Egész nap a Merit Hotel tervein dolgozott, úgy, ahogyan az manapság már menni szokott náluk. Egyik e-mail váltotta a másikat, a tervbe óráról-órára több részlet került, mígnem elérkezett egy olyan pontjához a projekt, amikor Gabriel tökéletesítésére volt hosszabban szükség, amiben ő mindig is nagyon jó volt. Van egyfajta érzéke ahhoz, hogy a legapróbb hibákat is meglássa egy akkora tervben, mint amilyen ezé a hotelé is lett, ő pedig talán ezt a részt élvezi az egészben a legjobban; ha szobáról, szobára járhat a képzeletével, és a szerkezeti részeken kívül megláthat olyan apróságokat is, amik még kellenek, vagy éppen ellenkezőleg, amikre nincsen szüksége.
Ahogy a késő délután rátelepszik a csontjaira - mert most már lassan minden nap szokása -, úgy tud egyre kevésbé figyelni ezekre a kis részletekre. Először nem érti, hiszen a megvilágítása a helyiségnek tökéletes, látszólag semmilyen külső jel nem ad arra okot, hogy ne tehetné most is azt, amit mindig szokott, aztán eszébe ötlik a telefonhívás, és, hogy Perla ma is beszélni akart vele.
Leellenőrzi a telefonja kijelzőjét, amit munka közben egyébként ritkán tesz meg, de őt a másik még nem hívta. Nem tudja azonban fejben eldönteni, mikor lenne illendő esetleg neki telefonálnia, mert nem akarja megzavarni az ünneplésben sem őt, sem a családját.
Talán egy óra telik még el így, de mivel már szinte egyáltalán nem tud a tervre koncentrálni, feláll az asztaláról, és az ablakhoz sétálva Manhattan utcáit kezdi el vizsgálgatni, miközben tárcsázni kezdi Perla számát. Nem tudja, mi annyira érdekes az utcán járkáló emberekben, lehet csak le akarja foglalni az elméjét, hogy ne járkáljon el messzire, miközben beszélnek.
Még mindig nem biztos benne, hogy jókor ejtette meg a hívást, de mivel a másik felvette, talán ezen már kár aggódnia.
Ahogy ezt kimondja, kissé elbizonytalanodik, mert lehet, erre a másik már nem is emlékszik, és csak olyan, mintha ő akarna mindenáron találni egy indokot, hogy hívhassa Perlát. Utóbbi sem áll messze a valóságtól, de az ő részéről nehezebb lenne megmagyarázni, miért is érez így valójában.
Az első kérdés sokkal fontosabb, mint a második, de azért reménykedik benne, hogy el tudott valamennyire lazulni a másik, ha már ennyire kerek a születésnap egy nagyon fontos személy életében.

A születésnapok sosem azok az ünnepek, amiket apám gyorsan egy-két köszöntéssel, jó kívánsággal, telefonhívással lezár. Nincs sok olyan nap az évben, amikor az egész család összegyűlik, de az ő születésnapja ilyen. Ilyenkor a szélesebb rokonság apraja-nagyja összegyűlik náluk, ők pedig terülj-terülj asztalkámmal és az összes hirtelen felsorolható vendégváró falatok sorával készülnek. Ha tippelnem kéne, rendszeresen már jó előre spórolnak erre a napra, nehogy valaki valamiből hiányt szenvedjen. A bronxi lakásuk épületének teteje ezen a napon mindig forgalmas; negyven négyzetméteren nem férne el még a szűkebb család sem, ezért a jól bevált szokás szerint a tetőre lettek kihordva az asztalok, székek, tálcák és minden, amire szükség lehet. Az időjárás ilyenkor mindig kérdéses még, de a mai nap, úgy tűnik, kegyes hozzánk a természet; verőfényes napsütés és kellemes tavaszias idő van, ami pont ideális egy kültéri ünnepléshez.
Kora délután érkeztem, hogy tudjak segíteni az előkészületekben, amikre anyám mindig nagyon ügyel. Mindennek legalább tökéletesnek kell lennie, de rosszabb semmiképp sem lehet. Még a véges anyagi keretük és a luxustól teljesen mentes körülményeik ellenére is valahogy sikerül minden alkalommal kitennie magáért. Pontosan tudom, milyen érzés folyamatosan teperni, ennek ellenére kevés kézzelfogható eredménnyel büszkélkedni, úgyhogy kérdés és kérés nélkül segítek, amikor csak tudok. Amikor szükségem volt rájuk, mindig mellettem voltak, és én is szeretnék visszaadni valamennyit.
A tegnapi és a holnapi nap fényében elég feszülten indul a délután, hiába a sok vidám arc, a hangos, kedves szavak, a családi történetek és a sok nevetés. Apám figyelmét nem kerüli el, mennyire nehezemre esik némi jókedvet magamra erőltetni, és mennyire be vagyok feszülve; nem vagyok ünnepi hangulatban, amit ő egy pohár pezsgővel próbál oldani. Szkeptikusan fogadom az italt, mert nem hiszem, hogy ez segítség lenne a problémámra, de végül üresen rakom vissza a poharat az asztalra, ami pillanatokon belül ismét tele lesz. Apám cinkos mosollyal tolja elém az újabb adagot, aztán a sokadik unokatestvérnek szenteli minden figyelmét. Némi gondolkodás után ismét legurítom a pezsgőt. A szülinapi jókívánságok után eljutunk arra a pontra, amikor már mindenkivel inni kell, akinek eszébe jut, hogy “hú, még nem is koccintottunk”. Néhány pohár után már valóban jobb, sőt, jó a kedvem.
Az unokahúgom pont arról panaszkodik, hogy a barátja három év után még mindig nem kérte meg a kezét, amikor rezegni kezd a telefonom, amin történetesen éppen ülök. Előveszem a farzsebemből és látom, hogy Gabriel keres. Némi tétovázás után mutatóujjammal jelzem Suzananak, hogy várjon a történet folytatásával, aztán kedélyesen, mosolyogva fogadom a hívást. Utóbbit ő ugyan nem láthatja, de a jó kedvem hallatszódhat még telefonon keresztül is.
Szia. Nem, dehogy. Sose zavarsz.
Próbálom túlkiabálni a háttérzajt, közben pedig elindulok egy csöndesebb sarok felé, hogy halljam Gabrielt és ő is halljon engem.
Igen?
Értetlenül kérdezek vissza, aztán derengeni kezdenek a tegnapi beszélgetésünk.
Óóóó, perszeee.
Bólintok a hosszúra nyújtott mondat közben. Az ünneplés miatt teljesen kiment a fejemből, hogy még ma is beszélnünk kéne.
Jól sikerült, illetve… még… most is… tart.
A válaszadást megnehezíti a korábban magára hagyott Suzana, aki a nyakamba liheg és azt kérdezgeti, kivel beszélek, kinek a hívása volt olyan fontos, illetve azt is odaszúrja, hogy biztos valami pasi van a dologban. Egyrészt bosszantó, másrészt mosolygásra késztet - előbbi egyértelmű, miért, utóbbi viszont kicsit sem.
Egy pillanat.
Nevetgélve szólok ezúttal a telefonba, majd letakarom a mikrofont és igyekszem Suzanat arrébb hessegetni, de hajthatatlan, úgyhogy a lépcsőház felé veszem az irányt, ahol az első fordulóban, végre nyugalomban és csöndben leülök.
Ne haragudj, hol is tartottál?
Kérdezem kuncogva, mert ezidáig nehéz volt felvenni a fonalat, most már viszont minden figyelmem neki szentelem. Most már kettesben vagyunk, még ha csak így telefonon keresztül is.

Furcsán feszült egészen addig a pillanatig, amíg Perla fel nem veszi a telefont a vonal másik oldalán. Az irodája, bár nagyon szereti, és szinte már második otthona, valahogy magányosnak hat neki az elmúlt időszakban, de nem tudta volna eddig megmondani, hogy miért. Tökéletes berendezés, még tökéletesebb tisztaság és rend, de rajta kívül itt nem szokott megfordulni nagyon más, és komolyabb, vagy éppen könnyedebb beszélgetéseknek sem adott helyet eddig, amíg Perla vissza nem tért az életébe.
A vonal másik végén nem csak az ő hangját hallja, hanem zenét, hangos, a családjaikra annyira jellemző beszélgetéseket - néha inkább csak egymás túlüvöltése a cél -, és vidámságot, amitől olyan mosoly szökik az arcára, amiről már egészen elhitte, hogy megszűnt létezni az évek alatt, és kihordta már, mint egy betegséget szokás. De most itt van, ő pedig beleszédül annyira, hogy hátat fordítva az unalmas, Manhattan-i utcáknak, nekitámaszkodjon az ablak belső részének.
Lehunyja a szemeit, ahogy hallgatja, amíg Perla egy csendesebb helyre készülődik, aztán végül oda is jut, hogy őrá tudjon figyelni, emiatt pedig azonnal elkapja a bűntudat, mert megzavarta egy olyan pillanatban, amire nagyon is szüksége van. Nem akar az a személy lenni, aki ebből a csilingelő, jókedvű hangból elűzi a vidámságot, hiszen csak emlékeztetni fogja arra, amire holnap készülnek. Nem tudja, mi köze egyáltalán Perlához olyan szinten, hogy ennyire törődjön a pillanatnyi jókedvével, de annyira fontosnak tűnik ez most neki, hogy számára is érthetetlen egy kicsit.
Hogy önzőség, vagy valami egészen más készteti őt arra, hogy tovább beszéljenek, nem tudja pontosan, csak azt veszi észre magán, hogy halkan felnevet, amikor Perla kuncogni kezd.
Mondja őszintén, mert talán azt gondolta, mostanra vége a szülinapnak, de nem tudhatja, hogyan zajlik egy ekkora családi rendezvény, mert ő sohasem jelent meg a saját családja magamutogatásán. Valahogy mindig sikerült kiszökni a házból, és akkor hazaérnie, amikor már mindenki aludt. És a saját szülinapján is mindig megcsinálta teljesen ugyanezt.
A vigyora valahogy szélesebb lesz, és azt kívánja, bárcsak ott lehetne ő is. Nem hagyja, hogy szomorúnak hasson ez az érzés, nem az elvesztegetett éveket látja benne, csak örülne neki most ebben a pillanatban, ha annyi évvel ezelőtt az életük teljesen másként alakult volna.
Teszi még hozzá magának vigyorogva a telefon ráeső részén, és a szavai teljesen őszinték, mert úgy gondolja, ez lesz valahol a jövőjük. Egyszer minden harag elillan majd, nem varázsütésre, de sok kitartással, és akkor talán minden nap ilyennek láthatja majd a másikat. Már nem úgy mindennap, csak minden nap, amikor találkozni fognak, úgy gondolja..

A jókedvű ünneplést, a sokadik koccintást, egy újabb elhadart, unalomig ismételt családi történetet, és az éppen aktuális panaszokat a telefonom rezgése szakít félbe. Egy részem kissé értetlenül fogadja a hívást, de valahol belül nagyon is örülök, hogy beszélhetünk. Ha már csak ennyi jut nekünk - néhány telefonhívás és kilométereket átszelő beszélgetések -, akkor abból hozzuk ki a maximumot. Nem is értem, miért akarom “kihozni belőle a maximumot”, és miért kavarog ennyi minden a fejemben, amikor Gabriel neve felmerül, viszont az utóbbi időben túl sokszor merült fel, hogy lassan ne tisztázzam le magamban ezt a keserédes káoszt, amit az ő jelenléte okoz.
Némi küzdelem és egy az erőszakos, makacs unokahúgommal megvívott csata után egyértelművé válik, hogy a tetőn nem lesz nyugtom és még a végén a telefont is képes lenne kikapni a kezemből, amint alkalma lenne rá. Azt pedig nem akarom, hiszen akkor nem csak a már előbb elhangzott kérdéseit ismételgetné nekem, hanem a vonal túlsó felén lévő illető nevével is tisztában lenne. Ha pedig egész véletlen a szüleim előtt kérdezné meg, hogy ki az a Gabriel, apámnak valószínűleg a torkán akadna az aktuális falat, anyám álla pedig a földön landolna. Eddie valószínűleg nem rakná össze a képet, de nem akarom a sorsot kísérteni, úgyhogy inkább elvonulok a lépcsőházba, ahol a dohos levegő mellett némi nyugalomban is részem van. Nagy az ellentét a kinti hangulathoz képest, de ennek ellenére a jókedvem velem marad.
Ugyan, a jóból is megárt a sok.
Nevetgélek tovább. Szeretem a családomat és tényleg ritkán jön össze ilyen szép számmal a rokonság, viszont egy kis szusszanásnyi szünet kifejezetten jól esik. Vagy talán csak azért esik most ennyire jól, mert Gabriel és a vele való beszélgetés jelenti ezt a szünetet.
Hát, a kezdeti pár pezsgő, aztán aaaa…
Elkezdem végiggondolni, hány emberrel is koccintottam, az ujjaimon próbálom összeszámolni őket, de hamar elveszítem a fonalat.
Nem, tényleg nincs.
Ismerem végül be számok nélkül, ennek ellenére egyértelmű lehet, hogy az alkohol is szerepet kapott a feszültség oldásában. Elég nagy szerepet, ami azt illeti.
Még jobban örülnék, ha nem csak telefonon beszélnénk állandóan…
Hirtelen fel sem tűnik, csak miután kimondom a szavakat, hogy az idáig magamnak megtartott gondolataimat sikerült megosztanom, azoknak a gondolataimnak egy részét, amitől szabadulni szeretnék, de nem tudok, mert Gabriel folyamatosan előcsalogatja őket.
Mert… nem szeretek telefonálni.
Szúrom oda némi szünet után, ami először az eszembe jut. Próbálom menteni a menthetőt, mielőtt még félreértene bármit. Bár, ezt nem lehet félreérteni, inkább a saját helyzetemen próbálok javítani, hiszen mégis jegyben jár, vagy mi a fene. De talán csak rontok rajta.
Mármint nem veled. Veled szeretek…
Minél inkább igyekszem kimagyarázni, annál rosszabbul alakul. Általában jól át szoktam gondolni a lépéseimet, csakhogy most nem forognak úgy az agykerekeim, ahogy szeretném.
Mindegy, hagyjuk.
Legyintek egyet a levegőbe és szeretném lezárni a témát, mielőtt a mostaninál is kínosabb lenne.
Te hogy vagy? Minden rendben volt tegnap az építkezésen?
Az első beugró szalmaszálba belekapaszkodom, hogy eltereljem a témát, amikor eszembe jut, hogy pont egy építkezésre tartott ki, amikor hívtam. Az viszont tényleg érdekel, hogy van.

Most úgy tűnik, alig telik el huszonnégy óra, és ő rendre elköveti ugyanazt a hibát. Ez a buborék receptje és nem más; egy zárt, csendes tér, amibe nem tud belerondítani senki, és egy telefonhívás a másik felé, aminek valószínűleg nem is kellene megtörténnie, hiszen többet már nem ad hozzá ahhoz, amire a következő napon készülnek, és emiatt lassan kezdi arcon csapni a felismerés, hogy mi is történik a tudatának összes hátsó szegletében, és, hogy ez a valóságban mit jelenthet a cselekedeteiben.
Aztán valahogy mindig arra jut, mennyire ártalmatlan, és mennyire szükséges egy bizonyos szinten, hogy tartsák egymásban a lelket, főleg, hogy a holnapi nap után ez valószínűleg még inkább jelen lesz a életükben, hiszen eddig csak kétszereplős volt az egész, később Sierrával három, de a bomba csak a negyedik szereplővel lesz igazán ledobva.
Szívesen ösztönözné a másikat, hogy minél többet legyen a családjával, és hát igen, ekkora szülinap sem történik minden nap az ember életében, de egy kicsit itt akarja őt tudni ebben a buborékban, és ezért nem viszi rá a lélek, hogy hamar megszakítsa a hívást. Arról nem is beszélve, hogy Perla csak bátorítja arra, hogy beszéljenek azzal, hogy elvonul. Ennél egyértelműbb jeleket nem is küldhetne.
Nem tud annyira önző lenni, mint ahogy az a fejében kirajzolódik, ezért muszáj visszacsatolnia az eseményekre, amik a beszélgetésükkel párhuzamosan történnek, illetve meg akarja adni az esélyt Perlának folyamatosan tudat alatt arra, hogy jó döntéseket hozzanak, de a lelke túlságosan fáradt ahhoz, hogy ne akarjon feltöltődni tőle, és a jókedvétől.
Elneveti magát, amikor a másik az elfogyasztott alkohollal próbál párhuzamot vonni a kedvét illetően, és egyre inkább azt érzi, illetve azon morfondírozik, milyen volna tényleg, ha ő is ott lehetne. Eddig azt hitte, irtózik egy nagyobb családtól, de tisztán emlékszik a másikéra, és ők egyáltalán nem olyanok, mint Gabriel rokonai. Nem úgy hangosak, nem tesznek kellemetlen megjegyzéseket - legalábbis nem rosszindulatból -, és összességében szeretett a közelükben lenni. Tini korából néhány szülinapon jelent csak meg, és az vagy Perláé volt, vagy a családtagjaié. Azokat, úgy emlékszik, igazán élvezte.
Legyen ez bármilyen eszközzel létrehozva, őt igazán nem zavarja, sőt, úgy gondolja, valahogy szüksége volt a jókedvű Perlára, mert mióta újra találkoztak, nem volt szerencséje hozzá ilyen mértékben. Csak az a kár, hogy ez elindít benne valamit, amit most kellene megállítania.
A következő néhány mondat Perlától igazolja az előző felvetést - és valahol félelmet - a férfi részéről, és egy pillanatra elhallgat, mert most le kellene tennie a telefont. Egyszerűen csak köszönje meg a másik idejét, amit a családjától távol töltött őérte, és ne engedje elburjánzani ezt a beszélgetést, mert Perla, ha nem is részeg, egyértelműen nem elég józan, hogy ne beszéljen.. olyanokat, amilyeneket most beszél.
Aztán kicsit keserédesen elmosolyodik ismét, és fél kezébe temeti az arcát ebben a görnyedtnek tűnő pozícióban, amit felvett.
Nem tudja, mi választja el attól, hogy bár szeret telefonon beszélni vele, ő is jobban szeretné, ha többet találkozzanak, de végül nem ezt mondja.
Nem is ezt akarta, ha őszinte akarna lenni magához, éppen ezért nem magyarázza meg, mit ért a kimondottak alatt, csak reménykedik, hogy a pezsgőgőzös állapotában a másik nem tudja összetenni, mit jelent mindez.
Félig nevet, félig sóhajt a telefon ráeső oldalán, aztán ingatni kezdi a fejét, amit ismét egy sóhajjal zár le. Annyi mindent akarna még mondani, de ő nem ivott, az ő őszintesége még nem kerül magától felszínre, és ezért az a rengeteg sóhaj, ami kikívánkozik belőle a beszélgetésük alatt.

A lépcsőházban uralkodó csönd, a jóval hűvösebb levegő, az egyedüllét ténye, és ez a kis idő, amíg sikerül kiszakadnom a tetőn uralkodó hangulatból, talán egy kicsit segít kitisztítani a fejem és az utóbbi időszakra nem jellemző mámoros hangulatom is szép lassan alább fog hagyni. A magas pulzusom és a lüktető fejem nem arra enged következtetni, hogy a reményeim túl hamar válnának valósággá, de igyekszem rendezni a gondolataimat, mert a Gabriellel való beszélgetést nem szeretném elbagatellizálni. A pezsgőtől és a többitől nehezebb koncentrálnom és a beszélgetéseinkre eddig jellemző hangulatba átszellemülnöm, ettől függetlenül viszont szeretnék vele beszélni, ha már felhívott.
Egy kis szünet még jól is esik, néhány perc kikapcsolódás, amikor nem kell ennyi emberre egyszerre figyelni, nem mások problémáival kell foglalkozni és nem kell mindenkit túlkiabálni, ha beszélgetni szeretnék valakivel.
Nem fog haragudni.
Egész biztos lefoglalja magát, amíg én itt vagyok, illetve kétlem, hogy olyan állapotban lenne, hogy mindenkit árgus szemmel kövessen, hogy éppen merre jár.
Kár lenne tagadni, mekkora szerepe van az alkoholnak az aktuális hangulatomban; nélküle valószínűleg csak ücsörögnék egy széken és próbálnék jó képet vágni a mai naphoz, ha más miatt nem is, akkor apám miatt, mert tudom, mennyire fontos neki ez a dátum. A holnapon kattognék, nem tudnék kiszakadni a gondolataim közül és csak percről percre feszültebb lennék, ahogy közeledünk az Eddie-vel való beszélgetéshez. De így legalább nem kell tettetnem és megjátszanom magam, ami amúgy sem az erősségem. Amikor Gabriel elneveti magát, én is hasonlóképp teszek, és nagyon jól esik; mintha már ezer éve nem lett volna részem benne, pedig csak bő egy hete indultunk el a lejtőn.
Már hiányzott ez a nevetés…
A közös nevetés, az, hogy én tudjak valami nevetni és az ő nevetése. Legfőképp talán az utóbbi, amit már olyan rég hallottam utoljára, pedig mindig annyira szerettem.
Te is megérdemelnéd.
Ő sincs könnyebb helyzetben nálam, neki is sok mindennel kell most megbirkóznia; a munkája és a szoros beosztása mellé Eddie plusz egy dolog a listán. Nem könnyítettem meg a mindennapjait, az időzítéssel is sikerült beletenyerelnem egy kényes időszakba, hiszen pont az esküvőjükre készülnek Sierrával, ami miatt kellemetlenül kéne éreznem magam, helyette viszont valami teljesen más üti fel a fejét, amit még nem sikerült teljesen megfejtenem. Vagy csak nem akarom, mert valami olyasmire jutnék, amivel még több fájdalmat okoznék saját magamnak. Önző mód azt kívánom, bárcsak itt lenne, mert biztosan jól érezné magát, de a körülményekre való tekintettel ez kizárt.
Azt hiszem, mégis elkezdem fejtegetni magamban azokat a szálakat, amik annyira össze vannak gabalyodva és ezeket a furcsa, kesze-kusza érzelmeket okozzák. Csak miközben próbálok a végére jutni, olyan dolgokat is kimondok, amiket jobb lenne megtartani magamnak. A vonal túlsó feléről érkező csönd nagyon beszédes, és azonnal megbánom minden szavam és az annál is rosszabb magyarázkodást.
Ne haragudj, ha valami rosszat mondtam. Csak… akárhányszor beszélünk, úgy érzem magam, mint valami kamasz, akit a szülei eltiltanak valakitől, de mégis találunk egy kiskaput.
Csak a mi esetünkben már nem kamaszok vagyunk, és nem a szüleink miatt kell távolságot tartanunk. Ahogy ismét a kelleténél több őszinteséggel osztom meg a gondolataimat, az eddigi jókedvem kezd átbillenni, és megint kezdem érezni azt a nyomasztó, fojtogató súlyt a mellkasomban, amit most az elfogyasztott alkohol miatt sokkal intenzívebben élek meg.
Most már?
Kérdezek vissza meglepetten, mert ebből azt feltételezem, eddig nem volt jól. Annyira észnél vagyok, hogy ne erőltessem, ha nem akar róla beszélni, de ez a “most már” csak rátesz egy lapáttal arra a sziklára, ami a mellkasomat nyomja.
Rád ne lenne szükség?
És még annyi mindent tudnék ehhez hozzáfűzni, amit egy mélyen beszívott levegővel fojtok végül vissza.
Ezt nehéz elhinni.
Suttogom halkan és oldalammal a falnak dőlök. Értse, ahogy szeretné, de igen, ezzel burkoltan arra is célzok, hogy nekem is szükségem van rá. És lett is volna, ha nem lököm el magamtól anno.
Kár, hogy így telt el ez a tizenhét év, nem?
Másként is alakulhatott volna minden, talán ez a fojtogató érzés, amitől néha levegőt venni is nehéz sem nehezedne rám.

Ő sem gondolta komolyan, hogy egy pár perces telefonbeszélgetést esetleg Perla édesapja zokon venne tőle, főleg, hogyha tényleg az egész népes családjuk most jelen van. Valószínűleg észre sem fogja venni azt a rövid időt, amíg a lánya nincsen jelen a többi családtag között, Gabriel egyszerűen csak kapálózik, mint egy fuldokló kisgyermek, és az lenne az azonnali mentőöve, ha Perla azt mondaná, de, az édesapja nagy napján igenis az a pár perc sem lehet kivétel, és ő sem annyira fontos, hogy miatta haragudjon rá az örege.
Nem akarja, hogy Perla letegye a telefont, de ez volna a legokosabb döntés; eddig is össze volt őt érintően zavarodva, most pedig mintha minden szál kicsit tovább gubózódna a fejében. Néhány, nyilvánvaló szó választja el az egyértelműtől, ő pedig erővel igyekszik a tudatalattijában tartani ezt az egészet, miközben ugyanúgy ott van a vonal másik végén, és ő sem teszi le a telefont.
Őszintén hiszi, hogy az élet számára talán akkor kezdődik meg igazán, amikor majd túllendülnek ezen az egészen, miután megoldják és meggyógyítják ezt a rengeteg fájdalmat, amit éreznek, és, amit még okozni fognak, aztán majd lesz helye a nevetésnek is. Addig pedig, ha néhány lopott percben tudnak lelket önteni a másikba, akkor talán ő sem akar majd már annyira menekülni Perla elől. Csak a helyén kellene tudnia kezelni.
Ezt mondjuk a másik minden mondata egyre nehezebbé teszi, hiszen olyan vágyakat ébreszt benne, amiket azt hitte, a szülővárosában hagyott Perlával együtt, amikor búcsút intettek egymásnak, de rá kell jönnie, a szív dolgai nem ennyire egyszerűek, mint ahogyan ő kezelni akarja őket.
Az egész teste belefeszül abba a néhány szóba, ami ezután csapja arcon, és ha ez a reakció nem volna elég egyértelmű számára, akkor lassan ostobának kell lennie, ami rá sohasem volt jellemző. Ellöki magát az asztalról, a fejét lejjebb hajtja, és a tarkóját kezdi idegesen masszírozni, ahogy jobbra, balra, meg úgy össze-vissza lépkedni kezd az irodában. Erre most vagy mindent reagál, vagy semmit, de úgy tűnik, egyik sem megy neki azonnal.
Mondja halkan, de őszintén, miközben azért ott játszik benne az, mennyire szorult így a helyzet, amibe került, és mennyire megbonyolítja az amúgy sem egyszerű napokat, amiket maguk mögött tudnak, és azokat is, amik még rájuk várnak.
Muszáj nevetnie ismét, mert szinte abszurd, ahogyan ez a rengeteg, nagyon ismerős, és nagyon kellemes emlék elárasztja a mellkasát; ugyanúgy érzi a melegséget tőle, mint a feszültséget, mert az a múlt, ez meg a jelen, és már nem úgy állnak a dolgok, mint amikor ezeket az érzéseket egymás között még mindenféle elvárások és kötelezettségek nélkül meg tudták élni. Terel, hiszen nem válaszolhat direkt módon arra, amit mondott a másik, akkor sem, ha esetleg szeretne.
Tudja nagyon jól, hogy Perla nem szándékosan cincálja a lelkét azokkal, amiket mond, de az utolsó kijelentésétől szinte leül, és csak az a szerencséje, hogy az egyik fotel mögötte van éppen akkor, semmi más. Máskülönben a földön köt ki valószínűleg.
Belesóhajt a vonalba, és lehunyja a szemét egy pillanatra.
Vallja be őszintén, de nem fűz hozzá egyéb gondolatokat, mert azzal talán átlépne egy olyan határt, amitől már nem tudna a tükörbe nézni. Lehet, csak pihenniük kellene, aludni sokat és hosszan, hogy visszatöltsék a kiürült tartalékaikat, és akkor ez a sok érzés nem győzedelmeskedne felettük ilyen módon. Tudná ezen kívül mással is magyarázni ezt az egészet, csak egyelőre nem akarja.

A hideg lépcsőn ülve, a félhomályban, a dohos levegőt szívva kicsit kiszakadok a valóságból és szép lassan beszippant az az érzés és az az aura, ami az utóbbi pár napban, főleg a beszélgetéseink alatt körbevett. A hangulatomon eleinte nehezen tompít, sőt, a közös nevetés, egészen pontosan Gabriel nevetése még talán tetézi is. Rég hallottam nevetni, főleg ennyire őszintén, és ez most nagyon sok kellemes közös emléket idéz fel bennem, mert a mai napig emlékszem, régen mennyit tudtunk együtt nevetni. Ismét abba a hibába esem, amibe már többször is; a múlton kezdek rágódni, aztán a miérteken, aztán a jelenen, és azon, mi lett volna, ha… Kis híján magukkal ragadnak a nosztalgikus gondolatok, de még épp időben sikerül elhessegetni azokat. Illetve nem is én teszem, mert az én fejem kissé ködös, Gabriel teszi azt, amikor ígéretet tesz. Sokan dobálóznak ígéretekkel, hiszen a szavak csak szavak, az ő szájából ez mégis sokkal komolyabban hangzik. Persze, azért tudom, hogy ilyet nem lehet ígérni, hiszen egyikünk sem látja a jövőt és nem tudjuk megjósolni, mi vár ránk, de némi reményre ad okot, hogy idővel valóban lesz hasonlóban részünk - csak az remélhetőleg nem alkohol miatt lesz.
Mivel nem teljesen tiszta a fejem, nehéz tisztán látnom és racionálisan gondolkodnom, pláne arra figyelnem, hogy a gondolataimat megtartsam magamnak. Ennek eredménye az ismételt csönd, ami már olyan gyakori köztünk, hogy fel sem kéne tűnnie, most viszont zavar. Azt mondja, semmi rosszat nem mondtam, de most valahogy sokkal nyomorultabbul érzem magam, mint korábban. Most nem tudok vele együtt nevetni a felidézett múlton és a kiskapukon, amiket nagyon kreatívan mindig megtaláltunk, mert nehezen szabadulok ettől az érzéstől.
Azt mondod, nem mondtam semmi rosszat, de ez a hosszú hallgatás…
A fejemet ingatva sóhajtok és közben lehunyom a szemeimet egy pillanatra, viszont forogni kezd a sötétség, úgyhogy inkább keresek valamit, amire fókuszálhatok.
Zavar, mert hiába mondod, hogy nem mondtam semmi rosszat, nem látok a fejedbe, és nem tudom, hogy csak mondod-e, hogy nem mondtam semmi rosszat vagy olyat, ami felbosszant vagy feldühít, mert őszintén szólva minden okod meglenne rá, hogy mérges legyél, és a mai napig nem értem, miért nem vagy az. Aminek egyébként, félre ne érts, örülök, mert te vagy az utolsó ember, akit az ellenségemnek szeretnék, de akkor is… Zavar, és nem értem, és szeretném megérteni, de azt is tudom, hogy holnap nagy valószínűséggel nem fogok mindenre emlékezni, amit most mondtam, ami talán nem is baj, csak…
Ismét mélyet sóhajtok, most viszont azért, mert valóban szükségem van az elhasznált oxigén helyett frissre. Amióta felbukkant a kórházban és megjelent ismét az életemben, azóta rendszeresen össze vagyok zavarodva. Ez most sincs másként. Viszont nem tudom, mi zavar a legjobban; az, hogy tényleg nem látok a fejébe, hogy nem osztja meg a gondolatait és csak hallgat, vagy az, hogy valaki mással viszont igen. Ha nem is pont azokat, amik most járnak a fejében, másokat igen. Ennyi év elteltével önzőség lenne ezt érezni, nincs jogom még csak ezen rágódni sem, de mégis szép lassan az őrületbe kergetem vele saját magam.
Azt hiszem, túl sok minden történt, túl rövid idő alatt.
Foghatom a stresszre, az elmúlt feszült napokra, a vitáinkra, a Sierrával való találkozónkra. A probléma csupán az, hogy minél inkább próbálom ráfogni valamire, annál közelebb kerülök az igazi magyarázathoz, aminek eszembe sem szabadna jutnia.
Ahogy a falnak dőlök, az oldalamat és a vállamat átjárja falból áradó hideg. A hideggel párhuzamosan a megbánás és a bűntudat ismerős kettőse temet maga alá.
Szerinted… Alakulhatott volna minden másként?
Félek a választól, és attól is, hogy nem kapok választ, hanem egyszerűen némaságba fullad a beszélgetés, de ha most nem kérdezem meg, akkor soha. Tudnom kell, mekkora hibát követtem el, akkor is, ha sok jó nem származna belőle számomra.

Úgy érzi, és valószínűleg jogosan, hogy Perla fejében van egy elképzelés Gabriel őszinteségét illetően, most, hogy nem teljesen józan, és azt hiszi, minden gondjukat egy olyan vallomás oldaná meg, amire valójában egyikük sincsen felkészülve. Arról nem is beszélve, hogy a jelen állás szerint egy józanodást követően Perla valószínűleg arra jutna, egy ilyen vallomás egyáltalán nem szükséges jelenleg, és csak minden elrontana hosszútávon, miközben Eddie-re kellene koncentrálniuk.
De hibáztatni nem tudja őt azért, amiért rendbe akarná ezt az oldalt is tenni, Gabrielt pedig elfogja a bűntudat, de nem csak Perla miatt. Perlának teljesen igaza van, még ha nem is gondolja, hogy józanon ilyen könnyedén belement volna ebbe a témába, Sierra pedig ugyanúgy megérdemelné az őszinteségét ezzel kapcsolatban, de nem tudja magát hibáztatni, amikor ezek a részéről gondolat kezdemények, és legalább a felét nem érti annak, ami körülötte történik. Ez az egész még mindig lehet a hirtelen jött információk, és az életének teljes megváltozása miatt, és ha kitisztul majd a feje, akkor lehet..
Nem lehet, de ezt ő még nem tudja.
Amiben csak tud, most őszinte lesz, aztán a következmények, ha őt vágják majd hátba, az nem zavarná. Ő csak szeretné, ha minél kevesebb sérülés történne ebben a sok változásban, és meglehet, túl sok mindent engedett meg magának Perlával szemben az elmúlt időszakban. Például most hamar rájön, hogy egy sértődés, amit később az váltott volna ki, hogy a megbeszéltek ellenére nem hívta fel lehet kevesebb bajt okozott volna, mint a vágy, hogy beszéljen a másikkal.
Sóhajtja a telefonba, és megint járkálni akarna kezdeni, de helyette visszaül az előző helyére, és ahogy előre görnyed, úgy túr bele a saját hajába. Nem tudja, hol van a vége a tűrőképességének, és lehet az a szerencséjük, hogy az apja miatt viszonylag kemény kiképzést kapott, és nem akad ki apró, de még talán nagyobb dolgokon sem olyan könnyen.
Ennél egyértelműbben nem tud fogalmazni anélkül, hogy kimondana dolgokat, amikről nem tudja, mennyire lennének igazak egy nyugodtabb, kevésbé idegtépő helyzetben. Persze ezzel csak igyekszik saját magát áltatni, és úgy csinálni, mintha nem maga Perla váltaná ki ezeket belőle, hanem csak egy a szituáció, amibe hirtelen kerültek.
Megint belesóhajt a telefonba. Egy olyan valakitől, aki nem tud az érzelmeivel mit kezdeni, talán nem elvitatható, ha csak így tudja őket kiadni.
Őt ez emészti fel legbelül, ezért mérges magára, és nem a másikra, ezért akar mindenáron valahogy jóvá tenni tizenhét évet, és a fia életében részt venni annyira, amennyire ő azt hagyni fogja.
.. még jobban összezavarsz, akarná mondani, de gyorsan kapcsol, és másképp folytatja.
Lehunyja a szemeit, mert ez kimondva úgy hat, mintha szerinte mindent, amit megélnek egymással kapcsolatban, azt csak a túlfűtött érzelmi állapotuk teszi velük, és bár tudja, mennyire rosszul hangzik ez így tőle, de nem akar mindent tönkretenni néhány szóval, amit sokkal nehezebb megoldani, mint mondjuk magában tartani. Azzal olyanná válna, mint az apja, és erre képtelen. Ő építeni szeretné a családjukat, nem szétrombolni azzal, hogy elmondja, hogyan érez jelenleg.

Az ítélőképességem jelenleg megkérdőjelezhető, és olyan dolgokat mondok ki és várok el Gabrieltől, amiket tiszta fejjel sosem tennék. Most azt hiszem szükségem van ezekre az eddig kimondatlan, de a levegőben régóta ott keringő gondolatokra, azt hiszem, így lesz a legjobb, de holnap már másként fogom gondolni. Ez csak rontani fog mindenen. De ha nem most mondjuk és mondom ki ezeket, ha nem most teszem fel a kérdéseimet, akkor mikor?
Még mindig azt érzem, nem érdemeltem ki semmivel ezt az empátiát és kedvességet, amit Gabriel napról napra mutat felém. Talán, ha haragudna és nem lennénk beszélő viszonyban, könnyebb lenne elfogadni a kettőnk közé ékelődött távolságot, és mindent, ami az elmúlt tizenhét évben elsodort minket egymástól.
Az én esetemben a titkolózás rontott el mindent.
Ironikus. Én is meggyőztem róla magam, hogy nem lehetek őszinte a másikkal, mert az csak sokkal több kárt okozna, mint amit el tudnánk viselni. Évekig cipeltem ezt a terhet és a titkomat, amit kész voltam a sírba vinni, ha Gabriel nem jelent volna meg egyik pillanatról a másikra. Az utóbbi napokban pedig képtelen vagyok szabadulni a megbánástól, amiért nem voltam vele őszinte. Talán Gabriel jobban látja a helyzetét most, mint én kamaszként az enyémet, talán igaza van, és jobb nem mindent kimondani, de félek, hogy az újabb kimondatlan igazságok hasonló helyzetbe sodornak minket.
Én is azt hittem, nincs rá szükségem, azt hittem, már rég eltemettem azt az időszakot, és az már csak egy lezárt fejezet.
Halkan suttogok a telefonba, miközben előre görnyedek és megtámaszkodom a térdeimen. Szabad kezemmel az orrnyergemet kezdem masszírozni, mintha ezzel el tudnám űzni minden gondolatomat és érzésemet, amiket egyre intenzívebben élek át és megijesztenek. Tudom, hogy egy rossz döntésre vezethető vissza az, hogy most így és itt tartunk, de azt is tudnom kell, Gabriel mit gondol, mi lett volna, ha akkor nem lépünk külön utakra. A válasza szíven üt, még annak ellenére is, hogy én erőszakoltam ki. Csak csöndben hallgatom, mennyire szeretne apa lenni és mennyire össze van zavarodva ő is. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy helyre akarom rakni az érzéseimet, mert ha így tennék, és minden meglévő puzzle darabka a megfelelő helyre kerülne, egy akkor is hiányozna a kirakósból.
Persze.
Úgy döntök, inkább nem feszegetem tovább a témát, mert nem helyénvaló. Mindent, ami nyomaszt és elszomorít, a háttérbe kell szorítanom, hiszen Eddie-re kell koncentrálnom, az én érzéseim csak sokadlagos tényezők.
Eddie holnap szerintem olyan hét körül ér haza, ha az neked jó.
Próbálok tárgyilagos hangnemre váltani, amit csak a kicsorduló könnyeim nehezítenek meg.

A következő sóhaja szinte csak magának szól, ezért némán engedi ki a levegőt, amit a másik válaszaira várva szinte visszatartott magában. Nem hibás senki sem azért, mert éreznek valamit, valószínűleg egymás iránt, hiszen ha ez nem lenne fontos, akkor egyikük sem hallgatna ennyiszer, és egyikük sem kockáztatná azt, hogy még jobban felboruljon minden, csak azért, hogy egy-két választ halljanak, vagy tudjanak.
Ha vár rá valami azt követően, hogy Eddie már hajlandó nyitni felé, és ha azzal párhuzamosan meg kell oldania egy másik talányt az életében, akkor nem fog elbújni előle, és nem fogja figyelmen kívül hagyni csak azért, hogy valami könnyebb legyen. De most ha akarna sem tudna megfelelő választ adni Perla kérdéseire, nem tudja megnyugtatni, hiszen sem az időzítés, sem a birtokában lévő információ mennyisége nem megfelelő. Ha már tudni fogja, akkor Perla is így lesz vele, mert el fogja neki mondani.
Gabriel valóban türelmesebb lett sokkal az elmúlt tizenhét év alatt, amíg nem látták egymást; a régi énje mindegy, mekkora káoszt okoz, csak követelné most a válaszokat, és meglehet a másikat is magáénak, mert akkoriban ez elfogadható volt, vagy csak senki nem szólt rá azért, mennyire vehemens. Ma már vagy tisztán és érthetően játszik, vagy sehogy.
Csatol vissza halk, mégis erőteljes szavakkal egy korábbi telefonbeszélgetésükre, amikor is azt mondta, hogy ha eddig nem hitt volna, akkor most biztosan elkezdi. De mivel Gabriel vallásos családból származik, ha egy valamit magával hozott felnőtt korára tőlük, az az, hogy ne akarjon nagyobb erővel gondolni és cselekedni, mint amire egy felsőbb erő képes. Mivel a gépezetben alapvetően csak egy porszem, nem fog menekülni hosszútávon, ha valami elemi erővel vonzani kezdi. Már más kérdés, hogy hogyan fogja érzelmileg kezelni a helyzetet, hiszen abban nem a legjobb.
A hirtelen váltás a másik részéről a mellkasába vág, de nem szól érte, vagy tesz úgy, mintha ez a beszélgetés további fájó pontok nélkül, csak úgy folytatható lenne, ezért bólint, megértve, hol tartanak most, és, hogy ennél tovább ma nem jutnak.
Nagyon kettős gondolatai támadnak, hiszen ha tehetné, minél több időt töltene vele, de az okos döntés talán az volna mostantól, ha ezt minimalizálnák, amíg nincs itt az ideje, hogy megoldják a köztük kialakult helyzetet.

Túl sokat akarok egyszerre, engedek az érzelmeknek, pedig mindig próbálok racionálisan, tiszta fejjel gondolkodni. A mai napon elég volt pár ital, és pont az ellenkezőjét csinálom annak, amit a józan ész diktálna. Most még az a kis hang sem figyelmeztet, mekkora őrültséget csinálok, nem figyelmeztet, hogy ne lépjek át egy határt, ahonnan már nincs esetleg visszaút.
Tudom.
Mély levegőt veszek és próbálom tudatosítani is ezt magamban; meg kell húznom egy határt, nem akarhatok mindent egyszerre, mert az nem lenne reális elvárás senkivel, de főleg nem Gabriellel szemben. Csak az a probléma, hogy eddig bármire vágytam, le tudtam mondani róla, kész voltam áldozatokat hozni, elfordítani a fejem és másra koncentrálni. Gabriel viszont összezavar, és most először nehezen engedek abból, mit szeretnék. De muszáj lesz, ha legalább a látszólagos békét szeretnénk fenntartani.
Furcsa belegondolni, de majdnem az eddigi életem fele eltelt, mire kiderült, mekkorát hibáztam. Rengeteg időt elpazaroltam, az évek csak elrohantak mellettem, mellettünk, és még csak fel sem tűnt, mennyire rossz irányba haladtam. Ha korábban arcon csapott volna valaki, akkor talán még helyre lehetett volna hozni időben, bármi is lebegjen kettőnk között. Talán most nem szorulna össze a torkom, ha eszembe jut, hogy nemsokára megházasodik, és nem kéne magam ostoroznom, amiért elkéstem. Most Gabriel az, aki megtartja magának a gondolatai egy részét, én viszont csak arra tudok gondolni - tapasztalatból -, hogy ez rossz döntés. Emlékeztetnem kell magam, hogy szép sorjában kell megoldanunk a problémákat, az első és legfontosabb pedig Eddie, de ha ő is hibázik most, az mikor derül ki? Amikor már túl késő?
Most nagyon utálom a sorsot.
Minden okkal történik, mindenre van valami magyarázat, és ha elég kitartóan keresném, akkor meg is találnám azokat a válaszokat, amiket keresek. De most nagyon fáradtnak érzem magam a keresgéléshez, és talán bölcsebb is nem beleavatkozni mindenbe, amire nincs ráhatásom. Hinnem kell benne, hogy minden jól fog alakulni, vagy legalább úgy, ahogy alakulnia kell, és ha egyszer nekem is járni fog egy kis jó, egy kis boldogság, akkor megkapom.
Okosabb lenne tartani a tisztes távot ezután, a fókuszunkat Eddie-re helyezni, mivel holnap ő nehezebb helyzetben lesz, mint amiben most mi vagyunk. Annyira kezd tisztulni a fejem, hogy tudatosan tereljem el a témát másra, mert ha tovább folytatjuk ezt, az mindkettőnkön mély és nehezen gyógyuló sebeket ejtene.
Egy részem szeretne kettesben lenni egy kicsit vele, mielőtt Eddie-vel közöljük az igazságot, de nem tudom, mennyire lenne ez okos ötlet.
Elég fél hét körül, nem kell sietned. A címet pedig mindjárt megírom.
Fél órát csak kibírunk valahogy, és remélhetőleg Eddie is egy kicsit előbb hazaér, addig meg lesz időnk átbeszélni, pontosan mit is mondjunk neki, mert ugyan már rengetegszer lepörgettem a fejemben az egészet, élesben nem fog úgy forogni az agyam, ahogy szeretném.

Az arcát kezdi el masszírozni, ahogy az érzelmi hullámvasútnak lassan vége lesz kettejük között, és arra gondol, mit is jelent pontosan mindez. Hogyan lettek a kellemes csendek egyik napról a másikra kettejük között ennyire kínosak, és ennyire nyilvánvalóak, és mikor döntött ő úgy, hogy teret ad ennek az egésznek, de legfőképpen az a kérdés benne, hogy miért?
Mély levegőt vesz, és arra jut, hogy az idő minden lapot eléjük fog teríteni, mindegy, mit csinálnak, vagy mennyire ellenkeznek.
Súgja a vonalba, hiszen ugyanott jár fejben, ahol a másik; amint meghallotta a jókedvét a telefonhívás kezdetekor, ott akart lenni a családja körében, és ünnepelni akarta az édesapját, akit régen ismert, és akit nagyon sokra tartott. Aztán sajnálni kezdte, amiért az elmúlt tizenhét év nem úgy alakult, hogy evidens lett volna a jelenléte egy ekkora, családi rendezvényen, mindennek ellenére pedig idegennek érezte magát, mert a lelke mintha nem ott lenne, ahol a teste éppen.
Aztán bűntudat mardosta, amiért ezek egyáltalán eszébe jutottak, hiszen jegyben jár egy csodálatos nővel, aki semmi rosszat nem követett el ellene, mégis úgy érzi, nem tudja kitölteni azt az űrt, amit Gabriel magával hordoz hosszú, hosszú évek óta. És össze van zavarodva a holnap miatt, a rájuk váró döntések hada miatt, és még sorolhatná azt a rengeteg érzést, kételyt, vagy fájdalmat, amivel meg kell birkóznia.
Mégis úgy érzi, Perlába szeretne kapaszkodni ezen az úton, pedig ennek nem így kellene papíron lennie.
Egyetért azzal, hogy fél órával előbb elég érkeznie, talán annyi idő alatt semmi olyan nem történhet, ami még tovább bonyolítaná ezt az amúgy is kibogozhatatlannak tűnő szálat. Ő amúgy sem tudna másképpen haladni, a munkájában is így tervez; lépésről lépésre, mert ha mindent egyszerre akarna csinálni, nem igazodna ki rajta, hová tart pontosan.
Igyekszik minden szavával megerősíteni, hogy akkor is ott lesz Perla mellett ebben az egészben, és végig, ha rájuk dől a ház az érzéseiket illetően.
Jegyzi meg halkan, és igen, meglehet most már igyekezne megszakítani a hívást, hogy kicsit magával, és a rá váró tervekkel foglalkozzon, amik elterelik majd a figyelmét.
És nem hazudik, mert valóban így van, és bár ma nem tervezte, hogy nagyon sokáig bent fog maradni, a történtek fényében mégis úgy néz ki, így lesz. Az érzései elől mindig a munkába igyekszik feledkezni, mert a tervek nem várnak tőle semmit, és nem is vágynak többre, mint kellene, úgy, ahogyan most ő teszi.

A nyelvemen van, hogy “Dehogy érted!”, de inkább elszámolok magamban háromig, mielőtt bármi meggondolatlanságot mondanék, ami ezt a beszélgetést visszaterelné abba a mederbe, amiből szeretnék végre kikerülni. Jobb lenne ezt a témát lezárni, egyszer s mindenkorra pontot tenni a végére, mert ha nem tesszük, csak tovább nyújtjuk egymás szenvedését. De ha most még nem is zárjuk le végleg ezt a gondolatmenetet, és a jövőben visszakanyarodunk még ide, legalább mára fejezzük be. A kintről beszűrődő nevetgélés, beszélgetés és zene emlékeztet arra, hol vagyok, és milyen hangulatban kéne lennem. Emiatt viszont az is eszembe jut megint, hogy milyen jó lenne, ha Gabriel is itt lehetne, együtt szórakoznánk, egy pár órára el tudnánk felejteni a külvilágot és a problémákat, és csak arra koncentrálnánk, ami igazán fontos. Saját magamra vagyok mérges, amiért nem tudok elvonatkoztatni tőle és ennyire engedtem, hogy belemásszon a fejembe a puszta hangjával, a kedvességével, az őszinteségével. Hiába telt el ennyi év, még mindig óriási hatással van rám, ezt pedig kár lenne tagadni, viszont beismerni egyenesen őrültség lenne. Tizenhét évet késtem vele.
Akkor fél hét.
Ismétlem megerősítésként, meg persze a saját fejembe is felvésem az időpontot, mintha attól tartanék, hogy elfelejtem - bár annak fényében, amire készülünk, teljességgel képtelenség elfelejteni. Még életemben nem féltem ennyire semmitől.
Mélyet sóhajtok, amikor azt mondja, hogy keresni fog. Azt érzem, lassan minden egyes mondata után saját magammal kell előbb harcot vívjak, nehogy valami olyat mondjak, amivel az előzőhöz hasonló hullámvasútra ülünk fel, így inkább nem mondok semmit. Most talán ez a legjobb megoldás, bár nem ez lenne az első alkalom, ha tévednék.
A karórámra pillantok gyorsan és azonnal az jut eszembe, Gabriel túl sokat dolgozik. Felelősségteljes a pozíciója, érthető, miért hajt ennyire, de az a benyomásom, hogy élete nagy részét a munkája tölti ki, ami aggasztó és egészségtelen. Van azon kívül rengeteg más dolog, amire érdemes időt szánni, ami talán még fontosabb is, mint egy terv, amit véglegesíteni kell, de ki vagyok én, hogy aggodalmaskodjak miatta?
Nekem meg lassan vissza kéne mennem.
Ha eddig nem tűnt fel, hogy nem vagyok ott, akkor még egy pár percig nem fog, de jobb szeretném ezt a beszélgetést már befejezni. Szükségem lesz egy pár percre, mire jó képet fogok tudni vágni megint mindenhez, és attól tartok, a mostani hangulatomon egy-két-három újabb koccintás sem segítene.
Jó munkát.
A korábbiakhoz képest szokatlanul gyorsan bontom a vonalat. A telefont az ölembe ejtem és egy darabig csak nézem a lefelé vezető lépcsőfokokat, próbálom elrendezni a gondolataimat, az érzelmeimet, emésztgetem az előbbi beszélgetésünket, azonban a figyelmemet elvonja, hogy megint csak azt az ürességet és hiányt érzem a mellkasomban, amit tegnap is, miután letettük. Most nem kesereghetek egy sötét lépcsőházban, elvégre ünnepelnem kéne a saját apámat. Kézfejemmel szárazra törlöm arcom mindkét oldalát, az ígéretemhez hűen megírom még Gabrielnek a bronxi címet, majd a legjobb arcomat magamra öltve lassan visszatérek a családomhoz.

Jobbnak ítéli, ha minél előbb leteszik a telefont, mert úgy érzi, minél inkább szeretné helyrehozni azt, ahogyan ez a beszélgetés most kettejük között alakult, csak annál rosszabb lesz az egész. Pedig ott van, a nyelve hegyén táncol rengeteg gondolat, az első helyen azzal, hogy ő ezt nem így akarta.
A holnapi nap talán mindkettejük életének legnehezebbje lesz, amihez nem akart olyan extra feszültséget hozzácsapni, ami valahol szükségtelen, hiszen nélküle is elég megterhelő lesz minden. Ha tehetné, kiöntené az egész lelkét Perlának, hiszen pontosan ez tűnt fel neki, már az első alkalommal, mikor újra találkoztak; vele úgy tud beszélni szinte bármiről, mintha tegnap látta volna utoljára.
De megkötik a kezét a körülmények, amikkel akkor sem tudna most mit tenni, ha nagyon akarna.
Nem kéri végül Perlát semmire, pedig szeretné, ha nem így válnának el egymástól egy ennyire fontos esemény előtt. Nem akarja tetőzni, ami már így is elég vékony cérnaszálon lóg kettejük között, és rábízza magukat az időre, mert ezt semmi más nem fogja tudni megoldani.
Erősíti meg még egyszer a másikban, hogy az idő és a hely adott, már csak a szereplők hiányoznak ahhoz, hogy a lavina elindulhasson. Perla utolsó szavaira még válaszolni akarna valamit, amitől hátha jobb lesz azért a másik kedve, mint amilyennek az elköszönéskor tűnt - például, hogy érezze jól magát -, de a vonal nagyon gyorsan pittyegőre vált, ő pedig azonnal hiányolni kezdi őt, annak ellenére is, mennyire félrement a mai beszélgetésük.
A tervrajz elé úgy egy órán át nem képes visszaülni, inkább csak New York-i égboltban elveszve igyekszik szembenézni mindazzal, amit eddig nem volt hajlandó észrevenni. Minden sóhajtással közelebb kerül a felismeréshez, miszerint hatalmas bajban van, és muszáj lesz ezt vagy csendesen, magában megoldani, vagy türelmesen megvárni a megfelelő időt rá, hogy.. nem is tudja, pontosan mire. De azt megérti, hogy hosszútávon nem csak a holnapi nap eseményei okoznak majd hatalmas változásokat.