Korán kelek és későn fekszek. Olyan vagyok, aki bírja a strapát, és aki mindig rohan valahová, de mégis tudok elegendő időt szakítani bármire. Kedves és nyíltszívű vagyok. Jó szándékkal fordulok mindenkihez, és szívesen nyújtok segítséget bárkinek, akinek szüksége lehet rá, de naív az nem vagyok. Megbízom az emberekben, ám ez a bizalom nem feltétlen. Hűséges vagyok, és elkötelezett. Ha szeretlek, azt a végsőkig teszem. Tudom, mikor kell elzárkóznom a világtól, mikor nem engedhetem meg magamnak az érzelmek luxusát. A munkám megrázó tud lenni, és nagyon sokáig tartott mire sikerült elérnem, hogy ne fakadjak sírva egy-egy gyermek holtteste mellett. Remekül eltudom szigetelni magam másoktól, de néha túlzásokba esek, és kell egy tasli, hogy magamhoz térjek. Nagyon sokáig tűröm, mind az érzelmi, mind a testi kihívásokat. Nyitott jellemű és megpróbálok nem elítélni senkit első látásra. Fontos számomra, hogy bízzanak bennem. Modorom tiszteletteljes. Tisztelem az idősebbeket és a tanítóimat, de nagyon rühellem a pökhendi embereket. Nem vagyok csacsogós fajta, de amit gondolok azt vállalom is.

- Beszélt nyelvek: nama nyelv, arab, india, német, francia és az angol
- 23 évesen húzott el Afrikába. 25 évesen találkozott élete szerelmével. 27 éves volt, mikor összejöttek, a mai napig együtt vannak. Készül eljegyezni és gyereket is akarnak. (Nia Kahina Mlupa)
- Minden évben kétszer látogat csak haza. Karácsonykor és május tízedikére.
- Egy oroszlánfarmba is besegít, csupán annyival, hogy megeteti az oroszlánokat. Az egyik kedvence egy Topa nevű hím. 200 kg. katt
- Utálja a partikat és a kiöltözést, a szmokingokat. Nem dohányzik.
- Afrikai jeepje katt
- Manhattani autója katt
és van egy manhattani háza is, amit pár éve vett meg. Üresen áll, még bútorozatlan.

Nem szeretek kérdezősködni, ott, ahol én nevelkedtem, nem volt illendő. De két hete nem láttunk fehér embert, azóta nem, mióta eljöttünk Nyala-ból dél felé, s akkor ezen az úton, ahol csak egy-egy indus kereskedővel s az éhínséges vidékről elvándorló bennszülöttek szakadatlan vonulásával találkozni, beleszaladsz egy fehérbe, s az olyan a tiroli öltözékében, mint egy Benchley-karikatúra, ismeri a nevedet, költőnek mond, olvasta a querschnitt-et, s Rilkéről akar beszélgetni.
És éppen akkor, mintegy a fantasztikum betetőzésére, a kocsi lámpái három magas, kúp alakú, gőzölgő dombocskát világítottak meg az úton. Intettem Kamau-nak, hogy álljon meg, s a hirtelen fékezéssel éppen csak rájuk nem csúsztunk. Két láb magasak voltak, s az egyiket megérintettem, még egészen melegnek éreztem. Elefánttrágya volt, nemrég mentek át az állatok az úton, s a trágya gőzölgött az esti hűvösségben. Hamarosan a táborba értünk. Másnap korán keltem, s napvilág előtt kinn voltam egy másik sózónál. Mikor a közelébe értünk, kudubika állt a sózónál, s hangos ugatással riasztott, mint a kutya, de magasabb hangfekvésben, éles torokhangon, s elugrott. Először nem csapott zajt, azután, mikor már jó messze járt, zajosan csörtetett a bozótban, az állatot magát nem is láttuk. Lehetetlen út vezetett ehhez a sózóhoz.
Igen, kellemes vadászni olyasmire, amit az ember hosszú időn át erősen kíván, s bár kifognak rajta, kijátsszák, vereséget szenved minden nap végén, de jó a vadászat, s jó tudni azt, valahányszor kimegy, hogy előbb vagy utóbb fordul a szerencséje, s megjön az alkalom, amit keres. De az nem kellemes, ha az embernek határideje van, s ha addig el nem ejti a kuduját, akkor nem ejti el talán sose, talán még látni se lát egyet se. Nem ilyennek kellene lennie a vadászatnak. Vadászni addig kell, amíg élsz, s amíg ilyen és ilyen állat van. Mint ahogy festeni addig kell, amíg vagy, s vannak színek és vásznak, s írni, míg élsz, s van ceruza és papír vagy tinta, vagy bármilyen más, a célnak megfelelő gép, vagy bármi, amiről írni akarsz, s bolondnak érzed magad, és az is vagy, ha másképp csinálod.
Mikor délben a táborba értünk, s odabenn az asztalnál, az ebédlősátor lapja alatt ott csevegett a tiroli nadrágos Kandisky. Egészen elfeledkeztem róla.
- Helló, helló. - mondta. - Nem sikerült? Nincs semmi? Hol a kudu?
- Köhintett egyet, és elment. - mondtam. - Helló, Nia.
A nőm mosolygott. Őt is bántotta a dolog. Ők ketten napkelte óta várták a jóhíreket. Lestek minket egész idő alatt, akkor is, mikor vendégünk megérkezett, lesték levélírás, olvasás közben.
- Nem lőtte le?
- Nem. Nem is láttam.
- Igyon egy pohár sört. - mondta nekem.
- Nem lehet. Holnap korán reggel betegeim érkeznek. - vakartam meg a tarkóm, majd a nőmhöz sétáltam, hogy csókot leheljek ajkára köszönésképpen. Majd visszafordultam a másikhoz és a rakodókat figyeltem fél szemmel.
- Egyet megugrattunk. Nem jutottam lövéshez. Sok nyomot láttunk. Semmi más nem jött. A szél összevissza fújt... mindegy. Ez egy jó lecke volt számomra. Többet nem megyek bele ilyen fogadásba. Ők tudják, hogy egy kudu mennyire eszes…

Könnyebb egészségesnek maradni egy jó országban, ha az ember betart néhány óvatossági szabályt, mint azzal ámítani magát, hogy egy kivénült ország még mindig jó. Egy földrész hamar öregszik, ha egyszer mi odamegyünk. A bennszülöttek összhangban élnek vele. De az idegen rombol, ledönti a fákat, kiszárítja a vizet, s megváltozik a vízkészlet, a talaj, ha egyszer a rögöt megforgatták, kimerül, azután elviszi a szél, ahogy elporlott minden régi országban. A föld elunja, hogy kizsákmányolják. Egy ország gyorsan kimerül, hacsak az ember vissza nem adja neki maga és állatai minden hullatékát. Ha felhagy az állattartással és gépeket használ, a föld hamarosan legyőzi. A gép nem tud szaporodni, sem a talajt nem trágyázza, nem tudja azt termelni, amit megeszik. Egy országnak olyannak kellene maradnia, amilyennek először találtuk. Mi vagyunk a betolakodók, és halálunkig esetleg tönkre tesszük, de az az ország még mindig ott van, és nem tudhatjuk, milyen változások következnek azután. Ha új vidékre kerülök, első látásra megmondom, jó-e. Itt van vad, sok a madár, és szeretem a bennszülötteket. Itt vadászhatnék és horgászhatnék. Olvasni, képeket nézni, gyógyítani - ez minden, amit szívesen csinálok. És minden képre emlékszem. Más dolgokat szívesen nézegetnék, de csinálni ezeket szeretem. Nia-val rabjai vagyunk a Nílusnak, mely keresztülhömpölyög ezen a történeten. Hosszú napokon át hajókáztunk vizén, és heverésztünk tétlen boldogsággal e csodás folyó partján. Hozzánk hasonlóan, a Nílus is a mi Afrikánk teremtménye.
Élvezem itt az életem. Megvan mindenem. A kamaszkorom maga volt a pokol a szüleimnek, de nem tehettem róla. Én egyszerűen éreztem, hogy a jó fiús maszk nekem túl szűk. Hát én örömmel ledobtam magamról. Vegye és vigye aki akarja én nem kértem és nem is volt rá szükségem. A nevem Greene és nem, nem szándékoztam megtörni apám akaratának. Sztár ügyvéd. Chhh. Még mit nem.
A halál egyszer már rám mosolygott, én pedig vicsorral feleltem. Mert féltem, rettegtem - huszonnégy évesen az ember fia nem a sírba készül. Ennyi idősen élményekre vágysz, kalandokra, szerelemre, és tanulni, végig járni a az élet létrájának minden izzadtságtól síkos fokát. Oroszlánok dúlták fel a kezdetleges orvosi szobát, s hogy megvédjem a gyerekeket… székkel akartam meghátráltatni az állatokat. Nem ment… szerencsém volt, akkor nap ismertem meg Kamau-t. Ő lőtte le a rám támadó oroszlánt, s zavarta el a többit. Azóta a nap óta ő a társam Afrikában. A jobb kezem, a térképem, a nyomolvasóm. Sokszor írtam a húgomnak leveleket, mondjuk a feladása tartott jóval tovább, mint a megírása, de megérte. Megírtam számára minden fontos történést, kapott képeket is. Nia-ról is rengeteget áradoztam, szinte minden levelemben. S vissza is írta nem egyszer, hogy úgy találkozna már vele.