Juliana imádja a zenét, csellózik és zongorázik, a New Yorki filharmonikusok oszlopos tagja. Zárkózott, szinte csak a zenének él, nehezen engedi be az embereket az életébe, ami annak is köszönhető, hogy pár évvel ezelőtt kiderült a vőlegényének már van egy családja valamelyik másik államban. Büszke a zenére, néha kicsit szétszórt, de ugyanakkor fegyelmezett is. Nem túlságosan társaságba járó nő, de azért nem zárkózik be a szobájába. Megfontolt, inkább az eszére hallgat, mint a szívére, kifinomult, kecses és igazi hölgy. Nem adja magát senkinek oda egy pillantásért, nem lehet egy szál virággal levenni a lábáról. Többre értékeli a figyelmet, udvariasságot és a hűséget. Szeretné tovább képezni magát, előrelépni a ranglétrán és a megfelelő időben majd családot is szeretne. Imádja a zene mellett a festményeket, a színházat, a természetet és tudatos környezetvédő.
Allergiás a kutya és cica szőrre ezért nincs háziállata, egyszer volt egy hörcsöge, de cukorbetegségben elhunyt az állat. Imádja a fagyit, a rózsát, a finom illatokat és a cipőket természetesen. A családjával rendszeresen tartja a kapcsolatot, unokaöccseit és húgait imádja, a testvérei pedig igazi támaszok számára. Azóta nem volt kapcsolata, hogy kiderült az átverés, de nem zárja ki az életéből annak a lehetőségét, hogy egyszer majd lesz saját családja. Igazi gondoskodó típus, humoros - bár ezt csak azok tudják akik igazán közel kerültek hozzá - és bár nem tölt sok időt a konyhában, remekül süt és főz. Kedvence a fekete erdő torta..
Szereti az eső illatát, a napnyugtát, az új könyv illatát.
Nem szereti a vihart, a villámlást, a hideg téli éjszakákat, a gyorsételeket.
A családja szerint Juliana egy igazi kincs, nagymamája tehetségét örökölte, bár az édesanyja gyakran aggódik, hogy egyedül van és nem talál társat az életében. Kimondatlanul ugyan, de Julie áll legközelebb a szívéhez. Az édesapja igazi rajongója a lányának amikor csak teheti mindig jelen van a koncerteken, az első csellóját is tőle kapta.
Rövid története a családnak

Juliana története visszamenőleg a dédnagyszüleitől ered, a nagyija festő és a papija feltörekvő dzsessz énekes volt, ezzel alapították meg a jólétüket nekik és a gyerekeiknek is. 11 gyerek büszke szülei voltak, közülük 4 nem érte meg a nagykorúságát, betegségekben és balesetekben elhunytak. Ahogy az lenni szokott mindkettejük művészetét haláluk után ismerték el, Rosaline a dédnagymama festményeit gyűjtök vették meg és Oscar papija lemezeit kiadták. 
A három idősebb fiúk: Oscar, Christopher és Samuel Európába költöztek, Olaszországba, Franciaországba és Angliába, megnősültek és mindhárman zenészek lettek, dzsessz, rock and roll és klasszikus zene. A soron következő két lány Suzana és Amelia Amerikában maradt, egyikük festészetet oktatott az egyetemen, a másik orvos és kutató lett. Az ikrek közül a fiú Gordon kilógott a sorból, bankrabló lett és a börtönben halt meg, a legkisebb élő gyerek viszont, a Juliana  nagymamája Rose, nagyrabecsült professzor és csellista lett. Egy híres zenész feleségül vette és született négy gyerekük. 
A legidősebb, Anthon Floridába költözött, egyedül élt, soha nem nősült meg és autószerelő lett, ő volt Juliana kedvenc nagybácsija. A második gyerekük Margery néni harmadrangú festő lett, akiből fiatalon vált anya és egyedül nevelte gyermekét, néhány évvel ezelőtt a rák vitte el. A harmadik gyerekük Juliana anyukája, Emerencia, aki tehetségesnek bizonyult a zenélésben és a festésben is, de őt inkább a fizika vonzotta, egy kutatócsoport tagja lett, majd később fizikát oktatott az egyetemen. A család legkisebb fia, Charles tizennyolc évesen katonának vonult és soha nem tért haza. 

Juliana anyukája, még a lány születése előtt költözött New Yorkba, itt kezdte építeni a karrierjét és később itt találkozott élete szerelmével, a férjével, Joseph-el,  akivel rövid idő után egybe is keltek és három kislányuk született. Az ikrek nyolc évvel idősebbek Juliananal, mindkettőnek családja van már és gyerekei, Monika, az idősebb, balett táncos, Eva pedig színházi rendező.

Napjaink
A nap sugarai erőtlenül próbálnak áttörni a sötétítő anyagán keresztül. Fáradtan nyújtózok az ágyamban és próbálom rávenni a szemhéjam, hogy ne csukódjon vissza. Fáradt vagyok, de ez olyan kellemes fáradtság, jól eső kimerültség, mert tudom, hogy a tegnap esti nagy koncert tökéletesen sikerült. Ezt az ember mindig tudja amikor végignéz a közönségen, amikor látja a mosolyokat az emberek arcán, hallja az éljenzéseket és szeretek örömet szerezni a zene kedvelőinek. Mindig jó érzéssel tölt el, hogy ebben a nyüzsgő nagyvárosban ennyien szeretik a klasszikus zenét vagy éppen a modern kori slágerek klasszikusabb feldolgozását. Kimászok a takaróm melege alól, mezítláb indulok a konyhám irányába, hogy elfogyasszam a mai nap első kávéját. A régi, kopott ingem, amiben aludni szoktam hanyagul omlik végig testemen, hajam laza kontyba fogom össze a fejem tetején. Szeretek ebben a lakásban élni, csendes és az itt töltött évek alatt igazán az otthonom lett már, sokkal jobban szeretem, mint Manhattant, ahol a családom többi tagja él. A nappali hatalmas, a falakon különböző festmények lógnak, és közülük a kedvenc amit dédinagymamám festett, az akkori otthonuk mellett elterülő rét, színes virágokkal, patakkal és legelésző lovakkal. A sarokban áll a zongorám, mellette a csellóm, és a kis-asztalon különböző kották hevernek. Velük szemben néhány virág kapott helyet, citromfa, narancsfa, bonszai fa és a tegnap este kapott hatalmas rózsacsokor. Ujjaimat végighúzom a fekete bőrkanapén, magamban egy régi dalt dúdolok. A konyha a legkevésbé használt helyszín a lakásban, bár szeretek sütni és főzni is, kevés időm jut rá, amikor szabad időm van leginkább gyakorolok, vagy elviszem a család törpéit szórakozni, hogy a nővéreimnek is jusson egy kis szabadidő.
A kávé illata hamar bejárja az egész lakást, szeretem ahogy az aromája teljesen betölti a lakást és még percekkel később is érezni lehet. Két cukor és tej, mindig így iszom, mindegy a nap melyik szakaszában jutok hozzá.
Kezemben a bögrémmel foglalok helyet a kanapén, belekortyolok a feketébe és bekapcsolom a rádiót. Engedem, hogy a zene leblokkolja az agyam és csak élvezem a reggeli nyugalmat. A telefonom csörgése azonban hamar visszarángat a valóságba, rápillantok a kijelzőre, amin egy ismeretlen szám villog.
- Haló?! szólok bele a telefonba, sajnos volt már arra példa, hogy valami megszállott hívogatott folyamatosan, randevút kérve tőlem, eléggé ijesztő volt amikor az éjszaka közepén felhívott és azt kérdezte mi van éppen rajtam.
- Julie, Nova vagyok. Ne haragudj, hogy ilyen korán zavarlak, csak szólni szeretnék, hogy a ma esti a következő néhány napi koncert elmarad, Steve kórházban van. Nova az egyik kollégám a zenekarban, néhány sorral mögöttem játszik hegedűn, iszonyatosan tehetséges lány, fiatalkora ellenére, kevesen mondhatják el magukról, hogy már az egyetemi éveik első felében a zenekar tagjai lesznek, Steve pedig a karmesterünk. Öreg, őszes hajú, kedves tekintetű férfinek, akinek nincs családja, a zenének és karriernek szentelte az egész életé.
- Mi történt? Jól van?
- Sajnos ennél többet nem tudok mondani, szívrohama volt, de fel fog épülni, csak pihenésre van szüksége. még váltunk néhány szót egymással mielőtt elköszön és a vonal elcsendesül.
Némán ülök még percekig az ülőalkalmatosságon, a zongorát bámulom és csak reménykedni tudok, hogy Steve jobban lesz, lelkes része a csapatnak és mindenkit megviselne a veszteség. Az üres bögrét a kávézó asztalon hagyom és a hangszeremhez sétálok, felnyitom  a tetejét, ujjaimat végigjáratom a fehér és fekete billentyűzeten, majd leülök elé és a Fur Alice-t játszom. Imádom ezt a dalt, valahogy mindig sikerül megnyugodnom tőle. Többször játszom el egymás után, mintha nem lenne holnap, mintha nem számítana semmi más csak a zene. Amikor ujjaim már kellőképpen elfáradnak, kezem az ölembe hullik. Annyi félelem van bennem, kétség van bennem, néha nagyon nehéz pozitívnak maradni, mi van ha belőlem is egy öreg, magányos Steve lesz?
„Szia! Van egy szekrény amit tegnap rendeltem, segítenél összerakni? Főzök kávét! pötyögöm be az SMS-t, majd mielőtt elküldeném kitörlöm. Alsó ajkamra harapok.
„Szia! Nem lenne kedved elmenni moziba? Vagy esetleg színházba?” ez az üzenet is törlésre kerül.
„ Szia, azon gondolkodtam, hogy átjöhetnél...” üzenet törlése.
A készüléket az asztalra ejtem, hasra fekszem a kanapén, fejem a párnába temetem és megpróbálok nem Ian-ra, gondolni, ahogy arra sem, hogy itt áll előttem egy hét, minden program, koncert nélkül és nekem nincs kivel megosztanom.