Még most is alig hiszem el, hogy tényleg belement! De nagyon örülök neki, mert így nem kellett szabadnapot kivennem arra a néhány órára, plusz, azt gondolom, hogy az ott dolgozók végre fellélegezhetnek, hogy nem én megyek. Sullyjén ott voltam, de a részegségtől alig álltam a lábamon, aztán Lisbethén rossz iskolába mentem, nos akkor sem voltam épp toppon, Juliera pedig már el sem mentem, aminek gondolom mindenki örült. De most... ez így atom király! Egy pillanatig sem bántam, hogy valaki más adja ki magát az apjuknak, és a kölyköket is felkészítettem, hogy ne érje őket meglepetés. Ami azt illeti Juliant is fel szerettem volna készíteni arra, mi várhat rá ott, mármint a kötelezőkön túl, dee... őszintén szólva attól féltem, hogy egyből visszakozna, én meg már be lettem osztva szóóvaal... De ha minden jól sikerül - és nem robbant alájuk egy terrorista sem - akkor egész hétvégén az övé vagyok, és álom a piát is, ha betévedne a bárba, amire mostanában nem nagyon volt példa. Inkább csak a városban, nála vagy nálam találkoztunk. Nem mintha baj volna, hogy titkoljuk, csak így kicsit furán jön ki, hogy leintem a volt szeretőim. Pedig nagy a kísértés, pláne úgy, hogy fogalmam sincs, hogy minden sarokból figyel egy-egy kamerája.
A bárnak jót tett a felújítás, nem is magának az épületnek, hanem a közösségnek, ami bővült, miután híre ment, hogy mi volt itt. A bért persze nem emelték, de bíztam benne, hogy előbb vagy utóbb az is bekövetkezik. Arról nem is beszélve, hogy az új vendégek betértével bővült a másodállásom vásárlói köre is. Oké, jó, majdnem csattant a bilincs a csuklómon, de azért nem hagytam fel a sefteléssel.
 - Cerberus személyesen! - lépett a pulthoz egy régi - vagy annyira nem is régi - arc, mosolyogva, jókedvűen, és amint elérhető távolságba került a pulton keresztül áthajolva kezet is fogtunk. Nem mondom, hogy a viszonyunk a szőkeséggel olyan felhőtlen lett volna, de eddig csalódni nem csalódtam benne. Szóval mondhatni öröm volt látni hónapok után.
- Nem ijesztgetésképp, de egy múltkori incidens miatt, még annyira sem kedvelik itt az öltönyösöket, mint előtte... - nevetem zavartan, bár nem szándékom már is elűzni, meg ekkora tömegben talán nem is szúr szemet a jelenléte, de ő persze tett róla, hogy ne így legyen. Mintha csak Juliant látnám. Érdeklődve körbe nézett a bár széken, majd öltönye belső zsebéből előkapott egy köteg pénzt és felkiáltott.
- Mindenki a vendégem! - mosolyogta, majd ahogy lassan visszafordult a pulthoz, úgy hagyott alább a mosolya is.
- Persze... mondogasd csak. A következő pillanatban meg majd mindjárt jön valaki, beszól, elkezdtek itt karatézni, aztán megint mehetek három nap kényszerszabira. - vázolom fel a kilátásban lévő helyzetet, a deja vu miatt, és amiatt, amit itt művel. A csapatunk rangsorjában én helyezkedtem el anno a második helyen, mondhatni a jobb kéz voltam, meg erő ember és a beolvadás bizonyos körökben is az én feladatom volt. Nem kell hatalmas nagy, alvilági dolgokra gondolni, de azért nem is egy kis üzlet körbe kellett beszivárognom. Ezért hívtak a három fejű kutyának. Ő pedig... nos ő volt Lucifer. Talán magyaráznom sem kell, hogy miért. Alkukat kötött, üzletelt és behajtotta azokat. Akkoriban jóban voltunk - nem keféltünk vagy ilyesmi, de kellett egy bizonyos mértékű bizalom, hogy együtt dolgozhassunk -, míg becsúszott egy baki, én onnantól kihátráltam és inkább elmentem drogot árulni, meg itt dolgozni. Nem értette miről beszélek, de nem is baj. Ő pontosan az az ember, akinek sosem beszélnék Julianről, nem, hogy a szakmájáról, vagy az eddig történtekről.
- Jó, mindegy. - legyintett, miközben bontottam neki egy sört és oda csúsztattam neki. Persze érzem én, hogy nem baráti látogatásra jött, és igazán összerakhatom a kezeim, hogy Julian, majd a suliba igyekszik.
- Beszélhetnénk egy kicsit kevésbé nyilvános helyen...? - kérdezte, megemelt szemöldökkel, mintha már most sietős volna, de azért elfogadta a sört és rá is gyújtott. Jó látni, mosolyogtam is meg minden, de mikor beszélgetésre kerül a sor valami csendes helyen, annak vagy kényszer szaga van, vagy olyasmi, amiről hallani sem akarok és akkor én megütöm, ő pisztolyt ránt és megpróbálunk alkut kötni. Itt jó, sokan vannak, tömegben megnem balhézik.
- Háát... nem is tudom... - csóválom fejem még mindig barátságos mosollyal arcomon, de jól leolvasható róla az is, hogy nem, nem akarok menni. Cicceget, ami már most rosszul hangzott.
- Hogy vannak a kölykök...? - kérdezte, és egyből az ugrott be, hogy velük fog fenyegetőzni. De mi van, ha nem? Nem igazán tudom, mi volna erre a helyes reakció.
- Jenny, átvennéd egy pár percre a helyem? - szóltam oda a kollégának, miközben már vettem le a kötényt és intettem neki, hogy jöjjön a raktárba.

Mindeközben odahaza zajlott az élet. Lucy és Leo még a suliban voltak, a program miatt, amit már csak azért is vártak nagyon, mert tudták, hogy nem egy unalmas szakmáról fognak hallani. Lucyfer már előre olyan emelt fővel ült a helyén, mintha ő lenne az atyaúr isten, aztán merjen neki beszólni valaki. Leo... nos ő nem teljesen értette, hogy mi ez az egész, mert még azon se igazán lépett túl, hogy Juliannek semmi köze a gyámhivatalhoz, plusz totál össze van zavarva a kapcsolatunkat illetően is - mondjuk ezzel nincs is egyedül - és nem tudja eldönteni, hogy a kis mókus most barát, vagy gyakorolnia kellene, hogy őt is apának szólítsa. Még volt egy kis idő, mielőtt megérkeztek volna az első szülők, és addig is a tanár tartott osztályfőnökit. De akik korábban érkeztek, azok is kint várakoztak, kb. olyan izgatottan, mint akik minimum valami vizsgára készülnének. A férfiak mind öltönybe voltak, vagy ha komoly szakmájuk volt, akkor egyenruhába, a feleségek meg - már amelyik ott volt - bíztatta őket, meg igazgatták a ruháikat.
Közben otthon Lisbeth épp a szobájában feküdt ágyában és naplót írt, Sully pedig dolgozott. Ellenben Julie korábban érkezett meg a suliból, és mivel azt hitte otthon leszek, a házba is az emeleti ablakon keresztül mászott be szobájába, ahol hamar ledobta cuccait, és elkezdett átöltözni a mai küldetéséhez, ami a táblája alapján Kian és a kibérelt kastély volt, ahová valamilyen oknál fogva őt nem hívta meg. Nem volt ritka, ha valaki megvált tőle, mint munkavállalótól, de Kian se szó se beszéd egyik napról a másikra nem jelentkezett, ami Julienak gyanús volt. A hírekből és a rendőrségi rádióból tudta meg azt is, hogy Cale és Travis meghalt, illetve, hogy Rowan megszökött. Az, hogy éppen egy halálos csapdába szándékszik belesétálni, nos... fel sem merült benne.
Hát sosem állítottam, hogy velünk unalmas az élet, és ha mind ezeknek szemtanúja volt Julian, akkor most lehet el kell gondolkodnia, hová szándékszik indulni. De akármelyiket is választja, unatkozni nem fog, én pedig úgy is keresni fogom... amennyiben sikerül leráznom a Pokol urát.

Míg én a bárban igyekeztem helytállni a régi ismerőssel szemben, addig a két kicsi - mondhatni kicsi, mert azért már 11 évesek - lényegében tűkön ülve várták a nem mindennapi eseményt. Nem csak azért, mert ilyesmiben nekik még nem volt részük, hanem, mert azontúl még ráadásul végre valami példaképszerűség fog beszélni helyettem. Én is bíztam benne, hogy minden rendben fog menni, és szerintem ők is ezen izgultak. Leo biztosan.
Mikor Julian megjelent, a legtöbb iskolába gyakran látogató szülő gyanakodva fürkészte, pláne azok, akik tudták ki kinek az apja. Egy párnak az is feltűnt, hogy én megint nem tettem tiszteletem, bár aligha okozna egy kellemetlenséget a számukra. A tanárnak is szemet szúrt az öltönyös kis mókus, és mivel nem példátlan, hogy a szülők rossz napon érkeznek vagy rossz helyre várnak, oda is ment, hogy útba igazítsa, míg fel nem mutatta iratait. Furcsán is nézett Julianre, mert abban ő is biztos volt, hogy ő nem én vagyok, de a dohány szagtól eltekintve, külsőre már is jobbnak ítélte meg a helyzetet. Nem mintha nekem nem volna otthon öltönyöm valahol, csak hát... most kinek öltözzek ki...? A kölyköknek?
Végül a tanárnő beterelte a szülőket a terembe, ahol a diákok, jó formán 4-esével, 5-ösével ültek kisebb kör alakú asztaloknál, és izgatottan mocorogtak helyükön, hol saját szüleiket keresve, hol a többiekét fürkészve. De azért a szülők sem nagyon tettek másként. Akadtak köztük jó páran, akik lenézően találgatták ki mivel foglalkozhat, mennyivel magasabb pozíciót tölthet be. Én gyakorlatilag mindig le voltam nézve, bár a legkevésbé sem érdekelt. Julianről viszont egyenlőre csak találgatni lehetett. Az egyedülálló anyák persze egészen más miatt nézegették. Leo egy pillanatig sem érezte, hogy ne volna ez abszurd, miután Julian belépett. Úgy integetett oda, mintha évek óta a család része volna, és minimum ő süti a legjobb palacsintákat reggelente. Lucy hullámzó szemöldökkel figyelte a felsorakozó szülőket, köztük Juliant is, akire ugyan számított, de tekintve, hogy ő abban a hitben van, hogy még mindig kém, kíváncsi volt mit fog előadni. A szülők jobbára a terem szélein tudtak leülni, állni, vagy a végében, de miután mindenki elfoglalta helyét, a tanárnő becsukta az ajtót majd egy rövid köszöntő és eligazítást követően át is adta a szót az első szülőnek. A gyerekek névsora szerint léptek a tábla elé a szülők, szóval volt is nagy kíváncsiság, hogy Julian vajon melyik poronty neve hallatán lép ki a tömegből. Új volt, idegen, így az egész műsor alatt úgy figyelték - jobban, mint magát a műsort -, mintha már is kiakarnák közösíteni. Mint a suliban a gyerekeknél. Aztán eljött az ő ideje is. Leo olyan csillogó szemekkel követte, ahogy kilépett, mintha ő volna az atya úr isten. Lucy adta saját magát, karba tett kezekkel, gyanakvóan minden miatt, figyelte mi lesz ebből.

Mindeközben Julie akcióba lendült, mert attól tartott, nem Kian aljassága miatt nem kereste a lányt, sokkal inkább, mert bajban volt. Nem volna példátlan, bár ő még nem tudott róla, hogy mióta utoljára látta a vöröst, nos... kicsit megváltozott.
Mikor elkészült, felfegyverkezett, kimászott a szobájának ablakán, mintha otthon se lett volna, majd sietve elment az utca végéig, persze gyakorta körül nézve, mert volt egy olyan sanda gyanúja, hogy valaki figyeli. Ő még nem olyan tapasztalt e téren, ezért könnyen figyelmen hagyhat jeleket, amiket mondjuk egy képzett katona vagy kém nem. Mikor elért az utca végében lévő sikátorhoz, volt ott egy kisebb, első ránézésre már használaton kívüli garázs, amit végül ő nyitott fel egy letakart számkódos zárral, és rántotta fel a garázs ajtót. Belépett, kicsit motoszkált odabent, majd egy nagy morgás, és szépen kigurult sisakban egy lila mocin. Igen, nos sok olyan dolog van, amiről én nem tudok, de sanszos, hogy erről még a testvérei sem.Szinte kirobbant a garázsból, ami magától le is zárult utána és útnak eredt a kastély felé, aminek a címét csak azért tudta, mert igyekezett hasznos kapcsolatokat kialakítani - adok-kapok módon - Kian orvos alkalmazottjaival a labirintusban. Elég gyorsan ment, de jól elkerülte a kocsikat és, ami azt illeti a radarjának köszönhetően a zsarukat is. De még így is bele telt egy jó 20 percbe, míg elérte a kastély, ami már bizony-bizony lángokban állt. S ha ez még nem volna elég baj, ha csak nem maradt le nagyon Elijah, akkor bizony őt is kiszúrta. Már pedig, aki nem Julian, az bizony Julie ellensége.

Őszintén bevallom, nem a legjobb a veszélyt érzékelő radarom, ha a kölykökről van szó. Ha így volna, a padlásra zártam volna Sullyt, Julien nyomkövető bokaperec volna és Lis sem kerülne folyton a rendőrségre lopás miatt. De csak akkor érzékelem, hogy beüthet a szar, ha közvetlen a környezetemben történik a dolog. Látnom, hallanom kell dolgokat, hogy összerakjam őket. És bevallom őszintén Lucifer jelenléte általában sem, de most még annyira sem volt épp pozitív dolog. Nem ért a szép szóból, ellenben tudja hova szúrjon, ha megakarja szerezni, amit akar. El is vonultunk a raktárba, mert ott csend van és jobbára ember mentes. Most azt éreztem, hogy meg se hallgatom, akkor nem én, hanem a gyerekeknek esik bajuk, amit meg ugye nem szeretnék. Így is gyakorlatilag egy vékony pallón egyensúlyoznak a szakadék felett és próbálnak nem a mélybe zúgni, nem kell, hogy még lökdössék is. Szokatlan, de a legkevésbé sem egyszerű kéréssel - vagy inkább kötelezően elvégzendő munkával - állt elő. Persze nem akartam belemenni, ő meg hajtogatta, hogy csak egyszeri alkalom, csak ijesztgetés, és különben is, amit zsebre teszek, megtarthatom, senki sem tudja meg. Ja... kár, hogy éppen egy magánnyomozóval kavarok... végülis ki tudná meg...? Belekeverte volna a gyerekeket is, ha nem vágok közbe. Szóval rábólintottam, lebeszéltük a részleteket, ő elment, én pedig úgy téve, mintha csak az időjárási migrén gyötörne, folytattam a munkát.

Mindeközben a suliban zajlott az élet. A szülők igyekeztek a legjobb színben feltűnni, még azok is, akik tudták, hogy az előzőleg hallott szakmához képest az övé elég gáz. Mindig volt egy kis susmorgás, el-el pillantgatás, de jobbára csendben végig hallgattak mindenkit. Aztán jött az osztály egyetlen ismeretlen tagja. Már akkor elnémult a terem, mikor csak kiment, de azért, akik ismertek, tudták, hogy ő nem én vagyok, csak hangos gondolatokba nem merték önteni egyenlőre. Aztán ahogy Julian beszélni kezdett és bizonyossá vált, hogy a szakmája valós, csupán a neve kamu valamiért, már nem is nagyon akaródzott megvádolni senki sem azzal, hogy ki ő. A gyerekek nagy része érdeklődve hallgatta, másik részüket csak azért nem érdekelte, mert vagy mobiloztak a pad alatt, vagy egyszerűen nem jutott el hozzájuk, hogy Julian... khm... akarom mondani Roman lényegében egy menő kémszerűség. Gyerekek... Leot is lenyűgözte a sok duma, bár szerintem felét sem értette, de az neki is leesett, hogy ez bizony nem olyan, mint a pizza futárkodás. Lucy meg azon szórakozott, hogy Julian mondadója mennyire megfagyasztotta a tömeg hangulatát. Mintha egy fagyasztóban lennének a jeges húsok közt. Julian részlet beszámolója után pedig kifejezetten tartózkodtak bármiféle kérdéstől, attól tartva, hogy célponttá válnak. Nos... ez így sem jött be, és a néha kipécézett emberke után már inkább féltek tőle. Még ha nem is olyan eget rengető, de mindenkinek voltak sötét titkai. Szóval... le a kalappal kis mókus, jól elkaptad a töküket. Egy ketten, még az óra befejezése előtt kimenekültek a teremből méltatlankodó hangok kíséretében, gyereküket kiragadva a padból, míg mások egyszerűen földbe gyökereztek és próbáltak nem is létezni.
- Na most ugassatok verebek! - pattant fel végül Lucy, ahogy csend lett és hátra fordulva a szülők és kölykök felé mindenkinek be mutatott. - Ha valakinek nagy lesz a pofája, lepereljük róla a gatyáját is, értve vagyok, seggarcok?! - kiáltotta, s szinte egyből után meg is szólalt a csengő és mindenki higgadtságot színlelve menekült haza a gyerekével.
- Jó voltál apu vagy anyu...! - ugrott ki a padból a kócos szőke és tartotta a tenyerét egy pacsi erejéig. Leo ellenben bűnbánó és értetlenkedő arccal vette hátára táskáját és lépett oda Julian elé.
- Én ezt nem értem, Carter bácsi. Az előbb azt mondtad a szülők egyikének, hogy az ital és a cigi rossz. Akkor most ezért nyomoztál apa után is? Mert iszik és cigizik? - kérdezte.
- Indulás haza! Én vezetek! - ugrált Lucy és megfogva Julian kezét húzta maga után, hogy mielőbb a kocsihoz érjenek.

Miután Lucifer lelépett, igyekeztem nem állandóan ezen rágódni, és lefoglalni magam a munkával inkább, meg azon töprengeni, hogy vajon Julian jól bírja e. Az órára pillantva már véget kellett, hogy érjen a suli, bár nem idegeskedem, hogy még nem hívott. Ez nem is olyan nagy dolog, mármint, köztünk legyen szóval, azért az, de úgy teszünk, mintha nem volna. Később is megbeszélhetjük, munka után. De azért érdekelt, hogy mi van velük. Hogy nem e sokalt be és a kölykök után egyből hullarészegre issza magát. Megérteném, de komolyan, főleg, hogy még a szülők gyűlölködő pillantásait is el kellett viselnie. Hamarosan úgy is lejár a munka, nekem legalább is, és mehetek haza, aztán, ha esetleg már nem lenne ott, akkor felhívom, és közben ki találok valamit, hogy miért nem leszek elérhető hétvégén se a bárban, sem neki, se otthon.

- Óu, akkor jó. - bólintott, bár nem merte volna azt mondani Leo, hogy nem teljesen értett minden egyes szót, de azt kivette, hogy nincs baj, mert már béke van köztünk. Lucy pedig már ment volna, bár nem is igazán az otthon kényelme csábította, mint inkább a drága kocsi vezető ülése és kormánya. Leonardo beült hátra, őt nem zavarta, hogy nem ülhet elől, mert hátul végre akkora helye volt, mint még soha. Függetlenül attól, hogy ugyanúgy középen ült bekötve magát. De szerette a középső részt, mert ha akart valamit, mindig előre tudott hajolni az ülések támlájába kapaszkodva és tudott szólni.
- Apa sose engedné, hogy vezessen, mert a gta-ban is mindig mindenkit elüt. - motyogta aggodalmas arccal Juliannek, miközben kidugta fejét az ülések közt, amit Lucy nyomott vissza.
- Kussolj! - mordult rá, majd bájosan mosolyogva pillantott Julianre, miközben visszahelyezkedett az ülésbe és be is kötötte magát. - Hazudik. Nálam jobb utcai versenyző nem létezik, ne aggódj, negyed annyi idő alatt hazaérünk. - vigyorodott el, és amint megkapta a kulcsot, kétségkívül tudta mit kell vele kezdeni, ahogy a pedál és a váltó sem volt számára ismeretlen, bár megjegyzem, nekünk jó ideje nincs már kocsink. Persze lehetett volna pánikolni, de hát azért ő sem akart volna kipurcanni, így, amint az ő 140 centijével elérte a pedált és kilátott a kormány mögül is, ami önmagában sem volt rossz teljesítmény, némi nyújtózkodással, de simán kitolatott a parkolóból, aztán normális sebességben elindult. Még a táblákra is figyelt, sőt az irányjelzőt is használta. Lehet, hogy elbaszott egy csonka család vagyunk, de azért a kölyköknek is meg van a maguk tehetsége és esze, csak éppen sosem kürtölik világgá. Ők tipikusan azok a kölykök, akiket a természetes kiválasztódás sem vetne el. Nem mondanám, hogy hála nekem, bár bőven hozzájárultam azzal, hogy nagyrészt alig foglalkoztam velük.
- A 27 éves exem is vezetést tanított, ő mutatta meg, mire kell, mire érdemes figyelni, és mit lehet telibe szarni. Amíg azok a kis faszok a suliban a virág részeiről írták a dogájukat, én megtanultam vezetni, hogyha... hogyha egyszer apát megint lelövik és nem lesz, aki segítsen, előbb elvigyem a kórházba, mint, hogy kiérne a mentő. - sóhajtotta a végére kissé kínosnak tartva, hogy egy pillanatra majdnem... kimutatta, hogy vannak érzései. - De te jófejnek tűnsz. - pillantott el Julianre. - Ő is kedvel téged. Pedig hallottam, hogy jó nagy bunyó volt miattatok a bárban. - vigyorodott el, ahogy felidézte a mástól hallottakat.
Aztán lassan, de megérkeztek, szerencséjükre, még azelőtt, hogy én is így tettem volna. De mivel busszal mentem, kb. 5 perc eltéréssel már én is ott voltam. Leo addigra már a szobájában volt, Lucy meg visszaadta Juliannek a kocsiban megfújt öngyújtóját. Megakarta volna tartani, de végül úgy ítélte meg, hogy talán ő tényleg megéri a pénzét, és nem kéne idegileg kicsinálni. Lis a szobájában lapított, mert aggódott Juliert, de nem mert szólni, hogy még mindig nem ért haza, pláne, hogy fogalma sincs hová ment.
- Hé, kis mókus! - léptem oda Julianhez, mikor én is beértem őket a háznál. - Na hogy ment? Nagy meglepetésemre egyben vagy, szóvaal... vagy el sem mentél... vagy van egy szerkezeted, amivel láthatatlanná tudtál válni és úgy sikerült túlélted... - viccelődöm és ha csak nem lök el a kölykök előtt, akkor meg is ölelem és egy üdvözlő csókot is kap. Csak szépen óvatosan és finoman adom majd elő magam, mert fene tudja, ő mennyire lát át az embereken.

Apa szerint megveretted magad. - kuncogta el magát Lucy, amiért az ő fejében teljesen másként történtek a dolgok, mert, hogy én másként meséltem el. Részlet kérdése.
- Igaz, azt is mondta, hogy a tárcád is megfújta, ami megmagyarázná az új játékokat, de végül így is barátok vagytok, szóval nem tudom... - vonja meg vállát az utat figyelve. - És még a nőkre mondják, hogy bonyolultak. - csóválta fejét mosolyogva.
Végül nem sokkal előttem - mázlijukra - hazaérnek, és, hogy Leonak ne kelljen vallomást tennie a maiakról, főleg a vezetésről, inkább bemegy a szobájába játszani. Lucynak nem okoz tartania a száját, meg úgy simán a szemembe hazudni sem. De most ő sem állta utamat, szóval egyből ki is sajátítottam magamnak a kis mókust. Az én kis mókusomat. El is nevettem magam a válaszán.
- Jézusom, és én még azt hittem mindenki flottul megy majd... - nevettem, bár el tudom képzelni, hogyha a bárban már az első percekben sikeresen magára uszított mindenkit, akkor mit műveltetett egy beképzelt, rátarti bandával egy terembe zárva. Nem baj, ezúttal büszke is vagyok rá.
- Ugye tudod, hogy a poci simi és a fejjel való házra mutogatás nálam dugást jelent? - szóltam utána vigyorogva. Mondjuk nálam mi nem? Mindenesetre a tornácig követtem, ott pedig csak addig álltam meg, amíg telefonon rendelte pizzát, mert hát... főzni nálunk senki sem tud nagyon, kaja meg csak inkább alapanyagok vannak, meg pia.
Oké, jól van, eddig minden rendben. Szerintem simán kihúzom ezt a napot gyanú nélkül. Amíg meg itt vannak a kölykök, addig mindig lesz is valami, ami lefoglalja. Bementem utána és becsukva magam mögött az ajtót, el is sétáltam a konyháig, hogy legalább tányérokat szedjek majd elő, meg poharakat, aztán a nappaliba mentem, ahol feltételezhetően ő is volt. Mert ha nem, akkor sprintelek fel a hálóba, miközben kapom le magamról a felsőt... Idő közben Sully is hazaér, fáradtan a munka miatt, és egy halk köszönést követően megy is a szobájába. De ő mindig is ilyen volt. Lis folyamatosan próbálja el érni a Juliet, mind eddig sikertelenül, miközben divat magazint lapozgat a szobájában. Lucy szintén a szobájába bandukol és nekilát a holnapi adag kábítószer gyártásának, amit ő ehető slimeba szokott tenni, így mondanom sem kell, amellett, hogy full legálisnak tűnik, veszik, mint a cukrot. Egyedül Leo jelenik meg végül a nappaliban és ül a kanapé végébe, mert most kezdődik a kedvenc meséje, A mancs őrjárat. Én kibontok két sört és az egyiket odanyújtom Juliannek, ha a nappaliban van. Aztán ledobom én is magam a kanapéra vagy a fotelbe és a kis mókusra nézek.
- Őszintén szólva meglepett, hogy ilyen jól ki jössz a kölykökkel. Pláne... velük... De örülök neki. Ne aggódj, élni fogok még a lehetőséggel. Már ha idő közben nem tiltanak ki a suliból, mert mindenkit kikészítesz... - mosolygom egy korty közben.

Óóó, nekem ne gyere ezzel...! - nevetem el magam, lehuppanva mellé, szabad, hozzá közelebb eső kezemmel átkarolva a vállainál. - Pontosan tudom, milyen az, ha megfigyelsz és közölsz. 3 napig javították miatta a bárt. - paskolgattam meg vállánál még mindig jókat kacagva. De tényleg. El tudom képzelni miket művelhetett. Ők meg most biztos vakarják a fejüket, hogy miként jelentsék a dolgot. Engem nem jelenthetnek fel, mert nem én voltam, neki pedig nem tudják a valódi nevét.
- De örülök, hogy ilyen kreatívan megoldottak. - mosolyog egy puszit nyomva a halántékára. Már-már kezdtem belenyugodni, hogy ma már minden simán fog menni, mikor kissé gyanús utalást tett a mai napomra. Még, jó, hogy nem ittam éppen a sörömbe, mert akkor tuti fuldokoltam volna tőle. De így is elkerekedtek szemeim egy pillanatra, mert még ha poén is volt, hogy ő is öltönyösként tért be hozzánk szétverni a bárt, azért... tekintve, hogy Lucifer is pont ma látogatott meg... Ezek után meg hogy a fenébe hozzam szóba a hétvégét? Még nem is válaszoltam
semmit, de már most éreztem a hurkot a nyakamon. Nesze neked nyakörv.
- Pff... hogy miii..? Öltönyös? Belőled egy is bőven sok. Veled meg úgy is jön a baj... - nevettem, bár az utolsó pár pillanatban már csak kínomban. Jó, hát végülis nem hazudtam, csak tereltem. Nem tudhatom biztosan, hogy tud e valamit, úgy köpni meg elég cinkes. De ha tud is, akkor is úgy kell tennem, mintha nem tudnám. Meg amúgy is... ő honnan tudhatná...? Már épp lehúzni készültem az egész üveggel, mielőtt esetleg ránk szakadna a plafon a további kérdésekre adott válaszom miatt, mikor csengettek.
- Na végre! Nem hallunk éhen! - ugrottam fel mellőle, miközben letettem az üveget a kávézó asztalra és mentem ajtót nyitni. A kezemben a pénzzel néztem fel az ajtóból, de nagy meglepetésemre nem a pizzás srác volt néhány dobozzal, hanem egy öltönyös faszi Julieval, nem éppen épséges kiadásban.
- Ez meg mi a picsa...? - kérdem összevont szemöldökkel. Először arra gondolok - ami a legvalószínűbb - hogy a gyámhivatal embere, aki megpróbálta elkapni, de Julie elverte és most... valamiért itt vannak, de a ruhájuk, és az alaposan elvert kinézetük nem erről árulkodott. Julie motorja vissza lett téve a garázsba, arról én nem is tudok, de még így is elég sokkoló volt így látni őket.
- Gyámhivatal? - kérdek vissza azért gyanakodó pillantással, miközben mögötte megjelenik a pizzás fiú is, akinek odanyújtom a pénzt, Julie meg ki is kapja a kezéből a dobozokat és fejével beljebb invitálja az idegent. Jézusom, ha most közli velem, hogy terhes... Szóval miután letette a konyhába a pizzákat, bement a nappaliba.
- Ha Ellie nem jött volna segíteni, most kurvára le lennék fejezve, szóval kösz. Nem tudom, honnan tudtad, de kösz. - magyarázta Juliannek, miközben levette maszkját és parókáját. - De izgalmas volt. Még ha nem is sikerült úgy, ahogy kellett volna. De nem baj, legközelebb majd elkapjuk őket. - sóhajtja.
Én csak ott pislogtam az ajtóban és még mindig az idegen fószert vizslattam, míg ki nem derült, hogy Julian barátja.
- Lemaradtam valamiről? - néztem hol egyikre, hol másikra, hol a harmadik. Julie akkor felém fordult.
- Átkísértem egy öregnőt a zebrán, de ellopták a táskáját, én pedig utánuk mentem. De túl erőben voltak, ezért nem bírtam el velük egyedül. Ellie viszont pont meghallott minket és segített. - magyarázta Julie, de szinte érezhető volt, hogy bár a sztori klappol, azért elég hihetetlenül hangzik. Kérdőn néztem utána a fickóra.

Ja, mert időben kipenderítettük a titkos hódolod. - viccelődöm tovább. Akkor mondjuk nem volt poén, de most már nevethetünk rajta. Sejthettem volna, hogy a sok nevetésnek is meglesz a hátránya. Meg is lett, és onnantól csak úgy ostromolt minket a rosszabbnál rosszabb hír. Felváltva figyeltem hol az idegent, hol Juliet, miközben megpróbáltak bemesélni egy hihető sztorit, ami valahol még sem volt számomra elég hiteles. Persze szép és aranyos volna, ha Julie segítség nyújtása tényleg kimerülne a zebrán át kísérgetésben, meg a macskák leszedésében a fáról, de a suliban is volt, hogy verekedett, és gondolom a keleti harci holmijai sem viccből vannak a szobájában. A párna alatti pisztolyáról nem is beszélve. Még mindig kételkedve a mesében kezet ráztam Ellievel. Micsoda véletlen, nem? Pont Julian egyik cimborájába botlik bele a lányom. A durva, hogy látszólag nagyon próbálják védeni az igazat, mert Julie mindenre szorgosan bólogat, ami elhangzik Ellie szájából. Ez nem kevés aggodalomra ad okot. Az, hogy egy gyerek eltitkol valamit, hát... nem jó dolog, de csak ritka esetben olyan hatalmas. De ha már egy lényegében tök idegen palival falaznak egymásnak. Csak azért nem esek neki, mert az némileg megnyugtat, hogy Julian barátja. Őt majd jobban faggatom a dologról. Főleg, mert rohadtul mérges leszek rá és Ellire és Juliera is, ha kiderül, hogy a kérése ellenére, még is bevették egy munkába a 13 éves lányom. Onnantól, hogy fogást keresett rajtuk Julian, én is kételkedve pillantottam hol rá, hol a többiekre. A harapás is csak akkor tűnt fel, és Julie el is rakta hátra kezét, miközben hunyorgó, fenyegető tekintettel nézett Julianre, mert érezte, hogy ő most épp nem az oldalukon áll. Nem voltam elégedett a válaszokkal, és azt gondolom Julian sem, ami azt jelenti, hogy mindketten hazudnak és még a barátja elől is titkolja. Vagy csak engem nem akarnak beavatni. Mindegy, bosszantó és kész.
- Baszki... - sóhajtom, mert kutya ide vagy oda, Julienak is kelleni fog egy tetanusz. - Na jól van. Még nem végeztünk ennek ki tárgyalásával, de ahogy a rendőrök is szokták csinálni, szétválasztunk bennetek, és külön is meghallgatunk. Julie irány zuhanyozni, aztán kapj fel valami normális ruhát és viszlek a kórházba. Maga meg... - bökök Ellie felé. - A földszinten is van egy fürdőszoba, talál törölközőt, valamerre talán még tiszta ruhát is. - ajánlom fel a tisztálkodási lehetőségeket, majd Julianre nézek. - De mire visszaérek, csak is az igazat akarom hallani. A ház maradjon épen, de szedd ki belőle. - mondtam a kis mókusnak. Ő jobban ismeri a barátját, tudja mivel törheti meg, én meg Juliet... mondjuk fingom sincs mivel törhetném meg, de majd kiötletelem.
- Süket vagy? Menj már! - intek neki, mire Julie nagy duzzogva eltrappol az emeleti fürdőbe. Ha nekik sem volt ellenükre, akkor ez maradt a terv. Remek... nem elég Lucifer, még Julie is csinálja itt a gondot.
- Akkor most már eszünk pizzát? - jelent meg köztünk Leo kíváncsi szemekkel. Kivárta míg csillapulnak a dolgok, nem szeret beszállni a vitákba, pláne a felnőttekébe.
- Persze, szólj a tesóidnak. - legyintek neki, mire kiáltozva a nevüket felszalad, hogy szóljon nekik. Én meg ha végre kettesben vagyunk, átkarolom Juliant és nyomok egy csókot az ajkaira.
- Sajnálom, hogy ezt mondom, de egyre jobban rühellem az öltönyös férfiakat... Szerencséd, hogy neked ilyen átkozottul dögös benne a hátsód... - vágok rá hátulról az említett részre. - De nem viccelek. Szedd ki belőle mit titkolnak. Meg egyetek ti is... Szerintem hamar visszaérünk, csak biztosra akarok menni. Ha szarban is vannak, akkor is tudni akarom, hátha még lehet segíteni rajta. Meg ha nem, akkor is megoldjuk, de nekem itt ne szkanderezzen a lányom valami gyilkos terroristákkal. - morgom, mert hát ideges vagyok na. Én ma dugást terveztem, meg sunnyogást, nem ezt.

Jobb híján vagy elkértem Juliantől a kocsi kulcsot, vagy mentünk taxival, de a lényeg, hogy irány a kórház ott meg az ügyelet. Ha kocsival mentünk, már ott mondtam a magamét, ha taxival, akkor a kiszállást követően álltam neki a még hangerőben visszafogott kiosztásnak. Nem tudtam még mibe tenyerelt Julie, de az érezhető, hogy nagy szarban, és ezzel magát és a családját is beszélybe sodorhatja. Én legalább vigyázok, és inkább elviselem magamon a dolgokat, semmint, hogy belerángassam ezeket a lükéket. Játszotta a nagylányt, szemeit forgatta meg pufogott. Még nekiállt feljebb. Még a váróban is tőlünk zengett az egész folyosó, annyira, hogy inkább előre engedtek minket, csak ne kiabáljunk. Oda vissza ment a pofázás, a káromkodás a mutogatás, én is egyre dühösebb voltam, pedig már vagy egy negyedórája ordítottunk egymással, anélkül, hogy egy szót is ejtett volna az igazságról.
- A nagy büdös lófaszt vagy te érett! Még a tinikorszakod elejét súrolód, hülye gyerek! - hadonásztam a vizsgáló ágy körül, miközben a duci, szemüveges, Himmler fejű doki meg riadtan pillantott néha felém, nem-e neki csapok e le véletlen.
- Talán nem kellene így beszélnie a gyerekkel, mert a végén még eltan... - szólt volna közben, de Julie neeem bírta befogni a lepénylesőjét.
- Nem én tehetek róla, hogy gőzöd sincs, hogy éppen ki mit csinál, mert szarsz mindenbe, te görény! - förmedt rám, mire én megjátszott elképedséggel néztem vissza rá. Szóval így állunk kisanyám. Az orvos itt fel is adta, hogy beleszóljon, inkább kötözgette gyorsabb iramban Julie karját.
- Ez a görény próbálja egyben tartani a családot, te hisztis kis pi... - elharapom a szót, pedig nagyon kikívánkozik, és próbálom helyettesíteni valamivel, de nagyon nehéz, még gondolkodni is ilyen agyfasz mellett. - Te kis pitypang! - mutattam el felé jelentőség teljesen.
- Ó, dugd fel magadnak a kis pitypangodat, te szarházi! - üvöltött vissza, és ezen a ponton eluralkodott rajtunk a káosz. Julie egy lábbal, hát, ha nem is rúgta, de erőteljesen a doki arcába lépve hátra lökte, ő meg leugrott a vizsgáló asztalról és felvette egy box állást.
- Te most komolyan bunyózni akarsz? Ne röhögtess! - tártam szét a karom idegesen, de vártam, hogy a mellkasomba boxoljon, kétlem, hogy az arcomig felérne a kis öklöcskéje. De nem,
helyette úgy tökön rúgott, hogy az első pár másodpercben csak csillagokat láttam. Még a földön elterülő doki is ágyékon ragadt magát és összehúzta lábait az érzésre, fájdalmas arcot vágva, szóval gondolom az enyém se lehetett kevésbé szebb. Én is elterültem a földön összegörnyedve, miközben Julie megpróbált kereket oldani, ki tudja merre a kórházon túl, de a doki kikiáltott, bár először azt, hogy "Őrség!", de ő is rájött, hogy ez nem egy fegyház, és itt nem börtöntöltelékekkel van összezárva, szóval javította "Ápolók!"-ra. Azok úgy berontottak, hogy majdnem orrba verte az ajtó Juliet, de még hátra esni sem volt lehetősége, mert az egyik ápoló felkapta a karjánál fogva és addig küzdöttek vele, míg a földre nem nyomták. Én még mindig úgy éreztem, hogy a golyóim felszálltak a mennybe, de látva milyen erőszakosan próbálják a földön tartani a gyerekem, miközben ő küzd, felkeltem és nekimentem az egyiknek, hogy feltudjon kelni, ő meg kigáncsolta a másikat. A doki meg értetlenkedve nézett a sarokba kúszva, hogy mi a fasz van. Én sem tudom, de a család az család, mindegy, hogy görény vagy pitypang. Szóval karon ragadtam Juliet és kirohantunk a kórházból, mielőtt a pszichiátrián ébrednénk. Rám férne egy kiadós alvás, pihenés és az ottani lehetőségekhez képest wellness, de ha engem beraknak oda akár egy félnapra is, a gyerekeket elveszik tőlem veszélyeztetés miatt. Ha Julian kocsijával jöttünk, azzal is mentük haza. Ha nem, akkor leintettünk egy taxit, és hogy sietős tempót vegyen fel, azt kamuztuk, hogy beindult a szülés a feleségemnél. Csóri úgy betojt a sztereóban üvöltözéstől, hogy fel sem tűnt neki, hogy nem a háztól a kórházig megyünk, hanem a kórháztól a házig.

Mindeközben odahaza, míg Ellie fiú nem állt neki főzni, a 4 kevésbé jótét lélek a pizzából majszolt, de utána simán rávetették magukat a főztjére. Senki sem értette, miért vagyunk napról napra egyre többen, és ki is pontosan Ellie, de a főztje jó volt, a gyerekeknek pedig ennyi is elég, szóval örültek neki. Nem is zavarta őket, hogy a két hiányzó családtag helyét két lényegében tök idegen férfi foglalja el. Érdek kölykök... dehát erre neveltem őket. Egyedül Leo evett a kanapén ülve, mert még mindig mentek a mesék, közbe-közben reklámokkal és hírekkel, ahol be is jelentették a mai sikertelen üldözést. Bár nem volt az üldözés, hiszen mire kiértek a rendőrök, már Juliek sem voltak ott.
Többek között bemutatták a helyszínt, az ott hagyott, elszórt pengéket, székeket, miközben a híradós arról beszélt, hogy több beazonosítandó dns-t is találtak a nyomozás során, noha eddig nem mindegyiket sikerült beazonosítani, mivel a helyszín az erdő és a terepet korábban állatok is látogatták, illetve látogatják, ami meg nehezíti a rendőrség dolgát. Azt is elárulják, bár a véresebb képeket csak cenzúrázva közlik le, hogy kicsivel arébb egy műemléknek szánt kastélyt is porrá égettek, legalább is a nyomok szándékos gyújtogatásra utalnak, illetve sok holttestet találtak a hátsó kijáratnál, többek között egy hírhedt kannibál Vidar holttestét, illetve egy gazdag, nemesi család eltűntnek hitt gyermekének, Dommielnek dnsé-t. Az erdőben lévő házban továbbá megtalálták egy korábban körözött alvilági, szociopata, tömeggyilkos vérét és hajszálát, Rowan W. Millsét, akinek legelső rendőrségen készített fotóit, majd mostaniakat is leközölt a tévé, jelezvén, hogy körözik. Persze már jó ideje, csak ezt nem tették hozzá, mivel mindenki fél megközelíteni. Sok rossz pletyka lengi körbe. Három ismeretlen dns-ét: Avery nincs a rendőrségi adatbázisban, így nem tudták beazonosítani még, Julie kiskorú, így róla nem számolhatnak be adatokkal, Ellie pedig kém, így neki feltételezetten elintézi a felsőbb bíróság, hogy ne kerüljön helyzetbe. Kianről nem tettek említést, mert sokat fizet, sok felé, így lényegében védve van a segge a nyilvánosságtól, ami pedig Nickyt illeti, a dns-t sokáig vizsgálva végül Cale Braxtonéval azonosították, aki szintén körözött gyilkos, noha jó ideje eltűnt személyként is nyilván van tartva, ám mindenesetre róla is leközöltek egy fotót. Az, hogy tévesen, ők sem tudták.

Félreértés ne essék, egy pillanatig sem gondoltam, hogy hazaérve most már tényleg béke fog honolni nálunk. Julieval csak részleges a tűzharc szünet, de a szennyest jobb nem mások előtt kiteregetni ugye, mégha kamionosok módjára is tesszük. Szerencsére Leo nincs beavatva a legtöbb dologba, talán azért is olyan, amilyen, így egy pillanatig sem gyanakszik a híradókban hallottakra, ellenben azzal most aztán totál össze lett zavarva, hogy most akkor ki kinek a kicsodája. Meg, hogyha majd választani kell, kit válasszon, Elliet, aki tud főzni, vagy Juliant, aki helyre teszi a suliban a szülőket. Komoly dilemma egy 11 éves számára. Szegény még csak most lép kamaszkorba, de már ilyen elvárások elé állítják.
Julie néma maradt a kocsiban, úgy döntött duzzog még egy kicsit, de majd eszik egy kicsit, alszik rá és jobban lesz. Majd akkor beszélünk. Legalább is ezt gondoltam, míg meg nem álltunk a ház előtt, és ezt követően hasonlóan tett így egy rendőr kocsi is. Nem mondom, hogy szokatlan, hogy rendőrök jönnek hozzánk, de azért ennyi szar egy napra nem szokott a nyakamba zúdulni. Na mondom, biztos a kórház tett feljelentést, és bár nem hajtottunk gyorsan Julian kocsija elég feltűnő, szóval biztos megkapjuk a magunkét. Gondoltam nem parázok rá, nem is kapkodom el, szépen kiszállok, aztán majd megdumáljuk. Nem is biztos, hogy hozzánk jöttek. Igaz, ez abban a pillanatban meg is dőlt, mint állítás, mikor bekopogott az üvegen. Kurva jó, ezt beszoptam. Lehúztam az ablakot és már épp kezdtem volna bele, hogy oké, nem az én kocsim, de a páromé és ő is itt van, szóval tudja igazolni magát. A gyereket meg csak egy kutya harapta meg, nem az én fétisem gyerekeket enni, de bemutatkozását illetően hamar nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy nagyobb szarban vagyunk, vagyok, mint gondoltam. Picsába. A fickó így hirtelen nem volt ismerős, legalább is dolgunk még nem volt egymással, ez biztos, és ahogy kiszállt a rendőrkocsiból a másik, az ő arca is csak azért villant be, mert pont olyan meglepődött szemekkel pillogott rám a rendőrségen is, mikor Juliet elengedték. Ó, basszus... remélem nem miatta vannak itt. De őszintén volna bőven okuk bárkit bevinni. Már ha gyilkosságra gondolok is, ott van Sully, én - bár az nagyooon régen volt - és Julieból és Lucyból is kinézem a dolgot. Lis inkább csak lop. Leo meg... mesét néz. Ha nincs ellenére kiszállok, és Julie is így tesz, miközben most vagy tényleg be van tojva, vagy csak játsza, hogy fél, hogy őt viszik el. Intek, hogy menjen előre a házba, én meg a felügyelőre nézek.
- Maga most fenyeget, bassza meg? - vonom összekérdőn szemöldökeim, de semmi olyan mozdulatot nem teszek, ami miatt esetleg azt hihetné, hogy megakarom támadni. Ma már kaptam eleget. Sóhajtok egyet végig dörgölve arcom, mintha olyan fos napom lett volna. Mert az is volt,m de ami a legjobban aggaszt e pillanatban, hogy van itt két nyomozó, valószínűleg gyilkossági, és szeretnének bemenni a házamban. A házamba, ahol itt-ott még ha el is van rejtve, befigyel a drog, a fegyver, van két kém a házban, akik most bébicsőszt játszanak, én meg pont ma vállaltam el valakinek a kinyírását. Nem tudom... valahogy nagyon nincs rá ingerem, hogy behívjam őket. Arról nem is beszélve, hogy a kölykök szobája is, azon túl, hogy kupis... hát most melyiket biztosítsam. Az enyém... nem tom. Julie tele van katonai holmikkal a sok pink meg lányos holmi közt, Lucy íróasztalának fiókjában ott vannak azok az ehető, drogból készült ragacsok, Sully ki tudja nem e rejteget valami döglött állatot az ágya alatt, Lisnél még mindig lehetnek lopott holmik, Leo meg... hát fiam, ezt most bizony te nyerted meg.
- Jó... - adom be a derekam, ha visszaszólt, ha nem, kénytelen vagyok engedni, de rohadtul nem örülve a dolognak. Előre megyek, benyitok. Julie addigra elsusmorogta, hogy kik vannak kint, de annál többet ő sem tud. Mindenesetre az asztalnál evő Sully és Lis még az evésben is megáll, ahogy belép mögötte a két idegen öltönyös, és bizonytalan szemekkel pillognak utánam. Leo a kanapén, felhúzott, szétterpesztett lábakkal, ölében a kajás tányérjával pillog szintén megszeppenve, miközben megy a tévében a Spongya Bob.
- Csókolom... - motyogja oda halkan, miközben az ő falatot fogó keze is megáll a szája előtt. Nem tudom Julian és Ellie, hogy reagálnak, de elindulunk fel az emeletre. Julie is leül enni, de olyan undorral tekint a két nyomozó után, mintha ők volnának sárosak. Egyedül Lucy van már a szobájában az emeleten. Az ajtaja zárva, de hallani, ahogy egy föl- alá szálló szúnyoggal küzd. De mi tovább megyünk Leo szobájához. Odabeterelem őket és ha leülnek az ágyra, én jobb híján állok, de végülis mindegy. Odalent közben a nagyok kérdőn Julianékre néznek. Leo aggódni kezd, hogy elvisznek és inkább odafut Elliehez, hogy átkarolja a derekát és mögé bújjon. Julie pedig a becsukott szoba ajtó előtt próbál hallgatózni, míg Lucy a falra tapasztja fülét a szomszédos falnál. Hát vaze, ha most nem viszik el őket a gyermekvédelmisek, akkor soha. Még odakint a zavart tekintetű fickó is bemutatkozott, szóval tudom, hogy az egyikük nyomozó, a másik meg profilozó. Nem tudom, hogy ez jó nekem vagy bárkinek, de Killian úgy figyelt, mintha tényleg minden arc rezdülésemből megtudná mondani mi jár a fejemben. Nem elég a kis mókus, most még ez is. Hogy nem kaptam még agyvérzést?

Killian alig hitt a szemének, pedig a múltkori után igazán rájöhetett volna már, hogy egyes alteregók igen közel lakhatnak egymáshoz. Mindenesetre gondolatait szavakba már nem öntötte, inkább próbál a mostani ügyre fókuszálni. De nem csak ő érezte magát hülyén, a gyerekek is meg voltak ijedve, sőt én sem tudtam hová tenni az egészet. Túl sok szarságot követtünk el büntetlenül, hogy én itt most elkezdjek gyónni. Szóval kíváncsian vártam kit akarna bevinni és milyen indokkal. De, hogy egyik kölyköm sem veszik el az kurva élet. Törvények ide vagy oda, többen vagyunk, simán kinyírjuk őket. Max még két hullával több lesz a trambulin alatt.
De mikor belekezdett a mondanivalójába a nyomozó, egyik szemöldököm felvonva hallgattam. Oké, jó, a kintiek is hintettek el dolgokat, amik elég hihetetlenül hangzottak, de ez... A lányomon kívül egyik név sem mondott semmit, ám, az, hogy lényegében tömeggyilkosokról van szó... hát mi a kurva életet művelt ott ez a gyerek? Gyújtogatás? Még ha Lucy lett volna ott, de Julie?! Először elkerekedett szemekkel hallgattam, ahogy pedig kezdett körvonalazódni mire akar kilyukadni, fejem ráztam, majd két kezemmel hajamba túrtam. Mi az, hogy mit tudok?? Oké, hogy felelőtlen vagyok, de komolyan kinézné bárki is belőlem, hogy ártanék nekik vagy szándékosan a halálba küldeném.
- Ember... hallja egyáltalán magát? Egy 13 éves kislányról beszélnek, nem egy... kibaszott kémkölyökről! - háborodok fel, szerintem tök jogosan.
- Ami azt illeti, számunkra is elég... abszurd ez az egész, de a bizonyítékok megerősítették. Ha azt gondolja még sem a lánya hagyta ott a dns-t, akkor kérem mondjon olyan neveket, akik az ellenségei és esetleg idáig képesek eljutni. - szólalt meg Killian is, leginkább, hogy megerősítse Horatiot, és ne fussunk felesleges köröket azzal, hogy én itt mindjárt hanyatt dobom magam. Legszívesebben kivágtam volna őket a házból, de a kinti síri csend arra utalt, hogy most mindenki fél, szóval nem hiányzik a kiabálás. Csípőre teszem a kezeim, de még mindig nem tudok nevezőre jutni.
- Biztos, hogy nem ő volt! Valaki talán rosszat akar neki, lehet, hogy bajba keveredett és így álltak bosszút, de ő meg ilyen elfuserált sorozatgyilkosok? Ne már ember, hát nézzen már rá. Még gyerek az istenit neki! - mutogatok el az ajtó felé, de igyekszem hevességem is kisebb hangerőben kifejteni.
- Meg különben is...? Mit akarnak tőle? Gyerek még... gőze sincs a felnőtt dolgokról... Ha látott is valamit, akkor sem biztos, hogy eltudná mondani... - morogtam karba tett kezekkel. Julie mindent hallott az ajtón keresztül és igen, most már biztosan félt, hogy mi lesz így velünk. Azon töprengett vajon, ha kilógna az ablakon mennyivel járnánk jobban. El is pillantott az emeleti ablak felé. Míg a szomszédos szobában Lucy hallgatta a dolgokat, bár az ő éretlen agyacskája egészen másként dolgozta fel az információkat. Nem akart minket bajba sodorni, de elképzelte mennyivel virágzóbb volna az üzlete, ha rosszfiúkkal cimborálna, akiket Julie véletlenül még ismert is. Ráadásul gyújtogatni is szeret.

Néhány karcolás, az istenit! Megharapta egy csöves kutyája, ennyi!
A gyerekek folyton megsérülnek, mit kell ezen annyira felfújni. Ha leesik a fáról a karját is eltörheti és akkor engem hoznak ki hibásnak? - morgom idegesen, mert egyre nehezebben megy visszafognom magam. Nem elég, hogy Lucifer a nap kezdetén már az idegeimen táncikált, aztán Julie és Julian barátja is, most még ők is...
Onnantól válik érdekessé, mikor megerősítést nyer általa a gyanúm, hogy Ellie is kamuzott Julieval. Nem tudom, hogy Julian keze mennyire volt a dologban, de egyre inkább érik néhány pofon.
- Nem. Ha ki akarnak kérdezni valakit, kérdezzék ki a palit, de a lányom hagyják ki belőle. - böktem el feléjük fenyegetően. Ma már elintéztem egy ápolót, mit nekem két nyomozó, fele akkorák. De Juliet biztos nem hagyom kettesben egyikkel sem.
- Honnan a picsából tudjam? A gyerekek állandóan kiakarják nyírni egymást, de gondolom idáig azért nem fajulna el a dolog. - dobtam le magam az ágyra, ha már üres volt. Killian inkább a falnak dőlve figyelt. Engem? Pff... hát akad pár... De miért pont Juliet? Ráadásul még azelőtt eltűnt, mielőtt Lucifer felbukkant volna. Sokat emlegetik a két nevet, de egyiket sem ismerem, viszont minden bizonnyal ők nagyon is jól. Aggasztó, tekintve, hogy nyomozók. Killian is egyetértően bólogatott, majd szöget ütött a fejében egy dolog, ami akár még elképzelhető is, bár azt nem tudja, mennyire oszthatja meg gondolatait úgy, hogy én is ott vagyok. De kiküldeni sem akart.
- Az is lehet, hogy nem volt ez olyan véletlen. - szólalt meg a felügyelőre pillantva, kezeit pedig kihúzta zsebeiből, miközben lelkes magyarázkodásba kezdett. - Cale Braxton ugyanis kétségtelenül kapcsolatban állt Dr. Websterrel. Igaz, azt nem tudjuk megerősíteni milyen kapcsolatban, de... ott volt, mikor meghalt. Mi van akkor, ha Cale is meglátta magát, labilisságából félreérthette, esetleg azt hihette, hogy Shane Webster él és a lányával próbálta sarokba szorítani. Így elsőre elég nagy őrültség ez is, de a boncolás és nyomozások során bebizonyosodott, hogy tűzharc során vesztette életét a doktor, míg Cale életben maradt. - ötletelt, bár nekem még mindig fingom sincs miről beszélnek, de nem tetszett, hogy úgy beszélnek a lányomról, mintha csali volna. Killian fejében még egy pillanatra az is megfordult, hogy esetleg Romannel csalogassák valahogy elő az évek óta körözött mészárost, de mint doktor, ezt azonnal el is vetette, fel sem hozván.
- Anyádat! - mordultam a nyomozóra. - Julie nem megy sehová! És az én jelenlétem nélkül nem beszélhetnek vele! - szögeztem le idegesen. Julie félt, de csak amiatt, mert tudta, hogyha valamiben nem egyezik a meséjük Ellievel, akkor lebuknak. Azt pedig nem kockáztathatta. Így is veszélyben lehetett mindenki, miért rontott volna ezzel a helyzetükön?