Két kört tettem a blokk körül, mielőtt lemondtam annak az eshetőségéről, hogy a következő öt percben felszabadul egy parkolóhely a számomra. Kényelmesen, a tervezett időben értem volna ide, ha ideálisan alakul ez a részlet és nem a három utcával odébb található mélygarázsban találom meg a helyem, ami a plusz séta miatt egy tíz perces késést eredményezett. Üdv New York-ban, ahol az utcafronti parkolás egy komplett rémálom! A motor leállításakor küldtem egy tájékoztató jellegű üzenetet, hogy mindjárt ott leszek a háznál, sietek. Az elnézését majd szemtől szembe kérem a csúszásért és addig is reménykedem benne a szállító még nem ért oda vagy a segítséggel kiválasztott ajándék kárpótolni fogja, ha igen. A matt papírzacskóban egy üveg édes vörös pihen. A sommerlier egy 2003-as évjáratú, olasz desszert bort javasolt a Dal Forno Romano borászattól, ami főként csokoládé, vörös bogyós gyümölcsök jegyeit tartalmazza az enyhén füstös ízvilágában, ami számomra – mint valaki, aki sose volt az édes vörösbor rajongója – nagyszerű ajánlásnak hangzott. Üres kézzel nem akartam jönni, több okból sem. Egyfelől hosszú idő óta most először tér vissza a szülővárosába nem csak egy látogatás idejére, hanem visszaköltözés céljából. Másfelől az egyetemi évek óta most először fordul elő, hogy ugyanabban a városban lakunk és régóta tartó barátságunk jegyében ezt illik nem csak szóban vagy az aktuális segítségemmel honorálni. Udvariasságból adódóan, pedig nem feledkeztem meg a férjéről sem, aki számára egy limitált kiadású Arran scotch-ot választottam. Ha jól emlékszem kedvelője a skót whiskey-nek.

Az üzenetét meglepetten olvastam, amiben leírta Seattle-t maga mögött hagyja és a Presbyterian-be jön egy megüresedő idegsebészi pozíciót betöltésére. Emlékeztem rá sok évvel ezelőtt, az apja halálakor mondta, fontolóra vette New York-ba jön, de a tervei megváltoztak a Michael-lel történő megismerkedésekor és az utána következő időkből tudok felidézni egyetlen beszélgetést sem, amiben ismét említette volna ezen szándékának akárcsak a felmerülését is. Igaz, legutoljára Diane tavaly februári esküvőjén találkoztunk, ahol Laurel volt a hivatalos plusz egy főm és azóta sok víz lefolyt a Temzén, amiről nem számoltam be, megtartottam magamnak apropó híján.. Egy cinikusan kollegális stílusban íródott választ kapott a bejelentésre, amit rögtön egy megszokott hangnemű követett, kifejezve a hír személyesen jó részét. A végére egy lapos humorú újoncköszöntéssel megtoldva – ha már az utóbbi több, mint tíz évben kettőnk közül én nevezhetem otthonomnak a várost –, ami tartalmazta a felajánlásomat arra az esetre, ha szüksége – pontos megfogalmazás szerint szükségük – van helyi segítő kézre.
A váltott beszélgetés alkalmával egyszer sem tettem fel a miért-eket tartalmazó kérdéseimet, Nancy is jobban ismer annál, hogy ezekkel írásos formában számoljon egy személytelennek tartott platformon. Az egyetlen közvetlenebb érdeklődésem a kórház kiválasztására irányult, sokkal inkább azért, hogy elüssem a helyzet komoly élét azzal, a kérdésbe csomagoltam a véletlenekre vonatkozó elméletünket. A szám ízének kellett, hogy a cseppnyi keserédességet kimossam belőle vagy elfedjem egy másikkal, kisebb nagyobb sikerrel, mert összességében örültem a hírnek. Pont.

Nyújtott léptekkel közelítek a megadott házszámhoz, hogy az eddiginél hosszabban ne várassam és ha mást nem, egy kis, önző megnyugvást hoz, hogy valóban nem ért még ide a szállító. Teherautót a forgalomban sem szúrom ki, ahogy a lépcsőn felérve, magasabb pontról nézek körbe a környéken, mielőtt megkeresném a megfelelő csengőt és beeresztésre, ismerős hang megszólalására várnék. Legalább nem kell kapkodva a kezébe, kezükbe nyomnom a lakásavatót kiváltó ajándékokat.

“Acting like I'm heartless, I do it all the time, that don't mean I'm scarless, that don't mean I'm fine. But you'll see, when someone else makes you this way, I'll drain your life 'til there's nothing left but your blood shot eyes, I'll take my time 'til I show you how I feel inside.”

Az ujjaimmal a combomon dobolva állok a régi, antik könyvespolc előtt és a kihelyezett dísztárgyakat nézegetem; egy üvegből készült földgömb, két ezüstös színű könyvtámasz egyelőre könyvek nélkül és egy Newton-bölcső nyugalmi állapotban. Elég kezdetleges, nem is adnak különösebb komfortérzetet, távolabbról nézve még talán bután is mutatnak a javarészt üres lakásban, mégis késztetést éreztem ezeket kipakolni elsőként.
A dobozok egy részét már a tegnapi nap meghozta a szállító, a mai napra várom a többit a lapraszerelt bútorokkal együtt. A falra pillantok, tekintetemmel az órát keresem megszokásból, de csak az üres helyét találom. A csuklómra vetek egy pillantást és határozottan megállapíthatom, hogy késik a teherautó. Már bő húsz perce itt kéne lenniük. Magamban a forgalom számlájára írom a csúszást, hiszen ez itt teljesen kiszámíthatatlan, ezt már én is megtapasztaltam az itt eltöltött huszonnégy óra alatt. Huzamosabb időt utoljára kislányként töltöttem a városban, abból az időből nincs sok emlékem, ami van, az pedig nem a forgalommal kapcsolatos. A rövidebb látogatások során általában a meglátogatott személyekkel törődtem, mással nem igazán.
Az első pár évemen kívül nem sokat voltam New Yorkban. Idegennek érzem magam a saját szülővárosomban, ami majd’ harminc évvel ezelőtt még az otthonom volt. Próbáltam felidézni ismerős helyeket, épületeket, a parkokat, de egy-két megkopott képen kívül minden az újdonság varázsával hat rám. Este az utcákat róva és az épületeket nézve sokszor megfordult a fejemben, hogy vajon ez régen is így volt? Vajon akkor, amikor még itt laktunk, akkor is üvegkalitkák magasodtak a belvárosban? Akkor is minden második épület fel volt állványozva? Akkor is szállt ki a füst a csatornából? Nem csak a sok ismeretlen tényező miatt nehéz a költözés. Nem csak fizikailag megterhelő a pakolás és rendezkedés. Ha végignézek a lakáson, a már bent lévő dobozokon, az üres falakon és hallom a visszhangot a lépteim után, minden csak arra emlékeztet, mennyire egyedül vagyok, és mennyire keményen kell majd azon dolgoznom, hogy harminchét évesen újrakezdjem az életemet. Akárhányszor ez eszembe jut, az ujjaimat tördelem. Akárhányszor az ujjaimat tördelem, érzem a gyűrű hiányát. Soha nem vettem le, csak műtétekhez. Mindig viseltem, biztos pont volt az életemben, ami egy pillanat alatt foszlott szét. Furcsa, szorító érzés telepszik rá a mellkasomra, amikor eszembe jut Michael és a házasságunk tragikus vége. A legtöbb ember nem is tud a mögöttes okokról, csak a megmásíthatatlan tényről: egyik pillanatról a másikra elváltunk.
Keserű gondolataimból a csengő berregő hangja ránt vissza a valóságba. A könyvespolcot magam mögött hagyva lépek oda az ajtóhoz és nyomom meg a kaputelefon gombját. Boldogsággal kellene eltöltenie a vonal túlsó végén megszólaló ismerős hangnak, mégsem érzek felhőtlen örömöt. Roman évek óta az életem része, ezt a távolság sem tudta elvenni tőlünk, most pedig fizikális valójában is itt van. A derű helyett viszont inkább aggodalom tölt el; nem tud a válásról, nem tud a babáról, nem tud szinte semmiről, ami az elmúlt pár hétben történt. Csak a költözésről tud és arról, hogy kollégák leszünk. Illene beavatnom a részletekbe, de mégis hogyan kéne? Nem mozdulok a bejárat mellől, amíg a közeledő léptek hangját meg nem hallom. Lassan résnyire nyitom az ajtót és csak akkor tárom ki, amikor meglátom az ismerős arcot. A korábban hiányolt boldogságérzet részben mégis kialakul és még egy halvány mosoly is megjelenik az arcomon.
- Szia - köszöntöm halkan és minden további nélkül, ösztönös mozdulatokkal megölelem. Régóta nem érzett nyugalom árad bennem szét, ahogy egy rövid időre köré fonom karjaimat. Szükségem van erre a pár pillanatra. - Gyere beljebb - intek a fejemmel, miután elengedem. - A szállító még nem… - időm sincs befejezni a mondatot és máris jelez a kapucsengő. A tegnap estéről ismerős férfi szól bele lentről. Megnyomom a gombot és kitámasztom az ajtót, hiszen a Frank nevű fickó mondhatni ismeri már a járást. - Itt vannak - pillantok fel elnézést kérően Roman szemeibe. - Kérsz addig esetleg inni valamit? - kérdezem és a konyha felé mutatok. Pár dolgot vettem tegnap, de nagyobb bevásárlást még nem intéztem.

A tekintetemet automatikusan odaragasztja az ajtólapra ahogy elcsípem a nyílását, feltételezvén az tartozik a lakáshoz és elengedem a számozás ellenőrzést attól a pillanattól kezdve. Az alig egy szekundum múlva felbukkanó ismerős arc, pedig bebetonozza a megérzést és a valódi köszöntést egy néma, előhírnökként szolgáló mosollyal előzöm be az övének viszonzásával. Az a cseppnyi feszültség, ami eddig is konszolidált módon kapargatta a koponyám hátsó felét, seperc alatt válik semmissé és óhatatlanul mérem végig az alakját esetleges változások után kutakodva, amihez kihasználom a hátralévő métereket. Egyelőre legfeljebb a haja tűnik fel, az első ránézésre talán kicsivel vékonyabb arca, melynek gondolatát elhessegetem ahogy odalépek hozzá és az ölelésre tartom a karomat.
- Hey. – Ügyelek rá a másik kezemben tartott zacskóra, a tartalmára, amik a papírcsomagolásnak köszönhetően nem rezzennek össze, de a biztonság kedvéért egy félkezes üdvözlést eszközölök és a jobbommal finoman szorítom meg eközben az átellenes oldali vállát. - Jó látni. – Hasonlóan puhán lapogatom meg az elváláskor és teszek megjegyzést, mielőtt beljebb invitálna. Rég volt akárhogy is nézzük. A behívásra első körben egy bólintással felelek egy közel néma „köszönöm”-mel kísérve, mert érzékelem a közvetlenül utána következő mondatot, amit ha én nem is szakítok félbe, az élesen felszólaló csengő megteszi helyettem is.
A küszöbnek addig is a másik oldalára érek és a rövid beengedés alatt egy villám szemlét tartok a lakás előszobából is látható részén, amiből visszafordulva felismerem a szükségtelen elnézést kérést a tekintetében. Remélem a rövid fejingatás elég lesz a feledtetéséhez és nem kell szóban is emlékeztetnem rá mennyire nincs miért így tennie, se verbálisan, se nonverbálisan.
- Jobb előbb, mint utóbb. Önző módon persze örülök neki nem én késtem a legtöbbet, amiért viszont elnézésed kérem. – Mert kettőnk közül én vagyok egyetlen, akinek van miért bocsánatot kérnie, függetlenül attól előre tudom a reakcióját rá és látom a képzeletbeli legyintést. Az iránymutatást követem a szembogaraimmal, ami egyben felveti bennem a kérdést arról merre van a másik házigazda, de a feltevését odázom még egy kicsit az övé kapcsán.
- Egy pohár víz jól esne, köszönöm. – A konyha felé csak egy, két lépést teszek, éppen csak annyit, hogy kényelmesen elé kerüljek, ha ő is megindulna és feltartom a dísztasakot. - Előbb azonban átadnám az ajándékokat, nem minden nap költözik elvégre az ember New York-ba, nem igaz? – Szándékos a megfogalmazás, hogy véletlenül se kezdjen bele mennyire nem volt szükséges bármit is hoznom, vennem. Nem ez a lényege a gesztusnak kell-e vagy se, de talán ezt a témát egy másik alkalomra hagyhatjuk a szorosabb menetrend okán. Az átadását még pont meg tudom ejteni további közönség nélkül és..
- Ha a bor mégsem lesz az ízlésednek megfelelő, már most felhasználom a mentőkártyámat, hogy én csak hallgattam a szakértői javaslatra. – A másodperc töredékére feltartott kezemmel adom meg magam és ezen a ponton elkerülhetetlenné válik a másik üveg megmagyarázása, az ajándékozott holléte felőli érdeklődés. - A scotch Michael-é, de ha jól látom.. Most nincs itt vagy még el kell intéznie pár dolgot Seattle-ben és csak később csatlakozik hozzád? – A lakásban síri csend van, a csengőre sem jött előre, így adja magát egyik vagy másik megoldás, amiket kijavít, ha nem számítanak jó tippnek. A férje fejébe sose láttam bele, az igazat vallva soha nem is akartam a muszájnál és a felszínes társalgáshoz megigényeltnél jobban.

“Acting like I'm heartless, I do it all the time, that don't mean I'm scarless, that don't mean I'm fine. But you'll see, when someone else makes you this way, I'll drain your life 'til there's nothing left but your blood shot eyes, I'll take my time 'til I show you how I feel inside.”

A költözés körülményei, miértje és az előre nem látható nehézségek már az elhatározás óta aggasztanak. Hirtelen adtam be a felmondásom, szinte felindulásból. Alaposan végig sem gondoltam, mit teszek, amikor közöltem a szándékaimat. Lett volna maradásom, hazugság lenne azt állítani, hogy nem. Jó pozícióban dolgoztam egy jó hírű kórházban. Sebészeti vezető posztig kemény munka gyümölcseként lehet csak feljutni, és nekem ez sikerült. Egy pillanat alatt hajítottam el az ott felépített karrieremet. Mégis ez tűnt jó döntésnek akkor. Michael és én elváltunk, anno miatta maradtam Seattle-ben. Ha ő nincs, akkor nem ott telepszem le. Michael volt, aki a leginkább a városhoz kötött, a házasságunk végével pedig le akartam zárni azt a fejezetet. Nem lesz egyszerű az újrakezdés. A hátam közepére sem kívánom a beilleszkedés döcögős menetét, az új kollégákat, az ismeretlen embereket. Még Seattle-ben elhatároztam, hogy amennyire lehet, szeretném kizárólag szakmai vizekre terelni a kapcsolatomat a kollégáimmal. Amikor legutóbb ettől eltértem, akkor férjhez mentem, aminek nem lett jó vége.
Az egyelőre üres lakás csendjét a csengő berregése töri meg. Titkon reménykedem benne, hogy a szállítók azok, mivel egy ideje már késnek, de a vonal túloldalán egy másik ismerős hang szólal meg - nem a telefonból ismert munkás. A várva várt katarzis elmarad, amikor Roman bejelentkezik. Eddig akárhányszor beszéltünk, találkoztunk, mindig kitörő örömmel fogadtam. Hosszabb-rövidebb kihagyások ide vagy oda, ő az egyik legstabilabb pont az életemben. Mégsem érzem azt a lelkesedést, mint korábban. Az ajtót szélesre tárom előtte és megszokott mozdulatokkal ölelem át. A korábbi gondolataim okozta feszültség lassan múlni kezd és némi megnyugvást hoz hátamra simuló karja.
- Téged is - mosolyodom el halványan, aztán beengedem. Örülök, hogy legalább egy ismerős arcot láthatok New Yorkban, így kicsit kevésbé érzem magam idegennek a saját szülővárosomban, amit olyan hosszú évekig csak hébe-hóba látogattam. Röviddel Roman érkezése után ismét megszólal a csengő: ezúttal már a szállító adja tudtomra érkeztét.
- Ugyan, semmi gond - legyintek egyszerűen a bocsánatkérésre. Valamelyest egyébként is tisztában vagyok vele, az elmúlt pár órában pedig meg is figyelhettem, mennyire lehetetlen itt a közlekedés. A folyamatos dugók nem könnyítik meg az autósok dolgát, így egyáltalán nem lepett meg ez a pár perc késés. Őszintén szólva nem is zavar, hiszen még ő tesz nekem szívességet, nem fordítva. Az előszobából egyenesen a konyhába indulnék át, de Roman hirtelen előttem terem. Megtorpanok, egy lépést még hátrálok is meglepődöttségemben, majd szemügyre veszem a kezében tartott tasakot.
- Erre tényleg nem lett volna semmi szükség - csóválom alig láthatóan a fejem, aztán végül átveszem az ajándékot. - Köszönöm. - Értékelem a kedves gesztust és örülök, hogy gondolt rám. Ránk. Ezzel pedig lassan el is jutunk oda, amikor meg kell magyaráznom Michael távollétét. - Biztosan nagyon finom, nem kell mentegetőznöd egy percig sem - mosolyodom el, majd Romant megkerülve a pultra teszem az italokat. Szándékosan nem válaszolok a kérdésére azonnal, előbb előveszek egy üveg vizet, két poharat és mindkettőt megtöltöm. A csapvíz hírhedten rossz minőségű, így eszem ágában sincs azt meginni és mással is azt itatni. A korábbi halovány mosolynak már nyoma sincs az arcomon. Egy darabig még komoly sebeket fog feltépni csupán Michael nevének említése is. Elérte, hogy teljesen értéktelennek érezzem magam. Visszafordulok Roman felé és átadom a vizet. Már éppen szóra nyitnám a számat, amikor a nyitott ajtón bekopog Frank, mielőtt behoznák az első dobozokat. A gardróbba való szekrények érkeznek elsőként. Megmutatom nekik, merre találják a szobát, aztán visszatérek a konyhába, hiszen tartozom még egy magyarázattal.
- Michael nem jön - válaszolom tömören, egyelőre részletesebb indoklás nélkül. Akár úgy is értelmezheti, hogy távkapcsolatban folytatjuk tovább. Sok olyan pár van, akik így élnek, mi miért ne lehetnénk olyanok? Azt leszámítva, ha Roman egy kicsit is ismer, akkor tisztában van vele, mennyire képtelen lennék távkapcsolatban élni. Ezért is maradtam évekkel ezelőtt Seattle-ben. - És Laurel? Ő hogy van? - érdeklődöm kicsit elterelve a témát, hátha nem feszegeti tovább a Michael-kérdést.

Kényelmes lenne azt mondani a megpillantásakor érzékelem valami kimondatlan van a háttérben vagy a megölelésekor érzem a tagjaiból részlegesen távozó feszültséget, netán a mosolyát fáradtabbnak találom a megszokotthoz képest. Egyszerűen örülök annak, hogy látom és az a csekély megérzés, ami el is foghatna, egyelőre nem tudatosul kellően a felismeréshez. Mondhatni ráérősen ébredezik. Tény és való kicsit hirtelennek ítéltem a hírt a megosztása, valamint a konkrét költözés közti időt tekintve, de nem gondoltam többet mögé egy régen felmerült döntés mostani megvalósításánál. Miért tenném most jól látható jelek híján..? A közvetlenül utánam megérkező szállító is teljesen más vizekre tereli a figyelmemet, történetesen a lakásból eddig látható tér mustrálására.
A legyintés az előzetes jóslatnak megfelelően érkezik és halvány mosollyal zárom a késés témáját, mielőtt vissza, betekintenék a szó megragadása közben.
- Te mikor érkeztél? Látom pár dolgot már elkezdtél kicsomagolni. – A városba, a lakásba. A kérdésem tulajdonképpen mindkettőre vonatkozik, mert nem eresztettük bő lére a beszélgetést a fontosabb információkon túl, így az értelmezését a saját szájíze szerint alakíthatja. A kitörő viszontlátási öröm elmaradását automatikusan betudom egyébként is a városváltással, a még friss utazással járó nyűgnek, elvégre az átszállás nélküli repülő út maga csak több, mint öt órát ölel fel és akkor még nincs szó a becsekkolással, a reptérre történő kijutással, valamint az onnan ide részéről vagy a lakás átvételének ügyintézéséről..
A sóhajom halk, a mellkasom látványosabb emelkedése alapján jobban felismerhető, míg a tekintetem beszédessé válik a hallgatásommal karöltve. Lehet nem volt rá szükség, de nem is ez a lényege egy ajándéknak, szóval csak ne csóválja a fejét, nincs miért.
- Szívesen. – Kicsit megnyomom a szót, baráti emlékeztetőként, hogy elég lett volna csak köszönetet mondania és ha ennyiből nem jönne rá, az arckifejezésemen elterülő félvigyor talán közelebb segíti a konklúzió levonásához. Az ajándék átadásával átadom a házigazdának a vezetés lehetőségét, helyet biztosítok az elhaladásához és belekezdek a papírzacskó tartalmának rövid ismertetésébe, hogy mire számítson. Igazából csak a szokásos, egy kicsit jobban a hír mértékéhez igazítva – a bor egy kicsit különlegesebb, a scotch úgyszintén a máskor átadotthoz képest.
- Emlékszem azért arra rosszul kiválasztott egyre.. Csak mondom. – Évekkel ezelőtt történt, a bor ízét, pedig a legnagyobb jóindulattal is csak pocséknak tudta leírni utólag. A megkóstolásakor változó mimikája könnyen elárulta, ha szóban nem is akarta egyből beismerni és kellett egy kis nyüstölés hozzá. A későbbi felemlegetésekhez már kevésbé és azóta nem döntök egyedül az édes vörösről.
A nagy realizálás az ismertetés legvégén fog megtörténni, ahogy másodpercek telnek el anélkül, hogy folytatódna a beszélgetés egy rosszul vélten egyszerűnek hitt érdeklődés megválaszolásával. Továbbra sem hallok közeledő lépteket, egyedül a finoman koccanó üvegpohár alja váltja ki a csendet és ekkor tűnik fel a rátelepedett komolyság, a kezéről hiányzó jegygyűrűje. A vizet hálás biccentéssel veszem át tőle, mégsem csavarom le egyből a kupakját, mert ha nem látnám épp belekezdene a feleletébe, amit szinte egyből a kopogás követ, nagy valószínűséggel újból magamhoz vettem volna a szót. Az időzítésnek nem örülök, hiába számíthattam rá és kurtán, biccentéssel üdvözlöm a szállítókat, hogy ne akadályozzam a munkafolyamatot. A palackot ezután bontom ki, iszok a folyadékból és a pultnak dőlve várakozom, míg Nancy intézkedik.
A tömör kijelentése értetlenséget hoz magával, további kérdéseket, amit feltételezem sejt a témaváltás okán és azért is, mert tükröződik a nézésemben. Nem később jön, hanem nem jön.. Iszok egyet kortyot és az elsőként beérő, bútorlapot cipelő férfi felé nézek.
- Segítek nekik a gyorsabb pakolásban és utána nyugodtabban beszélhetünk. Rendben? – ..mert van miről ezek szerint, többről is, mint ami eredetileg a fejemben volt. A visszadobott labdát, ha nem így alakult volna a társalgás, nem kerültem volna ki, a nagyvonalait nem érzem annyira kellemetlennek valójában nem kellene ennyire sem és azok szerint mondtam volna el miért jutottunk közösen az eljegyzés felbontására, de kicsit nagyobb lélegzetvételt igényel annak a három szónak köszönhetően. Emlékeztet rá én miért jutottam arra a döntésre annak idején, hogy beszélni akarok róla Laurel-lel és ezt most egy csettintésre előhozta a szőnyeg alól, ahová elsöpörtem.
Ha nincs ellenvetése feljebb tűröm a hosszú ujjú végeit a karomon és csatlakozom a brigádhoz. Jól fog jönni ez a kis idő, amíg fejben emlékeztetem magam arra hogyan kellene érintsen ez az egész és annak megfelelően beszélni róla.

“Acting like I'm heartless, I do it all the time, that don't mean I'm scarless, that don't mean I'm fine. But you'll see, when someone else makes you this way, I'll drain your life 'til there's nothing left but your blood shot eyes, I'll take my time 'til I show you how I feel inside.”

A hirtelen felindulásból elkövetett költözés sok teendőt von maga után és még annál is több fejvakarást. Olyan gyorsan hagytam magam mögött mindent Seattle-ben, hogy csak pár bőröndnyi ruhát és egyebet hoztam magammal, ezenkívül a legfontosabb, nélkülözhetetlen dolgaimat bedobozoltam és feladtam. Meghagytam Michael-nek, ha nagyon ráér, igazán elküldhetné az ottmaradt holmikat, de tőlem akár ki is dobálhatja őket. Az ő döntése. A Seattle-ben töltött utolsó napjaimat lakásvadászattal töltöttem, aminek eredményeként egy viszonylag tágas, modern, de bútorozatlan manhattani lakás tulajdonosa lettem mindössze hetvenkét órán belül. A technikának és a huszonegyedik századnak köszönhetően a bútorok beszerzése nem igényelt többet néhány weboldal átfésülésénél, pár kattintásnál és egy kártyaszámnál.  A feszültséget nagyban enyhíti a tény, hogy nem leszek teljesen egyedül, hiszen itt lesz Roman, akire számíthatok. Egy pillanatig nem ellenkezett, amikor a segítségét kértem, amiért hálás vagyok. A megbeszélt időponthoz képest nem is kell sokat várnom rá, pár percen belül bejelentkezik a kaputelefonon.
- Tegnap délután. Egy pár dobozt már meghoztak, de a bútorok csak ma jönnek - adok magyarázatot a már jelenlévő dobozokra, a nyitottakra és a zártakra egyaránt. Néhányat már felbontottam és elkezdtem berendezkedni, de ahhoz még hányoznak a bútorok, amiket bármelyik percben meghozhatnak. - Az előző tulaj egyedül azt a könyvespolcot hagyta itt - mutatok az antik darab felé, amin egyelőre csak két könyvtámasz, egy földgömb és egy Newton-bölcső árválkodik, semmi több.
Az ajándékra tényleg nem lett volna szükség. Igaz, kicsit jobb kedvre derít az apró figyelmesség, de nem számítottam rá és nem is vártam el, hogy bármivel is készüljön. Nekem már annyi is elég, hogy eljött, amitől már kevésbé érzem magam magányosnak.
- Köszönöm - nyomom meg hozzá hasonlóan a szót, a tasakot pedig a pultra teszem. - Azt nehéz elfelejteni - ismerem be elmosolyodva. - Bár, ha jobban belegondolok, szinte megütötte a közértes alsó polcos borok szintjét. - A mai napig beleborzongok, ha az eszembe jut az a förtelmes lötty. A jókedvem sajnos amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is száll Michael említésére. Szerettem volna elkerülni ezt a témát egy darabig. A mosoly gyorsan eltűnik az arcomról, a gondolataim visszakanyarodnak Seattle-be és eszembe jutnak az utolsó együtt eltöltött óráink. Válaszadás helyett csak átadom a vizet, amivel egy kis időt próbálok nyerni magamnak. Tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz előbb-utóbb beszélni erről, de nem az első öt percben terveztem. Még tovább nyúlik a ránk telepedett kínos csend a szállítónak hála. Beengedem őket, majd visszatérek a konyhába. A derekammal a pultnak dőlök és egyszerűen kiterítem a lapjaimat. Nincs mit köntörfalazni, egyszerűen csak kibököm a tényeket. Mielőtt kivesézhetnénk a Michael témát, gyorsan váltok és Laurel felől érdeklődöm. Roman hozzám hasonlóan kerüli a válaszadást, ami arra enged következetni, hogy náluk sincs minden rendben. Bólintok egyet és idegesen fel s alá járkálva várom, amíg végeznek a bepakolással. A saját magyarázatomon és Roman válaszán töprengek. Mindkettő miatt feszült vagyok. Az utolsó doboz után Frank kezébe nyomom a kiszállítás díját megfejelve egy szép kis borravalóval.
- Hát… még nem igazán van hova leülni beszélgetni - vakargatom meg a tarkóm a dobozhegyeken végignézve. - Talán ez lesz az étkezőasztal a székekkel - veszem közelebbről szemügyre az egyik kupacot és húzom az időt egy kicsit tovább. - Igen, ezek azok. - A megállapítás után a konyhában némi kutakodás után találok egy kést, amivel a ragasztócsíkot át tudom vágni. - De mivel rakjuk össze? - kérdezem mozdulat közben ledermedve. Nem tudom, milyen tartozékok lehetnek a dobozban, de nekem szerszámaim nincsenek.

Némán bólintok a szavaira és elnézek az említett bútordarab felé.
- Lehetett volna rosszabb hagyatéka is. – A földgömb és a Newton-bölcső, a négyből kettő egészen pofás, nem teljesen felesleges dekorációnak számít, de ki tudja mennyire illik az általa, általuk megálmodott lakás képébe. - Minden megvan vagy még be kell szereznetek pár bútort? – A tudatlanságtól vezérelve használom a többes számot és röviden visszavetem a tekintetem a könyvespolcra. - Megtartod? – A fejemmel bökök az antik darab irányába, ami kéretlen ajándéknak is nevezhető. Bizonyos értelemben a zacskóban lévő üvegeket is hasonképpen lehet bélyegezni, de a fogadtatásuk sikerében lényegesen biztosabb vagyok. Az évek előnye.
Az elégedettségemet nem rejtem véka alá, amikor hangsúlyosabban mond köszönetet. Nem kell hangot adnom neki, hogy a rávezetését sikeresnek tartom és a másodperc töredékére látványosan kiélvezem a ritka pillanatot, ami valóban nem tart sokáig. A minősítés hallatán kicsit megszívom a fogam, értem, értem én, hogy traumatizálta az eset, de a hiba beismerését követően látom nem szégyell egy picit beletaposni a büszkeségembe.
- Jó, oké, azóta tanultam az esetből és nem kellett elszenvedned egy másik förtelmes, alsó polcos választást.. ugye? – Rezeg a léc a visszakérdezésnél, hogy magabiztos vagy bizonytalan-e és csak azt kívánom kideríteni rajta keresztül, hogy a többit nem-e csak udvariasságból pontozta fel. Eredendően az a bizonyos palack sem volt közértes árkategóriájú, a pincészettől a száraz vörösborukat kedvelem, innen született a téves feltételezés biztosan jó választás lesz belőle. Azóta csak más által ajánlottat kap, mindketten jól járunk.
A kérdés befejezésekor instant érzékelem a légkörváltozást, ami nem merül ki annyiban a jó kedve teljesen eltűnik. Hallgataggá válik, húzza az időt, szűkszavúan fogalmazza meg a választ a szállítók beeresztése, a víz és a pohár átadása után. Számítottam-e erre? A legkevésbé sem. Láttam-e jeleit? Erős túlzás lenne azt állítani, hogy igen. Tavaly feltűnt valami nincs rendben köztük, de nem gondoltam többnek hétköznapi frusztrációnál, ami pont a ceremónia környékén jött egy késhegynyit jobban a felszínre. Stabilnak, kiegyensúlyozottnak tűntek a legtöbbször, a maradék, igazán elenyésző, éppen csak elcsípett százalékban, pedig mint minden más pár, egészségesen nem tökéletesnek. A meglepődésemet hamar félretolja a tény, hogy mennyire nem lenne fair egy szóval sem pedzegetnem a témát miért nem szólt róla korábban ennyire rossz a helyzet, mert nem számítok különbnek, sőt. A beszélgetést nem szívesen folytatnám idegen fülek hallatára és ez könnyű megoldásként szolgál arra egyúttal rendezzem a gondolataimat, míg besegítek a csomagok felhordásában.
Az utolsó, nehezebb darab letételénél újra tisztázom a dolgokat a fejemben és megiszom a víz maradékát, miközben Nancy elbocsájtja a többieket. Az ő szavaival élve, Michael nem jön és azért nem szóltam előbb a szétmenésünkről Laurel-lel, mert azon kívül nem fogunk összeházasodni, nem élünk többet együtt, nem sok minden változott, nem egy negatív eseményről van szó. Nem, úgy, mint esetükben, de ahogy egyértelműen sem ez, sem más, se ő, főleg nem ő nem játszott közre a közös döntésünk meghozásában és amíg ő a doboztengeren néz végig, gyorsan ellenőrzöm a plafont nem-e futott végig rajta egy repedés pusztán a mantra hatására..
Hazudnék, ha nem venném észre az időhúzását, de nem rovom fel neki, kényelmesebb számomra is, ha nem teszem és közelebb lépek az általa kiszemelt halomhoz, ami az asztalt s a széket tartalmazhatja.
- Ha mégse, akkor sincs gond. Szűkülni fog a kör és eggyel beljebb leszünk az összeszereléssel. – Megfogom két oldalról a csomagot, hogy az előkerített késsel gond nélkül vághassa át a ragasztószalagot, a tartással ne kelljen foglalkoznia. A váratlanul becsúszó kérdés a lefagyó látvánnyal párosítva kicsikar egy kedélyes fújtatást, mert levonom a következtetésemet anélkül konkrétan elmondaná nincsenek szerszámai.
- Újonnan vett vagy.. a lakásból hoztad magaddal? – A megfogalmazás nem a legszerencsésebb, tekintve, hogy kicsit odébb toltuk az ezt megmagyarázó beszélgetést, de nem ragadok le ezen, ha ő se fog. - Mert ha új, akkor elég standardnak számít manapság, hogy lesz mellette egy kisebb csomag a csavarokkal, mérethez igazított húzóeszközzel. Ha mégse.. – Az államat dörzsölve próbálok meg visszaemlékezni milyen bolt mellett haladtam el a parkolótól idáig vezető úton. - Ha jól rémlik a közelben van egy mindenes bolt, egy nagyon alapnak számító készlet biztos van raktáron vagy elugrunk a legközelebbi DIY-be. – A lehetőségek felsorolásával biztosítom róla nincs ok a kétségbeesésre, az egyetlen, amire van azaz időbeli csúszás az összeszerelések terén. - Talán az utóbbival járjánk a legjobban, akkor lesz egy készleted fixen, ami mindegyikhez használható lesz. – Kitérőt jelentene, de praktikusabbnak tartom a procedúra elején megejteni, mint félúton bosszankodni, hogy ez se, meg az se és hagyni odáig fajuljon a türelmetlenség egy tompa kés hegyével akarja becsavarozni az egyik falapot vagy épp falábat. Kimondatlanul, pedig a odatartó úton ott a lehetőség a dolgok megvitatására. A döntés az övé, az utóbbit csak javaslatként tettem szóvá.

“Acting like I'm heartless, I do it all the time, that don't mean I'm scarless, that don't mean I'm fine. But you'll see, when someone else makes you this way, I'll drain your life 'til there's nothing left but your blood shot eyes, I'll take my time 'til I show you how I feel inside.”

Amikor tegnap beléptem a lakásba, szinte kongott az ürességtől. Tisztaság volt, minden helyiség üresen állt. Egyedül az antik könyvespolc állt a nappaliban árván, arra várva, hogy ne egyedüli dísze legyen ennek az impozáns lakásnak. Csupán pár percet töltöttem itt egyedül, nem sokkal később pár férfi néhány dobozt bepakolt, felstócolták őket jórészt a nappali egyik sarkában és a hálószobában.
- Tényleg lehetett volna rosszabb - bólintok egyetértően. Koszt és rendetlenséget is hagyhatott volna itt egy könyvespolc helyett. Akkor még valószínűleg nem a bútorokra várnék, hanem takarítószerekért rohantam volna azonnal a legközelebbi üzletbe, hogy megszabadulhassak a piszoktól. Kevés dolog van, amit egyáltalán nem viselek el, de a felfordulás és a szenny eléggé a lista elején vannak. - Minden megvan, csak a szállítónak kell meghoznia. - Szándékosan nem azt mondom, hogy mindenünk megvan, vagy mindenem megvan. Szeretném addig elkerülni ezt a témát, ameddig lehet. Nem szeretek az elmúlt hetekre visszagondolni, márpedig ha beszélnem kell róla, elkerülhetetlenül is eszembe jut a házasságom utolsó, fájdalmas időszaka. - Persze, miért is ne? - kérdezem és szembefordulok a polccal. - Egész mutatós, szerintem illik a lakáshoz és a többi bútorhoz is passzolni fog. - Nem kifejezetten vagyok az antik darabok gyűjtője, de nem fogok bútort kidobni. És szerintem egész jól fel fogja dobni a nappalit. - Csak egy kandalló hiányzik… - merengek az üres falat méregetve. Seattle-ben a kandallóval szembeni fotel volt a kedvenc pontom a házban, imádtam ott olvasni vagy meginni egy pohár bort este. Kandalló előtt borozni ugyan nem lesz alkalmam egy darabig - egészen pontosan addig, amíg valahogy nem csináltatok egyet -, de legalább egy jó üveg bort a magaménak tudhatok már. A zacskót a konyhapultra teszem egyelőre, amíg még nincs meg a helye.
- Nem, határozottan az volt a legrosszabb - mosolyodom el kicsit tovább szívva Roman vérét. Akkor nem mosolyogtam, amikor belekortyoltam anno a jónak ígérkező, ám annál nagyobb csalódást okozó italba. Most már csak egy emlék, amin jól szórakozunk, akkor viszont cseppet sem dobott fel az “élmény”.
Sokkal hamarabb érkezünk az eddig sikerrel került témához, mint szerettem volna. Nem tudom, mit mondhatnék, hogy magyarázhatnám mégis meg a történteket. Válások minden nap megesnek, a mi házasságunk mégsem volt az, ami közel került volna hozzá. Aztán egy pillanat töredéke alatt minden elromlott, az utolsó reménycsillag pedig kialudt. Mi vezetett idáig? Mi vezetett addig, hogy már egymáshoz sem értünk? Mi vezetett ahhoz, hogy esténként csendben ültünk a kanapén, egymásnak hátat fordítva aludtunk el, némán mentünk el a folyosón egymás mellett, túlontúl udvariasak voltunk egymással? Nem viselkedtünk házaspárként. Elhidegültünk egymástól. A baba volt az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodni tudtam.
Csendben várom meg, amíg Roman és a szállítók behordják a bútorokat és még pár dobozt. Miután a munkások végeznek, kifizetem őket és jókora borravalóval értékelem a munkájukat. Immár kettesben vagyunk a lasában, ami némi feszültséggel tölt el. Nem vagyok biztos benne, hogy készen állok erre a beszélgetésre. Szándékosan húzom az időt, most tényleg nagyon szívesen beszélnék bármi másról, akár az időjárásról is, csak Michaelről nem. A dobozok közül megkeresem azt, amiben feltételezhetően az étkező van és felbontom azt. Az egyetlen kérdés már csak az, mivel rakjuk össze. Roman látványosn fújtat reakció gyanánt, amire én magam elé emelem mindkét kezem. - Nem vagyok ezermester, nem ez a szakterületem - mentegetőzöm, mielőtt megjegyzéseket tenne. - Új, minden új. - Mivel minden régi bútor Seattle-ben van, de ezt már csak magamban teszem hozzá. A régi bútorok a régi életem részei, szóval nem is akkora probléma, hogy minden új. - Rendben, ha azt mondod, úgy járunk a legjobban, akkor legyen úgy - hallgatok rá, elvégre is ő a férfi, biztosan jobban ért az ilyen barkács dolgokhoz, mint én. És közben abban is reménykedem, hogy nem a rögtönzött vásárlás kellős közepén szeretné megvitatni AZT a bizonyos témát. A kést lerakom a konyhapultra és elindulok az ajtó felé. Az előszobából mindössze a táskámra és a lakáskulcsra van szükségem és már indulásra kész is vagyok. - Akár enni is hozhatunk majd valamit, még nem igazán volt alkalmam bármit is összedobni.

Egy-egy apró bólintással nyugtázom a szavait és a tekintetem az „ajándék” bútordarabra vetem, ahogy felé fordul. A lakberendezéshez egyáltalán nem értek, éppen ezért nehezen tudom elképzelni a hozzá illő bútorokhoz miként passzolna az itt hagyott darab, szemlélhetem jobbról, akár balról is az antikvitást, de rövidesen saját szememmel is látni fogom a fejében összeállt képet.
- A lényeg ezzel együtt kétszeresen jártatok jól az ingatlannal. – Felújított, jó környéken van és a polcszerkezet elszállíttatásával sem kell törődniük, mert marad. - Van ismerősöm, aki hasonló szerkezetű épületben lakik és neki megoldotta a szakember a füst vagy a hő elvezetését. Ha gondolod elkérhetem tőle az illető számát. – Laikusként könnyen mondom, hogy „hasonló szerkezetű”, de ha elfogadja az odacsúsztatott ajánlatot, a szaktudással rendelkező személy majd mond biztosat is vagy másik alternatívát. Ha jól rémlik sok helyen, ahol nem megoldható a beépíttetés talán elektromos kandallóval oldják meg. Talán, a témával kapcsolatban óvatosabbak a kijelentéseim, azzal szemben, hogy emlékszem mennyire imádta a lakásuknak azt a pontját, amit annak idején lelkesen mutatott fotón is. Ha nem csak feltételes módban létezne az új helyen, mondania sem kellene valószínűleg hol fogja elfogyasztani az ajándékba hozott bort.
A nosztalgia bor ismételt leoltására csak néma bólogatással fogadom el a bevitt találatot, mosollyal, mert hova kezdjem el tagadni ezen a ponton. Kizárásos alapon marad a múltbéli hiba elismerése és számára pluszban a jog, hogy mindezt évekig felemlegetheti s zokszó nélkül viselni fogom, mint a következményt.

Kizökkent. Ez a legjobb szó rá milyen hatással van az előre nem látott hír, mi szerint Michael nélkül költözött a városba és vele együtt kimondatlanul lóg a levegőben az egyetlen magyarázat, ami éppoly értelmetlen az adott pillanatban, mint értelmes. Értelmetlen, mert ha valaki egy évvel ezelőtt felhozta volna a szétmenésük esetét csak fejcsóválva legyintettem volna rá, mint az elképzelhetetlenre. Értelmes, mert huzamosabb ideig ekkora távolsággal közöttük nem lenne működőképes a házasságuk. Megkockáztatnám a férjét sem olyannak ismerem, akinek ez rendben lenne, nemhogy Nance-nek.. Nem véletlenül hezitálok azon rögtön átálljak a témaváltásra a felpörgött események sűrűjében és teszek javaslatot a beszélgetés eltolására, amíg segítőkezet nyújtok a szállítócég dolgozóinak. Ezek a percek áldásosak mind az egész megemésztésének, mind a gondolataim összeszedésének tekintetében a beálló, érzékelhetően frusztrációtól terhes csend ellenére, amikor az összes doboz a helyére kerül és csak ketten maradunk a lakásban. Előbb vagy utóbb beszélnünk kell, mindkettőnknek, de a két lehetőség közül egyértelmű melyik felé hajlunk mindketten jelenleg. Általában nem szeretem húzni a dolgokat, legyen szó tennivalóról vagy kommunikációról, de a szűkszavúsága nagyban befolyásolja a döntést, hogy én se erőltessem. Az én történetem egyébként is egyszerűbbnek nevezhető.
A mentegetőzése üdítően hat a korábbi hangulat után és első ízben fejcsóválással válaszolok.
- Leharaptam talán a fejed, hm? – A hangsúlyomból kihallhatja, hogy nem ez történt és nyugodtan a szőnyeg alá seperheti a dolgot. Apró bökkenőnél többnek nem tartom a szerszámok hiányát, egyszerűen csak nem számítottam rá és innen ered a következő praktikai kérdésem. - Akkor elvileg lennie kell bennük a csavarokon túl más eszköznek is. – Már amelyikben és ezért nem építenék ötven-ötven százalékos esélyekre, hogy amikor egy, két órával később belefutunk egybe, akkor kelljen lemenni egyáltalán folytatni tudjuk az összeszerelésüket. Célszerűbb előtte megejteni a hiánypótlást. - Oké, mindjárt nézem a biztonság kedvéért mi van a környéken bolt ügyileg. – ..mert még azt megelőzően gyorsan belenézek a felbontott dobozban valóban található-e mellékelt készlet és a valóban az étkezőasztalt tartalmazóban épp van. Az átlátszó zacskót a pultra rakott kés mellé helyezem és utolérem az ajtónál, ahova már a telefonommal a kezemben, a böngészőt megnyitva lépek.
- Persze, de akár rendelhetünk is odafele úton. Mire visszaérünk, talán összerakjuk az asztalt körülbelül ki is hozzák.

A beszerző út alatt nem hoztam fel A témát, helyette igyekeztem a tőlem telhető módon figyelmen kívül hagyni és az utazásról kérdeztem, mennyire volt stresszes, az ideiglenes szállása rendben van-e, mert feltételeztem nem egyből itt töltené a mai éjszakáját. Érdeklődtem a munkáról, pontosan mikor kezd, honnan jutott tudomására a megüresedett pozíció, esetleg összeköttetésen keresztül, miért a kórházra esett a választása, a megbeszélést sem hagytam ki a sorból vagy hogy miként fogadták az előző helyén a felmondását, tényleg próbáltam minden másról beszélni csak nem arról, ami a háttérben várakozott. Mintha semmi említésre méltó nem hangzott volna el a megérkezésem óta és nem lenne okunk semmilyen forró kása kerülgetésére. A boltban is rákérdeztem nincs-e másra szüksége, ami hirtelen az eszébe jut. Akár élelmiszerre a szomszéd üzlethelyiségből, ha akárcsak minimálisan is feltöltené a hűtőjét vagy egy valami felmerült volna benne. Tényleg, bármi. Az időmbe belefér, így csak rajta múlik és a szállítási időn, ha nem arra esik a választása inkább menet közben ugorjunk be egy közeli helyre elvitelre kérni az ételt, én teljes mértékben alkalmazkodom hozzá. A szerszámkészlet mellett azért halkan megjegyeztem egy kalapács sem árthat, ha képhez szöget szeretne ütni a falba vagy egy fúró, ha arra valamit kifejezetten fel kellene szerelni. Ezek biztosabb, ha vannak, mintha nem lennének, legalább kéznél lesznek a későbbiekben és a kép apropóján már magától értetődik, hogy ha már itt vagyunk a DIY-ba, ahol több minden található a sima mindenesnél, pár szeget is vegyen. Két vagy három legyet egy csapásra, de azért az egész bolt felvásárlására nem buzdítottam, sőt, a felére sem.
A cuccok hozását automatikusan felajánlottam és ha makacskodással találtam magam szemben, egyszerűen rávilágítottam ne tegye, majd újból a kezem tartottam, mígnem a nehezebb zacskót át nem adta.
Visszaérve még mindig nem terelem a szót vagy épp töröm meg a csendet, hogy visszakanyarodjunk az ideiglenesen félbehagyott téma felé. Helyette;
- Melyik dobozban vannak a boros poharaid? – Lehet össze kell még rakni az asztalt, a széket, lehet még a rendelési időből is van hátra, de a múltban nem egyszer bizonyult hatékony stresszoldó segítségnek számára a bor, akár egy körítés nélkül kezébe adott pohárral. Most konkrétan van egy üveggel, ha csak nem veti el egyből az ötletet, amihez ugyan lehetne a vizeset is használni, de így egyben egy apró jelzést is kap róla, hogy érzékelem feszült.

“Acting like I'm heartless, I do it all the time, that don't mean I'm scarless, that don't mean I'm fine. But you'll see, when someone else makes you this way, I'll drain your life 'til there's nothing left but your blood shot eyes, I'll take my time 'til I show you how I feel inside.”

Amikor először megláttam a lakást, az jutott eszembe, mennyire üres, magányos és visszhangos. A cipőm kopogása ugyanúgy törte meg a csendet és a hang ugyanúgy csapódott vissza a csupasz falakról, mint most. Körbejártam és azonnal ötletelni kezdtem, hogyan lehetne otthont varázsolni az újonnan birtokba vett lakásból. Sok ötletem volt, ide egy kép, oda egy kis dísz, amoda egy gyertya, a pultra egy csokor friss virág. Tegnap már szinte láttam magam előtt az új életem egyik színterét, most viszont csak egy lakást látok, amiben hamarosan lesz néhány bútor, de nem tudom, hova rakjam azt a képet, azt a díszt, a gyertyát és a virágot. A régi házunkkal hasonlítom össze, akármennyire is nem akarom. A nappali nagyobb volt és a konyha is. Volt benne egy hatalmas kandalló, mellette a teraszajtó padlótól plafonig üveg. Itt nincs kandalló, nincs üvegajtó, de még kertbe vezető terasz sincs, csak egy balkon, ami ugyan tágas és legalább fedett, de hiányzik a mögötte elterülő zöld. Nem érzem magam egyelőre otthon. Egyedül érzem magam, még egy majdnem tízmilliós városban is egyedül érzem magam.
- Köszönöm, majd ha már berendezkedtem, akkor talán - nyugtázom halvány mosollyal a felajánlást. Nem akarom sürgetni a kandalló kérdést sem. A rövid, gondolataimba merült nosztalgiázás átmenetileg elvette a lelkesedésemet. Valamelyest visszarángat ebből az állapotból a most már kedves régi emléknek számító borzasztó bor felelevenítése. Évekkel ezelőtt történt ugyan, de még valószínűleg évekig fel is fogjuk eleveníteni.

Tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz erről beszélni. Elég evidens mód adódik a kérdés, hogy vajon miért költöztem egyedül. Hol van Michael? Mikor jön Michael? Miért nem jön Michael? Mi történt? Miért váltok? Nem érzem magam felkészültnek erre a beszélgetésre. Senkivel nem beszéltem még erről, Michael sem teregette ki a szennyest. Legalább ehhez az egyhez tartja magát. Mégis milyen magyarázattal tudnék szolgálni? Megromlott a házasságunk, a gyerek volt az utolsó mentsvárunk, de a vetélés mindent borított? Michael úgy kezelte az egészet, mintha az én hibám lett volna. Biztos sokat dolgoztam. Biztos sokat stresszeltem. Biztos nem vettem eléggé komolyan a terhességet az én koromban. Az én koromban. Addig szajkózta, míg végül elhittem neki. Most is okolom magam, minden pillanatban okolom magam, amikor eszembe jut a zátonyra futott kapcsolatunk. Ha tehetném, visszaforgatnám az időt és jobban csinálnám. Kevesebbet dolgoznék, kevesebbet stresszelnék, komolyabban venném. A külvilág felé annyira tökéletes volt a házasságunk; megvoltak a magunk különbségei, de sosem volt komoly vitánk, ami miatt határozatlan ideig mosolyszünet lett volna köztünk. Az utóbbi időben viszont mégis ott volt köztünk a ki nem mondott, de szinte tapintható feszültség, amit lepleztünk, amit nem akartunk mások elé tárni. Még egymással sem beszéltük meg, egyszerűen tényként kezeltük. Hogy ne csak rólam legyen végre szó, Laurel felől érdeklődöm, de Roman késlelteti a választ. A megérzésem azt súgja, velük sincs minden rendben. Ha minden rendben lenne, akkor egyszerűen azt válaszolta volna, hogy minden rendben van velük. A kikerülő válasz ellenére nem forszírozom egyelőre a témát, azt hiszem, mindkettőnknek egy kicsit jót fog tenni az a beszélgetés mentes idő, amit Roman a szállító kisegítésével tölt. Ezek a percek hasznosnak bizonyulnak, valamelyest sikerül visszatérnem az élők világába. Még mindig nem érzem magam lelkiekben késznek erre az eszmecserére, ezért inkább a bútorokkal kezdek foglalkozni. Egészen konkrétan az étkezőgarnitúrával.
- Szerencsére nem - forgatom a szemeimet, mintha bármi esélye lett volna annak, hogy Roman valóban leharapná a fejem. Mivel nincs tapasztalatom bútorok összeszerelésével kapcsolatban, nem tudom, mire számítsak a dobozokat kibontva. Vagy lesz bennük hozzájuk tartozó alkatrész, vagy nem. A biztonság kedvéért jobbnak bizonyul a fokozott elővigyázatosság, ezért inkább én sem kockáztatnám meg, hogy esetleg a harmadik, negyedik vagy sokadik dobozban lesz hiányos a készlet.
- Nem ennél mondjuk olaszt…? - kérdezem kifelé menet és már ütöm is fel a legközelebbi olasz éttermek listáját, hogy le tudjuk adni az online rendelésünket. Az elkészítési és kiszállítási idő alatt valószínűleg meg is járjuk a boltot, talán még várnunk is kell, ha nincs szerencsénk.

A bevásárlás közben a lehető legfelszínesebb témákról beszélünk, és ezt most mindennél jobban értékelem. Általában nem szeretem az ilyen semmitmondó beszélgetéseket, viszont az adott helyzetben ez sokat jelent. Néhány kósza pillanatra meg is feledkezem a Michael és Laurel témáról, belefeledkezem a vásárlásba, a fontosabb dolgok összegyűjtésébe. Mivel Roman egyértelműen jártasabb a barkácsolásban, egy szavát sem kérdőjelezem meg, minden tanácsát megfogadom. Csak a szükséges dolgokkal megyünk a pénztárhoz, felesleges kacatokkal nem szándékozom már most telepakolni a lakást. Némi győzködés után az egyik zacskót átadom; hiába ragaszkodom hozzá, hogy nem kell segítség, Roman legalább annyira akaratos, mint én. Mire visszaérünk, a rendelésünk a jelek szerint még nem készült el. Nem meglepő, itt sejtésem szerint minden étteremnek hatalmas forgalma van.
- Szerintem itt lesznek valamelyikben - mutatok a konyhában lévő dobozokra. Szerencsére fel vannak címkézve, így egész egyszerű megtalálni, melyikben hevernek a boros poharak. A pulton hagyott késsel szétvágom a ragasztószalagot és kiveszek két poharat. Szerencsénkre a bornyitó is pont itt van. A bontást férfi kezekre bízom, amíg elöblítem a poharakat a biztonság kedvéért. Az átmeneti jókedvem szűnni látszik; már nem lehet tovább húzni, elkerülhetetlen a beszélgetés. Mélyet sóhajtok, mielőtt elfordulnék a mosogatótól és Roman mellé lépnék a két pohárral. A poharakat a pultra teszem, amíg kitölti a bort és amint ez megvan, két nagy kortyot azonnal benyakalok. Arra számítok, ez meghozza a bátorságomat és szóra nyitom a számat, de természetesen a várva várt hatás ilyen gyorsan ilyen mennyiségtől egyelőre nem érkezik. Szó nélkül iszom ki a maradékot, aztán a poharam tartom egy újabb töltetért. Ezt már nem áll szándékomban ilyen tempóban elfogyasztani, de jobb, ha be van készítve. Idegesen túrok a hajamba. Próbálom összeszedni a gondolataimat, de most kivételesen nehéznek bizonyul.
- Nem is tudom, hol kezdjem - kuncogok zavartan és arrébb lépek a nappali irányába. - Azt hiszem, jobb lesz, ha kérdezel. - Őszintén szólva abban sem vagyok biztos, mik azok a részletek, amiket meg akarok osztani és mik azok, amiket inkább megtartanék magamnak. Kérdésekre válaszolva talán egyszerűbb lesz elkerülni a kényesebb vizeket