Ezentúl, ha valaki nekem sírni kezd, hogy milyen balfasz és mennyire szar az élete, lenyúlok a torkán és kifordítom. A mai napig nem tudtam eldönteni, hogy szarból szarba vagy szarból fosba kerülök, de így reklám nélkül, állandóan. Ráadásul a hibáikat is halmozok közbe, amiknek jóvá tételére időm sincs igazán. Ha tudom, hogy mi vár rám a kórházi szobán kívül, el sem megyek Julian mellől, akinek lényegében csak annyit tudtam oda mondani, hogy bocs, hogy az őrült helyett majdnem én törtem el a nyakad. Jóó... ennél azért kicsit több volt, de azt gondolom még is édes kevés. Azt hiszem az alatt a sok szarság alatt valahogy mindketten változtunk egy kicsit a másik irányába, és a rossz dolgok ellenére mi talán kicsit közelebb kerültünk. Erre nesze bazd meg, lecsuknak. Oké, jó, persze, a fasznak rejtegettem otthon drogokat és fegyvereket, bár megjegyzem, Lucy lángszóróját találták meg a képek alapján, csak azt mondtam, hogy az enyém, hogy védjem azt a kis szociopata seggét. Julie szobájáról nem is beszélve. Mire alakulóban lett valami, minden elbaszódott. Nem tudom, biztos utálnak odafent, bár tekintve, hogy Julian is milyen szerencsétlen tud lenni, nos... legalább egymásra találtunk. Mivel a drogokon és fegyvereken kívül, lecsaptam a nyomozót, és vagy egy fél raktár tele van az én csúnya húzásaimmal, plusz egy-két gyilkosságban is gyanúsított vagyok, esélyem sem volt. Hiába érhet messzire Julian keze, ebbe még ő sem szólhatott bele. 10 év. A bíró szerint így is jól jártam, mert szemet hunytak a felett, hogy amúgy a gyerekeim is veszélyeztettem. Nem is akarták visszaadni nekem őket, még a nagyokat sem, de szerencsére Julian bevállalta ideiglenesen a gyámságukat, szóval nem kerültek szanaszét a világban, hanem ő vigyázott rájuk. Nem lehetek neki elég hálás, mert 10 év sok idő, fasz tudja lehetek e előbb szabad, de még egy-két nap is nagy szó lett volna. Csupán annyi kérésem volt, hogyha már a baj megkeresi őket, legalább próbálják meg megnehezíteni a dolgát és esetleg ítélje örök szobafogságra Juliet, azt se érdekel, hogy a wcbe is tesz kamerát, csak vigyázzon rájuk.
Nem sokat érintkeztünk. Nem azért, mert nem akartuk volna látni egymást, de óvva intettek minket, hogy akár kint, akár a börtönben együtt lássanak minket. Bár én hamar beilleszkedtem. Igaz, erősen tartanom kellett magam, mert Julian mellett aztán nem lehet ám csak úgy félrekacsingatni. Ki tudja, nem e les engem a kamerákon. Nem mondom, hogy könnyű volt, de bíztam benne, hogy egy nap kirobban a börtön kapuja és mindenki világgá szalad, én meg a kölykökkel, meg Juliannel el a picsába jó messzire.
Ehhez képest...

- Hemlock! Látogatók! - csapkodta meg az egyik fánk faló dagadék gumibotjával a rácsokat. Lényegében ezzel ébresztett fel, meg úgy mindenkit a szinten, aki pihenni akart. Hirtelen nem is értettem mi van, hiszen Juliannek ott a sok kölyök, elég ha munka mellett még mellettük pihenni is van ideje. A kölykök pedig nem jöhetnek ide, még a nagyok sem, Lis a kleptomániája miatt, Sully meg... nos ő se jöjjön erre. Mindenesetre érdekelt ki vagy kik nem bírtak otthon ülni a seggükön, így nem utasítottam el, pláne, mert a cellatársam a múltkori esett óta hozzám sem mer szólni, és a fenti ágyról is átköltözött a cella sarkába. Én egy percig nem állítottam egyik hülyének sem, hogy hetero vagyok, ahogy azt sem, hogy csak küllemre vagyok olyan vad és az ágyban meg nem. Szóval egyik éjszaka állítólag beszéltem álmomban... vagy is hát... lényegében mondtam értelmes dolgokat, csak egészen más hangtónusban és kiejtéssel. Biztos így volt, mert másnap reggel meg volt annak a nyoma. Na mindegy, de a cellatársam szerint olyan durva dolgokat mondtam álombéli partneremnek, hogy attól félt, hogy felugrom és megerőszakolom. Hülye... hát... Juliannel is milyen figyelmes voltam... Oké, hát megpróbált kapálózni, üvöltött, meg sikongatott, de azt lehet, hogy jó dolgában. Szóval a faszi még örült is, hogy elmegyek kicsit. Persze bilincset azért kaptam a kezeimre lábaimra, pedig elvileg egy gyilkosságnál sem találtak döntő bizonyítékot, hogy én voltam. Apropó gyilkosság. Lucifer majd felrobbant, mikor kiderült, hogy lecsuktak, de azt gondolom, nem fogja annyiban hagyni. Baszki lehet ő az...

De nem. Két öltönyös emberke volt. Na mondom, uh, bazd meg, ez megint egy rohadt nagy pofon lesz az élettől. Azok jönnek mindig nyakkendőbe, meg fehér ingbe. Még a börtön sem elég rossz szerinte, még ide is utánam küldi őket. Hát nem mondom, hogy nem leptek meg a sztorijukkal, pedig már igazán nem is kellene fel vonogatnom a szemöldökeim ezek hallattán, hisz annyi minden történt már velem. De a pénz és annak lehetősége, hogy kiszabadulok, elég faszán hangzott. És előre csak ennyit ígértek, aztán ki tudja még miféle jó dologban lesz részem. Simán belementem, mondom biztos jó móka lesz, tök mindegy mi lesz a dolgom és kit kell eljátszanom. Nah mondjuk... akkor még nem tudtam, hogy ez mivel fog járni...
Visszakaptam a ruháim, abban utaztam a megadott címre, és addig is éltem a lehetőséggel, hogy míg sofőrködnek helyettem, én elszívok egy cigit a kocsiban. Persze nyitott ablaknál. Egyet mondtam? Egy dobozzal. A pénzt persze egyből elküldtem Juliannek és a kölyköknek, bár ez még így is kevés lesz, ha fedezni kell a mindennapi dolgaikat, pláne évekre. De majd valahogy meghálálom a kis mókusnak. Meg aztán... nekem se olyan könnyű ám... oda se nézni, mikor zuhanyzás közben valaki leejti a szappant...
Miután megérkeztünk, számomra is tisztává vált, hogy na pont az ilyen helyekre nem vagyok való. Mindenki öltönyben feszített, csini ruhákban, én meg... hát jah... Fasza... Mindenesetre úgy voltam vele, hogy ők kerestek fel és ha esetleg kiderülne, hogy ez valami átbaszás, akkor valakit megverek. Szóval követtem a két öltönyöst, és mire a liftbe értünk, már hatan voltunk.
- Aztán legyen valami kaja, mert maguk miatt kihagytam az ebédet. Tudják milyen rohadt ritkán van a börtönben rántott hús? - morgolódtam, mert egy rész tényleg kajás voltam, másrészt, feszélyezve éreztem magam. Finoman szólva sem tartozom közéjük. Még az idősebb tag felé is elsandítottam, miközben a lift hátsó falának dőlve fikszíroztam a bent lévőket. Aztán kiszálltunk és mehettünk a terembe vagy helyiségbe, ahol eligazítanak. Akkor tudatosult bennem, hogy mi mind egy helyre megyünk.

Nem akartam túlságosan beilleszkedni, nem is tudtam volna, szóval fölös energiákat sem fektettem bele, csupán hoztam a formám. Az éhes formám. Egyenlőre azt sem tudom mit várnak el tőlem, vagy én mit várjak el tőlük. Mondtak valamit, ami elég őrültségnek hangzik, aztán annyi. Majd bővebben informálnak itt. Már kis pöcsös korom óta leálltam az ilyen izgulásokkal, ilyen napokkal a hátam mögött meg pláne nem fogok előre olyasmin idegeskedni, amiről azt sem tudom mi. Egyedül tényleg csak az zavart, hogy mindenki öltönyben lófrált. Mintha a kaszások központjában járnék halandóként. Az meg ugye nem túl jó...
Gondoltam az irodában majd leülünk és megdumáljuk a bővített mesét, miközben én felzabálom az összes asztalon lévő sósperecet vagy mogyit, de nagy csalódásomra le se ültünk és mogyi sem volt. Igaz, ez csupán pillanatnyi kellemetlenség volt, mert hamar átkerültünk egy fasza terülj terülj asztalkám étkezőbe. Oké, rántott hús itt sincs, de majd valahogy csak kibírom nélküle, végülis... akad itt is némi ehető dolog... szóval ja. Csak aztán tűnt fel az asztal másik végében lévő két hasonmásunk. Hunyorogtam egyet, de végül csak fejem csóválva sóhajtottam egy lemondóat. Nem, nem, ma már semmin sem lepődök meg. Az idősebb tag után én is leültem, bár a bemutatkozás az úgy elmaradt, mert onnantól, hogy beléptünk ide, az kaja jobban lekötötte figyelmem látványra és illatra is, mint a két klón vagy bármi más. De amúgy sem tartottam túl fontosnak, hiszen akik "elraboltak" minket, azok is tudták kik mik vagyunk, szóval... feltételezem ők is felkészültek belőlünk. Én mindenből szedtem, még abból is, ami lehet sosem lesz a kedvencem, de most egy kóstolásra belefér. Aztán lehet csak a szemem kívánja a többet, és a végén hányás lesz majd. Mindenesetre éppen csak félfüllel voltam ott, becsatlakozni viszont abszolút nem állt a szándékomban az elején. Pláne, mert tele volt a pofám. De a "golyófogó" szóra azért én is felpillantottam előbb a mellettem lévőre, majd kérdőn a másik kettőre. Meghalni azért nem akarok, noha a tény, hogy ezelőtt, közben, még most is és valószínűleg a szabadulásom után is megakarnak ölni ettől függetlenül alakult így. Egyáltalán nem szimpatikus a két tag, nyálaznak, hízelegnek, de lássuk be, azért mi sem vagyunk sérthetetlenek. Gőzük sincs róla kik akarják a fejüket, és ezek szerint azt sem, hogy miként, de azt biztosra veszik, hogy mi majd túléljük. Mekkora kamu gépek. Jól beszél az öreg, ez így nagyon nem oké.
Lassan kúszik fel kérdőn egyik szemöldököm a homlokomra, mialatt a fickó utalást tesz rá, hogy szokásom bántani másokat.
- Ez most annak a nyomozónak a hülye tréfája? - kérdem szám húzva, mert most már mindenkiből mindent kinézek. - Bocsánatot kértem már, de amúgy is megérdemelte. - morgolódtam, bár ez azért nem volt teljesen így. Nem kértem bocsánatot, és nem is fogok. A morgást is csak azért hagyom abba, mert folytatom az evést. Azért a kaja minőségi, és mennyiségre sem kevés szóval, ja, ha meggondolnák magukat is, legalább teli hassal menjek vissza a dutyiba.
- Ó, jesszusom, fejezzék már be ezt a burzsuj beszédet... - vágtam ököllel az asztalra, de nem olyan erőset, éppen csak koccantak a tányérok az asztalon. - Fél millió, hogy még nyakon is csípjük őket? Ennyit érne a maguk élete? 2 és fél milkót? Ez szép... mármint kevés, ha engem kérdeznek. De ha már alkudunk, adjuk meg a módját. Legyen fejenként összesen 4 millió, nekem intézzék el, hogy ne kelljen utána visszamennem a dutyiba, és ha biztosítani akarják, hogy elkapjuk a bérgyilkosokat vagy bérgyilkost, akkor had vigyem magammal a pá... khm... egyik cimborám, aki szakértője mások kinyomozásának. - meg felidegeléséhez is, de ezt már inkább csak gondolatban tenném hozzá. Ellie el lesz egyedül is a kölykökkel, nagy részük úgy is bírja, a többiek meg azért nem lesznek ellenségesek, mert szeretik a főztjét. Ez a feladat pedig tökéletes volna az én kis mókusomnak. Bár nem tudom, hogy a mellettem ülő fickó mihez ért, de van egy olyan sejtésem, hogy nem szokása lövöldözni és más öltönyösök vagy drogdílerek után nyomozni.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fog menni, de ezek szerint mehettem volna még feljebb is. Se baj, nem csak pénzem lesz, de Julian is velem lesz, ami jó... hmm... nagyon jó. Onnantól én békésen falatoztam tovább, már a desszertnél tartottam, illetve, éppen bort szürcsölgettem, mikor a részleteket hallgatva egy ponton túl félrenyeltem a bort és csak jó pár köhögés árán jutottam ismét levegőhöz, miután lecsaptam a boros poharat.
- Öltönyt?! - bukott ki belőlem. Inkább a börtön...

El se hiszem, hogy belementem. Oké, jó pénz, és Julian is az ölemben ülhet, de majd egy félnapot eltöltöttem azzal, hogy öltönyt adjanak rám és megrendezzék a friszkóm. Utóbbi nem is zavart, amíg szőkére nem kell festenem, vagy más hozzám nem illő színre, de az öltöny, rohadt kényelmetlen volt. Legalább is egy pólóhoz és egy farmerhez képest. És még a nők panaszkodnak, hogy mennyire oda kell figyelniük a ruhájukra, meg, hogy mennyi mindent kell hordaniuk. Egyáltalán mi a tökömnek kell még pluszban zakó és mellény is, ha van ingem?! És mi a piácsért kell ilyen szorosan fogni azt a kurva nyakkendőt? Ahányszor lazítottam rajta, a szabó mindig rászorított. Remélem aludnom nem ebben kell... Meg, hogy a stílus váltás nem szegi kedvét majd a kis mókusnak sem, ha a szeretésemről van szó. De legalább ő velem lesz, szóval örültem is neki, mikor végre találkoztunk. Nem is beszélgettünk a dutyiról, nem is akartam.
- Most komolyan, baby? A múltkori után még mindig kételkedsz abban, hogy nekünk már csak az ilyen hihetetlen fos dolgok jutottak? - pillantok rá oldalról, miközben már puccba vágva magam indultunk a reptérre a csomagokkal. - Jó, te most békében élhetted volna az életed, 5 fogadott és nagyon is problémás gyerekkel, de látod, hogy nem hagylak izgalmak nélkül. - vigyorodom el, noha nem kárörvendően, inkább csak én magam is nehezen elhidve, hogy ilyen elbaszott életünk legyen.
- Jaj ne parázz már, te amúgy is szereted az ilyeneket. Különben is, gazdag faszikat kell játszanunk, szóval ezt majd szépen ki is használjuk. - vágtam rá szabad kezemmel a hátsójára még mindig jókat mosolyogva a bajszom alatt. Azért ennek is meg van a maga jó kis oldala. Legalább is most így gondolom. Mikor az elvileges féltesó is megérkezett, köszönésére homlokom ráncoltam.
- Cimbora, őszintén, te szimpibb vagy, mint akik felbéreltek, de ha még egyszer ilyen flancos kifejezésekkel jössz nekem, nem szólok hozzád a következő hét végéig. - csóválom fejem rosszallóan, mert még mindig nehéz úgy tenne, mintha ilyen arany kanállal a számban született kis fasz volnék. De azért a könyvet elvettem. Jó lesz még, bár max a wc-n olvasgatni. Julian megjegyzését hallva viszont felé nézve rá mosolyogtam.
- Jó buli lesz... - karoltam át vállánál vigyorogva. Aztán elindultunk a magánrepülőre vagy tudja tököm, mivel járnak a gazdagok, és mivel ott még elvileg magunk voltunk, gondoltam megismerkedhetnénk, mielőtt elkezdenénk utálni egymást, csak azért, mert totál más rétegből jöttünk. Szépen leültem valamelyik ülésbe, persze előtte magamhoz vettem egy pohár vagy üveg akármit, meg valami rágcsát és Julesra néztem. Látszik rajta, hogy jó módú és, hogy minden bizonnyal az intelligenset sem rám értették még anno a kajálásnál.
- Szóóvaaal... te is doktor vagy... - állapítom meg nagy vonalakban, mert már elhangzott egy párszor. - Minek az orvosa? - kíváncsiskodtam. Igazából akármit el tudtam volna képzelni róla, szóval érdekelt miben utazik. - És ha már felelsz vagy merszezünk, ha nem vagy rászorulva a pénzre, miért vállaltad el?

Szemeim forgattam, de szinte biztos voltam benne, hogy mit sem fog változtatni rajta, én meg majd a felét sem értem annak, amit mond. Legalább a faszi bőrébe bújásáig engedné el a dolgot. De legalább megtudtuk, hogy ő is egy okostojásnak érzi magát, akár csak anno Julian. A különbség az, hogy őt meg is akartam törni, mára pedig kisajátítani, Julest viszont... Nem azt mondom, hogy nem néz ki jól. Ki tudja hány éves, de ahhoz képest is biztosan jól tartja magát, viszont... valahogy nem az esetem. Talán mert idősebb nálam, és az nálam annyira nem játszik. Csak reméljük, hogy nem lesz akkora pofázmánya, mint Juliannek, mert különben nagy bajok lesznek itt. Másfelől viszont... ha megpróbálok vele jóban lenni, és esetleg legközelebb lecsuknak, kérhetem a segítségét, és kedvezményesen elintézi, hogy ne jussak vissza a börtönbe. Nem lesz könnyű, de majd megoldom.
Amíg ők dumáltak, én nassoltam.
- Hah, láttad volna baltát dobálni... kis béna... - nevettem el magam Julesről Julianre pillantva el mosolyodva, miközben ropogtattam a nasit. - Jó nagyot hibázott... De aztán... milyen jó vége lett... - vontam meg vállam, még szélesebb mosollyal nézve Juliant. Már akkor is egy önző köcsög voltam, de alapvetően, úgy vagyok vele, hogy amit akarok, azért harcolok. Itt pedig elég volt egy térden rúgás, hogy megkapjam azt. És megérte, mert még annál is többet nyertem vele. - Viccet félretéve, profi a csávó. A szakmájában is, meg az ágyban is... - pillantottam vissza az idősebbre, majd félre téve a nasis tálat, amit félig ki is ürítettem, magamhoz vettem a sörös üveget és azt is meghúztam.
- Neked van valakid? Vagy azért vagy ilyen merész és kockáztatod az életed, illetve kapaszkodsz két kézzel a munkádba, mert nincs és nem is akarsz? - kíváncsiskodtam tovább. Ha nem ültem volna a börtönbe, és ne volna annyi bajom, én sem vállaltam volna el, mert ott vannak a gyerekek, Julian, és hát szeretnék még élni és velük tölteni annyi időt amennyit lehet, főleg, amilyen szerencsétlenek vagyunk, szóval már csak emiatt is érdekelt. - A kis mókus is ezt csinálta, ne is tagadd. - mutattam el az említettre nézve figyelmeztetésül, mielőtt közbe vágott volna. - De aztán jöttem én és annyi... megtört a mókuskerék... Vagy is... igazából ő jött, de akkor is vége az ördögikörnek. - pillantottam vissza a fickóra.

Nem mintha meglepett volna, de láthatóan nem egy nyelvet beszéltünk a másikkal. Mármint így stílusban sem. Nálunk, legalább is a környékünkön senkit sem hoz zavarba, ha ilyen dolgokat beszélünk ki, és még csak nem is azért, hogy fitogtassuk hatalmunk a másik felett. Domináns vagyok, de ezt Juliannél igyekszem csak az ágyban kimutatni, ami nem ártalmas. Addig nem, amíg élvezi. De most még ő is zavarba jött, attól, amit mondtam. Nem tudom, engem nem zavart, sőt, legalább nyilvánvalóvá tettem a kamu féltestvérem számára is, hogy előnyben részesítem a férfiakat a nőknél, és azt is, hogy Julian nem csak egy barát, több annál, szóval, még ha meg is fordulna bármi a fejében, gyorsan vetesse el, mert nem csak harapok. Miközben nassolgattam és érdeklődtem szingli-e meglepő és bevallom számomra kissé ellentétesen hangzó válaszokat kaptam tőle. Az "épp most nincs és az "öreg vagyok már" ütik egymást a számomra. Mintha egyszerűen kellemetlen volna neki azt mondani, hogy nem, mert senki nem akad a horogra, vagy senkinek nem kellett így inkább bevallja, hogy nincs, de lehetne, noha már idős. Hülyeség. Mennyi lehet? Az se számít... Vagy arra érti, hogy öreg, hogy már nem működnek úgy a dolgok nála? Az megint más, akkor nincs mit tenni. De annyira azért nem vagyok köcsög, hogy faggatózzak. Úgy látom amúgy sem vevő rá. Csukott szájjal ropogtatom a falatokat, de megállok egy hosszabb pillanatra, mikor sorolni kezdi szabadidős tevékenységeit. Én ugyan már nem igazán tartom a családdal a kapcsolatot, de azért az szemet - pontosabban fület - szúr, hogy a tartalmas listájáról lemarad a család. Mármint a gyerekek, ha már feleség nincs a képben. Nem azt mondom, hogy nekem olyan kurva jó, mert a gyerek akkora áldás lenne, mert azért... zsák szám viszik a pénzt, de azért... azt gondoltam Gandalfnak is akad egy-két kósza kölyke, akik már minimum elérték annak a felét, amit ő. Nem tudom, lehet, hogy ez csak nekem fura. Viszont kérdésére csak vállat vonok, végülis... igaza lehet...
A továbbiakban nem tartottam fel, de látva, hogy most épp Julian sem vevő a kapcsolatunk öhm... szorosabb kifejezésére... így tekintettel erre, nem is megyek oda flörtölni, noszogatni, hogy bújjunk el a mosdóban vagy ilyesmi. Szép nyugiban a seggemen maradok és helyette valami egészen mással ütöm el az időt. Nem mintha komolyabban foglalkoztatott volna a gondolat kivel kevernek össze alkalomadtán a new yorkiak, de azok után, hogy az a szemétláda kis híján kinyírta a családom és felgyújtotta a házam, úgy éreztem szabadlábon tehetnék az ügy érdekében, hogy minimum bosszút álljak. Szóval googlen rá kerestem Dr. Shane Websterre. Meglepő módon még a facebookra sem volt szükség, hogy egy halomnyi információval találkozzak róla. Hírek, cikkek, képek, ohóóó, de még milyen képek. A gond az, hogy nekem azokra a dolgokra is szükségem lenne a bosszúmhoz, amik nem voltak igazán nyilvánosak. El is sandítottam a telefonom mögül Julianre. Mire nem jó, ha az ember párja kém és magánnyomozó ugye... majd rá veszem valahogy.

Nem volt rossz hely, bár nekem túl.. elegáns és kifinomult London és a lakosai is. De tetszett a kocsi, és ahogy hozzánk viszonyultak. Hozzá tudnék szokni... Ami pedig a villát illeti, pont jó volna a családnak, bár a személyzet korán és fejvesztve menekülne a gyerekek miatt. Nehéz lesz úgy viselkedni, mint, ahogy a fickót, akit eljátszom, mert feltételezem, ilyen ruhába, ilyen emberekkel körbe véve, nem éppen úgy beszélt, mint egy kocsmáros, aki tíz perces szüneteiben el-elkap valakit cigi szünet név alatt. Viszont úgy voltam vele, hogy amíg nem kell sokat beszélni, simán eljátszom, mekkora burzsuj vagyok. Zsebre tett kézzel hallgattam Alexet, és csak egy pillanatra rándult meg szám széle, elfojtva egy mosolyt. Tényleg azt mondta, hogy csili-vili? Mibe, hogy ő sem 100% hetero... Na de hess gondolatok, itt van nekem a kis mókus. Na meg nem is ártana jobban odafigyelnem, hiszen itt bárki gyanús lehet, ki tudja, ki akar minket kinyírni.
- Programlista? Mára? Miért érzem, hogy hosszú napunk lesz...? - sóhajtom már előre fáradtan. Konkrétan úgy érzem, mintha szándékosan kínoznának. Heteket kellett kibírnom dugás nélkül, most meg még Julian hátsójára sem vághatok. Mintha édesség éhes volnék, és elém tennék a csokitortát, amit max nézegethetek.

Elismerően bólogattam, bár nem igazán a palinak, mint inkább annak, aki előzékenyen már elintézte, hogy első nap ne kelljen megdöglenünk a sok munka miatt. Meg azért bízom benne, hogy más miatt sem. De még szoknom kellett, hogy az én csóró világomból egy ilyen túlzottan pénzes világba kerültem, ahol már is annyira meg kell felelnem a követelményeknek, hogy senkinek fel se tűnjön, hogy csak a pofikám egy és ugyanaz, ellenben a személyemmel. Hát nem tudom, hogy fogom ezt kibírni, ha napi majd 24 órában figyelve leszek. Julian meg a szomszédban, és még csak élni sem élhetek a lehetőséggel, hogy itt van. Bár úgy láttam, ő egészen jól beolvadt már vagy... nem tudom... még is haragszik? Azt hittem a kórházban, hogy elnézi azt a kis balhét... Most mégis azt érzem, hogy neheztel és mintha még kerülne is. De még csak rákérdezni sem tudok, mert elvileg ő csak egy asszisztens. A nasi miatt én már nem éreztem annyira éhesnek magam, ellenben elég sok a feladaton kívüli gondolatom támadt. Cale, Julian miatt, meg ilyenek. De azért a kaja piszkálgatása mellett, hallgattam mi a mai teendőnk. Nem tudom miért gondoltam az elején, hogy agyba főbe együtt kell lennünk a kamu féltestvéremmel, de most abban sem vagyok biztos, hogy jó e ez így. Mi lesz, ha egyikünk bajba kerül?
- Nem probléma. - csóváltam fejem a körbevezetésre, bár fingom sincs hol miként és hogy, de megoldom. Majd improvizálok. A koncert azért meglepett. Nem gondoltam volna, hogy még ez is ilyen teendői listára kerül. Nem is vagyok oda azt ilyenekért, bár ifjabb koromban sokat jártam Ac Dcre meg hasonlókra. Mindenesetre így valóban nem hangzik olyan gázosnak.
Nehéz volt megállapítani az itteniek hozzánk való viszonyát, lévén, hogy egyenlőre gőzöm sincs ki, mi és milyen viszonyban állt eddig a két palival. Bár sosem voltam jó nyomozó, csupán a megérzéseimre hallgattam eddig. Igaz, ösztöneim csalókák, lévén, hogy könnyen elcsavarják a fejem. De azért már most látom, hogy nehéz lesz ennyi embert szemmel tartani, még ha hárman is vagyunk. Plusz úgy tenni, mint egy önelégült burzsuj. Juliannel ellentétben viszont én nem aggódtam a pia és cigi mennyiség miatt. Gondolom a gazdagok sem problémáznak rajta, szóval mehet a mértéktelenség.
Megvártam míg a kis mókus is végez, aztán kiléptünk vele az étkezőből. Mondjuk gőzöm sincs mi merre, de annak örültem, hogy ezek szerint úgy intézték, hogy jobbára együtt maradjunk. Mikor pedig távolabb értünk az étkezőtől, halkabbra véve, de azért számon kértem.
- Haragszol rám? Vagy valami rosszat tettem? Oké, tudom, hogy most ez ilyen szerepjátékos dolog, de a repülőn nem volt rá szükség és még is úgy viselkedtél, mintha... ismerni se ismernénk igazán egymást. - pillantottam rá menet közben inkább értetlenül és csalódottan, talán egy picit idegesen, de csak mert nem értettem, hogy most mi van.

Az, hogy felelőtlen döntéseket hozok nem szokatlan, bár alapvetően a jó szándék szokott hajtani. Vagy az önzőségem. Mint most is. Jó ötletnek tűnt a börtönhöz képest, mindenkitől elzárva, hogy egy palotában éljem az életem egy hétig, ráadásul Julian társaságában. Konkrétan egy gyerekek nélküli üdülésnek fogtam fel. De azt hiszem nagy tévedésben éltem és a sok jó kaja, a pénz és a szabadulás vakított el, mikor rábólintottam erre a szarságra, mert mióta itt vagyunk egyre inkább azt érzem, hogy a börtön jobb hely lett volna. Jó mókának tűnt, hogy egy hétig burzsuj életet éljek, szórjam a pénzt - az amúgy is jól szokott menni -, de mióta betettem ide a lábam jobban vágyom a saját életemre, a csóró környezetemre és a bárra, mint máskor. De biztos csak a tesztoszteron...
- Egy embernek árultam csak el, és még csak bele sem mentem abba, hogy amúgy miket műveltünk a kanapén. Csak tisztázni akartam, hogy ami az enyém azaz enyém. Kurvára nem örülnék, ha azt szűrné le bárki is, hogy szabad vagy és rád nyomulna. - vontam össze szemöldökeim már inkább idegességből, semmint értetlenkedve. Azzal, hogy puszta kollégát játszunk, már megadtuk annak lehetőségét, hogy bármelyikünkre is rámozduljon bárki, én pedig féltékeny vagyok. Ennek tudatában pedig konkrétan feltudnék robbanni.
- Szolidabb lennék, ha megerősítenél, de nem tetted. Különben is, te beszélsz nekem a diszkrécióról? Bekameráztad a tudtom és engedélyem nélkül a kurva házamat. A megbízóink meg bekaphatják... én az életem kockáztatom, ami többet ér néhány milliónál... ennyi kockázatot ők is vállaljanak be. - morgolódtam, de csak, mert nem bíztam a szavaiban. Nem azért, mert ne szeretném, csak egyszerűen túl sokáig fogtam vissza magam miatta, most meg mellette. Nem csak a dugásról van szó, hanem, úgy egyáltalán mindenről. Akaratlan is eszembe jut, mennyire megkönnyebbült mikor biztosítottam felőle, hogy nem kell tudnia a köztünk lévő kapcsolatot senkinek. Függetlenül attól, hogy most már vannak páran, akik tudják, nehéz most elhinnem neki, hogy ne akarná titkolni. Azt mondja... majd, ha ketten leszünk... az se mostanában lesz, ha így lenne... akkor meg majd biztos arra fogja, hogy nyomoznunk kell, mert ezért vagyunk itt. Nem akarom elbaszni a dolgot, mert tudom, hogyha lebukunk megölnek, de úgy érzem, hogy ez az egész a kapcsolatunk rovására fog menni. Nem pedig a rá való tekintettel...
- Jóh. - feleltem elfogadva a tényeket, de mindezt duzzogva, éppen csak nem fújtam fel az arcom, de a kezem elhúztam és elfordultam. Rá is gyújtottam volna, ha nem jelentek volna meg közben a többiek. Ezek se bírják ki nélkülünk egy percig sem...

Nem tehetek róla, de mióta pár mondat erejéig kibeszéltük a jelenlegi féltestvérem, egyszerűen ki nem állhatom, pedig eddig nem volt vele különösebb bajom. Igyekeztem inkább kifelé nézni a kocsiban is, nehogy szemet szúrjon neki, mert ha rá kérdez, biztos megütöm. Próbáltam én ugyan nyugalomra inteni az idegeim, de se cigi, se pia, és most még a kábszer után sem nyúlhatok. Ellenben még mindig zavar a nyakkendő és olyan dolgokról kell beszélnünk, amikről fingom sincs. Aztán jött még a fekete kocsi is. Tükörből visszasandítottam én is. Lehet én vagyok a hülye, de amennyi ember ma a seggünkben volt, nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy újonc testőrök, akik ahelyett, hogy nyugalmat biztosítanának, még feszkót is csinálnak. Se baj, ezt most majd kiderítjük.
- Az biztos, hogy a határainkat feszegetik... - húztam a szám, majd mikor elértünk egy kevésbé forgalmas, sőt kifejezetten kihalt, egyirányú földes útra a hektárok felé, én előre másztam Julian mellé, bízva benne, hogy a megbízóink nem a halálba küldtek, hanem felkészültek rá, hogy olykor harcba fogunk sodródni, így a kesztyűtartóban is hagytak minimum egy pisztolyt. Ha volt, kikaptam és kibiztosítottam.
- De most majd tisztázzuk velük a dolgokat... Kapaszkodj bátyus, mert ez rázós lesz... - szóltam hátra, miközben átléptem Julianhez a pedálokhoz, és egyik kezemmel a kesztyűtartónál támaszkodva, másikkal az ajtónak - így legalább őt is visszafogom attól, hogy lefejelje a kormányt - ráléptem a fékre. Bíztam benne, hogy nem jönnek belénk, de előfordulhat egy kis kocc a büntető fékezés miatt. Aztán kipattantam és elindulva feléjük a kocsiban lévőkre fogtam a pisztolyt.
- Na csicseregjetek madárkáim, mert mindenkit lelövök mielőtt kiszállnátok. - indultam el feléjük, az anyós ülésen lévő irányába azzal a szándékkal, hogyha beérem őket és netán nem kezdenek el lőni, kikapjam a kocsiból és felkenjem rá. Legalább kiélhetem magam valakin, és kicsit még felhúznak, biztos le is lövök valakit.

Biztos nem piszkálódásból mondja, és próbálom is komolyan venni, de mindezek ellenére is magamra veszem. Egyszerűen azért, mert teljesen más életstílust követünk és nálam igen is fontos, hogy tudja mindenki hol a helye. Mert így is akadnak bőven, akik nem értenek a szép szóból. A prűdség meg... talán lehet, hogy itt általános, de tudtommal Elton sem fogta vissza magát egy percig sem... Szemeim forgatom kérdésére, ami Julest illeti.
- Te is heteróként kezdted és láss csodát, még is hagytad magad nekem. Van olyan kondiban, hogy legyen rá esélye fizikailag... - duzzogok, mert én magam látok rá esélyt, még ha talán nem is Julian az esete. Fő az elővigyázatosság, nem? Most már legalább tudja ő is, hogy személyi asszisztens ide vagy oda, Julian hozzám tartozik.
- Még is honnan? Én a repülőről beszélek... Úgy tettél mintha én találtam volna ki az egészet. Simán hiheti azt is ezek után, hogy gáz van köztünk és szabad préda vagy... - nem mondom, hogy nem ment agyamra a féltékenység és a birtoklása, és nem túlzok néha kicsit, de itt és most ez tűnik a legreálisabbnak. Mindenhol akadnak Romanek, sőt, az egyiket pont én kamuzom most be. Még csak az hiányzik, hogy egy pillanatra szem elől tévesszem Juliant és a következő pillanatban már valaki máson lovagoljon.
- Talán így is van. - erősítem meg az előzőeket, legalább is azt a részét, ahol meginog a hitem abban, hogy minden okés köztünk, mert... mert láthatóan nem.
- Férfim? A párom vagy, te... - összeszorítom ajkaim, mielőtt olyat mondanék, amit csak haragból és amit azonnal meg is bánnék. Másrészt, megértem, mit mond, értem, hogy mi az, ami zavarja, hogy miért zavarja, csak az agyam képtelen kontrollálni az érzéseim, hogy ne manipuláljanak szét és erősítsék meg bennem, hogy csak hülyét akar belőlem csinálni. Hiába erősítettek meg anno a bárban Evelynék, még is azt érzem, hogy hülye voltam. Ugyanakkor fáj, hogy úgy beszél rólam, mint egy rákról és annak minden tünetével együtt. Kínos, zavarbaejtő, nehéz róla beszélnie. Miért nehéz olyan dologról beszélni, ami örömöt okoz nekünk? A szerelem gáz dolog? Vagy talán eddig a homofóbok csapatát erősítette, mert akkor elhiszem... Legyintek rá, inkább ne is folytassuk.

Az úton sem éreztem jobban magam. Még a fejemben sem tudtam letisztázni a dolgokat, sőt csóró Jules is utálva lett. Ha nőből lenne is haragudnék és félteném tőle Juliant, de így sem könnyíti meg a dolgom. Aztán még ezek is...
- Mert a lerázásuk eddig is faszán bejött. - forgatom szemeim, bár a másik ötlet sem volt épp jól hangzó. Fegyverünk nincs, nekik lehet, hogy van. Ők négyen vannak, mi meg... eltekintek Jules felé, 2 és felen. Már ha a golfon kívül is sportol valamit. Nem mondanám, hogy ez az egész szitu elősegítené a nyugalmamat, sőt, kezdek úgy érezni, hogy itt kapok agyvérzést. A börtön legalább nyugis volt. Lehet meggondolatlan vagyok, de ha esetleg el tudnánk venni az egyiktől a fegyvert, már akkor is erőfölényben lennénk.
- Inkább verjük agyon őket... - max kipurcanunk. Se baj, ott van a kölyköknek Ellie. - Pofám leszakad, hogy ide küldenek minket minden fegyver nélkül... - morgom halkan és ha mindenki egyet ért, akkor kiszállunk.

A londoni napunk kezdetét tekintve nagyon nem voltam elégedett a helyzetünkkel, pedig itt aztán tényleg arany kanállal a szánkban élhetünk. Egy hétig biztosan. Nem is állítanám, hogy nem vágyom a pénzre, de a kapcsolatokra, a családomra, Julianra jobban, mint arra, hogy palotában éljek. Szóval jah, nehezen fogadom el a helyzetet. Nem gondoltam én ezt végig. És ezen a ránk tapadó kocsi és a benne ülők sem segítettek. A szövegelésre elsandítok Jules, majd Julian felé, majd mélyet sóhajtok. Ha nem profik minden harcművészetben és nincs fegyverük, simán lenyomjuk őket. Még élvezni is fogom. De jobbára szerintem amúgy sincs más választásunk. Szóval megvártam, míg ők is összeszedik magukat, közben rá is gyújtottam a kocsiban, és cigivel a számban szálltam ki velük, vagy elsőként, mindegy. Legalább oldom magamban a feszkót. Jobb módja nem is lehetne, mint a verekedés. Vagy is éppen lehetne, csak tilos... mert az itteniek túúúl prűdök...
- Na ki akar meghalni elsőként...? - kérdem cigivel a számban, miközben elindulok feléjük, persze nem sietve, mert így időm van megfigyelni ki, mivel szándékszik harcba vonulni. Fegyver sehol. Ez meglep. Mondanám, hogy talán még nem szándékozták előkapni, de ilyenkor már ideje volna, mert, ha már csak egy karnyújtásnyira lesz az egyik, akkor nincs baszakodás, eltöröm a nyakát. Az ütő láttán már fel sem merült bennem a kérdés, hogy lehet e náluk veszélyesebb fegyver. Arról nem is beszélve, hogy minden egyes mozdulatuk arra utalt, hogy épelméjűként, már most megbánták volna, hogy utánunk jöttek volna. Nem tudom, hogy a másik kettő is becsatlakozott-e hozzám, de akkor én előbb az ütős felé vettem az irányt, olyan tempóban, hogy biztosan meglendítse azt, de még így se okozott gondot elkapni. Ugyan már, odahaza nálunk, ütővel már rég nem támadnak senkire, én meg képzett bár pultos vagyok, megtanultam úgy elkapni a felém lendített dolgokat, hogy különösebben ne okozzon gondot. Nem csavartam rajta, egyszerűen kirántott a kezéből és a vékonyabbik végével, amit fogott, fejbe koppintottam. Aztán elhajítottam az ütőt és elkaptam a zakóját, aztán megráztam kicsit.
- Csak azt hagyjuk életben, aki csicseregni kezd. A többi mehet kutyakajának... - világosítottam fel, és ha netán nem kezdett el egyből beszélni, esetleg még ellenkezett is, megfejeltem.

Számítottam némi harcra de meglepően könnyen levertük őket. Még az idős tag is beszállt, pedig azt hittem, ő majd a háttérből figyel. Ez így túl könnyű... Nem elég kielégítő. Nem nyugtatott meg, nem könnyített a lelkemen. Ráadásul kiszedni sem volt nehezebb belőlük a dolgokat. Még csak jót szórakozni sem tudtam azon, ahogy térdre ereszkedve könyörögtek, mint a filmekben. Pedig mókás volt, csak... nem most.
- Szerintem nyírjuk ki őket és statuáljunk példát rajtuk. Vagy legalább kettőn. - néztem Julianre, majd Julesra, bár gőzöm sincs, hogy hármunk közül kinek kellene meghoznia a fontosabb döntéseket. Ha rajtam múlt volna és a felelősség teljes döntésemen, simán szitává is lőhettek volna most, szóval gondolom én maradok erő embernek.
- Aztán gondolom megkeressük a maszkos nőt, aztán rajta keresztül a megbízót és készen is vagyunk... - pillantottam vissza Julianre. Nem tudom, nem vagyok nyomozó, de gondolom ennyi az egész. Az meg, hogy ezt hogyan csináljuk fogalmam sincs, azt sem tudom mik állnak rendelkezésünkre. Bár tekintve, hogy fegyver se volt nálunk, lesz min aggódni, de legalább tudjuk mit kell beszereznünk.
- De ha van jobb ötleted, hallgatlak kis mókus... - húztam elő zsebemből egy doboz cigit, abból is egy szálat és rágyújtottam, amíg kitalálta vagy kitaláltuk, hogy mi legyen. Legalább hasznát vesszük a nagy nyomozói múltjának, amire annyira szeretet felvágni. Elvégre ezért van itt. Jobbára ezért... bár most már magam sem tudom. Ha belement, hogy kinyírjuk őket - amit kétlek - teljesen benne voltam, ha nem, akkor továbbra is adva a duzzogó felnőttet hagytam, hogy csinálja, amit ilyenkor a kémek csinálnak, ha csak nem kell hozzá segítség, anélkül a kocsiba ültem és lehúzott ablaknál cigiztem tovább.

Végül a "többség" az életben maradásuk mellett döntött, így mit tehettem volna, duzzogtam tovább a kocsiban. Nem hittem volna, hogy jobbra fordulnak majd a dolgok, sőt, magunkat ismerve minden egyre csak szarabb lesz, én meg kezdtem nagyon belemerülni az önsajnálatba. A találkozó sem volt olyan érdek feszítő, vagy csak már én untam nagyon a banánt és terelte el minden más a figyelmem. Mondjuk lehet nem ártott volna figyelni, de azt gondolom amúgy sem maradt volna meg túl sok minden a fejemben. Mint, amikor egy költőt próbálnak rá tukmálni az iskola padban ülőnek, aki szíve szerint egésznap csak focizna meg bicajozna. Üthetik is, akkor sem fogja érdekelni. A találkozó után visszamentünk a többiekkel, és onnantól két irányba haladtunk tovább hiszen más és más programunk volt. A mai bunyó után azon sem lepődnék meg, ha az öreg a nagy adrenalintól még rá is mozdulna a nőre. Vagy fordítva, de én azt sem bánom, csak Juliant kerülje mindenki távolról. Nem sok kedvem volt még mászkerálni, de feltételezem ezek ilyen kötelező körök, szóval túl kell esni rajtuk, aztán, ha úgy alakul, később keresek valami jó kis kondi termet és ott levezetem a felesleges energiát, és nem utolsó sorban... meg szabadulok ezektől a feszes, szoros és kényelmetlen holmiktól.
Már előre húztam a szám, hogy ez is meddig fog tartani és még jó képet is kell hozzá vágni. Ráadásul most még az sem vígasztal, hogy kettesben vagyunk, mert ahogy Julian mondta, szerepet játszunk és így tartanunk kell a távolságot. Hiába voltunk kettes a kocsiban, se kedvem nem volt beszélgetni, se ötletem, hogy miről dumáljunk, anélkül, hogy ne kezdenénk aztán vitázni róla. Szóval össze is vontam szemöldökeim, mikor tettünk a GPS szerint egy teljesen logikátlan kitérőt, ráadásul még le is parkoltunk egy helyen, ami biztos, hogy nem a célhely. Ha nemJulian vezetett volna, azt hinném, hogy valami rosszaságon töri a fejét a sofőrünk. Így meg csak bízhattam benne, hogy nem itt akarja leszedni megint a fejem az őrült ötlet miatt, hogy nyírjuk ki őket. Így utólag már én is belátom, hogy csupán eltúloztam a dolgot a hisztim miatt. Nem tudom, miért gondoltam, mikor felém fordult, hogy nyakon akar vágni, mert még nem volt rá példa, de azért felvontam kérdőn egyik szemöldököm. Az sem értettem, miért lepett meg, mikor végül nekem is leesett, hogy ne megfojtani akar. Ellenben, amint megéreztem puha ajkait az enyémen, minden rossz érzés elszállt belőlem. Pedig nem sokkal ezelőtt még a palik agyonverése sem segített. Volt is bűntudatom rendesen, hogy még meg is nehezítettem a dolgát, ő meg próbál mindenkinek jót tenni. Oké, elég dedósan viselkedtem... De összeszedem magam. Lehunyt szemekkel viszonoztam a rövidke csókot és közben, amennyire az ülésektől és a sebváltótól tudtam, én is átkaroltam hátánál, másik kezemmel pedig a hajába simítottam, miközben elmosolyodtam ajánlatára.
- Örülnék neki... - feleltem még mindig mosolyogva, homlokom az ő homlokának döntve. Sóhajtottam egyet.
- Sajnálom az előzőeket... Tudom, hogy neked se könnyű, csak... - újabb sóhaj, de leginkább amiatt, mert én is hülyeségnek tartom, amit gondolok. - ...félek, hogy elveszítelek... Hogy ezek a folytonos falak, kötelező távolságok végül eltörlik azt, ami most még van... Megígértem neked, hogy melletted maradok, de sokszor úgy érzem, hogy minden szándékosan összejátszik ellenünk. - motyogom, miközben hajából kihúzva ujjaim, én is arcára simítok.
- Szeretek kefélni... sőt... imádok, de... igazából nem amiatt érzem frusztráltnak magam. Hanem mert hiányzik, hogy... nem tudom... megfogd a kezem vagy megcsókolj... hogy megsimogass vagy egyszerűen csak kora reggel a másik oldalamra fordulva, átkarolhassalak és hozzád bújhassak... - el is nevetem magam a végére kicsit. - Na nem mintha... ezekre olyan sok példát tudnék mondani... De... szeretném, ha így volna... - pillantok rá, és talán egy csöppet még zavarba is jövök. - Tudom, hogy ez a mostani helyzet nem teszi lehetővé ezeket a dolgokat, csak... attól tartok, hogy sosem leszünk olyan helyzetben, hogy végül eljussunk odáig...

Valószínűleg egyikünk sem gondoltam volna, hogy egy nap idáig jutunk. És ezt most nem a kocsiban lévő benzinre értem, vagy arra, hogy végül olyan helyen álltunk meg, ahol még a hullákat is jól el lehetne rejteni. Hanem a kapcsolatunkra. Igaz mi ebben a néhány hétben olyan dolgokon mentünk keresztül - együtt és egyedül is -, amin mások egész életükben sem, de még is úgy haladunk előre - és olykor visszafelé is - mintha azt sem tudnánk mi van. A legelső alkalommal megbeszéltünk valamit. Azt pedig igyekszem komolyan venni. De szükségem van a kölcsönösségre. Szükségem van rá. Ő is megnyílt már nekem, így én is hasonlóképp tettem, ami szerintem a többi párhoz képest is nagy előre lépés a kapcsolatunkra való tekintettel, hiszen ezekről más max 20 év házasság után szokott beszélni, akkor is csak a terapeutának. De én őszinte vagyok, ő meg tudja, hogy bármit is kell mondjon, megfogom érteni. Kivéve a mostani esetet, de az megint az én hibám. Ha az ember szeret valamit és évekig abban élt, majd hirtelen magától lemond róla valakiért, nehéz, úgy meg pláne, ha attól a valakitől sem kapja meg a kellő szeretgetést. Igen, pech, hogy ez megint úgy jött ki, hogy nem a mi hibánk, egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak a munka miatt. De ő még is keresi a megoldást, amíg én duzzogok, mint egy kis pisis. Ő is zavarba jött, így meg aztán én még inkább, de nem bántam meg, hogy beszéltem neki ezekről. Legalább tudja, hogy a látszat ellenére nem csak hátulról szeretem. Összefonódó kezeinkre néztem, majd lassan vissza arcára, amivel idővel közelebb bújt, én pedig szabad kezemmel átkaroltam, hogy a hátára simíthassak.
- Jó volna... - bólintok aprót, és bár nem a pesszimizmus szólnak belőle most sem, csupán a visszatekintés az eddigiekre. Lényegében addig volt meghitt és kellemes az egész, míg elvettem a hátsója szüzességét. Onnantól pedig mintha mély repülésbe kezdtünk volna, pedig milyen szépen indultunk, még a kölykök is imádják... Nem egyszer kis híján meghalt, mert épp velünk volt, és most megint, mintha valami láthatatlan dolog dolgozna azon, hogy távol tartson egymástól. Mi jöhet még? Akkor mosolyodom el csupán kicsit, mikor megérzem a dohány szagot. Pff, nem semmi a kis mókus. Épp komoly témákat feszegetünk, én itt panaszkodom neki, hogy smároljon már le, erre rágyújt. Esküszöm, ha nem ő volna...
Csak azért nem mozdulok rá, mert a lükéje még felgyújtja a kocsit, vagy lebukunk, hogy az ölében pihentetem a buksim. De azért a nyakába beleharapok játékosan.
- Csak arra vigyázz, nehogy kijátszanak... Mert nekem egyszer már sikerült... - nyomok egy cuppantós csókot a harapás nyomára, ami rövid időn belül úgy is eltűnik, aztán visszadőlök az ülésbe.