Fáradt vagyok, de a rettegés sokkal hatalmasabb bennem, így taposom a volvom gáz pedálját, amennyire az még szabályos, hogy minél hamarabb megérkezzek a hotelbe, ami néhány hete az otthonomul szolgál. Utálom a vihart, a mennydörgést, a villámlást, minden alkalommal azt érzem, hogy veszélyben vagyok. Ilyenkor rendszerint, ha a lakás menedékében vagyok, begubózom a takaró alá egy bögre tea vagy egy pohár bor társaságában és addig ott is maradok, amíg csitul az idő. Ha társaságom van, akkor sokkal könnyebben viselem, de mindig nagyon megvisel. Egyszerűen félek tőle. A mai próba elhúzódott, és pechemre éppen a nyílt utcán, autózás közben ért utol a vihar. Próbálok erőt venni magamon, de a félelem és kétségbeesés egyre jobban elhatalmasodik rajtam. Amilyen vihar dúl odakint, ugyanolyan tombol bennem is. Semmi mást nem akarok, csak végre megérkezni a szállóhoz és begubózni a takaró alá.
Mintha az égiek is büntetni szeretnének, alig néhány méterre a vörös négykerekűm előtt csap le a villám egy öreg fa törzsébe, az pedig nemes egyszerűséggel az útra dől, ágaival pont előttem terülve szét. Rányomok a fékre, az autó csikorogva áll meg a csúszós úton. Meredten bámulok ki az ablakon, a pánik annyira elhatalmasodik rajtam, hogy fogalmam sincs mit kellene csinálnom. Szívem hangosan zakatol a mellkasomban, pulzusom az egekbe szökik, görcsösen kapaszkodom a kormányba és abban reménykedem, hogy ez a rémálom hamarosan véget ér. Valahol mélyen legbelül tudom, hogy félre kellene húzódnom, vagy segítséget hívnom, tudom, de egyszerűen képtelen vagyok  megmozdulni, csak bámulok magam elé és azért imádkozom, hogy minél előbb vége legyen ennek a szörnyű estének.
Látom a közeledő autó fényszóróit, képes vagyok érzékelni a külvilágot, de az agyam annyira leblokkolt, hogy képtelen vagyok normális emberi cselekedetre, csak lehunyom a szemem, szorongatom a kormányt és reménykedek. Abban, hogy ez az egész csak egy rossz álom és abban is, hogy a másik autó vezetője még időben észrevesz engem az úton rostokolni és a kidőlt fa ágait is az úttesten.
Hosszúnak tűnő percekig fogalmam sincs arról, hogy mi történik, nem tudom, hogy mi történhetett a másik autó sofőrjével, fogalmam sincs, de az agyam annyira leblokkolt, hogy képtelen vagyok normálisan gondolkodni. Az ablakon történő kopogás segít abban, hogy valamennyire vissza rázódjak a valóságba. Lassított felvételhez hasonlóan fordítom fejem a hang irányába. Látom a férfi alakot, óvatosan húzom le az ablakot annyira, hogy biztos legyek abban, hogy hallja amit mondani szeretnék, de az eső még ne csapjon be a biztonságot nyújtó járműbe.
- Segítség... csak ennyit vagyok képes kinyögni és remélem, hogy nem ijesztem halálra az illetőt. Nem vérzek, nem sérültem meg, fizikálisan minden rendben van velem, csak annyira bepánikoltam, hogy nem vagyok ura a saját testemnek. Most először fordítom teljesen irányába a fejem. Láthatja rajtam, hogy mennyire rettegek. Általában kerülöm az idegenekkel való bármilyen kontaktust, de most csak az idegen férfi segítségében bízhatok.
- Bepánikoltam... erősítem meg a nyilvánvalót, egyelőre ennél többet képtelen vagyok kinyögni ajkaimon. Tekintetem cikázik a srác és az úttest között.