Sejtette, hogy ez lesz a másik választása, valószínűleg pontosan ezért ajánlotta fel a lehetőséget. Egy pillanatig erejéig, hogy át tudja gondolni a nap hátralévő részét, meg az átrakandó megbeszéléseket, nem válaszol, legalábbis nem azonnal. Megejt egy telefont, illetve rögtön kettőt is, áttesz mindent délutánról olyan időpontokra, amikor nincsen rá máshol szükség, és csak akkor küldi a következő üzenetet, amikor biztos benne, hogy semmi sem zavarhatja meg őket a kosarazásban délután.
Lehet, ha Eddie életének a része lett volna mindig is, ez a kérdés fel sem merülne a részéről, hiszen tudná, mikor és milyen elfoglaltságai vannak a fiának. Nem akar azonban úgy tenni, mintha részese lett volna valaminek, aminek nem lehetett, úgyhogy inkább kérdez, nehogy elmenjenek egymás mellett, mert bár a kezdeményezés őt illeti, nem teheti meg azt minden alkalommal, ha nem jelenik meg rögtön a legelsőn. Ha már Perla nem hisz a szavának, akkor azt szeretné, ha Eddie ezt bátran és kétségek nélkül tudná idővel megtenni.
Odaírja még az üzenet végére azt is, hogy várja az együtt töltött időt, de aztán annyira furcsának, már-már ostobának hat a szemében - természetesen saját maga miatt -, hogy visszatörli, és vesz egy mély levegőt, hogy ne akarjon előrébb szaladni, mint ahol tartanak. Amíg a következő üzenet nem érkezik meg, elfoglalja magát, mert lassan valószínűleg indulnia kell majd haza, hogy átöltözzön, és időben ott legyen a kosárpályán. A google térkép a két monitorja közül elfoglalja most az egyiket, hogy keresgéljen, de tényleg semmibe nem tart neki megtalálni a helyszínt, ahol majd találkozni fognak.

Nincs jól. Miattam nincs jól. Nem akartam, hogy így legyen. Nem azért jöttem el otthonról, hogy fájdalmat okozzak anyámnak, de most nem is szeretnék erre gondolni sem, hisz ő meg egész életemben hazudott nekem. Mégsem tud hidegen hagyni a dolog. Szeretnék válaszolni valamit, de igazából fogalmam sincs mit, és egyébként is, bármit is mondanék most ezzel kapcsolatban, azt anyámnak kellene, nem Gabrielnek. Szóval végül csak annyiban hagyom.

Helyette inkább elgondolkodom, hogy akarok-e esélyt adni ennek a találkozásnak, és ha igen, akkor milyen formában. Mert az, hogy csak úgy leüljek és nyugiban beszélgessek bármelyikükkel, szerintem még mindig nem menne. Egy laza kosarazás viszont olyan opciónak tűnik, amivel remélhetőleg meg tudnék birkózni. Akármilyen idegennek is hat a gondolat egyelőre, hogy kosarazni fogok az apámmal.

Elég ha csak elképzelem, ahogy Gabriel bevágódik értem a suli elé egy puccos kocsival, és gyorsan meghozom a döntést ezzel kapcsolatban, mert tudom, hogy a látvány, ahogy beülök mellé, azonnal pletykákat indítana a Trinityben. A diáktársaim imádnak pletykálni. Én viszont még nem állok rá készen, hogy ezer kérdésre válaszoljak és a részletekről beszéljek másoknak. Ez alól csak Kershawék voltak kivételek.

Nem szólt Perlának arról, hogy kettesben akarna beszélgetni Eddie-vel, mert a legutóbbi alkalom óta úgy érzi, a nő nem bízik a szavában. Így, legyen bármilyen eredménye a mai találkozásnak, azt Gabriel el fogja tudni fogadni, hiszen továbbra is tudják, hol van a fiuk, hajlandó most beszélni is vele, úgyhogy a férfi tényleg úgy gondolja, itt semmi sem megoldhatatlan.
Emögött nincsen hátsó szándék, Gabrielt valóban érdekli, hogyan éli meg ennyi idő elteltével az elhangzottakat a másik, illetve tökéletesen tisztában van azzal, hogy jó ideig majd szinte minden lehetőséget neki kell kezdeményeznie. Ő ezzel megbarátkozott gondolatban, nem is csinál belőle ügyet egyáltalán, valahol pedig el kell kezdeni ezt. Tökéletes alkalom sohasem lesz, ahogy semmire sincsen, ezt már régen megtanulta, úgyhogy ez ugyanolyan jó lehet bármire, mint akármelyik másik.
Nem, mintha Perlának lenne választása, illetve a türelmében sem tökéletesen biztos, minden esetre valóban kénytelen rá, hogy várjon, és mindketten tudják, hogy ez még egy ideig így lesz. Gabriel könnyebben viseli, és nem hazudna, ha Eddie rákérdezne, de teljesen természetes, hogy nem róla kérdezett.
Elmosolyodik a telefon felett, és eszébe jutnak képek a gyermekkorából; sok időt töltött a környék kosárlabda pályáján, hiszen egyetlen labda árából - amit mindig valaki más vitt haza, hogy igazságos legyen, hiszen közösen dobták össze rá a pénzt - nagyon hosszú órákig tudtak szórakozni, miközben a környék - köztük pedig Perla is - őket nézte, ahogy pontokért és győzelemért küzdenek, néha már talán túlbuzgó, kissé felesleges módon. Nagyon régen eszébe sem jutott ez, pedig jó emlék.
Az órájára néz, hogy haza tud-e még a dolga után menni valami lazábbat magára kapni, aztán megírja a választ.
Próbálja éreztetni, hogy semmilyen módon nem fog rátelepedni a másikra, és semmibe nem tart neki egy google térképet felcsapni, hogy a környéken megtalálja a kosárpályát. Ha más nem, kér némi útbaigazítást, de valószínűleg meg fogja tudni oldani.

Meglepetten olvasom a kijelzőn az új üzenetet. Hát tényleg gyorsan a tárgyra tért.


Persze nem jelentené a világ végét, ha átszervezném a napomat, valószínűleg mindenki megértené egyébként is, csak még nem tudom, hogy akarom-e. Részben mert még mindig nehéz úgy gondolnom Vegára, mint az apámra, és nem elsősorban mint a főnökömre, akinek nem mondhatok nemet. Talán pont emiatt szeretnék ellenkezni. Emiatt is.


Feltételezem, hogy ők beszélnek. Bár fogalmam sincs, miért kérdezem, vagy hogy tényleg akarom-e tudni. Legszívesebben azonnal törölném is a kérdést, ahogy elküldtem. Igazából szerintem amúgy is tudom a választ, csak nem biztos, hogy kéne ezzel most foglalkoznom, amíg a saját érzéseimen sem tudok kiigazodni.


Konkrétan görcsben van a gyomrom, ahogy elküldöm az üzenetet. De nem kerülhetem el örökké a találkozást, nem is akarom, és akkor már inkább így, ha hajlandó rá egyáltalán, minthogy beüljünk valahová. Úgy érzem, baromira kínos lenne a szitu, csak ülni egymással szemben, miközben igazán ott sem akarok lenni.

Gabriel általában mindent megfontoltan, előre átgondolva tesz meg, de ez most nem feltétlenül, vagy teljesen igaz; keresgéli magában a szavakat, amikor az üzenetére érkezik válasz, és egyfajta fiatalos izgalommal meg lelkesedéssel fogadja, hiszen ez már most sokkal több kontaktus, mint amire egyébként számított. Azt hitte, Eddie válaszolni sem fog az üzenetére, hiszen minden joga megvan rá, hogy a szívére hallgasson, és őszintén? Ha Gabrielt szembesítették volna az ő helyében arról, hogy az apja igenis életben van ennyi év után, ráadásul a főnöke, ő meglehet van annyira makacs, hogy nem méltatott volna senkit válaszra, akinek a történethez köze van. Közben meg lehet ezzel hazudik most magának, hiszen ő mindenkit maga elé helyezve szokott a problémák megoldására törekedni. Még őt is összezavarja ez az egész.
Ha volt bármilyen terve, akkor az mindenképpen személyes találkozóra vonatkozott volna, hiszen nem gondolja, hogy ezek az üzenetek, vagy az üzenetek általánosságban nagy áttörést tudnak elérni. Nem látja Eddie arcát, amikor pötyögni kezdi a választ, tehát semmilyen érdemi kapcsolódás nem alakulhat ki, ezzel pedig Gabriel nem tud a mai modern korban még mit kezdeni. Ő a tettek, meg a személyes találkozók embere, és lehet, hogy kicsit üzleties a felfogás azzal kapcsolatban, hogy üljenek be valahova, de az apaszerep friss, míg üzletember majdnem, hogy egész életében volt és még lesz is. Most ez a legjobb tőle, egyelőre.

Már több mint két napja nem jártam Bronxnak még csak a közelében sem. Két napja, hogy kerülöm a szüleimet, hogy próbálom kitisztítani a fejemet, és rendbe tenni benne a hétfő estét, meg úgy az egész eddigi életemet. Nem sok sikerrel. Persze már nem vagyok annyira feldúlt, mint mikor eljöttem otthonról, de még mindig nem tudom, mit kéne kezdenem a helyzettel. Vagy hogy hogyan nézzek újra szembe anyámmal. Vagy Gabriellel. Tegnap éppen ezért nem mentem be dolgozni sem a cégéhez. Még nem álltam rá készen. Pedig nagyon sokáig viaskodott bennem az érzés, hogy távolságot kell tartanom, és a kötelességtudatom. Ám végül az előbbi győzött. Úgy döntöttem, inkább adok magamnak még egy-két napot, amikor inkább gondolni sem fogok rájuk, félreteszek mindent, és valóban csak jól érzem magam a barátaimmal. Aztán most matek és biosz között egyszer csak jön az üzenet. Nem válaszolok azonnal. Nem azért, mert nem akarok. Ellenkezőleg. Már az első pillanatban tudom, hogy vissza fogok írni, mégis percekig csak bámulom a telefonom kijelzőjét, mert nem tudom, hogy mit, mennyit, hogyan... És amikor végre elkezdem megfogalmazni az üzenetet, az is sok törléssel és gondolkodással jár. Nem áll szándékomban elutasítónak lenni – valahogy mégis annak érzem magamat, akárhogy is rakom össze a szavakat. Aztán végül csak ennyit küldök el:

Nem sikerült valami sokat aludnia az elmúlt pár napban, különösen a tegnap éjszakát nem kívánná senkinek, ugyanis szerda lett volna a napja, hogy újra lássa a fiát, legalábbis egy naiv elképzelés elhitette vele, hogy a gyakornoki napon majd meg fog jelenni, és akkor talán válthat vele néhány szót. Jerry nem sokkal az iroda nyitását követően tájékoztatta róla, ez nem fog megtörténni, és ez elég kellemetlenül érinti Gabrielt, lévén nem neki szólt erről Eddie, hanem Jerrynek. Ő eddig nem kereste a másikat, szeretett volna teret adni neki, amennyire ez lehetséges, de a lelkét eléggé gyötri az, amilyen állapotban Perla van jelenleg, és egyre inkább kínozza az érzés is, hogy helyrehozzon mindent, így amikor csütörtökön már egy órája ül mindenféle produktivitást mellőzve az irodájában, akkor ráveszi magát arra, hogy keresse a fiát.
Valóban nem az a fajta, aki túl sok körítést adna bizonyos dolgoknak, meglehet most arra lenne szükség, hiszen nem tudhatja, hányadán áll így két és fél nappal később Eddie. És talán utóbbi miatt írja oda megerősítésként, hogy rövid lesz, mert ha arra jutott, még mindig nem kér a két felnőttből, akkor az a legjobb, ha egyenesen leírja majd, mire gondol.