“We were just two lovers, Feet up on the dash, drivin' nowhere fast. Burnin' through the summer. Radio on blast, make the moment last. She got solar power, minutes feel like hours. She knew she was the baddest, can you even imagine Fallin' like I did?”
Hozzászokott már a kevés alváshoz, az állandó munkához, a szüntelen mókuskerékhez, az éjjel mégsem tudott egy percet sem aludni, amitől a reggele, ha lehet így éreznie, még nehezebben indult, mint talán tette volna egy kiadós alvást követően. Magányosan ül az ágy szélére olyan korán, amikor még a nap sem kelt fel New York felett, és ő pár percig csak nézi az ébredező város fényeit, mély levegőkkel felkészítve magát gondolatban valamire, amire valójában nem lehet, csak ő ezt még nem tudja. Sokkal lassabban mozog, sokkal tovább tart elkészülnie, és a kávé sem hat olyan gyorsan, mint szokott, Gabriel pedig már kezdi érteni, milyen lehetetlen küldetésre készülnek, mégis, igyekszik arra a jövőre gondolni, amire igazán vágyik, mióta kitudódott az igazság; a fiára, ahogy felnéz rá, része a cégnek, folyamatosan fejlődik, és az édesanyjára, aki.. Akivel éppen akkor kezdenek teljesen megbonyolódni a viszonyok, amikor ekkora lépésre készülnek. Nem tud nem gondolni Perlára, a szavaira, arra, amit mintha várt volna tőle, és amit ő is akarni látszott. Most azt akarja, hogy az egész gondolat abszurd legyen, mégsem képes rá, és ettől még több mindennel a vállán kell elhagynia a lakást reggel. Napközben a legnagyobb tisztelettel is használhatatlan, ezért az irodájába zárkózva igyekszik azt a benyomást kelteni, hogy minden a legnagyobb rendben vele, csak dolgozik és sokat, ahogyan mindig. Valahol szomorúnak találja, amiért ezt annyira egyszerűen meg tudja oldani, de ő alakította így az életét, ő akart ennyit dolgozni, elhanyagolva rengeteg mindent mellette, és talán már érzi a csontjaiban, hogy a változás szükséges lesz idővel. Tervei szerint hazament volna olyan négy óra magasságában, beszélt volna Sierrával, evett volna talán valamit, ebből valahogy mégsem valósul meg egyik sem, talán csak az evés. Fogalma sincsen, hogy miért, de még mindig mintha nem egy hullámhosszon lennének a menyasszonyával, ezért úgy akar nekivágni ennek a lépésnek, hogy nem az ő szavai és energiája tapad a bőrére, hanem tisztább a feje, és ezért az irodában marad, dolgozni. Túl sok meglepetést ezzel, ennyi év után már senkinek nem tudna okozni, úgy gondolja. Nem a ház előtt parkol, hogy Eddie-nek ne tűnjön fel a cabrio, amikor hazaér, így pár utcányit sétál, mielőtt megtalálja a Perla által elküldött címet. Nem tudja, hogy a szívének melyik nehezebb a mai nap során; találkozni a gyermeke anyjával, vagy elmondani a fiának az igazat. Most már kezdi érezni, ahogyan a lelke fárad, de ezt soha és senkinek nem fogja őszintén elmondani. Csöngetni szeretne a kaputelefonon, de pont elhagyják az épületet, és kedvesen beengedik őt, amikor mondja, hogy látogatóba érkezett. Felszalad a megfelelő emeletre, keresgél pár percig az ajtók között, amíg oda nem ér, ahol várják őt. Mély levegőt vesz, és úgy kopog be, pontosan fél hétkor, ahogy megbeszélték. - Szia. - Köszön egy félmosollyal, amikor a másik ajtót nyit, és ha beinvitálják, akkor belép a lakásba, és közben a szokásos módon nyom egy-egy csókot Perla arcára mindkét felére. Van, ami akkor sem változik, amikor úgy érzi magát, ahogyan most is; ott él még benne a telefonbeszélgetés, a sóvárgással együtt, amit mindkettejük részéről érzett tegnap. - Hogy érzed magad? - Tudja, hogy ideges, nyilvánvaló, hogy fél, ez a kérdés inkább gondoskodás a részéről, mint érdeklődés, hiszen neki fontos, hogy Perla boldog legyen, akár ebben a pillanatban is.
“Once again there you are; anxiousness, nervous heart. Butterflies fluttering can only mean one thing”
Az idő sokkal gyorsabban telik most, mint várnám. Szeretném lelassítani, sőt, megállítani, több időt adni magamnak, magunknak, tovább húzni az elkerülhetetlent, minél tovább kiélvezni a vihar előtti csendet, mielőtt még az életünk fenekestül felfordul. Mert ha Eddie számára is kiderül az igazság, az lesz csak a valódi sziklaomlás. Nem csak a reggel indult nehezen a tegnapi nap fényében, de munka közben is nehezen fókuszálok arra, amire igazán kéne; többször is hibázom, összekeverem a szobaszámokat, az egyik szobából pedig a tiszta törölközők is majdnem kimaradnak. Hasznavehetetlennek érzem magam, és ez addig nem is fog változni, amíg túl nem esünk a mai beszélgetésen. Utána… Ki tudja, talán utána sem lesz jobb, esetleg még ennél is rosszabbul fogom érezni magam, de legalább egy hatalmas tehertől szabadulok meg, amit túl régóta cipelek és túl nehéz.
Hazafele a metróról egy megállóval később szállok le; a reakcióidőm nem csak napközben nyúlt el a szokásosnál jobban, még délután is nehezen tartok lépést a környezetemmel, és ahogy egyre jobban érzem a vesztem, úgy kezdek egyre inkább sodródni az árral. Egy kellemes, tavaszi délutánon megejtett sétának általánosságban véve jó hatással kéne lennie az emberre, én most viszont semmi pozitívat nem tudok hozzácsatolni. Annyira talán jó, hogy kiszellőztessem a fejem és ismét végiggondoljam, mit fogok mondani, de többre nem. Erre nem lehet igazán felkészülni, akárhányszor játszom le a fejemben a jelenetet. Ismerem Eddie-t, általában tudom, mire számítsak tőle, most viszont teljes homályban tapogatózom.
Otthon az üres lakás fogad, a nyomasztó csend, a fullasztó, állott levegő, ami ezekre a régi lakásokra jellemző, és szinte érzem, hogy a falak nevetnek rajtam. Az órámra pillantva a pulzusom gyorsan emelkedni kezd; hat óra elmúlt, nemsokára nem csak Eddie, de Gabriel is megérkezik. A mai tempómhoz képest sietősen pakolom el a dolgaimat, nyitok ablakot és öltözök át valami vállalhatóbba, mint a munkaruhám. A konyhában elrendezem a mosatlant és mindent a helyére pakolok, közben a szemem sarkából folyamatosan a faliórát lesem. Lassan fél hét, amikor is a kapucsengőnek meg kell szólalnia. Ideges vagyok miatta, a tegnapi beszélgetésünk miatt leginkább, aminek sok részlete még most is a fejemben visszhangzik. Őszintébb voltam a kelleténél, olyan dolgokat mondtam és vártam volna el Gabrieltől, amik a közelgő esküvőjét figyelembe véve nem voltak tisztességesek részemről. De képtelen voltam lakatot tenni a számra, és egyszerűen csak kimondtam azokat a dolgokat, amik éppen nyomasztottak, amiket éppen gondoltam, és azt akartam, hogy ő is tudja. Mérges vagyok magamra miatta, mert ha konkrétan nem is fogalmaztam meg, mi az az érzés, ami nap mint nap összeszorítja a mellkasomat, akárhányszor eszembe jut, mégis ott lebegett kettőnk között, kimondatlanul is. Neki pedig menyasszonya van, és a világért sem szeretném felrúgni a kapcsolatukat. Tizenhét évvel ezelőtt lett volna esélyem valamire Gabriellel, de azt a lehetőséget elszalasztottam.
Idegesen rendezgetem a kanapén a párnákat, amikor valaki bekopog az ajtón. Reflexből az órára pillantok, ami pontban fél hetet mutat. Halkan lépkedek oda az ajtóhoz és kilesek a kukucskálón; Gabriel áll a túloldalon, amekkora a jövés-menés állandóan egy ekkora házban, valószínűleg valaki beengedte lent. Teszek egy lépést hátra és veszek egy mély levegőt, amivel csak magamnak próbálok időt nyerni, hogy lelkileg felkészítsem magam. Igyekszem határozottnak tűnni, nem kimutatni az érzéseimet, de az a fene nagy színlelt magabiztosságom addig tart, amíg ki nem nyitom neki az ajtót és csupán a küszöb választ el tőle.
- Szia - köszönök halkan, lágyan, és közben arrébb állok, hogy beljebb tudjon jönni. Nem vagyok túl boldog tőle, hogy pont itt ejtjük meg ezt a beszélgetést, mert nem szeretem mások tudtára adni az itteni körülményeket, most viszont, azt hiszem, emiatt kell a legkevésbé aggódnom. Az lenne az észszerű, ha távolságot tartanánk egymástól, ennek ő mégis az ellentétét teszi. Nem kéne jelentenie semmit, sem kiváltania belőlem semmiféle különösebb érzést, de az a két apró csók, a parfümének kellemesen bódító illata csak újabb arconcsapás és emlékeztető, mit rontottam és veszítettem el. Szándékosan kerülöm a tekintetét, hogy ne lássa, amit annyira nehezemre esik leplezni; a gyomromban cikázó pillangók, a tegnapi beszélgetésünk utáni furcsa, zavaros, keserű érzés még egy bolond számára is egyértelművé tennék, mi is ez valójában. Csak akkor tűnik fel, mennyire remeg a kezem idegességemben, miután becsukom az ajtót és elengedem a kilincset. Ujjaimat ökölbe szorítom és mélyet sóhajtok, mielőtt szembefordulok vele.
- Voltam már jobban - felelem feszülten, magamra erőltetve egy halovány mosolyt. - Te hogy vagy? - kérdezem őszinte érdeklődéssel. Abban nem változott, hogy mások érzéseit és jóllétét helyezi előtérbe, engem viszont az övé is érdekel. Most talán jobban, mint valaha. - Kérsz inni valamit esetleg; víz, kávé, tea, üdítő? - sorolom fel a lehetőségeket és elindulok a konyha felé. Az ideális valami ezeknél erősebb lenne, de legyünk reálisak; még nem volt olyan pillanat az életünkben, ami jobban megkövetelte volna a józanságot, mint az előttünk álló percek. Illetve a tegnapi délutánt alapul véve, jobb, ha nem beszélek Gabriellel, ha alkohol van a szervezetemben.
“We were just two lovers, Feet up on the dash, drivin' nowhere fast. Burnin' through the summer. Radio on blast, make the moment last. She got solar power, minutes feel like hours. She knew she was the baddest, can you even imagine Fallin' like I did?”
Valahol reménykedik benne, úgy, ahogy egy világot még nem ismerő kisfiú tenné, hogy Perla viselkedésén majd semmit nem észlel a tegnapi beszélgetésből, és ez nem nehezíti meg egyikük dolgát sem azzal kapcsolatban, amire most készülnek. Azonban szinte azonnal ott a súly, amit Perla cipel, tisztán érzi és látja, ő pedig ösztönösen mozdulna a másik felé, hogy levegye róla, hogy arrébb tegye, letakarja valamivel, vagy egyszerűen csak átvegye tőle. Gabriel szívesen cipeli bárki baját, rá sok minden odafér és még annál is többet bír el, de talán életében most érzi először, hogy ha valamitől összeszakadhat akár csak egyszer is, az a mostani helyzet szülte szálak miatt lesz. Perla válasza egyértelmű volt már akkor is, amikor feltette neki a kérdést, de hallani akarta, mert így megbizonyosodhat róla, hogy szükség van rá, csak éppen a körülmények nem annyira ideálisak, hogy úgy vigasztalja esetleg a másikat, ahogy akarná. Most kivételesen ő is némi távolságra szavazna, ezt igyekszik nem csak tiszteletben tartani, de fizikailag is kivitelezni, teret hagyni a másiknak a saját lakásában, és nem annyira közelről vizsgálni a vonásait, ahogy mondjuk neki jólesne. - Nem aludtam túl sokat. - Vallja be őszintén, ahogy jó néhány lépéssel Perlától áll meg a nappaliban, és mindkét kezét becsúsztatja az öltönynadrágja zsebébe, mert ott vannak igazán biztonságban. A melegre való tekintettel a zakóját a kocsi csomagtartójában hagyta, a napszemüvegét pedig, ami az ingébe volt tűzve, most kiveszi onnan, hogy valamivel lefoglalja a kezét, mielőtt a gondolatai elvinnék egy olyan irányba, ahol használnia kell, valami olyanra, ami csak tovább bonyolítana mindent. Halkan sóhajt egyet, mert ez így még sokkal nehezebb, mikor egyébként sem egyszerű dologra készülnek. Tudja, hogy hol kellene a fókusznak lennie, de közben azzal is tisztában van, hogy emberek mindketten, és az élet nem mindig csak fekete és fehér, hiába akarja így élni azt. - Egy kávé jólesne. - Teszi hozzá gyorsan, és elvonja a tekintetét Perláról, miközben egészen beleszédül a tudatba, hogy bár két napja Eddie még látszólag felnézett rá, mint építészre, ennek hamarosan vége, és csak kemény munkával fogja tudni visszaállítani, ha egyáltalán sikerül. Ez a terve, ezen fog dolgozni, és mindenben segít majd Perlának, amiben csak tud, hogy könnyebb legyen mindenkinek. - Hogyan szeretnéd csinálni? - Itt ő most még csak egy másodlagos szereplő, és szeretné tudni, hogyan lenne Perlának kényelmes; mennyit beszéljen, vagy inkább csak hallgasson és figyeljen, álljon vagy üljön... nyilván utóbbi túlzás, de úgy akarja támogatni a másikat, ahogy arra neki szüksége van, nem úgy, ahogy ő azt gondolja. Javuló tendenciát mutat ezen a téren, hiszen amikor újra találkoztak, csak úgy szórta a túlzásait Eddie-re, most viszont már egészen más a helyzet.
“Once again there you are; anxiousness, nervous heart. Butterflies fluttering can only mean one thing”
Kicsit abban reménykedem, a tegnapi napot a magunk mögött tudva fogjuk a ránk váró akadályokat vetni, mintha az a beszélgetés meg sem történt volna, mert meg sem szabadott volna történnie. Kimondatlanul is olyan szavak és érzések keringtek körülöttünk, amik nem helyénvalók, amik a múltba tartoznak, nem pedig a jelenbe, amik csak bonyolítanának mindent, ha igazak lennének, márpedig minden pillanattal egyre inkább azt érzem, nem csak az alkohol beszélt belőlem, hanem a kelleténél őszintébb voltam, rést nyitottam azon az ajtón, amit évekkel ezelőtt bezártam, és ha nem csukom vissza azonnal, a rés már nem csak rés lesz. Így is elég problémával nézünk szembe jelenleg, nem akarom, hogy az én gondolataim és a bennem kavargó érzések újabb tételek legyenek egy így is elég terhes listán. Időre lesz szükségem, hogy helyretegyem magamban a dolgokat, addig pedig a legjobb lesz némi távolság kettőnk között, ami a mai este nem igazán, de utána már talán kivitelezhető lesz.
Nyúzottnak és fáradtnak néz ki, és ez most nem csak a munka miatti fáradtság; a tekintete elárulja, mennyi terhet cipel, aminek a nagyját - vagy ha nem is nagyját, de a legjelentősebb részét - én pakoltam rá, ami miatt pocsékul érzem magam. Pár hete még gondtalanul élte az életét, tervezték a jövőjüket a menyasszonyával, amiben nem volt helye gyereknek, pláne nem egy már majdnem felnőtt fiúnak, aztán a sors ironikus fordulata a korábban szétvált útjainkat ismét összefonta. Mennyi minden másként alakulhatott volna és mennyi gyötrelmes perctől megkíméltem volna mindenkit, ha évekkel ezelőtt másként döntök. Szeretném azt hinni, hogy Gabrielnek igaza volt, és minden okkal történik, de most nehezemre esik látni a miérteket, mert egyelőre csak azt látom magam előtt. ahogy a fiam rövidesen össze fog törni a hazugságok súlya alatt. Az én hazugságaim súlya alatt.
Tanácstalanul állok továbbra is az ajtóban, idegennek érzem magam a lakásban, amit az elmúlt években az otthonomnak tudtam. Idegesen túrok a hajamba, tekintetem ide-oda vezetem az előszoba különböző pontjain, csak hogy minél kevesebb kontakt legyen közöttünk. Nehéz nem rá fókuszálnom, amikor napokig amiatt bánkódtam, hogy csak telefonon beszélünk, távol egymástól. Most viszont tudatosan kell elterelnem a gondolataimat és a lényegre koncentrálni, ami nem más, mint a ránk váró beszélgetés, amiről Eddie még csak nem is sejt semmit. A kettőnk közötti fizikai távolságból úgy érzem, ő is ezt érzi most jobbnak, ezért inkább nem is próbálok tenni ellene. A kérésnek megfelelően felrakok egy adag kávét és a konyhapultnak támaszkodva merengek el a kérdésén. Mélyet sóhajtok, mielőtt megfordulnék és a tekintetét keresném, de egyszerűen nem találom a megfelelő választ, amire most tőlem vár. Derekammal a pult szélének támaszkodom, a kezeimet összefonom magam előtt és csak a fejemet csóválom. Ritka, hogy ennyire szótlan vagyok és nem jut eszembe semmi, ha mélyenszántó gondolatok nem is, valami apróság mindig eszembe jut, amit aztán tovább tudok fűzni és a végére egy kerek egész lesz. Még soha nem éreztem magam ennyire elveszve, ennyire tanácstalannak és tehetetlennek.
- Nem tudom - sóhajtom halkan a fejemet ingatva. - Lehet ezt jól csinálni? - A kérdésre választ nem várok igazából, mert valószínűleg Gabriel is hasonlóan tanácstalan, mint én. Tartanunk kéne valahogy egymásban a lelket, de mindkettőnk számára ismeretlen vizekre eveztünk, és csak abban reménykedhetünk, hogy nem sodor el minket egy hatalmas ár. - De ha van valami ötleted, azt szívesen fogadom - nevetek fel ironikusan a helyzet komolyságával ellentétesen. - Nem tudom… - ismétlem magam lemondóan sóhajtva, a kezeimet tördelve. Abból kiindulva, Gabriellel mekkorát veszekedtünk az irodájában, bármit mondhatok most, legalább ugyanakkora balhéra számíthatok, csak most a saját fiam fog bennem csalódni.
“We were just two lovers, Feet up on the dash, drivin' nowhere fast. Burnin' through the summer. Radio on blast, make the moment last. She got solar power, minutes feel like hours. She knew she was the baddest, can you even imagine Fallin' like I did?”
Azt kellene éreznie, sőt, meggyőzően mantráznia magának, mennyire nem volt helyes a tegnapi beszélgetés, és, hogy Perla rosszul gondolja, rosszul érzi, és ez az egész nem más, mint a stressz és az elvesztegetett évek adta bűntudat és már-már kimerültség. Ez egy annyira szépen hangzó, Gabriel szerint teljesen helyesnek vélt lehetőség lenne, ami felmenti mindkettőjüket; Perlát, amiért hallani szerette volna, mit érez Gabriel, és a férfit is, amiért úgy sikerült fogalmaznia, hogy ha elmondta volna, az összekavart volna mindent ennél is jobban. Talán csak egy fal, amit szándékosan húznak maguk közé állítja meg őket abban, hogy ezt jobban átgondolják, és átbeszéljék mélyebben, mert ennél egyértelműbb talán semmi nincs, de az élet nem mindig ennyire egyszerű. Gonoszságnak tartaná, ha mostantól nagyon lecsökkentené a kettejük közötti bármilyen kontaktust, de van egy olyan megérzése, hogy hosszútávon csak ez segíthetne a kialakulóban lévő helyzeten. Gonoszság talán így is, hogy érezni meri, amit, és alig kellett neki egy hét, hogy észrevegye, arra viszont kíváncsi, hogy ha pár hét elteltével talán már lenyugodnak a kedélyek, akkor merőben, vagy sehogy nem fog változni, amiben most vergődnek. De csak tudatosan megy a távolságtartás; nem néz hosszan a másik szemébe, sőt, talán már feltűnő, ahogyan kerülni próbálja, és nem tudna felhozni olyan pillanatot, amióta újra találkoztak, amikor ennyi lépés távolságot szándékosan tartott kettejük között. Már csak a sóhajai hiányoznak, de azokra is odafigyel, és vagy némán igyekszik kifújni az orrán a levegőt, vagy inkább bent tartja. Leül a másikkal szemben a kanapéra, amíg a kávét készíti, és egy pillanatra némaságba burkolózik. Most kell elvennie a lehető legtöbb terhet a másik válláról, mert elkerülhetetlen lesz a vihar, csak ezt még egyikük sem fogja fel igazán. - Nem hiszem, hogy ezt lehet jól csinálni. - Mondja csendesen, és most érződik ki rajta igazán a fáradtság, ahogy ezeket a szavakat kinyögi magából. Vagy ez, vagy a szomorúság fogja el, ami talán természetes egy ilyen helyzetben, hiszen megint eszébe jut, mennyire jól érezte magát Eddie-vel, amíg még nem volt rájuk mérges, és mennyire szeretné, ha ez így maradhatna. Sosem volt olyan, aki ne akarna bármiért megküzdeni, amire igazán vágyik, de ez a helyzet nem rajta, nem is a Perlán múlik, hanem azon, hogy a tizenhét éves fiuk, hogyan lesz képes ezt feldolgozni. - Néhány dologban hasonlítunk, azt vettem észre. - Egy halvány mosollyal az arcán szólal meg ismét, és mivel a gondolatai most már Eddie-ről szólnak száz százalékban, nem esik nehezére megkeresni Perla tekintetét, és akár hosszan is belenézni a szemeibe, miközben beszél. Rengeteg idejük lesz még magukat helyretenni, így, vagy úgy, ezért kicsit megnyugszik a tegnapi telefonhívást illetően. - És én azt szeretném egy ilyen helyzetben, ha tényszerűek lennének hozzám. - Nyilván nehéz lesz kimondania Perlának, amit ki kell, így nem várhatja el tőle, hogy ne akarja a lehető legjobban körülírni a történteket. Csak abban tud segíteni, ő hogyan közelítené meg az igazságot. - Ha segítség kell kimondani bármit, csak nézz rám, jó? Nem kell egyedül csinálnod semmit, megígértem. - Mert ha elakadna, ki más folytatná helyette? Kettejük gyermekéről van szó, és neki az a célja, hogy Eddie is megértse idővel, amit neki nagyon gyorsan sikerült; nem lehet egy tinédzser lánytól elvárni, hogy jó döntéseket hozzon az életében, mert gyerekként ez valahol lehetetlen, úgy gondolja.
“Once again there you are; anxiousness, nervous heart. Butterflies fluttering can only mean one thing”
Tiszta fejjel, józanul átgondolva egyértelműen bűntudatot kéne éreznem a tegnapi beszélgetésünk miatt. Nem volt fair részemről ez az irány, hisz ami kettőnk között történt, azt évekkel ezelőtt lezártuk. Minek feltépni a régi sebeket, amikor van így is elég gond, amivel szembe kell néznünk az elkövetkező időszakban? A véletlennek köszönhetően így is sikerült a feje tetejére állítani Gabriel és Sierra életét, amikor épp a boldogságukat tervezik megpecsételni. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem és jártattam a számat, ami miatt most annyi távolságot tartunk egymástól, mint két idegen. De talán ez segít, erre van mindkettőnknek szüksége, ettől fogunk tudni majd arra koncentrálni, ami igazán fontos, amibe a legtöbb energiánkat kell fektetni, és az jelenleg az Eddie-vel való beszélgetés, a vele való kapcsolatunk, és hogy hogyan építsük újjá a romokat. Idővel, ha sikerül a mai délutánon túllendülni és szép lassan minden visszaáll a normál kerékvágásba, addigra talán az érzelmek is elülnek, könnyebb lesz egymás mellett léteznünk, alábbhagy a sóvárgás és kevésbé fog fájni az elszalasztott lehetőség.
Csöndben lehajtom a fejem és veszek egy mély levegőt, ahogy Gabriel szavait hallgatom. Igaza van, ezt most már nem lehet jól csinálni. Évekkel ezelőtt lehetett volna, ha másként döntök, ha nem a saját fejem után megyek, ha nem a könnyebb utat választom, hanem vállalom a kockázatot, de ezen már kár rágódni. Az időt nem tudom visszafordítani, hiába tenném azt szívem szerint. Egyszer már rosszul döntöttem, most ideje helyesen cselekedni. Eddie megérdemli az igazságot az apjáról, már évekkel ezelőtt megérdemelte volna.Túl sokáig húztam már ezt, túl sokáig tartottam egy olyan buborékban, ami nem is valóságos. Halványan elmosolyodva pillantok föl, amikor a hasonlóságaikra utal. Még egy dolog, amiben igaza van.
- Ami azt illeti, több dologban hasonlítotok, mint gondolnád. - Egy pillanatra a szemébe nézek, aztán ismét lehajtom a fejem, mintha csak a fáradtság húzná le. Talán így is van. Az elmúlt másfél hét nehéz volt, az egyébként is fárasztó hétköznapokat sikerült teljesen felkavarni. És az igazi neheze még csak most vár ránk. Tartok Eddie haragjától, a reakciójától, félek, hogy ez akkora kárt okoz az utóbbi időben amúgy sem konfliktusoktól mentes kapcsolatunkon, amit fogalmam sincs, hogy hozok helyre. Már annyiszor végigjátszottam a fejemben, mit fogok mondani, mi lesz a körítés, amivel talán enyhíthetek a helyzeten, ami egy kicsit Eddie-nek is segít megérteni és belátni, miért cselekedtem úgy, ahogy, de most minden valahogy értelmetlennek tűnik. Már nincs visszaút, ki kell mondanom az igazat, csak azt nem tudom, hogyan. Ismét az órára pillantok, fél hét már elmúlt, Eddie bármelyik pillanatban hazajöhet. Nincs sok időm gondolkodni, és talán az lenne a legjobb, ha nem gondolnám túl a dolgokat, de nem tudom kikapcsolni az agyam egy pillanatra sem. Gabriel már annyit ígérgetett, és most egy újabb ígéretet írhatok a listához. Ebben a helyzetben viszont igenis úgy gondolom, a lehető legönállóbban kell csinálnom. Némán fordítok neki hátat, megtámaszkodom a pulton és a csöpögő kávét figyelem fokozatosan elhomályosodó tekintettel. A ránk telepedő csöndet a kávéfőző halk zaja, a szomszédból átszűrődő hangok és a régi falióra kattogása teszi némileg elviselhetőbbé. Kézfejemmel letörlöm az észrevétlenül kicsorduló könnyeket, és csak hogy valamivel lefoglaljam magam, előveszek egy bögrét, mielőtt még sípolna a gép. A pultnak támaszkodva várom meg a jelzést, aztán kiöntök egy adagot a forró feketéből és odaviszem Gabrielnek.
- Tessék. - A dohányzóasztalra rakom elé a gőzölgő bögrét. Tudatosan nem ülök le mellé, aminek a vége csak tanácstalan téblábolás a nappaliban, de végül a pár lépéssel arrébb lévő étkezőasztalhoz ülök le. - Lassan itt kell lennie Eddie-nek is. - Ami mindkettőnknek hasznára válna, hiszen egyértelműen most nem tudunk úgy beszélgetni, mint korábban. Túl sok minden történt, én túl sok mindent mondtam tegnap, amit nem tudok kiverni a fejemből és emiatt kényelmetlenül érzem magam. Ennél egyértelműbb már csak akkor lehettem volna, ha konkrétan, szó szerint kimondom, ami bennem kavarog. Csak abban tudok bízni, hogy ez szép lassan elül, és úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. és legalább a Gabriellel való kapcsolatom nem lesz sokkal bonyolultabb, mint amilyen már most is.
“We were just two lovers, Feet up on the dash, drivin' nowhere fast. Burnin' through the summer. Radio on blast, make the moment last. She got solar power, minutes feel like hours. She knew she was the baddest, can you even imagine Fallin' like I did?”
Bármit megtenne azért, hogy kettejük között a helyzet valahogy, talán varázsütésre megoldódjon. Ott van minden szó a nyelve hegyén, ami esetleg segíthetne, de nyilván az összes rávilágítana a tegnapi beszélgetésre, és mivel nagy bejelentés előtt állnak, nem akarja felhánytorgatni, hogy Perla még rosszabbul érezze magát. Nem tudja egyébként megfogalmazni, melyik az elmúlt majdnem két hét legnehezebb része, de minden részletében ott van a tehetetlenség, ami Gabrielre egyáltalán nem jellemző. Sokszor azért dolgozik éjszakába nyúlóan, mert munka közben senki sem fogja megállítani, senki sem kavarja össze a fejét, nem kell megoldhatatlannak tűnő helyzeteket mégis megoldania, egyszerűen leül, és halad. Most szembe kell néznie azzal, mi történik olyankor, amikor nem tud haladni; Perlával tudja, hogy idővel rendeződik majd minden, vagy így, vagy úgy, ahogy azt az újonnan szerzett hite a sorsban majd diktálja, de most nem tehet nagyjából semmit. Eddie-vel is az idő lesz majd a gyógyszer arra, hogy legalább az esélye meglegyen egy nagy, közös család lehetőségének az összes érintettel benne, együtt, még sem látja még, hogyan és legfőképpen mikor jön majd el ennek az ideje, ettől pedig elfogja a szomorúság. Valamennyi látszik rajta belőle, mert bár oda szokott arra figyelni, hogy a környezetét ne terhelje olyan problémákkal, amiket nem tudnak megoldani helyette, és valójában ezért nem szokta kimutatni az érzéseit. De most fáradt, fél ő is, legalább annyira, mint Perla, és arra így már nem jut ereje, hogy mindent eltakarjon egy szokásos, mosolygós maszkkal. Annyira kíváncsi lenne egyébként, saját magával kapcsolatban arra, hogy mennyi igaz néha a gesztusaiból, és mennyi akarja megkönnyíteni a környezete életét, de ő ilyen, és ezen sohasem fog tudni változtatni. A mosolya végül, bár fáradt, és nem tűnik most lelkesnek, mégis nagyon őszinte. - Nagyon szeretném idővel megismerni ezeket a tulajdonságokat. - Mondja halkan, mintha csak egy mellékes információ lenne, de ki mással osztaná meg a gondolatait, ha nem Perlával? Legyen bármi most köztük, bonyolódjanak bármennyire, akkor is ő marad mindig a fiának az anyja, és ennél jobban ő nem fog tisztelni senkit. A testével felé fordul, amikor nem mellette, de nem messze tőle helyet foglal a másik, és kezébe veszi a kávét, amit pillanatokkal ezelőtt rakott elé Perla. - Köszönöm. - És megissza a felét egy húzásra, mert szüksége lesz a hirtelen energiára, amit a helyzet néhány perc múlva megkövetel tőle. Ezt követően némaság veszi körbe őket, mert Gabriel sem tud feltétlenül mit mondani, pedig nagyon szeretné támogatni Perlát, hiszen azért van itt, és nem azért, hogy emlékeztesse esetleg azokra a dolgokra, amiket a telefonban mondott tegnap. - Minden rendben lesz, Perla. - Ismétli meg azt, amit telefonban az elmúlt napokban már jó néhányszor elmondott, és most nem csak Eddie-re érti a szavait. Mindent meg fognak tudni oldani, valahol most már közösen is lesz ez a dolguk, ő pedig hinni szeretne benne, hogy felnőttekként ugyanolyan jó páros lesznek, még ha nem is ugyanúgy, mint ahogy fiatalokként voltak. Ha ránéz a másik akár csak egy pillanatra is, akkor halványan elmosolyodik, és nyújtja a kezét felé, hiszen nem ül messze, hogy megszoríthassa, ha engedi, mielőtt Eddie hazaérne.
“Once again there you are; anxiousness, nervous heart. Butterflies fluttering can only mean one thing”
Akármennyire szeretnék egyszerre több dolgot megoldani azonnal, szeretnék mindent egy pillanat alatt helyrehozni, be kell látnom, hogy ez nem fog menni. Erre senki sem lenne képes, ez egy lehetetlen küldetés lenne. Szeretném néha azt gondolni, hogy ez csak egy rossz álom, amiből hamarosan felébredek, mert ez nem lehet a valóság, ennyire nem csúszhat félre minden ilyen rövid idő alatt. Nem érhet utol a múltam pont itt, pont most, nem mehet tönkre a kapcsolatom a fiammal. De minden egyes nap, amikor lefekszem aludni és másnap felkelek, ugyanannak a viharfelhőkkel teli mezőnek a közepén találom magam és rá kell ébredjek, hogy minden valóságos, ami most történik. Nem is olyan sokára pedig bekövetkezik az, amiről azt hittem, sosem kell átélnem. Annyira a mindennapok részévé és természetessé vált, hogy csak ketten vagyunk. Régóta nem beszéltünk Eddie-vel az apjáról, ami nem véletlen; csak feltépte volna a sebeket, amik talán sosem gyógyulnak be. Abban a tudatban nőtt fel, hogy neki nincs apja. Kisgyerekként végig kellett néznie, ahogy a barátai és a kortársai legtöbbje ideális családban él, közös programokat szerveznek és van kit apának hívniuk. Én ezt elvettem tőle, és nemsokára szembesülni fog ezzel. De talán ahhoz még nincs késő, hogy Gabriellel jó kapcsolatot alakítsanak ki, ha elült a vihar. Most csakis kizárólag Eddie-n kell lennie a fókusznak, erre az egy dologra kell koncentrálnom, minden más sokadlagos.
- Szerintem bőven lesz rá lehetőséged - sóhajtom fáradtan, halványan mosolyogva a kettőnk között tátongó lyukba. Idővel, ha Eddie megnyugszik és képes lesz racionálisan gondolkodni, nem pedig teljes mértékben az érzelmei fogják vezetni, be fogja látni, hogy Gabriel ugyanolyan áldozata ennek a mostoha helyzetnek, mint ő maga. Rá nem lenne fair haragudnia. hiszen nem is tudott a létezéséről. Amióta viszont tud, azóta mást sem mutatott - a kezdeti sokk után -, mint teljes odaadást, amiért nem lehetek elég hálás neki. Szavakkal leírni lehetetlen, talán tettekkel sem fogom tudni viszonozni ezt soha, de szívesen az adósa maradok örökre.
A kávé végre lefő, amit a szokásos módon, feketén rakok Gabriel elé. Zavar a kettőnk közötti távolság, annyira természetellenes, erőltetett. Tudom, hogy ez a helyes, egyszerűen így kell cselekednünk most, mert nincs rá más mód, hiszen valami sokkal nagyobbra készülünk most, mint a kettőnk bonyolult helyzetének rendezése; szülőként másként kell priorizálni a dolgokat. Önzőség lehet, de ettől még zavar. Tudatosan nem mellette ülök le, habár a kanapé kényelmesebb lenne, mint az öreg, kemény, fából készült szék, a korábban meghúzott határt viszont nem akarom átlépni. Idegesen cikázik a tekintetem az óra és a bejárati ajtó között Eddie-re várva. Már nem tudok azon gondolkodni, mi lesz pár perc múlva, milyen reakcióra számíthatunk, mekkorát fog robbanni a bomba, egyszerűen csak túl szeretnék esni rajta, mert minél közelebb kerülünk időben a beszélgetéshez, annál jobban kezdek összeroskadni a teher alatt. Gabriel hangja rángat ki a pánikhangulatból, és habár a mosolya fáradtságról és sok egyébről mesél, még így is képes megnyugtatni és elhitetni velem a szavait. Ösztönösen nyújtom felé a kezemet, most nem hallgatok a racionális felemre, aki szerint minden érintés csak olaj a tűzre.
- Ha te mondod, elhiszem. - Féloldalasan elmosolyodom és hozzá hasonlóan megszorítom a kezét. Mélyet sóhajtok, és ez a pár pillanat pont elég arra, hogy elvesszek abban a melegséget nyújtó barna szempárban és megint valami olyan érzés kerítsen hatalmába, amit rengeteg tényező miatt el kell nyomnom. Egyszerre kapom el a kezem és a tekintetem, mielőtt még szóra nyitnám a számat és nem helyénvaló dolgokról kezdenék beszélni.
Az egész napom folyamatos rohanás volt. Az egyik sulitársamnak délelőtt jutott eszébe, hogy szerencsétlen egyáltalán nem készült egy délutáni órára, és egy betűt sem írt a hat oldalas esszéhez, de képes volt a kezembe nyomni húsz dolcsit, hogy összehozzam neki helyette. Nem szoktam ennyit elkérni házi feladatokért, de úgy voltam vele, oké, ha ekkora hülye sznob, legyen. Viszont így az egész ebédszünetet azzal töltöttem, hogy a lehető legtöbb hasznos és érdekes infót előkotorjam az agyam hátsó zugából a függetlenségi háború nyolc évéről, és azt belesűrítsem hat oldalba.
Órák után egy interjút készítettünk a Trinity baseball csapatával a hétvégi győzelmükről, ami persze totál elhúzódott, mert a srácok teljesen magukon kívül voltak, még mindig, így pedig sajnos késtem kicsit a délutáni próbánkról. Az pedig sosem jó, ha Bobbynak várnia kell, mert félő, hogy mire kezdünk, beszámíthatatlanná válik. Próba után Tommyval az új dalunkon dolgoztunk még egy ideig, ami szerintem mostanra tényleg kezd baromira jó lenni. Alig várom, hogy Litának és a többieknek is megmutassuk. Az idő viszont hihetetlen gyorsan elszaladt, majdnem lekéstem a szokásos metrójáratomat is, pedig kilencven százalékban az is késni szokott néhány percet. És utálom, ha nem érek haza időben. Nem azért, mert anya leszólna érte, hanem... Igazából minden ilyen napot utálok, amikor minden tolódik, és minden kiszámíthatatlan. Nem viselem jól a kiszámíthatatlanságot, az ADHD egyik átka.
Már a lépcsőn caplatok felfelé, néhol kettesével szedve a fokokat - csak mert baromira éhes vagyok, tekintve hogy reggel óta nem ettem egy falatot sem –, amikor eszembe jut, hogy a lakáskulcsot indulás előtt nem vágtam zsebre, és valószínűleg valahol a hátizsákom alján pihen. De mondjuk ahhoz, hogy azt kikutassam, először a basszusgitáromat kellene lekapni a hátamról. Úgyhogy amikor a lakásunk elé érek, próba-szerencse alapon lenyomom a kilincset, hátha véletlenül pont ebben lesz ma mázlim, és bejuthatok anélkül, hogy bányásznom kellene a cuccaim között. Az ajtó gond nélkül nyílik, én meg mélyet sóhajtok. Beljebb kerülve lepakolom a fal mellé a holmimat, és már indulok is a konyha felé.
- Szia anya! - kiáltok be vakon lakásba. - Nem fogod elhinni, mi történt! Végre meg... - elharapom a mondatot abban a pillanatban, amikor ráeszmélek, hogy vendégünk van, ugyanis közvetlenül anyámmal szemben a főnököm ül olyan természetességgel, mintha maga is itt lakna. Ami ismerjük el, állati fura, egyáltalán nem illik ebbe a környezetbe. És esküdni mernék, hogy egy másodperccel ezelőtt egymás kezét fogták. - Mi a...? - Nem tudok szavakat adni a teljesen abszurd gondolataimnak, csak kimeredt szemmel tátogva meredek rájuk néhány pillanatig. - Mr. Vega! Bocsánat, nem vettem észre, hogy... itt van. - Basszus, még kimondani is fura. - Ugye nem azért jött idáig, hogy közölje, ki vagyok rúgva? - kérdezek rá, bár ez meglehetősen szokatlan dolog volna, de még mindig jóval elképzelhetőbb szitu, mint az, hogy ő meg anyám... Jézusom! Az baromi ciki lenne. Elfintorodom, és ösztönösen teszek egy lépést hátra.
Or maybe I'm different,
and maybe my ADHD got me trippin'
And maybe I'm just everything that you missin', yeah
★ családi állapot ★ :
I shouldn't have fallen in love with HER
It's been nothing but trouble 'til now I shouldn't have fallen in love at all
But I couldn't stop myself
What gives her the right to tear up my life? How dare she be so perfect?
What did I do to deserve this?
“We were just two lovers, Feet up on the dash, drivin' nowhere fast. Burnin' through the summer. Radio on blast, make the moment last. She got solar power, minutes feel like hours. She knew she was the baddest, can you even imagine Fallin' like I did?”
Nem egyszerű ilyennek látnia Perlát; amire készülnek, már az sem egyszerű, sőt, hiába keresett rá egész éjjel megfelelő szavakat, azokat természetesen nem találta meg, de még ő is bonyolítja az életét, nem is akárhogyan. Most azonban minden vágya ellenére nem jöhet rá azonnal, miért éleszt fel benne több, mint tizenhét éve eltemetett érzéseket, és, hogy ezeknek a jövőre nézve milyen fontossága lesz, mert másra kell koncentrálniuk. Nem mutatja ki, de nem esik neki a legjobban, amikor a másik nem mellette foglal helyet. Az egész hiányérzetet generál benne, mintha a dolgok nem lennének a megfelelő helyükön, mégsem szól érte, hiszen nem teheti, nem emelheti ki a tegnap történteket, akkor sem, ha azt is fontosnak tartaná, hogy egy ilyen beszélgetésbe ne ilyen hangulattal ugorjanak bele. A keze azonban meg van kötve, ezért annyit tehet, hogy nyújtja azt másik felé, mintha ezúttal egy ki sem mondott ígéretet kínálna fel neki egy egyszerűbb jövő oltárán, és nagyon örül annak, hogy Perla nem utasítja el a történtek ellenére sem a gesztust, hanem megfogja a kezét. Egy kicsit szélesebb lesz a mosolya, és oldódik valamelyest a tegnapi beszélgetés okozta feszültség benne. Abban csak reménykedni tud, hogy Perlában is, de mélyebben ebbe már nem tud belegondolni, mert a másik elrántja hirtelen a kezét, az ajtó pedig néhány lépésnyire tőlük nyílni hallatszik, utána pakolás zajait ismeri fel, és akkor már tudja, hogy pillanatokon belül megtörténik az, amitől életében eddig a legjobban félt. Sokkal, de sokkal egyszerűbb lenne, ha foghatná még mindig Perla kezét, de most ez nem csak a tegnapi nap miatt tűnik lehetetlenségnek. Még ül, amikor Eddie belép hozzájuk a helyiségbe, de hamarosan leteszi a bögrét, és felemelkedik álló helyzetbe, igyekezve olyan mosollyal fogadni a fiát, ahogy azt az irodában már látta tőle két nappal ezelőtt. - Szia Eddie. - Az agya egy pillanatra mintha meg akarna fagyni, de nagyon gyorsan legyőzi ezt az érzést, és nem rendül bele sem a szavakba, sem a gondolataiba, sem semmibe. Ő már eldöntötte, hogy ezt akarja, és bár elképzelni egyszerű, hogy küzdeni fog érte az elkövetkezendő időben, megtenni azt sokkal nehezebb. Számára ez az első lépés ennek az irányában. Felfoghatná úgy is, mint a munkáját, hiszen építészként előfordul, hogy először le kell rombolnia valamit, ami már fel volt épülve, hogy az kerüljön a helyére, amit ő tervezett meg. - Nincsen szó ilyesmiről, de másról szeretnénk veled beszélni. Leülnél hozzánk, kérlek? - Nem biztos benne, hogy ezt most neki kellene mondania, mert amikor a segítségét ajánlotta fel az előbb Perlának, ő nem reagált rá, amiből azt merte feltételezni, hogy egyedül szeretné a lényeget Eddie tudtára hozni. Ettől függetlenül adhat még néhány másodpercnyi időt a másiknak, hogy összeszedje a gondolatait még egyszer utoljára. Csak akkor ül vissza a kanapéra, ha már Eddie is helyet foglalt velük egyetemben, és innentől annyit tehet, hogy figyel mindenre, és ha arra van szükség, segít Perlának, amiben csak tud, vagy amiben csak szüksége van rá. Fél, kár is volna tagadnia, de sokkal erősebb benne az a jellegű izgalom, amit hosszútávon az elképzelései nyújtanak a családjukat érintően, mint az a félelem, ami gátolhatná benne, hogy ez megvalósulhasson.
“Once again there you are; anxiousness, nervous heart. Butterflies fluttering can only mean one thing”
Még soha életemben nem féltem annyira, mint most, amikor a fiunknak készülünk bevallani, hogy az élete eddig hazugságra épült. A torkomban érzem a gombócot, amitől lassan beszélni is nehezemre esik, a gyomrom szinte lehetetlenül kicsire zsugorodott össze, a pulzusom az egekben, az agyam pedig folyamatosan kattog. Bármerre figyelek, bárhova nézek, bármerre fordulok, a szemem sarkából mindig a bejáratot figyelem, fél füllel az ajtót hallgatom, hátha meghallom annak nyikorgását, ami Eddie érkeztét jelzi nekünk. Nem tudom, mi lenne a jobb, ha ebben a pillanatban nyílna az ajtó, vagy ha még lenne egy kis időnk kettesben. Akkor talán már nem félig idegenekként tartanánk a három lépés távolságot, talán az elég lenne ahhoz, hogy legalább ne legyen ennyire kellemetlen a mostani helyzet. Megoldani nem lenne elég semmit, az egy hosszabb folyamat lesz, arra több idő kell, de talán arra elég lenne, hogy a saját otthonomban ne kóvályogjak ennyire céltalanul, ne kelljen minden mozdulatomat ennyire tudatosan átgondolni, és ne azt érezzem, hogy bármivel tovább ronthatom a kettőnk bonyolult viszonyát. A merevségem valamelyest oldódik, amikor Gabriel szélesedő mosollyal pillant rám a kanapéról. Szeretném elhúzni ezt a pillanatot, kiélvezni, ameddig lehetőségünk van rá, amíg nem kell színt vallanunk Eddie-nek, de az ajtó pont abban a pillanatban nyílik, amikor ezek a gondolatok megfogalmazódnak bennem. Elengedem Gabriel kezét és Eddie felé fordulok, aki teljesen érthető okokból értetlenül pislog ránk. Mély levegőt veszek, de a szavak egyelőre nem jönnek, még köszönni sem tudok neki, mert egyre csak azon jár az eszem, mégis hogyan kezdjek bele abba, amire készülök, készülünk. Automatikusan felállok a székről, mintha kötelességem lenne, de csak egy helyben toporgok, amíg Gabriel beszél. Idegesen tördelem a kezeimet, aztán végül összeszedem magam annyira, hogy Eddie felé közelítsek és megfogjam a kezét. Óvatosan húzom magammal az asztalhoz, és a közvetlen mellettem lévő székre invitálom. A kezét még mindig nem engedem el, de ezúttal Gabrielt keresem. Szeretném, ha ő is ide ülne, nem pedig a kanapéról, mint valami kívülálló nézné az egészet. Lehet a kettőnk viszonya bármilyen zűrös, szükségem van most rá, Eddie miatt.
Szóra nyitom a számat, de csak egy sóhajra futja. A kezeit az ölembe húzom; még most, ezt a kis időt szeretném kihasználni, amíg nem lök el magától, szeretném közel tudni magamhoz, mert ki tudja, mikor lesz hajlandó ismét megnyílni előttem. Nem haragudhatok rá, ha távolságot akar ezután tartani, ha mérges lesz, éppen ezért, amíg még nem taglózom le teljesen az igazsággal, közel szeretném tudni magamhoz. A szótlanul töltött másodpercek alatt megannyi érzelem átsuhan az arcomon; halványan elmosolyodom, amikor eszembe jut, milyen vidám volt kisfiúnak, hogy szaladgált a többiekkel, mennyire okos és értelmes volt már akkor is, de aztán eszembe jut, mennyi mindent elvettem tőle egyetlen rossz döntéssel. A mosolyom gyorsan átfordul valami másba, ami szomorúságot és keserűséget mutat. Tudom, mennyire rossz érzés volt neki apa nélkül felnőni. Nyomaszt, hogy miattam alakult így, azt pedig még jobban nyomaszt, hogy ezt pillanatokon belül ki is derül.
- Kicsim… - mély levegőt veszek és szorosan magamhoz vonom. Hosszú pillanatokig csak szótlanul ölelem, amíg végre összeszedem a maradék bátorságomat és erőmet ehhez a beszélgetéshez. - Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? - Elengedem végül és két kezem közé fogom az arcát. Mélyen a szemeibe nézek, mert most szükségem van tőle erre a megerősítésre. Mindent érte tettem az elmúlt években, csak az ő érdekeit néztem, neki próbáltam a lehetőségekhez képest mindent megadni, ami sokszor lemondással járt, de megérte. Szeretnék biztosra menni, hogy ezt ő is tudja. - Te vagy a legfontosabb számomra, és mindig csak neked akartam a legjobbat. - A hangom bizonytalanabb és gyengébb, mint valaha. Nem csak a hangom, én is. De már belevágtunk, innen nincs visszaút. - Minden döntésemmel neked akartam jót tenni, neked akartam segíteni, téged próbáltalak megvédeni… De hoztam egy nagyon rossz döntést. - Rövid szünetet tartok, mielőtt még rázúdítanék mindent, aztán halkan, remegő hangon folytatom. - Az apádról van szó. - Ismét az ölembe húzom a kezeit és ezúttal kicsit erősebben megszorítom, mert attól félek, nagyon gyorsan elérünk arra a pontra, amikor már mindenhol akar lenni, csak a közelemben nem. - Gondolom… gondolom, emlékszel, mit mondtam róla. - Ha valaki velem közölné, hogy az apám halott, biztos sosem felejteném el azt a pillanatot, legyek akármilyen idős vagy fiatal. Pár másodpercig kerülöm a tekintetét, aztán ismét a szemeibe nézek. Nehezemre esik kimondani, legszívesebben visszaforgatnám az időt, ha tehetném, hogy ezt elkerüljük, jóformán bármit megtennék, hogy ne ebben a helyzetben legyünk most. - Hazudtam róla. Az apád életben van - vallom be elcsukló hangon, amit annyi éven keresztül eltitkoltam előle. Ha időre és térre lenne szüksége, kész vagyok megadni neki, és addig nem szeretném folytatni, amíg azt nem látom, hogy ő is készen áll rá.
Annyira megdöbbentő a látvány, hogy a szuper menő főnököm itt van, nálunk, a lepukkant bronxi lakásunkban... kettesben anyámmal... hogy konkrétan lecövekelek az ajtóban, és a kérésükre is épp csak alig-alig visznek beljebb a lábaim. Megvallom őszintén, az arckifejezésük sem segít túl sokat azon, hogy közelebb akarjak kerülni hozzájuk. Legszívesebben inkább az ellenkező irányba indulnék. Konkréten úgy néznek rám mindketten, mintha szellemet látnának. Meghalt valaki? Én haltam meg, és szellem lettem? Egy röpke pillanatra komolyan megkérdőjelezem a saját létezésemet is, nem tűnik sokkal elrugaszkodottabb gondolatnak, mint a tény, hogy anya és Mr. Vega...
Csak akkor tudatosul bennem igazán, hogy még mindig nem sikerült több lépéssel közelebb mennem, amikor anya elém érkezik, megfogja a kezem, és az asztalhoz vezet. Minden, ami ezután következik, csak tovább növeli az aggodalmamat. - Persze, hogy tudom, anya. - Tudom, hogy szeret... tudom, hogy sok dolgot feláldozott értem... csak épp azt nem tudom, miért beszélünk most erről. Mostanában volt egy-két hullámvölgy a kapcsolatunkban anyával, és bár a baleset után extrán rám akaszkodott, és féltett, alapjáraton nem mondanám megszokottnak azt, amit most csinál. Ahogy a kezemet szorongatja, ahogy magához ölel, ahogy az arcomat a tenyerében fogja... és mindezt Mr. Vega jelenlétében. Ennek ellenére nem ellenkezem, nem próbálok kibújni az öleléséből, ahogy néha teszem, a sietős dolgaimra hivatkozva, mert érzem, hogy most tényleg valami komoly dolog történik. Csak épp azt nem értem, hogy mi. Remélem, nincs baja. Ugye nem beteg?
- Anya, kezdesz egyre jobban megijeszteni. - A halk kijelentésemmel egyidejűleg a tekintetembe is egyre több aggodalom, értetlenség és némi félelem költözik. Magam is finoman megszorítom a kezét, türelmet magamra erőltetve várom, hogy mit szeretne kihozni ebből az egészből, és csupán néha-néha rebben a pillantásom a főnököm felé, akinek a jelenléte egyre nagyobb rejtélyé válik a számomra.
- A-apámról? Hogy autóbalesetben... - De nem fejezem be a választ, nem úgy tűnik, mintha kellene, hisz anya igazából anélkül is folytatja. - Életben? Apám nem halt meg? De hát... - zavarodottan húzom ki a kezemet anyáméból, és húzódom hátrébb a székemben. Kell egy-két pillanat, amíg felfogom a hallottakat, és úgy érzem, ehhez nem árt egy kis távolság tőlük. És ahogy kezd a fejemben értelmet nyerni anyám minden szava, úgy érzem, mintha a világ hirtelen egy hatalmasat fordulna velem. - De... - Mi? Apám életben van? De miért...? Ki...? És a tekintetem ismét Vegára villan. - Neki mi köze ehhez? Miért van itt? - Igazából szerintem már tudom a választ, de hallanom kell. Hallanom kell ahhoz, hogy biztosra menjek, hogy el tudjam hinni, fel tudjam fogni, mert ez... Ez egyszerűen... nem lehet...
Or maybe I'm different,
and maybe my ADHD got me trippin'
And maybe I'm just everything that you missin', yeah
★ családi állapot ★ :
I shouldn't have fallen in love with HER
It's been nothing but trouble 'til now I shouldn't have fallen in love at all
But I couldn't stop myself
What gives her the right to tear up my life? How dare she be so perfect?
What did I do to deserve this?
“We were just two lovers, Feet up on the dash, drivin' nowhere fast. Burnin' through the summer. Radio on blast, make the moment last. She got solar power, minutes feel like hours. She knew she was the baddest, can you even imagine Fallin' like I did?”
Ha őszinte szeretne lenni magához, sok szempontból nagyon nehéz neki végignézni anya és fia között a következő jelentet. Gabriel tényleg az a személy volt eddig a környezete életében, aki egyszerűen megoldja a problémáikat, vagy elcipeli helyettük, most azonban valóban úgy áll, hogy nem tehet egyelőre semmit, csak nézi, ahogy a lavina elindul a hegy tetejéről, és hamarosan elsodorja mindhármukat, később pedig a család egészét. Kivéve persze az övét, mert rá egyikük sem kíváncsi, legalábbis legjobb tudomása szerint. Az ő édesanyja nem fogja keblére ölelni már Perlát, mint az unokája édesanyját, és az apja sem fogja vállon verni Gabrielt, amiért édesapa lett belőle. Meglehet, ezek akkor sem történtek volna meg soha, ha Eddie életének a része lehet az első pillanattól kezdve, így pedig a saját fiát védte meg teljesen véletlenül attól, hogy ebben a közegben, ebben a méregben kelljen felnőnie. Mindennek van jó, és rossz oldala. Ahogy anya és fia igyekeznek megérteni egymást még a kimondott szavak előtt, lehet rossznak tűnik a helyzet, de nem tudja elképzelni, hogy idővel ne legyen ott a jó is. Itt a lehetőség a gyógyulásra, Perlának, Eddie-nek, és főleg Gabrielnek, és ha felveheti majd azt az apaszerepet, amit ő elképzelt, hiszen senki meg nem mutatta, akkor lehet már nem lesz annyira elveszett ebben a világban. Amikor Perlával összetalálkozik a mélybarna szempárja, már tudja, mit kell tennie, és közelebb húzódik a családjához, akikről biztosan álmodott időről-időre, de sosem gondolta, hogy valaha létezni fognak. Már nem tiltakozik, már nem akar elszaladni, csak helyesen cselekedni, és megélni a szeretet egy olyan oldalát, amit eddig semmilyen körülmények között nem tudott volna elfogadni. És még úgyis pozitív képes maradni, hogy a fia úgy néz most rá, mint egy tökéletes idegenre. Akkor megérti, hogy az ő dolga valójában ez lesz; idegenből az apjává avanzsálni, ezt pedig úgy teheti meg legegyszerűbben, ha tőle hallja végül az igazságot, ha ő mondja ki azt, ami a legjobban fog most neki fájni talán életében. Lehet ezzel elveszi Perláról is a figyelem egy részét, addig viszont nem mer válaszolni a kérdésre, amíg nem találkozik a tekintete megint a másikéval. Ha kap egy jelet, bármit, amivel feljogosítja erre, akkor vesz egy nagy levegőt, és a fia felé fordul. - Édesanyáddal még gyerekkorunkból ismerjük egymást, egy utcában laktunk, Eddie. - Mondja, látszólag csendesen, pedig a hangja nem halkult el, talán csak az érzelmek csordulnak kissé túl benne, anélkül, hogy fizikailag elérzékenyülni látszana. - Én tizennyolc évesen elhagytam a várost, hogy megvalósítsam az álmaimat, és tudtom nélkül hátrahagytam valami nagyon fontosat. - Szándékosan nem tér ki Eddie-nek az anyjával való kapcsolatára, mert egy tinédzser biztosan nem akar tudni az anyja szerelmi életéről. Inkább a lényegre tér, hiszen mindannyian ezért vannak itt, csak éppen még nincsen mindenki beavatva ebbe. Itt az idő. - Én vagyok az édesapád. - Teszi hozzá, miközben egyenesen a fia szemeibe néz, és igyekszik tartani a szemkontaktust, hogy ne érezze azt, hogy nincsen hozzá bátorsága.
“Once again there you are; anxiousness, nervous heart. Butterflies fluttering can only mean one thing”
Hosszú évekig nem tűnt tehernek ez a titok, mivel csak én és a szüleim tudtunk a létezéséről. Ők mindenben támogattak, miattuk nem kellett félnem semmitől, és nagyon sokáig úgy tűnt, a sírba viszem magammal a titkomat. Ez így tűnt jónak, így nem jelentett problémát, egyszerűen beleolvadt az átlagos hétköznapi tények közé. Egészen mostanáig, amikor is minden szereplő egy szobában van, szinte minden puzzle a helyére került, már csak egy vallomás hiányzik, hogy teljes legyen a kép. Mindig arra tanítottak, és én is arra tanítottam Eddie-t, hogy csak az egyenes út létezik, a hazugságokkal csak fájdalmat okozunk másoknak, ezért célszerűbb mindig az igazat mondani, legyen akármennyire kellemetlen is az igazság. Példát kéne mutatnom a fiamnak, ehhez képest én vagyok az, aki élete legnagyobb hazugságát állította. Szörnyen érzem magam miatta, ráadásul nem csak őt, de Gabrielt is bántottam ezzel.
Az utóbbi időben Eddie-vel a kapcsolatunk nem teljesen zökkenőmentes. Ő kamaszodik, lassan felnő, szüksége van térre és szabadságra, sokkal többre, mint amit eddig adtam neki, én viszont nehezen fogadom el, hogy a fiam tegnap még a cipőfűzőjét alig tudta bekötni, ma meg majdnem felnőtt férfi. Nemsokára betölti a tizennyolcat, érettségizik, egyetemre megy, és ki tudja, mikor dönt úgy, hogy önálló életet akar kezdeni, a saját lábára szeretne állni, és nincs már rám szüksége. Napról napra közelebb vagyunk ehhez a pillanathoz, és ha még éveket váratna is magára, akkor sem jöhetne el elég későn. Azt hiszem, minél vészesebben közeledik ez a nap, annál jobban ragaszkodom Eddie-hez; szeretném a közelemben tudni, szeretném, ha ő is szeretne a közelemben maradni, most viszont akkora szakadékot készülök verni kettőnk közé, amit nem tudom, hogy fogunk áthidalni. Talán nem is kell éveket várnom, amíg hátat fordít nekem, mert perceken belül megtörténik.
Nem akarom sokáig húzni az időt, nem akarom a számára felesleges sallangot is rázúdítani; az egy külön beszélgetés lesz, ha egyáltalán nyitott lesz ezután rá. Kamasz voltam, hoztam egy rossz döntést, ezen nincs mit szépíteni. Most nem rajtam van a hangsúly, nem az a lényeg, én mit éltem át, min mentem keresztül, mire arra a döntésre jutottam, hogy nem beszélek Gabrielnek a terhességről. Most csupán annyi fontos, hogy eltitkoltam előle is, Eddie-nek hazudtam az apjáról, és miattam mindketten elveszítettek majdnem tizennyolc évet. Látom az arcán a döbbenetet és az értetlenséget, és ahogy a szavaim szép lassan eljutnak hozzá, eltávolodik tőlem. Nem tudok rá haragudni miatta, nem próbálom megakadályozni, ha most térre van szüksége ahhoz, hogy egyszer minden rendeződni tudjon kettőnk között, akkor kész vagyok ezt számára biztosítani. A kérdéseit hallva egyre jobban összeszorul a szívem. Olyan kérdéseket tesz fel, amire már ő is tudja a választ, de valakinek ki kell mondania, hogy valósággá váljon. Szóra nyitom a számat és szeretnék neki minden választ megadni, amit csak szeretne, a szavak viszont a torkomon akadnak. Szeretném egyedül végigcsinálni, nem akarom Gabrielt a kelleténél jobban belekeverni. Én okoztam ezt az egészet, azt sem vethetném a szemére, ha nem lenne itt és egyedül kéne szembenéznem a következményekkel. De attól félek, ha teljesen egyedül megyek szembe az árral, a végén teljesen elsodor. Először csak a szemem sarkából nézek rá, aztán végül felé fordulok. Szükségem van a segítségére, jobban, mint eddig bármikor. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, amikor beszélni kezd és veszek egy mély levegőt, mielőtt visszafordulnék Eddie felé. Amíg Gabriel beszél, és helyettem is minden erejét összeszedve mondja ki azokat a szavakat, amik felborítják Eddie hétköznapjait, le sem veszem a szemem Eddie-ről. Minden rezdülését és az arcán átsuhanó érzelmeket látni szeretném.
- Gabriel egészen mostanáig nem tudott rólad… - egészítem ki, hogy egyértelmű legyen a helyzet, mielőtt Eddie bármit is gondolna róla. Ha valakire mérges akar lenni, akkor rám legyen, ne az apjára. - Nagyon sajnálom, kicsim - suttogom elcsukló hangon, szinte csak artikulálva a szavakat.
Úgy lépek be a lakás ajtaján, hogy csak a hűtőnk, és annak tartalma jár a fejemben, aztán abban a pillanatban megfeledkezem arról, hogy éhes voltam, amint találkozik a pillantásom anyám és a vendégünk egyaránt baljós tekintetével. El sem tudom képzelni, mégis mi az, amiről ők ketten együtt beszélni akarnának velem, hacsak nem munkával kapcsolatos a téma. Vagy talán a balesettel. De az, ahogy anya felvezeti a dolgokat, inkább arra enged következtetni, hogy talán vele van valami... mindenesetre minden pillanattal egyre jobban aggódom, hogy valami igazán nagy baj lehet.
Szeretem anyámat, és lehet, hogy néha egy hálátlan dögnek tűnhetek, amikor próbálok önállósodni, önállóan boldogulni dolgokban, de valójában nagyon is jól tudom, milyen sokat áldozott fel értem, azért, hogy tisztességesen felneveljen. És nem csak hogy hálás vagyok ezért, de olykor tényleg nagyon igyekszem levenni a válláról a terhek egy részét, még ha ezt olyan módon teszem is, amit ő nem értékelne, mert esetleg átlépek bizonyos határokat. Viszont nem is szándékozom addig feladni, amíg elég sokra nem viszem ahhoz, hogy egyszer majd én gondoskodhassak róla anyagilag.
Persze ilyesmiről elég fura beszélgetni vele a főnököm előtt, aki hát elég idegennek hat a lakásunkban, és bár nyilván oka van annak, hogy itt van, de számomra egyelőre egyszerűen csak fura ez az egész helyzet. Aztán egyre furcsább és bonyolultabb lesz. Anya vallomása olyan hirtelenséggel vág mellbe, amire felkészülni emberileg egyszerűen lehetetlen volna – hiába is próbált szép szavakkal kedveskedve felkészíteni rá. És amíg magamban összerakom az elhangzottakat, hogy úgy igazán értelmet nyerjenek – mert a hír egyszerűen túl sokkoló ahhoz, hogy két pillanat alatt képes legyek elfogadni –, szeretném végre megérteni, hogy Mr. Vega miért van itt. Mármint... a lelkem mélyén tulajdonképpen már tudom, de hallanom kell, hogy valóságossá váljon.
Elismerem, már az az információ is meglep, hogy anyával gyerek koruk óta ismerik egymást, egy utcában nőttek fel... Végig is fut az agyamon a kérdés, hogy akkor ezt eddig miért is nem mondták? Miért nem utaltak rá soha, hogy nem idegenek egymás számára? De igazából hamar egyértelműmé válik: onnan egyenes út vezetett volna az igazságig, amit eddig titkoltak előlem. És még a fejemben visszhangzik Vega kijelentése, miszerint a tudta nélkül hátra hagyott valami nagyon fontosat, amikor végre kimondja, amit sejtettem. Ő az apám. Az apám.. él. És itt van. Ő az apám. VAN apám.
A pillanat töredékére valójában melegség jár át ezekre a gondolatokra. Gabriel Castro-Vega az apám. A férfi, akire évek óta felnéztem. Akit példaképemnek tekintettem. Akit személyesen is szerettem volna megismerni... és amikor ez megtörtént, az abszolút pozitív csalódás volt. De ennek csupán alig néhány hete, pedig egész életemben ismerhettem volna. Velem lehetett volna, amikor bringázni tanultam, amikor iskolába indultam, amikor elkezdett érdekelni az építészet, vagy amikor sikeresen felvételiztem a Trinitybe. Velem lehetett volna akkor is, mikor azt éreztem, hogy nincsenek barátaim, és senki nem ért meg, amikor heti rendszerességgel pszichológushoz kellett járnom, vagy... amikor véget akartam vetni az életemnek. Az utóbbi talán meg sem történt volna, ha az apám végig mellettem van. Annyiszor szükségem lett volna rá, és végig azt hittem, hogy halott. Hogy nekem nincs apám. Hogy az a személy, aki a legtöbb fiú életében a legfontosabb, a legjobb barát, a legközelebbi bizalmas, és ez nekik teljesen természetes, nekem nem adatik meg soha.
Ezektől a gondolatoktól sajnos a kezdeti pozitív érzések, a melegség, ami a mellkasomba költözött az igazság hallatán, fokozatosan változik át egyre erősödő fájdalommá. A tekintetem zavarodottan jár a jelenlevők között, végül megállapodik anyámon.
- Ő az apám...? Az apám él, és te ezt tizenhét éven át titkoltad előlem? - Egyre mélyebben veszem a levegőt, próbálok fókuszálni, de a fájdalom szinte lezsibbaszt, és alig tudom megformálni a szavakat. - Hogy... hogy tehetetted? Miért? - Hogy tudta ezt megtenni velem? A saját anyám... és egész életemben hazudott nekem. Olyan szinten elárulva érzem magam, hogy erre szavak sincsenek.
- És Mr. Vega... - fordulok a másik felé. - Tényleg maga az apám? Én ezt nem értem... Az hogy lehet? Mármint... nem arra vagyok kíváncsi... Úristen! - idegesen túrok a hajamba, miközben elhátrálok tőlük. - De hát a főnököm, és... Én magam kerestem meg, felnéztem magára, már vagy két éve arról álmodoztam, hogy egyszer magával dolgozhatok, és... Létezhet ilyen véletlen hogy éppen maga... te... te lennél a...? Ez annyira abszurd... - Azon kapom magam, hogy lassan szinte már hadarok, mert próbálom utolérni az agyamat, a rengeteg kavargó gondolatomat, és próbálok értelmet nyerni ennek az egésznek. Próbálom átlátni az elmúlt heteket, hónapokat, az egész életemet, amiről most kiderült, hogy hazugságra épült, és emiatt valahogy semminek nincs igazán értelme.
Or maybe I'm different,
and maybe my ADHD got me trippin'
And maybe I'm just everything that you missin', yeah
★ családi állapot ★ :
I shouldn't have fallen in love with HER
It's been nothing but trouble 'til now I shouldn't have fallen in love at all
But I couldn't stop myself
What gives her the right to tear up my life? How dare she be so perfect?
What did I do to deserve this?
“We were just two lovers, Feet up on the dash, drivin' nowhere fast. Burnin' through the summer. Radio on blast, make the moment last. She got solar power, minutes feel like hours. She knew she was the baddest, can you even imagine Fallin' like I did?”
Pontosan azért jött ma el, ami meg is történik; segíteni akar Perlának mindenben, de ez kettejük között egyelőre kis lépésekben nyilvánul meg, nem csak a kialakult helyzetük miatt, de azért is, mert ezt még sohasem csinálták ketten, közösen. Viszont amikor meglátja a tekintetét a hirtelen beállt csendben, akkor olyan, mintha mindig is ebben a szerepben lett volna, és nem várt volna majdnem harmincnyolc éves koráig. Persze ettől egy kicsit sem lesz könnyebb kimondani a szavakat, főleg úgy, hogy ő ugye felkészül minden apró kis eshetőségre is, legyen szó bármiről, erre azonban nem tud, hiszen ennyi idő kevés volt rá, az élete nagy részét pedig úgy élte, hogy ezeket a szavakat biztosan ne kelljen soha kimondania. Fogalma sincsen, milyen felsőbb erők irányítják az életüket, de most nagyon hálás ennek az erőnek, amiért mégis megteheti. A körülmények nem ideálisak, és Gabriel lenne az utolsó férfi ezen a földön, aki bárkinek fájdalmat akarna okozni a szavaival, most mégis megtörténik. A kettőssége az egész helyzetnek valahogy még fájdalmasabbá teszi az egészet, mert jót mondhat, hogyan is lehetne ez a tény rossz, még sem kellemes állnia a fia tekintetét, akinek az arcán mindenfajta érzelem átsuhan, amiket csak képes Gabriel felismerni; értetlenség, hitetlenség, düh, az elárultság érzete, sorolhatná. És nem tudja elvenni a saját fiától ezeket az érzéseket, amitől ha eddig fájdalmas volt minden, csak tovább fokozódik az egész. Habozik egy pillanatra, amikor a sokféle kérdés elér hozzá, hiszen tudja, hogy ezeket a hirtelen jött szituáció fogalmazza meg a fiában, és jó válaszokat valószínűleg nem adhat, de Eddie-nek most minden jár, és ha azt szeretné, hogy mondjon valamit, ő mindent fog mondani. Csak a célt látja a szemei előtt, ahogy általában, és el kell kezdenie azonnal dolgozni azon, hogy szerető, összetartó család legyenek a végén, ennek a kulcsa pedig Eddie lesz a végén. Perlával, bár most éppen egy furcsa helyzetben vannak, megértik egymást maximálisan, így abban a kapocsban tud bízni, bármi áron. - Nem hittem a véletlenekben, de Eddie, ha aznap nem ütlek el véletlenül, most nem ülünk itt. - Őszintén? Annyiszor meg akarta keresni Perlát az évek alatt, de a tény, hogy nem akart gyereket, visszatartotta tőle, mert nem akart tőle elvenni valamit, amiről tudta, mennyire vágyik rá. A sors iróniája, hogy végül ő kapott tőle valamit, arról nem is beszélve, hogy valójában akarta ezt, csak rettenetesen félt tőle. - De fogalmam sem volt róla, amikor az interjún találkoztunk, vagy, amikor a kórházban megműtöttek. - Amikor két nappal ezelőtt a programban segített neki, és beszélgettek egy kicsit, akkor már tudta, de nem kivételezett vele látványosan. Olyan rossz lenne az egyébként? Nem gyakornoki pozíciót szán a másiknak a cégében, ez egyértelmű, de ez még nem a mai nap története. - Abszurd, de így igaz. Ha te is úgy akarod, természetesen. - Válaszolja látszólag teljesen nyugodtan, pedig ezeknek a szavaknak - vagy inkább a rájuk adott válasznak - később hatalmas súlya lesz, és bár a lelke pánikol, hogy erre mi lesz Eddie válasza, a döntés valóban az övé. Gabriel ezzel kapcsolatban már megfogalmazta a félelmét Perlának, és hiába nyugtatta meg őt a másik, a fiuknak megvan a joga úgy dönteni, hogy nem akarja az apját, mert túl sokáig nem volt, most pedig már.. talán nem lenne olyan. Talán egyszerűen csak megszokta, hogy nincsen.
“Once again there you are; anxiousness, nervous heart. Butterflies fluttering can only mean one thing”
Az igazság, amit Eddie hallani fog, amit már évek óta megérdemelne, sehogy nem fog jól hangzani. Megpróbálhatom cukormázba csomagolni, szép körítéssel felvezetni, egy őszinte vallomással kezdeni, aminek a végén így vagy úgy, de ki kell mondanom a lényeget: egész kicsi kora óta hazugságban élt, eltitkoltam előle egy nagyon fontos dolgot, nem mondtam igazat, és ami erre csak egy lapáttal rá fog még tenni, az a tény, hogy a nagyszülei is tisztában voltak az igazsággal vele ellentétben, sőt, még ők is a szemébe hazudtak. Hiába tudom, jobba lenne tényszerűen és egyenesen közölni Eddie-vel, amiért ma Gabriel is hajlandó volt idejönni, nem tudom nem felvezetni valamiféle körítéssel, ami talán egy kicsit enyhít a körülményeken. Ha már kimondom, utána nem lesznek fontosak a szép szavak, de képtelen vagyok egyszerűen csak kibökni az igazságot. Hiába próbálom, egyszerűen nem megy. Gabriel már annyiszor elmondta, hogy nem kell innentől kezdve semmit sem egyedül csinálnom, de akármennyire is szeretném egyedül a vállamon cipelni ezt a beszélgetést és a vallomást, nem megy. Szükségem van rá, és nem lehetek elég hálás a segítségéért.
A reakciója, az arcán átsuhanó érzelmek, az a rengeteg fájdalom, a csalódottság, a hitetlenség, az értetlenség és a megannyi gondolat, amit egyelőre nem mond ki szinte várható volt. A legjobban csak az fáj, hogy én okoztam mindezt. Amióta csak megszületett, mindent azért tettem, hogy őt megvédjem valamitől, ami még nagyobb fájdalmat okozott volna neki, mint az igazság eltitkolása. Jó döntésnek tűnt akkor, most viszont már látom, mekkorát tévedtem. Érthető mód zavarodott, én pedig csak azon tudok gondolkodni, mivel tehetném már most jóvá, hogy tudnám helyrehozni az elmúlt tizenhét évet, hogyan nyerhetném vissza a bizalmát, és mi lenne az, amitől visszakaphatnám őt. Mert a még mindig itt visszhangzó igazság láthatatlan szakadékot vert kettőnk közé. A miértre nem tudok választ adni neki, illetve nem szeretnék. Gabriel sosem akart gyereket, ami annyira megijesztett, hogy inkább egyedül vállaltam a felelősséget, ami utólag életem legrosszabb döntésének bizonyult. Ezt mégis hogy mondjam meg neki? Nem akarom, hogy Eddie erről tudjon, mert talán még rá is haragudna, illetve hárítani sem szeretnék, mivel én választottam anno ezt az utat.
- Nagyon sajnálom, Eddie - ismétlem magam, mert mást nem tudok tenni jelenleg. - Akkor ez tűnt helyesnek, de ma már tudom, hogy hibáztam, amire nincs mentség. - Annyi minden másként alakulhatott volna az életünkben, ha nem félelemből cselekszem. De még én is csak gyerek voltam, egy rémült, ijedt tinédzser, aki rosszul döntött, most, évekkel később pedig felnőttként kell ezzel szembenéznem. Nagy késztetést érzek, hogy utána menjek, amikor eltávolodik tőlünk, de attól félek, azzal csak még jobban ellökném őt. A helyemen maradva hallgatom Gabriel Eddie-hez intézett szavait, és azon kezd járni az agyam, vajon hogy tud ennyire nyugodt maradni? Az előbb még láttam rajta, mennyire nyúzott, most viszont, mintha csak maszkot húzott volna erre az egészre, a nyugodtság mintapéldáját látom magam előtt. Eddie felé fordulok, mert kérdést ugyan nem tett fel Gabriel, mégis valamiféle választ várhat. Emlékszem, mennyire tartott tőle, Eddie mennyire lesz vele elutasító, ha kiderül az igazság, én viszont magabiztosan állítottam, hogy ez nem történhet meg, hiszen szüksége lesz az apjára. Idegesen, a választól rettegve fürkészem Eddie arcát, és reménykedem benne, hogy a dühe, a csalódottság és a mérge csak felém irányul, és nem utasítja el az apját azonnal.
Válaszokat akarok, meg akarom érteni, anyám mégis miért tett ilyet? Mármint... régóta tisztában vagyok vele, amióta csak képes vagyok ezeket a dolgokat felfogni, hogy mennyi áldozatot hozott értem, azért, hogy felneveljen, hogy biztosítsa nekem mindazt, amire szükségem lehet, még akkor is, ha ez sokszor lemondással járt. Lemondással, nem csak az ő részéről... És egészen mostanáig végtelenül becsültem és csodáltam ezért, és persze szeretem, de most így egyáltalán nem értem. Mert ha az apám nem halott, ha az apám Gabriel Castro-Vega, aki nem egy őrült, egy alkoholista vagy börtöntöltelék, hanem egy nagyon is sikeres fickó, mégis mi oka lehetett tőle távol tartani? Végigcsinálni mindazt, amit... egyedül... Miért kellett apa nélkül felnőnöm, ha van apám?
- Ennyi? Csak ennyit tudsz mondani, hogy sajnálod, hibáztál? És én erre most mégis mit mondjak? Egész életemben hazudtál nekem, távol tartottál apámtól, aki nagyon is él, és érjem be ennyivel, hogy sajnálod? - Hihetetlen és érthetetlen, hogy az anyám, aki amúgy elvileg a légynek sem tudna ártani, aki arra tanított, hogy legyek őszinte és jó és kedves, valójában a világ legnagyobb hazugja. Mostanáig hazugságban tartott, pedig szerintem pontosan tudja, mennyire lesújtott azzal a halálhírrel bő tíz évvel ezelőtt, de „hát ez van, bocs, hibáztam”?! Egyáltalán ki ő? Mert az én anyám, akinek én ismertem őt, sosem tett volna ilyet velem. De úgy érzem, már semmit nem tudok. Egyszerűen nem értem.
A férfire nézek, akire most már az apámként kellene tekintenem, de ez még nem megy, mert bármennyire is felnézek rá a munkásságáért, igazából még nem ismerem, és fogalmam sincs, hogyan kellene éreznem irányába bármit is. Nem tudom igazán, hogy milyen az, ha valakinek van apja, hogy ez valójában mit is kellene, hogy jelentsen. És szeretnék hinni neki, hogy amiket mond, igaz, hogy ő sem tudta, de ismerjük el, ő nem úgy néz ki, mint aki szintén az elmúlt öt percben értesült erről. És ez elbizonytalanít. Őszintén szólva jelenleg nem tudom, kinek és mit hihetek el. - De tegnap már tudta, igaz? - Az a furcsa beszélgetés... mármint meglepően közvetlen volt, és én még attól tartottam, hogy a baleset miatt viselkedik úgy, de hát nyilván nem az volt az oka.
- Ha én is akarom? Ez meg mit akar jelenteni? Nekem nem úgy tűnik, mintha ez egy eldöntendő kérdés lenne... - vonok vállat értetlenül ráncolva a homlokom, és most nem gondolkodom elég tisztán ahhoz, hogy képes legyek felfogni, mit akar ezzel. Még azt sem tudom, hogyan kellene szólítanom, vagy beszélnem hozzá, teljesen össze vagyok zavarodva. Csak annyi fix, hogy az első meglepettség, zavarodottság és fájdalom egyre inkább kezd átmenni haragba, és félek, hogy nem fogom tudni jól kezelni.
Or maybe I'm different,
and maybe my ADHD got me trippin'
And maybe I'm just everything that you missin', yeah
★ családi állapot ★ :
I shouldn't have fallen in love with HER
It's been nothing but trouble 'til now I shouldn't have fallen in love at all
But I couldn't stop myself
What gives her the right to tear up my life? How dare she be so perfect?
What did I do to deserve this?
“We were just two lovers, Feet up on the dash, drivin' nowhere fast. Burnin' through the summer. Radio on blast, make the moment last. She got solar power, minutes feel like hours. She knew she was the baddest, can you even imagine Fallin' like I did?”
Egyszerre tart tőle, hogy elutasítják majd egy olyan szerepben, amit sohasem akart, illetve attól, hogy Eddie Perlát hibáztatja majd, mikor Gabriel személy szerint erre képtelen. Próbálta, bár nem kenyere sokáig haragudni bárkire, de amikor minden kiderült, legalább egy kicsit akart tudni haragudni a másikra, már csak azért is, mert az igazság nem egy ember életét felforgatta. De akárhányszor belegondolt egy fiatal, tizenhét éves kislány helyzetébe, aki egyedül érezhette magát, mert az a fiú, akit szeretett, sosem akarta, amin épp keresztül ment, nos.. talán még egyetlen gondolat sem tette annyira szomorúvá, mint Perla helyzete annak idején, így pedig nem tudott rá haragudni. A fiuk minden kérdéséből azonban az ütközik vissza, mennyire azt teszi, amire az apja talán egy fél napig volt csak képes. Ettől szúrni kezd kissé a mellkasa, mert nem akarja, hogy Perla ebbe a helyzetbe kerüljön, még ha ez valójában elkerülhetetlen is, viszont remélhetőleg csak nagyon rövid időre. Biztosan nem kellene megszólalnia, de ahogy a menyasszonyával szemben, úgy most is szinte elemi erővel tör rá, hogy megvédje a másikat, és úgy néz ki, ez mindennel kapcsolatban így lesz már, mindegy, mit és mennyit akar tenni ellene. - Eddie, édesanyád azt tette, ami akkor talán az egyetlen értelmes lehetőség volt. Nem ő tehet arról, hogy így alakult, hanem én. - Vallja be őszintén, hiszen ő az elejétől kezdve így gondolta, és ezen még semmi nem volt képes változtatni. Ha ő másként gondolkodott volna akkoriban, vagy ha a saját apja szerető közeget lett volna képes kialakítani, akkor lehet, hogy tizenhét éve boldog családként élnek, és megtalálja ő is a módját annak, hogy megalkossa a cégét ugyanúgy, ahogyan a mostani formájában létezik, hiszen ő ilyen típus, és ha lebeg egyfajta cél a szemei előtt, akkor nem adja fel, mindegy, milyenek a körülmények. Őt ez marja közel két hete, és úgy érzi, sohasem fogja tudni helyrehozni, vagy megoldani ezt úgy, ahogyan leginkább szeretné. De dolgozhat annak érdekében, hogy ebből a helyzetből hozzák majd ki a legtöbbet, ha.. Ha Eddie elfogadja őt annak, ami biológiailag hozzáköti. Mert ez nem jelenti azt, hogy érzelmileg is közük lesz ilyen módon egymáshoz, és ezt talán a fia is jól tudja, csak a zaklatottság közepette nem tudja még felfogni. - Ez nincsen így. - Mondja csendesen, lágy hangon, amiből nem ütközik ki a rettegés azzal kapcsolatban, mit mondhat majd Eddie arra, amit most ő készül megfogalmazni. Fél, de sohasem erőszakolná rá magát, mint édesapa a fiára, ha ő ezt nem akarja, mert ennél rosszabb dolgot el sem képes képzelni. Ő szeretné, ha elfogadná, és önszántából engedné neki, hogy az édesapja legyen. - Eddig nem volt édesapád, Eddie. Nagyon nehéz lehet ezt most feldolgozni neked, nem is várom el, hogy azonnal megbarátkozz a gondolattal. És ha nem is tudsz egyáltalán, én nem erőszakolhatom rád, szerintem ez nem így működik. De ha szeretnéd, idővel, akkor mindent megteszek azért, hogy behozzuk a kimaradt időt, együtt. - Két hete vár arra, hogy ezt kimondhassa, és így válik csak igazán valósággá az, amit a jövőre nézve szeretne. És úgy tiszta, ha ezzel Eddie is tökéletesen tisztában van, és meg tudja hozni fiatal kora ellenére a saját döntéseit, pontosan úgy, ahogyan azt Gabriel is tette annak idején. Csak abban reménykedik, hogy jobb döntéseket hoz majd, mint ő, mert nem képes magát eléggé ostorozni a múlt miatt, hiszen ha marad, most egy család lennének.
“Once again there you are; anxiousness, nervous heart. Butterflies fluttering can only mean one thing”
Teljesen jogos Eddie haragja, megértem, és azt is tudom, hogy egy jó darabig még nem fognak csillapodni a kedélyek. Nem egy apró, ártatlan hazugságon kapott, nem egy kis füllentést kellett bevallanom, hanem azt kellett vele közölnöm, hogy az egész élete hazugságra épült. Évekig bele sem gondoltam, hogy ez meg fog történni; az eshetőségre sem készültem fel, hiszen mindig csak ketten voltunk, mégis miért változott volna ez? Elég volt egy véletlen, ami mindent felborított. Nem várhatom el tőle, hogy egy bocsánatkérés után azonnal a nyakamba ugorjon, vagy esetleg megpróbáljon belegondolni abba, milyen lehetett még szinte gyerekként nekem ezt átélni. De nagyon fáj így látnom őt és ha lenne rá bármi gyógyír, rögtön szeretném orvosolni vele a helyzetünket.
- Tudom, hogy ez nem old meg semmit - csóválom a fejem. - Megváltoztatni nem tudom a történteket, amit nagyon sajnálok, de mindig mindent a te érdekedben tettem. - Ha nem hiszi el most, akkor is így van. Amióta megszületett, tisztában voltam vele, mennyire nehezek lesznek a mindennapok egy biztos anyagi háttér nélkül. A szüleim ugyan segítettek, amiben csak tudtak, rájuk mindig számíthattunk, mégsem támaszkodhattam rájuk túl sokáig. Egyedül sokkal nehezebb volt, de mindig mindenben a fiamat tartottam szem előtt. A sok lemondás, spórolás, minden cent szigorú beosztása… Csakis miatta. Elképzelni sem tudom, milyen érzés lehet most ez neki, hiszen mindig pontosan annak az ellenkezőjére tanítottam, amit én évekig vele tettem. Azt hittem, ezzel teszem vele a legjobbat, ez a beszélgetés viszont pont az a szöges ellentétét bizonyítja.
- Gabriel… - A figyelmem eddig száz százalékban Eddie-re irányult, amint viszont Gabriel kimondja azokat a szavakat és ezzel részben felelősséget vállal a mostani kialakult helyzetért, hirtelen felé fordulok. Szeretném, ha csöndben maradna és nem mondana több olyat, ami további kérdéseket vet fel Eddie-ben. Legalábbis nem most. Elég, ha rám haragszik, nem akarom, hogy még több tüske legyen benne, és valamiért Gabrielre is nehezteljen. Először észre sem veszem, csak néhány pillanat után, az alkarjára fonódó ujjaimat. Amikor észbe kapok, lassan elengedem és elhúzom a kezemet, de a tekintetemet nem veszem le róla. Összevont szemöldökkel fürkészem az arcát, és egy pillanatig sem titkolom, mennyire nem értek egyet a hozzáfűzött kommentjével. Értékelem, hogy segíteni szeretne, de attól félek, ha Eddie-nek mindkettőnkre lesz oka haragudni, akkor nem csak az én kapcsolatom fut vele zátonyra, hanem Gabrielt is azonnal elutasítja, még mielőtt igazán megismerné.
Aggodalommal és kíváncsisággal fordulok Eddie felé. Ha most nem is dönt sehogy, már annak is örülnünk kell, mert legalább nem zárja ki azonnal a lehetőségét annak, hogy egyszer talán igazi apa-fiú kapcsolat alakuljon ki kettejük között. Ahogy az elmúlt tizenhét év kerül szóba, erősen kell koncentrálnom, hogy vissza tudjam nyelni a könnyeimet. Minden alakulhatott volna másként, ez a káosz elkerülhető lett volna. Eddie nem apa nélkül nőtt volna fel, nekem nem egyedül kellett volna mindent végigcsinálnom, nem egyedül én éltem volna meg az örömteli pillanatokat, hanem ketten lehettünk volna ott az első szavainál, az első lépéseknél, családként ünnepelhettünk volna születésnapokat, karácsonyokat, együtt élhettük volna át a legrosszabb és legjobb napokat, és Gabriel sem készülne házasságot kötni valaki mással. Csak őszintének kellett volna lennem vele, és ő maradt volna. Mer azt mondta, hogy maradt volna. A gyávaságom elvette csupán a lehetőségét is annak, hogy normális család legyünk, és ezen sosem fogok tudni túllépni.
Sajnálja... Ez volt az egyetlen értelmes lehetőség... Az én érdekemben... Dobálóznak itt ezekkel a közhelyekkel, de még mindig nem hallottam értelmes magyarázatot arra, hogy miért kellett ennek így történnie? Miért kellett apa nélkül felnőnöm? Miért lett volna egyszerűbb így? Anyám nagyjából olyan idős volt, mint most én, amikor fogantam. El sem tudom képzelni, hogy én ezt egyedül végigcsináljam. Ha neki volt lehetősége bevonni apámat az életünkbe, aki nagyon is él, hogy ne egyedül vállalja ezt a felelősséget, miért döntött másképpen? Miért csak most mondják ezt el? Miért...? Miért?! És amikor Vega mintha mondana valamit, próbálna magyarázatot adni, felelősséget vállalni talán a helyzet alakulása miatt - bár számomra így sem lesz világosabb semmi -, akkor anyám egyetlen szóval, egyetlen pillantással leinti. Ettől azonnal úgy érzem, hogy még mindig hazudnak nekem, még mindig nem árulnak el mindent, még mindig nem őszinték. Nem csak anyám... egyikük sem.
- Oké... - bólintok és elvigyorodom, ám ebben a vigyorban nincs semmi öröm. Legszívesebben sírva fakadnék, bár nem emlékszem, mikor sírtam utoljára. Főleg mások előtt. - Oké, értem. - Igazából csak annyit értek, hogy nem bízhatok bennük. Hogy felforgatták az életemet, és valószínűleg sosem fogom megérteni, hogy miért. Dühös vagyok és elkeseredett, az egész világ forog velem, ahogy lassan hátrálni kezdek tőlük.
- Igazából van valami, amit még szeretnék megérteni – fordulok tekintetemmel anyám felé, és teszek is újra felé egy lépést. - Ezért nem akartad, hogy neki dolgozzak, igaz? Vagy hogy bármit elfogadjak tőle? Egyáltalán elmondtad volna valaha az igazat, ha a baleset nem történik meg, és nincs a közös munka? Vagy sosem kaptam volna esélyt arra, hogy megismerjem? - igyekszem higgadtan megfogalmazni a kérdéseimet, de valószínűleg így is érződik a harag, feszültség, és a megbántottság a szavaimból.
- Nem... - fordulok ezúttal Vega felé, amint óvatosan megfogalmazza felém a szándékait. - Nem, igazából nem ez az, amit nehéz feldolgozni. Hat éves korom óta nem vágyom jobban semmire annál, mint hogy legyen apám. Azt nehéz feldolgozni, hogy ő ezt pontosan tudta – bökök anyám felé. - Tudta, mennyire nehéz volt nekem apa nélkül, és mégis azt hazudta, hogy halott vagy. Miért nem akkor mondta el az igazat? - Megtehette volna akkor is, vagy azóta bármikor. - És te miért vagy ilyen nyugodt? Egyáltalán nem zavar, hogy elveszítettünk majdnem tizennyolc évet? Komolyan azt gondolod, hogy ezt még be lehet pótolni? - Nem tudom, miért vele veszekszem. Talán mert bosszant a higgadtsága, mert nem értem... Tényleg nem érdekli, hogy mennyi minden kimaradt? Nem számít? Vagy talán azért éppen neki szegezem a kérdésemet, mert ő legalább mond is valamit, és nem csak annyival szeretné elintézni a helyzetet, hogy „hát ez van, bocs, hibáztam”. Ez nem hiba, bassza meg! Ez az egész eddigi életem! És jogom lenne valami értelmes magyarázathoz.
Or maybe I'm different,
and maybe my ADHD got me trippin'
And maybe I'm just everything that you missin', yeah
★ családi állapot ★ :
I shouldn't have fallen in love with HER
It's been nothing but trouble 'til now I shouldn't have fallen in love at all
But I couldn't stop myself
What gives her the right to tear up my life? How dare she be so perfect?
What did I do to deserve this?
“We were just two lovers, Feet up on the dash, drivin' nowhere fast. Burnin' through the summer. Radio on blast, make the moment last. She got solar power, minutes feel like hours. She knew she was the baddest, can you even imagine Fallin' like I did?”
Az első néhány napban, amikor az információ az igazságról már a markaiban volt, el sem tudta képzelni, hogy Perla majd szeretné a jelenlétét, amikor Eddie is megtudja ezt az igazságot. Aztán az étterem bejáratánál hirtelen megtorpantak valamiben, és megkérte, legyen jelen, burkoltan pedig megértette Gabriel, hogy a segítségére van szüksége. Akkor még nagyon új, és nagyon furcsa volt minden, amivel előrébb tudtak haladni eddig a pillanatig, később azonban - és nagyon meglepő módon ez néhány nap volt csak -, egészen megbarátkozott az apaság gondolatával, azzal, hogy van egy fia, akire elképesztően büszke lehet most, később pedig még inkább, és már elképzelte magukat egy nagy családként, miután elül a vihar. Hogy ide el tudjanak jutni, ma itt kellett lennie neki is, amit már el sem tudna másképpen képzelni. Akkor is érzi, hogy itt a helye, amikor a szavaival Eddie-ben további értetlenséget, Perlában pedig valószínűleg félelmet ültet el, pedig a legjobb szándék vezérli. A fiának tudnia kell az igazságot, annak minden velejárójával, ugyanis Gabriel tudja jól, itt most egy dobása van mindenkinek. Neki azért, hogy ne titkolja el, miért került a fiuk anyja olyan helyzetbe, amilyenbe, Perlának, hogy elfogadja, ennek el kell hangoznia egy jobb jövő érdekében, Eddie-nek pedig, hogy ennek tudatában hozza meg a döntést, amiről, lehet még mindig nem érti teljesen, de tökéletesen és egyedül ő rendelkezik. Amikor nekiszegezi a kérdéseket, már tudja, hogy nincsen visszaút. Pedig Perla nem ért vele egyet, tudja jól, érezte az előbb is, amikor a bőréhez ért, és azzal a tekintettel nézett rá, amit fiatal korából jól ismert, amikor őt elkapta a hév, és túlságosan vehemensen reagált le egyszerűbb dolgokat is akár. Nem akar ellene menni, egyet kellene érteniük mindenben, hiszen talán erről szólna egy egészséges szülőség, nem úgy, mint náluk otthon, ahol az apja döntött mindenről, az anyjának pedig a bólogató szerepe jutott ki csupán. Nem akar olyan lenni, mint az apja, sohasem akart. De ha most hallgat, pontosan olyan lesz. Nehezen szívja be a levegőt, amiben az ő igazsága lapul, de végül kifújja, azzal együtt, vállalva, hogy hiába jött a hirtelen lehetőség, lehet, sosem lesz ténylegesen apa emiatt. - De, Eddie, nagyon zavar. Annyira, hogy fel sem tudom dolgozni, meg sem tudom érteni pontosan, hogy ez mit jelent. - Kezd bele úgy, hogy némi harag vegyül a hangjában, de nem emeli fel, nem kiabál, nem hadonászik, mint régen tette volna. Már egy másik ember ahhoz képest, akit Perla megismert és megszeretett, de mégsem annyira más, hogy ne lehessen a régi énjét mindenben megismerni, amit mond vagy csinál. Ott a harag a hangjában, pedig ő mindent, de tényleg mindent mosoly és könnyedség mögé rejt. - De ezt csak magamnak köszönhetem. Édesanyád nem hibás, mert azt mondtam neki a kapcsolatunk elején, hogy sohasem akarok majd gyereket. - Olyan érzése támad a kimondott szavaktól, mintha saját magát vágná arcon, de folytatja, mert a gyávaság sosem volt rá jellemző, és most sem fogja hagyni, hogy legyűrje. - Nem számíthatott rám, és anélkül hagytam cserben, hogy tudtam volna róla. - Persze, Perla is hibázott, mert talán van, aki elvárta volna tőle, hogy mindezek ellenére is szóljon Gabrielnek a várandósságáról. Gabriel azonban belebolondul a gondolatba, hogy hiába a szerelem, nem bízott benne annyira, hogy szóljon, és megoldják együtt, ennek a magját pedig ő ültette el, nem pedig a másik találta ki. - Ennek tudatában kell eldöntened Eddie, hogy mit szeretnél. Most már minden más, én sem gondoltam volna, hogy mennyire, és nincsen kérdés azt illetően, hogy én mit szeretnék. - Fejezi be most már azért csendesebben, amit elkezdett, és várja, hogy a fia felette is mondjon most már ítéletet, mert ugyanúgy megérdemli, mint Perla, hiszen ezt együtt szúrták el, Gabriel mégis úgy érzi, az ő hibájából.
“Once again there you are; anxiousness, nervous heart. Butterflies fluttering can only mean one thing”
Elkeserítő, milyen gyorsan és könnyen omlik össze minden a szemem láttára, mint egy kártyavár. Annyira görcsösen próbáltam mindent egyben tartani, mintha lehetséges lett volna, pedig legbelül, egy belső hang, már akkor figyelmeztetett, amikor a kórházban megláttam Gabrielt. Már akkor annak a mély, látszólag feneketlen szakadéknak a szélére értünk, ami most szép lassan elnyel mindent. Nem tudok Eddie-nek semmi olyat mondani, ami megnyugtatná, semmi olyat, ami esetleg meg nem történtté tenné az eddigi tizenhét évet, amivel vissza tudnám forgatni az időt. Mindössze annyit tehetek, hogy őszinte leszek vele, amit idáig elmulasztottam. A haragja, a felém záporozó kérdései, a méreg és a csalódottság, ami visszaköszön az arcáról, minde teljesen jogos. Számítottam rá, hogy ki előbb-utóbbi ki fogunk lyukadni oda, hogy miért akartam annyira távol tartani őket egymástól a baleset után, és akármennyire is nehezemre esik, őszintén kell válaszolnom. Ha tovább titkolózom, ha továbbra is csak féligazságok hangoznak el részemről, azzal csak rontanék az amúgy sem rózsás helyzeten.
- Igen, ezért nem akartam, hogy neki dolgozz - felelem végül egy nagy sóhaj után. Azt gondoltam, a baleset után, ha eléggé akarom, távol tudom majd őket tartani egymástól és ez a pillanat elkerülhető lesz. Talán túl görcsösen akartam, talán nem kellett volna annyira beleavatkoznom a történésekbe, és akkor most nem itt tartanánk. - És ha nincs a baleset, nem mondtam volna el. - Igyekszem tárgyilagos maradni, de nagyon nehéz, amikor a saját fiamról van szó. Én nem tudok olyan nyugodt maradni, mint Gabriel, nem tudom úgy leplezni az érzelmeimet, a gondolataimat, nem tudok olyan stabil maszkot magamra ölteni, ami teljesen más képet mutat a környezetemnek, mint ahogy valójában érzek, nekem minden kiül az arcomra; a félelem, a szomorúság, a sajnálat, a megbánás, a hazugságok miatti bűntudat, egyszerűen minden.
Az egy dolog, hogy Eddie rám haragszik, de ha már így alakult, szeretném, ha Gabriellel esélyük lenne egy egészséges apa-fiú kapcsolatot kialakítani, ha ennyi idő után ez lehetséges. Szeretném, ha Eddie nem azonnal elutasítaná az apját, hanem adna neki egy esélyt, megismerni, idővel közel engedné magához és nyitna felé. Viszont nem vagyok benne biztos, mennyire lehetséges ez, ha Gabriel elárulja neki, miért nem tudott Eddie létezéséről. Aztán Gabriel minden kívánságom ellenére mégis beszélni kezd. Amikor meghallom a hangjában a haragot, azt a fajta haragot, ami a régi énjére, a sok évvel ezelőtti Gabrielre emlékeztet, visszavonulót fújok és arrébb húzódom. Már nem tudom visszatartani a könnyeimet, nem is erőlködöm tovább inkább. A szavai annyi emléket, rég elfeledett érzést, leginkább az egyedüllétet, a magányt, az évekig tartó kilátástalanságot idézik vissza, amik hullámként zúdulnak rám. Nyomasztó, fájdalmas érzés feszíti a mellkasom, ahogy hallgatom, hogy saját magát ostorozza. Az asztallapra fókuszálok, mintha bármi érdekes lenne ott, pedig csak kerülni akarom a tekinteteket, nem akarom látni az arcokat, az indulatokat, az elmúlt majd’ tizennyolc év fájdalmát. Ha tehetném, elbújnék egy sarokba, vagy bezárkóznék egy szobába és ki sem jönnék onnan. Alig láthatóan ingatom a fejem Gabrielt hallgatva. Együtt szúrtuk el, mindketten kivettük a részünket belőle, hogy most itt legyünk, de akármit mond, mégis úgy érzem, én hibáztam nagyobbat, mivel én titkolóztam és én hazudtam Eddie-nek.
Meglep anyám őszinte, egyenes válasza, és az általa okozott döbbenet nagyjából két egész másodpercre kimos belőlem minden más érzést. Szinte sokkoló számomra, ahogy a szavakat kiejti, tárgyilagosan, habozás nélkül. Ám aztán azoknak értelme még inkább szíven üt, és még dühösebbé válok. Ha a véletlenek sorozata nem alakítja így az életünket, talán sosem tudom meg, hogy van egy apám, hogy az apám nagyon is él, hogy önkényesen elválasztott tőle. Esélyem sem lett volna megismerni, mert ő így döntött, mindannyiunk helyett, és ennyi.
Az orrlyukaim kitágulnak, ahogy mélyen beszívom a levegőt, és igyekszem higgadtságot erőltetni magamra. - Oké... Értékelem... az őszinteségedet... - préselem ki magamból a szavakat, de erre egyelőre nem tudom, mi mást mondhatnék. A fejemet ingatom, majd a hajamba túrok. Már csak azt szeretném tudni, érteni, hogy miért történt ez így, és hogy Gabriel... – igen, ebben a momentumban eszmélek rá, hogy a középső nevemet tőle kaptam, de az agyamban most nincs elég szabad hely, hogy ezt az információt rendesen feldolgozza – hogy ő miért ennyire nyugodt? Hogyan képes ezt az egészet ilyen higgadtan kezelni, elfogadni, mintha nem is számítana, hogy mennyit veszítettünk?
Az ezzel kapcsolatos felháborodásom csak akkor csitul némiképp, amikor végre látok felőle is intenzívebb érzéseket megcsillanni, egy kevéske haragot a tekintetében, a hangjában... Azt hiszem, megnyugtat, hogy nem vagyok ezzel egyedül, hogy végre nem kell úgy éreznem, mintha én fújnám fel ezt a helyzetet. Mert tisztában vagyok vele, hogy vannak indulatkezelési problémáim, és időnként rosszul reagálok egy-egy szituációra, ami miatt mások furán néznek rám, és elvárják, hogy szedjem össze magam. Legyek normális. És talán csak kell a megerősítés, hogy ez most nem az a szitu, hogy jogosan vagyok kiborulva.
Csak aztán Gabriel ismét beszélni kezd, és elmondja azt, amiről azt hittem, hallani akarom... és ettől a haragom ismét változik - valami mélyebbé és fájdalmasabbá alakul. Nem akart engem. Oké, persze értem, hogy nem konkrétan engem, de... Nem akart gyereket. És ha a tudtán kívül is, de ezzel engem utasított el. Hisz én vagyok a gyereke. Én vagyok az, akit elutasított. Akit anyám távol akart tartani tőle.
Anyám egész életemben hazudott nekem, ő pedig nem akart engem...
Minden más, amit mond, csak alig jut el a tudatomig. Mintha víz alá kerültem volna. Minden annyira tompa, zavaros. Felesleges. - Fogalmam sincs, mit mondhatnék erre. Nem tudom, mit vártok most tőlem... - ingatom a fejemet, arcom fájdalmas fintorba torzul, miközben a szemeimet marják a visszatartott könnyek, és apránként fokozatosan hátrálok.
Or maybe I'm different,
and maybe my ADHD got me trippin'
And maybe I'm just everything that you missin', yeah
★ családi állapot ★ :
I shouldn't have fallen in love with HER
It's been nothing but trouble 'til now I shouldn't have fallen in love at all
But I couldn't stop myself
What gives her the right to tear up my life? How dare she be so perfect?
What did I do to deserve this?
“We were just two lovers, Feet up on the dash, drivin' nowhere fast. Burnin' through the summer. Radio on blast, make the moment last. She got solar power, minutes feel like hours. She knew she was the baddest, can you even imagine Fallin' like I did?”
Gabriel abban a tudatban és érzésben nőtt fel, hogy az apák csak fájdalmat képesek okozni; mindegy, milyen formában és mivel, de ez a dolguk, ezért vannak, és még ha ez sohasem tűnt igazán helyesnek, vagy érdemesnek bármire, így látta. Ahelyett, hogy bátran nekiállt volna az életnek, és megígérte volna magának, hogy ő másként fog majd cselekedni, valami egészen más futott végig benne, mégpedig az, hogy ha csak ártani tudnak az apák, akkor ő majd nem lesz az. Most sem az a célja, hogy ártson, pedig már azzá vált, amitől eddig a legjobban félt, mégis, tisztában van vele, hogy ezt nem lehet szépen közölni, ő pedig nem szereti az aranycsomagolást olyasmin, ami csúnya. Attól az még nem változik meg, csak talán több fájdalmat okoz, mert tűnik elsőnek valaminek, aminek vagy a fele sem igaz, vagy a nagy része csak ferdítés. Elhatározta, hogy őszinte lesz, de a saját fián látni azt, amihez hasonlót a saját apja éppen vele tett meg, azt a fájdalmat, amit ő még mindig érez a hibás apakép miatt, úgy gondolja, nehezen lehetne bármilyen szóval leírni. Először jön egy inger, egy kényszeres akarás, hogy mindent megváltoztasson, hogy felajánlja megint és ezredjére, hogy majd ő rend teszi, helyrehozza, felépíti, megtervezi, ahogy azt mindennel szokta az életében, aztán valahol egy részét a lelkének megsemmisíti a tehetetlenség, mert semmi, de semmi nem segít most a jelenlegi helyzetükön. Az pedig, hogy ismét optimistán lássa a jövőképüket, néhány napig nem valószínű, hogy elérhető lesz a számára. Mindketten hibásak Perlával, mindketten más miatt, és az egyetlen szerencséjük talán még az, hogy van idejük. Egyikük sem öreg, ahogy Eddie sem kész felnőtt még, bár nagyon annak tűnik, és emiatt nagyon büszkének is érzi magát. - Nem hiszem, hogy lenne jogunk bármit is várni tőled, Eddie. - Mondja már sokkal, de sokkal nyugodtabban, ahogy az előbb feltört érzelmek fölé sikerült kerekednie, és ismét olyan kissé, mintha túlságosan nyugodt lenne, de természetesen ez azért van így, mert attól tart, ha tőle vagy Perlától borulna a bili, akkor hamar elszabadulnának az indulatok, amiket ő alapvetően nem szeret, mégis meglepően jól kezel. Talán az a legszerencsésebb, amíg senki sem emeli fel a hangját, és nem tudja miért, valószínűleg azért, mert még nem ismeri eléggé a saját fiát, ő arra számított, hogy kiabálni fog velük az elvesztegetett évekért, és azt is érdemelték volna. Valószínűleg a sokk erősebben hat Eddie-re, mint el tudta volna képzelni, de az is lehet, hogy egy ilyen pillanatot valójában képtelenség elképzelni. Megáll egy sóhajt, és igyekszik úgy kifújni a levegőt az orrán, hogy ne legyen feltűnő. - Ez nagyon sok lehet neked, ami teljesen érthető. Csak mondd, hogy mit szeretnél, és úgy lesz. - Érti ezt arra, hogy ha Eddie azt szeretné, akkor ő most elmegy, vagy ha ő szeretne elmenni, akkor részéről az is rendben lenne. Nem mondja ki azonban pontosan, mert Perlánál úgy érzi, már így is kihúzta a gyufát, és nem akar ötleteket adni a fiának; tényleg döntsön úgy a helyzetre való tekintettel, ahogy szeretne, mert ha nem is kész felnőtt még, már majdnem odaért, sőt, meglehet, hogy ezzel a helyzettel fogják odasodorni, hogy hamarabb felnőjön, mint amúgy tette volna. - Arról tudlak csak biztosítani, hogy ha szükséged van rám, én itt leszek. - Sosem gondolta volna, hogy ő lesz az, aki kimondja ezeket a szavakat, és nem csak azért, mert gyermek hiányában eddig nem is lett volna rá lehetősége, hanem azért, mert ehhez olyan bátorságra van most szüksége, amiről nem gondolta, hogy létezik benne. Mégis így van, ez pedig őt is biztosítja csendesen, a saját fejében, hogy képes lesz rá, ha megadják neki rá az esélyt.
Kezdőlap
