsonthoz hasonlítja. Na igen, szegény srác még a pillantásomat sem meri állni. Bár ehhez valószínűleg van némi köze Ezrának is, illetve annak, hogy a legtöbb ismerősünk jól tudja, mennyire szeretünk egymás idegein táncolni, és ennek mások is könnyen a kárát láthatják. - Hmm... Nos, szeretem a kihívásokat, és nem kétlem, hogy belőle is ki tudnék hozni valami többet... ha úgy akarnám – vonok vállat könnyedén. Más kérdés, hogy nem akarom. Ha vadászni volna kedvem, valóban nem itt kezdeném.

- Egyszerűen csak szeretem húzni az agyad, édesem, ennyi az egész – mosolyodom el. Bár lehetséges, hogy van abban is valami, amit mond: néha ő maga az előjáték, a bemelegítés. De valóban szeretem csupán provokálni is, és közben figyelni a reakcióit, még akkor is, ha ezzel magamat is kikészítem. Persze aztán történik valami ilyen, mint most is, amivel emlékeztet rá, hogy „kerget ő nálam elérhetőbb álmokat is”. - Igen, ezzel tökéletesen tisztában vagyok, ne aggódj! - húzom is ki magamat kissé. Ma már valóban igyekszem ezt lazán kezelni. Nem érdekel, mit csinál. Nem akarom, hogy érdekeljen. És mégis újra és újra képes felszítani bennem a haragot, és a soha be nem ismert féltékenységet. Bármilyen dühös is vagyok Shawnra, amiért feleslegesen járatja a száját, és beleugat a dolgaimba, most egy pillanatra szinte hálás vagyok a témaváltásért, amit ő okoz köztünk.

- Neki sem kellene aggódnia – sóhajtok, és a fejemet ingatom magam elé nézve pár másodpercig. - Szóval megnehezítem az életedet? Óóóhh – fordulok vissza Ezra irányába lebiggyedő ajkakkal, de aztán elvigyorodom. - Helyes – bólintok végül, és vágok is mellé egy szemtelen kis grimaszt. Ezzel pedig egész hamar vissza is térek az iménti játszadozásunkhoz. Igazából egészen kicsit sértőnek találom, hogy úgy érzem, arra céloz, a cuccért cserébe hajlandó lennék elcsábulni neki, de emiatt most már annál is inkább be akarok férkőzni a bőre alá.

- HA csinálnánk is... - nyomom meg erősebben az első szót. - Egészen biztosan nem az anyagért – javítom ki határozottan a szavait, mielőtt úgy döntenék, keresek magamnak más szórakozást. Vagy minimum egy-két italt, ha ennél többet vagy jobbat nem is sikerül szereznem ma este. Ezra könnyedén utamra is enged, úgyhogy úgy vagyok vele, akkor ez ennyi volt, ma már nem lesz a segítségemre, és megindulok a lépcső felé. Ám aztán megállít, mielőtt elérném azt, karjával a derekamon fordít maga felé, és testével szorít sarokba a falnál. Ettől pedig azonnal mélyebben veszem a levegőt. Nos igen, próbálhatok úgy tenni, mint akire nincs hatással a folyamatos megkörnyékezése, vagy ő maga, általában meg is próbálom, de nem vagyok fából. Igazából én sem tudhatom előre, meddig tud visszatartani az, hogy szívből imádom provokálni, vagy hogy meddig elég számomra a játszadozásunk, és mikor jön el végül az a pont, amikor bennem is menthetetlenül elpattan valami. Persze ez még nem az a pillanat, viszont a testem önkéntelen apró reakciói jelzik, hogy nincs messze, és legyek óvatosabb.

Az más kérdés, hogy most nem igazán figyelek erre a figyelmeztető hangra. Az egyik combom provokatív módon furakszik be a két lába közé, és finom, masszírozó mozdulatot teszek vele a legérzékenyebb részén. Az alsó ajkamba harapok, és közben pedig minden önuralmamra szükségem van ahhoz, hogy ne nyögjek fel a feszességét érezve. - Oké, szivi, áll az alku! Bulizzunk! - lehelem az ajkaira a szavakat, majd a fejemet a falnak támasztva elégedetten elmosolyodva nézek fel rá.

Fejem oldalra billen, szemöldökeimet kicsit felvonom, aztán vágok egy aprócska fintort. Ám közben egy pici mosoly még így is folyamatosan ott játszik a szám szegletében és a tekintetemben is egyaránt. Mert igen, ha nem lenne ekkora élvezet húzni az agyát, ezáltal is levezetni rajta valamelyest az iránta érzett, talán sosem múló haragot és feszültséget, valószínűleg sokkal könnyebben bedőlnék az ilyen próbálkozásainak, és akár még adnék is neki egy esélyt, hogy megmutassa, hány perc is lenne nála az a pár perc. Hisz nyilvánvalóan tisztában vagyok vele, hogy tud ő, ha akar.

- Azt hiszed, jól ismersz? - rajzolódik halvány, gúnyos mosoly az arcomra, miközben az ujjaim a tarkóján már a sötét tincseivel játszanak, a felsőtestemet pedig még egy kicsit az irányába fordítom. - Ó, édes, már én sem ismerem magamat. Talán neked öltöztem ki. Talán neki... - bökök az állammal lazán az egyik haverja felé, aki talán nem hallja jól, miről beszélünk, de így is azonnal elkapja a tekintetét rólam más irányba, amint észreveszi, hogy őt nézem. Sóhajtok. Jól tudom, hogy Ezrával valahányszor egymás közelébe keveredünk, máris jó kis műsort biztosítunk mások számára. Szerintem a helyükben én sem igazán tudnám levenni magunkról a szemeimet. - Vagy talán arra készültem, hogy keresek valaki mást, aki elszórakoztat ma este... - Amúgy ki tudja? Valóban gyerek még az este. A szokásos játszadozásaink után egyébként tényleg nem árt valamiféle levezetés is. Erre viszont akár egy kis kokó is tökéletes lenne. Lenne... de úgy tűnik, Ezra ma este nem játszik szépen. A pofátlan kijelentését követő ördögi mosolyát én is leutánozom. Aztán finoman megérintem az ajkamat a hüvelykujjammal, mintha csak a rúzsomat ellenőrizném rajta. - Való igaz, az álmodozást nem tiltja a törvény, szívem... de igazán kergethetnél elérhetőbb álmokat is... - jegyzem meg maró gúnnyal végül, miközben leejtem a karomat az ölembe.

- Hogy mi? Shawn megkeresett? - kerekednek el a szemeim. Ezzel az infóval kicsit kizökkent a játszadozásunkból. A partnerem tényleg kezdi átlépni a határt, ha már az exemnél is képes rinyálni miattam. Ingerülten megforgatom a szemeimet, majd ösztönös, de finom mozdulatokkal kicsit megmasszírozom a vádlimat a szűk csizmán keresztül. Shawnról sajnos újra eszembe jutott a fájdalom, amiről próbálnék nem tudomást venni, és ezzel együtt a sürgető érzés is, hogy kellene valami cucc végre. - Nevetséges, hogy már téged is zaklat. Ne foglalkozz vele, én jól vagyok. Nem mintha tényleg aggódnál értem – mosolyodom el újra. - Szóval felesleges megjátszanod. - Most ezzel akarja húzni az agyamat? Úgy tenni, mintha kicsit is érdekelné, amit az az idióta írt neki? Emiatt megtagadni tőlem, amire szükségem volna?

- Azt szeretnéd, hogy győzzelek meg? Ha nem a pénzem kell, akkor mit akarsz? - sóhajtok, ahogy szembe fordulok vele. Valójában mindene megvan, épp úgy, mint nekem. Anyagilag legalábbis. Közelebb hajolok a füléhez ismét, és ezúttal az én tenyerem simul a combjára, valamivel a térde felett, majd kicsit feljebb csúsztatom a kezemet, és enyhén rászorítok. - Remélem, nem abban reménykedsz, hogy majd egy adag kokóért elkaphatsz egy gyors numerára. Ennyire mélyre még nem süllyedtem – húzódom el tőle, aztán lemondóan pillantok rá. - De ha nem vagy hajlandó kisegíteni, talán megteszi az egyik haverod. Vagy ha ők nem, akkor is valószínűleg találnék odalent a tömegben valakit, aki együttműködőbb... - vonok vállat. Azt hiszem, túl józan és túl feszült vagyok ehhez a játékhoz most. - Hozok is magamnak valamit inni. - Egy puszit nyomok Ezra arcára, mielőtt felállnék és megindulnék a lépcső irányába.

Szerencsére nem tart sokáig megtalálnom Ezrát, az instagram elárulja merre jár, bár anélkül is elég jól ismerem már. Viszont most nincs türelmem hosszas macska-egér játékra, így is elég húzós napjaim voltak. Már csak emiatt is egy igazán elégedett mosollyal nyugtázom, amikor az érkezésemre szinte azonnal felszabadul mellette a hely, és hamar le is teszem magamat mellé. Az ő karja pedig legalább ilyen hamar a vállamra is kerül. Ó, igen, és megint itt tartunk...

- Hmm.. talán úgy véled, bírnád tovább is, mint néhány perc? - grimaszolok rá szemtelenül, csak mert nem tudom nem leütni a magas labdát, ha már ilyen kedvesen feldobta nekem. Nem mintha nem élvezném, hogy kiforgat és kihasznál minden adódó lehetőséget, és megpróbál a bőröm alá férkőzni, miközben én is csavarhatok még egyet a fején. Lehet, hogy már egy ideje nem vagyunk együtt, de még mindig szorosan az ujjaim köré csavarva tartom, és nem is vagyok hajlandó elengedni őt. Mert pontosan ezt érdemli.

Nyelvemmel ösztönösen nedvesítem meg az ajkaimat, amikor keze a combomra simul, a lábaim pedig automatikusan záródnak kicsit szorosabbra, mintha a testem így akarna emlékeztetni, figyelmeztetni, hogy nem ezért jöttem. Majd már nagyon tudatosan harapok finoman az alsó ajkamba, amikor felpillantok rá. Tekintetemben játékosság csillan, és tenyerem az arcára simítom, majd onnan a nyakára csúsztatom. Aztán kicsit közelebb hajolok. Amikor együtt voltunk, még nem voltam annyira bevállalós, mint azóta, bár ennek részben éppen ő az oka, meg persze mindaz, ami azóta történt. Akkor még mondhatni jó kislány voltam – többé-kevésbé – de mostanra az lettem, akinek már tulajdonképpen nincs sok vesztenivalója, akinek már nincs oka visszafogni magát, vagy szabályok mentén lavírozni. Könnyedén veszem a bátorságot, hogy provokáljam, húzzam az agyát, még így is, tényleg akarok tőle valamit, és rosszul jöhetek ki belőle, ha lógva hagyom.

- Mert szerinted egy lány csak neked öltözhet így ki? Ugyan, szivi! - görbülnek le picit az ajkaim, mintha sajnálnám őt, amiért csalódást kell neki okoznom. - Megvolt az esélyed, emlékszel? Elcseszted, szó szerint. És teljesen jól gondolod... - hajolok közelebb ezúttal a füléhez én is, ismét kicsit incselkedve. - Mást akarok tőled – húzódom el, és ki is húzom magam.

- Van nálad valami? - Kokó, fű? Mindegy igazából, jöhet most bármi, ami kicsit ellazít, vagy elűzi a fájdalmat. - Természetesen tudok fizetni is, ha kell – teszem hozzá. Volt, hogy jófejségből megkínált, kisegített, amikor nagyon mélyen voltam apa halála után, és nem szégyelltem ezt kihasználni. Most azonban nem tervezek az adósa maradni.