Odamentem a lányhoz és megnéztem, amin az ő szemei is megakadtak. Érdekes látvány volt, meg kell hagyni. Most, hogy ez így felderült előttünk arra gondoltam talán az a baleset, ami érte nem baleset volt, hanem a gázoló egyszerűen csak ki akarta iktatni, hogy ne láthassa a kiállított képeket.
Nem ez lenne az első, ha valaki ilyesmihez folyamodna és így értelmet is nyer a kép. Talán gyilkossági kísérlet áldozata lett a lány, hogy ne láthassa ezt, ne térhessen be az üzletbe. De lehet csak az én elmém játszik velem és túlgondoltam a dolgokat. Minden esetre nem mondom ezt ki hangosan, hanem megtartom magamnak és ha netán beigazolódni látszana, akkor cselekszem.
A dolog érdekessége, hogy ezeket a képeket azóta sem lopták el, vagy ölték meg a bolt tulajdonosát. De, ami késik, nem múlik. Ha az elkövető azt fogja érezni, hogy nyomon vagyunk, megpróbálja majd eltűntetni a bizonyítékokat, nyomokat.
Készítettem egy fotót a lányok képeiről, amit szükség esetén használhatunk majd.
Átvettem a dokumentumokat, miközben hallgattam a felvázolt képet. Érdekes volt, bár nekem nem rémlik az eset. Akkoriban én talán még meg sem születtem, a rendszerben pedig még nem találkoztam ezzel az esettel. Mondjuk én a gyilkosságiaknál vagyok, az esetben pedig nem történt haláleset, így nem véletlen, hogy nem jött velem szemben.
Safi talán korán örült, hiszen a férfi nem mondta, hogy rendőrségi ügy lett volna belőle.
- Nem hiszem. Ha nem történt rendőrségi eljárás az ügyben, akkor nem. Attól még, hogy egyes dolgokat leírnak mondjuk egy esszében, még nem jelent rendőrségi ügyet. Valós erőszak nem történt, tehát nem volt értelme bevonni a hatóságokat.
Itt inkább sajtóvisszhangról beszélhetünk, nem pedig hatóságiról. Utána kell nézni a levéltár archívumában és az erről készült cikkeket kell begyűjteni, utána érdemes felkeresni a gyártó céget, akinek a nevéhez a verseny is köthető és elbeszélgetni az ottani vezetőséggel, hogy mit tudnak mondani és mit tudnak felmutatni.
Kinyitom neki a vizes üveget, majd a férfi felé fordulok.
- Uram. Biztosra veheti, hogy, ha valahol a rendőrség megjelenik, ott nem sok jó dologról lehet szó - jelentem ki finoman utalva rá, hogy a kérdés is hülyeség volt, hiszen nem ok nélkül jön ki két rendőr kérdezősködni. Főleg, ha az egyik felügyelő is. Csak gondolkodni kéne.
Bár megértem, ha ilyen módon próbál információhoz jutni.
- Sajnos valóban nem beszélhetünk az eset részleteiről, maximum, amennyit a kérdéseink megkívánnak. De úgy vélem itt most nem beszélhetünk ilyesmiről. De köszönjük az együttműködését.
Van még kérdésünk, vagy mehetünk? - kérdeztem a kolleganőm.
Érdemes lehet irodai körülmények között átrágni azt, amit most megtudtunk és a vevő listát, megrendeléseket is át kéne böngészni, amit épp a kezemben tartok.
.

Kíváncsian vártam, hogy mi lesz az ő véleménye arról, amit találtam, de már megszokása a mai nap folyamán, hogy egyszerűen ellent mond nekem. Úgy tűnik elég zötykölődve fog menni kettőnknek a közös munka. Így csak lemondóan sóhajtok. Nekem úgy tűnt, hogy ebbe a rendőrségnek is illet volna nyomozni, hiszen még is csak kiskorúak ellen elkövetett erőszakról szóltak a levelek. De neki nem ez a meglátása.
Viszont mindenhonnan lehet lekérni anyagot, így nem veszi el a lelkesedésemet. Mert még mindig vannak ötleteim a tarsolyomban. Amiket valószínű egy kard vívással fog megsemmisíteni.
- Hát mindegy. Minden papír kelleni fog – morcosan válaszolok. Csak egyszer értene egyet velem.
Viszont legalább a szomjamat olthatom, mert abba legalább segítséget nyújt és lassan kortyolok, ahogy a fickónak intézi szavait. Erre persze elmosolyodom. Épp annyi szarkazmus szorult belé, mint ahogy én lereagáltam volna, ha nem az állásom forogna kockán. Még csak az kéne, hogy valaki bepereljen a nagy szám miatt.
- Köszönjük a segítséget. Szép napot – mosolygok rá az eladóra, aki csak int nekünk és azért látszik a csalódottsága, hogy semmilyen szaftos pletykát nem tudhatott meg tőlünk és újra kilépek az utcára, a csilingelő ajtón kívülre. A friss levegőn persze azonnal mélyet szippantok, hogy a gondolataim a helyére kerüljenek és újra a palacknak szentelem a figyelmem. Nem merek nagyot kortyolni, mert a gyomrom még eléggé émelyeg. Megvárva őt fordulok vele szembe.
- Akkor vissza az irodába? - teszem csípőre a kezem és figyelem a papírokat a kezébe. Igazából már most tudom jól, hogy nem fogok tudni este aludni, míg nem találok egy kis morzsát a tetteshez. Már most izgatott vagyok, hogy talán az a papír halmaz tartalmazhatja a nevet, amire annyira várok.
Bár az útra nézve enyhe félelem kezdi a gyomromat piszkálni. Nem akarok még egy rohamot kapni, mert most mindig ez lesz? Ha át kell menjek az út másik oldalára? Akkor cudar világ lesz. Újra harapdálni kezdem a szám belső felét, míg nem érzem meg a fémes ízt, vérzik.
Mentorom felé pillantok, majd vissza az úttestre.
- Menni fog – bólintok, bár inkább magamnak, mint neki szólt volna, így izzadt tenyeremet a farmeromba törölve indulok vissza a kocsi felé. Nem akarok újra a karjaiba kikötni. Még is csak a főnököm és egy ügy tart minket össze.
- Sétálna előttem? - tántorodom meg, talán ha a hátát figyelem, nem fog érdekelni, hogy mennyi van vissza az útból, hogy újra a járdán lehessek. Meddig fogok rettegni? Nem akarok. Én ennél sokkal erősebb vagyok, hogy egy férfi segítségére legyek rá szorulva. Így meg sem várva a választ, csak a zöld jelzést megvárva lépek le a csíkokra, hogy szinte átrohanjak a kocsi irányába, ahol annak támaszkodva kapkodjam a levegőt.
Az oldalam szúr, és olyan erős fájdalom járja át a testem, hogy rá kell jöjjek a rohanás még nem a legjobb megoldás az egész mindennek. Főleg nem a menekülésre. Sőt nem tudtam eldönteni, hogy az út miatt, vagy a felügyelő elől rohantam el. A gyógyszereim pedig a kocsiban maradtak a táskámmal együtt.

Nem akartam én lelombozni, nem azért mondtam neki ellent, mert nem akarok egyet érteni vele, hanem mert jól ismerem a szakmát és tudom, hogy kicsi rá az esély, hogy bármi nyoma is legyen a rendőrségi aktákban.
Az a fajta nyomozó voltam, aki több oldalból vizsgált dolgokat és bár szerettem én is pozitív lenni, aki mindenben a jót és a szépet látta, a nagy reményt, sajnos tudtam jól, hogy mire mekkora esély van. Nem akartam Safit tévhitekben ringatni, mert tudtam, abból pofára esés lesz és az sokkal rosszabb. Nem akartam, hogy beleélje magát egy hamvába halt dologba, inkább még most megöltem a lelkesedését időben.
Ez az ő érdekét is szolgálta, de cserébe biztosítottam róla, hogy így sincs veszve minden, hiszen a média biztosan lecsapott rá annak idején, tehát lesz mit olvasnunk és akkor még nem is beszéltem róla, hogy itt vannak ezek a nyomtatványok is a kezemben, amiket szintén át kell olvasni. Tehát munka az adódik.
Kimentünk a friss levegőre és megbeszéltük a továbbiakat.
- Nem, előbb elmegyünk a levéltárba és felvesszük az ottani sajtóanyagot, utána megyünk vissza az irodába és tartunk egy nagy "leltárt".
Ismét válaszút elé értünk, hiszen át kellett menni az út másik oldalára, Safi pedig már most kezdte magát belelovallni, hogy mennyire nehéz döntés előtt áll. Azért meg tudtam érteni és lelkem mélyén én is feszült voltam.
Úgy volt, hogy előre megyek, de aztán mégis megindult előttem. Ki érti ezt? Csak nehogy ismét rosszul legyen nekem. Dehát az előbb is sikerült neki, az előbb is túlélte. Akkor mégis mi baj lehet? Éreztem egy ponton, hogy nem lesz ennek túl jó végre. Rossz előérzetem volt, de reméltem, csak én gondolom túl a dolgokat, így utána eredtem, hogy ha szüksége lenne rám, ott legyek neki.
- Itt vagyok mögötted, vigyázok, figyelek, ne idegeskedj - nyugtattam meg, hogy tudjon róla, nem tévesztettem szem elől.
.

Belégzés, bent tart, kifúj. Mélyen beszív, sokáig bent tart és kifúj, lassan. Mormoltam magamban, ahogy szeltem az utat és igyekeztem nem bepánikolni. A hangját hallva próbáltam arra figyelni, hogy ott van mögöttem. Bármi is lenne támogat, mögöttem van. Bár én kértem, hogy előttem legyen, nem tudtam tovább várni, türelmetlenül indultam meg. A kocsinak dőlve kellet pár pillanat, míg összeszedtem magam.
- Azt hiszem beszélnünk kéne – teszem le a kocsi motorháztetejére a napszemüvegemet és úgy görnyedek kissé össze, hogy a fájdalom ne kelljen jobban fájdalmat érezni. Nem fogok tudni a munkára gondolni, ha közelemben van.
- Köszönöm, hogy segített a pánik közepette és mindvégig a támogatást. Viszont a főnököm, ezt ne felejtsük el – sóhajtok, ahogy megpróbálok kiegyenesedni. Mert nem szeretném, ha ez tovább bonyolódna. Még ha kellemes érzés volt annyira közelébe lenni. A karjai erősen tartottak, ez megzavarja a fejem és ez most nem tenne jót a munkámnak.
Nem szeretnék most elbukni. Meg hát kitudja, lehet, hogy házas? Van párja? Jézus, még az ujját sem csekkoltam le, mikor annyira szorítottam, mintha az életem múlt volna. Vagy esetleg nekem van valakim? A személyes holmijaim között nem találtam erre utaló jelet. Sem pedig az online világomban sem. Vagy én gondolom túl? Mióta nincs emlékem, egyre jobban úgy érzem, hogy tényleg nem tud leállni az agyam.
- Kellenek a gyógyszereim – a bordáimra tapasztom a kezem hirtelen éles fájdalom csúszik végig rajtam. Pont a legjobbkor. A palackot is a szemüveg mellé téve várom, hogy kinyissa az ajtót és a táskámba matatva keressem meg a bogyókat.
A szédülés, fejfájás és egyéb gyógyszerek segítenek talpon maradni. Végül is, mindent kockáztatok és egy marékgyógyszert szedek, hogy megmentsem a munkámat. Önmagamat is.
Amint végre kinyílik az ajtó azonnal a tablettákat keresem, hogy jobban érezzem magam. Végül pedig lenyelve őket nézek rá. Az antidepresszáns a kedvencem, mert igyekszik kikapcsolni az agyam, meg persze a nyugtató, hogy a pánikrohamaim csökkenjenek. Lehet előbb kellett volna bevennem.
- Lehet jobb lenne, hogy ha vissza menne a csapatához, én pedig egyedül dolgoznék – harapom be az ajkamat. Mert még mindig az a kép van bennem, ahogy a homloka az enyémnek támaszkodik és úgy vibrált a szeme, a szíve majd kiugrott. Nem leszek rá jó hatással, még a végén az Ő munkája is bajba kerül. Sőt, amiket eddig megosztott, neki is vannak gondjai. Nem kell a nyakába még egy.

Átértünk, kijelentésére viszont meglepetten néztem rá, mert egy ilyen kijelentésre egyáltalán nem számítottam. Igazából bele sem gondoltam, ennyire tovább nem gondoltam az eseményeket, mint, amiket ő bele látott.
Kissé zavarba is jöttem tőle ezt hallva, akaratlanul megmerevedtem kicsit és elhallgattam, csak rövid időre rá tudtam megszólalni.
- Nade... itt senki sem beszélt semmi ilyesmiről. Ami történt, megtörtént, én sem gondoltam többre, mint munkakapcsolat, nem mentem messzebbre. Nem szokásom kikezdeni az embereimmel. Amit tettem, nem személyes okokból tettem, hanem, mert rászorult a támogatásra, nem pedig mert így éltem ki a szükségleteim.
Egy gombnyomással kinyitottam neki a kocsit, hogy hozzájusson a gyógyszereihez, ám az ezt követő szavai még inkább letaglóztak. Most egyszerűen csak elküldött engem? Kizár a munkából? Ennyire megviselte volna az eset? Hiszen semmit nem is tettem, ami ezt kiválthatta volna. Vagy csak én nem értek az emberekhez és, ami az én szememben apróság, az az övében hatalmas?
Aláírom, tényleg átléptünk egy pontot, tényleg dédelgettem őt és tényleg jól esett, de ez nem jelenti azt, hogy most több lenne köztünk, vagy bármelyikünk is többen gondolkodna.
Ráadásul ő önhatalmúlag nem pattinthat le és én sem hagyhatom csak úgy a hátam mögött az ügyet. Ez a feletteseinken múlik.
Zavarban voltam és ideges is, hiszen ilyen még nem történt velem. Nem tudtam mire venni, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, csak bután álltam ott és hol rá, hol az aszfaltra, hol az épületekre néztem.
- Ez... attól tartok ez nem rajtam fog múlni. Nem önhatalmúlag avatkoztam bele az esetbe. Kérvényeznie kell, hogy egyedül dolgozhasson. Beszéljen a főnökével és ha ő úgy ítéli meg, akkor elveszi tőlem az ügyet és kiléphetek belőle. Viszont, amíg ez nem történik meg, addig nem tehetek semmit, mivel azt rajtam fogják elverni.
Beültem az autóba, majd tanakodtam hová kéne menni. Nem akartam kivívni a sorsot magam ellen, így úgy voltam vele hagyjuk ki a levéltárat és akkor menjünk inkább vissza a rendőrségre. Ha ennyire szeretne rólam leszakadni, akkor nem akarok az útjában lenni. Ha úgy érzi zavaró a jelenlétem, nem erőltethetem rá magam.
.

Mérges voltam, nagyon. Magamra, a helyzetre. Rá is. Mindenkire, szívem szerintem lángra lobbantottam volna az egész világot, hogy ilyen helyzetbe kerültem. A baleset, a rohamok. Nem tudom milyen voltam mindezek előtt, de nem hiszem, hogy gyámoltalan lettem volna, aki mellé kell egy férfi, aki megvédi mindentől. Most pedig igen, kellet, hogy ott legyen, hogy megmentsen saját magamtól. Ez viszont nem tetszett nekem.
- Hát ez az, én nem vagyok a csapatod tagja! Fogd már fel, hogy a fejem ködös és úgy érzem, hogy meghülyülök. Mindent tudni akarok, de amint valamire fény derül rosszul leszek. Mintha egy rohadt mókuskerékbe lennék. Erre megjelensz. A legarrogánsabb alak a világon, minden felvetésemet egy huszárvágással elveted és meg sem hallod amit mondok, mindent kiforgatsz. Majd jön egy kattanásod és úgy gondolod, hogy jó ötlet közelebb kerülni akkor mikor védtelen vagyok. Egy rohadt nagy időzíttet bomba vagyok. Te pedig jössz a védelmező öleléseddel, hogy az amúgy is zakatoló fejembe beférkőzz és ezzel elmenjen minden figyelmem a nyomozásról – úgy áradnak a szavak, amik eddig bennem martak mindent szanaszét. Most pedig rá zúdítom minden sértettségemet és lelki válságomat. Mert tiszta vizet kell öntenünk a pohárba, a gyógyszerek úgy kavarognak a gyomromban, mintha a hullámvasút épp a legnagyobb csúszására készülnek. Reménykedhettem, hogy nem fogom kihányni. Ma már úgy is tökéletesen megy.
- Látod? A szemembe sem bírsz nézni. - mutatok rá, hogy minden más fontosabb volt akkor megnézni, mint épp velem beszélgetnie. Mert az illem elvárja, hogy akivel beszélsz a szemkontaktust felvegyétek. De lehet csak én spilázom túl.
- Remek, szóval ha én most kiakarok lépni ebből a társulásból te szívod meg? Hihetetlen – nevetek fel idegesen és ellököm magam a kocsi oldalától, ahogy beérünk az épületbe szerencsétlenségemre pont a főnök jött velünk szembe.
- Hát itt vagytok. Látom csodásan megy a közös munka – az irónia csak úgy csöpögött a szájából, láttam az arcán a kárörvendő mosolyát és csak azért is beintenék neki.
- Teljesen jól meg vagyunk, a nyomozás előre haladt, ne aggódjon, nem kell új dizájnt keresni az irodámban. Mert én rohadtul sehova nem megyek – sziszegem a fogaim között, de persze ez is csak úgy lett vége, hogy megrázkódtam, a fájdalom újra megrántott, minden egyes szó elhangzása után.
- Látom, de ne feledje, Sinclairt nem lesz könnyű betörni. Nem mintha magával könnyebb lenne – nevetve sétált el, meg sem kérdezve a felügyelőt, hogy mit akar, csak lelépet. A szemeimben a düh lángolt és azonnal az irodába vettem az irányt, hogy a megmaradt erőmmel csapjam be és végül bele ájuljak a székembe. Ez a szócsata kivette minden erőmet.

Nem voltam hozzászokva, hogy csak úgy letámadjanak, főleg nem az, akinek nemrég segítséget nyújtottam és nekem köszönheti azt, hogy most itt lehet épségben, önmagánál, egészségesen. A helyzethez képest. A legkevésbé sem éreztem igazságosnak és helyénvalónak azt, amit a fejemhez vágott.
- Én is tisztában vagyok vele, hogy nem a csapatomhoz tartozol, de ezt egyszer már megbeszéltük - válaszoltam neki vissza, mert nem értettem miért rugózik ezen még mindig.
Arról pedig végkép nem én tehettem, hogy amnéziás és beteg, hogy rosszullétei vannak. Mi vagyok én, betegség démon? Ezt csak Terrytől vártam volna. Úgy mondja, mintha én lennék a felelős az időközi állapotromlásaiért is.
Csak kimeredt szemekkel, döbbenten meredek rá, mikor a fejemhez vágja a továbbiakat. Talán olyan képet festhettem, mint mikor egy férjet megvádolnak azzal, hogy Miamiban csalja a feleségét luxusprostikkal, miközben ott sem volt, hanem Tokioban ült egy üzleti megbeszélésen.
Védekezően felemeltem a kezeimet és immáron rá figyeltem, nem a tájra.
- Hohoho... álljunk meg egy percre. Azt elismerem, hogy arrogáns vagyok és azt is, hogy egy tollvonással semmissé teszem az elméleteid - még ha logikusan meg is tudom érvelni, hogy miért, - de azt ne akard nekem bemesélni, hogy visszaéltem a helyzettel. Mégis mit kellett volna tennem? Hagynom szenvedni? Vagy meg kellett volna vernem, hátha észhez térsz?
Amit tettem, azt a betegséged miatt tettem, hogy a rohamodból visszahozzalak a valóságba. Nem azért tettem, hogy aztán a zuhany alatt visszagondoljak rá. De bocsáss meg nekem, legközelebb a sorsodra hagylak, de ha megteszem, akkor ne vágd később a képembe, hogy mekkora szociopata vagyok és az érzéketlen rendőrök miatt tartanak ott a hozzád hasonló lányok, mint a hullák, akik miatt most itt nyomozunk.
Nem kiabáltam, nem emeltem meg a hangom - max egy kicsit, - de alapvetően normális, emberi hangon beszéltem hozzá.

A légkör kissé meghűlt, de sebaj. Ez legyen a legkevesebb. Visszamegyünk a kapitányságra és majd megnyugszik mindenki. Átadtam neki a dokumentumokat, hogy tudjak vezetni, ne foglalják nálam a helyet, majd visszamentünk.
A folyosón talán csak rontott a helyzeten, amikor megjelent Safi főnöke, akinek többek közt én is köszönhettem a helyzetem. Nem szóltam semmit, mert attól tartottam, ha rosszat szólok, amilyen hangulatában van Safi, még megöl, mikor kettesben maradunk. Oké, kicsit túloztam, de akkor sem szerettem volna egy rossz szóval újra magamra haragítani.
A férfi után néztem. Kezdtem arra gyanítani, hogy nem is Safi állását akarják, sőt, nem is akarják kirúgni, se semmi, hanem egyszerűen csak valaki arra játszik, hogy majd megpuhítjuk egymást és más emberekké válunk. Hogy majd kölcsönösen jobb és könnyebb embert csinálunk a másikból.
Nem ez lenne az első, ha valaki így gondolkodna. Elég népszerű manapság a munkahelyeken, hogy két összeférhetetlen alkalmazottat összeeresztenek és a munka végére két könnyebb személyiségű, rendesebb, másabb kolléga kerül elő.
Vagy a másik, amikor összeraknak egy lusta és egy szorgalmas dolgozót, hogy a szorgalmas motiválja és megdolgoztatja a lustát és majd szorgalmast csinál a lustából.
Lehet okosabbak és ravaszabbak a főnökök, mint mi ketten együtt és arra játszanak, hogy majd kölcsönösen megváltoztatjuk egymást az ő örömükre és elégedettségükre?
Mikor Safi megindult az irodába felhagytam az üres folyosó bámulásával és utána mentem, de az ajtó becsapódott az orrom előtt. Meglepetten bámultam a faszerkezetre, ami majdnem orrba vágott és amit bár ki tudtam volna nyitni, nem akartam elszakítani nála a túlfeszült húrokat.
- Oké.... értem én, kell egy kis privát szféra. Azt mondják, ilyenkor jót tesz az egyedüllét...
Akkor nézze át a dokumentumokat, addig én megebédelek és iszom egy kávét... - mondtam, bár nem tudtam ő hallja-e.
Sóhajtottam egyet és távoztam az ajtó elől. Majd visszajövök, ha megnyugodott, nem kell a feszültség.
.

Szinte már nevetnem kellett azon, hogy elismeri az arroganciáját. Nem nagyon tudná ezt megvétózni. A többi fellobbanása pedig nem is akartam mit kezdeni. Na, persze magamra hagyni. Eddig is nagyon úgy tűnik, hogy egyedül voltam. Nem fogok megrémülni. Még ha vissza gondolva eléggé fájdalmas is volt a roham. Megütni? Azt viszont nem tudom kinézni belőle, azt már inkább, hogy kibeszéli belőlem a lelket is. Így csak némaságba burkolóztam. Nem is akartam tovább feszegetni a határokat. Csoda, hogy nem kezdett el kiabálni velem. Bár volt, hogy megemelte a hangját.
- Aha, a zuhany alatt. Mert engem aztán az érdekel mit fogsz magaddal kezdeni, ha nap végén haza mész – vágok egy fintort. Oké, ez a némaság nekem aztán nem megy. De, most ezt a mondatot, hogy bírtam volna figyelmen kívül hagyni?
Ahogy minden összeomlik egy csettintésre már kezdek hozzá szokni. Reméltem, hogy a főnök kiélezte rajtam a nyelvét és kicsit egyedül maradhatok. De az ajtó túloldaláról meghallom a hangját. Örülök, hogy felfogta, hogy akár az életébe is kerülhet, ha most kinyitja azt az átkozott ajtót.
- Oké – hangom gyenge, de azért egy választ megérdemelt. Legalább lesz időm kicsit pihenni és a székembe eldőlve az asztalon pihentetem a fejem. Úgy forog a világ, mint egy centrifugába lennék. A kuka tiszta. Az irodámba legalább volt a takarító. A papírok az asztal sarkán várakoznak, hogy összeszedjem magam. Eléggé fájt, ahogy hozzám vágta, hogy rajtam múlik, hogy más lányokkal mi fog történni, mert önző vagyok. Hát köszönöm szépen.
Pár pillanat múlve felemelem a telefont és az archívummal egyeztetek. Elmesélek mindent, szerencsére a normálisabb fajta kolléga veszi fel a telefont és mint kiderült az egyik kislány anyukája feljelentette a férjét a kislány zaklatása miatt, így felkértem magamhoz az aktát és hátra dőlve a székbe vettem kezembe a megrendeléseket, hogy elolvassam, hátha van olyan név, ami többször szerepel, vagy épp nagyobb mennyiségben vásárol. Ami jobban kitűnik a tömegből.
Bármennyire nem akartam, hogy visszatérjen Arrogáns felügyelő, gondolom őt is érdekli, hogy miket derítettem ki. Amit szépen jegyzetelek. Miközben az internetet megnyitom, tekintve, hogy a tintától szúrni kezdett a szemem. Most pedig minden mástól is. Viszont, ha ekkora botrány volt, akkor a sajtó is felkaphatta a hírt. Így elkezdtem az interneten kutakodni. Kell egy kis morzsa, amit legalább feltudok mutatni. Még mindig kitartok az mellet, hogy akit üldözünk egy nő. Nem a gyilkolás a fő célja. Inkább csak az elrablás és a fogva tartás mellékterméke, hogy a lányok szervezete feladja a harcot. Ahogy jelenleg én is érzem magam.

Hát nem enyhült meg és nem javasolta nekem hogy nyugodtan menjek be, így csak kitártam karjaim és combjaimra csaptam, de csak halkan. Ez kész. Miért tűröm én ezt? Miért nem megyek be csak úgy? Nem tudom. De nem teszem.
Munka van, itt én diktálok. Az van, amit én mondok. Más esetben legalábbis biztosan így lenne, a saját embereimmel szemben és Trixivel szemben biztosan így lennék, úgy állnék a dolgokhoz, hogy a sarkamra állok, de nem itt és nem most és nem vele szemben. Talán azért, mert szeretném, ha megnyugodna és úgy mennék be hozzá, hogy már túltette magát az eseten.
Talán azért, mert figyelembe veszem a betegségét és tudom, hogy ha most bemegyek, mégjobban felpiszkálom a lelkét és azzal senki nem jár jól. Elvégre jól mondja. Most egy időzített bomba és ha nem kezelem helyén, akkor nem csak én repülhetek a levegőbe, hanem mindenki más is, aki beleavatkozna. Jobb az ilyet elkerülni, ismerem a határokat.
Kimentem a legközelebbi vendéglőbe, ahol megebédeltem. Úgyis ritkán eszek, néha rám fér. Ittam egy kávét is, közben én is nyomoztam kicsit az interneten, hogy mi a helyzet, majd mikor befejeztem és kifizettem, na meg úgy éreztem kellő időt vártam, visszamentem a kapitányságra, hogy rápillantsak Safira.
Lassan, óvatosan nyitottam be, majd beléptem és becsuktam magam mögött az ajtót.
- Szia, mire jutottál? - tettem fel a kérdést és az asztalhoz mentem, majd leültem.
Óvatos voltam, nagyon óvatos. Pont, mint a vadászok, akik be akarták cserkészni a vadat. Tudtam, ha csak rosszul is nézek rá, vagy rosszat szólok, akkor újra balhé lehet belőle. Most kedve szerint kell viselkednem.
De miért is? Már említettem. Itt én vagyok a főnök, de szerettem a békés úton rendezni a dolgokat, megőrizni a harmóniát. El akartam kerülni a felesleges gondokat, bajokat, veszekedéseket, amik adódhattak. Az ő idegeinek se tesznek jót, az ő egészségre is károsak ezek és az én idegrendszeremre is. Bőven elég, amit Trixie mellett eszem ideg.
Elvettem előle a dokumentumokat, amiket már biztosan átolvasott.
- Ezek segítettek közelebb jutni a megoldáshoz?
.

Úgy éreztem, hogy versenyt kell fussak az idővel. Hogy ne legyen több áldozat. Viszont valami piszkálta a fantáziámat. A képen négy baba volt. Azonnal az eltűnt személyek között kezdtem el nézelődni és azon nyomba kerestem, a megadott kaliberű lányok között. Mert hát csak feltűnt valakinek, hogy ezek a lányok nem mentek haza. Elhúztam a számat. Hihetetlenül sok az eltűnt fiatal. Akik vagy megszöktek, vagy meghaltak. Kitudja merre lehetnek. Egyáltalán még életben lehetnek. Teljesen elkomorodtam. Ezek a lányok annyian voltak, mint égen a csillag. Mi vehet rá egy lányt, hogy minden szó nélkül eltűnik? De még mielőtt jobban elmerülhettem volna ezekben a kitérőkben kinyílt az ajtó. Felpillantok. Ugyan is a kopogás elég fontos nekem. De úgy tűnik, hogy neki nem. Nem tudom mit szólna, ha én rontanék be csak úgy az irodájába?
Lehunyva a szemem az orrnyergemet masszírozom meg, hogy pihentessem a szemeimet.
- Arra, hogy a képen négy baba volt, de csak két áldozat. Így az eltűnt személyek között keresgéltem, hátha van a kalibernek megfelelő. De jobb lett volna nem ezzel foglalkozni – sóhajtva dőlök hátra enyhe grimasszal. Néha elfelejtem, hogy nem vagyok egészen teljes és nem tudok csak úgy szabadon mocorogni.
Megrázom a fejem a kérdésére.
- Nincs kiugró mennyiség, vagy visszatérő vevő. Akik nagy mennyiségbe vettek azok a filmesek, vagy szülinapi partikra. Sőt, valaki pornó videóhoz is rendelt. Azt hiszem le kell fürödjek inkább – nevetek fel, bár inkább lemondó volt a hangom, semmi könnyedség nem volt benne.
Kiegyenesedve mozgattam meg sajgó hátamat, mert úgy tűnik ha stresszes vagy beállnak az izmaid. Vagy csak mert hosszú időre voltam begörnyedve a képernyő előtt.
A gyomrom megkordul és inkább a vízbe menekülök. Nem vagyok biztos, hogy bármi szilárdat elviselne, és nem csak az lenne a vége, hogy újra meggyaláznám a kukámat. Igen, még sajnálom is. Meg a folyosón lévő virág is mintha helyén lett volna a nagy trappolásom közepette.
Így inkább csak újra a monitornak szentelem minden figyelmemet. Ő úgy is jól lakott, pihent picit így friss szemmel nézheti át ő is azokat a fájlokat, amiket kézbe vett. Most jobbnak látom, ha nem igyekszünk tovább a beszélgetésre, mert az nem megy nekünk.
- Hol a tollam? - nézelődök. Mert esküszöm az előbb még a kezemben volt, de mióta hátra dőltem már azt se találom. Lehet jobb lenne mára abba hagyni és holnap frissebben neki látni a munkának. Végül pedig megtalálom a keresett eszközt a lábamnál, ímiért lehajolva markolok meg és hangosan felnyögve állok talpra. Igen, megmondták, hogy még nem szabad hirtelen hajolnom, emelnem. Sűrűn kapkodva a levegőt sétálok a sarokba, hogy elnyomjam a sikolyaimat, amik fel akarnak törni. Belőlem.
Háttal a férfinak húzom fel a felsőmet épp annyira, hogy meglássam a szinte fekete oldalamat és tenyeremet azonnal rá simítva érzem, hogy lüktet, forró. Pontosan ott, ahol a kocsi elért.

Elgondolkodva hallgatom mire jutott, majd elvettem a fotót és előkerestem az áldozatok fotóit.
- Tudod, ez érdekes. Mi van, ha a tettes megismétli a fotón szereplő babákat? Keressük meg a hasonlóságokat a fotón szereplők között és a két áldozat között. Talán van összefüggés. Ha az áldozatokat a képen szereplő babákról mintázta, akkor bizony azt látni fogjuk és akkor olyan eltűnt lányok után kell nyomoznunk, akikre illik a másik két baba.
Miközben a képeket vizsgáltam, rá is figyeltem, arra, hogy miket mondd a vásárlói adatokról.
- A tettes köztük van. Biztosan köztük van. Bár egyébként a gyár is lehet sáros, illetve annak alkalmazottai, ki tudja?
A babák vizsgálata közben végre "kézzel fogható" áttörést is elértünk, ugyanis bejött a következtetésem. A tettes a két áldozatot a babák alapján öltöztette, sminkelte és a többi.
- Hát igazam van. Nézd csak! - intettem neki. - A tettes a kép alapján dolgozott, a négy baba az alap és az áldozatait aszerint válogatja, hogy kikből tudja összehozni a "kollekciót". Akkor szűkül a kör is, mivel olyan eltűnt lányokat kell keresnünk, akikre ráillik a másik két baba szerepe, akikből létre tudja hozni a kollekció többi részét. A másik kettőt a képről.
Most már csak az a kérdés, hogy a nyalóka, meg egyéb kellékek csak az üzletben szerezhetőek-e be, vagy máshonnan is hozzájuk lehet-e jutni? Ha nem, akkor a tettes a vevők között lesz. Össze kellene nézni a halott lányok eltűnésének idejét, a haláluk idejét és a nyalóka vásárlások idejét, a megtalálásuk idejét és abból nagyjából lehetne építkezni.
A lány felé fordultam, aki készülődött a távozáshoz. Érthető volt, nem is terveztem marasztalni. Bár... kicsit csalódott voltam, hiszen szerettem volna vele együtt dolgozni, főleg, ha végre talán egyetértéseink is lennének és talán lenne lehetőségünk jobban is kijönni. Hittem benne, hogy vele is megtalálom a közös hangsúlyt. De tudtam jól, hogy beteg, sérült, ideges, kell neki a pihenés. Enni sem eszik rendesen, le van gyengülve és fájdalmai is vannak.
Megérdemli, hogy hazamenjen a nyugalomba és egy langyos zuhany mellett relaxáljon.
- Menj haza nyugodtan... fürödj meg és pihend ki magad. Rád fér - mondtam őszinte kedvességgel és jóindulattal, bár hangomban volt némi csalódottság, semmi rossz szándék, vagy gúny nem volt szavaimban. - Én elvégzem az "unalmas" irodai munkát és reggel ha jössz már több minden fog rendelkezésünkre állni - értettem itt ez alatt a dátumok visszakeresését, az áldozatkör szűkítését, vevők átböngészése, lakóhelyek felmérése, stb.
Én úgyis megszoktam az éjszakázást, sőt, szeretni is szoktam. Jobb, mint otthon lenni, a rendőrségen jobb szerettem benn ülni.
- Pihenj. És, ha eljön az este, aludj jól. Holnap találkozunk - ejtettem meg felé egy kedves, megértő mosolyt is. Tényleg kedves mosoly volt, csak neki akartam könnyebbséget.