Sikerült megkapni a jobb jegyet. Kösz, Rivera, zseni vagy! - Justin, osztálytárs

Igazán tehetséges zenész vagy, Ed. És nem utolsó sorban írtó szexi a mosolyod. Kár, hogy olyan ritkán látjuk. - Sandra, haver, a banda egyik rajongója

Az indulatkezelési gondjaival nem ártana meglátogatnia az iskola pszichológusát, Mr. Rivera. - Mr. Rhodes, földrajz tanár

Idős lélek lakozik benned, fiam. - Guadalupe, a Nagyi bogaras barátnője

Amiatt bánsz velük sokszor ilyen lekezelően és elutasítóan, amit elsőben tettek veled, ugye? - Tommy, legjobb barát  

Sokkal kedvesebb és együttérzőbb vagy, mint elsőre látszik. - Lita, Tommy húga

Igazi seggfej vagy, Eddie. És valamiért mégis nehéz rád igazán haragudni. - Nick, haver

Mire vágsz fel ennyire, Rivera? Még mindig csak egy csóró utcakölyök vagy Bronx nyomornegyedéből, hiába próbálsz ennél többnek tűnni. - Fred, iskolatárs

Kiváló felelet! Már nem kérdéses: messze a legokosabb ebben az évfolyamban, Mr. Rivera. - Mrs. Winston, történelem tanár

Mégis hogyan vagy képes mindig ekkora rendetlenséget hagyni magad után, drágám? Legalább a szobádban takaríts ki, kérlek! - Anya

Vous pensez de manière très créative, Monsieur Édouard. (Nagyon kreatívan gondolkodik, Édouard úrfi.) - Madame Manet, francia tanár

Tudom, hogy segíteni szeretnél anyádnak, és sokat aggódsz miatta, mi hijo, de nem kell. Csak kerüld a bajt. - Nagyi

Meg kell keményedned, kölyök, ne hagyd, hogy folyton szarrá alázzanak! Semmivel sem vagy kevesebb azoknál a pénzes seggarcoknál, akikkel egy suliba jársz, hallod? - Bill, szomszéd  

Figyelemre méltó, milyen sokat fejlődtél, Eddie. Már alig lehet észrevenni a tüneteit annak, hogy ADHD-val küzdesz. Csak csináld továbbra is ugyanígy a gyakorlatok, rendben? - Dr. Fox, gyermekpszichológus

Állítólag hat-hét éves koromig egy tök aranyos, kedves, boldog kis srác voltam, aztán akkoriban történt velem valami, és teljesen kifordultam önmagamból. Ha engem kérdeznek, ez így eléggé ki van sarkítva, de nyilván van benne némi igazság. Egy átlagos kölyök voltam, akinek, ha néha fel is tűnt, hogy valami hiányzik az életéből, valamije nincs, ami másoknak igen, nem állt meg emiatt keseregni. Hisz van egy anyukám, aki mindig igyekezett nekem megadni mindent, amit csak lehetett, és bár sokat dolgozott, mindig maradt ideje rám is. Ott voltak a nagyszüleim is, akik lehet, nem várt módon, vagy időben kaptak unokát, de ezt így sosem éreztették velem. Tudtam, hogy a társaimmal ellentétben nekem nincs apukám, de ennek a miértje hatéves korom előtt nem túlzottan foglalkoztatott. Ha esetleg rá is kérdeztem, valószínűleg valami kitérő választ kaptam, amire már nem emlékszem, és amivel nyilvánvalóan az adott pillanatban meg is elégedtem.

Ám miután iskolás korú lettem, már egyre jobban kezdett érdekelni ez a kérdés, hisz láttam a barátaimat a saját szüleivel, vagy ők a közös programjaikról meséltek, én pedig egyre jobban éreztem, hogy valami hiányzik. Valami nem úgy van a mi életünkben, ahogy kellene. Aztán anya egy nap leült velem beszélni arról, miért is élünk mi kicsit máshogy, mint mások. Elmondta, hogy ő még nagyon fiatal volt, amikor én születtem, csupán tizenhét éves, és az én apám sajnos már nem él, még a születésem előtt meghalt egy autóbalesetben. Azt hiszem, ezzel kicsit megtört bennem valami. Még mindig furcsa erre gondolni, hisz... hogy hiányozhat valaki, akit sosem ismertem? Dolgok, amiket sosem tapasztaltam? És mégis így van. Ezt pedig egyáltalán nem éreztem fairnek.  

Őszintén szólva nem igazán tudom, hogy emiatt történt-e, de ezután kissé magamba fordultam. Az iskolát leszámítva nem sokat mozdultam ki, nem vágytam rá. Nem akartam barátokkal programot csinálni, buta, értelmetlen dolgokat játszani, mint a legtöbb gyerek abban a korban. Miután megtanultam olvasni, inkább belemerültem a könyvek és a képregények világába, esetleg a videójátékokéba. Bár egy dolog egyszerre sokáig sosem tudott lekötni. Nyughatatlanná és türelmetlenné váltam, és mindig valami újat akartam tanulni, mindig valami új dolog érdekelt, amivel ezerszer szívesebben töltöttem az időmet, mint más korombéliekkel. Anyám is észrevehette, hogy valami nem stimmel velem, mert pszichológushoz küldött, aki egy idő után megállapította, hogy figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarom van, röviden ADHD. Különféle terápiákra küldtek, amik tulajdonképpen idővel el is kezdtek segíteni, és sokat dolgoztam azon, hogy “normális” legyek. Nem is annyira magam miatt vettem ezt nagyon komolyan, mint inkább anyám kedvéért. Addigra már megértettem, és tudtam, hogy milyen sokat megtesz értem nap mint nap, mennyi mindent feláldozott értem, és azt akartam, hogy büszke lehessen rám.

Valószínűleg büszke is volt, mikor megérkezett a levél arról, hogy ösztöndíjjal felvételt nyertem a város - és egyben az ország - egyik legjobb elit magániskolájába. Örültünk mindketten, hisz ez hatalmas lehetőség lehet a kitörésre, egy jobb életre, arra hogy bebizonyítsam, milyen okos vagyok. Amit egyébként tuti anyámtól örököltem, aki egyértelműen eszesebb, mint bárki gondolná egy egyszerű szobalányról.  

Aztán elkezdődtek a középiskolás évek ebben a teljesen új közösségben, és megint minden megváltozott, rémálommá változott. Mire végre kezdtem normálisnak, átlagosnak, talán kicsit átlagon felülinek érezni magam, az új diáktársaim heteken belül elérték, hogy újra lúzernek érezzem magam. Én voltam a csóró okostojás Bronxból, egy számkivetett, aki nem ismeri a szabályokat, aki folyton furán viselkedik, akiből lépten-nyomon gúnyt űztek, személyesen is, és a közösségi médián keresztül is. Nem viseltem jól, de nem akartam, hogy anyám ismét aggódjon értem, ezért titkoltam előtte is, és Dr. Fox előtt is egyre inkább bezárkóztam. Sajnos az egész odáig vezetett, hogy egyik délután felmentem piálni a lakótömbünk tetejére, aztán majdnem levetettem onnan magamat. Talán meg is tettem volna, ha nem bukkan fel Bill, az egyik szomszéd, aki valójában csak egy gyors cigire ugrott fel. Azelőtt nem annyira ismertem a harmincas évei elején járó srácot, csak azt tudtam róla, hogy kissé zűrös, és jobb, ha elkerülöm. De akkor ez a zűrösnek tartott alak nem csupán mindent megtett azért, hogy lebeszéljen az őrültségről, amire készültem, de megfogadta, hogy a barátom lesz, és mellettem áll, bármikor szükségem lenne rá. Az elmúlt egy-két évben sok érdekes dolgot tanultam tőle, alternatív pénzkeresési módszerekről, az érdekes és egyedi életfilozófiájáról. A barátságunk egyértelműen változást hozott. Ismét. Olyan módon, ahogy a dilidokim kétségtelenül nem lett volna képes. Még mindig küzdök az ADHD tüneteivel, de közben megtanultam kicsit lazább lenni, kevésbé érzékennyé és egyben ravaszabbá válni. Billy gitározni is megtanított. Azt mondta, az majd segít az érzéseim feldolgozásában, és ez végül jobban sült el, mint gondoltuk volna, mert később beléptem a sulink egyik népszerű rock bandájába. Új barátokat szereztem, köztük Tommyt, a legjobb haveromat, aki a másik basszusgitáros, és végre tényleg elkezdtek máshogy kezelni, befogadni a többiek is. Ennek ellenére cseppet sem esik nehezemre a legtöbbjüket időnként különféle módszerekkel átverni, kifosztani, lehúzni pénzzel. A bankszámlájuk minden bizonnyal amúgy sem veszi észre, nekem viszont bármikor jól jön a diákmunkák mellett egy kis kiegészítés.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Hát imádlak. De komolyan. Igazi kis zsenipalántavagy, aki kitörni készül a város egyik legrosszabb - ha nem a legrosszabb- részéből, és erre a te eszeddel minden esélyed meg is van.
Bizonyos tekintetben tipikus tinédzser vagy, hiszen szétszórt vagy, rendetlen, akárcsak a kamaszok java, de eléggé kitűnsz a tömegből. Nem mindennapi hobbi mások háziját pénzért megírni. Na meg a póker... Korán kezded, kölyök. Nehogy a végén függő legyél! Amúgy anyád tudja, hogy szerzel pénzt a diákmunkán kívül?   Biztos infarktust kapna, ha erről tudomást szerezne.  
Annyira rossz, ha egy gyereknek nincs kapcsolata valamelyik szülőjével, ezt meg csak tetézi, hogy te egyáltalán nem ismered apádat. Fiúként különösen nehéz lehetett így felnőni - hiszen már majdnem felnőtt vagy. Természetes, hogy érdeklődsz a sosem látott apád iránt, még akkor is, ha olyan tragikus sorsa jutott, amit anyukád állít. A helyedben én is próbáltam volna minél többet megtudni róla.
ADHD-val élni nem egyszerű. Általában a pszichológus az utolsó lehetőség, amit mindenki igyekszik elkerülni, de a te esetedben szakszerű segítség nélkül valószínűleg sokkal komolyabbra fordult volna a betegség.
Anyukád biztos nagyon büszke rád, amiért teljes ösztöndíjjal bekerültél egy ilyen nívós magániskolába. Biztos sokat kell tanulnod, de a te agyaddel ez nem jelenthet kihívást. Örülök neki, hogy végre sikerült barátokat szerezned, valamelyest beilleszkedned.
Áradozhatnék még rólad órákig, de inkább utadra engedlek, hadd fosszad csak ki azokat az újgazdagokat.

Színt és rangot hamarosan admintól kapsz, addig is üdv még egyszer köztünk.


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!