Alvize végül estére megérkezett a Deluca házba, amiért kifejezetten hálás volt, hiszen Kira jelenléte felkavarta a családot, az övé viszont szinte azonnal meg is regulázta. Nem tudná azt mondani, hogy a vacsoránál könnyű volt a lánynak, de ennek hála talán mégsem annyira nehéz. Alvize igyekezett beszélgetni vele, ahogy régebben is tették, oldani a hangulatot a közelében, és bevonni olyan társalgásokba, amiket lehet eleinte nem értett a másik, még sem érezhette magát annyira elveszve így.
El kell kezdenie visszafizetni ezt a rengeteg szívességet az öregnek, de egyelőre a dolgukat kell megoldaniuk, amiről természetesen egyikük sem beszélt egy röpke szófordulat erejéig sem. A két férfi nem ostoba, a lényeget lefektették, ha pedig hiba csúszott volna a gépezetbe, azt valamilyen módon még azelőtt jelezte volna a vezér, hogy megindul haza. Ez nem történt meg, ezért Alfonso elrendezettnek tekinti a dolgot, amitől hatalmas kő esik le a szívéről. Ezerszer inkább számolna a tetteik következményével, mint, hogy eltemesse végül a lányt, mert képtelen volt ezt megoldani.
Lefekvés előtt igyekszik felkészíteni Kirát azzal kapcsolatban, mekkora káosz telepszik majd holnap délelőtt magasságában a villára; megérkeznek majd Marcoék, a család távolabbi része, mindenki készülődni fog, úgyhogy a legjobb megoldás talán az Alvizével való sétálgatás a kertben, vagy a szobában való pihenés lenne, ha csak nem akarja, hogy valaki belerángassa a készülődés bizonyos folyamataiba, amiből nem biztos, hogy estig engedik kikerülni, ahogy a családját, meg ezeket az eseményeket ismeri.
Az anyját éjszaka, amikor nem hagyja a holnapi nap aludni a konyhában találja, ahol éppen a tortáját süti, és ha hosszasan nem is, de őszintén elbeszélget vele néhány dologról. Úgy érzi, némileg sikerül megnyugtatnia Rosanát Kirával, a születésnapjával, és még annyi mindennel kapcsolatban. Reggel már káoszra ébred, de neki muszáj részt vennie a készülődésben - amit egyébként imád is, hiszen róla szól, és ilyenkor az van maximálisan, amit ő akar -, így Kirát a barátaira, meg Alvizére bízza a nap hátralévő részére, de azért igyekszik időről-időre rátalálni a villában, megzavarni abban, amit és akivel csinál, aztán menni tovább a dolgára, mert az órák rohamosan telnek, neki pedig valóban sok a dolga.
Rég érezte magát ennyire elemében, és ez jókedvet vés az arcára, ami kitart egészen estig, amikor az ágyon ülve, teljesen felöltözve nézi a másikat - aki nem engedte őt segíteni felvenni a ruhát -, ahogy készülődik. A vendégsereg már lent várja őket, de nem siet sehova, mert most már minden a helyén van, erről pedig javarészt ő gondoskodott, mert lehet nincsen olyan részlet a mai estében, ahol ne lett volna ott a keze.
Feláll végül, mert egy valamivel kapcsolatban türelmetlen, az pedig az, hogy megnézze magának a másikat, aki a tükör előtt áll. Mögé sétál, átöleli őt a hasánál, és közelebb húzza Kirát, hogy a nyakának vonalába tudjon csókolni, miközben a szemét a tükörben vizsgálja.
- Nehezen fogom tudni türtőztetni magam. - Mondja, és vigyora a másik bőrére érkezik, aztán kiegyenesedik, de nem távolodik el a másiktól.
- Elég nagy agyfasznak nézel elébe, de Alvize, Fabiola és Marco itt vannak. - Tudja, hogy Marco nem a másik kedvence, de talán egy ponton az is ismerősebb lehet a másiknak, ha szétoltják egymást a barátjával, mintha el kellene viselnie a sok idegent maga körül. Beszélt egyébként a másik olasszal, és moderálni fogja magát, amennyire csak lehetséges; ismerve Marco jelenlegi helyzetét erre esélyt sem lát, de a végén még meglepi őt ez a kettő, sosem lehet tudni.
- Ha bármit túlzásnak érzel, én voltam. - Mondja vigyorogva, és szembefordítja magával a másikat. Ha volt is elképzelése arról, mennyire egoista férfit talált magának, akkor a mai este ráébreszti majd arra, hogy elképzelni sem tudta volna valójában. Nyom egy csókot a másik ajkaira, mielőtt az órájára nézne, de nem mond semmit, mert nem fogja siettetni a lányt, senkinek a kedvéért.

A férfi tekintete le és fel jár a tükrön, megnézve magának azt a tökéletességet, ami eddig csak a fejében élhetett, de most már, hogy Kira felvette a ruhát, valósággá válik. Sok minden ül a kék szemeire, ami a családjukban talán a legvilágosabb, mert a legtöbb testvérének barna, sokaknak zöld, de neki ez a vizes tekintet jutott, amibe mégis mindent oda tud sűríteni, amikor azt akarja, hogy azt mások lássák is. Most pedig akarja.
Nyom egy csókot Kira arcának oldalára némi vigyorgás kíséretében, mert vállat vonogatni továbbra sem fog, de a teste minden porcikája arról árulkodik, hogy fogalma sincsen, miről beszél a másik. Pedig a bűnös itt ő, és bár tudja, Kira nem bízik benne a ruhát, meg a figyelmet illetően, de Alfonso több, mint negyven éve mozog azok között, akik ma őt jönnek felköszönteni. Pontosan tudja, hogy mit csinál.
- Bízz bennem, hogy olyan hatást vált majd ki, amire szükség van. Utána kiengesztellek, ahogy csak akarod. - Ismeri már annyira a másikat, hogy tudja, ezzel szinte semmit sem ér el, hiszen Kira nem él ezekkel a nagylelkű felajánlásaival. Pedig ha mások tudnák, hogyan is tudja kenyérre kenni pont ezt a férfit, biztosan meglepődnének, amiért nem él ilyenekkel; Alfonso azonban tudja, nincsen rájuk szüksége, azt mondjuk még nem értette meg feltétlenül, hogy miért.
Az ajánlat attól még áll, akkor is, ha a másik nem fogja tőle kérni. Kérdéses, hogy a Francesco-t érintő hírek mikor futnak be, mondjuk Alfonso úgy véli, akár percek kérdése is lehet, akkor viszont nem sok esélyt lát bármilyen kiengesztelésre.
A következő csók a másik nyakát éri, éppen ott, ahol a vállával találkozik a bőr, aztán ráfújja finoman a levegőt az orrán keresztül, mert szeretné, ha tudna számítani a közegére a közegén belül is. A viszonyok azonban nem Alfonso-nak kedveznek, amiért egyelőre nincs pofája sipákolni, mert éppen csak visszatért harminc nap agyfaszból, a többiekben pedig egyelőre le kell vetkőzni azt a sok szart, amit okozott. De idővel ki fogja nyitni a száját, hogy legalább mindenki próbálja megerőltetni magát.
- Marco sokkal többet segített az ügyünkön, mint én. Majd egy esélyt megérdemelne szerintem. - Annyit bőven tehet, hogy elkezdi puhítani a feleket, és igazából ha lenne ideje, biztosan beszédet is tartana a barátja mellett vagy érdekében. Ő kapta az elmúlt időszakban a legtöbbet, és mondaná, hogy csak tőle, de valójában minden oldalról, úgyhogy ha a modora nem volt tökéletes Kirával szemben, azt bőven be lehet tudni ennek. Az egyetlen, aki ezt nem engedné, az maga Marco lenne, mert ő alapjáraton gondolja magát ilyennek.
Szembefordítva magával a másikat látja a nem tetszést a tekintetében, ezért is kapja a csókot, aztán ingatni kezdi a fejét, ahogy az ujjait végigfuttatja a ruha egy részén, a sötétzöld anyagon.
- Megbeszéltük, hogy nincs hazugság, nem igaz? - Kérdezi csendesen, miközben az órájára néz, aztán elvigyorodik, mielőtt válaszolna megint. - Pontosan ott vagyok, ahol most lennem kell. A vendégek várhatnak. - És őszintén így gondolja; ma este az ő kedvében akar járni a közeg, úgyhogy megbántani néhány perc késéssel senkit nem fog, sőt, ilyenkor szereti húzni az elkerülhetetlent, hogy aki esetleg régen látta és kíváncsi rá, az még kíváncsibb legyen.
Ezúttal nem mond semmit a bogyóra, amit fájdalomcsillapítás végett vesz be a másik, de a következő alkalommal, hogy idő előtt tesz ilyesmit, biztosan szólni fog. Nem akarja, hogy rossz irányba menjen el, és mivel nagyon sok hasonlót látott már, tudja, hogy ez bárkivel előfordulhat.
- Alvize lesz a cél a teremben. - Mondja, és még mielőtt elindulnának, közelebb lép a másikhoz, és egy szenvedélyesebb csókot nyom az ajkaira, mint amit az előbb kapott, de nem ragadtatja el magát, különben nem jutnak ki ebből a szobából reggelig. Aztán megfogja a másik kezét, és elindul lefelé.
De ahelyett, hogy a villa vendégseregének közepébe menne azon az ajtón keresztül, ahol várják, kering a másikkal pár percig a folyosón, hogy egy hátsó részen kerüljenek be a nagyterembe, amit az anyja üresen tart az év összes szakában, kivéve, amikor ilyen méretű rendezvényt tartanak. Alfonso hamar kiszúrja az öreget a tömegben, ami nem nehéz, hiszen róla tudja régóta, hogy mindig a terem egyik szélén, középtájt szokott elhelyezkedni, ahol jól látszik.
Több köszönés is elhangzik, illetve be is mutatja Kirát azoknak, akik vagy komolyabban érdeklődnek felőle - majdnem mindenki -, vagy akiket arra érdemesnek tart. Tíz perc alatt igyekszik megejteni ezeket az udvariasságokat, aztán Alvize mellett kötnek ki, és ha nem élvezné a figyelem minden másodpercét, biztosan kifújná a levegőt. Ehelyett ő beszívja.
- Kérsz valamit inni? Vízre gondolok elsősorban. - Jegyzi meg a gyógyszer miatt, amit muszáj, és int az egyik tálcás pincérnek, hogy jöjjön közelebb. Közben szétnézve a teremben megtalálja Marcot, Fabiolát, Fabriziot és Fiorentinát is.

- Nem várom el. - Mondja egészen csendesen, miközben egy kósza tincset, amivel Kira valószínűleg már nem foglalkozott, finoman befésül a füle mögé az ujjaival. Nem azért teszi ezt, mert tökéletességre akarna törekedni a másikkal szemben, hiszen olyan mértékű a rózsaszín felhő az olasz fejében, hogy nem lát rajta át különösebben. Egyszerűen csak hozzá akar érni, mert mindegy, hogyan állnak majd a jövőben egymással, valószínűleg Kira mindig úgy fogja vonzani őt, akár a mágnes.
- De a legjobb barátomról van szó, és a nőről, akit szeretek. Szerintem bárki azt akarná, hogy ez a két személy jól kijöjjön egymással. - Alfonso legalábbis nem akar hosszan harcolni ezzel a kettővel. Valószínűleg, ha más körülmények között ismerték volna meg egymást, és nem Alfonso jóléte kerül kettejük közé mérlegelendő tételként, akkor legalább el tudnák egymást viselni. Nem mer odáig elmenni gondolatban, hogy megszerették volna egymást már régen, hiszen Marco továbbra is egy tuskó, és idő kell hozzá, meg türelem, ami az emberek felé a szerelmének nem nagyon van. De az idő segített volna, ha nem döfik egymást tökön, amíg őt Fabiola tette vállalható állapotba.
De nem szemrehányó semmi abban, amit ez az olasz mond, ezek csak vágyak, meg talán valamennyi jelzés arra, hogy nem lesz mindig ennyire türelmes a cicaharcukra, mert számára ez annak tűnik. Alfonso pedig Kirával szemben lehet, hogy végtelenül türelmes, de a kettősükkel szemben már egyáltalán nem érez ilyesmit. Elég neki, ha külön-külön megoldja őket.
- Majd leszel hálás máshol és másképpen. - Nyilván nem képes megállni, hogy ne csempésszen hasonló utalásokat mindenhová akár beszéd, akár testi értelemben, de már megbeszélték tegnap érkezés után, hogy egy tini és egy öregember keveréke lenne valahol Alfonso, ez pedig a tini része, amin ez a ruha kurvára nem segít ám semmit.
- Egyfelől taktikai lépés, hiszen Alvize kedvel téged, és ha azt látják, hogy az üdvöskéje vagy, már előnnyel indulsz sokukkal szemben. De sokkal lényegesebb, hogy te biztonságban érezd magad, az öreget pedig ismered. Mindenki oda fog jönni, akit csak érdekelsz, hidd el nekem. - Amúgy sem vitte volna ő végig az egész termen Kirát, mikor ma neki kell tegye a szépet a közeg. Alfonso mindenre gondolt, mert jól ismeri már a lányt, és úgy akarja alakítani az estét, hogy a lehető legkevésbé legyen neki kellemetlen egy bizonyos pontig. Onnan már nem fog tudni ennek az útjába állni, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy sejti.
Vigyorogva megy tovább a mellékfolyosókon, és nem is válaszol, mert tudja, hogy hamarosan a másik is rájön, mit művel éppen. A szerencse az, hogy a benne élő tinit nem szállta meg útközben az ihlet, és nem húzta be egyik félreeső szobába sem a másikat, pedig, élvezze bármennyire is a figyelmet, amit a teremben hamarosan maximálisan megkap, ennél jobban soha semmire nem vágyik.
Mondjuk amikor kap az arcára egy csókot már valami megmozdul benne, de még képes fókuszálni.
A tömegen igyekszik gyorsan, de nem udvariatlanul átvágni, és mivel egész életében ezek között az emberek között mozgott, ügyesen megoldja a helyzetet; halad, és tempósan teszi azt a másikkal, de nem ráz le senkit, nem vág egyikük szavába sem, csak finoman jelzi a testével és a szavaival is, kihez igyekeznek éppen.
Odaérve már tudja, hogy Kira fellélegezhet majd, és igazából neki is hatalmas szerencséje, amiért az egyik vezér ennyire szereti azt, akit igazából ő is. Alvize nélkül a fele sem alakult volna úgy, ahogyan, kezdve a boronálással, haladva a segítségen át egészen idáig, ahol még el is szórakoztatja a szerelmét, hogy ne feszengjen ebben a közegben annyira. És tudja, hogy ezt nem csak azért teszi, mert ő támogatta, hogy utazzanak együtt haza, hanem mert valóban szeretné, ha Kira oldódna. Egyszer majd a lánnyal karöltve azért megkérdezi tőle, miért pont őket szánta egymásnak, mikor egyértelműen teljesen más világban mozognak, és a kettő nehezen találkozik. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lenne fülig szerelmes.
– Gyönyörű vagy ma este. – Mondja úgy, hogy közben felemeli a másik kezét, amivel megfogta a sajátját, és az ajkához emelve csókot nyom rá. Nem hangos, a szavai nem műsorértékűek, nem szánja sem a közegnek, sem Alvizének, csak ennek a lánynak. Tagadhatatlanul élvezi a figyelmet, de Alfonso tudja, hogy egyetlen személy figyelme értékes neki ma este csak igazán, szóval ha kettesben töltötték volna a születésnapját, semmilyen hiányérzet nem maradt volna a férfiben.

Nem beszélgettek még erről egymás között, mert se nem került szóba, se nem volt aktuális sem a hely, sem az idő sehol ilyesmire, de Alfonso választása nem véletlenül esett a lányra. Ha egy pillanatra el tudná engedni azt a néha már nehezen viselhető vonzerőt, amit iránta érez, akkor megmarad minden, ami megkülönbözteti a másikat a közegtől, és az ott felnőtt hölgyektől, akiket Alfonso ismer. Semmi rosszat nem tudna és akarna mondani róluk, és a neveltetésükről, egyszerűen csak tudta régen is, neki nem erre van szüksége.
Ezt pedig bebizonyította az is, hogy miközben mindenkit irányítani akar az életében, és nekik azt kell tenniük, amit ő elvár - néhány ritka kivétellel a kalapban -, Alfonso Kirát soha nem akarta irányítani. A berögzült faszságairól nem tehet, de sem a munkájában nem akadályozta sosem, sem a terveiben vagy a vágyaiban. Ha nem ezerszer dobta fel a lehetőségét annak, hogy Kira sétáljon el, ha a jövőképe miatta sérülne a közege végett, akkor valójában egyszer sem, ez pedig annak köszönhető, hogy tiszteli, amiért ő más, mint amit addig a pontig Alfonso ismert. Nem kezdett orvossal, olyannal sem, akinek ennyire hosszútávú céljai lennének, amiket ráadásul egyedül akar elérni, lehetőleg hátráltató tényezők nélkül. Az pedig rengeteget jelent neki, hogy bár tudja magáról, ő a hátráltató tényező, mégis megpróbálják működésre bírni az egészet maguk körül, legyen az akármekkora agyfasz valójában.
Mindez egyébként szép és jó, de jön még a mai este egy atombomba a közegbe, ami eddig sem volt egyszerű sem a lány számára, sem rajta, úgyhogy igyekszik addig mellette maradni, ameddig csak lehetséges. Imádna máskülönben sütkérezni abban a figyelemben, amit ilyenkor kap, de a helyzet most másként alakult, és már akadnak sokkal fontosabb dolgok számára, minthogy kifolyjon az egója a kibaszott fülén-orrán-száján egész este.
- A csomagolás egy dolog, Kira. Nélküled nem ütne ekkorát. - Vigyorogja teljesen eltelve a büszkeséggel, amit iránta érez, és bár tudja, szörnyű a helyzet számára, még büszkébb, amiért látszólag ennyire jól viseli.
- Bőven ráér még, hogy vegyüljek. Ha a családomon múlik, reggelig itt leszünk. Ha rajtam, akkor még tíz percig. - És úgy néz a másikra, hogy szikrákat szórnak a kékjei, nem titkolva továbbra sem, milyen hatással van rá a másik. Csomagolás ide vagy oda, ő annyira ismeri már, ami a zöld anyag alatt húzódik, hogy elképzelnie sem kell; érzi a tenyerén a másik összes kis porcikáját, de jobban esne neki, ha nem csak a képzelete játékaként tenné ezt, hanem valóban is.
Egyelőre azonban türelmes, mert az este sajnos, ha jól sejti, nem így fog alakulni kettejüknek, úgyhogy meg kellene nyugodnia, és koncentrálni arra, ami még történhet. Nem keresi feleslegesen azonban ezzel kapcsolatban Alvize tekintetét, hiszen erre már nincsen ráhatása egyáltalán, és kizárólag a lánynak köszönhető, hogy el tudta engedni Francesco ügyében a gyeplőt. Ebből is látszik, mennyire fontos a számára, hiszen az ő biztonsága sokkal fontosabb, mint az, hogy játssza az unokatestvérével szemben a büszke macsót.
- Ha viszont gond lenne, szólj kérlek. Úgyis megtudok mindent, de jobb lenne tőled hallani, ha valaki nem tudja a helyét. - Finoman próbálja éreztetni az erőviszonyokat a másikkal, hogy ne úgy alakuljon a közeg a fejében, hogy az állandó okítással és magyarázással járjon. Inkább hinti el apránként, aztán majd ha minél több időt tölt köztük a másik akarva-akaratlan, hozzájuk szokik, ahogy mindenki, aki kívülről kerül be ide. Ezzel nem arra gondol, hogy minél többet vetné közéjük Kirát, hanem arra, hogy hosszútávon tervez vele, ha a mai este után nem adja ki az útját végleg.

Odakúszik egy sóhajtás az ajkaira, de nem enged teret neki, így végül Kira nem is hallhatja meg, mert óvatosan engedi ki az orrán keresztül a levegőt. Tudja, hogy ez most mennyire nehéz a másiknak, és igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy minél egyszerűbb legyen a maga nemében, ami nyilván soha sem lesz igazán. Egy közegbelinek sem lenne az most Alfonso oldalán megjelenni annyi egyedül töltött év után, amit egy olyan kapcsolat előzött meg, amire mindenki számított, és amit azóta is emlegetnek. Alfonsoval sok bonyodalom jár, ezt belátja, mégis lelke rajta, hogy Kira minél ügyesebben vegye az akadályokat.
Kezét a derekára csúsztatja, és amint a karja átéri, féloldalasan, a rossz vállát békén hagyva húzza közelebb, és így a fülénél állnak meg az ajkai, amikhez hozzá is érnek, amit Kira érezhet beszéd közben.
- Tudom, hogy most nem így áll a helyzet, de engem semmi más nem érdekel, csak az, hogy te mit akarsz. Mire hazaérünk, már minden rendben lesz, megígérem. - Meglehet, némileg elhamarkodottan jelenti ki mindezt, de nem számít, hiszen nem számíthat a további eseményekre, egyelőre még ő sem látja a jövőt, járjon bármennyire is a közeg előtt néhány lépéssel általában. Tényleg nem akar mással foglalkozni egy darabig, mint amit Kira jelent, még akkor is, ha nem díjazza, amikor hanyagolja a munkáját miatta, pedig Alfonso a klubból sem feltétlenül fog annyit kérni a következő időszakban, mint amennyire a jelenlétét már megszokták ott. Tervei vannak a jövőre nézve, Kira érdekében főleg, és ebbe beletartozik Marco is, csak még senkinek nem beszélt róla. Majd szépen mindennek eljön az ideje.
- Tudom. - Súgja a másik bőrére a füle mögött, amitől néhány barna hajtincs megmozdul, aztán ugyanerre a pontra nyom egy csókot, mielőtt kiegyenesedne, hogy megtalálja a barna szemeket is magának. Fogalma sincsen, honnan baszta így fejbe ez a nagy szerelem, de csak a lányt látja a szemei előtt, még annak ellenére is, hogy több százan vannak most körülöttük, és nagyjából mindenki őket figyeli.
- Én nem benned nem bízok. - Ismeri a fajtáját az összesnek, akik ma megjelentek, és bár a modorából mindig úgy tűnik, mindenkit tisztel, ez koránt sincsen így. De valóban, Alfonso viselkedése sokkal meggondoltabb, mint Marcoé például, aki képes a száján keresztül fröcsögve kiesni néha, ha bizonyos személyek kettejük között szóba kerülnek, ám ez az olasz még olyankor sem engedi a teljes igazságot láttatni a vonásain. De valóban, sokakat megvet itt, mert a maffiabecsület hamarosan leáldozóban lévő, ódivatú dolog lesz, pedig Alfonsonak nagyon sokat jelent.
Tekintetét a bátyja irányába vezeti egy pillanatra, nem mintha nem tudná, hogy a feleségére lesz kíváncsi a másik; Kira jól kiszúrta, az ottani idillben ugyanis elég nagy a baj, és a teremben egyelőre csak ő tudja, mi a helyzet valójában Fabrizio-ék háza táján. Mindig az ő tiszte mindent tudni, ehhez már hozzászokott, de az este további fényében kezd számára kissé terhes lenni a titkok cipelése. Sokkal inkább húzná be egy dolgozóba a másikat, és hallatná a közeggel, hányadán is állnak egymással valójában.
- Isabella, a felesége. - Válaszolja először röviden, aztán úgy tesz, mintha a terem másik fele felé fordulna, de így közelebb kerül megint a lány füléhez, és olyan formában folytatja, hogy a kezében tartott italát az ajkaihoz emeli, és amint kimondja, amit szeretne, bele is kortyol. - Délután elmondta, hogy válni készülnek. De ezt még nem tudja senki.

Egészen furcsa a vigyor a képén a másik szavaira, hiszen félig-meddig volt csak szándékos ez a részéről, és sokkal inkább szólt arról a hatásról, amit Kira folyamatosan erre az olaszra gyakorol. Még annak fényében sem bír magával, hány szem szegeződik rájuk folyamatosan, illetve mire készülnek még a mai este, és az nem egy egyszerű válásnak a ténye lesz, amit a bátyja titkol jelenleg még az anyjuk elől is.
Viszonozza a másik arcára adott csókját, és az orrában ottmarad Kira illata, amint a lépteit figyeli távolodni arrafelé, ahonnan bejöttek a terembe. Pár pillanatig olyan transzban érzi magát, ahogy a távozó lányt figyeli, hogy Alvize a szavaival alig képes kiszakítani belőle, amikor társalgásba kezd vele, amihez még néhányan csatlakoznak azt követően, hogy Kira már nincsen a vezér közelében.
Alfonso tekintete azonban a következő percekben folyamatosan az ajtóra vándorol, amin keresztül a másik kiment a folyosóra, és elérkezik lassan egy pontra, amikor már kénytelen nem arra gondolni kizárólagosan, hogy mire vágyik. Úgyhogy talán tíz perc társalgást követően elnézést kér ő is, és, hogy mindenki tisztában legyen a mostani társaságából azzal, mire is készül, hozzáteszi, hogy ránéz Kirára, de hamarosan érkezik vissza.
Néhány szóra megállítják, amíg ő is odaér ahhoz a bizonyos ajtóhoz, de képtelen bárkivel is érdemben foglalkozni. Nem öntötte el az agyát semmi, egyszerűen csak olyan fókusz lesz úrrá rajta a semmiből, mintha még nagyobb erővel bírna felette a másik, mint mondjuk eddig tette. Kerülve az udvariatlan viselkedést valahogy sikerül végül elszakadnia a hangzavartól, levegőtlenségtől és tömegtől, mikor csukja maga után az ajtót, és a kivilágítatlan folyosón találja magát ő is.
Kira levegőt említett, úgyhogy ablakot kezd keresni a közelben, és alig néhány perc múlva már látja is őt ott állni abban a tökéletes ruhában az egyik nyitott ablaknál, hátha levegőhöz jut majd. Alfonso őszintén sajnálja, de ő éppen elvenni készül azt tőle, de megígéri, hogy ha hazaérnek innen már nem fog az akarata ellen tenni többet.
A lépteivel jelzi, hogy felé tart, és amikor Kira odafordul felé, ő már kap a tarkója után, így húzva őt közelebb, egyenesen az ajkaira, másik kezével pedig a derekára fog, nem eresztve őt sehová. Mintha éhezne, úgy csókolja most, lehet a ruha, az illata, vagy az is a hibás, hogy amúgy óvatosan kellene most a botrányokat kezelnie, még sem érdekli semmi más, csak ez a nő.
Néhány lépés hátrálásra készteti a másikat, és ekkor ereszti el a derekát, hogy betolja az egyik dolgozóba vezető ajtót, majd még néhány lépés után egy asztalra ülteti fel a másikat, az ajkait továbbra sem eresztve semerre. A sajátjai közül a csókba időnként türelmetlen, halkabb nyögés szökik, főleg akkor, amikor tudatosul, mennyire egyszerűen lesz az övé a másik pillanatokon belül, mert ő már húzza is el a ruháját az útból, és csak akkor áll le bármiben, amit művel, ha Kira arra megkéri. Látva azonban, mit váltott ki belőle az előbb a teremben, egy percig sem gondolja, hogy meg fogja őt állítani abban, amire készül.

+18 Csak sejteni tudja milyen állapotban lehet a másik a saját fejében, amikor rátalál az ablak előtt, és bár próbált rajta minden eszközével segíteni odabent, az elejétől kezdve sejtette, hogy kevés lesz. Ezért sem állította meg, amikor levegőre hivatkozva elhagyta az ünneplő tömeget, és ezért is húzza elő azt az utolsó eszközt, ami a kezében a legerősebb, még ha Kira ezzel nem is értene szóban egyet.
Neki bőven elég, hogy amikor utána kap, és úgy csókolja, mintha évek óta nem tehette volna ezt meg, akkor a másik ugyanígy reagál. Imádja Kira minden rezdülését, amivel őt fogadja bármilyen hasonló helyzetben, és többek között ezért sem bír magával, amikor egy levegőt szívnak, de azt nem egymás elől próbálják meg éppen elvenni. Elég magabiztos abban, hogy neki ez a nő egész életére kell, és ha ez nem így volna esetleg, akkor biztosan nem vállalja a mai estét ebben a formájában, sőt, Nápolynak a közelébe sem engedi a másikat. De Alfonso képes a közeget úgy felrázni, ahogy évek óta senki, a másik biztonságáért elsősorban, illetve azért is, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hányadán áll az olasz jelenleg.
És mivel magabiztos a dolgában, nem kell levezetnie a másikon semmit; minden mozdulata, a türelmetlensége, a hangjában fellelhető vágyakozás, minden Kirának szól kizárólagosan, és mivel ő teljesen biztos, a másikat is azzá akarja tenni. Igen, azzal, hogy meglépi ezt még a születésnapján is, mert tesz mindenki másra, és az elméjét sem képes irányítani úgy, ahogyan az okos volna.
Tudja jól, min nevet a lány, úgyhogy vele nevet halkan ő is; Alfonsonak minden terve, amit a mai estére a ruhával kitalált, megvalósulni látszik, és ezért ő kurvára büszke magára. Alig töltöttek talán egy fél órát a tömegben, de mindenki az ő nőjét bámulta, és ismerve a tekinteteket nem csak azért, mert idehozott egy idegent, akiről le sem bírja venni a szemeit. Az első célját is a lehető leggyorsabban elérte, a másik irányába pedig minden mozdulatával, kissé türelmetlenül halad.
Hamar kikerül a nadrágból, és amint lehetősége akad rá, a másik csípőjének felé mozdulását követően már ki is tölti őt teljesen, ahogy egy lökést követően megáll egy pillanatra, mert az egész lénye beleremeg abba, amit érez. Ismeri már annyira a másik testét, hogy ellenőriznie sem kellett azt, mennyire áll rá készen, mégis minden alkalommal meglepi, mennyire is valójában, amit fel kell dolgoznia, ezt szolgálja ez a pillanat, amikor csak érez és nem mozdul. A szemét le sem veszi Kira tekintetéről, miközben mélyen, de tempósan kezd el mozogni benne, és éppen csak annyira fogja vissza magát, hogy a hangja ne leplezze le őket esetleg. Nem azért, mert akkor abbahagyná, hanem azért, mert Kira viszont igen, amennyiben valaki benyit ebbe a dolgozóba a hangok hallatán.

+18 Ha Kira esetleg fent engedett volna Alfonsonak, akkor sem egészen biztos benne ez az olasz, hogy elkerülhető lett volna vele, amit éppen művelnek. Nem mintha el akarta volna kerülni, és igazából szeretné is, ha ez a hatás élete végéig kitartana a másikkal, ami, ha nem lassítanak idővel, úgyis rámegy majd a szívére, és intenzív, de gyors véget biztosít a férfinek. Egyelőre azonban imádja, hogy a teste a másik kedvéért lekapcsolódik a toronyról, és bármit kezdhet vele, azt pedig csak remélni tudja, hogy idővel ezt a lány ki is fogja használni vele kapcsolatban.
A közegnek nyilván meglesz a véleménye arról, ami történik; nem kell tudósnak lenni ahhoz, hogy összetegyenek két kirakós darabot, és megértsék, hova lettek ők ketten, ráadásul együtt, ez azonban Alfonsot egyáltalán nem feszélyezi. Az anyja már ismeri annyira, hogy egy tekintettel megússza tőle, az apjával olyan csapnivaló a kapcsolata, hogy meg sem meri majd említeni neki, a testvérei a születésnapján pedig néhány kivétellel, hiába meglepő, de nem vele szoktak kifejezetten foglalkozni. Őt ünneplik, de a közeget élvezik, és ez így van rendjén, szóval felelni senkinek nem kell majd, a polgárpukkasztás pedig beszédet szül, amire egyébként szükségük is van.
Hiszen akik gyilkosságokban vesznek részt sokkal feszültebbek annál, minthogy ilyeneken törjék a fejüket.
De persze ez nem erről szól, csak és kizárólag a lányról és őróla; az elmúlt időszakban egészen szentimentális lett, és szerelmes vallomásokat akar majd idővel közölni a másikkal arról, mennyire örül, hogy ha már öreg korára is, de rátalált a lányra, illetve arról, mennyire fontos neki az, hogy már ne szakadjanak el egymástól soha többet, mert el tudja képzelni magukat öregként. Mármint, hogy Alfonso még öregebb, Kiráért pedig még mindig minden férfi epekedik.
Most viszont az értelmes része a fejének ki van kapcsolva, és nem akar semmi mást, csak érezni a másikat belülről. A kellemes tempót a kérésnek megfelelően mélyíti és gyorsítja, nem is érzékelve, hogy konkrétan a szavakra, vagy Kira testének rezdüléseire reagál-e valójában. Meg akarja adni neki a gyönyört, ami talán elűz valamennyit abból a sok szarból a fejében, amit akarva-akaratlan ő rakott oda. Mert, ha ez az olasz nem lenne, akkor Kirának sem kellene sem a közeggel, sem semmivel foglalkoznia, ami ennyi stresszt ró a testére és az elméjére. Nem lesz elég a világ összes egyesülése sem arra, hogy jóvátegye ezt a pár napot, de isten a tanúja, meg fogja próbálni.
A fejét a másik vállára hajtva, mert így még közelebb lehet hozzá, és bár a gyengédség hosszú évekig nem volt osztályrésze, most már szinte szüksége van rá. Egyre mélyebbre löki magát a másikban, ajkai pedig megtalálják a nyakát, és ahogy baljával az asztalon támaszkodik, jobbjával a másik oldalról fogja a másik tarkóját, ujjai pedig szétfutnak a hajszálai között, hogy meg tudja támasztani tarkónál a fejét, miközben belecsókol a bőrébe. Minden hang arra ösztönzi, ne hagyja pihenni egy percig sem, amíg nem teljesedik be, úgyhogy pontosan ezt csinálja; addig ostromolja a másikat, amíg már nem bírja tovább elviselni tőle, és ő hallani akarja teljes egészében, függetlenül attól, ki merészkedik erre, és ki hallja meg majd őket pontosan.

+18 Kira azóta kisajátítja az elméjét, hogy először találkozott vele, pedig akkor még nem gondolta volna, hogy ez lesz a vége az egésznek; ő tényleg csak piszkálni akarta azzal, hogy egy olyan híres nightclub folyosóján, minta amilyen az övé, hogyan lehet egy olyan DJ szettje alatt könyvet olvasni, mint akit sikerült megszereznie arra az estére. De már amikor az irataiért visszajött a másik tudta, hogy ez nem csak ennyi, és nem csak így, mondjuk a gondolatai között nem igen szerepelt, hogy nem sokkal később majd a Deluca villa egy dolgozójában fog szeretkezni a másikkal, pont a születésnapján, pont egy nagyobb bejelentés előtt, pont, amikor először találkozik az egész közeg azzal a nővel, akit szeret.
Az egész annyira meredek, hogy pont ez a férfi nem lesz az a szereplő, aki megpróbál majd racionálisan viselkedni egy rakás őrült között, mert ma este így érzi magát, és az egyetlen személy, akinek az egész káosz kellős közepén értelme van, az Kira. Már nem tudja kivenni ezeket a gondolatokat a mozdulataiból, a csókjaiból, még a sóhajaiból sem, mert beleitta magát amit érez a másik iránt a bőre alá, és mindenével, ami létezik ezt lélegzi kifelé, szinte úgy, hogy elrejteni sem tudja. Igazából csak lehet, hogy nem is akarja.
Kicsit megmegy fejben attól, ahogy megérkezik körülötte a másik, mert ez tölti őt fel az utóbbi időben élettel, és nem titkolt szándéka annyira hosszú ideig ezt csinálni még a lánnyal, ameddig csak fizikailag lehetséges. Számára ez a tökéletes egyesülés, nem azért, mert jól olvasott már az első pillanatban is a másik testéből, hanem azért, mert amikor néhány pillanattal később ő is megérkezik a másikhoz néhány mélyebb lökéssel, akkor tudja, hogy perceken belül már nem lesz elég az, hogy elért a csúcsra. Ennél jobbat meg elképzelni sem tudna magának.
A másik vállára sóhajtva igyekszik magához térni, aztán belenevet Kira bőrébe, amikor megszólal, és csókot nyom a vállára, mielőtt felemelné a fejét, hogy megkeresse a tekintetét a sötét dolgozóban, és ebben a holdfény nagyjából segítségére is van.
- Te tehetsz róla. - Sóhajtja a másik ajkaira, mielőtt a kezével végigsimítana az állának vonalán, hogy a nyaka mellett elvezetve a tarkójánál megállva húzza közelebb, hogy megcsókolhassa. Jól érezte, mert azonnal tudná folytatni, ha akarná, a szemtelenség azonban olyasmi, amit félre tud tenni a cél érdekében, neki pedig az este nem csak ennyiről szól sajnos. Úgyhogy nem kísérti azt, amit még nem ismer, és kicsúszik a másikból, mielőtt elveszítené a maradékot abból, ami a másik szerint már teljesen elment.
- Életem végéig ezt akarom veled csinálni. - Mondja még, amikor nagy nehezen elszakad Kira ajkaitól, és elpakolva magát felhúzza a sliccét. Vigyorogva húzza vissza egyetlen mozdulattal a másik ruháját a helyére, és felnevet saját magán tulajdonképpen, mert sokkal büszkébb a ruhára, meg a praktikus részére, mint mondjuk illene.
- Látod? Igazam volt. - Muszáj megjegyeznie, ha esetleg Kira figyelmét elkerülte volna, hogy valóban igaza volt ennek az olasznak, aztán a derekáért nyúl, hogy levegye az asztalról a másikat. Tudja, hogy felesleges, mert le tudna szállni magától is, de így legalább érintheti őt megint.
- Jobban érzed magad? - Azért meri remélni, hogy kidugta a másikból legalább a felét annak a sok szarnak, amit látott rajta az ablaknál. Ha ez nem is segített, de a puszta tény, hogy úgy kétszázötven vendéget vett semmibe azért, hogy ezt megtehesse, el kell mondjon sokat a férfiről, a prioritásairól, meg arról, kinek a kezében van a szíve a farkával együtt.

Ha nem itt és most lennének, akkor biztosan nem eresztené a másikat, amint ő az öltönyénél fogva húzza közelebb a férfit. Az ilyen és ehhez hasonló gesztusoktól nagyon meg tud menni a feje, most is csak azért sikerül megállnia a folytatást, mert tudatosan erőlteti rá minden idegvégződését egy olyan lényegre, amit Alfonso talál ki. Mert a lényeg valójában magához húzza, minél közelebb, mert tudja, hogy a távolságnak kettejük között értelmezhetetlen a jelentése.
Kira kvázi erre világít rá azzal, hogy tininek hívja, és igen, ilyenkor nem áll messze a valóságtól, sőt. De ez még mindig a lány hatása, és ettől sosem fog tágítani Alfonso, nem addig, amíg ez olyan erős, hogy a saját születésnapján se bírjon magával. Végiggondolta már ezt ezerszer, mert valóban, a libidójával nincsen probléma, de ez az állapot valami egészen más.
- Szép is lenne, ha most az öregembert rántottam volna elő. - És felnevet a szóviccen, mert azon kívül, hogy a szavakkal játszik, ezeket az összetevőit már megbeszélték többször is. A mai estén bekövetkező, szinte elkerülhetetlen egyéb tényezőktől még az is lehet, hogy az öregember énje tovább öregszik néhány évvel.
- Én mindig és mindent eltervezek, Kira. - Válaszolja magabiztosan, ám ez a magabiztosság alább hagy némileg, ahogy gondolkodóba esik, amíg a másik a ruháját igazgatja, amivel tényleg nem kellett mást tennie, mint finoman félretolni.
- Téged kivéve. - Nem javítja ki magát, inkább csak kiegészíti a gondolatait a másikkal. Az elmúlt három hónapja arról szólt azon kívül, hogy amikor tudta, akkor nem eresztette a másikat, hogy felfogja, megértse, majd a hétköznapokba is beleépítse azt, mennyire hirtelen érte a lány érkezése, maradása, aztán a jövőképe, amivel elég sokat álmodik maga Alfonso. Kira viselkedésében, modorában, mindenben az ellentette a közeg nőinek, és bár a második alkalomtól, hogy látta a másikat ő ezt akarta, azért amire nevelték érdekes volt a másik kedvéért levetkőznie.
Érdekes, de egyáltalán nem nehéz.
- Remélem is, hogy tisztában vannak vele, hogy szexeltünk. - Nem egyértelműen, de azért valamennyire kihúzza magát, hiszen ő ezen remekül mulat, és ezt Kira elől sem fogja elrejteni. Főleg előle nem.
Olyan áhítattal nézi a másikat, ahogy megigazítja a férfi ruházatát is, amiben nem nagyon volt még a lány előtt része, de élvezi minden percét annak, ahogy ő adja meg magát Kirának, nem pedig Kira neki. Nyilván Alfonso az utóbbihoz van hozzászokva, és erre is nevelték, de semmiért nem cserélné meg a felállást. Nem véletlen, hogy a másik bármikor és bármit kérhetne tőle, csak még nem élt vele. Alfonso azonban tudja, hogy ami késik, az nem múlik.
- Ha visszatalálsz egyedül, akkor menj csak. - Neveti a másik ajkaira, ahogy egy búcsúcsókra visszahúzza még magához, akár egy szerelmes tini, aminek Kira már párszor hívta őt. Szóval mielőtt feláll a farka megint, elereszti a másikat, és elindul vissza a terembe, hogy vegyüljön azokban a percekben, amíg a lány rendbe teszi magát odafenn.

Teljes mértékben képes ezt elhinni a másiknak, hiszen Alfonso maga abban a tudatban volt egészen Alvize estjéig, hogy a másik utálja őt. Hiába hallgatta az öregtől folyamatosan, mennyire jó választás lenne a lány, és hiába nem hallotta meg Alfonso ellenérveit a korára, a kívülállósságára, és a modorára vonatkozóan, a vezérnek végül igaza volt. Meg akarja egyszer majd fejteni, miből tudta, hogy ennyire vonzódni fog hozzá - a pontig, hogy a születésnapján is akarja, mindennél jobban -, de mindig a nyakukba borul a szar valahogy, és erre soha nincsen igazán lehetősége, pedig nagyon érdekelné.
A végeredménye a lényeg, úgy gondolja, azt meg nem adná semmiért és senkinek.
- Gondoltad, hogy ennyire vékony a határ az utálat meg a szerelem között? - Nyilván a másikat kérdezi, miközben ő az öltényét és a nyakkendőjét igazítja éppen, mert Alfonso sosem utálta a lányt. Nagyon idegesítette néhány dologban, de mára már könnyedén kezeli, ha meg nem, akkor is megoldják valahogy, órákkal később akár.
- Akkor nem sok marad belőle, mire visszaérsz. - Neveti a másik ajkaira, mielőtt elszakad tőle, és ezért is veszi kicsit sietősre a végét, mert ha ebbe komolyabban belegondol, akkor vége lesz megint mindennek, és nem ereszti ebből a dolgozóból a másikat, amíg fel nem kel a kibaszott nap a kert fölött.
A vegyülés némileg megnyugtatja a testét is, meg a háborgó lelkét, ami mindig a másik felé húzza, és így eleget tud tenni a kötelességeinek az este folyamán. Hiába akar belőle majdnem mindenki egy kis szeletet, mégis hagyják menni, amikor elindul Briseához két pohár pezsgővel, de számára ez is félig-meddig kötelesség, hiszen tizenkét éve már, hogy utoljára megjelent a születésnapján, az emberek meg beszélnek folyamatosan, így, ha már ennyire kevés időt tölt itthon, legalább halmozza a botrányokat sorra, hogy sokáig elégedettek legyenek a népek.
A vele való beszélgetés közben látja a kis jelenetet Fabiola és Kira között, és összeráncolt szemöldökkel akarna odamenni szinte azonnal, mert csak sejteni tudja a gesztusok és arckifejezések alapján, hogy mi történik. Ismeri mindkét nőt, és ahogy Kira végül otthagyja Pellegrini lányát szinte már tudja, mi hangozhatott el kettejük között.
Így végül elnézést kér Briától, és elindul a tömegben, egyenesen a lány felé, akit a terem szélén, annak a másik végében talál meg egy itallal a kezében.
- Minden rendben? - Kérdezi csendesen, ahogy egyik kezével Kira arcára simít, és őszintén olyannak tűnik az arca, mint aki aggódik. Egyike azoknak, akik nagyon jól ismerik Fabiolát, és bár nem beszéltek a véleményéről a választását illetően eddig, nagyon valószínű, hogy nincs is rá szükség, mert így is tudja.
- Mondott neked valamit? - Érdeklődik óvatosan, de ekkor az anyja a terem másik vége felé felsikolt, annyira hangosan, hogy a közeg szinte megfagy, és mindenki azonnal odanéz.

Általában a környezete figyelmezteti arra, amikor túl sokat vállal, de azt is finoman szokták megközelíteni, mert ha rossz lábbal kelt reggel, akkor kifejezetten rosszul fogadja általában, és kikel magából. Máskor meg, ha éppen jó a kedve vagy nincsen semmi, ami nyomja az agyát, könnyedén átlép rajta, és folytatja tovább, amibe belekezdett. Alfonsonak megvan a különleges képessége arra, hogy ezt a sok szart akkor is átnyomja, ha már úgy tűnhet, nem képes rá, és éppen jönne a pillanat, amire nem csak ő, de Marco és Alvize is várnak egy ideje, hogy véget lehessen vetni annak, ami még éppen a túl sokat vállalás előtti lépcső volt a férfinek.
Szóval lehet Fabiola a faszsággal, amit bejátszott pont arra késztette most Alfonsot, hogy lépje meg azt a fokot csak nyugodtan, és úgy önti el a szar az agyát, mint már elég régen nem. Ez nem olyan, mint amilyen a harminc nap alatt volt, mert arról vajmi kevés az emléke, tehát tudatosnak sem nevezhető; ez méreg, ami azért kezd olyan gyorsan fortyogni benne, mert Fabiola tud sok olyan részletet, amit mások nem, ráadásul azóta barátok, hogy az eszüket tudják. Lehet mást várt volna, lehet naiv volt, hiszen ismeri, tehát nem várhatott volna ennél többet vagy kevesebbet. Csak pont ezt.
De amikor kiérez olyan dolgokat a másik hangjából, amiket még sosem hallott, felforr az agyvize, és ezt nem akarja Kirán levezetni, úgyhogy gombócot csinál belőle, és a torkán tartja, hogy ne jöjjön ki ebből csak annyi, amennyi feltétlenül kötelező.
- Nem volt felesleges, mert felhúztad magad. - Az alkohol egyébként, amit a másik gyógyszerre fogyaszt éppen csak hab a tortán, és őszintén szeretne üvölteni, amiért a környezete látszólag nem nagyon dolgozik azon, hogy ne érje el a tűréshatárát dolgokat illetően, még sem szól érte, mert ez nem a megfelelő pillanat rá, csak egy olyan plusz tényező, ami tovább bassza az agyát.
- Kit érdekel, ki és mit gondol? - Kérdezi csendesen, ahogy még mindig a másik arcát fogja, és nyitná a száját, hogy tovább mondja az érveit, meg megvalljon ezredjére is dolgokat akár, de ekkor Rosana felsikít, Alfonso pedig jól tudja, hogy miért teszi.
Erre várt egész este, az időzítés viszont nem lehetne ennél rosszabb. Az ő hibája, be kellett volna avatni Fabiolát is, és akkor lehet, hogy elnapolja a remekbe szabott gondolatait, és nem azon az estén akarja mindenáron megosztani Kirával, amikor atombombát dobnak a közegre. És nem, az nem Kira bevezetése volt, hiába hitte mindenki ezt.
Egy pillanatig csak figyeli, ami történik; Fabrizio siet először a szüleikhez, aztán a többi testvére is megindul, az információ pedig úgy terjed a tömegben, hogy szinte hullámzani látja az arcokon, amikor elér hozzájuk a tény, hogy néhány napon belül Delucát fognak temetni.
- Itt maradnál néhány percig? - Tudja, hogy ha most odamegy a szüleihez, az információ nem tőle fog a lányhoz eljutni, hanem suttogásokból tudja majd kivenni maga körül, ismerve a közeget. De ha nem megy oda, az túl feltűnő, úgyhogy nyom egy csókot a másik homlokára, aztán elindul a tömegen keresztül a szülei irányába, de már félúton kibaszott káoszban érzi magát, és legalább akkorát üt az egész, ahogy tervezték. Csak az egyéb malőrökkel nem számolt, főleg nem azzal, hogy azokat valaki okozza, aki egy közülük.

Francesco apját hatalomharcok vitték magával tizenöt évvel ezelőtt, amikor még viszonylag fiatal volt ő is, meg Alfonso is. A férfi agya akkor ment meg annyira, hogy arra az állapotra jusson, amivel végül temetni fogják, és hiába volt Gino meg Rosana neki, akik szinte fiukként kezelték, még velük is úgy bánt néha, hogy az összes testvér képes lett volna megfojtani őt bármilyen körülmények között. Szóval pontosan tudja, milyen szeretet szól ki a sikolyból, amikor az anyja megtudja, mi történt az unokaöccsével.
Fabrizio úgy néz Alfonsora, mikor megérkezik a társaságukba, mint aki legalább sejt valamit, és lehet az öccse csalódott is volna benne, ha nem teszi össze a képet legalább minimálisan. Fabrizio erre született, és arra nevelték egész életében, hogy vágjon az esze, vagy a családja bánja, és úgy látszik, tökéletesen sikerült elsajátítani a szükséges módszereket, hogy úgy nézhessen az öccsére, ahogyan most teszi.
De ebben a tekintetben csak Alfonso tud olvasni, mert ő áll a teremben szinte a legközelebb az idősebbikhez, és igazából nem számonkérés, vagy döbbenet játszik a tekintetében a bátyjának, hanem köszönet. Egy apró biccentéssel konstatálják, hogy ugyanarra gondolnak, és Alfonso ugyanígy erősíti meg némán a testvérét, hogy amire gondol, valószínűleg helyes.
Beszéltek már korábban erről, nem is egyszer; a család Fabrizio kezébe kerül, de ismerve Francescot biztosan az életére tört volna, hogy átvegye a helyét. Azt pedig nem engedhették volna semmilyen körülmények között, úgyhogy a bátyja még lóg is neki eggyel, és ezt mindketten tudják.
A káosz egyre nagyobb lesz, ő pedig a szemével a mozgolódó tömegen át Kiráét keresi, amikor viszont megtalálja, belé szakad a levegő attól, amit rajta lát. Amikor a lány elindul kifelé, sokkos és csalódott állapotban, Alfonso a terem másik végéből, szinte ösztönből szólítja a nevén, hátha meghallja, és mozdul is közben, de aztán megtorpan, mert esélye sincs innen semmire.
Az egyik ikerhúga mondja, hogy menjen nyugodtan, az estének úgyis vége, és rendezik majd a viszonyokat, ahogy sikerül. Alfonso ekkor indul meg tempósan kifelé, mert tudja, mennyire rossz a helyzet, közben meg azt is, hogy választása nem volt. Ennek meg kellett történnie, és ha Kira nem szakít vele még a mai estén, meg fogja idővel érteni, mit jelent ez a közegen belül, és, hogy ennek az olasznak igaza volt.
- Kira. - Szólítja meg az erkélyen, ha nem küldi el azonnal a francba őt a másik, de nem közelít annyira magabiztosan, ahogy szokott. Tartja a távolságot, mert ismerve a másikat levegőre van szüksége, az pedig, ha belemászik az aurájába, pont most nem fog segíteni semmit.
- Nem akarsz felmenni? - Nagyon szívesen belemenne abba, ami történt, sőt, elmesélné az elejétől a végéig, hogyan jutottak erre a döntésre, de itt nem akar erről beszélni, mert a falnak is füle van, miközben nagyjából kétszázan a közegből alig pár ajtónyival odébb próbálják feldolgozni a híreket.
- Jól vagy? - Ugyan, tudja jól, hogy Kira nincsen jól. És bár remekül beszél mindig és mindenkivel, most a szavak cserben hagyják, mert nem csak tisztában van az egész súlyával, de látja is a másikon, ahogy az a vállait nyomja. De még mindig inkább ez, mint egy temetés, ahol Kirától kell búcsúznia, mert arra egyszerűen nem lenne képes. Sem most, sem a jövőben bármikor.