Kell egy kis szünet. Épp csak annyi, míg a gondolataim elcsitulnak a fejemben és nem akarok megőrülni attól, hogy a múltam elzárult. Egy fotó album sem található a lakásomban. A telefonom névjegyeiben csak pár szám foglal helyet. Legtöbbjük kollégák és pár barát. Család üres. A könyveim mind a tanulmányaimat takarják. Így csak azt vontam le, hogy a munkám a legfontosabb számomra, se több se kevesebb. Ez azért kiábrándító. Még is úgy érzem, hogy ezzel teljes mértékbe körbe értem. Hiszen sehol nem találtam közelebbit, amit megtudhatnék magamról. Megköszörülöm a torkom, ahogy lassan elhaladok egy fagyi árus mellett. A tölcsér illata kúszik az orromba és egy pillanatra megingok. Meg kell kapaszkodnom, hogy ne lássák rajtam. Így csak megmakacsolva magam folytattam az utamat, egészen a legközelebbi padig, ahol leülve néztem a nem messze lévő játszótéren hangos nevetéstől zengő gyerekeket. Gyermek kor, amikor a legnagyobb problémád, hogy elestél és lejött a bőr a térdedről, vagy, épp másik gyerek veszi el a kedvenc lapátodat. Ami nélkül persze már nem is lesz olyan szép a homokvár, aminek a készítésében benne vagyunk. Gondolom én. Egy vattacukor árus gurul el mögöttem és az édes cukor illattól émelyegni kezdek, a gyerekek persze azonnal futásnak indultak, és a kétségbe esett szülők pedig utánuk. Mielőtt nagyobb bajba kerülnek. Az egyik gyerek nem messze tőlem hasal el, és égzengésnek is simán elnézhető bömbölésbe kezd. Ettől persze azonnal visszatér az ismerős migrénem, csak az orrnyergemet masszírozva kelek fel, a bordáimat meglapogatva. Ez inkább ösztönös, mert a fájdalomhoz lassan hozzászokom. Lehet kellett volna hozzak egy könyvet és a park csendesebb részébe húzódni. A hangzavar kezd idegesíteni. Vagy, hogy pontosabb legyek fájni!
Ahogy a lépteim lassulnak, úgy érzem, hogy az energia szintem még nem maximális, a lábaim hiába vittek volna még, de a lendület kifogy és következő padra esek rá, hangos nyögés közepette. A felsőmet enyhén megemelve nézem, ahogy a fekete oldalam szinte erősen lüktetett, ahogy a levegő beszívásával emelkedik és süllyed a mellkasom. Mérges voltam magamra. Még olyan ismerősöm sincs, akit felhívhatnék, hogy jöjjön és legyen a társaságom. Végül a szociállmédiába feledkezve lapozgatom a híreket. Facebook és az állítólagos barátokat lapozva igyekszem belemerülni az emlékek tavába. De csak idegeneknek ható arcok bukkannak fel, akik különböző éttermekben és boltokba járnak. Lényeges infók nem kerülnek napvilágra. Így csak visszacsúsztatom a zsebembe és most ölni tudnék egy zacskó jégért, hogy az oldalamra helyezve csillapítsam a villámló érzéseket.
A napszemüvegen keresztül nézem a világot. Megijeszteném a körülöttem lévőket a monoklimmal és a vágásokkal az arcomon. Azt hallottam az őrsön, hogy szépen felnyaltam az aszfaltot. A nyomozásról pedig semmit nem tudhatok, érintett vagyok. Persze azért a pletykák mindig túlzóak. De a bennem tomboló fájdalom nem épp akarja ezt mind meghazudtolni.
Legalább a park csendesedik, ahogy a kölykök megkapják a megkívánt édesség adagjukat és mindenki boldog arccal indul meg a járműveik felé. Mennyivel egyszerűbb lenne kocsival közlekedni, de nem mertem még beleülni. Ebbe a forgatagba nem lenne célszerű ilyen sérülésekkel és állandó szédüléssel kocsit vezetni.
Végül hátra döntöm a fejem, hogy a nap sugarai cirógassák a fehér bőrömet. Jól esik, ahogy valami kellemes érzés is társul az állandó nyomorom mellé. A póz elég kitekertnek tűnhet, ahogy az oldalamat szorongatva, lecsúszva a padon fejemet hátra vetve napozom. Jó, a hosszú farmernadrág, és a pólóm sem épp azt a látványt nyújtja. Inkább tűnök valami drogosnak, aki leült élvezni a szerek tombolását a szervezetemben. Bár lemerem fogadni, hogy az éjszakai fájdalomcsillapítóm fel van spannolva valami extrával. Ilyen erős fájdalommal nem tudok létezni napközben, de éjszaka forgolódjak bármennyit is nem ébredek fel arra, hogy beleszúr a mellkasomba, lábamba, fejembe. Bármelyik testrészembe.
Viszont annyira ellazultam, hogy a kezemben lévő palack kicsúszik az ujjaim közül és makacsul elgurul a tömeg felé. Lehető legrosszabbul ugrok fel, hogy utána eredjek. Hiszen már csak az az egy üveg tart engem életbe. Mikor végre megáll valaki lába előtt csak rutin szerűen lehajolva markolom meg és olyan gyorsan egyenesedek ki, mielőtt valaki keresztül esik rajtam, hogy hirtelen nem tudom eldönteni mi fáj jobban. Így csak egy elfojtott nyögés szalad ki a számon.
- Elnézést, csak az üveg – emelem fel a fejem, hogy az előttem állóra nézzek. Nincs kedvem frászt hozni másokra.

Safia & Valeria

Harmadjára nyomom ki a telefonomat, amin az apám neve szerepel, míg végül ki kapcsolom a készüléket, ezzel is a tudtára adva, hogy még mindig nem kívánok vele beszélni. Nem tudom, hogy csak egyszerűen miért nem tud lemondani rólam és az ostoba tervéről, hiszen ha egy kicsit is fontos lennék számára, akkor nem akarná ennyire rám erőltetni saját magát s az akaratát. Nem akarok, és nem is fogok soha többé haza térni, ha ennek az az ára, hogy bujkálnom kell, akkor bujkálok. Mert bármi jobb, mint az a pokol, amit nekem szánnak. Az ember általában szívesen tér haza az otthona melegébe, ahol a szülei tárt karokkal fogadják, de az én esetemben az otthon fogalma nem azt a meghittséget jelenti, amit a legtöbb ember. Már gyerekkoromban is pokolként éltem meg a hazámat, és ez most sem lenne másképp, így szembe szegülve az apám akaratával még mindig New Yorkban vagyok, hiszen ez a hely lett számomra az az  otthon, amire mindig is vágytam. Eleinte nagyon nehéz volt távol lenni mindentől, ami számomra addig az életet jelentette, egyedül olyan fiatalon beilleszkedni egy idegen városban, ahol az emberek nem beszélik a saját anyanyelvem - ha igen is nagyon kevesen -, de mostanra teljesen megszoktam, és bár a szívem néha visszahúz Olaszországba és az ottani hagyományokhoz, ételekhez, mégis egészen jól sikerül itt beilleszkednem. Egészen addig, amíg az apám ki nem találta, hogy ideje haza térnem, mert otthon nagyobb szükség van rám, nyugodt életem volt, mostanra viszont sikerült teljesen felborítaniuk a jól megszokott életmódomat, és hiába kértem már többször, hogy ne kelljen haza mennem, hajthatatlan, így mostanra csak egyszerűen nem veszem fel a telefont ha hívnak. Az anyámnak sem. Pedig azt hiszem, hogy Ő az, aki a leginkább hiányzik, és akire nagyon sokszor lenne szükségem, úgy, ahogyan egy lány gyermeknek lehet szüksége az anyjára és tanácsaira.
Ezekkel a gondolatokkal haladon végig a Central Parkon, és egyszerűen csak próbálom élvezni a napfényt, amíg még tart. Mióta az apám embereket küldött értem, nem járok olyan helyekre, ahol nincs sok ember, megszokásból nézek körbe, hogy meggyőzzem újra saját magam, hogy biztonságban vagyok - ez már szinte rutinszerűen jön -, majd megkönnyebbülve sóhajtok fel. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy kezdek becsavarodni ettől a sok tehertől, amit  saját családom rak rám, szinte már üldözési mániám van. Mégsem bírok bezárkózva ülni és arra várni, hogy mikor lesz vége, vagy abban reménykedni, hogy mindez csak egy rossz álom, és nemsokára vége lesz. Levegő van szükségem, ezért vagyok itt, bár különösebben semmiféle célom nincs. Csak közbe a fejemet ide oda mozgatva haladok el az emberek mellett, akik látszólag mind egytől egyig boldognak tűnnek. Olyanoknak, mint akiknek semmi gondjuk az életben. Jókat nevetgélnek, van aki éppen vattacukrot nyoma gyereke kezébe, mások fagyival teszik boldoggá a lúrkókat, és nekem közben megint az jut eszembe, hogy amikor én voltam gyerek, miért nem jutott ki egy ilyen pillanat sem? Sosem sétáltam a szüleimmel a parkban vattacukrot majszolgatva, nem vitt el az anyám a játszótérre, és nem adott gyógyító puszit az apám, ha leestem és elhorzsoltam a térdem. Helyette csak cipeltem a kabátokat és azzal játszottam, akivel megengedték, akkor szólaltam meg, ha engedélyt kaptam rá és örültem, ha apa nagy ritkán be nézett a szobámba, ha csak azért is, hogy leoltsa a villanyt, miután az anyám be takart és rám szólt, hogy aludni kéne.
Megtorpanok egy pillanatra, mert a lábam előtt hirtelen áll meg egy üveg, majd pár másodperc múlva az üveg gazdája, aki amint rám pillant, máris milliónyi emlék jut az eszembe. Safit még az egyetemi évem alatt ismertem meg, és már idejét sem tudom, hogy mikor találkoztunk utoljára. Még mindig olyan gyönyörű, bár nem néz ki most túl jól.
- Safi?- nézek rá felvont szemöldökkel, mert sosem gondoltam, hogy így fogunk újra találkozni. - Mondd, minden rendben? - kérdem, és felé nyújtom a kezem,hogy amit ha elfogad fel segíthessem

A fejem zakatolását akarom tompítani, abban reménykedtem, hogy ez a park meghozza a hozzá vetett hitemet és kizárja a fájdalmat. Talán reménykedtem is abban, hogy lesz egy olyan varázscsettintés, ami ezt mind eltünteti, ami bennem zúgolódik. Ahogy a gondolataim ostromolják az agyam kalitkába zárt részét. Mintha megállás nélkül döngetnék a kaput, hogy eljussak oda, ahova vágyom. Ahogy akarom, hogy megtudjam ki is vagyok valójában. De a vasbetonból öntötték és szilárdan tartja az alapokat. Egy pillanatra sem inog meg, hogy pár emlék a réseken kiszaladjanak és egy kis megnyugvást hozzanak tomboló fejemnek.
A körülöttem lévő képek pedig csak mosolygásra késztetnek. Ahogy a gyerekek szaladnak és hangosan hahotáznak, ahogy a hinta minden egyes lökésnél magasabbra száll a gondolatuknál. Mintha a napot szeretnék elérni úgy lóbálják a lábukat. Megértem, hiszen lemerem fogadni én is azt hittem ennyi idősen, hogy az a hinta nem más, mint egy űrhajó és én leszek az első ember, akinek a talpa a napot tapossa.
Viszont a hangzavar hamar zavaróvá válik és igyekszem csendesebb résre vezényelni sajgó lábaimat. Mert úgy tűnik, hogy az akaratnak nem vagyok híján, csak a testem akar beinteni az egész világnak. Vagy, hogy pontosabbak legyünk. Nekem.
Minden egyes lépés olyan, mintha elnyelne a beton és amúgy is vasba öntötték volna a cipőimet. Leakar győzni a világ és jelenleg úgy érzem, hogy egyedül vagyok ellene. A mellkasom erősebben mozog fel s le, ahogy erőltetem minden mozdulatomat.
Végül azért csak elérek egy bizonyos padig, hogy a csend kerüljön közelebb és a távoli gyermek örömök elhalkuljanak. De persze ez sem megy csak úgy, hanem mindenképp nehezítem a magam dolgát. Az izmaim elernyednek, de annyira, hogy az üveg is elgurul. Kell egy pillanat mire felfogom, hogy mi történt és összekaparjam minden maradék energiámat és összeszedjem. Eleve nem akarok szemetelni, mellesleg pedig az egyetlen dolog, ami életben tart az a palack víz.
Ahogy lehajolok érte, mert szerencsésen egy ember lábai elé kerül a nevemet hallom. Mostanában egyre többen emlegetnek Safinak. Még a végén kiderül, hogy a telefonom nem is valós adatokat tartalmaz. Nehezen kiegyenesedek, hogy megnézzem a hang kitől származik és egy csinos szőke lány áll előttem, aggódó tekintettel.
- Ismerjük egymást? - érdeklődöm kedvesen, mármint az állapotomhoz képest. Még sem haraphatom le senki fejét, csak mert én nem emlékszem rá.
- Persze, majd’ kicsattanok – lódítok és az üveget azonnal az oldalamra nyomom, mielőtt az eltört bordám megpróbálná kiszúrni a tüdőmet, mert nem tudok pihenni. Pedig a lakásom egész otthonosnak tűnt, viszont nem éreztem magam jól. Mintha nem az enyém lenne. Nem értem, és nem akarom. De másnak sem tudom elmondani, hogy mi ez a gond. Ez csak is a fejemben létezhet.
- Még egyszer bocs a szemetelésért – vakarom meg zavartan a tarkómat és megpróbálok elandalogni a közeléből. Mert az ismeretség nem mindig jó értelemben van. Hiszen vannak, akik csak úgy kihasználnák, hogy nem tudom ki ő. Simán átvághatnak. Óvatosabbnak kell lennem. Ebbe még bele se gondoltam. Francba már!
Egy rendőrnek mindenhol lehetnek ellenségei és kapnak az alkalmon, hogy kihasználják az állapotomat. Megköszörülöm a torkom, ahogy újra és újra végig mérem a lányt. Mármint nem tűnik rossz embernek, nagyon csinos és kristályként tündöklő szeméből csak úgy árad az aggodalom. Én viszont lassan bekattanok ezektől a gondolatoktól.

Safia & Valeria

Gyűlölök hosszú távon a négy fal között ücsörögni, és arra várni, hogy mikor kerül helyére az életem, olyan érzést kelt bennem, mint gyerekkoromban, amikor azt vártam, hogy mikor kapok engedély, hogy játszhassak egy kicsit. Márpedig én nem azért jöttem évekkel ezelőtt idáig, hogy ismét át kelljen élnem azokat, amik elől menekültem. Bár elég nagy hiba volt a részemről azt gondolni, hogy a családom életem végéig engedni fogja majd, hogy a szabadságom megmaradjon. Levegőre van szükségem, bár azt hiszem, hogy a korai őszi idő sem fog segíteni azon, hogy rendbe rakja a gondolataimat. Mégis megpróbálom élvezni a pillanatot és miközben paranoiásan az apám embereit keresem, hogy mikor és hol bukkannak fel, helyettük megmosolyogtat a szaladgáló gyerekek zajongása, és ez egyfajta megnyugvással tölt el. Talán egy kis ideig félre rakhatnám azt a mocskot, ami körülvesz és amibe bele akarnak rángatni, és úgy tehetnék, mintha az én életem is épp olyan felhőtlen lenne, mint azoké a gyerekeké. Ilyen pici korban még annyira másképpen látják az életet, nem ismernek félelmet és a legkisebb gondjuk az, ha le esnek a bicikliről és elhorzsolódik a térdük. Néha igazán én is örülnék annak, ha visszamehetnék a múltba, és ilyen gondtalan gyerek lehetnék, bár az én gyerekkorom egy kicsit másról szólt, mégis meg volt a maga szépsége, mert azt a  sok rosszat amit most felfogok, akkor még nem értettem. Tudtam persze, hogy talán egy kislánynak más élete kéne, hogy legyen, de számomra akkor az volt a normális. Egy lábam elé guruló üveg ébreszt vissza a valóságba, így kénytelen vagyok megállni. Helytelenül csóválom meg a fejem, mert a parkban szemetelés mindig is elég kiábrándító volt számomra, hajolnék is le, hogy felvegyem a földről, de ebben a pillanatban kerül elő az üveg feltételezett tulajdonosa, aki olyan kétségbeesetten nyúl felé, mintha az élete múlna rajta. A felismerés pedig bennem igazán boldogsággal tölt el. Nem tűnik úgy Safi, mintha jól lenne, nem is túl sokat változott az elmúlt éve alatt, mégis látok az arcán valamit, amitől másabb. A kérdése azonban meglep, és nem tudom eldönteni, hogy én keverem-e össze valakivel, vagy ő felejtett el, bár azért olyan túl sok év nem telt el azóta, hogy ne emlékezheztnénk egymásra. Én pedig tisztán látom benne azt a tinédzser lányt, aki talán akkoriban még az egyetlen olyan barátnőm volt, akiben meg is bíztam.
- Hát... ami azt illeti igen. Valeria vagyok. - vonom meg a vállam, mert még mindig képtelenségnek tartom, hogy ne ismerne fel. Nem változtam azért olyan túl sokat, talán csak a hajam rövidebb. Talán a nevem majd elég lesz neki ahhoz, hogy valami az eszébe jusson, mert azért elég sok mindenen mentünk át közösen. A kérdésemre a válasza elég nyers, még a kezemet sem fogadja el, hogy segíthessek felegyenesedni, így nem erőltetem, csak érdeklődve figyelem, mert valami egészen biztos, hogy történt vele.
- Nekem nem úgy tűnik. - válaszolok még mindig a tőlem megszokott kedvességgel, mert egy ilyen csípős válasz még önmagában elég kevés ahhoz, hogy kihozzanak a sodromból. Ő pedig nagyon is úgy néz ki jelenleg, hogy segítségre van szüksége. Ez mellett pedig nem tudok csak úgy elmenni, hiába látom rajta, hogy a háta közepére sem kíván jelenleg. Talán csk bal lábbal kelt fel. Nem szokásom ugyan senki után menni, aki nem kér a társaságomból, de most úgy érzem, hogy nincs olyan állapotban, hogy vigyázni tudjon magára, meg hát hiába ilyen most, attól még a barátomnak tartom mindig, na meg nemfelejtettem el azt sem, hogy ő is sokszor nem hagyott magamra, amikor szükségem volt rá. Most úgy tűnik, hogy neki van szüksége rám, még ha mást is mutat kifelé.
- Tényleg nem emlékszel rám? Vagy ez csak valami új divat lett, hogy lerázd azt, akihez nincs kedved? - igazából nem tudok róla túl sokat, a szokásai is biztosan sokat változtak az elmúlt évek alatt, bár az emberek általában felnőnek egy idő után és nem visszafele fejlődnek, de most elég elszánt vagyok, így csak utána lépkedek óvatosan, mert nem akarom őt egyedül hagyni. Remélem, hogy nem veszi tolakodásnak a jelenlétem, mert nem szokásom kellemetlenkedni senki mellett. Ha pedig továbbra is elutasító lesz, akkor csak tovább állok. Mert nem lehet segíteni olyanon, aki azt nem hagyja.

Mintha egy fekete lyuk akarna beszippantani és nem engedni ki. Olyan volt a létezés egy héttel a balesetem óta. A munka már az őrületbe kerget. Főleg, hogy a nyakamba kaptam a felügyelőt és ő is arra játszana, hogy dobjam a jelvényt és a rendőrség közelébe ne menjek. Kezdtem besokallni. Nem tudtam eldönteni, hogy csak a trauma miatt van, vagy alapból ilyen ember voltam, akit az érzelmei kínoznak.
Talán ezért is akartam eldobni magamtól mindent és kiszellőztetni a fejem a közeli parkban. Bár mélyen legbelül azért reménykedtem, hogy talán lesz olyan illat, vagy kép, esetleg szituáció, amitől valami derengeni kezdene. Bár a doktorom azt mondta ne erőltessem. Ha az agyam úgy érzi, hogy feltudom dolgozni a múltat úgy is elém fogja tárni, minden egyes mozzanatát.
De még így sem tudtam eldönteni, hogy akarom vagy sem. Mert mi van, ha rossz ember voltam? Ha a múltam úgy jó, ha magam mögött tudom és új életet kezdek? Nem tudtam józanul gondolkodni, amitől még frusztrálóbb volt a létezés.
Viszont arra nem számítottam, hogy a Fortuna fricskát dob és aki elé gurítja az üvegemet ismer. Meglepetten nézek rá, hiszel felháborodott hangszíne és az arcán a mimika is arról árulkodik, hogy bizonyosan ismerjük egymást. Nagyot sóhajtok. Nem szívesen bántok meg másokat, most pedig épp úgy érzem, hogy a lány lelkébe tiportam azzal, hogy nem ismertem meg.
- Üdv Valeria – vakarom meg a tarkómat, ezzel persze a sebeket is megkotrom. Mindig elfelejtem, hogy mindenhol sebek és zúzódások borítanak, még ha az olyan terület, amit én nem láthatok. Felszisszennek, ahogy több hajszálam is az ujjaim közé ragad.
- Nem emlékszem semmire a múltamból, így ne haragudj, de tényleg fogalmam sincs, hogy ki vagy – elhúzom a számat, mert annyira szeretnék valakinek örülni. Kedvessége pedig őszintén hat. Látszik, hogy nem szánalomból olyan amilyen. A szemüvegemet a fejem tetejére csúsztatom. A napsütés bántja a retinámat, de felfedem előtte a zúzódásokat az arcomon, hogy lássa tényleg nem csak kitaláltam, hogy nem emlékszem rá.
Ahogy végre a fenekem padot eléri fájdalmasan nyögök fel és pillantok az újbóli ismeretlen ismerős felé.
Úgy tűnik, hogy jól ismertük egymást, mert ha nem így lenne akkor a morranásaimat tekintve már rég faképnél hagyott volna és folytatta volna az útját. De kitartóan ácsorog. Megveregetem a padot magam mellet, mert nem akarok felfelé nézni. Még az is fáj.
- Nem, nem szándékozom senkit becsapni. De ha elcsap egy autó és minden emléked oda vész, nehéz megmondani ki az ismerős és ki nem. Egy bájos, szőke lányt látok magam előtt, aki kicsit sértve érzi magát, hogy nem tudom kicsoda Ő – úgy szorítom az oldalam, mintha attól félnék, hogy kifolyik az ujjaim közül. Bár így is érzem. Hogy lassan minden szilárd porcikám egyenlő lesz a homokkal és nem fogok tudni lábra állni a következő pár napba. Bár elég kényelmesnek tűnik ez a pad, nem szándékozom ezen éjszakázni, így csak erőt kell merítsek, hogy később haza tudjak menni. Az ágyam akkor is puhább.
- Ha rendőr vagy nem fogod tudni, hogy ki az ellenség és ki a barát, ha a múltad kitörlődik egy szempillantás alatt. Nehéz megbízni, ha azon agyalsz, hogy újra megtörténhet veled az, ami. Ne vedd sértésnek, de nem tudhatom, hogy esetleg nem voltál egy ügyemben gyanúsított, aki most kihasználja azt, hogy nem emlékszem – megvonom a vállam, igyekezve minél kevesebb fájdalmat okozni magamnak. Ami nehéz, ha még az is fáj, hogy lélegezzek.
- Bár elég gondterhesnek tűnsz te is – ráncolom a homlokom. - Mert nem hiszem, hogy ennyi lenne a bajod, hogy nem ismerlek fel – fordítom az arcom az irányába. Ha már morcoskodni akar, akkor tegye, nekem már amúgy is mindegy. A történetemet meg hallotta, szóval ennyit rólam. Most mesélhet ő. Én aztán nem fogok innen elrohanni a közel jövőben sem. Meg néha jól esik elmondani valakinek mi az ami a szívét nyomja.

Safia & Valeria

Abban a percben ahogyan megpillantom Safit, a problémám eltörpülni látszik az övéhez képest. Mert mintha nem az lenne, akivel évekkel ezelőtt megismerkedtem, hanem valaki más. Zavarodottnak néz ki, ami az én elmémet is megzavarja, mert nem tudom hová tenni a viselkedését. Évek teltek el azóta, hogy utoljára találkoztunk, de nem olyan sok, hogy képtelenek legyünk emlékezni. Bár egyáltalán nem vagyok sértődékeny típus, sokkal több türelemmel lettem megáldva, mint az embertársaim nagy része, mégis egy picit rosszul esik, hogy csak úgy lerázna, mintha nem lenne annyi szép emlékünk egymással, mit magunk mögött tudhatunk. Gyakran jutott eszembe az elmúlt évek során, mindig is érdekelt, hogy vajon merre alakult az élete, lett-e családja, de valahogy mégis talán jobbnak tűnt nem keresni a társaságát. Nem azért, mert ne lett volna fontos számomra, vagy nem szerettem volna, de minél közelebb került ahhoz, hogy valóban rendőr lehessen, annál inkább éreztem úgy, hogy jobb nem közel lenni hozzá. És nem azért, mert félnivalóm lenne, de a családommal járó mocsok nem akartam, hogy kellemetlenséget szüljön a barátságunkban. A bemutatkozásomat is úgy fogadja, mintha most ismerkednénk meg, ami kicsit kellemetlen a számomra, ahogyan az is, hogy nem fogadja el a segítségemet, de bennem mégis ott van a segíteni akarás, és látva az állapotát, biztosan nem fogom őt magára hagyni. Talán csak akkor, ha még ennél is elutasítóbb lesz. Mert ha valamit tudok az emberekről akkor az az, hogy nem lehet segíteni olyanon, aki nem akarja, hogy segítsenek rajta. Abban a percben pedig ahogyan kimondja, hogy nem csak rám nem emlékszik, de semmire, szinte leblokkolok, és még nagyobb lesz bennem az akarat ahhoz, hogy valahogy kihúzzam a sötétségből, amiben nagyon rossz lehet lennie. Már ha igazat mond. Annyi minden történt velem mostanában, hogy a bizalmam még jobban megingott az emberekben, és néha én is képtelen vagyok arra, hogy eldöntsem ki számít barátnak és ki ellenségnek. Ő az előbbihez tartozott, most viszont fogalmam sincs.
- Öhm... sajnálom. - ennyit tudok kipréselni magamból, ami elég szégyen a szakmámat tekintve, de amint a szemeiről a fejére kerül a napszemüvege és így számomra is világosabb lesz, hogy sokkal rosszabbul néz ki, mint képzeltem, egyszerűen nem csak én fagyok le, de az agyam is. Ez pedig még inkább arra ösztökél, hogy ne hagyjam magára, mert még egy idegennel sem lennék képes megtenni azt, nem hogy vele. Épp ezért követem a padig ahová le is ülök mellé, és még mindig olyan feltűnően bámulom, hogy rendesen kellemetlenül érzem magam miatta. A szavain mégis elmosolyodok, mert valóban éreztem egy kis sértődöttséget ez igaz, de minél többet beszél azt hiszem, hogy az annál inkább tűnik el belőlem. Most inkább csak a sajnálat és a segíteni akarás az, ami jobban fölém kerekedett.
- Tegyünk úgy, mintha nem mondtam volna semmit, és kezdjük előlről. - válaszolok mosolyogva és felé fordulok. Talán ha beszélek neki olyan dolgokról, amiket átéltünk közösen, akkor be ugrik néhány emlék foszlány. - Szóval, Valeria vagyok. Pszichológus. És az egyetemi éveink alatt ismerkedtünk meg egy buliban, ahol simán behúztál egy srácnak, mert nem hagyott békén. - nevetem el magam ahogyan bevillan az emlékkép és csak reménykedek abban, hogy ez neki is segít valamennyire. Ha pedig nem, akkor sem adom fel. Iszonyú érzés lehet nem emlékezni semmire a múltadból és arra sem, hogy ki vagy, valóban sajnálom őt emiatt, de elképzelése sincs, hogy mit meg nem adnék, ha a helyében lehetnék legalább egy nap erejéig, és nyugodtan kelnék fel reggel, mert nem tudnám, hogy a saját apám az, aki tönkre készül tenni az életem, ami olyan jól alakult.
- Nem vagyok bűnőző, ha erre célzol. - ha nem lenne ilyen helyzetben, valószínűleg ezen most valóban megsértődnék, de most megértem a bizalmatlanságát. Mert igaza van. Nem tudhatja, hogy az emberekben mi lakozik igazából, főleg ha azok közeledni próbálnak hozzá és jóval többet tudnak róla, mint ő saját magáról. Én mindig is igyekeztem a tisztességes életre, de ez a családomról nem mondható el, úgyhogy ha valódi bűnőzőt keres, akkor nem áll messze a valóságtól, bár ezt biztosan nem fogom az orrára kötni. Sosem beszélek róluk senkinek, mert bármilyenek is, azért mégis hozzám tartoznak. Vagy én hozzuk. Bármennyire is utálom ezt. Meglepődve emelem rá a tekintetem a megjegyzését hallva, mert az első olyan ember, akinek feltűnik, hogy nekem is lehet problémám. Nem mintha ez olyasmi lenne, amit megosztani kívánnék bárkivel is.
- Nem. Én teljesen jól vagyok. - hazudom könnyedén miközben mosolyogva rázom meg a fejem, mert annyira megszoktam már, hogy ezt válaszoljam ha kérdeznek, hogy elképzelni sem tudnám azt, hogy néha én öntsem ki a lelkem. Bárcsak valami átlagos problémával küzdenék, amiről szívesen beszélnék bárkivel.