A forgalom úgy zakatol, mintha egy gőzmozdony araszolna mellettem. A fejem sajog, és bordáim fájnak, ahogy próbálok az életető oxigénhez jutni. Bár azt javasolták, hogy még jó pár napig próbáljak meg a fenekemen maradni. Nem csoda, hogy úgy érzem átment rajtam egy kamion, mert egy személyautó igen csak magasra dobott. Állítólag.
Ahogy a levegőért küzdök, minden egyes alkalommal olyan, mintha egy kést döfnének az oldalamba. Sőt, jó párszor meg is forgatják benne.
Az emberek zombi módon a telefonjukba merülve lehajtott fejjel, vagy épp az eget kémlelve sétálnak el mellettem. Úgy rohannak, mintha üldöznék őket. Néha meg kell álljak, mert a szédülés erősen kiveszi minden szuflámat. Akkor is meg kell tudnom, hogy ki a franc vagyok. Azon kívül, hogy a nevem és a címemet tudom. A fegyveremet mélyre dugtam a bőrdzsekim mögé, és a jelvényt is eltakartam a pólómmal. Mielőtt bajba kerülök, vagy valaki más körülöttem és okkal akadnának ki, hogy egy rendőr elsétál segítség nyújtás nélkül. De ez mind formalitás. Viszont tudom jól, hogy a rendőrösre nem fognak jelvény nélkül beengedni.
Kifújom a levegőt, ami felért egy öngyilkossággal, hiszen úgy hasított belém, hogy menten elájultam volna, ha nem kapaszkodok az egyik újságos standba. A bácsi idegesen méregetett, csak egy percet kértem tőle, hogy összeszedjem magam és folytassam az utamat. Szemeim a a cimpalakot pásztázta és kerestem bármi fontosat, számomra. De csak a tőzsde hírei jöttek szembe. Azok pedig eddigi tudásommal egybevéve, nem érdekeltek.
Minden apró zaj erősen nyomta a fejemet, a doki közölte, hogy kerüljem a magas helyeket, lifteket és a hangos helyeket. Hello, nem vette észre, hogy a nyomorult New Yorkban élünk, ami nem a nyugalomról híres? Manhattan utcái pedig úgy zsibognak, mintha mindenki egyszerre akarná elmondani a véleményét a másiknak. Még ha az emberek egyetlen szót sem szólnak a másikhoz.
Végre elkeveredtem a célállomásomra. A magas lépcsősor még kivetni valót tartogatott számomra. Bár elég sportosnak érzem magam, de most úgy érzem magam, mint a filmben Rocky, hogy felér egy győzelemmel, ha egyben felérek a tetejére. Lehet ez lesz az új célom. Mindennap kicsit gyorsabban megjárni.
A lépcsők gyilkosnak tűntek, mint a lábaim sajogtak, mint a mellkasom, ahogy a tüdőm igyekezett a megfelelő levegőt magába szívni és életben tartani. Ahogy végre belépek az ajtón, egy enyhén elhízott egyenruhás fordítja felém a tekintetét. Mintha valami csillant volna a szemébe, és ráncolta a homlokát. Reméltem, hogy nem akar beszélgetésbe keveredni, így csak megemelem a pólót, hogy elővillanjon a jelvény. Erre megnyomva a megfelelő gombot, azonnal be is enged a hátsó részre, ahol a nyomozók irodái találhatók.
A folyosón kerestem azt a nevet, amit mondtak nekem. Safia. Francia vagyok? Tudok egyáltalán franciául? Megráznám a fejem, hogy visszatérjek a valóságba. De félő, hogy a félig megivott kávém köszönné szépen is vissza fordulna.
Az út hamar akadályba ütközött, ahogy egy nem kellemes arcú idősebb fószer állja el az utamat.
- Azt hittem, hogy pár hétig nem jelensz meg Arrowood – morran fel. Ja, tényleg ez a vezetéknevem. Az ijedségtől összerezzenek és keresem a hangom, hogy elmondjam mit keresek. De előbb talán azt kéne tudnom ki áll előttem.
- Elnézést, de azt hittem, hogy itt megtudhatok pár dolgot. Magamról – teszem végül hozzá, mire úgy vihog fel, hogy a szemeimet is összerántja a görcs. Milyen kedves reakció.
- Leszarom mi a bajod, majd ha kell eszedbe jut minden. Most pedig, ha nem bírsz elülni a seggeden. Folytasd a nyomozást. Porcelánbabák nem fogják elárulni ki a tettes. Ha nem hozol sikert. Mész vissza poroszkálni. De lásd, milyen engedékeny főnök vagyok. Megkapod Sinclairt. Sok sikert hozzájuk  - morranó hangja és súlyos léptei távolodnak, ahogy megtámaszkodom az egyik kis asztalon, amin valami növény van. Azt se tudom kiről beszélt, vagy miről. Csak azt, hogy most veszélyben van a munkám és talán az életem is.
Mérgemben, és talán a legmegfontoltalanabbul verem le a cserepes növényt, ami megroppan a padlóval való találkozástól. Épp úgy, ahogy én is összerezzenek. Rohadtul nem volt jó ötlet.
Megvakarva a tarkómat, bele akad a kezem az egyik varratba. Persze, még az ösztönös reakciók sem mennek egyszerűen.
Elsétálva a kupleráj mellet keresem továbbra is a nevem. Épp csak végre meglelem az ajtót, amin ott virít. Kinyitom és alig várom, hogy helyet foglaljak a székbe, hogy megpihenjek. Az asztalon több mappa volt, de most csak arra tudtam gondolni, hogy hátra döntsem a fejem és becsukjam a szemem. A szédülés kínzott. Mintha egy ringlispílen ülnék, ami a megengedettnél háromszor gyorsabban pörgetné ki az életet belőlem. Mély levegőkkel igyekszem a hányingert leküzdeni. De nem sikerül. Még szerencse, hogy az asztal mellet van egy szemetes, ami fölé görnyedve szorítom az oldalam. Üdv ismét reggeli kávé! Azt hiszem, hogy Sinclair most kicsit várhat, míg összeszedem minden erőmet.

- És én mégis mihez kezdjek egy olyan nyomozóval, aki még a saját nevére is alig emlékszik? - tettem fel a teljesen jogos kérdést, hiszen, ha meg kell oldani egy ügyet, akkor megoldom a csapatommal.
Persze megértettem én, hogy Safinak bizonyítania kell, meg azt is, hogy vissza kellene szereznie az emlékeit, de ez mért az én gondom lenne? Rutinos nyomozó voltam és bár fiatalon tettem szert magas rangra, tudtam, tőlem is elvárnak dolgokat, ahogy én is elvártam az embereimtől sok mindent.
Néha nekem is be kell vállalnom olyan dolgokat, amikhez nem nagyon fűlik a fogam. Most pártfogolnom kell egy olyan nyomozót, aki még magát sem ismeri. Az emlékek megkopása nem tudom mennyire lehet hatással a nyomozó képességekre... Talán semennyire, talán nagyon, talán részlegesen.
Az értelmi képességek nem szoktak megkopni az emlékek vesztével, szóval, ha valaha is volt érzéke a bűnüldözéshez, akkor azok a képességei még most is meglesznek.
Beletörődtem, hogy nekem kell pátyolgatnom, segítenem, ugyanakkor hízelgő is volt, hogy megint csak hozzám fordulnak. Hiába, mindig a legjobbhoz kell menni. Ismét bizonyítanom kell, de most más módon, más dologban. Mindig tennem kell valamit arra a mércére.

Megkaptam az ügy aktáját, hogy én is át tudjam nézni - főleg én - hiszen most én voltam az, aki használhatóbb, de persze Safi sem fog kimaradni a jóból. Neki is oda kell majd tennie magát, főleg az én társaságomban. Most tanulmányozom az esetet, amit neki elvileg ismernie kellene, aztán meglátjuk mennyire hasznavehető nyomozó.
Bár nem látom sok értelmét, hogy a drogosoktól átkerült ide, így mivel nem volt még gyilkossági ügye, nem is lehetne tőle elvárni, hogy elsőre nagy sikereket arasson. Bizonyára ki akarja valaki utálni a rendőrségről. Nem értem miért nem rúgják simán csak ki, minek ez a játszadozás is. Azt sem értem, ha még nincs teljesen jól fizikailag, akkor minek jött még vissza? Miért nem maradt táppénzen?
Nem is az én dolgom.
Az ügy részleteit olvasva, a készült fotókat nézve két dolog jutott eszembe: Az egyik a nemrégiben lezárt eset, amikor a fiatal lányokat a vasútállomáson dobták ki a gyilkosság után, a másik pedig egy FBI-os ügy volt, amiben félig-meddig érintett volt a rendőrség is és hozzá jutottam néhány részlethez.
Volt némi elképzelésem az esetről, hogy mi-merre meddig, de érdekelt mit gondol újdonsült pártfogoltam.
Semlegesen léptem be az életébe. Nem akartam sem kiutálni, se menteni a helyét, én egyszerűen csak dolgozni voltam és nem akartam belefolyni az ő dolgaiba, viszályába a felettesekkel.
Bár most kettőnk közül én voltam a magasabb rangú, nem is kicsivel, szóval jelen esetben nekem lesz alárendelve.

Bekopogtam hozzá, majd mikor szólt, benyitottam hozzá az aktákkal a kezemben.
- Jó napot miss. Arrowood! Horatio Sinclair felügyelő vagyok, az ön mentora - fogalmaztam meg finoman a helyzetet. Jobb szó nem jutott eszembe. A kolléga nem elég kifejező, mert annál több vagyok. A főnököt nem mondhattam, mert nem a csapatom tagja, hivatalosan nem én vagyok a főnöke, még ha a magasabb rangom miatt akár az is lehetek, hivatalosan nem az én kezem alá tartozik.
A mentor lesz a legjobb szó, mert jelenleg én felelek a munkája sikerességéért és a szakmai fejlődéséért is.
Kezet nyújtottam neki, majd ha kezet fogtunk, ha nem, letettem az aktát és helyet foglaltam az irodában.
- Szeretném, ha elmondaná mire jutott az akták tanulmányozása közben. A kávéja nem zavar, fogyassza el nyugodtan.

Mikor végre kiadtam magamból mindent, ami kikívánkozott belőlem, csak némán dőlök hátra a székemben és lehunyt szemmel küzdök az életben maradásért. Lehet, hogy tényleg legalább egy hetet kellett volna lábadoznom, viszont a semmit tevéssel és a Netflixen való szörfözéssel nem jutna eszembe semmi. Egy fikarcnyit sem lennék közelebb ahhoz, hogy rá jöjjek ki is vagyok valójában.
A gyógyszereket előkotrom a zsebemből és bekapkodva csillapítom a fejem zakatolását és kavargását. Olyan volt, mintha ezer cimbalom szólalna meg egyszerre. Pár perc, csak ennyi kell, hogy a gyógyszer hasson. Jó, lehet nekem tűnt annyinak, de legalább senki nem törte még rám az ajtót. Így először az asztalt fésülöm át. Mindent meglehet tudni, hogy milyen az ember, attól, hogy látod milyen a környezete. Épp, mint a lakásom. Minimális berendezés, minden tűpontosan élére helyezve. Kivéve egy akta és egy jegyzettömb, amin rászáradt vér volt. Tehet velem volt, amikor megtörtént a gond. Így csak fellapozva olvasom, a kézírás, enyhén elkapkodott és nem épp gyöngybetűkkel van megtöltve. Remek, legalább nem kell félnem, hogy milyen rondán írok!
Egy bolt neve volt feltüntetve és egy nyalóka szó lebiggyesztve. Csak morgolódom, hogy ennyire nem lehetett friss a nyomozás, ha csak ennyit bírtam lejegyzetelni. Kifújom hangosan a levegőt és a fejemet megtámasztom a tenyeremen, ahogy áttérek a mappára. Összébb húzom a szemem. Elég érdekes. A lány tényleg olyan volt, mint egy porcelánbaba. Minden tökéletesen illet rá, a habos-babos ruha, a smink. Mintha az elkövető annyira vigyázott volna rá, hogy minden passzoljon.
Lehunyom a szemem, azt tudom, hogy reggel a fürdőszobámba láttam pár smink terméket, de nem voltam képes megtenni, hogy használjam. Attól féltem, hogy időt vesztek. De a lány arcán olyan volt a smink, mintha órákig készült volna.
Hátra dőlök újra és inkább a fiókokba matatok. Kell valami személyes holmi. Legalább egy fénykép, hogy van-e valakim. Család, barátok. Akárki. De egyikben sem találok, még egy cetlit sem. Magányos lennék?
De mire jobban belemerülnék hirtelen kopogás zavarja meg egyedüllétemet és beinvitálva néztem a fickót, aki könnyed léptekkel szeli át a kicsi irodát és hangja akár a jég, kegyetlenül élesen csattant a fejemben. Pedig esküdni mernék, hogy normál hangnemben beszél. Felállva szorítom meg a kezét, hogy nyugtázzam a jelenlétét.
- Safia Arrowood,de hívjon csak Safinak – bár valószínű tisztában van vele, hiszen a nevemen szólított. Bár elkerülni nem lehetett, hogy mennyire kiemelte a rangját. Jó, hogy nem egyből a kapitányt kaptam bébiszitternek. Megköszörülöm a torkom, mielőtt olyan dolog esik ki a számon, amitől megüthetem a bokám.
- Elnézést, hogy bele kellett keverednie. Ha nem kíván együtt dolgozni, vagy felügyelni a munkámat, nem fogok megsértődni – még ha emlékeznék arra, hogy miért kerültem ebbe a helyzetbe könnyebb dolgom lenne. A székre mutattam, hiszen ne ácsorogjon, és nekem is jobban esik, ha biztosan ülök, mielőtt elvágódom a szédülés miatt.
Persze belecsap a közepébe, akár egy jó főnök, nem akar jó pofizni, így csak kinyitom az aktát és felé fordítom, hogy lássa a képeket. Bár gondolom már átnézte, ha ennyire kíváncsi a véleményemre.
- A noteszomban egy üzlet címe van és a nyalóka szó – mutatok a lány kezében tartott túlméretezett édességre. Mint egy rossz halloween jelmez. - Tehát, valószínű, hogy ezen a címen van valami, és oda indulhattam. Viszont a festék, az nehezebb lesz. Elvileg a labor még dolgozik az összetevőkön – ujjaim a megjegyzés rovatra csúsznak, ahol ez is fel van tüntetve. Így nem lehet elindulni, míg nincs közelebbi pont, hogy merre is keressek. Mai világban már a kisboltokban is lehet venni alapozót és pirosítót. De ha egyedi, akkor meglehet, hogy a vásárlókat feljegyzik és közelebb kerülök a célomhoz.
- Viszont zavar valami – morgok, ahogy az akták között az előzőt kerestem, végül megtalálva nyitom ki és tolom a másik mellé, hogy a fényképek közel legyenek egymáshoz – Ugyan az a ruha szabása, az anyaga. Mindkét áldozat fiatal, filigrán. De az egyik hosszú szőke hajú, a másik színes bőrű fekete hajjal. A smink is hasonló, de még is eltérő egyes helyeken – mutatom, ahogy a pirosító az egyiknél köralakban van felfestve, a másiknál követi az arccsontozatát, magyarázom, ahogy újra a székembe borulva fogom a fejem. A kávémat pedig a kukába dobom. El is felejtettem, hogy nem rég még kiadósan jött vissza. Csak egy vizes palackért nyúlok, hogy kinyissam, de a forrasztás nem engedi és nem bírom kinyitni. Csak mérgesen csapom az asztalra.  Tehetetlennek érzem magam. Nagyon.

Igazán figyelmes volt tőle, hogy kiemelte, hogy nem kényszerít engem erre a közös munkára, nyugodtan mondhatok nemet. Meg is lepődtem volna, ha meg kellene hajolnom egy egyszerű nyomozó akaratának. Ha nagyon akartam volna, kibújhattam volna ezalól a feladat alól, de éreztem azt, hogy ez egy olyan dolog, ami nagyon nem az én világom.
Ennyit megtehettem, főleg, ha már nekem is elnéz ezt-azt a vezetőség. Néha nekem is tennem kell valamit a mérleg másik felére, ha ők mindig tesznek nekem ezt-azt, szemet hunynak bizonyos esetek felett. A harmónia a kölcsönösségen múlik. Igaz, cseppet sem lett volna jópont, ha kibújok alóla, mert a főnök valamiért nagyon ingerült volt, de nagyot nem vágtam volna magam alatt.
- Kérem, Safi, ne mondjon ilyeneket. Ha akarnék, mondhatnék nemet is. Ne gondolja azt, hogy nincs választási lehetőségem. Lepasszolhattam volna. Kaptam ezt a munkát, belementem. Ennyit én is megtehetek.
Leültem a társaságába, majd rá is tértünk a munkára. Barátkozni ráérünk később is, ha úgy ítélem meg, hogy hozzám illő. Akárkinek nem szokásom a barátságom ajánlani, akárkivel nem szoktam ismerkedni. Megválogatom a társaságom.
- Gondolom abban az üzletben árusítják azt a nyalókát, amit az áldozatnál találtak. Ez nem nagy fejtörő, kisasszony - jelentettem ki némi rosszallással. "valószínű, hogy ezen a címen van valami". Már a kijelentés is rosszul csengett. Ha nem is magabiztos, legalább próbáljon annak tűnni, ráadásul az ilye nyilvánvaló dolgokat rakja össze magától. A 2+2 művelethez ne kelljek már, mert az régen rossz.
Betudtam annak, hogy még zavarban van a jelenlétemtől, ráadásul még otthon kéne pihennie, de kapja össze magát azért. Egyelőre nem törtem nagyon le a lelkesedését, amit nem egyébként nem nagyon láttam rajta.
Szemügyre vettem a képeket, majd kinyitottam neki a palackot. Mire nem jó egy férfi az irodában.
- Nos ez csak részben furcsa. Az gondolom ez a bőrszín miatt lehet. A fehér bőrű nőnél nem volt szükség annyira erős anyagra, mint az afroamerikai nőnél. A bőrszín tónusa miatt erősebb, testesebb anyagra volt szükség, hogy jól láthatók legyenek a sminkelések.
Az pedig, hogy más technikával lett felvive, az szerintem nem jelent semmit. Igaz, nem vagyok egy sminkmester és nem is feltétlen értek a női kencékhez. Minden bizonnyal ez lehet származásából adódó. Lehet az afroamerikaiaknál máshogy sminkelnek és ezt a tettes is tudta, eszerint kente fel. Vagy ez egyfajta "faji megkülönböztetés". A sminkanyag felvitelének módszerével akart különbséget tenni a feketék és a fehérek között. De két holttest van csak, két eltérő bőrszínnel. Sajnos ebből nehéz kiindulni, ha lenne egy harmadik áldozat, akkor több és alaposabb következtetést lehetne levonni.
.

Számíthattam rá, hogy valakit mellém raknak, de azért elég frusztráló, hogy egy felügyelőt kellett oda dobni. A jelvényemen a nyomozói plecsni van, így nem is értem, hogy miért kezdőnek lettem degradálva. Az a rohadt kocsit nem kértem meg, hogy legyen szíves derékba törni. De úgy tűnik, hogy ez annyit jelent, hogy valakinek bébiszitternek kell lennie. Vagy nem bíznak abban, hogy az emlékekkel a rendőri szimat is kikopott belőlem?! Csak bólintok a szavaira. Egyszerűen tisztázni akartam, hogy nincs szükségem felügyeletre. Megoldom én egyedül is. Főleg, ha rájövök mit is tudtam meg eddig. Mivel úgy tűnik, hogy vérbeli gyilkosságis, máris a lecsóba akar csapni, én pedig vázolom azt, amit a percekben feltaláltam én is ezen az asztalon. Szavaira csak megcsúszik az egyik szemöldököm és visszanyelem a savanyú szájízemet. Mély sóhajjal igyekszem nem rá kivetíteni a frusztráltságomat. De nem egyszerűsíti meg a dolgomat. Ha mindenbe így fog beleszólni akkor nem lesz hosszú életű az ismeretségünk.
- Már elnézést, Felügyelő - emelem ki a rangját – De ennyi van leírva a noteszomba, gondolom egy nyomozó sem azért írja le, mert unatkozik – csúsztatom elé, a véres papírlapokat tartalmazó noteszt.  Hogy lássa valószínű míg éltek az emlékeim sem jutottam sok mindenre. Esélyem sem volt.
- Ki kell menjek a helyszínre, mert nem egy asztal mögött ücsörögve fogom megtudni, hogy mi az, ami zavar ebben az ügyben – kékjeimet úgy fúrom az övéibe, hogy felfogja, hogy nem fogok az irodában lebzselni, hogy leteljen a munkaidő és igen is foggal-körömmel ragaszkodom a munkámhoz. Még ha ezek szerint mindenki más ellenem van.
Ahogy a palack visszakerül az asztalra azonnal elbitorolva tompítom a hányingeremet a hideg vízzel és vissza ülök, enyhén morogva, ahogy szavait hallgatom. Igazi férfi, akinek csak ez csak festék. De valami nem hagy nyugodni ezzel kapcsolatban. Nem is értem miért nem figyel arra, amit akarok mondani. Csak leegyszerűsíti.
- Nem! Nem várom meg míg még egy áldozat lesz! - csattanok fel ingerülten, és ezzel persze aláírva az ítéletemet, a görcs összeránt és a székbe rogyva nézem az élettelen szempárokat. Amik üveges merednek a semmibe. Olyan fiatalok, az élet még előttük állt. Most pedig örökre kislányok maradnak. Akár a porcelánbabák. Úgy éreztem, hogy kicsúszik az egész a lábam alól és frusztrál, hogy felettesem úgy vizslat mindent, mintha újonc lennék.
- Ezeknek a lányoknak most épp báli ruhát kellene vásárolniuk, hogy az első báljukon túl legyenek. Nem pedig egy mocskos sikátorban holtan feküdniük. Vagy most már a hullaházban. - bökök a képekre és ekkor megakad a szemem a ruhán.
- Várjon – magam felé fordítom Kelly képét és közelebb húzva a ruhát vizslatom. Ha a kék folt a szemem alatt nem akarná elvenni a látásomat, vagy a vágás a szemöldökömnél, akkor egyszerűbben látnám, amit keresek.
-A ruha, a laborban van? - Emelem fel újra a tekintetemet a férfira. Ez nem szokványos ruha. Túlságosan passzol a lányra. Mintha szó szerint rá varrták volna. Újabb kortyba temetkezve figyelem a képeket.
- Ezek megrendelésre készültek. Ha csak nem valaki kézzel varrta, igazította rájuk. - mutatom, hogy a vállánál kilóg egy kis cérna darab. - Mi van ha az elkövető egy nő? - döntöm oldalra a fejem. - A gondoskodás, a profi smink, a ruhák. Ezt egyik férfi sem tudja megcsinálni. Már ne vegye sértésnek – egy enyhe mosoly kúszik az arcomra és izgatottság jár át.
- Fel kell keresnem egy baba boltot – teszem le az üveget, a noteszt pedig a bőrdzsekim zsebébe csúsztatva állok fel hirtelen és megbillenve megyek neki az asztalom sarkának. Így megint csak megállásra kényszerülök. Hát ez így rohadt sokáig fog tartani és nem érzem, hogy most pihenés segítene. Mert csak jobban kiesek az ügyből.
- Kérdezhetek valamit? - állok meg végül mellette és kíváncsiságomat nem tudom teljes mértékbe elnyomni.
- Kell valakinek a helyem? Mert olvastam, hogy a drogelhárításnál dolgoztam. De ezek nem drogos ügyek – bökök a mappákra.

- Egy szóval sem mondtam, hogy itt kell ülnie, vagy ülnünk az irodában, de szeretném felmérni az ön képességeit és azt, hogy mennyire van képben. Szeretnék önnel beszélgetni kicsit, utána mehetünk is terepre.
A beszélgetés hamarosan meredek vizekre evezett, a nő pedig félre értett engem, így kénytelen voltam rákiabálni.
- Fejezze be a hisztériát! - emeltem meg a hangom, hogy felfigyeljen rám. - Egy szóval sem mondtam, hogy üljünk tétlenül és várjuk ki, hogy megöljenek valakit, csak annyit mondtam, hogy két eltérő bőszínű nő holttestből sokat elsőre nem lehet leszűrni. Ha lenne egy harmadik test is, akkor könnyebb lenne megállapítani, hogy a rassz mennyire játszik szerepet a tettekben. De én sem annak vagyok híve, hogy hagyjuk halni az embereket csak úgy. Rendőr vagyok, az a munkám, hogy életeket mentsek és megkövetelem, hogy viselkedjen higgadtan és gondolja át miket vág a képembe! - förmedtem rá, mert nem tűrhetem, hogy azt mondja arra várok hogy minél többen haljanak meg, de azt neki is be kell látnia, hogy nem sok minden áll rendelkezésünkre.
Tovább hallgattam, majd elfintorodtam.
- Az nem segít rajtuk, hogy ha megsiratja őket. Én is tudom, hogy ez tragikus és szomorú, de nem megoldás, ha elmerül a szentimentalizmus tengerében. Ha hagyja, hogy az érzelmei eluralkodjanak önön, akkor magának árt. Ezeket a lányokat már nem tudja visszahozni az életbe. A maga dolga, hogy erős maradjon és elfogja a gyilkosukat, a gyász a hozzátartozók szerepe. Ne keverje össze a szerepeket.

Nem tudom, hogy az én beszédem hatott rá, vagy magától kezdett el uralkodni önmagán, de végül képes volt ismét az ügy megoldására koncentrálni és észre is vett valamit, ami fontos. Tán lesz belőle énekes halott.
- A laborban van, igen. Tulajdonképpen mindkettő lehetséges, de szerintem varrott. Nem hiszem, hogy egy profi sorozatgyilkos kockáztatná, hogy megrendelésre készíttessen ruhákat az áldozataira. A megrendeléseknek nyoma marad, névvel, adatokkal, de ha megveszi az anyagot és magának gyártja le, akkor már kevésbé visszakövethető. Kivéve, ha az anyag is megrendelésre lett beszerezve és nem helyben vásárolta valamelyik méterárú boltban.
Minél ritkább, drágább, nehezebben beszerezhető egy anyag, annál esélyesebb, hogy nyoma marad kinek volt szüksége rá.
Viszont nem értek egyet azzal, amit ön mondd, hiszen rengeteg férfi sminkes, fodrász, körmös és ruhatervező van a földön, többsége Hollywoodban dolgozik, vagy nevesebb divatházaknál, film és TV stúdióknál. Csak szeretné azt hinni, hogy a nők annyira különlegesek.
De valóban van rá esély, hogy az elkövető nő, nincs kizárva.
Sértésnek pedig nem, nem vettem. Nincs miért, amíg nem engem sérteget.

A helyemen maradtam, eszem ágában sem volt segíteni neki. Azért vagy itt, hogy a munkáját SEGÍTSEM, nem azért, hogy az ápolóját játszam. Ha volt olyan eszes, hogy félholtan bejött dolgozni, akkor viselje a következményeit. Legalább kénytelen lesz visszafogni magát és nem fog annyira pattogni nekem. Nem szerettem, ha a hozzá hasonló kis nyulak ugráltak a rókák között. Próbáljon meg csillapodni, a rohanás-kapkodás még sosem vezetett jóra. Túl nagy a hév és nem csak fizikailag fogja megütni magát, ha nem vesz vissza.
- Kérdezzen - pillantottam fel rá ültömből.
- Miből gondolja, hogy én ezt tudom? - tettem fel a legéletszerűbb kérdést. Fogalmam sem volt róla, nem is értettem miért hiszi, hogy én tudhatok bármit is erről. - Kisasszony, én nem foglalkozom azzal kivel mi a terve a vezetőségnek. Velem nem osztanak meg ilyesmiket. Erről az osztályvezetőt kellene megkérdeznie, vagy a főkapitányt, esetleg a főkapitány helyettest. Ez már nem az én hatásköröm.
Én nekem van egy csapatom, akik a kezem alatt dolgoznak. Azzal foglalkozom velük mi a helyzet és többségében, ha beszélek is a vezetőséggel, ők a téma, vagy az aktuális nyomozás. Ha kapok is valakit a kezem alá, nem közlik velem, hogy mi lesz később a sorsa.
Felkeltem a székből és betoltam az ülőalkalmatosságit a helyére.
- Én vezetek - mondtam elő véve a szolgálati kocsim kulcsait. - Mondja a címet és mehetünk. Közben mesélje el mi a terve. Milyen nyomon indult el, melyik bolt, miért oda, mit keresünk, milyen elképzelései vannak? - tettem fel a kérdést. Nekem is voltak elképzeléseim, de ez az ő ügye volt, első sorban neki kellett megoldania. Azért is érezheti azt, hogy nem vagy nagy segítség neki, de itt most neki kell bizonyítania. Ha nagyon tévúton jár majd, akkor persze bele fogok avatkozni, tehát nem fogom hagyni, hogy vakvágányon zakatoljunk és hülyeségeket csináljon, mert az tényleg ember életekbe kerülhet már, ráadásul lehet kis is rúgják érte a fenébe. Nyitott szemmel fogok járni mellette és ha szükséges, a helyes irányba fogom billenteni a nyomozást.
.

Elegem volt, úgy éreztem, hogy mindenki az én idegrendszeremen akar ugrálni, hogy nem elég, hogy minden emlékek elveszett a süllyesztőben, még a szakmai tudásomat is kétségbe vonják. Bár amikor magamhoz tértem és végre távozhattam a kórházból a fegyverem idegennek hatot. Mintha nem is ismerném magam, főleg, hogy el tudnám sütni. De úgy érzem, hogy én ezt zsigerből tudom. Hogy honnan? Fogalmam sincs, de egyből tudtam mit keressek, hol. Kifújom a levegőt, elég hangosan, hogy jelezzem mennyire nem tetszik. A számra pedig igyekszem lakatot tenni. Még a végén kihúzom a gyufát nála. Még is csak magasabb ranggal van felszerelkezve.
- Miről szeretne beszélgetni? - igen, talán a hangomban megbújik valami irónia, de nem vészesen. Meghiszem, hogy nem tenné fel az életét egy olyan rendőrrel, mint én. Nem vagyok teljes ember, ezzel nem vitatkozom. Főleg, ha arról van szó, hogy valami balol sül el, még a végén miattam úszna el az ügy. Meg az állásom.
Hangjára megrezzenek és felé fordítom a szemeimet. Mindketten ingerültek vagyunk az már biztos, és hamar felkapjuk a vizet. Végig hallgatom a monológját és az asztalra támaszkodva hajolok felé.
- A hallásommal semmi probléma, Felügyelő – emelem ki, hogy fölösleges és a fejem amúgy is hasogat megköszönném, hogy nem tenne rá több lapáttal. - Nem hisztizem – ennyit teszek hozzá, míg újra leülök a székre. Miért hiszi minden férfi, ha egy nő ellent mond, vagy egy picit megsérti a törékeny egóját az már hiszti.
- Most csak szívat, ugye? Hát az eszem megáll. Rohadtul nem az van a jelvényemen, hogy gyilkossági nyomozó. Nem tudom, hogy kéne kizárnom az érzelmeimet, miközben két fiatal lány holtan fekszik. Tudja mi a helyzet? Az, hogy a szívtelenség teszi ezt a szakmát olyanná, amilyenné vált – nem engedem a tekintetét, azt akarom, hogy felfogja, hogy nem fogom azért érzelemmentessé tenni magam, mert elvárja a szakma. Ez dühítő.
- Nem fogom meggyászolni őket, de nem is fogok ölbe tett kézzel várakozni – zárom le a témát. Nem akarok tovább veszekedni vele, meg hát még tudom, hogy utáljam amiért lenéz, vagy építőkritikaként igyekszik leplezni, hogy segíteni akar. Csak kicsit kéne jobban próbálkozni. Bár értékelem, hogy megpróbálja.
De ekkor szemet üt valami, olyan, ami elsőre simán elkerülte a figyelmem, de ez az egyszerű adok kapok, amit le kellet meccselnünk, felhívta a figyelmemet a képre, ahogy a férfi előtt hevert a mappa és fejjel lefelé jobban ráláttam a képekre.
Válaszát figyelmesen hallgatom. Persze, soha nem fogná rövidre a válaszát, mint egy ügyvéd, úgy körbe fonja a válaszát, én pedig csak a képet nézem.
- Csak nézze meg, minden annyira tökéletes, miért a ruha anyagán spórolna? Már a képen is látszik, hogy mennyire igényes és lemerem fogadni, hogy francia selyem – nézek rá, dehogy ezt honnan is tudom? Vannak dolgok, amik zsigerből jönnek, nem tudok rá választ adni. Ez a mostani is ilyen.
Bár úgy tűnik, hogy minden, amit felvázoltam neki csak a buktatókat vetette fel és nem segítségnek éreztem, hanem vissza húzónak. Pont úgy, ahogy meg se moccant, hogy elinduljunk a helyszínre, vagy a boltba. Bármerre csak kiszabaduljak az irodából.
Kérdésemre meglepetten válaszol és újra őrült hosszú monológba fog és megtámaszkodom az asztalom sarkánál, hogy megvárjam, hogy megmoccanjon. Ha nem teszi, simán itt hagyom, biztos jó lehet a frissen kihányt kávémat szagolgatni egy idő után. Kell egy takarító, aki kicseréli a kukámat!
- Minden tiszteletem, nem terveztem megsérteni. De. Nem lenne egyszerűbb annyit mondani, hogy fogalmam sincs? Örömmel beszélgetek, de eddig úgy tűnik, hogy imádja a saját hangját hallatni – masszírozom meg a szemem alatt lévő táskákat.
- Csodálatos, most a csapata hiányolja magát – megvonom a vállam, hiszen biztos összeszokott, mindenki csúcs szuper és nem beszélnek vissza a főnöknek. Most pedig úgy hallom a hangjából, mintha be akarna törni. Hajoljak meg az akarat előtt és legyek szófogadó.
- Remek, elvagyok tiltva a vezetéstől – motyogom. Vezetés, fegyverhasználat, és minden oylan, ami több koncentrációt vesz igénybe. Repülés, liftezés, hullámvasút. Ahol a légnyomás miatt a fülemben megnövekedő nyomástól spontán mindent összehánynék. Vagy egyszerűen elájulnék.
- A sikátortól nem messze több üzlet van, lemerem fogadni, hogy egy ekkora kelléket nem sűrűn vásárolnak. Még ha ez New York is. De előtte belépnék a laborba, az eredmények miatt – magyarázom, miközben kinyílik az ajtó az orrom előtt és egy szélvészlány ütközik nekem. Erre persze hangos nyögéssel reagálok és azonnal a bordáimhoz kapva próbálom nem leszitkozódni a csillagos eget is.
- Sinclair Felügyelő, ezt a labor küldte! - úgy húzott el mellettem a lány, mintha nem is léteznék.
De még mielőtt átadná a mappát a férfinak, egy ügyes mozdulattal elveszem tőle és azonnal fellapozva ráncba szalad a homlokom. Még hallom, ahogy megnyikkan a lány, felháborodása most egyáltalán nem érdekel. Az én nyomozásom, hiába a felettesemhez sietett. Engem illet.
- Arrowood van ráírva a mappára – morranok fel, ahogy megmutatom az akta elejét, hogy tisztázzam a dolgokat.
- Valami nem stimmel – tessékelem ki a lányt az ajtón és becsukva fordulok a főnököm felé, ahogy átnyújtom a mappát.
- Szedációs szerek és tápanyagok van a gyomorban. Életben akarta tartani őket. Mindkét lány agyvérzésben halt meg – ülök le az ajtó melletti komódra. Kell egy kis pihenő, eléggé megnyomott az a fruska.

- Nem is igazán beszélgetni. A beszélgetés, csak egy eszköz lesz. Tudni akarom mennyire rutinos, mekkora tudása van, mennyire ásta bele magát az eset részleteibe. Ez nem tart sokáig, de nekem nagy hasznom származik belőle később, amikor el kell tudnom dönteni, hogy álljak önhöz és mennyire adhatok a képességeire, szavára, mennyire fog tudni önállóan helyt állni és mekkora-milyen szerepet kell majd betöltenem ön mellett.
Röviden megfogalmazva: felmérem mennyire lesz maga partner nekem. Illetve milyen minőségben, így én is olyan mértékben kezelem majd önt. Az embereimet már felmértem, tudom, kitől mit várhatok és milyen minőségben dolgoznak, aszerint bánok velük és osztom a munkát. Ez nálam rutinszerű, hamar felmérem az ön képességeit is.

- Hiszti volt, ugyanis, ha nem az lett volna, sokkal nyugodtabban válaszolt volna, de ön inkább nekem esett, hangerőt emelt, rikácsolt és nyávogott egy apróság miatt, ami abból fakadt, hogy nem értelmezte a mondandóm kellő alapossággal. Szóval hiszti volt, ami a saját figyelmetlenségéből, hanyag értelmezőképességéből fakadt. De lépjünk tovább - legyintettem.
- Nem, nem vagyok szívtelen. És mielőtt még megjegyezné, az embereim sem azok. Sőt, náluk is vannak ilyen problémák. Náluk is fellelhető, hogy belekeverik az érzéseik, de tudni kell kizárni. Önnek nem a rokonai haltak meg, nem az ismerősei, barátai, nem a pincérnője, aki mindennap friss kávéval várta. Nincs oka rá, hogy érzéseket tápláljon a holtak iránt, ezt tudatosítania kell magában. Érti?
Természetesen tragédia és nem lett volna szabad megtörténnie, de ez nem az ön családi és baráti körét érintette, így ezekhez az áldozatokhoz nem fűzhette érzelmi kötődés és ezt kell észlelnie.
Értem én, hogy van önben empátia, de itt most nincs rá szükség és ezt irányítania kell. Célzott empátiát kell tanulnia, ami azt jelenti, hogy nem terjeszti ki mindenkire, csak azokra, akikre érdemes, akikre kell. Márpedig most nincs helye.
Senki sem kérte, hogy ölbe tett kezekkel üljön és várja, hogy még valaki meghalljon, csak azt kértem, vegyen vissza az iramból.

Végig hallgattam, de nem válaszoltam, mert nem akartam felesleges reflektálásokat. Láthatóan, hallhatóan amúgyis irritálom őt, de majd megbékél a világommal. Mindenki megbékél előbb-utóbb. Vagy rájönnek, hogy igazam van, vagy egyszerűen megtanulnak kizárni és csak azt meghallani, amit szeretnének.
- Jelen állapotában képtelen lenne biztonságosan vezetni, hiszen egyenesen járni sem tud, ezért igen, most el van tiltva, de, amint ismét olyan formában találom, visszakaphatja a slusszkulcsot. De az nem most lesz.
Elraktároztam magamban az információt, hogy a sikátorhoz kell menni, ha a laborban végeztünk, de mintha csak elejét akarták volna venni, hogy odamenjünk, ők jöttek helybe.
Ismételten figyelmen kívül hagyom, hogy a lány fulladozik, mert belé ütközött a lótifuti. Majd abbahagyja, ha meg nem, úgyis mentőt kell hívni...
Már nyúltam volna a mappa felé, ám a kollegina lenyúlta és nagy hisztisen mutogatni kezdte, hogy azt neki címezték. Jellemző, de már kezd kiborító lenni.
Nem mindegy neki? Együtt dolgozunk, minden információt közösen kell feldolgoznunk, ám ő irányításmániában szenved. Kétségbeesetten próbálja kisajátítani a nyomozást, a részleteket, az elemzést, hogy bizonyítási vágyának eleget tegyen.
Csak a bizonyítási vágy hajtja, az, hogy megmutassa mindenkinek ki ő, mire képes és hogy viszi azt véghez. Dúl benne a harag, elégedetlenség, keserűség, tán még félelem is. Ilyen lelkiállapotban lehet nem biztos, hogy jó ötlet dolgoznia, de ő tudja, én csak segítek neki. Majd közbe lépek, ha nagyon gáz lenne a helyzet és helyre rakom.
De egy ilyen apróság miatt akkor sem kellene oktalan leteremteni egy ártatlan lányt, aki csak az információkat hozta.
Felvont szemöldökkel figyelem, amint illetlenül, goromba módon kirakja a nőt, de nem szólok rá semmit. Átveszem a mappát és beleolvasok.
- És mit bizonyít ez? Mi lehetett az elkövető célja? - kérdeztem vissza, mert érdekelt mire asszociált ebből. Nekem megvoltak a magam elképzelései, de ez az ő ügye, amiért annyira kardoskodik, hogy ő majd képes lesz helytállni, sőt, nemrég még azt akarta bizonygatni nincs szüksége partnerre. Hát akkor hajrá, lássuk mit tud nyújtani egyedül. Mennyire jó az a nyomozó, aki annyira büszke.

.

Az állandó kioktatásából kezd már rohadtul elegem lenni. A balesetem óta mindenki úgy kezel, mintha gyerek lennék és csak a „jó tanácsokkal” látnak el. Most viszont úgy érzem, hogy a kispadról a földre kerültem. Csak megvakarom a fejemet, minden egyes mondatával a földbe döngöl és ha tehetném leüvölteném a fejét, hogy ne alázzon tovább. Így is kutyául érzem magam. De úgy tűnik, hogy tényleg imádja hallatni a hangját. Én pedig inkább erre a monológokra nem reagálok. Mennem kéne, kiszellőztetni a fejem. Mert úgy érzem megfulladok ebbe az irodába, ezzel a férfival. Arrogáns.. Még magamban is el kell nyomjam a végét.
Mindenkinek azt szajkózom, hogy kutya bajom és mindent megtudok oldani egyedül, de nehezítő elemekről nem volt. Főleg, hogy életnagyságú boksz zsáknak akarnak használni. Ki a nyelvét, ki pedig a testét használja ellenem, ahogy leülök a komódra.
Tényleg úgy érzem magam, mintha a fürge lány helyett egy kamion horda ment volna át rajtam. Arról nem is beszélve, hogy úgy caplat a főnököm után, hogy a nyáltengeren még gumicsónakot is bérelhetnék.
Tekintve, hogy eddig bármit mondtam minden rossz volt, így csak egy vállrándítással válaszolok. Ha ő úgy gondolja, hogy pont nem érdekli és mindenből csak a rosszat veszi elő, akkor meg sem kell szólaljak.
Kinyitom az ajtót és szépen ott hagyom. Az iroda csendjébe, én pedig menekülhetek az ablak felé, hogy egy kis friss szellővel hűtsem le háborgó lelkem és forrongó fejemet. Elhaladva persze a cserép mellet, amit még mindig nem takarítottak össze. Szerencsére nem tudják ki rongált. Így csak támaszkodom az ablak előtt és az elmosódott arcképemet nézegetem. Elmélázva nézek meg minden egyes millimétert. Mintha egy idegen nézne rám. Nagyot kell nyeljek, hogy elfogadjam, hogy egy szellem lettem, aki keresi a testét, ezzel a múltját is.
Egy pillanatra megrezzenek, hogy visszatérek a jelenbe és csak a folyosó felé pillogok, hogy egyáltalán elindult-e vagy mehetek taxival. Már maga az egész épület kezd frusztrálni. Olyan, mintha valami sötét dolog akarna bekebelezni és ezzel fogva tartani. Lehet, hogy az emlékek?
Fogalmam sincs. Neki támaszkodok immáron háttal az ablakpárkánynak, hogy megvárjam Őt.
Lehet le kellet volna adjam a fegyverem, mert néha erős késztetést érzek arra, hogy meghúzzam a ravaszt.

Hallgatás. A lány hallgatásba burkolódzott, nem felelt nekem. Ezzel akart most büntetni? Vagy saját lelki állapotát már csak ezzel tudta zenben tartani? Nem kaptam választ, csak sejtéseim voltak minek-mi állhat a hátterében.
A csend a barátunk volt, hiszen véget vetett "veszekedésünknek" és nézeteltéréseinknek. A Csend nyugalmat sugárzott, nem is terveztem egyhamar újra megszólalni, láthatóan nem viselte jól, ha őszinték vele az emberek, én pedig nem szerettem volna hazudni neki. A hazugság olyan bűn volt, ami több problémát okoz egy ember életében, mint az őszinteség. Minden embernek jogában állt megtudni magáról az igazságot, még ha az kellemetlen, vagy fájdalmas is volt. Lehet pillanatnyilag rossz érzés volt, de később meg fogja nekem köszönni, hogy úgy beszéltem vele, ahogy.
Utána mentem, láttam, vár rám. Faképnél hagyhatott volna, de nem tette. Talán csak az állását féltette, attól tarthatott, ha most itt hagy, akkor alá teszek és vége a karrierjének. Még magam sem tudtam megtenném-e, hogy alá tegyek, de biztos vannak olyan élethelyzetek, amikor meghoznám azt a döntést.
Olyasféle személy vagyok, aki sokat mérlegel, de az esetek többségében jól dönt. Ritkán hozok rossz döntéseket, mert mindent több oldalból vizsgálok, de ez a vizsgálat nem két perc és látom, hogy Safi nem örül neki, hogy próbálom őt elemzeni. Nem tudom mitől tart, hiszen az ő érdeke is, mert, ha oda kerül a sor, számítani fog a véleményem és a jelentésem, amit az ügy végén tenni fogok és jelen pillanatban sok pozitívot nem tudnék róla írni.
Igaz, most ő nincs olyan állapotban, nemrég jött ki a kórházból és igazából még mindig ott kéne lennie. Ez most mondhatni arra int engem, hogy legyek türelmes. Ideges, feszült, fájdalmai vannak, úgy tűnik valaki ki akarja fúrni a rendőrségről és még engem is megkapott maga mellé. Megértettem, hogy rossz neki, de neki is meg kéne értenie, hogy nem rajtam kéne gyakorolnia.
Meglóbáltam a kocsi kulcsát, hogy mehetünk, de nem adtam oda neki. Még csak az kéne, hogy az életemet egy félholtra bízzam, aki minden második megmozdulásával kárt okoz magában.
Kimentünk a parkolóba és kocsiba ültünk, majd mikor megbeszéltük hová menjünk elindultunk. Viszonylag kulturált sebességgel vezényeltem a kocsit a cél felé, a megbeszélt helyszín felé, hogy élesben is belevághassunk a nyomozásba.

.

A múltamat akartam kutatni, de helyette csak a káoszt kaptam. Minden tudásomra szükségem lett volna, hogy tudjam mit kell tennem. De még az aktát sem olvashattam végig nyugton, mert egy túlzottan segítőkész „társat” kaptam. Nem akartam én semmi rosszat, csak megszabadulni a láncaimtól, hogy legalább valamennyi kiindulási pontom legyen. Azon kívül, hogy heves természet vagyok. Talán ennyire volt hasznos ez a kis találka.
Amint elhalad mellettem megrázva a kulcsokat, ellököm magam a faltól, hogy utána induljak. Szépen csendben. Még magam sem tudom, hogy mit fogok a helyszínen keresni, de az biztos, hogy legalább a friss levegőn leszek. Ahogy beülök a kocsiba bekötöm magam és az ablakon kifelé bámulok. A felhők sorakoznak körülöttünk és a nap sugarai csak ádáz harcot vívnak, hogy kitűnjenek és megmutassák, hogy a meleg még talán egy leheletnyi simogatásra itt van.
A napszemüveget a szemem elé húzva takarom el, mert az emberek képesek saját történeteket gyártani, ha egy nőt látnak, főleg egy ekkora monoklival. A sebeket csak a hajammal tudom elrejteni. Nem kell minden kíváncsi szempárnak rám szegeződni. Elég, ha a főnököm úgy méreget, mint aki arra kíváncsi mikor csúszom össze és halok meg.
Amikor a kocsi megáll, lassan csúszok ki az ülésből és indulok meg, még mindig kint vannak a rendőrségi szalagok, így legalább tudom merre kell menjek. Ahol a kréta rajz van leguggolok és körbe tekintek. Nem mintha bármi értékelhető nyom maradhatott volna a napok múlásával. Így csak újra kiegyenesedve a  környezetet vizslatom. Az agyam pörög, de annyira zakatol, hogy nem tudok rendesen koncentrálni és csak megnyomogatom a halántékomat.
Talán tényleg jobb lenne, ha feladnám, bárkinek is kell a helyem és a jelvényem, talán jobb ha most átadom neki. Végül a falnak dőlve igyekszem nem rosszul lenni. A francba a vizet meg az asztalon hagytam.
- Életben akarta őket tartani – motyogom, megtörve a hosszú csendet kettőnk között. - A tápszer és a szedációra utaló nyomok a szervezetébe. Arra utal, hogy azt akarta, hogy éljenek -  sóhajtok fel végül. Igazából nem haragszom rá, csak is magamra, hogy minden próbálkozásomat még az elején ketté törte és olyan érzésem volt, hogy inkább ellenem, mint velem van.
- Kíváncsi vagyok maga mit gondol – hiszen társak vagyunk, még ha rangban felettem áll, attól még összedughatjuk a fejünket. Nem segítséget kérek, csak kíváncsi vagyok, hogy neki mi a meglátása erre az ügyre. Még ha ő is csak most látta a mappát, neki is vannak elképzelései.

Az autó út végig csendben telt, nem szóltunk egymáshoz, nem akartuk a nyugalmunkat feleslegesen sutba dobni egy rossz megszólalással, inkább igyekeztünk kiereszteni a gőzt és összeszedni a gondolatainkat, lenyugtatni idegeinket. Nekem nem esett nehezemre.
Mikor megérkeztünk követtem Safit a helyszínre. Furcsának találtam, hogy egy ilyen jól gondozott, szépen felöltöztetett holttestet itt helyeznek ki. Az ember azt hinné, ha már ennyi pénzt és ilyen műgondot fordítanak egy gyönyörű holttestre, akkor szebb, elegánsabb helyet találnak neki. De nem.
Láttam a lányon, hogy nem a legjobb passzában van, de próbálkozik. Ez szép dolog volt tőle, az ilyesmit értékeltem. Jó érzés volt tudni, hogy ennyire fontos neki az eset, a munka. Hogy tényleg próbál tenni és nem adja fel.
Nem is tudom már hányadjára hallom a lánytól a megállapítást, hogy életben akarja őket tartani. Szerintem ezzel a gondolattal tévúton jár, szerintem a gyilkosnak más célja volt ezekkel a szerekkel, de végül csak kikérte az én véleményemet is.
- Nos... én kicsit másféle képen gondolkodom az esetről, miss Arrowood. A tápszer valóban utalhat arra, hogy szerette volna életben tartani őket, viszont egyben azt is jelenti, hogy rendes ételt nem kaptak, ami több napi fogva tartást enged feltételezni. A szedációs szerek pedig azt jelentik, hogy a tettes altatásban, vagy kábult állapotban tartotta őket.
Az én feltételezésem az, hogy a tettes valamiért úgy kezelte őket, mint a kisgyermekeket. Babaruhákat adott rájuk, tápszert adott nekik, a smink, mely egy pirospozsgás arcú babát próbált imitálni. A gondoskodás. A tettes babaként, kisgyermekként bánt velük.
Az áldozatok minden bizonnyal ellenkeztek, talán azért kellettek a szedációs szerek, hogy ne tudjon az áldozat ellenkezni. Az áldozatokon nem találtak megkötözésre utaló jeleket, tehát minden bizonnyal altatásban voltak. Nem tudhatjuk a tettes ez idő alatt mit tett velük...
Viszont azt én sem tudom így hirtelen, hogy milyen célok vezérlik a gyilkost. A lányok eltérő bőrszínűek, vagyis más-más rasszból származnak. Máshogy néztek ki, külső közös vonások csak a ruha. Tehát a gyilkos nem azért tette, mert egy korábbi hozzátartozóját látta bennük. Volt már rá példa, hogy valaki azért követett el esetet valaki ellen, mert egy korábbi gyermekét, vagy testvérét, szerelmét látta az áldozatban. Hacsak nem az illetőnek volt fehér-fekete gyereke is, itt más lesz a háttérben.
Talán az okoz élvezetet a tettesnek, amit velük tesz. Az áldozat kiléte számára nem fontos, a tettesnek a folyamat a lényeg, ami lezajlik közte és az áldozat között, ami végül halállal végződik. Ám ez a halál nem biztos, hogy tudatos. Talán a tettes nem akarta őket megölni, vagy tudatosan úgy cselekszik, hogy a tettei halálhoz vezessenek, de ne kimondottan gyilkosság történjen. Egyszerűen csak feladja a lányok szervezete...
Azt kéne tudni milyen pszichés folyamatok játszódnak le a tettesben, amikor elköveti a tettet. Miért viselkedik úgy ezekkel a lányokkal, mintha babák lennének. Milyen mentális állapot uralkodik olyankor a tettesen.
.

Igazán nem tudom mit kéne keressek ennyi nap elteltével ebben a sikátorban, de úgy éreztem látnom kell. Nem elég, ha elolvasom, hogy mi van leírva. Az általában sosem olyan alapos, mint, amit az emberi szem megláthat. Vagy csak kívántam a friss levegőt? Kitudja? Mert már abban sem vagyok biztos, amit látok. Így kifújom a levegőt és megvárom, míg a felettesem elmeséli mi is jár abban a morcos fejében.
Így csak a falnak vetve a hátamat figyelek rá. Most megkapja azt a figyelmet, amit eddig járt neki. Hiszen megmondta neki kész csapata van, mindig az van, amit ő akar. Én pedig eddig jól beintettem neki és nem érdekelt más, csak a magam malmára hajtani a vizet. Talán túlságosan önzőn is. A fejem zakatolt és figyeltem minden szavára. Azért neki több a tapasztalata az ilyen ügyekben. Hallgatnom kéne rá, de nem egyezik az állás pontunk. Néhol. Bár azzal egyetértek, hogy nem akarta megölni őket. Akkor miért táplálta volna mindegyiket?
- Tehát eljutottunk oda, hogy van amibe egyetértünk, van, amiben nem – bólintok és a forgalom felé nézek. Az út másik oldalán van az a bolt, ahova indultam, mikor megtörtént a baj. Egy pillanatra átfut valami remegés rajtam.
- Át kéne menni abba a boltba – bökök a fejemmel és a napszemüveget a szemem elé húzom és ellököm magam a faltól, hogy meginduljak az új célom felé.
Csendesen lépkedem, ahogy a járda szélén megtorpanok. A hangzavar és a kocsik fényszórói még így is erősen bántják a szemem és összehúzom az orrom, hogy kizárjam az ártó dolgokat.
- Nem emlékszem rá, de olyan nehéz itt állni – az eső sem mosta el a helyszínelők által rajzolt vonalakat. Minden történés elém van rajzolva és nem tudom levenni róla a szemem. Újra és újra értelmet nyer minden egyes vonal, ami a szemem elé kerül. Bár tényleg nem emlékszem szinte semmire abból, amit a rendőr akadémián tanultam, most úgy értelmezem, mintha az agyam előkotorná az emlékeket. Ha akarom, ha nem. Így csak a halántékomra helyezem a kezem, és próbálom elnyomni a fejfájásomat.
- Nem megy – hátrálok meg hirtelen, ahogy magamban vívott harcot feladom. Képtelen vagyok újra rálépni az úttestre. Pedig fontos lenne, hogy átkerüljek és beszélhetnénk az eladóval, vagy legalább körül nézni a boltba.
- Sajnálom – mormogom ki, ahogy lassan keresek egy padot, hogy leüljek. Mert érzem, hogy az eddigi összegyűjtött erőm lassan elfogy és kell egy kis pihenő. Össze kell szednem magam. Minden féle módon. Így csak megrázom a fejem és a térdeim közé szorítom, hogy a szédülés és hányinger távozzon belőlem.
Talán nem most kéne rosszul legyek, miközben a méregetőszempár és talán a felettem lebegő guillotinet erősen fogó kéznek a gazdája van csak itt.
- Csak két percet kérek – igyekszem előszedni a legyőzhetetlent, ahogy eddig is tettem. Nem akarom, hogy megtörjek, vagy épp annak lásson.

Figyelmesen hallgattam, miután elmeséltem neki a nézőpontom, bár sajátját ő nem fejtette ki nekem, amit kicsit rosszalltam. Érdeklődő pillantással néztem hezitálására. Tudta mit kéne tennie, de nem tette, mert gátat szabott neki a trauma, amit a gázolás és jelenlegi helyzete okozott neki.
Zsebre dugott kezekkel figyeltem őt, a tartását, mozdulatait, szavait. Tekintetem nem volt árulkodó, kifejezéstelen volt, így nem tudhatta leolvasni belőle mire gondolok. Sajnálat volt bennem. Sajnáltam őt, azt, hogy idáig jutott. Nem érdemelte meg.
Lehet kemény vagyok vele és úgy általában az emberekkel, de ezt csak az ő érdekükben teszem. Azt hiszik kegyetlen vagyok, hogy nincs szívem, hogy szociopata vagyok, vagy alextímiás, pedig egyik sem voltam, csak próbáltam objektív lenni és érzelmileg függetleníteni magam a nyomozásoktól, az áldozatoktól, a hozzátartozóktól és tán kicsit a kollégáktól is. De az embereim a lelkük mélyén tudták, hogy szeretem őket és jó is voltam hozzájuk.
Ha kiabáltam, veszekedtem, goromba megjegyzéseket tettem, vagy bármi negatív élményük volt velem szemben, tudták, hogy joggal történt és csak nekik akartam vele segíteni. Néha erőszakos voltam, de csak azért, hogy a helyes irányba tereljem őket.
Nem lehet eredményes nyomozást végezni, ha érzelmeink befolyásolnak minket. Ez olyan, mint mikor együtt dolgozunk a gyermekünkkel. Én vagyok a főnök, a fiam pedig bekerül a beosztottak közé. Olyanok közé, akik nekem nem rokonaim. Képtelen leszek rá, hogy a fiamat úgy kezeljem, mint a többi idegent, akik bejöttek az utcáról, én pedig alkalmazom őket a saját vérem társaságában. A fiamat mindig máshogy fogom kezelni, nem tudok objektív lenni, nem tudok úgy tenni, mintha ő is egy jött-ment alak lenne, akit idegenként felvettem dolgozni.
A nyomozás is ilyen. Nem vihetem bele az érzelmeim, mert abból baj lesz.

Leültem mellé, kezeim ölembe ejtettem, közben néztem magam elé, át a bolthoz, amit ő is nézett.
- Csak nyugodtan - adtam engedélyt arra a pár percre.
Megfordult a fejemben, hogy átkaroljam, hátha nyerne belőle egy kis erőt, de nem tettem. Mozdult felé ugyan a jobb karom, de vissza is került a helyére, nem tettem meg.
Felé sem pillantottam, mintha idegenek lettünk volna egymásnak.
- Mesélek kicsit...
Felé sandítottam, majd vissza a boltra és megigazgattam zakóm.
- Az egyik profilozó kollégámmal dolgoztam egy eseten. Vele beszélgettem. A magányról citerált nekem, a társas kapcsolatokról és az érzelmekről. Killiannek hívják. Dr. Killian Grimwald - kezdtem el, bár mivel nehéz volt erről beszélnem, néhol nehézkesen találtam a megfelelő szavakat.
- Mesélt nekem pár dolgot, többek közt a kétségbeesésről, a hibákról, arról, hogy néha szeretnénk leplezni érzéseinket és azt hinni, nem érzünk. De úgyis szembe kell néznünk érzéseinkkel.
Felpillantottam az ég felé és sóhajtottam egyet. Kissé talán keserű sóhaj volt.
- Én... tudja, ha keménynek is tűnök, vagy érzéketlennek, az nem igaz. Kemény vagyok, igen, de nem érzéketlen. Csak szeretek távolságot tartani, hogy ne érintsenek meg a nyomozások és az érzelmeim ne vigyenek tévútra, ne korlátozzanak. De érző ember vagyok én is.
Kemény voltam veled, de hidd el, csak segíteni akarok, hogy... hogy ésszerűen, következetesen tudj gondolkodni és ne hagyd, hogy az érzelmeid befolyásoljanak, elhomályosítsák az ítélő képességed.
Gondolj bele, ha valami iránt, valaki iránt érzelmeket táplálsz, akkor kötődni kezdesz és megérint. Ha... ha az áldozatok felé, ha a hozzátartozók felé kötődni kezdesz, akkor már nem tudsz objektív lenni. Akkor már az érzések beszélnek belőled és elfogult leszel. De nem teheted meg, hogy az legyél. Nem lehetsz elfogult egy gyászolóval szemben sem és egy áldozattal sem. Meglátod egy fiatal, elesett, még szűz lány tetemét és arra gondolsz... olyan fiatal és ártatlan volt. Mégis miért kellett meghalnia? És látod, máris... máris elfogult lettél. Pedig nem tudhatod milyen életet élt, nem tudhatod miért halt meg, de máris azt mondod ártatlan. Pedig volt már részem olyan nyomozásban, ahol kiderült, hogy az ártatlannak hitt áldozat mocskos életet élt és csak kevesen tudtak róla.
És ezért tanítom azt mindenkinek, hogy ne érezzenek az áldozatok iránt.
De nem csak. A traumád. A baleseted miatt nem mersz átmenni az úton, igaz? Én... megértem.
Nem voltam hozzá szokva ahhoz, hogy az érzelmekről beszélek, főleg nem egy fiatal rendőr lánnyal. Idegen volt nekem a helyzet, az érzés, amit kiváltott belőlem, ezért kissé robotiasnak tűnhettem és nem is nagyon néztem felé. Picit talán zavarban is voltam.
Nem szoktam megnyílni, nem szoktam betekintést engedni a lelkembe, nem szoktam az embert megnyitni nekik.
De úgy éreztem az a helyes, ha megteszem. Ez a lány most az én felelősségem és kötelességem segítenem neki. Talán azzal, ha kicsit megnyílok neki, akkor nem csak bízni fog bennem, de talán segíthetek neki átlendülni a mélyponton.
- Volt egy pánikrohamom. Amikor Killiannel beszélgettem, akkor esett meg. Felelősség van rajtam. Az embereim iránt is, magam iránt is, a nyomozás iránt is. Most épp irántad is. A csapatom hírneve is számít, a magam hírneve is és az NYPD hírneve is fontos nekem. De első sorban az életek.
Akkor ott arra gondoltam, mi lesz, ha nem leszek képes megvédeni az embereimet. Ha valakit az én hibámból megölnek, mert nem tudtam segíteni rajta. Hiba történt a bevetésen? Vagy nem voltam ott? Én hibáztam? Valaki más hibázott és nem vettem észre? Bármi is történjen, nekem kell elszámolnom azzal, ha valaki meghal. Főleg a lelkiismeretemmel.
Ez egy nagy teher nekem, amit vinnem kell magammal. Most itt vagy te nekem. Ha veled bármi történik, nekem kell felelnem érte, az én lelkiismeretem fog szenvedni. Ezért nem engedtelek vezetni sem és ezért vagyok veled szigorú. Mert tudom, hogy kinek milyen hosszú a takarója. Nem engedhetem meg, hogy bárkinek is baja essen a kezem alatt.
Ez nem azt jelenti, hogy nem bízom az embereimben, vagy nem bízok benned, de látom azt, amit azok nem látnak, akik épp benne vannak. Látom a hibalehetőségeket, amiket mások nem látnak, mert ők bíznak magukban, de én látom a korlátaikat.
Ezért kérlek arra téged is, hogy ne haragudj rám, ha beléd gázoltam. Amit mondok és teszek, azt mind jó szándékkal teszem és ha most nem is, de később te is látni fogod, hogy megérte rám hallgatnod.
Felé pillantottam, majd a bolt felé.
- Ezért tudom azt is, mennyire nehéz szembe nézni a félelmeinkkel. Én is szoktam félni, de be tudom zárni a félelmem oda, ahol nem akadályozhat engem.
.

Le akartam küzdeni minden aggályomat. De nem ment. A fejemben hurrikánként tomboló érzelmek nem hagyták, hogy tiszta fejjel gondolkozzak. Az sem tudtam, hogy mi lenne a helyes, hagyni mindent és elfogadni, hogy elbuktam. Vagy tovább küzdeni és oroszlánként hajtani az igazamat. A kételyek olyan módon tartották fogva minden lépésemet, mintha betonba öntötték volna a lábamat és nem bírtam megtenni azt a lépést, ami számomra olyan volt, mintha a tengerbe akarnám vetni magam. Vagy elsüllyeszt, vagy kidob magából és átléphetek minden gondon. Megmutatni, hogy milyen erő lakozik bennem. Még ha az erőm csupán egy közeli padig vezetett is. Még ha épp csak egy pillanatra ragadott meg a sötétség, és felejtettem el, hogy nem egyedül vagyok a jelenben. Ahogy leül mellém visszazökkenek és rá emelem zaklatott szemeimet. Hangja olyan volt, mintha nem is nekem akarna beszélni. Csak a nagy világnak elmondani. Állandóan beszél. De még is volt valami, ami azt súgta, hogy a saját nyavalygásom helyett most másra kell koncentrálnom.
Egy pillanatra hezitálok, hiszen eddig csak arról beszélt, hogy mennyire nem jól csinálom a dolgom. Még ha el is felejti, hogy nem ez a fő szakterületem. De igyekszem nem rosszallóan nézni, és én is próbálkozom, hogy másra figyeljek. Mondjuk a bogarak kolóniájára, ami a lábaink között cikáznak. Mert a cipőink eltorlaszolják azt, amit ők építenek. A ments várat, ami biztonságot jelentene nekik. De most a megszokott útvonal eltorlaszolódik. Ismerős. Így csak hátrébb húzom a lábam, hogy újra megtalálják a helyes utat és tovább haladhatnak. Nem biztos, hogy ez mind a bogarakról szól. Ahogy kiegyenesedem, hogy érezze tényleg rá összpontosítom minden figyelmemet, hátra dőlök és lehunyom a szemem. Küzdeni kell.
Amint szóba kerülnek az érzelmek egy pillanatra fintor jelenik meg az arcomon és kicsit cinikusan állok hozzá. De végül nem szólalok meg. Mert nem úgy tűnik, hogy egyáltalán vannak érzelmei, még a sajátom is csak félelemmel tölt el. Nem, hogy másét hallgassam.
Hangja nyugtatóan hat és ez megrémít, mert eddig csak ellenszenvet éreztem vagy épp dühöt. Most pedig a nyugalom nyaldossa a lelkem, hogy a háborgó hurrikánt csillapítsa.
A név hallatán csak ürességet érzem, még egy halovány emlék sem akar a felszínre bukkanni a hallatán. Tehát valószínű, hogy nem ismerem. Így csak bólintottam, hogy figyelek mindenre.
Ekkor megakadok egy pillanatra, hiszen a szavai mélyek és őszintén hatnak. Megvárom, míg a végére ér. Talán a neveltetésem miatt nem akartam bele szólni? Vagy csak mert érzem minden szónak a súlyát? Fogalmam sincs, megvárom, míg egy kis szünetet tart. Mert úgy érzem, hogy hosszan fog beszélni és a kezdeti feszültség oldódni kezd. Ahogy a testemben görcsös izmok engedni kezdenek és nagyot nyelek.
- Nem tudok nem érezni. Én.. Nekem csak azok maradtak, hogy ne vesszek el önmagamban. Képtelen vagyok – szemeiben könny gyűlik és azonnal letörölve őket mélyet sóhajtok és felé fordulok, enyhe nyögéssel, mert ahogy az elernyedt izmaim aktív mozdulatba kezdenek olyan, mintha egy mázsás kő akarná kinyomni belőlem a szuszt.
Hát persze, mikor azt mondják, hogy feljebb lépsz a ranglétrán, akkor nem csak a bankszámlád lesz vastag, hanem a felelősség is megsokszorozódik. Akarok is mondani neki valamit, meg nem is. A fejem kótyagos és érzem én is, hogy rohadtul nem fog menni ez az egész ügy. De ha feladom, tényleg az egyetlen dolgot adom fel, ami megmaradt. Minden tárgy a lakásomban arra mutat, hogy mennyire szerettem ezt az átkozott munkát és mennyit hajtottam érte. Megköszörülöm a torkom. Mert úgy érzem, hogy számára is csak büntetés és teher lettem, még egy aggodalom. Én pedig nem akarom az ő lelkiismeretét kínozni. Elég a sajátommal megharcolnom.
- Én.. - egy pillanatra kerestem a szavakat, amiket talán jobb ha nem mondok ki, vagy jobb lenne kimondani. Magam sem tudom, mert úgy érzem, hogy most még jobban kusza lett a fejem és a sötétség mindenképp győzni akar.
- Köszönöm. Még ha nem is úgy tűnik – kezdek bele, még akkor is, ha fogalmam sincs arról, mit is kéne tovább mondanom. Egy pillanatra megérintem a kézfejét, de mintha égetne azonnal elhúzom. Nem érzem helyesnek, hogy a főnökömet taperoljam. Pedig úgy érzem, hogy megilletné egy ölelés, mert látszik mekkora háborút vívott azért, hogy most mindezt az orromra kösse.
- Úgy érzem egyedül vagyok a világ ellen és lefog győzni, még ha körömszakadtáig győzködtem magam arról, hogy menni fog. De ha még arra sem vagyok képes, hogy átlépjek egy úttesten, hogyan várhatom el bárkitől is, hogy rám bízza az életét? - a kérdésem talán jobban felzaklatott, mint akartam. Mert itt vagyunk, jelenleg azt kéne neki megmutatnom, hogy eltudom végezni a munkámat és megtudok oldani egy ügyet, amibe alapból majdnem bele haltam. Az életemet vissza kaptam, de a múltam elveszett a sötétségbe. A viharos fellegek pedig újra és újra leakarnak taszítani, hogy a józan eszem is oda vesszen.
- De megpróbálok nem a lelkiismeretén száradni, és olyan helyzetbe kerülni, hogy oda kerüljek – megígértem valamit? Igen. Túlzás volt? Lehet. Mert hajtom magam és ahogy fogalmazott én nem tudom meddig ér a takaróm. Csak nagyot nyelek és megrázom a fejem, ahogy vissza fordulok az emberek felé. Akik gondtalanul jönnek-mennek körülöttünk és mintha láthatatlanok lennénk, senki nem foglalkozik azzal, hogy ott ücsörgünk.

Hallgattam őt, de szavai hitetlenségre találtak. Nem értettem vele egyet a dolgok kapcsán, azok kapcsán, amit mondott. Én nem így láttam és bíztam benne, hogy tudok változtatni rajta, hogy ő se gondolja így.
- Senki sincs egyedül, főleg nem egy rendőr. Mindig lesznek olyan kollégák, akik ott lesznek mellettünk. Mellettem is, melletted is. Sosem leszünk egyedül. Még, ha úgy is tűnik.
Itt vagyok én, és ha én melletted állok, akkor Killian is és a csapatom is melletted áll. Akkor vagyunk már öten melletted. Az már jó, nem? És tudom, hogy több embert is össze tudok szedni, akik ha kell, segítenek neked és támogatnak.
Az ember nem ok nélkül lesz nyomozó és ha valaki egyszer az lesz, akkor őt befogadják és támogatják, mert megérdemli. Nem mindenki, vannak kivételek, de a többség mellette áll.
Csak akkor leszünk legyőzve, ha elhisszük. Ha hagyjuk, hogy annak hite, hogy vesztettünk eluralkodjon rajtunk. Amíg nem ismerjük be a vereséget, addig nem vesztettünk. Amíg úgy döntünk küzdünk, harcolunk, addig nincs veszve semmi, de hagyjuk, hogy a földön tartsanak minket, akkor tényleg elbuktunk. Hidd el, tudom - beszélek most már sokkal magabiztosabban.
Az úttestre néztem, majd át a boltra.
- Én nem aggódom. Sikerülni fog az. És én is itt vagyok, átmegyek veled. Elvégre társak vagyunk.
Elnevettem magam "ígéretén", miszerint nem szárad a lelkiismeretemen.
- Amíg itt vagyok, úgyse hagynám, hogy megtörténjen. Odafigyelek, résen vagyok - feleltem biztatóan, magabiztosan.
Felálltam és odaléptem a járdaszegényhez.
- Na gyere. Menjünk. Tudom, hogy megy az, itt vagyok és segítek. Együtt átmegyünk - intettem magamhoz a lányt.
.

Ahogy hallgatom a szavait, szinte el is hiszem, hogy a Rendőrség egy jó nagy család. Hiszen nem kezdődött rózsásan az ismeretségünk még is úgy mondja, hogy mellettem lesz, mintha meg se történt volna. Bár úgy vagyok vele, hogy vérre azért nem mentünk és dicséretes, hogy ő sem fogja fel emlegetni, ahogy én sem teszem. Végül pedig megköszörülöm a torkom.
- Ki az a Killian? Már többször említette. Úgy tűnik, hogy fontos személy az életében – senkit nem nevez nevén, csak tárgyiasít, viszont ez a bizonyos Killian elég sokszor szóba kerül.
Bár nem áll szándékomban a magánéletében turkálni.
Amikor feláll kissé összerezzenek, mert tudom mit akar. Lehunyom a szemem, hogy minden bátorságomat összeszedjem és felálljak. Lassan minden lépésemet kimérem, kezemmel ölelem a bordáimat, mintha attól félnék, hogy elnyel az aszfalt és összefog roppantani.
- Társak? Inkább a Felügyelő és a.. - nem fejezem be a mondatot, mert nem tudom mi lenne a helyes szó hozzá, de társak egyenrangúak, én pedig nem fogom elfelejteni, hogy legyen bármennyire is nyájas, Ő akkor is a feletessem.
Mélyen beszívom azt a szmogos levegőt, amit az autók püfögnek, mert a város kellős közepén nem sok hely van, ahol friss levegővel lehetne megtölteni az ember tüdejét.
Bólintok, hogy akkor most lelépek arra a nyavalyás útra és legyőzöm a benső démonjaimat. Egy pillanatra még rá nézek, mintha attól félnék, hogy elfog tűnni mellőlem mikor a lábam lekerül a biztonságos járdáról.
Végül a forgalomra vetem pillantásomat és körbe nézek. Megvárom míg a lámpák nekem zöldre, az autósoknak pedig pirosra vált, és megteszem a lépést. A lábam enyhén megremeg, ahogy érzem, hogy a talaj megszilárdul alattam egyik láb a másik után indul. A cél nincs messze és kutatóan figyelem a körülöttem lévő forgalmat, az emberek tömegét, akik még a telefonjukból sem képesek felnézni. Mennyire felelőtlenek! Érzem, hogy a pánik lassan úrrá lesz rajtam és azonnal Sinclair felügyelőt keresem, hogy már csak attól jobban érezzem magam, hogy tudomásul veszem a létét közelemben.
- Menni fog – motyogom magamnak, hogy már majdnem átérek az úton és elérem a biztonsági zónát, ami a gyalogosoknak van kijelölve.
Azonnal megrogyok, ahogy a tömeg néhol meglök, főleg mikor végre megérzem az útpadkáját és járdára lépve érzem, hogy a pánik le akar győzni, remegő kézzel támaszkodom meg egy oszlopnál, hogy megnyugodjak. Ez felért egy kínzással. Mellkasom szaporán hullámzik és hiába igyekszem azokkal a légzés gyakorlatokkal, nem sikerül. Kell egy pillanat. Megtettem azt, amitől eddig rettegtem. Ez hatalmas lépés. Bár nem tetszik, hogy a roham erősen ostromol, még is örülök, hogy már nincs veszélybe újra az életem és járdáig kivárt. Nem lett volna szép összecsuklani az aszfalton, miközben az autósoknak zöld lámpájuk lesz és figyelmetlenségükbe újra átmennek rajtam.
- Felügyelő. Sikerült – úgy tekintek rá, akár egy kislány, aki megnyerte élete legfontosabb versenyét és most övé a legnagyobb trófea.

Kérdése nyomán megjelent lelki szemeim előtt Killian bárgyú mosolya, örök vidám, optimista, kissé vonakodó arca, ahogy bizonytalanul gondolkodik mit is csináljon és hogy adagolja be nekem a kellemetlen híreket, nehogy "véletlenül" lelőjem mérgemben. Tudja jól, hogy nem szeretem, ha rossz híreket közölnek velem és mindig az húzza a rövidebbet, aki kimondja.
Persze sosem bántanám, többet jelent ő nekem annál, minthogy mérgemben kárt okozzak benne.
- Killian egy profilozó. A jobb kezem a nyomozások során. Az egyik legjobb "emberem" és... barátom. Kedvelem őt is. Jó ember.
Szavaira összevont szemöldökkel méregetem, mert nem értettem mire akar kilyukadni, csak sejtéseim voltak. Ezek szerint legyen bármilyen is a kapcsolatunk, ő tiszteletben tartja azt, hogy én a magasabb rangú tiszt vagyok és egyben az ő mentora. Ez tiszteletre méltó, nem is akartam mondani rá semmit.
Mikor végre elszánjuk magunkat, pontosabban ráveszi magát, hogy elinduljunk, át az út túlsó oldalára, hogy a nyomozásunkat folytassuk lelépünk az útra és igyekszünk a lehető legrövidebb idő alatt átkelni, még ha zöld lámpánk is volt.
Át is értünk, ő pedig úgy viselkedik, mintha valami veszett, éhes kutyasereg elől futott volna több utcát az életét mentve. Nem semmi, elképesztő mennyire traumatizált, de tiszteltre méltónak találom, hogy ennek ellenére sikerült neki megtennie. Szembe nézett a félelmével és győzött.
Félre húztam, hogy ne tartsa fel a járókelőket azzal, hogy pont az útjukban próbál magához térni. Megsimogattam a vállát, de nem sokáig, csak jelzés értékűen, hogy szép volt.
Bólintottam.
- Igen, sikerült. Ügyes vagy - mondtam elismerő mosollyal. Mindig jó érzés volt látni, ha valaki, aki a kezeim között dolgozik ilyen nagy lépéseket ér el és le tudja győzni a félelmeit. Az embereimet is mindig arra búzdítom, hogy fogadják meg a tanácsim, Rose-nak is mindig próbálok olyan munkákat adni, olyan feladatokat, amik segítik a fóbiái, kellemetlen érzéseinek legyőzést, hogy szembe tudjon nézni démonaival, de ő nem hajlik rá. Pedig évek óta ismer és mégis dacol.
Safi csak egy napja ismer, mégis nagy előre lépéseket ért el mellettem.
- Jó látni, hogy sikerült. Ez nem mindenkinek megy.
.

Az élet mindig is egy hullámvasút volt. Úgy éreztem, hogy van egy olyan részem, amit lehet nem is kéne tovább kutatnom. Talán élhetnék a lehetőséggel, hogy új ember legyek. Hiszen, ha az élet tálcán nyújtotta nekem a lehetőséget, nem kéne így kaparnom a múltamért. Lehet, hogy sose voltam jó ember. Hiszen, vannak olyanok is, akik jelvényt kapnak és azt hiszik, hogy attól bármit megtehetnek. Nem tudhatom milyen ember voltam, ha csak az elmém nem lesz olyan kegyes és nem szárítja fel a ködöt.
Ahogy átkelünk az úttesten úgy érzem, hogy pánikroham fog elkapni. Ahogy a testem megremeg és támasztékot keresve igyekszem a terelésnek megfelelően helyezkedni.
- Nem kapok levegőt – kapok a keze után és úgy szorítom, mintha az életem múlna rajta. Nem, mintha nem esne jól, hogy velem együtt örül. Még is valami félelmetes kerít hatalmába és a bordáim egészen erősen szúrják az oldalam. Ahogy zihálva támaszkodom az oszlopnak. Miért most? Mikor már túl vagyok a nehezén.
A szám kiszáradt és úgy érzem, hogy a világ is forog velem, mintha egy rohadt ringlise ülnék, ami egyre jobban gyorsul.
Szóval így lehet lezuhanni a magasból. Ahol éreztem, hogy mennyire erős vagyok és bármit megtehetek. Ez is csak egy buta érzelem, amit irányítanom kéne. Újra és újra.
- Nem megy, nem tudok megnyugodni – remegnek meg az ajkaim, ahogy térdre hullok és úgy érzem, hogy a mellkasom összepréselődik, mintha egy mázsás súly próbálná kiszuszakolni belőlem a levegőt.
Egyszerre féltem, hogy elfogy a levegőm, és voltam dühös önmagamra. Mert én vagyok az egyetlen, aki letudja győzni önmagát. Ezzel bemutatva a világnak, hogy kapja be. Mindenki erős és arra képes, amire csak hajlandó erőt venni magán. Még ha ezek a harcok rohadt nehezek, és akár bele is halhatsz. De nem fogsz, még senki nem halt bele, és nem én leszek az első. De nem tudtam elengedni a kezét, az egyetlen kapcsolatom volt a jelennel.
Mindenképp azt akartam, hogy vége legyen, hogy amit tettem, most azonnal szűnjön meg. Hiszen lábra álltam és minden segítség nélkül keltem át, még ha a felügyelő mögöttem kullogott. Kihitte volna, hogy egy magasabb rangú fogja első kézből átélni, hogy milyen lesz számomra újra a munka. Még ha a nyomozás még el sem kezdődött.
Meg kell tennem, újra fel kell állnom és meg kell tennem a lányokért. A város lakóinak biztonságáért.

Még sosem kerültem ilyen helyzetbe és sajnos ez nem az én hatásköröm volt. Nekem is volt pánik rohamom nem is olyan rég, hetekkel ezelőtt és engem is Killian segített át rajta, most pedig itt vagyok egy fiatal nyomozónővel, akár csak akkor ő velem és nekem kell valahogy segítenem.
Visszaidéztem mindent, amit vele és Dr. Brewsterrel vettünk át a pánikroham természetéről. A gondolataink okozzák, a légzőrendszerre és az idegrendszerre hat. El kell terelnem a gondolatait és el kell érnem nála, hogy stabilizálódjon a légzése.
De mivel? Itt vagyunk a nyílt utcán, minden csupa inger, én pedig nem arról vagyok híres, hogy annyira értek az emberekhez, főleg a nőkhöz. Én nem ahhoz voltam szokva, hogy embereket támogatok lelkileg és érzelmileg, de úgy tűnik, mióta megismertem, egyfajta botcsinálta terapeutának álltam mellette. Ha hittem volna az ezotériának, biztos azt mondtam volna a sors küldte őt, hogy általa jobb emberré és sokoldalúbbá válhassak.
- Safi! Safi, próbálj meg megnyugodni - leültettem egy kisebb ficakba, egy épület tövébe. - Itt vagyok és nem lesz semmi baj! Vigyázok rád, már nem vagy az úton, átértél és nincs itt egy ellenség sem. Minden rendben, nem fenyeget semmi veszély - igyekeztem ezt tudatosítani benne, közben vállaira tettem a kezeim, majd arcára. - Figyelj rám és a hangomra. Nincs veszély, nincs semmi, ami fenyegetné az életedet! Nagyon ügyes voltál, túl vagy a nehezén, de most meg kell nyugodnod, be kell menned az üzletbe és ki kell faggatnod az eladót, hogy közelebb kerülhess a lányok "gyilkosához". De ehhez fel kell állnod és tenned kell. Eredmények kellenek és neked kell megszerezned őket! - próbáltam célt adni neki, amiért érdemes küzdenie, tudatosítani benne mi is a munkája, hátha felül tud kerekedni pánikrohamán.
Leültem mell és behúztam az ölembe, majd átöleltem és lefogtam reszkető testét, közben a karját simogattam. Muszáj lenyugtatni, ha legalább a levegőt óvatosabban tudná venni, az nyugtatóul hatna a testére is és az idegeire is. A nyugodt légzés a kulcs.
Hívhatnék mentőt, vagy orvost, de ki tudja mi történik vele mire kiérnek. Nekem kell segítenem rajta, nincs időnk mentőre és amúgysem mutatna jól még egy orvosi papír a nevére kiállítva, főleg nem pánikrohammal. Akkor biztos búcsút mondhat az állásának, számít rám, nekem kell segítenem.
- Nyugi. Nyugodj meg és koncentrálj. Koncentrálj rám, koncentrálj a munkádra. Szükségem van rád, hogy tovább dolgozhassunk. Vedd óvatosan, lassan a levegőt és ne figyelj a félelmeidre, mert azok már elmúltak! Már nincs mitől félni! - simogattam meg arcát és homlokom a fejének döntöttem.
.

Egyik pillanatban még boldog voltam, hogy minden zokszó nélkül átértem az utcán, emberek között masíroztam, úgy vettem az akadályt, mintha legyőzhetetlen lennék. Erre másodperceken belül úgy éreztem, hogy a világ kicsúszik a lábam alól és csak kapkodom a levegőt. Akár csak, mintha víz tömeg zárna el a világtól. Egyet tudtam, hogy a felügyelő ott van és csak abban bíztam, hogy ha felfogom, hogy van valaki a közelemben megtudok nyugodni. De mind hiába. Igyekeztem szorítani a kezét és ezzel az elmémet arra felé terelni, hogy ne fulladjak bele a gondolataimban. Mindhiába. Reszkettem és nem éreztem a lábaimat. Az orvos mondta, hogy előfordulhatnak illyes fajta rohamok. Nem gondoltam volna, hogy ennyire intenzív lesz és fájdalmas. Minden mozdulattal úgy éreztem, hogy eltörnek újból a bordáim. Megborzongtam, ahogy a hangja utat tört a ködben és elérte a tudatomat. Amibe olyan mélyen merültem, hogy nem tudtam felfogni mi történik.
Hallottam a nevemet, ahogy igyekezett felhívni a figyelmemet, de csak arra tudtam figyelni, hogy elég oxigént kapjon a tüdőm és ne akarjak megfulladni. Ahogy keze az arcomhoz ért rá néztem, megtaláltam a szemeit és úgy kapaszkodtam a tekintetébe, mintha ő lenne a horgonyom a valóságba. Figyeltem a szavaira és igyekeztem bólintani, de nem ment. A testem görcsben volt és úgy remegtem, mint a nyárfa levél.
Érintésére tiltakoznék, de nem ment. Úgy simultam az ölelésébe, mint kisgyermek az apja óvó karjaiba. Még ha úgy tombolt a lelkem, mintha a hurrikán akarná szét szakítani a testemet az elmémtől. Nem tudok megnyugodni, bár tudtam, hogy a lányoknak megnyugvás kell. Nem járhat más is így. Zakójába mélyesztettem a körmeimet, ahogy próbáltam vissza térni a valóságba.
- Beszélj még – csak a hangja volt amire figyelni tudtam. Most az sem érdekelt, hogy magázódást a sutba dobtam és épp a felettesemhez bújva igyekszem legyőzni a pánikot. Már amennyire ezt meglehet tenni. A hangjára igyekeztem figyelni, ahogy melegen szólt. Mit gondolhatnak az utcán lévők? Ettől csak még jobban feldúlt lettem. Én nem vagyok az a fajta, aki nyilvánosan akár megfogná a másik kezét is. Vagy csak most gondolom így? Ki kell tisztulnom. Gyerünk Safi, menni fog!
A simogatására lehunyom a szemem. Kifújom a levegőt és beszívva bent tartom, ahogy elmondták. Mert oktatást is kaptam, hogyan kezeljem a pánikot. Csak azt nem mondták, hogy egyedül nem fog menni. Kell egy horgony a valósághoz. Mert eddig eszembe sem jutott. Nagyot nyelek, ahogy a mellkasom lassabb mozgásba vált és már kevésbé remegek. Homlokomat az övének támasztva lassan kinyitom a szemem.
- Nem akartam letegezni – fújom ki lassan a levegőt, ahogy az arcomat elhúzom a közeléből. Talán túlságosan is személyes lett a szituáció.
- Sajnálom.. - mormogom, ahogy igyekszem kimászni az öléből és mellé kuporodva ölelem át a térdem, minden fájdalmat legyűrve még mindig szapora légzésemet megpróbálva kordába tartani.

Eleget téve kérésének beszédemmel próbáltam őt a valóságban tartani, az emberek között, bár közel voltam én is az összeomláshoz. Belegondoltam, hogy nem sikerül őt kimentenem az állapotából, hogy cserbenhagyom és ki tudja mi lesz vele. Talán szívrohamot kap, agyvérzést, vagy megfullad. Ezer veszélye lehetett, rosszabbnál rosszabb kimenetelek, melyeket a pánikroham tünetei okozhattak. Ez nem játék, akár bele is halhat, ha a tünetek elérik a rizikofaktort.
Szerencsére nem így lett. Szerencsére tudtam rá hatni, tudott magán uralkodni, visszatért közénk, így én is megnyugodhattam. Tomboló szívem lecsillapodott, mély levegőt vettem és kifújtam. Sikerült. Visszatért. Visszahoztam.
Szinte nevetni tudtam volna, - csak nem tettem - hogy első ép mondata a roham után, hogy sajnálja a tegezést. Hát istenem... én is tegezem, nem egy halálos bűnt követett el. Egyelőre simán csak örültem, hogy jól van, nem hogy azzal foglalkozzak tegezett-e vagy sem.
Talán akkor zavart volna csak, ha egyébként én végig magáztam volna és ő csak úgy tiszteletlenül tegezve odavág nekem valamit, akár csak Dr. Grimwald unokahúga, Trixie. Na ő megkapta tőlem a beosztását, ne aggódjon senki.
Egy dolog tegezni és más dolog a tiszteletlenség is. Safi nem volt tiszteletlen, csak alkalmazkodott a tegezéshez.
- Semmi gond. Az, hogy én is tegezlek, az azt jelenti te is tegezhetsz. Ez kölcsönös.
Követtem szemeimmel a mozgását, miként elhagyja ölem és elenged engem. Magam mellé pillantottam, ahová letelepedett magának és immáron magát ölelte, nem engem. Furcsa érzés volt. Valami megváltozott. Ez a roham valamit megváltoztatott. Még sosem kerültem ilyen közel kollégához, még Ruperthez sem. Vagy tévedek? Killian... Dr. Grimwaldhoz igen, de ő egyébként is más és nekem ő mindig is más szerepet töltött be az életemben. Ő nem csak simán kolléga volt, hanem a legjobb barátomként is tekintettem rá. Vele mindig más kapcsolatom volt.
Zavartan néztem el a másik irányba. Hát ez most furcsa volt, nagyon furcsa. Vajon most mit gondolhat magában a lány? Nem akartam én semmit, nem akartam én kikezdeni vele, csak azért tettem mindent, hogy segítsek neki. Bár... hazudnék, ha azt mondanám nem volt kellemes érzés. Még mindig éreztem a parfümjét, olyan közel kerültünk egymáshoz.
Ez új volt és nem volt betervezve. Az egész csak egy megbízásnak indult, ahol arról volt szó, hogy segítsek a lánynak elkapni egy gyilkost, senki nem gondolhatta volna, hogy ez lesz belőle. De jól esett a lelkemnek, hogy segíthettem rajta, hiszen ez a munkám. Még ha nem is feltétlen mentőtiszt vagyok. De hazudnék, ha azt mondanám az összebújás része nem esett jól, pedig nem tudatosan "éltem vissza" a lehetőséggel.
- Semmi baj. Semmi baj. Nem történt semmi megbocsáthatatlan. Mindenkinek vannak beszámíthatatlan, gyenge pillanatai. Van ilyen. Nincs harag, se semmi. Megtörtént, ennyi.
.

Hirtelen megcsuklik minden körülöttem. Mintha rohadtul nem lennék tudatomnál, és az, aki eddig úgy szorított, hogy már ott voltam, hogy megroppantja a csontjaimat, hamar rá kellett jönnöm, hogy nem más, mint a feletessem. Nagyot nyelek. Ahogy mellé telepedek. Bár a hűvös szellő végig borzol, ezzel jobban tudatosítva, hogy már nem a meleg karokba zárva vagyok. Saját magamat ölelve igyekszem az utolsó hullámokat leküzdeni. Kell még pár pillanat és ezt most nagyon elszúrtam. Felpillantok a térdeim közül és őt nézem.
- Nem is olyan régen, mielőtt belépett volna az irodámban, belehánytam a kukába, olyan rosszul voltam. De amint bejött, tudtam, hogy össze kell szednem magam és megmutatni, hogy legyőzhetetlen vagyok – mosolyom enyhén hamisra sikerül. Mert azt akarom, hogy tudja, nem csak neki nehéz ez a feladat és mindkettőnknek furcsa helyzetet sodort az élet. Lassan felállva porolom le magam és a kezemet nyújtom felé.
- Köszönöm – igyekszem én is segíteni neki, bár nem tudom, hogy mennyire lenne jó ötlet a szanaszét tört testemmel felsegíteni egy nálam magasabb fickót. Bár a szándék meg van bennem.
A számat belülről már véresre haraptam, mert csak arra tudtam gondolni, hogy milyen volt, ahogy ölelt és az, ahogy a lehelete csiklandozta az arcom. De megráztam a fejem.
- Most rendőrök vagyunk, az a célunk, hogy megtaláljunk egy gyilkost, aki fiatal lányokra vadászik és gyomorforgató dolgokat tesz velük – ki kellett mondanom hangosan is, hiszen úgy éreztem, hogy másképp nem fog sikerülni arra koncentrálni, ami a fontos jelen állapotunkban.
A fejem zavaros és nem szabadna jobban le bonyolódnom, semmibe. Főleg nem az alkalmi főnökömbe.
- De ezek után terápiára lesz szükségünk – nevetek fel halkan. Mert úgy tűnik, hogy mindannyiuknak meg van a maga baja. Talán nem kéne rontani az alap helyzeten. Vagy csak az én elmém játszik velem? Az is lehet. Mert tényleg csak segíteni akart, végig azt mantrázta. Megígértem, hogy nem fogok a lelkén száradni, de azóta végig csak bajba sodrom magam. Kifújom a levegőt és lassan elindulok abba az irányba, ahol a célom vezet.
Haladnom kell, mert az ügy nem oldja meg magát. Így hátrébb hagyva a férfit a tömegbe cikázok. Megijedtem magamtól, tőle, a helyzettől. Mindentől.
Az ajtó felett egy kis harang jelezte a tulajnak, hogy valaki érkezett és azonnal felbukkant a pult árnyékából.
- Hello, Arrowood nyomozó vagyok. Szeretnék feltenni pár kérdést – tolom fel a szemüveget a fejem tetejére, ami eddig óvott a kíváncsi szemektől és a fájdalmas napfénytől. A férfi szemében azonnal kiült a rémület és az undor.
- Koncentráljon, ne azt nézze mi van az arcommal – csettintgetek előtte, hogy visszatérjen a jelenbe. Tisztában vagyok vele, hogy a foltok és zúzódások, na meg a sebek nem mutatnak szépen. De attól még végezném a dolgom és a napszemüveg a lámpafénynél nem praktikus.
- Milyen sűrűn vesznek maguknál ekkora nyalóka kelléket? - lépek be a kirakatba, hogy közelebbről megnézzem. A laborba nem foghattuk meg, nehogy kárt okozzunk a bizonyítékban.

Azért az imponáló volt, hogy már a megjelenésem azt sugallta neki, hogy szedje össze magát. Hát ettől főnök a főnök. Már a megjelenése tekintélyt parancsol, tiszteletet és teljesítésre ösztönöz. Ez volnék én. Persze érnek csalódások, mindig van egy-két eset, amikor az illető nem olyan, amilyennek jó lenne, ha lenne, de az nem az én hibám. Az már tőlem független.
Felpillantok rá, majd kezére és bár megfogom kezét, másik kezemmel rásegítek a földön, noha lábaimmal simán fellöktem magam, így nem kellett megerőltetnie a testét, megoldottam magamnak, de mégis érezhette azt is, hogy keze segítség volt, nem feleslegesen nyújtotta. Ezzel mindenki nyert.
Azt gondolom mindkettőnkben hagyott némi nyomot az eset. Ő is érezte a hatását és én is és azt gondoltam egyikünk számára sem lehetett túl rossz élmény egymás karjaiban lenni. Eltekintve persze a roham okozta kellemetlenségtől...
Szavaira bólintottam, hiszen tényleg hatósági személyek vagyunk és azért jöttünk, hogy eleget tegyünk hivatásunknak, bár jót nevettem a terápia lehetőségén.
- Nekem minden nap egy terápia Dr. Grimwald mellett - mosolyogtam.
Magunk mögött hagyva a kellemes és kellemetlen emlékeket, amiket az előbb éltünk át újra nekivágtunk az ügynek, bár biztos emlékezni fogunk rá egy ideig még.
Követtem az üzletbe, ahol én is felmutattam a jelvényem.
- Sinclair felügyelő, rendőrség.
Hagytam, hogy ő kérdezzen elsőnek, aztán én is feltettem a kiegészítő kérdésem.
- És érdekelne minket két hónapra visszamenően minden vásárlás, amikor elvittek belőle egy, vagy több darabot. Bizonyára vissza tudja nézni mikor történtek, hiszen ezeket a vásárlásokat tételesen el kell számolnia az adóhivatal felé. Amennyiben kaptak online is rendelést, amit kivittek, vagy postára adtak szeretném, ha lefénymásolná nekünk a szállítólevelet és magát az online megrendelést is kinyomtatná nekünk. Természetesen a vevő adataival együtt.
Mikor ez teljesül, átveszem a nyomtatványokat és átlapozom őket, ám figyelem közben a Safi és a férfi között zajló beszélgetést is.
.

Bár sejtettem, hogy hosszadalmas lesz a felépülésem, és nem épp segítem elő a gyorsabb gyógyulást azzal, hogy terhelem magam azzal, hogy megvédem a jelvényemet és a munkahelyem. Sakk-matt Safi.
Ahogy az üzletbe érünk nem igen hagyok időt a fickónak gondolkodni. Azonnal a tárgyra térek, hiszen tényleg biztonságban akarom tudni azokat, akik még veszélyben lehetnek, míg az a pszichopata szabadlábon van. Megköszörülöm a torkom, ahogy a férfi végig néz rajtam. Na persze, nem épp mutat jól, ha egy fél holt nő jelenik meg jelvénnyel és minden figyelme egy hatalmas nyalóka vonja el.
- Biztos jól van? - összeráncolja a szemét, miközben a felügyelő átveszi a szót és ezzel eltereli tőlem. Nem is lehetnék elég hálás amiért munkát ad neki és nem én vagyok a célban.
Amíg a fickó elmegy a papírokkal bajlódni, én a boltba sétálok. Ekkor megakad a szemem valamin. - Nézze, felügyelő – mutatok egy fényképre, ami a falon lóg. Egy baba kollekció, ahol a babák egészen kísértetiesen hasonlítanak a lányokra a sikátorba.
- Szőke, barna, vörös és színes bőrű – mutatok rá a felfedezésemre, mikor megjelenik a férfi és átadja kért dokumentumokat az ideiglenes társamnak, végül mellém lépve leveszi a képet és a kezembe adja.
- Nyolcvanas évek végén egy helyi babagyártó cég próbálkozott felnőttnek öltöztetett babák forgalmazásával, de leálltak, mikor kisebb botrány kerekedett. Ugyanis meghirdettek egy babaversenyt, amiben ruhát kellett varrni, és fogalmazást írni a babáról, mire több olyan leírást kaptak, amiben a kislányok bántalmazásról, szexuális zaklatásról írtak. A versenyt és a gyártást lefújták – legyintett a férfi, aki csak azért tartotta meg a képet, mert szerinte attól még szép gesztus volt, még ha kudarcba is fulladt. Kikerekedett szemekkel hallgattam a meséjét és fordultam a másik felé.
- Akkor erről nekünk kell aktának lennie, ugye? - kicsit izgatott lettem, mert hát ha bántalmazás és szexuális zaklatás is a képbe került, akkor igen is van róla feljegyzés. Így legalább újra az irodába lehetünk és nem kell tovább talpon maradni. Elfáradtam és éreztem, hogy nem fogok sokáig trappolni.
- Kaphatok egy pohár vizet? - érdeklődök a boltostól, aki csak bólintva elmegy mellettünk. Én pedig közelebb lépek a papírok mögé bújt felügyelőhöz.
- Ha sikerül, megmenekül a munkám és most nem fogom abba hagyni, ez egy őrült – végig nézek a a fényképen és a kezébe adom – Egy gyűjtő – suttogom, mert közben a férfi vissza ér és egy palack vizet ad. Mosolyogva hátrébb lépve igyekszem kibontani, de megint csak falakba ütközve nyújtom a felügyelőnek. Az elsőt is ő bontotta ki.
- Történt valami rossz? Nem szoktak rendőrök a boltba faggatózni – kíváncsiskodik az eladó.
- Folyamatban lévő ügyről nem beszélhetünk – vágom rá azonnal, látszott a csalódottsága, én viszont tudom, hogy most minden szabályt be kell tartanom, hogy megmentsem a saját seggem.