Rettentően érdekes, hogy valahányszor látom Ashleyt, úgy szorongatja az ujjai között az iphone-ját, mintha az élete múlna rajta, ha viszont én keresem őt, hirtelen immúnissá válik annak minden hang- és fényjelzésére. - Heló, itt Mathias, megint - sóhajtom a készülékbe, nagyjából negyedszer csupán az elmúlt néhány óra leforgása alatt. Fogalmam sincs, hogy az ő korosztálya használ-e egyáltalán üzenetrögzítőt, vagy csak úgy létrehozta a fogadó hangfelvételt, mert abban a percben épp menőnek tűnt, ez azonban cseppet sem akadályoz meg abban, hogy dühös legyek rá, amiért egyetlen üzenetemre sem válaszolt. - Továbbra is merem feltételezni, hogy már réges-rég otthon vagy, kész minden házid, és épp azon töröd a fejed, hogyan ölj meg álmomban, de ha tévednék... - A távolsági fényszóróknak hála idejében észreveszem az úttesten heverő széles faágakat, amelyeket nem is olyan régen dönthetett ki a vihar, ezért a kezem helyett a vállammal szorítom a fülemhez a telefont, míg kikerülöm az akadályt. - Az sem érdekel, ha máshol töltöd az éjszakát, ameddig nem teszed ki a lábad ebben az- A mobilom hangos puffanással ütődik az ajtóhoz, ahogy elrántom a kormányt a semmiből felbukkanó kocsi elől. Csak a gyakorlatomnak köszönhetem, hogy eközben nem hajtok be egyenesen az utat szegélyező fák közé. Annyira közel volt, hogy fél percig nem jut elég levegő a tüdőmbe a káromkodáshoz - ami nem is annyira a világvége, mert addig is rátenyerelhetek a dudára, hogy kifejezzem a véleményemet. Kétféle reakcióra számítok: 1) a sofőr csikorgó kerekekkel tovább hajt 2) kiszáll az autóból, hogy megvitassa, melyikünk dugjon fel micsodát, hova és lehetőség szerint milyen mélyre; netán az ablakon kihajolva honorálja a felé tett gesztust feltartott középső ujjal (három). Csakhogy ezen lehetőségek közül egyik sem látszik megvalósulni, kivált, mivel bárhogy meresztgetem a szemeimet a sűrű esőcseppek ostromolta szélvédőn át a járműre, nem látom, hogy egy centimétert is mozdult volna, mióta először megpillantottam. Nyugtalanító. Félpercnyi habozás után végül teljesen az út szélére kormányozom az autót - még csak az hiányzik, hogy valaki bepótolja az imént elmulasztott karambolt -, hogy kabátomat a fejem fölé tartva megkezdjem a felderítő hadműveletemet. Kezdésképp bekopogtatok sorstársam ablakán, bár nem vagyok benne biztos, hogy odabent találom, ez esetben bizonyára megpróbálta volna elkerülni a kibontakozó balesetet.
Nem hiszek a véletlenekben. Azért vagyunk ott, ahol vagyunk az életünk bizonyos időszakaiban, mert a dolgoknak úgy kell megtörténniük - nincs más oka.
Fáradt vagyok, de a rettegés sokkal hatalmasabb bennem, így taposom a volvom gáz pedálját, amennyire az még szabályos, hogy minél hamarabb megérkezzek a hotelbe, ami néhány hete az otthonomul szolgál. Utálom a vihart, a mennydörgést, a villámlást, minden alkalommal azt érzem, hogy veszélyben vagyok. Ilyenkor rendszerint, ha a lakás menedékében vagyok, begubózom a takaró alá egy bögre tea vagy egy pohár bor társaságában és addig ott is maradok, amíg csitul az idő. Ha társaságom van, akkor sokkal könnyebben viselem, de mindig nagyon megvisel. Egyszerűen félek tőle. A mai próba elhúzódott, és pechemre éppen a nyílt utcán, autózás közben ért utol a vihar. Próbálok erőt venni magamon, de a félelem és kétségbeesés egyre jobban elhatalmasodik rajtam. Amilyen vihar dúl odakint, ugyanolyan tombol bennem is. Semmi mást nem akarok, csak végre megérkezni a szállóhoz és begubózni a takaró alá. Mintha az égiek is büntetni szeretnének, alig néhány méterre a vörös négykerekűm előtt csap le a villám egy öreg fa törzsébe, az pedig nemes egyszerűséggel az útra dől, ágaival pont előttem terülve szét. Rányomok a fékre, az autó csikorogva áll meg a csúszós úton. Meredten bámulok ki az ablakon, a pánik annyira elhatalmasodik rajtam, hogy fogalmam sincs mit kellene csinálnom. Szívem hangosan zakatol a mellkasomban, pulzusom az egekbe szökik, görcsösen kapaszkodom a kormányba és abban reménykedem, hogy ez a rémálom hamarosan véget ér. Valahol mélyen legbelül tudom, hogy félre kellene húzódnom, vagy segítséget hívnom, tudom, de egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni, csak bámulok magam elé és azért imádkozom, hogy minél előbb vége legyen ennek a szörnyű estének. Látom a közeledő autó fényszóróit, képes vagyok érzékelni a külvilágot, de az agyam annyira leblokkolt, hogy képtelen vagyok normális emberi cselekedetre, csak lehunyom a szemem, szorongatom a kormányt és reménykedek. Abban, hogy ez az egész csak egy rossz álom és abban is, hogy a másik autó vezetője még időben észrevesz engem az úton rostokolni és a kidőlt fa ágait is az úttesten. Hosszúnak tűnő percekig fogalmam sincs arról, hogy mi történik, nem tudom, hogy mi történhetett a másik autó sofőrjével, fogalmam sincs, de az agyam annyira leblokkolt, hogy képtelen vagyok normálisan gondolkodni. Az ablakon történő kopogás segít abban, hogy valamennyire vissza rázódjak a valóságba. Lassított felvételhez hasonlóan fordítom fejem a hang irányába. Látom a férfi alakot, óvatosan húzom le az ablakot annyira, hogy biztos legyek abban, hogy hallja amit mondani szeretnék, de az eső még ne csapjon be a biztonságot nyújtó járműbe. - Segítség... csak ennyit vagyok képes kinyögni és remélem, hogy nem ijesztem halálra az illetőt. Nem vérzek, nem sérültem meg, fizikálisan minden rendben van velem, csak annyira bepánikoltam, hogy nem vagyok ura a saját testemnek. Most először fordítom teljesen irányába a fejem. Láthatja rajtam, hogy mennyire rettegek. Általában kerülöm az idegenekkel való bármilyen kontaktust, de most csak az idegen férfi segítségében bízhatok. - Bepánikoltam... erősítem meg a nyilvánvalót, egyelőre ennél többet képtelen vagyok kinyögni ajkaimon. Tekintetem cikázik a srác és az úttest között.
credit • ne haragudj, hogy ennyit kellett várnod • szószám
A sűrű esőfüggöny dacára már messziről megállapítom, hogy egyetlen horpadás sem lelhető fel az idegen járművön. Balesetről tehát szó sincs, ez a tény viszont önmagában kevés ahhoz, hogy minden kedvezőtlen lehetőséget kizárhassak. A jelenlegi körülmények akár egy alacsony költségvetésű horrorfilm számára is megfelelő hátteret és alaphangulatot biztosítanának - ki tudja, milyen látvány fogad majd a kocsi ablakán bepillantva. Frissen becsapott villám jellegzetes, füstös szaga csípi az orromat, ahogy a kabátomat a fejem fölé tartva az úttesten árválkodó piros volvo felé igyekszem. Ha már az alacsony költségvetésű horrorfilmeknél tartunk, érdemes megemlítenem, hogy a volvo sofőrjétől senki sem vitatná el a főszerepet. Sosem láttam még senkit ennél sápadtabb arccal, azon ennyire mély és őszinte rettegéssel. Közelebb lépek, ahogy lehúzza az ablakot, félek, hogy egyébként bármit is mondana, elnyelné az idekint tomboló vihar moraja. - Semmi baj - válaszolom sokkal inkább határozottan, mintsem gyengéden. - Kinyitom az ajtót, rendben? - Fogalmam sincs, mi rémítette meg ennyire, de nem akarom tetézni a helyzetet azzal, hogy minden figyelmeztetés nélkül kitárom a kocsi ajtaját, míg ő az ablakot is csak alig-alig eresztette le. - Vegyen egy jó mély levegőt a kedvemért. Beszív, kifúj. - Miután meggyőződtem róla, hogy fizikailag nem esett bántódása, a kocsi belsejét veszem szemügyre, hátha megpillantok egy zacskót vagy egy üveg vizet. - Elárulja, mi történt, hogy segíthessek? - kérdezem a szemébe nézve, megnyugtatónak szánt hangon. Nem áll szándékomban sokáig itt vesztegelni; könnyen előfordulhat, hogy utánam következő autós már nem lesz ennyire figyelmes, sem pedig szerencsés. Márpedig minél hamarabb lehiggad, annál hamarabb folytathatjuk az utunkat.
Kezdőlap
• szószám
