Utálja, de a képébe érkező víz olyan hatással van a felhevült, dühtől tomboló testére, hogy majdnem teljes egészében kijózanodik tőle, sőt, a kiabálástól is elmegy a kedve, amit így Fabiola egyedül folytat tovább, próbálva megértetni vele, mekkora szerencsétlen, vagy legalábbis, hogy szedje össze magát, de lehetőleg minél előbb.
Pedig a rengeteg alkohol egyetlen célja az elmúlt hónapban az volt, hogy semmire se emlékezzen. Tudja, hogy ez nem egészen így működik, de ő még abban is reménykedett, hogy ennyi piát követően, ha később esetleg hajlandó kijózanodni akár egy percre is, akkor a már elméjére égett dolgoknak is hűlt helye lesz, mert elpusztítja elég agysejtjét ahhoz, hogy ez megtörténhessen. De ahogy a hideg víz meg a hirtelen jött gesztustól ez bekövetkezik, minden ott van a fejében, és képtelen elviselni.
Nem volt lehetősége sem elemezgetni, sem átgondolni, sem nyugodtan mérlegelni, ami történt, mert nem is akarja egyáltalán. Azt sem, hogy most, ahogy a kanapén ül, Alvize lánya ossza őt a maffiáról, meg a családjáról, meg mindenkiről, akik Alfonsot soha nem érdekelték komolyabban, csak kötelességből, és bár a közegtől szabadulni nem akar, azt igen, hogy legyen végre békéhagyva.
Ezt felállva, üvöltve közli is a másikkal, akitől erre visszakézből kap egy pofont, hátha tovább józanodik, erre pedig nevetésben tör ki, ahogy elfordul, és inkább odébb sétál néhány lépést. Sosem ütött még meg nőt, sosem tenné meg Fabiolával sem, pontosan ezért merte megütni az olaszt a nő, mégis, jobb az a néhány lépés távolság, hiszen ennyire beszámíthatatlan állapotban sem volt még soha.
Nem tudja, meddig akarja ezt folytatni ő, ahogy azt sem, hogy hol a faszban lehet Marcello, meg, hogy egyébként miért kell itt lennie, hiszen nem tiszta, amit a józanodás előtt csinált; nagy vonalakban érti, hogy hol és miért van, ezért nem kérdez különösebben, mert annyira meg nem érdekli az egész, hogy követelje a hazajutását, vagy úgy bármit.
Aztán a kulcs fordul a zárban, és úgy gondolja, Marcello jöhet be rajta, ezért odanéz, és végül is igaza van; a döbbenet az arcán azonban őszinte, amikor mögötte egy sötét hajú lány sétál be, és először szinte fel sem ismeri őt, annyira ki akarja zárni az elméje teljes egészében. Talán ezért az értetlenség az arcán, ami a némaságban, ami körülötte mindenkire odaragad próbálja megérteni, ami történik, és mivel már józanodott annyit, hogy a fogaskerekek lefuttassák, amit le kell, lehunyt szemekkel fogja fel, hogy kijátszották.
Csak az tartja vissza az üvöltéstől, hogy Kira itt van, különben még az is lehet, hogy nekiesne Marcellonak, amiért elment a másikért, amikor Alfonso számára elég egyértelmű, hogy semmit nem akar tőle a lány. Lehet, ha ezt lekommunikálja ivás helyett a többieknek is, akkor most nincsen ez, de most sem vágyik semmi másra, minthogy tompítsa, amit érez, mert kurvára nem akarja. Így nem.
- Menjetek. - Nem mondja, hogy kikre gondol, mert a másik két olasznak ez egyértelmű, és talán kivételesen Fabiola sem sértődik meg, amiért utasítja őt; ha meg akarna sértődni, akkor az előző veszekedés és üvöltözés miatt tegye inkább, főleg azért a részért, amit az arcát érő, pohár víz előtt letolt neki.
Aztán az ajtó csukódik, ő meg áll ott, nyúzott arccal, mint aki egy hónapja nem aludt, és próbálja megdörzsöli az arcizmát, hátha tényleg álmodik, és a lány eltűnik, amikor legközelebb ránéz. Ez nem történik meg, úgyhogy arrébb sétál valahova, megállja, hogy töltsön magának egy whiskyt, és végül az ablakon kinézve kérdezi meg, hogy..
- Miért vagy itt? Marco kényszerített rá? - Valószínűleg így volt, szóval értelmetlen az egész. Az ablak ugyanúgy egész falas, ahogy a közös lakásukban volt a másikkal, ő pedig látja magát a felületen, mert bentről fény, kívülről meg sötétség öleli körbe. A fehér ing, ami rajta van, félig rátapad a mellkasára, mert a víz lefolyt ugye az arcáról, de némileg még ott van, így azt megpróbálja egy teli tenyérrel letörölni magáról, az ábrázata azonban jobb nem lesz. Legalább annyi volt benne, hogy rendszeresen borotválkozott - nem tudja mikor -, ezért szakálla nincsen, de nem is annyira rendezett, mint korábban volt. Nem tetszik neki, amit lát, de nem is érdekli különösebben, ahogy semmi sem, mint próbálta Fabiolának is, nem túl szépen, de elmagyarázni ezt.

Néhány pillanatig az ajtóra szegezi a tekintetét, mintha arra figyelne, mit magyaráz Fabiola Marconak, aztán igazából rájön, hogy különösebben nem érdekli egyikük sem, nem, hogy a véleményük, úgyhogy az ablak felé fordul, és megvizsgálja magát, valószínűleg az elmúlt hónapban először annyira, hogy feltűnjön neki a változás.
Muszáj máshová figyelnie, mert ha a lányt nézné, vagy az ő hangjára hallgatna, ahogy egy hónapja még simán megtehette, valószínűleg megint felhúzná magát. Minden dühének okozója Kira, akkor is, ha ő csak Francesco játszadozására reagált. Ő hordta el minden szarnak, ő hagyta ott, miután képtelen volt vele együtt lenni, ő nem hagyta, hogy rendesen elmagyarázza. Dühös, mert értelmetlen az egész, mert ő ennél sokkal többnek hitte kettejüket, és talán azért várt a beavatással olyan sokat, mert azt gondolta, túlélik idővel. Kurvára tévedett, és nem csak ebben, de mindenben, ezt pedig nem bírja elviselni.
Ahogy az emlékeket sem, ebben a hirtelen jött, józan állapotban pedig minden a másikra emlékezteti. A lakást szétrombolta, miután Kira eltűnt, kurva sok pénzt leperkált, hogy megjavítsák, és tovább is adta egy másik szerencsésnek, hátha azt az átkozott, kurva helyet valaki tudja értelmesebbre használni, mint ők ketten tették. Azóta azt sem tudja, hol alszik el, és hol éri az éberség, emiatt pedig most nagyon nehéznek érzi az egész testét, mert a felére sem emlékszik annak, mire használta egy hónapon keresztül.
Majdnem teljesen felesleges, hogy kérdezzen, mert jól ismeri a másikat, és ez azzal jár, hogy tudja, nem jött volna ide magától. De ahhoz, hogy el tudja őt küldeni, meg kellett kérdeznie, ám először egy nevetés préselődik ki a tüdejéből, ami egy kevés fájdalommal jár, vagy a sok ital, vagy a sok szivar miatt, még nem tudja pontosan megmondani.
- Milyen rendes ez a Marco. - Mondja gúnnyal a hangjában, ami egyszerre szól a másik olasznak, meg a lánynak, meg mindenkinek, aki bele akar pofázni az életébe, neki pedig senkitől nem kell ez a fajta szánalom, főleg nem a lánytól. Menjen vissza a biztonságos kis életébe, mentsen életeket, járja be a karrierutat, amire annyira vágyik, csak tűnjön már el Alfonso fejéből egy életre.
- Felesleges volt idejönnöd, Kira. Nincsen rád szükségem. - Mondja még mindig az ablaknak, mert attól tart, hogy ha a másiknak mondaná közvetlenül a szemeit is látva, már nem egészen így nézne ki ez a történet. De amíg rá sem kell néznie, addig akár el is hiheti, hogy a részeg agya alkotta kép csak, vagy a kialvatlanságból adódó hallucináció az egész, amivel se szembe nem kell néznie, sem őszintének nem kell lennie vele. Eddig mindig az volt, és mivel szart sem ért el vele akkor sem, már nem törekszik ennyire korrektül kezelni őt.
Nem kell sehogy sem kezelnie amúgy sem. Marcoval meg majd elbeszélget, hogy legközelebb gondolja át, kinek az életébe pofázik bele, vagy komoly problémáik lesznek.
- Ha csak ennyi, akkor hazamehetsz. - Utasítja a másikat, mintha ő is neki dolgozna, vagy maga alatt érezné, hiszen az sem volt jó, mikor mindenben egyenlő félként kezelte. Tud ő mocskos paraszt lenni, ha akar, csak éppen Kirával nem akart az lenni.

Az ablaknak vigyorog, mert úgy tűnik, Marcello az igazi arcát mutatta meg a másiknak, amit Kira igazán értékelhetne, hiszen a másik olasz csak olyanoknak árul zsákmacskát, akiket át akar vágni, vagy éppen használni. Nem, mintha bármiben is érintené ez a lányt, azt sem igazán érti, hogy miért ment ebbe bele, hiszen teljesen egyértelmű, hogy nem azért van itt, amiért az olasz akarná, hogy itt legyen.
Így meg inkább itt se legyen.
Háttal állva a másiknak egészen viselhető Alfonso számára a helyzet, és bár nagyon ráférne az elméjére egy ital, valahogy furcsa nyugodtság lesz úrrá a vonásain, hiszen már az is hatalmas szó az elmúlt hónapot nézve, hogy nem torka szakadtából üvöltözve mondta meg a másiknak, hogy menjen. Kérni azonban már nem volt képes, mert addig a képességei most nem terjednek, és nem akar úgy tűnni, mint akit érdekel a másik, miközben minden arra utal, hogy fordítva ez nem így van.
Mondjuk azt tudta volna értékelni, ha nem kell még egyszer megélnie azt, hogyan lép le tőle a lány, mert szinte már nevetséges, hogy minden alkalommal ez történik, akkor is, ha ez a második, amikor nyomós indokot tudna ő is felsorolni a másik javára. De ez már nem játék, kurva régóta nem volt már az a férfinek, és a romokban lévő állapota annak szól, amennyire sajnálja ezt az egészet. De, mivel a környezete sosem látta még úgy, hogy érzett volna bárki iránt és bármit, nem tudhatják, mi a fasz is történik pontosan.
Lehunyt szemmel hallgatja végig azonban, ahogy Kira maradni akar, és ekkor vezeti rá először a tekintetét, mióta elfordult, de azt is csak úgy, hogy az ablak visszatükröződéséből nézi őt a kanapén ülve, a földön a táskájával, mint egy sértődött gyerek, akivel nem bántak igazságosan.
Aztán sóhajt, és vállalva a kockázatot, hogy teljesen ki fog borulni nála a bili attól, hogy rá kell néznie a másikra, megteszi, sőt, leül közvetlenül elé a masszív fából készült dohányzóasztalra, mert arról biztosan tudja, hogy megtartja majd a súlyát.
Látszólag Kira, legalábbis a vonásai alapján rendben van, úgyhogy végképp nem érti, mire fel maradt itt, vagy mit akar.
- Nem akarsz idejönni, aztán nem akarsz elmenni. - Mondja rekedtes hangon, ugyanis az elmúlt időszakban meglehet, csak üvöltve volt képes beszélni, illetve sem az alkohol, sem a szivar mennyisége, amivel megpróbálta pusztítani önmagát nem segített azon, hogy esetleg ne rekedjen be.
- Mindkettőre érdekelne, hogy miért. - Nem tesz fel kérdést, csak mintha filozofálna, de komolyan érdekli, hogy ha semmi nem húzta ide, most mi tartja vissza.
- Mondjuk inkább az, miért maradtál. - Folytatja ugyanazon a rekedtes hangon, és bár a szemei teljesen nyitva vannak, csillog bennük valami; fáradtság, lehet a hirtelen józanodás okozta üresség, maga sem tudná megmondani. Lehet azért nem üvölt valójában, mert már semmi ereje nincsen, és nem a lány okozza a nyugalmát, közben meg lehet, hogy annyira el van már keseredve, hogy teljesen mindegy, mit vág még a másik a fejéhez.
Az aljas rohadéknál mondjuk mindig van lejjebb, gondolja.
- Mert nem miattam, az biztos. - A legjobb az lenne, ha elküldené szemtől-szembe, mert ismerve a másikat, arra már nem mondana nemet. De abban eddig is egészen biztos volt, hogy ha látja a másik szemeit, akkor nem fogja tudni elküldeni, és teljesen igaza volt, ami azt illeti.
- És minden más olyan szar, amire nincs szükségem. - Legyen az bűntudat, bármilyen nyomás, aggodalom a családjáért, a testi épségéért.. ezekkel ő nem tud, nem is akar mit kezdeni. Hátha ezt kiérzi a szavaiból a másik, és elmegy anélkül mégis, hogy konkrétan küldenie kellene, mert arra továbbra sem képes.

Ahogy az előbb hosszú idő után először megvizsgálta magát, meg azt, hogy mennyire csúszott szét, már tudja, mire volt jó valójában a non-stop piálás; egy férfinél még az is kevésbé szánalmas, ha alkoholista, mintha szívfájdalom miatt süllyed ilyen mélyre, úgyhogy leplezésnek baromi jó volt, de most, hogy józanságra kényszerítik, semmi sem tartja vissza a vonásait a totális megzuhanástól.
Az csak egy plusz, hogy amúgy jobban érzi magát a teste, mint ahogy kinéz, leszámítva, hogy fáj a tüdeje kissé, meg, hogy amúgy ölni tudna egy italért, de ennyi piálás és a józan pillanatok hiánya mellett ezen ő egyáltalán nem tud csodálkozni.
Nem tudta, nem is akarta kérni a másikat még egyszer, hogy menjen el, de az, hogy most még Kira is arra kéri, ne tegye, kicsit leterheli a rendszert a fejében, ezért valamivel előrébb dől, bele a kezébe, hogy a szokatlanul hosszú, göndör tincsei között tűnjenek el az ujjai, mert a hajával, emlékei szerint, szinte semmit sem foglalkozott.
- Pedig rohadtul azt kéne. - Vallja be a nyomorult valóságukat; senkinek nem lesz jó, ha a lány marad, mert ő nem akar a világuk része lenni, Alfonso meg nem teheti meg, hogy nem teszi olyanná, akinek muszáj. Nincs igazság, és ezt neki kellett volna jobban tudnia, és tudta is, csak nem érdekelte. Lehet annyira régen akart már érezni bármit, hogy amikor megtörtént, a kibaszott rózsaszín köd elhitette vele, hogy működhet. Szóval el kéne mennie, hogy ne gabalyodjon össze ez a történet, mert ha marad, az senkinek sem szerencsés.
- Miattam sosem maradtál. - Mondja ki, és még mindig nem emeli fel a fejét, pedig feltudná, mert nem részeg, nem érzi magát rosszul, nem gátolná benne az ég világon semmi, hogy ránézzen a másikra. Mégis, kezdi felfogni, hova került, mennyire mélyre süllyedt, és ezt bárki láthatta volna Alfonso szerint, csak pont ez a lány nem. Amit mond pedig annak szól, hogy mindig, amikor Kira mérgében magára hagyta, megtehette volna, hogy miatta marad, de ez sohasem volt elég jó indok. Legutóbb kellett volna a legjobbnak lennie, de akkor ért a legkevesebbet, úgy érzi.
Végül végigfuttatja a kezét a fején, megállapodik néhány pillanatig a tarkójánál, mert az forró, de a tenyere jéghideg, aztán felemeli a tekintetét, és ingatni kezdi a fejét.
- Nem tudom. - Ezer más mondat fogalmazódott meg a fejében szinte néhány másodperc alatt; ne foglalkozz vele, semmi közöd hozzá, nemrég ettem, nem kell ez, és még sorolhatná. De Kira úgy ismerte meg, mint aki mindig az igazat mondja, és ma már hazudott egyszer azzal, hogy nincsen rá szüksége, úgyhogy ott azt befejezte. Nem tudja, mikor evett utoljára, de azt sem szeretné, ha pátyolgatni kezdenék, mert már így is elég szánalmas, ahogy kinéz, meg amit művel.

Amikor Kira azt mondja lehetséges, elég halkan és rekedten, na meg röviden felnevet; nem neveti ki a másikat, sőt, a helyzetet sem, inkább csak megkönnyebbül a mellkasa kissé, maga sem tudja, hogy mitől. Mindketten mintha tisztában lennének azzal, mit kellene tenniük, de egyikük sem akarja, vagy nem is képesek rá, ez pedig adhatna némi megnyugvást a férfinek, mégis, semminek az értelmét most nem látja.
De, a lányét igen. Viszont ezek az ő elképzelései, ahogy szerinte kellene csinálniuk a dolgokat, de abba az életbe a lány valója nem fér oda, és most az egyszer mindent megtenne azért, hogy közegbeli legyen a másik, már eredendően. Erre még ő sem képes, ezekkel a gondolatokkal pedig tovább kuszálja az amúgy is káoszra hajlamos gondolatait, és sóhajt egy nagyot, lassan és hosszan, mintha attól jobb lehetne.
Hiába próbálja kordában tartani a gondolait egyébként, most, hogy már nem részeg, eszébe jutnak azok a részletek, amiket igyekezett a piálással elnyomni, és ezekben kiemelkedően az első helyen az szerepel, amikor megvallotta, mennyire szereti ezt a lányt. A gondolattól a fejébe nyilall egy éles fájdalom, amitől felnyög, és reméli, ettől majd tova is száll a gondolat, de csak kínozza tovább, ami késlelteti, hogy ráemelje Kirára a tekintetét.
Sosem akarta, hogy szeressék, mert ő sem akart szeretni senkit. Most meg átkozott az egész úgy, ahogy van.
- Kár, hogy a maradáshoz nem voltam elég. - Jegyzi meg halkan, de erőtlenül, utalva rá, hogy nem akar, nem is tudna most veszekedni. Az utolsó csepp energiájával Fabiolának üvöltötte az imént, hogy hagyják már őt békén végre, de akkor még nem is sejtette, mit akarnak megtenni érte. Nagy lehetett a baj, meg az ijedtség, gondolja, ha elmentek egy külsősért, hogy tovább bonyolítsák vele mindenki életét, tudván, hogy neki csak így lesz jobb. Hát mi ez, ha nem elbaszott.
Végül felemeli a fejét, de ha akarna sem tudna visszagondolni arra, mikor evett utoljára. Ahhoz túl régóta volt állónap részeg, úgyhogy nem is erőlteti meg az agyát, mert az még mindig a Kirával megélt emlékeivel van tele, mert már nem nyomja el azokat semmi.
- Gyere. - Mondja a másiknak csendesen, aztán átveszi a vezetést, hogy ne topogjanak egymás körül ennyire szerencsétlenül, és elindul a konyhába, hogy beérve lámpát kapcsoljon, és Marco hűtőjének tartalmát a konyhaszigetre pakolja. Kerüli utána a másik tekintetét, mert kurvára elege van a konyhaszigetekből, meg a kapcsolódásukból az emlékeihez, úgyhogy csak leül csendben, és rátámaszkodva betámasztja a fejét, ami a helyzettől, az emlékektől, az újra feltörni látszó vágyaitól hasogatni kezd.
Hogy akarhatja még mindig ezt a lányt? Nem fájt még eléggé? Biztosan bolond most már.
- Azt mondtam neked, hogy szeretlek. - Néz fel végül a másikra, és bár Kira megszokhatta tőle, hogy mindig evés előtt dobja be a legerősebb témákat, lehet, erre most nem számít. De így volt, Alfonsonak meg az fáj a legjobban, hogy ezek után képes volt otthagyni, elhordta megint mindennek, mintha semmit sem számított volna. Úgyhogy most, hogy felemlegeti, látni akarja a reakcióját rá úgy, hogy se a düh nem kábítja el a kibaszott tudatát, sem semmilyen ital.

Csendesen hallgatja a másikat, miközben érzi, ahogyan a benne lévő üresség mintha visszatölteni látszana; ami hiányzott, azért már nem ég annyira minden porcikája, hiszen itt van előtte, akire annyira haragudott, arra már nem tud annyira, hiszen itt van előtte, és akinek azt mondta, hogy szereti, nos..
Nem szól semmit hosszú percekig, mert már többször is eljátszotta, hogy vagy semmit nem ettek, mert mondott valami olyat, vagy éppen csak valamennyit, mert megakadályozta a gondolataival, cselekedeteivel, szavaival, mindegy. A szervezete kiállt egy csomó minden után, és csak akkor veszi észre, mennyire éhes, amikor a kész szendvics elékerül. Úgy nyúl utána, mintha a legutoljára akkor evett volna, mikor a másikat úgy látta, ahogy most, teljes valójában, és nem csak a fejében egy képként, és elkezd enni, mert ha ezt folytatják, azt ebben az állapotában nem fogja bírni, és így sokkal nagyobb az esélye, hogy teljesen ki fog akadni.
A tekintetébe még nem tér vissza úgy az élet, mint a sejtjeiben érzi, így nem is nagyon néz a másikra, csak egy pontot talán a szigeten, és falatról falatra halad, mert amilyen régen evett, simán össze lehet zsugorodva a gyomra, szóval nem akarja gyorsan leküldeni a szendvicset, mert a rengeteg alkohollal még a szervezetében a végén még rosszul lesz.
Egyik pillanatban utálja, aztán meg imádja, hogy Kira miatt képes először egy hónapja értelmesen kommunikálni, és éppen ővele, amikor még tegnap is úgy volt vele, hogy haragszik rá, és soha nem is fogja megbocsájtani neki, amiért úgy otthagyta. Most is, ha eszébe jut, vesz egy hirtelenebb levegőt, amit utána ki is présel a tüdejéből, de józan, képes rá, hogy kimondja, amit gondol, szóval legalább halad valamerre.
Akkor szólal meg, de akkor sem azonnal, amikor Kira is befejezte a szendvicset, és kezdi egy sóhajjal, ami nagyobbnak tűnik, mert egy ideig bent tartotta a levegőjét.
- Most is azt érzem. - Valahogy azt vette ki a másik szavaiból, hogy talán ő is így érez, csak a helyzet volt eszméletlen szar ahhoz, hogy ezt megvitassák, és ezzel amúgy egyet tudna érteni. Mégis, amikor az volt a tét, hogy elveszti őt, ki akarta adni magából, hogy ne rágódjon rajta utána addig, amíg nem képes túllendülni Kira létezésén, ami, mint a példa mutatja, nem ment volna túlságosan egyszerűen.
Kibaszottul sok dolgot akarna még mondani, de csak nézi a másikat, meg hallgatja, ha erre tud bármit is mondani. Nem azt várja, hogy visszamondja, mert mint az előbb is említette, neki ez nem megy, csak azt akarta, hogy tudjon róla. Aztán mégis mond valamit, de közben a sajgó fejével előre dől, és a két tenyerébe nyomja az arcát; nem akar elbújni Kira elől, csak így próbálja tompítani a fejében uralkodó, káosz okozta kibaszott fájdalmat.
- Azt hittem, ha ennyit piálok, elmúlik majd. Vagy elpusztul elég agysejtem hozzá, hogy már ne érezzek semmit. - És belenevet a tenyerébe, mert bár a szendvics sokat segített rajta, egy whisky hatásosabb lenne, még ha teljesen hülye ötlet is. Nem alkoholista egyébként, mondjuk nem is csinált még ilyesmit, szóval nem tudhatja, mit ért el ezzel a remek hónappal mögötte.

Megint kipréselődik belőle a levegő, maga sem tudja már, hogy miért, és történik ez akkor, amikor Kira azt említi, mekkora bajban voltak az elejétől kezdve, és úgy gondolja a férfi, hogy a lány oldalát most érti meg igazán. Nyilván kezdetben sem ugyanaz miatt hitték, hogy nagy szarban vannak, mégsem fordult meg a fejében, hogy Kira az érzelmektől félne, talán azért, mert ő sem számított arra, hogy így hatalmába keríti majd a másik. Főleg ekkora szünet után, amit őszinte érzelmek terén Alfonso önként tartott, ráadásul amikor újra engedett nekik, azt egy külsőssel tette, úgyhogy az állapota talán érthető, talán nem, utóbbi nem nagyon érdekli, ha őszinte akar lenni magához.
Most csak azt tudja felfogni, mit érez a másik iránta, lehet azt is csak azért, mert ugyanazt érzi, amit a férfi is, és erre halványan elmosolyodik. Sosem gondolta, hogy rózsaszirmok között, pezsgővel koccintva pecsételik meg az ígéreteiket egymásnak, már ami a szerelmet jelentené, de ezek a vallomások annyira nyomorultak, hogy a halvány mosolyból hamar vigyor lesz, ami akkor is megmarad, amikor végre elemeli a két kezét az arcáról, és rávezeti a másikra a tekintetét.
Először bólint, mintha ennyire egyszerűen el lehetne küldeni aludni, aztán magára cáfol, mert nyújtja a kezét Kira felé, és ha rajta múlik, most megszünteti ezt az érintésmentes faszságot, akkor is, ha valahol tart tőle, mit fog kiváltani belőle, ha megint hozzáérhet a másikhoz. Az érintésének puszta gondolatától idegbeteg volt egy hónapig, annyira hiányzott neki, úgyhogy józanul elaludni nélküle most valahogy képtelenségnek tűnik.
Nem is mond semmit, csak reméli, hogy Kira érti, mit szeretne, és ha sikerül magához csalogatnia, akkor ő a széken ülve marad, és úgy húzza a két lába közé a lányt.
Csókkal akart volna kezdeni, de attól tényleg lehet, hogy elszállna az agya, azért a bőrére és az illatára koncentrálva öleli magához a másikat. Egyik keze nem sokkal a feneke felett öleli, a másik becsúszik a pólójának anyaga alá, hogy közvetlenül érezze a hátán a bőrt, és ezzel a melegséget is, ami belőle árad. Szorosan öleli, de nem kellemetlenül, a homlokát pedig a vállába fúrja, mintha képes lenne akár így is elaludni.
- Szükségem van rád. - Vallja be az egyértelműt, mert nem szeret, és nem is szokott senkinek sem hazudni, a másiknak meg tudnia kell, hogy amikor az előbb ezt tagadóan adta elő, az egyszerűen nem volt igaz.
Aztán felnéz, némileg eltávolodik, és lecsúszik a székről is, hogy amikor feláll, közel legyenek egymáshoz. Lehet csak kíváncsi, hogy ugyanazt váltja-e még ki belőle a másik az egyszerű jelenlétével is akár, és amikor érzi, hogyan akar a vér csoportosulni a testében egészen máshova, mint az agya, elvigyorodik, és úgy tesz néhány lépést a vendégszoba felé.
- Nem jössz velem? - Kérdezi csendesen, ahogy megtorpan, és visszafordul Kirához. - Alszunk, ígérem. - Teszi hozzá, mert a teste valószínűleg semmire sem lenne képes jelenleg, akármennyire szeretné. Már annak is örül, hogy reagál mindenre, ahogy annak lennie kell, de ez nem jelenti azt, hogy ne bírna magával.

Tudja ő, hogy ettől ment meg az agya, nem kell már gondolkoznia semmin; ahogy megérinti, és magához öleli a lányt, megint mintha minden értelmet nyerne, és valójában ennek a hiánya volt az, amit egyáltalán nem tudott elviselni. Úgy tér belé vissza az élet, mintha soha el sem hagyta volna, és lehet, hogy ettől gyengének tűnik, de annyi éven át volt magányos, és még annyi éven át tagadta meg ezt magától, hogy most már nem igazán akarja ereszteni soha.
Jólesően hümmög, amikor a másik visszamondja, és őt nem érdekli, hogy így történt, mert attól az még őszinte, és neki csak erre van szüksége. Aztán elengedi a lányt, nehogy a vér máshová találja meg az útját a másik rá gyakorolt hatásáról, de játszik a tűzzel, mert visszafordul, mintha nem bírna magával, valójában pedig csak úgy akarna aludni, hogy ott van vele a lány is.
Felnevet fáradtan arra, amit Kira kérdez tőle, és azonnal ingatni kezdi a fejét.
- Dehogy az. - Nincs itt senki, akinek magyarázni kellene, ők meg tudják, hogy képtelenek levenni a kezüket a másikról, szóval legyen, aminek lennie kell, majd alszik más nem utána, a teste úgy sem hajszolná bele olyanba, amit nem képes teljesíteni. Mondjuk az előbb ígérte meg, hogy alszanak, és annyi kiskapuja marad ezzel kapcsolatban, hogy nem mondta, mikor, vagy éppen mi után.
De nem agyal ezen, amikor odaér mellé a lány, illetve nincsen rá ideje, mert mozdul benne valami annak köszönhetően, hogy bocsánatot kér tőle; nem is a bocsánatkérés ténye az, amitől mozdul, mert az nem feltétlenül ő lenne, csak attól, hogy rendeződni látszik valami, amiről egy órával ezelőtt még, részeg kábulatában azt hitte, soha nem lesz már az életének a része.
Nem szól semmit, csak finoman a szemközti falnak nyomja a másikat, és meglépi azt, amit az előbb nem mert; szenvedélyesen a lány ajkára tapasztja a sajátját, a teste meg diktálja a többit, ahogy mindig. Felhúzza a másik lábát oldalt, hogy hozzáférjen, mintha biztos lenne benne, hogy most lesz valami, de ez valószínűleg csak egy ösztön, ami azonnal bekapcsol, amikor hozzáérhet a másikhoz. Két oldalról fogja az arcát, és percekig nem ereszti, hogy aztán egy pillanatra találkozzon a tekintetük, de utána a homlokát a lány mellett a falnak dönti, és halkan felnevet.
- Van, ami nem változik. - Jegyzi meg, és már mozdul is megint, hogy csókot nyomjon a másik vállára, miközben a kezével elhúzza a pólója anyagát, hogy hozzáférjen. Annyiszor szeretkeztek, mielőtt úgy tűnt, elveszítette, hogy mindennél jobban vágyik rá megint, de azzal is tisztában van, hogy ha nem alszik hamarosan, lehet az agya átfordul és megint ki fog borulni.
Ezért elhúzza a fejét, de semennyit sem távolodik a teste. A vágya ennél egyértelműbb nem is lehetne.
- Alvást ígértem. - Vigyorog megint, és furcsa számára a gesztus, mert az elmúlt harminc napban ezt egyszer sem tette meg, legalábbis nem úgy, mint most; biztosan vigyorgott, amikor balhézott, de annak semmi köze nincsen ehhez. Ez Kiráé.

Biztos volt már olyan, hogy együtt nevettek, de ez most valahogy más; mindketten tudják, hogy előbb, vagy utóbb, de mi fog következni, és Alfonso valahogy mindig szerette, hogy a kettejük vonzását ennyire a testiség alapozta meg. Nem is tervezett egyébként érzelmeket táplálni a másik iránt, de tudnia kellett volna, hogy ha két test ennyire egy nyelvet beszél, ott már nem sok kell, hogy a szív is kövesse őket ebben, de elvakultan élvezte ezt a jelenséget, meg a vonzást, meg mindent, ami a másikkal járt.
Minden nappal tisztábban látta, mennyire fog fájni, ha kiderül minden, és a másik majd elszalad előle miatta, valószínűleg utoljára, de hiába tervezett, hiába gondolta át annyiszor, hogyan lehetne beavatni a lányt, sohasem jutott értelmes megoldásra, és nem is elég gyorsan, úgyhogy ő néhány órája még azt gondolta, sosem fognak megint együtt nevetni. Külön-külön idővel biztos, csak közösen nem, azt pedig álmaiban sem gondolta, hogy a falnak nyomja majd a másikat a sötét folyosón, egy semleges helyen.
Róla egyébként elmondható, hogy valamilyen szinten a szavak embere, csak az érzelmeit nem tudja, vagy nem akarja talán jól megfogalmazni, ezért úgy tesz, hogy az ajka, a nyelve, a testének minden porcikája elmondja, ami lejátszódik benne, és valahogy így próbálja megígérni azt is, hogy ha rajta múlik, több ilyen nem lesz.
Nehezen szakad el, és legszívesebben a fejét nem csak nekitámasztaná a falnak, de bele is verné, mert őszintén nem akar még aludni, ezért először van lehetősége nevetni amiatt, amit a másik mond, de utána felnyög. Kira ragaszkodik a pihenéshez, és ettől felszakad egy nagyobb sóhaj a torkából, hogy utána nyomjon még egy csókot a másik bőrére valahol, ahol éri.
- Szigorú vagy. - Ez csak egy egyszerű kijelentés egyébként, nem olvassa a másikra, még csak nem is komoly a hangja, ahogy kimondja. A lánynak egyébként igaza van, mert ahogy eltávolodik a fejével a faltól, hogy kiegyenesedjen, már nagyon nehezen nyitja a szemeit, de megteszi, mert ha sötét is van a folyosón, legalább valamennyit látni akar a másikból.
- De igazad van. - Nevet a csendbe körülöttük, és valami csoda folytán el tudja lökni magát a faltól is, meg a lánytól is, hogy a keze után nyúlva valami következő csodának hála megtalálja a vendégszobát, mert máshol itt ő sem lenne hajlandó aludni, aztán majd engesztelheti ki Marcot azért, mert kitudja meddig, de befoglalták a lakását. Ugyanis Alfonso nem akar addig távozni, amíg nem beszélt egymással a két test, meg a két lélek. Közben pedig tart tőle, hogy ha kilépnek innen, és arcon veri őket a valóság, akkor valami megszakad vagy benne, vagy a másikban, és pont nélkül ér véget az egész megint, és hirtelen.
Nagyon rosszul kezeli, ha kihúzzák a lába alól a talajt, szóval nem szeretné megint átélni.
Néhány mozdulattal mászik be az ágyba, és bár még szeretne mondani valamit, erre már képtelen, mert a frissen húzott ágynemű illata, annak hűvös érintése, és a másik jelenléte eléri nála, hogy a teste feladja az ellenállást, amit egy hónapig művelt, és hason fekve, szinte azonnal átadja magát a pihenésnek.

Sokszor nehezére esik elaludni, de amikor sikerül, akkor egyszerűen csak jön egy képszakadás, a következő pillanat pedig az, amikor kinyitja a szemeit, és kezdődik a napja, néha hajnalban, néha csak délután, éppen ahogy a dolga éri, vagy attól függően, mikor és hol van rá szükség. Általában pár óra képes volt eddig úgy visszatölteni, mintha teljes üzemmódban lett volna tőle, mert hajtotta a lendülete, a céljai, később ez a lány, de ment, mert csinálni kellett.
Amikor Kira otthagyta, minden felborult. Ő nem akart bemenni a clubba, vagy ha be is ment, nem segített, sőt, inkább csak hátráltatott mindenkit, nem lehetett hozzászólni, nem fogadta jól a kérdéseket, nem érdekelte semmi. Ettől hamar felborult a rendszer, és akkor aludt, vagy ott, ahol az ájulás éppen érte, nem figyelt sem másokra, sem magára, úgyhogy most alszik, és lehet, amíg magától nem tér magához, nem is kelne fel semmire, sem keltegetésre, sem apró, sem nagyobb neszekre.
A feje viszont annyira tele van gondolatokkal, lehetőségekkel, és minden egyébbel, hogy a teste is nehezen pihen attól a rengeteg álomszerű képtől, ami szinte végig gyötri őt. Nem mindegyik rossz, de kevés pozitívat tudna felsorakoztatni közülük, és valószínűleg az elméje így próbálja meg feldolgozni azt, hogy semmit nem hagyott neki átfutni a szűrőkön ennyi időn keresztül. Látszólag viszont rendben van, nem forgolódik, nincsenek görcsös mozgások a testében, csak fekszik egy helyben, és egyenletesen véve a levegőt próbálja visszagyűjteni a régi energiáját, és megtalálni magához az utat, amit szándékosan zárt el, mert ő akarta ezt a káoszt, az összes balhét, csak, hogy békén legyen hagyva, holott ez nem ő, sőt, a szöges ellentéte volt saját magának, és többet kell majd ahhoz pihennie, hogy visszaálljon minden a régi kerékvágásba.
Kinyitja a szemét, mert érzi, hogy a telefonja rezeg a nadrágja zsebében, hiszen ruhástól borult be az ágyba. A fehér ingének nyakrésze már száraz, ahogy a haja is, csak a tarkójánál nedves kissé, ahogy megizzasztották a furcsa képek és álmok a fejében. Marco hívja, hogy mi a helyzet, ő pedig röviden válaszol mindenre, mert, hogy mi a helyzet, arról fogalma sincsen, csak azt tudja, hogy beszéltek, hogy végre hozzáérhetett a másikhoz, és, hogy mindketten kurvára sajnálják ezt az egészet, de beszélni mélyebben még nem sikerült.
De ezeket nyilván a másik olasszal nem közli, csak, hogy menjenek át Long Islandre nyugodtan hozzá, mert innen addig nem akar elmenni, amíg nem jutnak valamire. Marco nem ágál túl sokat, és nem is kérdez feleslegesen, csak bontja a vonalat egy olyan megjegyzéssel, hogy szurkol, amiről Alfonso nem tudja őszintén eldönteni, hogy komolyan gondolja-e a barátja.
Szétnézve a sötétben látja, hogy a lány nincsen mellette, de nem pánikol, és nem kezdi el keresni, mert megígérte, hogy itt lesz, és bízva a szavában elkönyveli, hogy igen, még itt van akkor. Helyette a fürdőbe sétál, leveszi magáról a ruháit, amikről kivételesen tudja, hogy csak pár órásak, mert a clubba menet átöltözött, mielőtt ott balhézni kezdett volna keményen. A gondolatba belefeszül az állkapcsa, a tükörben pedig most már teljesen józanon látja, hogy is néz ki, ezért lezuhanyozik, megmossa a haját, a derekára köt egy törölközőt, és ezt követően teljesen megborotválkozik, elrendezi a kicsit hosszabb tincseit, ahogy régen is mindig tette, és amikor már önmagát látja megint a tükörben, akkor indul csak, még mindig törölközővel a derekán a másik keresésére.
Semmi meglepő nincsen abban, hogy a kanapén ülve, egy könyv társaságában találja meg, ezért ezen elmosolyodik, és leül a másik mellé, kezét finoman a combjára csúsztatva, teljesen elnyúlva a bútoron, hogy a gerince belefeküdjön az alakjába.
- Mit olvasol? - Kérdezi őszinte érdeklődéssel, és nem csak azért, hogy mondjon valamit. Alfonso nem fél a beszélgetéstől, ami még rájuk vár, mert ezek elől ő sosem menekült, illetve úgy semmitől sem, ami a lányt jelentette, meg a kapcsolatukat. A férfi tudja, hogy ha fél, attól még elkerülni nem fogja tudni, úgyhogy inkább odaáll teljes vállszélességgel, és válaszol bármire, amit kérdezni szeretne tőle a lány.
- Marcoékat elküldtem a villába, úgyhogy van időnk. - Mondja csendesen, előrevetítve, hogy ha Kirának nem kell hamarosan dolgozni mennie, akkor sietniük sem kell semmivel, mert nem zavarja majd meg őket senki. Nem érdemli meg ezt a barátjától, de tudja nagyon jól, mivel engesztelheti ki a másik olaszt, és azokat a lépéseket szépen sorban meg fogja lépni, hogy az egyensúly és dinamika visszatérjen idővel mindenhova.

Először pislogni kezd a könyv címére, aztán vigyorogva szaladnak össze a szemöldökei, és ingatni kezdi a fejét, mint aki nem hiszi el, amit hall.
- Szabad? - Mondja viszonylag pimaszul, ahogy elkéri a könyvet, és, hogy egyértelmű legyen a dolog, nyúl is érte, hogy félúton találkozzon Kira mozdulatával. A másik lábára helyezi a kötetet, aminek csak a hátulján lévő ízelítőjét kezdi el olvasni, miközben egyik kezével tartja a könyvet, a másikkal meg simogatja Kira combját, valószínűleg úgy, hogy észre sem veszi egyébként a gesztust, csak jön belőle. Korábban talán nem volt ennyire gyengéd, mert attól tartott, hogy ez vezeti majd el a szerelem tényéhez, de most, hogy ezt már baszhatja, semmilyen álarcot nem kell magára öltenie a vágyait illetően.
Hangosan felnevet, még a fejét is hátraveti a kanapéra egy pillanatra, aztán vissza is egyenesedik, hogy tovább tudja olvasni a bevezetőt, közben pedig figyel a másik szavaira is, mert megy a kettő egyszerre.
- Minden olasz baszógépet Massimonak hívnak? - Nem tett jót az életüknek az a néhány film, ahol a főhőst szintén így hívták, mert az olaszságukra való tekintettel folyamatosan kapták a megjegyzéseket, és még csak nem is berkeken belül, hanem egyéb ismeretségekben, szóval szórakoztatja, hogy azt gondolják a nők, hogy a Massimo név szexi, miközben annyira átlagos, hogy megfogalmazni sem tudná elég meggyőzően a dolgot.
- Akkor te már valósághűbb regényt tudnál írni arról, milyen egy olasszal. - Vigyorog a másikra, és visszaadja neki a könyvet, ami után fogadja a közeledését, és átkarolja a derekát, hogy oldalasan közelebb tudja őt magához.
Bólint, ahogy a másik szemeibe néz ilyen közelségből, de egy pár pillanatig csak figyeli a másik vonásait. Alvás előtt is látta őt annak, aki, de még nem volt teljesen józan, és nem is érezte túl jól magát, szóval elmondhatja, most sokkal tisztábban lát a másikon mindent.
- Sokkal. - Mondja őszintén, de az nem az alvás és az evés miatt van, hanem a lány jelenlététől érzi ezt, a többi mellette teljesen másodlagos, ahogy biztos, hogy megint éhes, de annyira elvonja a figyelmét a másik, hogy észre sem veszi.
Akar ő egyébként válaszolni arra, hogy miért nem ők mentek haza, csak kell neki néhány másodperc, amíg idomul az új, teljesen őszinte helyzethez, ahol ő is megosztja az érzéseit mindenféle kendőzés nélkül, és amikor ki tudja mondani, az most csak úgy megy, ha a szemeit elveszi a másikról.
- Tudom, én sem itt akarok lenni, meg Marconak sem kellene ingáznia miattunk. De tartok tőle, hogy ha konklúzió nélkül megyünk el innen, megtöri az egészet a valóság. - Amikor a szavak már közöttük vannak, akkor néz fel ismét a lány szemeire, amiben csillog rengeteg érzelem, és ebből lehet tudni, hogy nem haragszik ugyan, de ott maradt a bőrén az, hogy a valóság egyszer már megtörte őket, külön-külön is, meg együtt is.
- Marcot majd kárpótolom, meg.. téged is. - Mondja egy halvány mosollyal, és most azt érzi, mint a kapcsolatuk első két hónapjában; bármit megtenne ennek a lánynak, amit kér tőle, csak Kira sohasem akart kérni. Néhányszor szex közben megtette, annál dögösebb dolgot meg elképzelni sem tud továbbra sem, szóval a fejében most is erősen játszik ez, amitől alig tudja magát visszafogni.
- És enni akarsz? - Kérdezi csendesen, de közben pimasz módon a másik nyakához hajol, és érzékien belecsókol a bőrébe, talán azért, hogy elvegye az eszét, talán csak azért, mert vágyik a közelségére.  

Halkan felnevet, mert már nem is tudja, hogy valaha említette-e a lánynak, de az, hogy ő az elmúlt tíz évben bármilyen nővel bármit megnézett volna, nos, a lehetetlennel egyenlő. Szóval mulattatja a felvetés, hogy őt bárki rá tudná azokra a filmekre venni, nem feltétlenül azért, mert a maffia reprezentálása téves lenne, az őt kevésbé érdekli, inkább mint hallotta, van benne erőszak is a főhősnő irányába - vagy csak az van, nem tudja -, amit ő ha meg is néz, nem pártolja sem valóság, sem semmiféle média formájában. A nőket, az anyja arra tanította, tisztelni kell, és mivel nyolcan vannak testvérek, az anyja az összes tiszteletet a világon megérdemli, akkor is, ha mondjuk az utolsó két gyerekére már nem jutott annyi energia, és olyanok lettek, amilyenek. Minden mást hibátlannak gondol a nevelési eszközeiben, és ha Kira valaha láthatja majd az édesanyja közelében, akkor az áhítatot is kiolvashatja majd a szemeiből.
Talán innen ered az, hogy a nőknek meg akar adni mindent, csak éppen nőt nem akart jó ideje már.
- Nem láttam, csak hallottam róla, egy időben a csapból is ezt folyt. Nővel esélyem sem lett volna amúgy sem. Harminc évesen volt utoljára barátnőm, pár nap múlva leszek negyvenkettő. - Abban sem biztos most hirtelen - lehet azért, mert még nem száz százalékos -, hogy a pontos korát tudja-e a másik, de ha az eddig nem volt tiszta, akkor még mielőtt bármilyen mélyebb témát elkezdenek boncolgatni, legalább már ezt is tudja róla a lány. Meg így azt is ki tudja számolni, hogy a férfi felnőtt korba lépett, amikor ő megszületett, így lehet ezt sem ártana mérlegelnie a lánynak, ha számít neki. Alfonsot a kor nem érdekli egyáltalán, így ezzel ő eddig sem foglalkozott, és nem is azért szeretett bele a másikba, mert annyival fiatalabb lenne nála.
Elvigyorodik, hogy a másiknak is van még mit tapasztalnia, és csillan valami a szemében, mert ő sincsen ezzel másként, sőt, ő már szinte most azonnal el is akarná kezdeni ezt a tapasztalást, talán arra való tekintettel, hogy Kira még nem kérdezett tőle semmit.
Nem szalad nagyon előre, csak egy csókot nyom a másik bőrére, még ha mélyet is, és nem haragszik meg rá egyáltalán, amiért megállítja. Nem tudta, hogy lesz a sorrend, de már átgondolta az előbb, és nem fog megfutamodni semmitől. Ha megint üvöltözni fognak egymással - és bőven meglehet, mert ha Kira mélyeket kérdez, a válaszok nem fognak neki tetszeni - azt lehet tényleg jobb szex előtt, de ő férfi, szóval ha előrehozták volna, maximum megint előhúzza a kártyát, és ő ezt igazán nem sajnálta volna, sőt.
Elhúzza az ajkait a másik bőrétől, és ingatni kezdi a fejét. Tetszik neki ez a csendesség, legalábbis most még, mert a beszélgetésből bármi lehet, szóval még kiélvezi a közelséget és a hangulatot is.
- Ne viccelj, dehogy haragszom. - Megdörzsöli az egyik szemét, hogy teljesen felébredjen, mielőtt megszólal, bár lehet, egy kávé nem ártott volna, ha ilyen gyorsan, ilyen mélységekbe vetik magukat, ráadásul szánt szándékkal. Nem szól azonban érte, mert akkor megszakad ez a közelség, szóval bevállalja nélküle, a zuhany talán tett eleget a férfiért, és nem lesz gond belőle.
- Kérdezz, amit csak akarsz. Mindenre válaszolni fogok, őszintén. - És ezt megígérte magának, talán egy kósza józan pillanatában, még napokkal ezelőtt; ha valaha lesz lehetősége megmagyarázni, akkor mindent úgy mond el a másiknak, ahogy van, holott előtte sokat gondolkodott azon, mit és hogyan lehetne szép papírba csomagolni, hogy szebbnek tűnjön, mint, ami.
- De szeretném, ha tudnád, nem minden válasz fog tetszeni. Valószínűleg lesz, ami nagyon nem fog. Viszont arra kérlek, ne szaladj el azonnal, ha olyat hallasz. - Szemét egyetlen szónál sem veszi le a másik tekintetéről, és minden szavát komolyan gondolja. Nem akar előre vetíteni semmi rosszat, mert lehet, Kira sokkal jobban bírja majd az igazságot, mint feltételezni merte eddig róla, de nem ostoba ő sem, nagyobb az esély arra, hogy megrázó számára a férfi világa, amiből nem tud szabadulni, akkor pedig túl sok mozgástér sajnos nem marad. Ezzel tisztában van, de ötlete majdnem mindenre van egyébként, csak végig kell ezúttal hallgatnia őt a másiknak.  

Vigyorog a másik reakcióján, nagyon őszintén, és nagyon szélesen, de csendes, és magához képest nagyon az, mert fel kell dolgoznia hirtelen, mennyire hiányzott neki az, hogy öregnek hívja őt a másik. Megnyugtatja Kira jelenléte, hiszen egyetlen józan perce sem volt jószerével az elmúlt hónapban, mégis, valamennyire érzékelhető rajta az, mennyire rosszul élte meg ezt a harminc napot, és valószínűleg kell majd neki néhány nap, hogy visszarázódjon önmagába, persze amennyiben jutnak valami értelmesre. Nem akar arra gondolni, hogy nem, hiszen elég sok ötlete van arra, hogyan tudnák kivitelezni az egymás iránt érzett dolgokat, mégis oda tapad a bőrére, hogy lehet ennek ellenére sem sikerül.
De a vigyor ott van, és nem tud menni sehova, mert ezt váltja ki belőle a lány.
- A farkam is éppen csak feláll még, ezt kihagytad. - Nevet fel halkan, miközben tudja, hogy az említett részére nem lehet panasz, mert ha hulla fáradtan, egy hónap ki tudja mi után képes volt reagálni a lányra, akkor minden a legnagyobb rendben. Az agya viszont, mivel megkérték, hogy másfelé járjon, nem kalandozik emiatt vissza arra, amit eredetileg csinálni akart, hanem koncentrál, és nem hagyja a vérének, hogy hajtsa, mielőtt eljönne az ideje. Nem tudja, hogyan csinálja egyébként, valószínűleg a tét súlyossága teszi, mert most van lehetősége mindent megtenni annak érdekében, hogy működjenek, míg múltkor bármit is üvöltött, hasztalan volt minden próbálkozása.
- Nem direkt csinálom amúgy. - Mondja szórakozottan, ahogy követi a másikat a konyhába, és az arca mindent elárul arról, mit is érez, amikor a csésze kávé feketén elékerül. Nem figyel eléggé a testére, lehet, hogy egy apróbb, jóleső nyögés is elhagyja az ajkait a gesztusra, és ha eddig bármiért hálás volt a másiknak, akkor most még annál is inkább az. Kurvára szüksége van a feketére, fel is hajtja gyorsan, mert ő mindenre készen áll, de a lehető legjobb állapotában akar belekezdeni, csinálják igazából bárhogy.
- Tökéletes ez így. - Alfonso egyébként mindenevő, és nincsen meg benne az olaszokra jellemző kukacosság sem, már ami a saját ételeiket jelenti; ami neki az igazi olasz konyha, az az anyja főztje, úgyhogy pedálozhat bárhogy, és bármilyen étterem, azt még az olaszok maguk sem tudnák megugrani az ő szemében. Viszont azzal, ha valaki a tésztát például főzés közben kettétöri, az őrületbe lehet kergetni, mert az az édesanyját is kiborítja a mai napig. Az ő mintái innen erednek, úgyhogy anélkül szed a cacciatoreből, hogy ezt részletezni kezdené, és, hogy az éhsége se legyen akadály a megoldásban, néhány falatot gyorsan a villára tűz, és el is fogyaszt, mielőtt a tekintetével elkezdené a másikat keresni.
- Akkor majd én. - Mondja magabiztosan, és addig, amíg beszél, leteszi a villát, miközben felül az egyik bárszékre, és a másik felé fordul vele. - A családom, ha a maffiakapcsolatot kiveszed a történetből, egy nagyon tradicionális, olasz család. Hangosak, szeretik az ünnepeiket, főleg a több száz fős összejöveteleket, anyám pedig, hiába van egy villányi háztartása, senkinek nem engedi, hogy főzzön helyette. Ugyanúgy vannak szürke hétköznapok, mint veszélyes időszakok, szóval annyiban nem különbözünk másoktól. - Persze ő ezt így gondolja, de valóban, ha esetleg együtt hazalátogatnának, hogy legalább az anyját megismerje a másik, a maffiának nyomát sem találná abban a háztartásban. Ettől függetlenül az életük szerves része, nyilván.
- De nem akarom szépíteni, nyilván a férfiak életét ez határozza inkább meg. Az enyémet is. Azért jöhettem ide azt csinálni, amit nagyjából akarok, mert nem én vagyok az elsőszülött fiú. Fabrizio lesz az, aki átveszi majd az irányítást apánktól idővel, én nem is vágyom ilyesmire egyébként. - Nem von vállat, mert sohasem szokott, de most érzi az ingert a gesztusra, hiszen valóban, játssza a szerepét, de neki a club az élete. És most már valaki más is.
- Mit gondolsz a maffiáról egyébként? Ez nem olyasmi, amit egy átlagember be tud fogadni. Illegális, veszélyes, néha kiszámíthatatlan, és ezt már érezted is a bőrödön. - A kibaszott senkiházi Francesco miatt, aki továbbra sem lehet nyugodt, mert az, hogy megint beszélhet a lánnyal, nem jelenti azt, hogy nem fogja idővel kicsinálni, amint az alkalom tökéletesen Alfonso kezére játszik. Ettől egy kicsit megfeszül az állkapcsa egy következő falat közben, de gyorsan leküzdi a benne gyűlő dühöt, mert most nem akar ezzel elrontani semmit.
- Gondoltál az életedre, ha velem maradsz, Kira? - Teszi fel a nehéz kérdéseket, látszólag teljesen könnyedén, hiszen nem hadar, nem siet velük, és érdeklődés van a hangjában félelem helyett. Pedig valójában retteg, mert ha az őszinteségével felnyitja még idő előtt a másik szemeit, lehet, tényleg sarkon fordul hamarosan, és akkor tudja, hogy soha többet nem fogja látni már a másikat.
- Én nem tudok, és őszinte leszek, nem is akarok megszakítani semmilyen kapcsolatot azzal, amit egész életemben ismertem. De Nápolytól távol vagyunk, nekem jelenleg ott kötelességem nincsen, a mag pedig ott van. New York egy szórakozási lehetőség a közeg azon részének, akik itt akarnak lenni egy ideig, és még Alvize sem itt él életvitel szerűen. Nem mondom, hogy itt biztonságos, de közel sem annyira veszélyes, mint otthon lenne. - Elég csak a húgára gondolnia, akit tizenöt éves korában egy másik maffia feje raboltatott el, hogy megleckéztesse őket. Az egy olyan durva dolog volt, hogy azóta sem beszél róla senki a családjukban őszintén és nyíltan. Alfonso néhányszor megpróbálta, de az anyja minden alkalommal zokogásban tör ki, így egy ideje próbálkozni sincsen kedve igazán.