Adriano & Dawn

Úgy érzem, hogy egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy felfedje előttem a valóságot, egyre több olyan megjegyzést tesz, ami újra meg újra megerősít abban, hogy az a titok, amit őríz valami olyasmi, amit nem is biztos, hogy hallani akarok. Most még nem, mert ez így egyszerre túl sok nekem. Két nappal ezelőtt még nem voltam más a számára, mint valaki, akit időnként megfektet - legalábbis ezt éreztette -, most mégis, mintha olyanokká váltunk volna, akik többet nem elégednek már meg annyival, akik többet akarnak, és nagyon úgy néz ki, hogy egyre jobban csúszik ki a talaj a lábunk alól. Csak nyelek egyet a szavai hallatán, és tudom, hogy a családját nem azért érdeklem, mert kíváncsiak lennének arra, hogy ki az a lány, akivel jól érzi magát a fiúk, hanem azért, mert egyáltalán nem tetszik nekik az, hogy épp egy hozzám hasonlóval enyeleg, miközben azt kéne elvegye, akit kiválasztottak neki. Csak egyre dühösebb leszek ettől, mert utálom, ha valaki úgy ítél el, hogy meg sem akar ismerni. Szeretném újra elmondani, hogy álljon ki magáért, hogy ne hagyja tovább, hogy a családja manipulálja, de inkább csak hallgatok, mert pontosan tudom, hogy ennél sokkal komolyabb az ügy. Belekeveredtem valami olyanba, amiről fogalmam sincs, hogy mi az, azt sem, hogy milyen veszélyekkel járhat a kapcsolatom Adrianoval, de mégsem akarok kiszállni belőle. Az a gondolat viszont, hogy azt akarja, hogy hozzá költözzek, megrémíszt. Korábban soha senki nem várta el tőlem ezt, nem is éreztem olyan komolynak senkivel a dolgot, hogy akár csak gondoljak is rá, és bár veleúgy érzem, hogy sok mindent szeretnék még, de valahogy nem tetszik ahogy kijelentette. Mintha elvárná, hogy felrúgjam az egész életemet azért, mert szerinte ez így a jobb. Elfeljtette megkérdezni, hogy én mit szeretnék. Persze ez mindig így van, de ez valami olyan komoly dolog, hogy nem döntheti el egyedül, hogy hol éljem az életem. Mert van egy testvérem, aki olyan amilyen, de nélkülem még nagyobb szarban lenne, és ha megtudná, hogy hova költöznék, minden bizonnyal a nyakamra járna. Ezt pedig nem szeretném.
- Akkor viszont ne várd el, hogy ide költözzek. Mert csak az olyan párok teszik meg ezt a lépést, akik képesek arra, hogy alkalmazkodjanak egymáshoz. Mi pedig úgy tűnik, hogy képtelenek vagyunk erre. - Nem akarom őt megváltoztatni, hiszen pont ez a határozottsága az, ami levett a lábamról, de tudnia kell, hogy minden nem történhet úgy, ahogyan akarja. Az embereinek talán parancsolgathat, de nekem biztosan nem. Mert szeretem én is kifejteni a véleményem, és ha valami nem tetszik, akkor azt nem is csinálom. És ő ezzel pontosab tisztában van, mégis mindig úgy parancsolgat, mintha én is egy lennék azok közül, akiknek fizetést ad. Hát nem! Én biztosan sosem leszek olyan, akit kedve szerint utasítgathat. Nem úgy ébredtem, hogy ma mindenképp veszekedni akarok vele, csak egyszerűen ki hozta belőlem. Ahogyan azt is, hogy magára hagyjam, és a szobában amilyen gyorsan csak tudok vissza öltözhessek a ruhámba, mert azt érzem, hogy muszáj egy kicsit egyedül lennem. A szavai azonban olyan mélyen érintenek, hogy meg kell kapaszkodnom egy pillanatra, hogy erőm legyen ahhoz, hogy talpon maradjak. Egy ideig csak bámulom ahogy elhagyja a szobát, végül mégis csak követem és képtelen vagyok felfogni mindazt amit mondott. Azért nem akar velem találkozni többet, mert azt mondtam, hogy nem költözök ide. Mert nem érti meg, hogy nem akarom, hogy megvédjen, nincs szükségem arra, hogy valaki gondoskodjon rólam. Tudok vigyázni magamra, és egyáltalán nem félek senkitől. Attól viszont nagyonis, hogy elhagyjon.
- Cseszd meg akkor! - úgy érzem, hogy felesleges tovább vitatkoznom vele, mert nem érti meg, hogy nekem nem ez lenne a legjobb. A könnyeimmel küszködök, mert az a Dawn akit ismer, sokkal erősebb annál, hogy sírni kezdjen, bár nem túl könnyű uralkodnom magamon és az érzéseimen. Bár hezitálok egy kicsit, hogy valóban ki lépjek-e a házból, de végül megteszem, mert most már a büszkeségem sem engedné, hogy ezekután itt maradjak, azt meg főleg nem, hogy segítsen haza jutni. Sem vele nem akarok, sem azzal a taxival, amit ő hív. Világossá tette a számomra, hogy nem akarja folytatni, így viszont nem kell kötelességének érezze azt sem, hogy haza juttasson. Megoldom én magam. Megtorpanok mikor megáll előttem és annyira szeretném eltaszítani az utamból, de egyszerűen nem megy. Főleg amikor beszélni kezd, egyre jobban elgyengít és még biztosabb vagyok abban, hogy hiba lenne csak úgy el menni. Sokkal több van köztünk, mint amire valaha is gondoltunk volna. Ez egyszerre tesz boldoggá és csalódottá is. Hiszen ha így érez, miért akar mindenáron elűzni maga mellől? Ebben is, mint mindenben, egyedül akar dönteni, pedig nekem is jogom lenne ahhoz, hogy bele szóljak abba, hogy mikor legyen vége. Igaz, hogy nem ismerem a szüleit, még csak képen sem láttam őket soha, de mégis olyan haragot érzek miattuk, amilyet nem szabadna. Ők tehetnek arról, hogy mi éppen vitázunk és ők azok, akik bele szólnak a kapcsolatunkba is. Mégis azt meri nekem mondani, hogy rendes emberek. Persze jót kell mondjon róluk, hiszen minden gyerek végi a családját, de nagyon úgy tűnik, hogy még nem volt alkalma ahhoz, hogy rendes emberrel találkozzon. Mert egy rendes ember nem zsarnokoskodik mások felett,
- Az nem elég, ha az én szememben jó vagy? Nem tudlak és nem is akarlak máshogyan látni. - sokkal nyugodtabban beszélek most már, de nem azért mert nem haragszom rá, hane inkább amiatt, mert nincs erőm tovább folytatni ezt az értelmetlen beszélgetést. Olyan, mintha elbeszélnénk egymás mellett. Ő nem ért engem, én nem értem őt. Pedig esküszöm igyekszem, fontolgatom is a szavait, de képtelen vagyok őt olyan színben látni, amilyennek szeretné. Valahol legbelül nagyon is érzem, hogy őszintén mondja mindazt amit mond, de nem akarom mégsem elhinni, és nem is fogom. Mert velem nem tett soha rosszat és még csak azt sem érzem, hogy félnem kéne tőle. Amig mindez nem történik másképp, addig sosem lesz a számomra rossz ember. Mégis kénytelen vagyok választás elé állítani, mert azt akarom, hogy végre döntse el, hogy mit akar. Velem lenni, vagy sem. Mert utálom azt, hogy jelenleg nem tudom, hogy hogyan kéne hozzá viszonyuljak. Egyszer elutasító, máskor nem. Ezpedig összezavar. Amint közelebb lép hozzám, nem hátrálok, csak hagyom, hogy az ajkaink eggyé válljanak, mert erre szükségem van ahhoz, hogy a lelkem megnyugodjon. Szükségem van rá. Felnézek rá mikor ismét megszólal, és pontosan tudom, hogy mennyi minden állhat majd közénk, de engem mégsem érdekel mindez jelenleg. Csak meg akarok élni minden egyes pillanatot, ami köztünk történik.
- Akkor majd együtt szembe megyünk a világgal. - megvonom a vállam, széles mosolyra húzódik a szám, és amint magához ölel, megkönnyebbülve sóhajtok és bújok hozzá. - Soha többé ne mondd nekem, hogy vége. - suttogom, és örülök annak, hogy egyenlőre úgy tűnik, hogy minden rendben van. A jövőn pedig nem szeretek rágódni, így ami ezután jön, majd valahogy leggyőzzük azt is.

- De a családomat, jól láthatóan érdekled, ami nekünk kurvára nem jó. - próbálom megértetni vele, hogy az, amit ő gondol közel sem áll az igazsághoz, amit jobb ha sosem ismer meg. De annyira hajszoljuk bele egymást abba, hogy közelebb húzzuk a másikat, hogy lassan elkerülhetetlen lesz, hogy minden nyilvánvalóvá váljon a másikról. Az pedig egyenlő azzal, hogy szépen lassan fog kitáncolni az életemből,vagy legrosszabb esetben nagyon gyorsan lép le,amit megértenék, de nem akarom ezt elérni nála, ahhoz túlságosan önző vagyok és ilyen téren sosem változok meg valószínűleg.
- Sosem leszünk normális pár Dawn, jobb ha ezt most elfogadod, sosem fogok tudni neked eleget nyújtani, mert te sokkal többet érdemelsz és én sok mindenre képtelen vagyok, nem miattad, én ilyen vagyok, és nem a családom miatt, csak egyszerűen ez van belém kódolva. - nem mondom, hogy nem tudnék megváltozni ha meglenne rá a megfelelő okom, de nem kell ezt tudnia, talán így könnyebb lesz mindkettőnknek. Tudom, hogy túllöttem mindenen ezzel, hogy kijelentettem, hogy ide költözik ezt látom az arcán és tudom, hogy vissza kellene vonnom, de továbbra is azt vallom, hogy ez lenne a legjobb neki, a legbiztonságosabb, de persze nem tudom milyen élete van ezen kívül, hogyan él, lehet szüksége van valakinek rá, vagy neki van szüksége valakire, aki miatt nem lenne képes eljönni otthonról. De jelenleg semmi más nem jár a fejemben, minthogy ő biztonságban legyen és az mellettem van, mert ha nem látom, nem tudok figyelni rá, akkor nem tudom ki tudna. Magára tud vigyázni, hangoztatja megannyiszor, de ha tudná kik azok, akika fejét akarják venni csak azért mert lefekszik velem, akkor nem lenne ennyire bátor, de nem akarom, hogy féljen.
Végignézem, ahogy bevonul a szobába, nem teszek semmit, csak szépen lassan törődök bele a valóságba, ami most igazán durván basz arcon. Nem kellene ennyire megviselnie, én nem vagyok érzelmes pasi, sosem hatot meg ha egy nő így faképnél hagyott, egy pohár whisky mindenre gyógyír, de most nem érzem azt helyesnek. Utána megyek, hogy hazavigyem, felöltözök és elmondom neki, hogy mi lenne a leghelyesebb dolog a mi szempontunkból, mert igen ez lenne a legjobb mindenkinek, ha nem találkoznánk, apámnak, Alvizenek és neki is. Én már ilyen téren nem számítok, sosem vágytam happy endre, meg vagyok elégedve az életemmel, így teljes vagyis azt hittem így teljesen.
- Miért nem tudsz hinni nekem legalább csak egyszer és belátni, hogy ez valóban mindenkinek jobb lesz.- kérdezem már egyáltalán nem határozottan, mert tudom, hogy hosszú távon ez egy jó megoldás lesz, de az elején kegyetlenül fog fájni neki, amit már most látok rajta, mennyire megviseli minden szavam. Nem tudok mit csinálni a helyzettel, ahogy azzal sem, hogy nem kér a segítségemből, hogy hazajusson, bár fogalmam sincs hol lakik, azért nem örülnék ha gyalog menne haza.  A taxit nem fogadja el, ami már igazán felbosszant, de nem teszek semmit.
Felé fordulok, hogy véletlenül se tudjon kikerülni, és csak nézem egy pár pillanatig, majd kinyitom a szám és olyan szavak hagyják el, amiknek nem kellene, az estét folytatva adom ki az életem mocskosabb részleteit, de még mindig nem a legrosszabbakat, hogy ne akarjon elfutni. Azt akarom, hogy ne akarjon elmenni, mert ebben a sok szarban, ami most rám szakadt nagyon nagy szükségem van rá, ezt akkor láttam ba, amikor kijelentette, hogy hazamegy, amit nem akarok, de rá kell jönnöm, hogy ha valamit akarok, azzal nem érek el semmit, kérnem kell őt, amire nehéz lesz átállnom, de talán menni fog, ha valamit igazán szeretnék elérni, talán nem, de a kommunikációt talán így tudjuk legkönnyebben elindítani egymás között, ami eddig nem igazán volt meg, főleg miattam, mert ez a része az kapcsolatépítésnek sosem ment.
Hiába mondom neki, hogy mennyire nem vagyok jó ember, nem hiszi el, próbál jobb embernek beállítani, de nem látja, hogy nem az vagyok, akinek ő hisz.
- A szüleim rendes emberek, a maguk világában is, de a világunk az, ami nem rendes. Nem akarom, hogy téves képzeteid legyenek rólam, talán, tudnék jobb ember lenni, de nem leszek sosem jó. - lehet kiábrándító ezáltal, de inkább most, mint később, mert akkor már sokkal nagyobb fájdalommal járna ezt megtudnia, mint most, legalábbis azt hiszem.
Amikor választás elé állít hezitálok, ha azt mondom menjen, lehet azt az egy jó dolgot is ellököm magamtól, ami talán boldoggá tehetne, de ha nem engedem el, akkor csak magamnak csinálok jót, és nem tudom,hogy neki ez hosszú távon hogyan hatna az életére. Biztos vagyok benne, hogy a házasságom valahogy el kell tusolnom, el kell engednie a családomnak és Fabiola apjának is, mert nyilvánvaló, hogy nem akarom és Fabiola is ugyanúgy fogja gondolni efelől nincsen kétségem.
Olyan közel lépek hozzá, hogy minden rést bezárok magunk között, és megcsókolom, remélem elég válasz lesz számára, hogy nem fogom elengedni, de nem tudok egyik napról a másikra más ember lenni, nem tudom neki megígérni, hogy nem fogok makacs lenni és nem akarom majd a saját akaratomat elérni nála, ehhez nagyon sok idő kell, nem a családom akarata miatt hanem mert én tőlük függetlenül is egy erős személyiség vagyok, aki dominálni szeret és nem társulni.
- Minden közénk állhat Dawn, az egész világ ellenünk van. - szólalok meg, és magamhoz húzom, a karjaimban tartom és erősen agyalok, hogy ez mennyire hülye ötlet is lesz, hányszor fogunk még összeveszni és mennyi akadály van még előttünk, és közel sem biztos, hogy ez a valami bármikor is működni fog. - De azt hiszem nem tudlak csak úgy elengedni.

Adriano & Dawn

Az éjszakánk után azt reméltem, hogy mától talán valami új dolog kezdődik, ami a kapcsolatunkat illeti, de ahogy látom idegességét, amit egy telefon beszélgetés vált ki belőle, érzem, hogy mindez nem lehetséges. A szavai pedig egyértelművé teszik számomra, hogy ez az egész, ami köztünk van, halálra van ítélve. Mégsem tudom azt mondani, hogy lépjen ki az életemből, egyszerűen nem tudom elképzelni azt, hogy hogyan folytathatnám azt nélküle. Mostanra szinte a függőjévé váltam, és ezt az érzést utálom, és így még jobban haragszom rá a tegnapi miatt, mert ha nem erőltette volna, hogy kimondjam azt, amit eddig gondosan elrejtettem magamban, akkor lehet, hogy sokkal könnyebb lenne gondolkodnom. Mert az már elég indok lenne arra, hogy abba hagyjuk, hogy a családja nem fogad el engem mellette. Olyant pedig sosem várnék el, hogy választania kelljen köztük és köztem. Nem értem, hogy miért esnek mégis rosszul a szavai, hiszen ő csak azt mondta ki, amit egyébként amúgy is sejtettem. Nem tartozhatok közéjük, mert nekem nincs sem rangom, sem befolyásom. És mégis érzem a sértődöttséget annak tudatában is, hogy mindezzel tisztában voltam, hiszen úgy utálnak, hogy közben nem is ismernek. Elítélnek anélkül, hogy megpróbálnának megismerni. Adriano pedig ennek tudatában, olyan lazán vágja rá, hogy költözzek hozzá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Engem nem érdekel a családod! - vágom rá hisztérikusan, és hiába nem akartam veszekedni vele, egyszerűen érzem, hogy túl sok kezd ez lenni nekem. A bennem lévő érzelmek harcolnak a haragommal. Pedig a tiltakozásom erre a lehetetlen ötletére most egyáltalán nem azért van, hogy dacoljak vele. Hanem azért, mert őrültségnek tartom. - Nagy lépés az igaz... de ezt a normális párok közösen szokták megbeszélni és eldönteni. Te pedig csak kijelentetted, mintha kötelező lenne. - talán ha megkérdezi úgy, ahogy illi, ugyanúgy elutasítom, viszont legalább akkor nem haragosan, hanem nyugodtan utasítanám el, és megelőztük volna ezt a felesleges vitát, amit egyébként sem szeretek. Vagyis így nem. Megkönnyebbülést kéne érezzek amiatt, hogy egy kicsit sikerült megnyílnunk egymásnak, én mégis inkább úgy érzem, hogy csak eltávolodtunk egymástól, ami rohatt szar érzés, és ezért utálok olyan dolgokról beszélni, amilyenekről beszéltünk az éjjel, mert az embernek az érzelmei a leggyengébb pontjai. És ha valaki érez bármit is valaki iránt, akkor azáltal sebezhetővé válik. Olyan, mintha beleestünk volna egymás csapdájába, ahonnan egyikünk sem tudja, hogy hogyan mászunk majd ki.
- Akkor majd újra beszéljük az összeköltözést, ha megoldottad ezt az egész szart, ami körülvesz. - sziszegem a fogaim közül, mert most már tényleg muszáj lesz valahogy kimásznia ebből az egészből, ahová egyre inkább magával ránt engem is. Ami normális körülmények között mondjuk akkora baj sem lenne, viszont így, hogy ennyit titkolózik, nem tudom, hogy mit tehetnék. Mert gondolom az nem lehet opció, hogy kézen fogva álljunk a családja elé és csak egyszerűen közölje vele a tényeket. Ettől valamiért nagyon fél. Az egyértelmű. Azt, hogy kirakna az utcára talán erős túlzás volt a részemről, és lehet, hogy nem is úgy gondoltam én sem ahogy mondtam, de máshogyan nem tudom elképzelni az egészet addig, amíg engedi, hogy házasságra kényszerítsék. Bár arra nem is lenne lehetősége, mert vagyok elég büszke ahhoz, hogy magamtól lépjek le. Inkább nem is mondok rá semmit, mert nem akarom, hogy tovább bántsuk egymást. Jobbnak látom, ha haza megyek, hogy mindketten átgonoljuk, hogy mi ez az egész, meg, hogy mihez is kezdjünk a helyzettel és egymással. Mivel a következő megjegyzéseimre csak némaságot kapok válaszul, csak egyszerűen magára hagyom, mert ha most nem lépek le minél hamarabb, akkor jó vége biztosan nem lesz. A szobájába lépve, szinte remegő kezekkel vetem le magamról az ingét, és veszem vissza a saját ruhámat és abban reménykedtem, hogy ha utánam jön az azért lesz, hogy meggyőzzön arról, hogy maradjak még egy kicsit, de Ő inkább csak szivélyesen ajánlja fel, hogy haza visz. Nem akarok tiltakozni, csak egyzserűen bólintok, miközben a cipőmet is felhúzom lábaimra. Csak akkor nézek rá, amikor a szekrényében kotorászva megszólal. Nincs honnan tudja, hogy milyen problémáim vannak, mert sosem éreztem azt, hogy bármi más is érdekelné velem kapcsolatban, mint az, hogy ott dugjon meg, ahol éppen kedve van. Ezzel pedig nem is volt gond, mert egyébként sem szokásom a gondjaimról beszélni senkinek. - Egyáltalán nincs. - vágom rá nagyon gyorsan, még mindig sértődötten, közben pedig a tükörhöz fordulva azzal szórakozok, hogy valahogy szebbé varázsoljam magam, mert most egyáltalán nem vagyok megelégedve a tükörképemmel. A következő szavai szinte mellkason vágnak, és próbálom értelmezni azt amit hallok. Meg kell egy pillanatra kapaszkodnom, mert olyan, mintha az erőm is készülne cserben hagyni. Kimondta azt, amihez nekem nem volt bátorságom. Egy rövid ideig csak bámulok távolodó alakját, és igyekszem össze szedni magam, majd megindulok utána, mert úgy érzem, hogy a cserben akar hagyni. És mindez azért, mert nem akarok hozzá költözni.
- Mindenkinek. - ismétlem meg a szavait, és hallatszik az enyémből a keserűség. - A mindenki alatt gondolom a családodat, a jövendőbelidet és saját magadat érted. Mert nekem kurvára nem. - le törlök néhány könnycseppet az arcomról, amik legördülnek, és minden erőmet összeszedve azon vagyok, hogy több egy se jöjjön most ki. Előtte ne. Mert nem akarom, hogy azt lássa, hogy nélküle gyenge vagyok. Nehezemre esik ki lépni a házból, mert jól tudom, hogy a kis időt azt nem úgy értette, hogy holnap újra találkozunk, hanem úgy, hogy lehet, hogy ez az utolsó alkalom. Végül sóhajtok egyet, és eldöntöm, hogy nélküle oldom meg a haza utat, mert ezek után képtelen lennék a kocsijába ülni. Amint elállja az utam, megtorpanok és dühösen nézek rá.
- Nincs szükségem rá. - válaszolok még mindig makacsul és le veszem róla a tekintetem, mert egyszerűen ha a szemébe nézek, akkor elgyengülök, nekem pedig most erősebbnek kell maradnom, mint eddig valaha. Mégis csak annyit kéne tennem, hogy kikerülöm, de nem bírok megmozdulni. Még akkor sem nézek rá, amikor ismét beszélni kezd, csak idegesen nézek hol az égre, hol a földre, csak épp rá ne kelljen. Idegesen kezdem tördelni az ujjaimat és kedvem támadna a nyakába borulni, és arra kérni, hogy soha többé ne mondjon olyant, hogy el akar hagyni. Mégsem teszem, csak óvatosan emelem rá a tekintetem, és ezúttal már őt figyelve hallgatom tovább. Csak most látom, hogy ő is képtelen a szemembe nézni, amiből arra következtetek, hogy talán neki is épp olyan nehéz lehet most ez, mint nekem.
- Az a rossz, ami szerinted benned van, a szüleid nevelték oda... De te nem vagy olyan Adriano. Én tudom, mert ha olyan rossz lennél, akkor már régen leléptem volna mellőled... - szólalok meg végre, és úgy gondolom, hogy csak túloz azzal, hogy képes lenne ölni, meg a halálbüntetéssel és minden mással. - A családod zsarnokoskodik veled, mégis engem akarsz ellökni... - a hangom már sokkal nyugodtabb, valószínűleg azért, mert annyira félek attól, hogy valóban ez a vég, hogy most már még kiabálni sem mernék. Pedig azt hiszem, hogy az lenne a legjobb, ha ki adhatnánk magunkból mindazt a feszültésget, ami bennünk van, hogy utána tisztábban tudjunk gondolkodni. Amint találkozik a tekintetünk, közelebb lépek hozzá egy kicsit, abban bízva, hogy a közelségünk, majd feloldja a bennünk gyűlemlő feszültséget. Nem érek hozzá én sem, mert ha most visszautasítást kapnék, akkor egészen biztos, hogy sokkal rosszabbul érintene, mint az este. - Ha azt akarod, hogy vége legyen, akkor elmegyek, és vissza se jövök többé. De ne szórakozz velem. Az nem lehet, hogy kedved szerint rángass erre meg arra. Mert ez már nem vicces számomra. - figyelmeztetem és ezzel szinte választás elé állítom. Mert valóban azt akarom, hogy döntse el, hogy akarja-e vagy sem, hogy az élete része legyek a továbbiakban. - Ha nem hagyjuk, akkor semmi sem állhat közénk... - teszem hozzá, mert valóban úgy gondolom, hogy összetartással, sokkal többre megy az ember.

Nagyon sokat szeretne tudni és ez telejsen érthető, nekem is sokkal könnyebb lenne, ha mindent elmondhatnék nei, de ezek nem olyan dolgok, amiket a mindenki elé kellene tárnom, mégha nem is mondja el senkinek. Megbízok benne, már régen tudom, hogy megbízhatok benne, nem is ezzel van a gondom, inkább azzal, hogy ha beszélek, akkor őt fogják elővenni és nem engem, mert azt apám nem hagyná, hiszen ő maga volt az aki megfenyegetett, bár burkoltan tette, mégis megtette.
Újra és újra felteszi a kérdést, amit ki akartam kerülni, már ismer annyira, hogy tudja hogyan kell jobban beleménlyednünk a dolgokba, vagyis tud bánni velem, ismeri a kiskapukat, és ki is használja. Az arcán teljes értetlenség van, nem erre számított a tegnapi után, megvallom én sem. Azt hittem, hogy lehet valami folytatása ennek, hogy egy kicsit közelebb engedem magamhoz és akkor megkönnyebbülök, nem fog feszíteni a tanácstalanság, de ha közelebb akarom engedni, akkor szabályok kellenek, mert úgy nem fog menni, ha közben veszélybe sodrom,d e elengedni nem szeretném, nem menne, mert jelenleg ő az egyedül mankóm az életemben, mert úgy érzem mindenki ellenem van, de ezt sosem mutatnám ki. Pont azért szólalok meg határozottan és nem kérve, hanem inkább kijelentve, ami nem tetszik neki. Miért is tetszenek, ha nem szexról van szó sosem fogad el semmit amit én mondok, ő az egyetlen, aki fel mer szólalni ellenem, és ez igazán bátor dolgot, de tudja, hogy sosem tennék olyat, ami neki árt, és kihasználja.
- A családom nem akarja, hogy velem legyél érted? - fakadok ki végül mégis. - Az emberek változnak, nekem sem ártana, és nagy lépés volt ez számomra, akármennyire is hihetetlen, szóval mi lenne ha egyszer nem ellenkeznél minden ellen és rám hallgatnál? - nem fogja megtenni, ezt tudhatom, amikor kimondom a szavakat. Akár kérhettem volna, hogy költözzön ide, valószínűleg az lett volna a helyes, vagy megbeszélhettük volna, mint minden normális ember, de az én életem nem a normális kerékvágásban zajlik, mint a övé.
Közelebb lépek hozzá, próbálva lehiggadni és nem felhúzni magam újra, mert a makacsságnál sokkal nagyobb gondunk is van jelen helyzetben.
- Meg fogom oldani az esküvőt, ne aggódj, sosem akartam igazán ezt az egészet, csak eddig valahogy nem volt miért ellenállnom. - rövidre zárnám magamban is a témát, de tudom, hogy ez nem ennyiből fog állni, így nyitva hagyom és ő tovább kérdez, mert nem értheti ami a  fejemben van, nem segítek neki megérteni, mi részemről egy igazi pöcs dolog. - Nem raknálak sosem az utcára. - nézek rá teljesen hitetlenül, hogyan gondolhatja rólam, hogy ennyire aljas lennék. Nem tenném meg vele, sosem gondoltam bele igazából mi lesz akkor ha nem fog menni az egész esküvő sztornózása, ha fabiola tényleg a feleségem lesz, akkor Dawn hogyan fogja érezni magát, tudva, hogy mit érez. Nem gondoltam bele, hogy őt majd cserben hagyom ezzel az egésszel, amit okoztam neki, mert én sosem gondolok ilyenekre.
A szavait értem, tudom értelmezni és azt is teljesen megértem, hogy elfordul és el akar menni. Nem leszek az aki megállítja most nem, este megtettem és látjuk mi lett belőle, kétszer nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát, ha nem akarja, hogy megvédjem, akkor el kell engednem őt, még ha kurvára nem akarom és tudom mekkora szart fogok csinálni ezzel neki.
Bemegyek a szobába, hogy felöltözzek, hogy hazavigyem, talán utoljára, mert amikor felé fordulok. Fogalmam sincs az életéről, nem is tudom mi folyik a háttérben, amikor nem vagyunk együtt sosem kérdeztem ebben igaza van és nem tudok visszavágni. - És most sincs hozzá több jogom. - felelem halkan, majd kifejtem azokat a szavakat, amiket nem akarok, a mozdulatain látom, hogy mennyire fájnak neki, de kíméletlen vagyok és még a szobában is hagyom a fájdalmával, mert nem tudom végignézni azt. Keménynek hiszem magam, hogy mindent le tudok küzdeni, de az érzelmek nem tartoznak eközé, azok engem is  letarolnak és valahogy vissza kell őket szorítanom, hogy észnél maradjak és ne süllyedjek le arra a szinte, ahonnan már nincs vissza út.
- Mindenkinek. - felelem röviden neki, és próbálok nem ránézni, mert abban a pillanatban én is elvesztem a fejem és nem lenne jó egyikünknek sem. Nem akarom látni, hogy mennyire szenved a szavaim súlya alatt, nem akarom tudni, hogy mennyire fáj neki, mert akkor visszaszívnék midnent amit eddig mondtam és az ő érdekében nem tehetem. Azt tehetem meg, hogy végleg kitörlöm őt az olasz maffia köreiből, még a nevét is, és ezzel az én életemből is ki kell szervezzem, ami nehezebb, mint valaha hittem.
- Dawn akkor hadd hívjak legalább egy kurva taxit! - mondom neki, és visszafordulok felé, még mielőtt elém kerülne. meglátom az arcát, hogy percek alatt hogyan lett meggyötört és bánatos, hogyan csináltam egy szép és boldog nőből, aki este volt, egy szomorú és fájdalmakkal telit, amilyennek sosem kellene lennie, főleg nem egy olyan férfi miatt mint én.
A szemébe nézek de nem érek hozzá, már nem igazán érzem jogosnak ezen tettemet, így csak pillanatok töredékéig meredek rá.
- A férfi, akit te kedvelsz és kezdesz megszeretni, nem az a férfi, akit te érdemelsz. Én képes lennék bárkit megölni, ha egy ujjal is hozzád érne, még most is, annak ellenére, hogy mindezek mellett most készülök elengedni téged, akibe valószínűleg szépen lassan beleszeretek. Sajnos az apám volt az aki erre ráébresztett és ő is az, aki ezt elveheti tőlem. - hajtom le a fejem, és már az elején elkaptam a tekintetem róla, mert nem bírtam volna végig nézni, hogy rám néz. - Nem hagyhatom, hogy mellettem menj tönkre, az én életem nem egy amerikai álom, ha csak minden piti kis bűnömet jegyezné a rendőrség, már régen a rácsok mögött ülnék és a halálbüntetésre várnék. Nem vagyok jó ember, pont ezért kell, hogy valahogy elengedjelek és neked most el kellene menned. - minden határozottság elveszik a hangomból, mert nem ezt akarom, de ez lenne a helyes.
- Sokáig nem  fogsz érteni sok mindent velem kapcsolatban, a családommal kapcsolatban és a titokkal, amik ezekben benne vannak. - mintha remélném, hogy visszafordul és nem megy el, de nem mondom, hogy maradjon. - Ez fog közénk állni, bármit is akarunk kezdeni egymással. - megint rá emelem a tekintetem, és próbálom felmérni mit okoztam benne, a biztos bizonytalanságon kívül.

Adriano & Dawn

A széles vigyor a szájamról azon nyomban eltűnik, amint meghallom szavait, amit a telefon másik oldalán lévő embernek mond. Bár a beszélgetés végét sikerül elkapnom csak, mégis ahogyan rá nézek és látom rajta a dühöt, tudom, hogy épp elég nagy ahhoz a baj, hogy a ma reggelünk ne lehessen olyan idilli, mint az éjszakánk volt. Mégis úgy érzem, hogy muszáj számon kérnem őt, mert valami megnyugtatást várnék tőle, és nem szeretnék hozzá hasonlóan én is mérges lenni, mert általában, ha mindketten azok vagyunk egyszerre, annak a vége nem szokott túl jól alakulni. Én pedig ma olyan boldogan ébredtem és annyi tervvel a fejemben, hogy nem akarom elrontani a tegnap éjszaka emlékét semmi olyannal, ami megmérgezi az amúgy is bonyolult kapcsolatunkat. Még akkor is igyekszem nyugodtnak mutatkozni, amikor közli velem, hogy éppen én voltam az előbb a beszéd tárgya. Bár eddig határozottan jelentettem ki, hogy nem félek senkitől, mégis kezdek meginogni, mert valamiért ahogyan őt nézem és látom rajta, hogy szinte őrjöng saját magában, tudom, hogy sokkal komolyabb a helyzet, mint amit el tudok képzelni.
- Kik azok akik tudták? És honnan? - mivel a másik kérdésemre nem válaszolt, így vissza kérdezek a megjegyzésére, mert ha erre választ kapok, akkor az egyben az előbbire is válasz lehet azt hiszem. Mivel valaki látszólag velem fenyegette meg, így azt gondolom, hogy jogom lenne tudni, hogy kitől akar minden áron megvédeni. Azt, hogy miért nem örül senki a kapcsolatunknak, megértettem, azt is, hogy milyen kötelezettsége van valaki más felé, és azt is gyanítom, hogy a tegnapi ígérete ezzel a füstbe szállt, de mégsem vagyok képes arra, hogy rá szánjam magam arra, ami a legjobb lenne. Mindkettőnknek. Az életemben most már egy olyan részt foglal el, ahonnan ha kilépne, nem maradna a helyében más csak üresség. És ennek még a gondolata is megrémiszt, szóval inkább csak csendben figyelem, ahogyan a feszültségét a konyha pulton vezeti le. Kedvem támadna megölelni őt és megynugtatni valahogy, de amint ki mondja a következő szavakat, szinte földbe gyökereznek a lábaim. Minden párkapcsolatban egy idő után egészen normális gondolat az összeköltözés, de a mi helyzetünkben, egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy ez annyira jó ötlet lenne. Mégsem az dühít fel leginkább, hogy ilyesmi egyáltalán az eszébe jut, hanem sokkal inkább az, ahogyan kijelenteni. Szinte olyan hangsúllyal, mintha nem lenne beleszólásom nekem is a dologba. Hiába minden erőfeszítésem a nyugodtságom megőrzésére, nem megy. Bár a válaszán meglepődök, mégsem tartom elég meggyőzőnek.
- Mert milyen más oka lehetne? Egésszen a tegnapig még azt sem hagytad soha, hogy itt aludjak. Most meg ilyenekkel jössz... - nem vagyok túl megfontolt ember, általában ha valami az eszembe jut, akkor cselekszek is, a következményekre sem szoktam gondolni, de most mégis úgy érzem, hogy az összeköltözés az valami teljesen más, mint egy hirtelen gondolat és elmenni bulizni. Mert az ember csak akkor költözik össze valakivel, ha biztos abban. Én pedig nem lehetek biztos egyáltalán a kapcsolatunkban, ami bár az éjjszaka azt gondoltam, hogy kicsit más irányba haladt, de amig nem zárja le a dolgot a családjával és a menyasszonyával, addig nem várhat tőlem ilyent. Mert most először muszáj, hogy vigyázzak a lelkem azon részére, ami azon nyomban össze törik, hogy valami nem úgy alakul, ahogy tervezzük. Mert már képes vagyok beismerni saját magamnak, hogy ez sokkal több, mint amit valaha is akartam.
- Ez elég nagy kérés... Mert ha nem tudod megoldani ezt az egész esküvős dolgot, akkor mi fog történni? Az utcára raksz, vagy együtt kell majd élnem a feleségeddel? - minden erőmmel azon vagyok, hogy ne válljak egyre hisztérikusabbá, de úgy tűnik, hogy nem igazán jön ez most össze. Csak próbálom megértetni vele, hogy nem azért nem akarom, mert vele van bajom, hanem azért, mert ez az egész helyzet annyira abszúrd, hogy e legkisebb esélyt sem akarom megadni arra, hogy a végén én csalódjak a legnagyobbat. Miközben beszél, be csukom a szemeimet, és gyorsabban kezdem kapkodni a levegőt. Nem hiszem el, hogy most engem akar itt beállítani a hibásnak. Lassan fújom ki magamból a levegőt, és ki nyitom a szemeimet, hogy rá nézhessek.
- Ha normálisan elmagyaráznád, akkor érteném. Csak annyit hajtogatsz, hogy valami ostoba olasz hagyomány miatt kell nősülj, meg, hogy emiatt veszélyben vagyok, de még mindig nem értem, hogy miért olyan nehéz kiállnod saját magadért velük szemben. Én mindennél jobban örvendek annak, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz... de nem akarom ezt elsietni. Nem költözhetek hozzád ebben a bizonytalan helyzetünkben... - talán most a hangom egy kicsit nyugodtabb, mégis úgy érzem, hogy muszáj haza mennem, mert ha itt maradok, akkor még olyanokat is mondhatunk egymásnak, amit aztán megbánunk. Azt gondoltam, hogy visszatart majd, vagy egy újabb pohár fog a földön landolni és ismét közölni fogja velem, hogy nem mehetek el, de helyette semmit sem tesz, ami nem tudom, hogy jó-e vagy sem. Amint a szobába érek, morcosan bújok ki az ingjéből, és hajolok le a saját ruhámért, ami a földön hever, hogy aztán a lehető leghamarabb bele bújhassak. Le ülök az ágyra, hogy magassarkúmat is fel tudjam húzni, és amint megpillantom Adrianot, felkészítem magam lelkileg arra, hogy mit mondjak, ha azért jött, hogy megakadályozzon. A szavai meglepnek, mert teljesen mást mond, mint amire számítok, és csak bólintok, miközben igyekszem még mindig morcosnak mutatkozni és nem azt figyelni, hogy éppen mit csinál. Csak bele dugom lábaimat a cipőbe, felállok az ágyról és ismét a tükörhöz lépek, hogy igazíthassak a ruhámon, meg a hajamon is egy kicsit.
- Sosem tűnt úgy, hogy érdekelt volna. - vágom rá nagyon hamar a választ a megjegyzésére, majd amint meghallom következő szavait, egy pillanatra meg kell kapaszkodnom az éjjeli szekrény sarkába, mert még mindig fáj a fejem és ehhez most még a szavai is rá tesznek egy lapáttal. Nyelek egyet, majd kiegyenesedek, mert vagyok annyira erős, hogy ne hagyjam, hogy össze törjön bárki is.
- Kinek lesz jobb? - teszem fel végül a kérdést, és elindulok utána. Még sosem éreztem ennyire azt, hogy eltávolodott tőlem. Amint elérünk az ajtóhoz, amit kinyít, megtorpanok egy pillanatra, mert jól tudom, hogyha kilépek innen, akkor onnantól kezdve nincs visszaút. Neki van hamarabb bátorsága ahhoz, hogy kimondja azt, ami egyébként a helyzetünkben a legjobb döntés lenne. Csak épp felkészülve nem vagyok rá. Bár nem akarok gyengének látszani, de nem bírom vissza folytani a legőrdülő könnyeimet, amit sebesen le is törlök onnan, mert nem adhatom meg neki azt az örömöt, hogy ilyennek lásson. - Egyedül is haza találok. Felesleges fáradnod. - szólalok meg végül és nem gondolva arra, hogy egy kicsit messze lakom tőle, indulok el, mert ezek után a büszkeségem nem hagyná, hogy be üljek a kocsijába.

Ilyen lehet, amikor a tökélnél fognak meg valakit és szépen megcsavarják,  hogy fájjon neki. A saját apám az aki talán az első jó dolgot, ami mostanában történhetne velem veszi el úgy, hogy még nem is éltem meg igazán. Félnem kellene mert azt sugallja felém, de nem tudok félni tőle, sem Fabiola családjától, egyszerűen belefáradtam abba, hogy amióta élek valami hülye szokásnak vagyok a rabja és nem tudok szabadulni belőle. Nem tudom, hogy ez hogyan hatott volna, ha nincs Dawn, aki egy kicsit kinyitja a szemem, nem hagyom, hogy neki baja legyen, de azt sem, hogy parancsra legyek házas, mert ők azt akarják. Nem leszek házas és nem fogom elengedni azt a nőt, akivel életemben először tudtam ennyire őszintén beszélni az érzéseimről, és tudom, hogy nem volt teljesen jó még így sem, de nekem ez volta legtöbb, ami most ki tudott jönni.
- Dawn nem benned nem bízok, tudom, hogy bízhatok, de már azelőtt tudták, hogy vagy és nem csak egy nő vagy a sok közül, mielőtt nekem leesett volna. - a másik kérdésére nem  felelek, nem akarom elmondani neki, hogy az apám áll fel annyira az egész életem ellen, mert nem akarom hogy azt higgye, hogy nekem ilyen a családom. Mert ők nem ilyenek, sokkal de sokkal összetartóbbak vagyunk, de egy üzlet és kész, mindenkinek megvan írva a jövője úgy, hogy bele sem szólhat.
Ideges vagyok, nem véletlenül fordulok azonnal el tőle, amint odalépek hozzá, nem kell látnia a mérgemet és a tehetetlenségemet, amit ez ügyben provokálok,mert nem szeretem amikor ennyire nem tudom irányítani a saját életem. Nem haragszom rá, mert itt van, inkább hálás vagyok, hogy nem egyedül kell ezt a reggelt végigcsinálnom, ezután a hívás után. Közlöm vele, amit akarok, nem kérdezem, egyszerűen csak megmondom neki, mindenféle megbeszélés nélkül, hogy ide fog költözni. A kérdése után viszint tudom, hogy ez nem a legjobb megoldás erre, nem is tudom milyen életet él, nem rángathatom ki csak úgy ebből az egészből hogy nekem jobb legyen, hogy tudjam, hogy ő jól van.
Meg akarom csókolni, de elfordítja a fejét, legalább látom, hogy már teljesen józan, tegnap nem tette volna meg ugyanezt és ez most bosszant, nagyon bosszant, de annyira jogos, hogy nem érzem jogosnak, hogy felcsattanjak ellene.
- Mi van ha megvan az oka, hogy ezt mondom neked? Ha nem csak az az oka, hogy biztonságban tudjalak? - kérdezem tőle, miközben már tudom, hogy nem kellene ennyire nyílt lapokkal játszani,pont miután megfenyegettek, hogy álljak le vele, és menjek inkább Fabiolát elcsábítani. De ha apámnak nem is volt igaza, mert nem szerettem bele, de egész jó úton haladok, mert ő nagyon jól csinálja, amit csinál, ami baj, de közben mégsem érzem rossznak annyira, mint a házasságot.
- Nem azt kérem, hogy változtass az életeden, csak, hogy költözz ide, szerintem ez annyira nem nagy kérés Dawn! - a hangom minden egyes szónál egyre ingerültebbé válok és nem tudom lecsillapítani, túlságosan is eluralkodik rajtam valami, ami ilyenkor elkapja az agyam és nem hagyja, hogy én maradjak alul a beszélgetésben.  
- Olyan kurvára utálom, hogy nem értesz semmit, nem tudod mi van a háttérben és nem lehetek én aki elmondja neked, olyan makacs vagy, hogy ennyire tudni akarsz mindent, de arra még nem gondoltál, hogy ebből mekkora hátrány származhat. Egész életemben önző voltam, nem gondoltam senkire, mert ez így volt könnyebb, aztán most végre valakivel foglalkozni, de az a valaki ezt ellöki. - teszem fel a kezem védekezve és szinte magadva magam, életemben talán először. Elengedhetném ezt az egészet és lehetnék engedékeny de én sosem voltam az, próbálok nem annyira makacs lenni, de nem megy ebben nem. Ő neki fogalma sincs arról, hogy milyen emberek tarkítják az olasz maffiát, azt sem tudja, milyen emberekkel vagyok én körbevéve, ő csak a luxust látja, a drága kocsikat és a testőröket, akiknek nincsen nagyon funkciója, mert egy sima olasz családnak miért is lenne szüksége ennyi emberre.  A galériám hátsó munkálatairól főleg nem tud semmit, és ez eddig jó is volt, de most,hogy belevették és fenyegetik már annyira nem tetszik, hogy semmit nem mondhatok el neki.
Amikor feképnél hagy valami teljesen megtörik bennem, nem nyúlok utána, nem hívom vissza és még csak nem is indulok el utána, hogy elérjem, amit akarok, csak állok ott bámulva az ajtót és nem teszek semmit az ellen, hogy elmenjen. Valahol ez a helyes, ezt kérte apám, engedjem el és menjek tovább az eredeti tervben. Lehet ezt kellene tennem, csak hagyni, hogy kisétáljon az ajtón és sosem keresni többé. Akkor nem lenne szüksége emberre aki figyeli, mert ha nem találkozik velem, nem lesz többet célpont seni szemében.
- Hazaviszlek! - mondom neki belépve a szobámba és magamra veszek valamit, hogy ne alsónadrágban menjek ki az utcára. A szekrényembe matatva áll meg a kezem egy pillanatra és felé fordulok. - Sosem mondtad, hogy problémáid vannak…- folytatnám a mondatot,de nem érzem fairnek, mivel miért is avatott volna be, ha nem voltunk mások mint dugótársak. - Nem küldök utánad senkit, és nem kell ide költözni, elvetettem a sulykot, és nem kérem, hogy megértsd. Hazaviszlek és azt hiszem jobb lesz ha nem találkozunk egy darabig. - az utolsó szónál elindulok kifelé és a bejárati ajtóhoz sétálva kapom ki a kulcsot a helyéről, hogy elinduljunk hozzájuk. Nem tudom nekem menni fog a lezárás mivel meg sem nyitottunk igazán semmit, tudom, hogy holnap vagy azután Fabiola elé kell állnom, hogy elmondjam neki az igazat, és utána jön az esküvő és a családom szerint szépnek mondott élet.

Adriano & Dawn

Különös érzés ebbe a szobában ébredni, talán ennek is köszönhető a hatalmas vigyor a számon. Egy olyan éjszakát hagytunk magunk mögött, amilyen még sosem történt mióta ismerjük egymást Adrianoval, és ez még inkább ráébreszt arra, hogy mennyire vágytam erre, és, hogy innentől csak még inkább az élete része akarok lenni, kerüljön bármibe is. Van néhány dolog az éjszakából ami homályosan dereng, de az ágyban töltött beszélgetésünkre tisztán emlékszem, ahogyan arra is, hogy mit ígért reggelre. Örülök, hogy tiszteletben tartotta az állapotomat és nem tettünk semmi olyant, amiről egyébként eddig az egész kapcsolatunk szólt, ugyanakkor hatalmas szégyent érzek amiatt, amiért olyan állapotba kerültem. Nem vall rám, hogy ennyit igyak, és pontosan azért nem, mert tudom, hogy mennyire rossz másnap, és, hogy olyan állapotban mennyi hülyeséget vagyok képes beszélni. Mindaz amiket viszont a tegnap mondtam úgy érzem, hogy nem üres beszéd volt, csak valami olyasmi, amit eddig mindig elfojtottam magamban, mert féltem attól, hogy eltaszítom magamtól Adrianot, ha kimondom, hogy többre vágyok. Az alkohol azonban rásegített arra, hogy ne tartsam tovább magamban, ami talán nem is gond, mert legalább megtudtam, hogy számára is fontosabb szerepet töltök be az életében, mint azt valaha hittem volna. Bár kicsit még kótyagos a fejem, de biztos vagyok abban, hogy az a beszélgetés igenis megtörtént. Bele bújok az Adriano ingébe, ami egészen jól is állhatna, ha nem lenne ilyen meggyötört arcom, amin úgy hiszem, hogy jelenleg még egy rakás smink sem segítene. Csak egy egész napos alvás, meg kávé és egy jó meleg zuhany. Megigazítom a hajam egy kicsit, majd ismét elvigyorodok, amint meghallom odakintről az Adriano hangját. Lassú léptekkel indulok meg a hangja irányába, mert a fejem annyira fáj, hogy ennél gyorsabb jelenleg nem tudok lenni, és sikerül elkapnom a telefonbeszélgetéséből az utolsó mondatot, ami miatt a vigyor el is tűnik az arcomról. A falnak dőlve, szinte számon kérve figyelem először a tekintetét amelyet rám szegez, majd az ökölbe szorított kezét. Egyértelműen látszik rajta, hogy valaki felidegesítette, és ettől úgy érzem, hogy az ígérete is elmarad. De talán most nem is az a fiók legnagyobb problémánk. Nyelek egy nagyot ahogyan beismeri, hogy rólam beszélt valakivel a telefonba, és próbálom leplezni, hogy ez mennyire nem tetszik nekem. Elveszem a felém nyújtott kávét és miközben beszél iszok is belőle egy kortyot, de csak azért, hogy segítsen nem felidegesedni engem is. Mert megint arról a hülye veszélyről beszél, amiből egy kukkot sem értek még mindig.
- Én nem beszélek azokról senkinek. - rázom meg a fejem, és nem értem, hogy honnan tudhatna arról bárki is, hogy én mit tudok és mit nem. - Ki az, akinek nem tetszik, Adriano? A jövendőbelidnek? Vagy a szüleidnek? - találgatok, bár igazából nem nagyon érdekel a válasz. Felnőtt emberek vagyunk, nem fogok más emberek tetszése szerint élni. Adrianot viszont még sosem láttam ilyennek. Értetlenül figyelem ahogy egyre távolabb kerül tőlem és most már én is értem, hogy hiba volt ennyire közel kerülnünk egymáshoz. Hiszen őt szemmel láthatóan sokkal jobban zavarja ez az egész, mint engem. Talán ez azért lehet, mert ő érti is mindezt, amíg nekem fogalmam sincs, hogy miért ilyen szörnyű az, ha két ember közelebb kerül egymáshoz. Becsukom egy rövid időre a szemeimet, miután azt látom, hogy ököllel a pultra üt, és próbálok higgadt maradni, mert ha most mindketten egyformán idegesedünk fel, akkor annak a  vége az lesz, hogy összeveszünk, én pedig nagyon nem szeretnék vele veszekedni pont most, mikor ennyire közel kerültünk egymáshoz. Bár nem értem, hogy közben mit mond, de valahogy úgy tűnik, hogy káromkodik, csak azt a saját anyanyelvén teszi. Teszek egy óvatos lépést felé, mert kedvem támadna őt átölelni csak azért, hogy valamivel lenyugtassam. De ahogy ismét megszólal, földbe gyökereznek a lábaim. - Mi?! - nézek rá értetlenül, és nem azért mert nem érteném, hogy mit mond, hanem azért, mert azt nem értem, hogy ez most honnan jött neki. Le rakom a kezemből a bögrét, amiben a kávém van, és idegesen túrok bele a hajamba, miközben ismét beszél. Szúrós tekintetem rá szegezem, és mikor meg akar csókolni, elfordítom a fejem. Minél többet beszél, annál inkább érzem azt, hogy legszívesebben elrohannék most.
- Nem hallom a mondataidban a kérdést. Csak azt, hogy kijelented és már el is döntötted. - talán csak a jó szándék vezérli, de ezt akkor sem így csinálják. - Ha valaha is hozzád költöznék az nem ilyen okból lenne, és egyáltalán nem parancsszóra. - igaz, hogy minden porcikám vágyna arra, hogy mindig a közelében lehessek, de nem most és nem így. Még beszélni sem tudunk rendese az érzéseinkről és eldönteni sem, hogy kik vagyunk egymás számára. Mégis mit képzel, hogy csak így kijelenti, hogy költözzek ide? Ilyen egyszerű lenne. - Ha jól értem, te most azt akarod mondani, hogy vagy ide költözök, vagy vége mindennek...Tényleg olyannak ismersz, aki majd egy sarokban meghúzódva, zoknit kötögetve arra vár, hogy mikor oldod meg a problémát? - ezúttal nem dacolni akarok vele, hanem komolyan is gondolom, hogy nem tartom ezt annyira jó ötletnek. Teljesen más össze járni néha valakivel, és más együtt élni vele. - Figyelj... nekem ez így túl sok. Rá bólintottam arra, hogy küld utánam az egyik kigyúrt, unalmas embered... de nem költözhetek ide csak azért, mert most épp így látod jónak. Ebben nem dönthetsz egyedül. Nekem is meg van a saját életem, a magam problémáival...  - nem hagyhatom egyedül a bátyámat, még akkor sem, ha felnőtt ember és ideje lenne gondoskodnia magáról. És rúghatom csak úgy fel az életemet valaki miatt, aki egyenlőre még maga sem tudja, hogy mi lesz majd a jövőben. Mert ha végül mégis el kell vegye feleségül azt a másikat? Mit gondol, hogy akkor majd együtt kávézgatunk itt a feleségével? - Az lesz a legjobb, ha most haza megyek... te pedig szedd össze magad. - a hangom egy kicsit talán most halkabb, mint eddig volt, és ezzel akarom a tudtára adni, hogy nem akarok veszekedni vele emiatt és csak bízok abban, hogy megért és nem állít kész tények elé. Nem akarom megvárni a válaszát, csak sarkon fordulok, hogy minél előbb vissza érjek a szobába a ruhámért.

Teljesen szeretném felfedni neki a dolgokat,amik a életemet egésszé teszik, mégis mindig csak a felét látja, mert ennyit mutatok meg. Én tudom az okát, neki nem kell és még az sem érdekel jelen helyzetben ha megutál, mert nem mondom el neki, de ezzel tudom majd biztonságban, akkor lesz még egy ember aki utálni fog de az az ember nem fog meghalni azért, mert rossz férfiba szeretett bele. Nehéz lenne neki elmagyarázni a háttérsztori nélkül, hogy miért is nem tudok ellentmondani a szüleimnek, mert nem csak a szüleim akarják így, és Alvize ellen nem nagyon tehetek semmit, főleg ha apám szövetkezett vele ezügyben, vagy fejet hajtok, vagy azt hiszem az én fejem fog hullani vagy a családomé, netán Dawn-é, amit nem tudnék megemészteni és lehet én kerülnék nagyobb bajba, vagy áshatnám a sírom miatta.
- Ez annyira amerikai felfogás, nem a szüleim nem ölnének meg, de nem csak ők akarják ezt az egészet, de tényleg jobb ha ebbe nem megyünk bele, te nem ebben a nőttél fel, neked nem tudom és nem is akarom megmagyarázni nálunk ez miért ennyire fontos még akkor is ha maga a nősülni készülő fél nem is akar annyira megnősülni. - nem fogom ennél jobban kifejteni, mert nem kell ebbe belefolynia, így is túl sok mindent tudott meg ma este, amit jobb lett volna a legnagyobb titokban megőrizni magamnak.
Nem tudom úgy nézni rá, mint eddig tudva, hogy valamit többre számít tőlem, lehet emiatt nekem is van valami több a fejemben, amire nem tudok válaszolni, lassan kszik le a szívemig, aminek meg már én sem tudok parancsolni, így még időben kell észhez kapnom és nemet parancsolni önmagamnak, mert ennél nem engedhetem közelebb magamhoz, egyszerűen nem szabad és nem is akarom, mert nem tudok neki olyan  pasi lenni,aki randikra viszi, nem vágyom erre, sosem vágytam a család sem jöhet számításba és még a szüleimnek sem tudom bemutatni, mert ők nem őt akarják látni az oldalamon. Anyám lenne az egyedüli, aki befogadná, de az ős az apám mellett erősen eltörpül.
Pontosan tudom miért kérdezi, hogy szép e Fabiola, nem fogok hazudni neki, még akkor sem ha látom az arcán, hogy mennyire rosszul esik neki. Nem titok, hogy Fabiola igen csak mutatós nő, de ez ennyiben ki is merült mert ennél nem több jelenleg. Még csak jóban sem vagyunk éppenséggel a sok hülye titok miatt, azt érzem, hogy kicsit mintha ellenem feszülne, amit teljesen megértek, de akkor sem fogok szövetkezni vel ez ügyben, mert tudom, hogy ellenezni fogja, de közben félek, hogy az apja szava annyira szent lesz neki, hogy belemegy és akkor nekem sem lesz kiskapu, amit eddig annyira kerestem hiába.
Talán ezért ejtem ki a számon, amit nem kellene hangosan kimondani, tudva,hogy bárhol lehet valaki aki meghallja, és ebből botrány lesz, de Dawn-nak elmondom, nem akarok és nem is fogok megnősülni,mert ismerem magam annyira, hogy megtaláljam azt a kiskaput és azzal éljek, és boldogan vagy kevésbé boldogan távozzak ebből az egész szarságból. Látom rajta, hogy felcsillan a szeme és felélénkül az egész teste, és egy mosoly is az arcára kúszik, amitől nekem is megjelenik egy akaratlan mosoly a szám szélén.
- Szóval ennyire örülnél neki?- nem mondom ki minek, mert nem kell többször mondani, hiszen tudjuk miről beszélünk. Talán meglep, hogy ennyire így reagál rá, de jól esik, már az elejétől kezdve tudja mi a helyzet és ennek tudatában jött velem mindig és estünk egymásnak és ennek tudatában érzem azt, hogy beleszeretett egy olyan Adrianoba aki csak számára létezik, de másnak nem. Ez nem tudom jó vagy rossz e, mert vele nem vagyok annyira rossz,de nélküle meg mégis,és ezt az oldalamat nem tudom meg akarja e ismerni, de lehet addig jóneki, ameddig ez nem történik meg.
Bíztató szavaira csak egy kicsit jobban magamhoz szorítom és felkacagok, de nem gúnyosan, aranyos, hogy így gondolja, de ez közel sem lesz elég ha tényleg szembe akarunk nézni ezzel az egésszel. Talán nem is lenne értelme, talán nincs köztünk semmi több, mint részeg beszélgetés.

Másnap reggel az utolsó gondolatomon agyalva, nézve őt esik le, hogy józanul ugyanazt érzem, mint este így nem foghatom az italra, amit rohadtul utálok most.
Apám telefonhívása meglep, de már számíthattam volna rá, a sürgetése nem tetszik és a fenyegetés sem, amit burkoltan ad elő, a pumpa elég magasan van bennem és érzem, hogy robanok, amikor apám szinte lenézően mondta, hogy beleszerettem e Dawn-ba. Nem mondok neki semmit, de tudom, hogy figyeli őt valaki, ami nem tetszik. Szeretem én intézni a saját dolgaimat, és nem azt ha engem fgyenek, hogy intézm őket. Apám ritkán tesz ilyet e neki is van egy nyomás miatt, én nem akarom ezt érezni. Dawn hangjától összerezzenek, a kezem még mindig ökölben van, amikor felé fordulok és meglátom az én ingemben. Azt hiszem most nem lenne annyira nagy akadály nekiesni, de apám kellően felhúzott a szavaival, és amikor Dawn visszakérdez nem tudok tisztán gondolkodni.
- Neked. - válaszolok csak az egyik kérdésére,és hátat fordítva neki töltöm ki a kávét és megyek oda hozzá és a kezébe adom. - Nem lett volna szabad a tegnapnak megtörténnie, már most túl sokat tudsz, amit nem kellene és veszélybe sodort ennyi információ. Vannak, akiknek nem tetszik, hogy velem vagy. - eltávolodok tőle és a halántékomat masszírozva próbálok kitalálni valamit, valami nagyon egyszerűt, ahoy ezt meg tudjuk oldani. Ha elengedem a kezét azzal nem lesz biztonságban, de a másik opció meg nehezen járható, viszont az a legbiztonságosabb neki.
- Bassza meg! - káromkodok olaszul és az öklömet dühösen a konyhapultnak vágom. Nem érzem a fájdalmat, mert sokkal több fájdalom tombol most bennem. Ordítani tudnék attól, amit rám hárítanak, kötelesség gyanánt, talán boldogan megtenném, de ez a nő belecsöppent az életembe és felforgatta. - Ide fogsz költözni! - közlöm vele, még mindig háttal neki, majd amikor bennem is tisztul a kép felé fordulok. - Nem foglak elveszíteni, viszont kurva nagy bajt csináltam azzal, hogy ennyire közel engedtelek magamhoz. - teszek felé egy lépést és megcsókolom. - Dawn, nem fogok megnősülni, de mindenki azt hiszi igen, ameddig nem tudom rávenni őket az ellenkezőjére, nem akarom, hogy bajod essen, kapsz egy testőrt magad mellé és itt fogsz lakni, ha akard tied a szobám vagy amit szeretnél, de ez az egy módja van annak, ha ezt folytatni akarjuk. - bár nem tudom mi az az ez, de ha nem így cselekszünk,akkor nagyjából soha többet nem kellene találkozunk és az nem opció számomra, ennél sokkal jobban birtokolni akarom őt.

Adriano & Dawn

A szavaiból hallok valami kétértelműséget. Vagyis azzal, hogy azt akarja, hogy legyek az ő életének a részese, de a világának semmiképp. Egészen eddig sosem agyaltam azon, hogy a luxus élete mögött lehetne valami más is, mint amennyit tudtam róla, most viszont ahogy egyre többet mesél, úgy érzem, hogy valami olyan dolog lehet a háttérben, ami nem biztos, hogy tetszene, ha tudnék róla. Az igaz, hogy mindig is vonzottak a rossz fiúk, hogy Adriano pontosan olyan férfi, akire vágytam, de nem akarok belelátni olyan dolgokba, amik lehet, hogy túl sok lenne nekem. A rossz fiú szerep határozottan jól áll neki, de a rosszat bizonyos határokon belül szeretem csak. És ahogyan beszél, egyértelműen érzem, hogy valami sötét titok van, amit mindenképp takargatni akar előttem. Azt nem tudom, hogy teljesen a biztonságomról szól-e az egész, vagy érzi, hogy talán ha valami olyant megtudnék eltávolodnék, de tudom, hogy hiába is kérdeznék rá a lényegre, úgysem fogja elmondani. Csak körülírja, és mondanám, hogy jobb is így, de sokkal nagyobb bennem a kíváncsiság ahhoz, hogy ne próbáljak össze rakni minden egyes információt, ami elhagyja a száját. Sokra egyenlőre nem jutok, az alkoholnak köszönhetően nem igazán úgy pörög az agyam ahogyan szeretném, és csak bízok abban, hogy kitisztult mostanra annyira a fejem, hogy reggelre is emlékezzek minden egyes szavára, és akkor talán könnyebben is fog menni összerakni valami értelmes magyarázatot arra, hogy mi lehet a családja hátterében. Még én magam sem tudom, hogy ha valaha rájövök, vagy ő maga meséli el, hogyan viszonyulnék az egészhez. Bár mindaz attól függ, hogy mennyire játssza túl a nem illek a világába dolgot. Azt mindig is tudtam, hogy nem illünk össze amúgy is, mert amíg neki kijár a jóból, én keményen dolgozok az életben maradásomért, és közben küzdök a drogfüggő testvéremmel, aki azt hiszi, hogy majd  a gazdag pasimnak köszönhetően mindig lesz pénze valami újabb cuccra. Közben pedig fogalma sincs arról, hogy ez az ember minden csak a pasim nem, és főleg sosem kérnék tőle pénzt semmiért, drogokra meg aztán ugyan nem. Túl büszke vagyok én ahhoz, hogy bárkitől is elfogadjak bármit, a testvéremmel ellentétben, aki eladna szerintem simán még engem is csak pénzhez juthasson. A munka az persze nem szerepel a tervei között, mindig a könnyebb utat választja inkább.
Igyekszem megérteni, hogy minden egyes szavát, miközben arról beszél, hogy miért olyan kötelező neki a megnősülés, és, hogy miért pont azzal, akit a szülei akarnak, és kezdem is felfogni tényleg... de az még mindig nem, hogy miért nem tud nemet mondani csak egyszerűen, ha nem akarná. Ha velem akarnának ilyesmit a szüleim, én akkor is visszautasítanám, ha agyon ütnek. Annál rosszabbat meg mégsem tehetnek, mert minden embernek joga van a szabad akaratához. Persze nem tudom, hogy hogyan mennek a dolgok Olaszországban, azt sem, hogy ott milyen szabályok vannak, vagy, hogy kinek milyen jogai, de ez eléggé erős azért. Ha bárkit csak így házasságra kényszeríthetnek.
- Még mindig nem értem, hogy miért ne tehetnéd meg. Mégis mit tudnak tenni, ha nemet mondasz? Kitagadnak? Megvernek? Megölni csak nem fognak a saját szüleid... - nem tudom miért próbálkozok még mindig az egésznek a megértésével ennyire, ahelyett, hogy csak elfogadnám. Mert eddig is el tudtam fogadni, fejben úgy éreztem, hogy nagyon is készen állok szembe nézni azzal, hogy mi fog majd történni, ha egyszer vége lesz köztünk, most mégis úgy vagyok vele, hogy mindent meg akarok tenni azért, hogy ez az esküvő sose jöjjön létre. Bár az elmondottak alapján, valahogy azt érzem, hogy nem biztos, hogy jó ötlet lenne beleavatkozni az életébe. Bár nem mondta ki, még mindig nekem kell találgatnom, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy a családja tagjai nem jó emberek, és talán a menyasszonya családja még inkább lehetnek veszélyesek. Bár én nem félek senkitől, nem érdekel ha bárki is tudomást szerezne rólunk, de egyre jobban tűnik úgy, hogy Adriano igenis tart attól, hogy kitudódjon a viszonyunk. És nem saját magát félti, hanem engem. Ahogyan kimondja, hogy szépnek találja azt a Fabiola nevű lányt, csak veszek egy mély levegőt, amit hamar ki is fújok, és vágok egy fintort, ezzel tudatva, hogy nem ezt a választ vártam. Bár nem ismerem azt a lányt, és eszem ágában sincs megismerni őt soha, épp elég ennyi, hogy a nevét tudom, mégis olyan haragot érzek az irányába, amilyet még soha életembe nem éreztem soha. Szerencsére hamar sikerül elterelnem a gondolataimat azzal az elképzeléssel, ahogyan elképzelem magam az Adriano anyukájával közösen vásárolgatni, bár fogalmam sincs, hogy hogyan nézhet ki, de mégis látok magam előtt egy kedves, megértő nőt, aki elfogadna engem a fia oldalán. Óvatosan rázom meg a fejem, hogy eltűnjön onnan a hamis ábrándozásom, hiszen valószínűleg ez egy olyan dolog, ami sosem fog megtörténni. A következő kérdése váratlanul ér, és el kell gondolkodnom rajta. Mert én magam sem értem, hogy ez miért van így, a ma éjszaka után inkább közelebb kéne kerüljünk egymáshoz, mint eltávolodni, de félek ettől az egész helyzettől most már. Nem attól, hogy bárki is bántani fog - szerintem ezzel csak túloz -, inkább attól, hogy hogyan leszünk képesek elengedni egymás kezét, ha eljön annak az ideje.
- Ez nem miattad van. - elhallgatok, egy rövid időre, hogy valami olyan választ tudjak adni, ami nem hoz ismét kínos helyzetbe. - Csak egyszerűen félek. - halkan mondom ki az utolsó szót, mert az a Dawn akit ismer sosem fél semmitől. És ez most is így van. Nem a következményektől tartok a családja miatt, hanem az elvesztésétől. Ez pedig megőrjít. Pillanatok alatt mentünk szembe minden közénk felállított szabálynak, ami normális esetben még jó is lenne, de a mi helyzetünkben egyáltalán nem szabadna ilyennek történnie. A mi kapcsolatunk pontosan azért működött mindig annyira tökéletesen, mert nem tettünk bele érzelmeket, mert nem függtünk egymástól és most hirtelen minden megváltozott és azon gondolkodok, hogy hogy a csudába jutottunk idáig. Mert minden bizonnyal ezek az érzelmek nem egyetlen éjszaka alatt alakultak ki bennünk, hanem talán eddig is ott voltak, csak elrejtettük őket.
- Nem fogsz? - hirtelen kapom fel a fejem a kijelentésére, és nem tudom eldönteni, hogy őszintén mondja-e vagy csak azért, hogy megnyugtasson, de bármelyik is legyen, nem bírok nem örülni neki, ez azt hiszem, hogy az ajkamra is ki ül. Majd hamar el is komolyodok, mert az előbb még azt mondta, hogy kötelező, és utalt arra, hogy veszélyes emberek veszik körül, így megfordult a fejemben, hogy talán bánthatják is. Mégsem teszem ezt szóvá és igazából választ sem várok erre többet, mert nekem épp elég ennyi egyenlőre ahhoz, hogy ne gondoljak erre egy darabig.
- Majd együtt valahogy szembe nézünk azzal a sok hatalmas emberrel, akitől annyira tartasz. Én nem félek senkitől, amíg együtt vagyunk. - rámosolygok, majd a hasamra fordulva emlékeztetem, hogy ígért nekem valamit, ha őszintén válaszolok a kérdésére. A csókunk rövid, de annál szenvedélyesebb, és jelenleg nem zavar az sem, hogy ma éjjel csak aludni fogunk tényleg. Hozzá bújva, hagyom, hogy elnyomjon az álom.

Óvatosan nyitom ki a szemeimet, és kapok a fejemhez, ami zúg a tegnapi kiruccanásomnak köszönhetően, de megérdemlem, hiszen aki nem bírja az alkoholt az ne igyon. Bár Adriano szerint valami más is került a szervezetembe az akaratom ellenére, így eldönteni sem igazán tudom, hogy a drog vagy az alkohol miatt fáj-e így a fejem, vagy éppen a kettő  keveréke miatt. Oldalra fordulok az ágyban és csak ekkor eszmélek fel, hogy egyedül vagyok. Hirtelen ülök fel az ágyban - ami nem segít a fejfájásomon -, és nézek körbe. Az Adriano szobájában vagyok, vagyis nem álmodhattam a tegnap éjszakát. Bár fogalmam sincs, hogy hány óra lehet, azt sem igazán tudom, hogy mikor aludhattam el, de szerencsémre túl hamar ahhoz, hogy ne kattogjon az agyam többet mindarról, amikről beszéltünk. Az első olyan éjszakánkon vagyunk túl, ami nem a szexről szólt, és még csak haza sem küldött valamelyik emberével, csak hagyta, hogy úgy aludjak mellette, ahogy még sosem. Mosolyogva kelek ki az ágyból, még mindig rajtam van a melltartóm és a bugyim is, ami azt hiszem, hogy tényleg annak a jele, hogy nem történt az éjjel semmi köztünk, és ennek nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem. Bele bújok az Adriano ingébe, mert most sokkal kényelmesebb lesz rajtam, mint az éjszakai ruhám. Egy kicsit feltűröm az ujját, mert szinte elveszek benne, majd a tükörhöz lépve elszörnyedek a látványtól ami abba nézve fogad. Úgy nézek ki, mint valami drogos. a hajamba túrok, és az ujjaimmal próbálom kifésülni azt, és kicsit megigazítani magam, mert egyáltalán nem tetszik, amit látok. Szükségem van egy zuhanyzásra, mert ilyen kinézettel biztosan nem megyek emberek elé. Ekkor hallom meg az Adriano hangját, elmosolyodok és a hangja irányába megyek. Bár nem tudom, hogy a tegnapi érzelmes beszélgetésünk még érvényes-e mára is, vagy azzal le is zártuk, de majd úgy viselkedek vele, ahogyan ő fog. Nem szoktam hallgatózni általában, egyáltalán nem szokásom, de akaratom ellenére is meghallom az utolsó mondatát amit a telefonba mond és amit azonnal le is rak.
- Kinek ne essen baja? És mit kell tenned cserébe? - kérdem a falnak dőlve és szinte türelmetlenül várom a válaszát. Közben pedig bánom, hogy nem jöttem ki egy kicsivel hamarabb a szobából, mert akkor lehet, hogy többet is hallhattam volna. - Jól esne egy kávé... azt hiszem. - teszem még hozzá, de még mindig nem mozdulok a faltól, mert nem tudom, hogy hogyan kéne vele viselkedjek. Olyanok leszünk-e mint eddig voltunk, vagy valami új helyzet lesz köztünk ezentúl?

Néha úgy tesz, mintha ismerne, de amit felé mutatok arcom nem az igazi arcom ,tudok én kedves lenni másokkal, anyámmal például mindig az vagyok, azzal a kevés barátommal is, akik vannak, bár ők inkább az üzletből fakadóan maradtak mellettem és nem másért, talán a hatalma a családomnak is rásegít. De ők azok, akikkel sosem vagyok ennyire más, mint például vele, ennek az az oka, hogy védem őt, mert nem engedhetem meg, hogy beleessen abba a hibába, hogy része legyen a maffia életének, mert sosem volt benne jártas és nagyon veszélyes lenne számára.
- Addig jó, ameddig így van, higyj nekem csak egyszer, hogy ennek így is kell maradnia, mindegy mi van kettőnk között vagy mi lesz, te nem lehetsz részese annak, amiben élek. - ha elmondhatnám neki, hogy miről van szó más lenne, de nem mondom, mert tudom, hogy akkor kilép az életemből és azt nem engedhetem meg, most nem, amikor a nyakamon van minden szar, amikor Fabiola is egyre jobban nyomja rám a dolgokat, hogy mondjam el azt a nagy titkot, amit az apjával és az enyémmel előle dugdosunk, de nem tehetem, mert a nyomás annyira a mellkasomon van, hogy félek majd összenyom és a következmény, amikor megtudja, mindent meg fog változtatni. De én nem akarok megnősülni, ebben vagyok a legbiztosabb.
Látom rajta, hogy próbálja megérteni amit mondok neki, de nem lát bele háttérbe, nem tudja az előzményeket a múltat, a történelmet, ami ehhez vezetett így nem fogja tudni összerakni, ami nem baj, de kérdez és logikázik, ami már annyira nem tetszik. Megnyugtatnám, de igazából nem tudom, mert magam sem vagyok teljesen biztos abban mi vár rám, mi vár ránk, mi van ha megtudják, hogy ő nem csak egy nő az életemben, akit néha megkefélek, hanem már sokkal több, ezért magamnak sem vallom be, pedig pontosan tudom, hogy a mai este ezt a hatást hozta meg a kettőnk kapcsolatában.
- Nem akarom megnősülni, sosem akartam, nem szeretem őt és sosem úgy tekintettem rá. Ő egy nagyon régi barátom, akivel mindent kipróbáltunk, de mi nem vagyunk összeillőek, de ezt nem nézi senki, sosem csak a saját fejük után mennek. Nálunk nem lehet ellentmondani a családfőnek, főleg ha a másik család feje egy sokkal magasabb rangban áll illető, egyszerűen nem tehetem meg. - mondom neki hirtelen minden gondolkodás nélkül, talán ezzel akartam megnyugtatni, hogy nem fontos számomra Fabiola, pedig az, de nem úgy ahogy ő gondolja, sokkal inkább mondanám ma már a barátomnak, mert régen be kell vallani, hogy volt köztünk valamilyen szikra, de amint meggyújtottuk már el is aludt, így a barátságnál több sosem lehet köztünk, részemről legalábbis, és látva, hogy mennyire összemelegedett az egyik emberükkel, azt hiszem részéről sem. Bosszantott, nyilván a helyet, tudva, hogy őt nekem szánta mégsem akarja az egészet, tettem is lépéseket, de nem kellett volna, de az agyam nem forog úgy ahogy kellene,amikor elkap a düh.
- Szép, igen, de ennek sosem volt jelentősége. - ha csak a külsőre mennék, akkor már régen elvettem volna, de nem ezen van a hangsúly és sosem ezen volt.
Látom, hogy felcsillan a szeme ,amikor kicsit mélyebb gondolatok jönnek ki a számon, mert lehet ha nem lenne ez az egész terv elmondanám anyámnak, hogy Dawn van nekem, azt, hogy milyen titulusban még magam sem tudom, de anyám tudna róla és ez úgy látom tetszik neki. Miatta én is elmodolyosdok,a lelkesedése nem tart olyan sokáig, mint ahogy terveztem.
- Mondd meg nekem, hogy mégis miért érzem azt, hogy ha egy kicsit is mondok valamit, ha beljebb engedlek az életembe te egyre jobban lököd el magad tőlem? - nézek rá, mert komolyan nem értem mire vélni a morcosságát. Ennyire sosem voltam közvetlen vele, nem az ő hibája, hogy nem tudok megnyílni neki, de mikor megtenném is megkérdőjelez, ami nem tetszik, de nem csattanok fel ez ellen, csak jelét adom, hogy nem értem, magunkat sem, azt sem miért nem éppen a falhoz állítva dugom.
Akarok valamilyen opciót adni magunknak, gondolkodni, de szinte azonnal elutasít, mert szerinte nem lesz semmi ebből, lehet igaza van, ha már eleve így állunk hozzá sosem lesz, én harcolni nem fogok azért, hogy érzelmeim legyenek, hogy sebezhető legyek és hogy veszélybe sodorjam, inkább csak ráhagyom, mert neki így a legjobb, bár kételkedek abban, hogy nekem is ez lenne e a legmegfelelőbb lépés már.
- Nem fogok megnősülni. - hajtom le a fejem, szinte alig hallhatóan, mert ha ezt valaki meghallja, vagy csak tudomást szerez róla, akkor én már a holnapot sem fogom megélni. Mindenki úgy tudja, hogy mellszélességgel támogatom apám és Alvize döntését, pedig nem, csak ez a dolgom, hogy így tegyek. - Így jobb ha ezen nem agyalunk, és inkább lis felejtsük Dawn komolyan mondom, hogy ezen nem akarok ennyit kattogni. - emelem megint rá a tekintetem, mielőtt magamhoz húzom és átkarolom.
Akarok találni utat, ami járható, pedig nem lesz könnyű, mert én nem esek szerelembe én nem leszek romantikus lélek nem vagyok erre, senkivel, mégis egyre jobban terel effelé,és nem hátrálok annyira, mint kellene.
- Engem nehéz szeretni Dawn, mert sokrétű vagyok, és igen hatalommániás, sosem vágytam sok pénzre, sem igazából hatalomra, de abban nőttem fel, hogy mindkettő megvan, nem olyan könnyű lemondani róla. De az a sok minden áldozattal jár, még felettem is vannak emberek, akik meg tudják mondani mit tegyek, akik bántani tudnák azt akit szeretek és azt nem biztos, hogy én túlélném. - azt sem bírnám elviselni ha neki baja esne, és ezt nem fogom megengedni soha többet, ha neki nem is tetszik ez annyira.
Amikor a kérdésemre csak egy széles vigyort kapok és egy csókot felnevetek, de nem tudom mennyire érdekelne már komolyabban bármik, amikor szinte érzelmi vihar dúl bennem, amit nem tudok kezelni, mert sosem volt még hasonló.
- Ha reggel is ezt akarod, akkor kinyitjuk a fiókot. - mondom neki fáradtan, és magamhoz húzom, hogy megcsókoljam. - Aludj Édes! - nyomom le a lámpát, és magamhoz szorítom, és úgy is alszok el.

Reggel sokkal korábban fent vagyok, mint Dawn, kimászok mellőle és elintézek pár telefont, főként reggelit rendelek, mert jobb híján csak alkohol van a hűtőben, ami lehet nem lesz nyerő számára. A telefonom csörgésére szinte megrezzenek, és amikor meglátom apám nevét a kijelzőn szinte érzem, hogy valami rossz jön.
- Adriano! Alvize már unja, hogy ennyit húzod a dolgokat fiam, tudok a lányról, és addig örülj ameddig csak én tudok róla. - ez parancs a szájából, aminek eleget kellene tennem, de csak meredten hallgatom a szavait.
- Ne aggódj folyamatban van a dolog, de tudd, hogy Fabiola nem fog örülni neki.- hazudok apámnak talán először az életemben, de most nem tudok mást mondani neki. - Dawnt hagyjátok békén, ha bármelyik embered csak egy ujjal is hozzáér, esküszöm én fogom elintézni. - felelem apámnak szinte dühtől forrva. De csak egy nagy levegővételt hallok vissza a telefonból.
- Ne mondd, hogy szereted őt! - apám nem rossz ember, ő szereti a gyerekeit, de néznie kell egyéb más dolgokat is, mint a mi boldogságunk, bár sosem adtuk jelét annak, hogy mi mást akarnánk, mint a család.
Egy darabig csend van mindkét oldalon,mert erre nem tudok felelni neki, de azt hiszem ez pont elég választ neki. - Csak ne essen baja, és megteszem amit akartok.- fejezem be a beszélgetést és lerakom a telefont.

Adriano & Dawn

Eddig sem tudtam igazán hova sorolni Adrianot az életemben, mert a pasimnak túl távolságtartó volt mindig - nekem amúgy sincs soha olyanom soha -, egy barátnak túl közeli, hogy csak szeretők legyünk ahhoz túl jól működünk együtt, viszont a ma este után még inkább nem tudom milyen kategóriába sorolni őt. Olyan, mintha valami macska egér játékot játszanánk egymással, aminek igazából már sem az elejét nem látom, sem pedig a végét, hogy mi fog kisülni belőle. De abban egyre biztosabb vagyok, hogy valami megváltozott köztünk, és mondhatnám, hogy jó irányba, de a mi esetünkben nem tudom, hogy ezt mennyire lehet jónak nevezni. Mindkettőnknek új ez a helyzet, és valahányszor együtt voltunk, a következő találkozásunkkor pont úgy nézhettem rá, ahogyan mindig, most azonban, elképzelésem sincs, hogy reggel ha felébredünk mi lesz. Úgy kéne tennem, mintha semmi sem történt volna, és olyan legyek vele, mint eddig, vagy pedig próbáljak meg alkalmazkodni az új helyzethez és sodródjak csak az árral. Aztán majd csak lesz valahogy. A kérdés itt már csak az, hogy mégis hogy? Egyáltalán nem vagyok az a hűséges típus, mert soha senki nem volt olyan sokáig az életem része, hogy tőle kellene függjön az életem, most mégis azt érzem, hogy hozzá képes lennék hű maradni, mert igaz, hogy szeretném az elmémből kizárni ezt az érzést - legyen az bármi is -, de jelen pillanatomban úgy érzem, hogy nem vágyok másra. Ugyanakkor mégis bennem van az a dac vele és mindennel szemben, ami mégis csak arra ösztönöz, hogy keressem más férfi társaságát. Nevezhetjük ezt akár bosszúnak is, mert meg fog nősülni. Így nincs joga elvárni tőlem azt, hogy csak körülötte forogjon az életem, ahogyan az övé sem csak körülöttem forog. Bár még mindig kételkedek abban, hogy az embere csak csendbe fog figyelni, anélkül, hogy bármit is elmondjon a főnökének, de végül elengedem a dolgot. Elér majd gondolkodnom ezen reggel, most sokkal fontosabb az, hogy megértsem az új akármilyen kapcsolatunkat.
- Nagyon. De tudom, hogy ha nem akarsz rá válaszolni, akkor úgysem fogsz, Szóval mindegy. - megvonom a vállam, hiszen pontosan tisztában vagyok azzal, semmi olyasmi nincs a háttérben mint egy apró féltékenység vagy ilyesmi. Ez inkább szól az egójáról, ami nem tudja elfogadni, ha mással is meglát, mert az a másik nehogy véletlenül jobb legyen, mint ő. Ha azt hittem, hogy az esténk nem lehetne még ennél is zavarosabb, tévedtem. Olyan könnyen kezd el beszélni a családjáról, mintha pisztolyt tartanék a fejéhez, hogy beszéljen. Eddig ha kérdeztem volna egészen biztos, hogy elhallgattatott volna, vagy simán el engedte volna a füle mellett, épp úgy ahogy valahányszor felhoztam a menyasszonyát. Nagyon látszik rajta, hogy azt várja, hogy végre megértsem a helyzetet, hogy szeretne megkönnyebbülni attól, hogy felfedi a titkát, ami olyan féltve őrzött mindig, de talán az alkoholtól, talán nem, de még mindig nem igazán értem. Vagy csak nem akarom érteni. Mert könnyebb azt gondolnom, hogy ez egy ilyen divat a gazdagoknál, meg, hogy mennyire pénzéhesek lehetnek a szülei, mint bármi rosszat feltételezzek Róla. Pedig minden egyes szaván érzem, hogy sokkal többről van itt szó, mint puszta hatalomvágy, meg pénz. Mégsem bírok arra gondolni, hogy valaki más legyen, mint akinek eddig hittem. Mert amit láttam rajta az az, hogy egy gazdag, jóképű, irányításmániás férfi, aki pillanatok alatt csavart az ujjai köré.
- Azt látom, hogy nem tartozok a világodba. - bármennyire is szeretném, bármit is tegyek meg azért, hogy az életének egy olyan része lehessek, ami eddig sosem fért bele, kezdem megérteni, hogy nem lehet köztünk soha ennél több. Akkor sem, ha látszólag mindketten másra vágyunk... kicsit többre. Mégis nagyon szégyellem magam minden egyes szavam után, mert olyanokat mondok, amiket nem szabadna. Mégis, hogy jut eszembe, hogy megkérjen mutasson be  a családjának, mikor az úton még a kezem sem fogja meg? Hogy is képzeltem, hogy majd az a másik - valószínűleg szintén gazdag - lányt kitörölhetem a képből, hiszen pontosan értem most már, hogy a hatalom sokkal fontosabb náluk, mint az érzelmek.
- Már igazából én sem tudok kiigazodni saját magamon. - vallom be, majd megvonom a vállam és ha tehetném akkor vissza forgatnám egy kicsit az időt, csak annyi időre, hogy a kimondott szavaimat semmissé tegyem. De nem tudom. - Én csak azt hittem, hogy annyit akarnak, hogy megnősülj... mondtad, hogy nem akarod azt a másikat... és gondoltam, hogy... Felejtsd el. Nem akarsz megdugni, mert részeg vagyok, mégis komolyan veszed amiket mondok. - rosszallóan csóválom meg a fejem, és remélem, hogy sikerül a lehető legjobban kimagyaráznom magam ebből az egészből. Mert tényleg semmit nem úgy gondolok, ahogy mondom. - Fabiola? Ez a neve neki? - kérdem pislogva, és próbálok ehhez a számomra ismeretlen névhez elképzelni egy arcot is. - Na és szép lány? - félve teszem fel ezt a kérdést ismét, bár nem tudom, hogy erre most milyen választ várok. Valószínűleg nem fogja azt mondani, hogy nem szép. Mégis annyira örülnék annak, ha valóban nem lenne Ő. Bárki is legyen. - Biztosan örömmel járnám be a nápolyi üzleteket anyukáddal, de... ha nem tud angolul valószínűleg sokat nem beszélnénk. Mert én viszont nem tudok olaszul. - ezen egy kicsit elnevetem magam, mert hiába nagyon komoly témát feszegetünk, azért még elképzeltem magam előtt a szituációt, ahogy ott mutogatunk egymásnak. Még sosem voltam Olaszországban, de ha valaha is eljutok oda, akkor mindenképp Adrianoval szeretnék és azt is csak akkor, ha nem akar megnősülni, mert amíg ott van köztünk az az aprócska akadály, addig biztosan nem szívesen ülnék le egy asztalhoz a családjával, mert azért valljuk be, mindig azé a szégyen, aki a szerető szerepében van. Ez jelenleg pedig én volnék az... azt hiszem. Először Ő vall nekem olyan dolgokat, amikre bár vágytam, de mégis az ő szájából hallani, nagyon furcsa. Aztán én, mer valahogy ki hozta belőlem, hogy úgy beszéljek, ahogyan én amúgy sosem beszélnék. Ez persze nem azt jelenti, hogy hazugság, az sem igazán szokásom, inkább csak nehezemre esik megnyílni az érzéseimről bárkinek is, főleg úgy, hogy még én magam sem tudom, hogy ezek az érzések miről is szólnak pontosan. A szívem az eszemmel harcol folyamatosan, és bár eddig mindig sikeresen az ész volt az, aki diadalmaskodott, most mégis, mintha az alkohol nem hagyná, hogy előbb gondolkodjak mielőtt beszélek, csak jönnek belőlem a szavak. Nem ismerek rá saját magamra. Amint az ágy szélére ül és nem látok mást csak a  hátát, rájövök, hogy valóban csendben kellett volna maradnom inkább. Hiszen látszólag neki sem tetszik amit hall, és ezt én meg is értem, hiszen a mi kapcsolatunk nem erről szól. Mi nem vagyunk ilyenek. Hogyan engedhetnénk, hogy az érzelmeink irányítsanak, főleg úgy, hogy semmi értelme. Ő megnősül, éli majd az életét a feleségével, de én itt maradok. És aztán mi lesz tovább?
- Nem is fontos, hogy elmagyarázd. Megértettem, hogy a te családod ilyen, meg, hogy nekem nincs közöm ehhez az egészhez. Mert aki én vagyok a te életedben, annak nincs joga eldönteni, hogy feleségül vegyél-e valakit, akit a szüleid akarnak, vagy sem. - nem akarok hisztérikusan viselkedni, mert én nem vagyok ilyen. Én általában az ilyen dolgokat leszarom, és nem rágódok rajtuk túl sokat. Amúgy sem most tudom meg, hogy nősülni fog, nem tudom, hogy miért most kezd ennyire zavarni. Talán azért, mert ma megértettem, hogy sokkal több van köztünk, mint amennyit szerettünk volna, hogy legyen.
- Én nem túl sok esélyt látok kettőnkre, úgyhogy nem tudom, hogy milyen középutat akarsz keresni. - még mindig úgy tűnhet, hogy morcos vagyok, pedig ez már nem a haragomról szól. Sokkal inkább a csalódottságomról, mert hiába tudtam, hogy a végén mindenképp én fogok nagyobbat koppanni, mégis hiú ábrándokat kergettem, akaratomon kívül is. - Ezeken agyalni nem felesleges. És beszélni sem könnyű róluk. Mert fogalmam sincs, hogy mi lesz majd akkor, miután tényleg megnősülsz... - a takarót olyan erősen markolom, hogy szinte érzem, hogy bele fehéredik az egész kezem, mert nem akarom, hogy kimondjon valami olyan választ, amit mindketten tudunk. Ha megnősül, akkor annyi. Csak akkor engedek a szorításból, amikor a kezemért nyúl, rá szegezem a tekintetem, de nem ellenkezek. Csak közelebb simulok hozzá, fejem a mellkasára hajtom, és miközben szavait hallgatom, mutató ujjammal apró köröket rajzolok a hasán, mintha ezzel akarnám elterelni a figyelmem.
- Én nem akarlak megváltoztatni. Csak próbálom megérteni, hogy mindez miért van így. Hogy miért nem hagyod, hogy szeressen bárki is, hogy miért félsz a kötöttségektől és, hogy miért nem szállsz szembe a szüleid akaratával? Neked is ennyire fontos a pénz és a hatalom? - sóhajtva fordulok át a hasamra, két kezemmel a mellkasán támaszkodva, mert azt akarom, hogy nézzen a szemembe amikor válaszol. Kérdésére egy rövid ideig becsukom szemeimet, és úgy bólintok. Bár nem tudom, hogy az alkohol miatt kérdi-e vagy a sok egyszerre rám zúdított információk miatt, de bármelyik is legyen, mindenképp jól vagyok. Mert muszáj össze szednem magam, még épp a könnyek hiányoznak mára. Hirtelen kerül egy széles vigyor az arcomra, mert azt hiszem, hogy vissza kell hoznom a formámat végre. - Szóval akkor megmutatod, hogy mi van abban a fiókban? - kérdem még mindig vigyorogva, majd ajkamat az övére tapasztom. Muszáj, hogy eltereljük a figyelmünket erről a túl sok érzelemről, melyekhez egyikünk sincs hozzá szokva.

Ő egyátalán nem érti, hogy miért akarok annyira mellé valakit, neki ez csak egy egyszerű megfigyelési rendszernek tűnik, amivel idegesíteni akarom, bele sem gondol, hogy sokkal több lehet emögött. Én sem gondolok bele, nem ezt sugárzom kifelé, mert nyíltan megmondom, neki, hogy tényleg azt csinálhat, amit akar, nem fogják figyelni úgy, hogy jelentsen is nekem az ember, de közben nem így gondolom, de hogy mondhatnám meg neki, hogy mit ne tegyen, amikor az eszem nagyon jól tudja, hogy ha házas leszek, mert nemsokára ennek is eljön az ideje, akkor semmi jogom nem lesz arra, hogy felhúzzam magam akárhányszor egy másik férfival látom. Nem könnyű, ezért is taszítottam el annyira eddig mindenkit, régebben csak nem vágytam rá, azt hittem ma sincs szükségem ilyenfajta érzelmekre, de a kor talán egy kicsit benövesztette a fejem és rá kell jönnöm, hogy egy cinkos mindig jó az életben, főleg ha nagy a szar az ember feje fölött. Kár, hogy nekem ez a cinkos nem ő lesz, hanem egy előre megrendezett dologba kell vetnem magam, Fabiolát ismerem, tudom milyen, és azt is tudom, hogyan fog viszonyulni ehhez az egészhez, pontosan ezért tagadom magamban is a tényt, ami egyszer bekövetkezik, és húzom talán ameddig tudom.
- Nagyon szeretnéd tudni igaz?- kérdezem tőle, mert még magam sem tudom, hogy tudnék e erre válaszolni. Nyilván van egy alaptermészetem, ami ilyenkor előjön, de annyiszor kérdezte meg már tőlem ezt, hogy nekem is el kell gondolkodnom rajta, hogy választ adjak rá, mert már kellene. Túl sokszor engedtem, hogy olyan dologgal húzzon fel, amivel nem lenne szabad, így a magyarázat is érne már mellé.
Nem reagálok arra, hogy néha nekem is kellene engednem, mert ez nem mostanában fog bekövetkezni, ennyire nem fogok tudni megváltozni, így is rengeteg mindenben engedtem a napokban, ma főleg, és számomra ez is nagy lépés, mindent kis lépésekben, ha egyáltalán adok esélyt többnek, mert én tényleg makacs vagyok és ezt ismerve lehet, hogy nehezen fog menni az engedés, még több értelemben.
Valamiért a nyelvem is sokkal jobban ered meg és mesélek neki túl sok mindent, rákérdez én meg, mintha nem lenne elég nagy baj, hogy tud róla mesélek neki. Még a leendő menyasszony sem tud a dologról, sőt elég kevés ember van akinek tudomása van az apám tervéről, de neki mégis elmondtam és még részleteket is osztok meg vele bár elég felszínes dolgok ezek, nem megyek bele a dolgok mélyében, mert nem is akarok belegondolni és nem szükséges tudnia. Még van egy kis reményem, hogy amint tudomást szerez róla Fabiola valahogy csak sikerül megakadályozni ezt a dolgot, bár apámat és az övét ismerve veszett az ügy.
- Nagyon jól látod, ez az én világom, nem véletlen, hogy nem avattalak be eddig, jobb ha nem tudod mi van a luxus és a csillogás mögött, néha még engem is elrettent. - pedig én ebben a világban nőttem fel, ebben nevelkedtem és sosem ismertem másik oldalt. Mondjuk az is benne van, hogy nem is akarok máshogy élni, mármint a pénz, a hatalom amitől viszket a tenyerem és az érzés, amikor valaki felett állok és olyan ügyekbe keveredek bele, amitől csak még nagyobb lesz az önbizalmam és a vagyonom, ez éltet. Nekem ez a dolgom, ha már a bátyám veszi át apám üzetét Nápolyban én itt próbálom meg a saját utamat kitaposni, de persze ezt is csak az ő beleszólásuk al lehet megtenni.
- Én néha nem tudok kiigazodni rajtad Dawn. - próbálom a tekintetem az övébe fúrni. - Tudod nagyon jól, hogy mi lesz a sorsom, tudod, hogy miért kezdtünk bele ebbe az egészbe, mégis arra kérsz, hogy mondjam el a szüleimnek a veled való kapcsolatomat. Őszintén kezdek összezavarodni, és ez nem tetszik, mert ez azt jelenti, hogy esik ki az irányítás a kezem közül. - elhallgatok, megfontolom, hogy kimondjam e a következő szavakat, mert számomra súlya van, nagyon nagy súlya és következménye is, ha hangosan kimondom neki. - Tudod ha nem lenne Fabiola. - veszek egy mély levegőt. - Akkor most Nápolyban vásárolgatnál anyámmal valószínűleg. - mert ha nem lenne a megtervezett dolog, biztos vagyok benne,hogy máshogy tudnék hozzáállni.
A kérdésem csupán csak kíváncsiságból jön elő újra, mert tudni akarom a választ, mégis olyan fajta dolgot kell hallanom tőle, amit sosem akartam a szájából megtudni. Vannak dolgok, amik jobb ha nem leszek kimondva, de mi ma mindent kimondtunk, ami eddig a felszín alatt pihent, ezzel megkapargatva valamit. Lehet ebből valami egészen elvetemült dolog fog kisülni, de ha ezek után ő feláll és otthagy azt is megértem, hiszen minden joga megvan hozzá. Elcsavarni nem csavarta el a fejem, sokkal nagyobb az önuralmam ennél, de kezdi egy kicsit olyan irányba vinni a dolgokat, amikbe már benne lehetnek érzelmek, amik nehezek.
Össze kell szednem magam, a gondolataimat, ezért az ágy szélére ülök, az arcom eltemetem a tenyeremben és kell egy másodperc vagy több, hogy szóhoz jussak. Amikor ismét felé fordulok már kész szavaim vannak számára, magyarázataim, amit ezek szerint tudni akar és tudni és fog, de lehet nem fog neki annyira jól esni, mert nem egy ilyen férfit akar ő magának, de engem már nem tud átformálni.
Ahelyett, hogy valamennyire is felfogná a szavaim súlyát tovább faggat, értem, hogy mit akar, de én nem adhatom meg neki, tudva, hogy közben a feje egy céltábla lehet azok számára, akik rajtam eddig nem találtak fogást, márpedig a Vizzinik erre mindig nagyon figyelnek és soha nem hibázunk ekkorát. Egy kívülállót befogadni mindig nagyon nehéz, sőt lehetetlen szinte.
Visszakérdez és bár, már egy kicsit távolabb vagyok tőle, csak fel kacagok, és előredőlök, hogy az a távolság egy kicsit csökkenjen. - Vannak dolgok, amiket nem tudok elmagyarázni neked, mert nem tudod milyen Olaszország egyik legbefolyásosabb emberének fiának lenni, akinek megannyi ellensége van. Nápolyban sem lenne egyszerű helyzetünk, hát még itt ahol annyira nem terjed ki a családom befolyása. - nem térek ki arra, hogy nem a legjobb körökben mozgunk, próbálom rávezetni, de nem mondhatom el neki, sok lenne hirtelen mindent rázúdítani.
Kérdését követően mintha megbánná, hogy feltette és hárítani akar, és aludni, hirtelen elfelejtve azt a sok kezdeményezést, amit azért tett hogy valami egészen más féle tevékenység felé terelje a hangulatot.
- Ne csináld ezt jó? - szólalok meg olyan halkan, hogy szinte a fejem belefájdul. Ah átam nekidöntöm a háttámlának és a homlokomat maszírozom, hátha meg tud nyugtatni a tudat, hogy már valamennyivel többet tud a helyzetemről, de azt hiszem ez csak nehezebb lett mindkettőnknek.
Már az ágyban is igen távolinak tűnik tőlem és egyre jobban érzem azt, hogy érzelmileg is távolodunk, pedig a tetőfoka az egésznek is ma volt, az egész este egy hullámvasút, aminek sosem mehettünk volna fel a tetejére, mégis itt vagyunk, most a legalján, mert lecsúsztunk ide.
- Keresnünk egy egy arany középutat. - vágom rá gondolkodás nélkül, szinte meglepődve a saját szavaimon is. - Nem szeretem, amikor ennyit agyalsz olyan dolgokon, amiken felesleges. Máskor csak mond el ezeket ne tartsd magadba, mert látod, mennyire nem tudjuk ezt még lekommunikálni rendesen. - nézek rá már egy apró mosollyal az arcomon, látva, hogy mennyire össze van zavarodva, szinte kedvem lenne egy kicsit boldogabbá tenni, de azt ma már az este elején kizártam.  
A kezéért nyúlok, hogy odahúzzam magam mellé, és átkarolva döntsem a mellkasomnak. - Ha aludni akarsz, akkor aludhatunk, de akármennyire is szeretnéd, hogy az  a pasi legyek, aki a fejedben létezik, nem ma fog megtörténni. Egész életemben úgy éltem, hogy tudtam nekem nincsen szükségem senkire, csak arra, hogy valaki szétnyissa a lábát és azt tehessek vele amit akarok. 38 évet mégis olyan szépen kezdtél átírni bennem, ami ha igyekszem sem fog kitörlődni egy éjszaka alatt. - talán türelmet kérek tőle, vagy csak megértést, hogy sosem változok, mert még én sem tudom, hogy képes vagyok rá egyáltalán, de nem zárom ki rögtön, hogy nem is akarok. Nyomok egy puszit  feje tetejére, majd a fejemet hátra döntve hunyom a szemem. - Jobban vagy már? - kérdezem kíváncsian, nem azért mert bármi tervem lenne, de nekem úgy tűnik egészen tiszta lett a feje.

Adriano & Dawn

Minél több időt töltünk beszélgetéssel, annál inkább értem meg, hogy eddig miért csak a szexről szólt a kapcsolatunk. Minden bizonnyal azért, mert egyikünk sem az érzelmek embere, és most úgy tűnik, hogy átléptünk egy olyan határt, amiből nem tudom, hogy lesz-e visszaút. Mert azt hiszem, hogy ettől vagy még szorosabb lesz a kapcsolatunk, vagy pedig eltávolodunk egymástól, bár az utóbbi nagyon nem tetszene. Főleg most nem, hogy ennyire nyílt lapokkal játszunk. Egyértelműen nem tetszik még a gondolat sem, hogy valakit utánam küldjön, mert még mindig nem értem, hogy miért és kitől akar ennyire megvédeni, mégis hazudnék ha azt mondanám, hogy nem imponál ez a helyzet, mert ha vigyázni akar rám, akkor az azt jelentheti, hogy sokkal több vagyok a számára, mint hittem volna. Az azonban, hogy valaki tudjon minden lépésemről és elmondja neki is, már nem gondolom, hogy tetszene. Nem mintha akarnék ezek után bármi olyant is csinálni, ami miatt el taszíthatnám magamtól, de a magánéletem az mindig is fontos volt számomra. Ami nem lenne többet attól a perctől, hogy az embere a sarkamban lesz. Mégis a felvetése, hogy nem érdekli, hogy mit csinálok, csak legyek biztonságban, rosszul esik, mert egészen biztos, hogy ha nekem lennének embereim, és én küldenék utána valakit, akkor baromi kíváncsi lennék arra, hogy ha nem vagyunk együtt, akkor mit csinál. Arra gondoltam, hogy ha már mindenképp ragaszkodik ahhoz, hogy valaki vigyázzon rá, akkor élhetnék azzal a lehetőséggel, hogy azt én magam válasszam ki, meg egy kicsit bosszantani is akarom. Látva az ökölbe szorított kezét viszont úgy tűnik, hogy legalább az utóbbit elértem.
- Nyugi. Annyira azért nem vagyok elvetemült, hogy az emberedre másszak rá. - forgatom meg a szemeimet, majd muszáj felnevetnem, mert ha látná, hogy milyen az arckifejezése, ő is viccesnek találná. - Azt tudom, hogy zavar ha mással látsz. Csak azt nem, hogy miért? - tudom, hogy kicsit önző a természete, hogy mindig azt akarja, hogy ami az övé, az csakis az övé maradjon, de valahogy mintha azt hallanám a szavai mögül, hogy ez nem teljesen az önzőségéről szólna. Nem akarom azt gondolni, hogy féltékeny lenne, hiszen ilyesmi egészen biztos, hogy nem történhet meg, mégis ha fordítva nézem a helyzetet, akkor én is elképesztően mérges lennék, ha más lánnyal látnám. Magyarázatom pedig nekem sincs erre, hiszen én egyáltalán nem tartom magam önzőnek, nem is szeretem azt, hogy bárkitől is függjek, vagy tőlem függjenek, ugyanakkor a tudat, hogy mások is lehetnek az életében megőrjít mégis. Mert azt akarom, hogy csak én legyek. Mégis, mivel képtelen vagyunk kimondani, hogy próbáljuk meg úgy, hogy csak mi legyünk egymásnak, úgy gondolom, hogy nincs jogunk egymástól ilyent elvárni. Mert bár nem értem igazán, hogy mi ez, ami köztünk történik, de olyan érzésem van, hogy ez az éjszaka után is pontosan ugyanott fogjuk folytatni. Ha pedig egy pár lennénk is valaha - aminek még a gondolata is megrémiszt -, bár nem leszünk, de ha mégis, akkor egészen biztos, hogy ha bármi történne, akkor azután nem tudnánk többet úgy kezelni egymást, ahogyan eddig is. Én pedig a legkisebb esélyét sem akarom megadni annak, hogy valaha is elveszítsem, bár jól tudom, hogy ez megtörténhet bármelyik pillanatban. Főleg most, hogy ennyire nem vagyunk urai a szavainknak.
Elmosolyodok a szavain egy kissé, mert valóban úgy látom én is, hogy a makacsság az a mi kapcsolatunkat nagyon is feldobja, bár néha egészen fárasztó tud lenni felvenni vele a harcot, de azért igazán élvezem. És most először teljesen egyet értek vele.
- De azért néha lehetnél te is az, aki enged egy kicsit. - fogatom meg a szemeimet, mert én szoktam az lenni általában az, aki feladja és enged az akaratának hamarabb, nem túl könnyű lepipálni őt ebben. Meg hát ugye általában az én makacsságom csak azért jön elő, hogy dacoljak vele, mert szeretem azt mindig a tudtára adni, hogy engem ugyan nem irányíthat. Ez nem mindig csak ellene szól, ilyen vagyok mióta az eszemet tudom. Mindig is szerettem a saját fejem után menni, és fittyet hányni arra, amit mondanak, bár gyakran nem jól sült el, amit terveztem, így eszembe jutott, hogy bár hallgattam volna anyára. De mégis ugyanúgy tettem következőkor is, hogy nem hallgattam meg, mert azon az elven vagyok, hogy az ember tanuljon csak a saját hibáiból, és ne a másokéból.
A játék nagyon tetszik, bár Adriano először nem akar részt venni benne, mégis mikor vissza fordul, látom rajta, hogy valóban meg akar ismerni jobban, mert amit jelenleg egymásról tudunk, az nem túl sok. Nem is igazán tartottam fontosnak, bár mindig is kíváncsi voltam arra, hogy ki is ő valójában, mert a szigorúsága amit mások felé mutat, minél többet vagyunk együtt annál inkább érzem úgy, hogy az csak egy álca. Mert velem bár határozott, de mégsem szigorú. Mégsem mertem soha bele menni ilyesmibe, mert tartottam attól, hogy tolakodásnak venné, és könnyedén zár majd ki az életéből. Az első kérdésemre viszont a válasza teljesen ledöbbent. Nagyon úgy tűnik, hogy ma valamilyen vallomásos estét akar velem mindenképp tartani, és bár tetszik az, amit hallok, mégsem tudom, hogy ennek örülnöm kéne-e. Vagy egyáltalán az igazat mondja-e, vagy inkább csak azt, amit szerinte hallani akarok. Rá vigyorgok, ahogyan megerősíti bennem a tényt, hogy részeg vagyok, és nem is próbálom megcáfolni ezt, mert valóban nagyon annak érzem magam. Igyekszem minél hamarabb megválaszolni a kérdését, ami a családomat illeti, és szerencsémre úgy tűnik, hogy ennyi elég is neki, egyenlőre biztosan, így bár megígértem, de képtelen vagyok megállni, hogy megint ne hozzam fel a menyasszony témát, ami jelenleg úgy érzem, hogy az egyedüli akadály kettőnk között. Bár lehet, hogy akkor sem akarna ennél jobban bele menni az egészbe velem, ha nem lenne az a másik. És én sem biztos, hogy akarnék ennél többet, ami jelenleg van köztünk. Mert igaz, hogy néha vágynék kicsit másra is, de mégis elég volt nekem az, amit adni tudott. Mégis kicsúszik a számon életem eddigi legostobább megjegyzése, és hálás vagyok azért, amiért nem vagyok józan. Mert az alkohol nagyon is szolgálhat mentségemre, amiatt, hogy ilyeneket beszélek.
- Ha jól értem, akkor ez az egész a pénzről és hatalomról szól leginkább, mint arról, hogy meghallgassák azt, hogy ti mit akartok. - most örülök igazán, hogy nem születtem gazdagnak, mert úgy néz ki, hogy azok képesek bármire amiatt, hogy a vagyonuk megmaradjon. Én sosem tudnám elfogadni azt, hogy valaki kényszerítsen olyanra, amit nem akarok, és szerencsémre nem is kell ezen rágódnom. Nem ismerem az Adriano szüleit, sőt egészen mostanáig még azt sem tudtam, hogy élnek-e azok, vagy mi van velük, sosem éreztem úgy, hogy fontos lehet rá kérdeznem, meg amúgy is tudtam, hogy nem valószínű, hogy válaszol, most mégis úgy érzem, hogy szívesen megismerkednék velük, bár ahogyan felvázolta, egészen biztos, hogy nem kedvelnének. Mert nem vagyok sem olasz, sem pedig gazdag. És úgy tűnik, hogy minden már mellékes számukra. - Inkább ne is mondj semmit. Jobb az úgy. - nem a sértődöttség mondatja ezt velem, hiszen jól tudtam, hogy ilyesmit nem várhatok el tőle. Inkább a félelem, hogy sokkal rosszabb lenne megismerni őket úgy, hogy nem kedvelnek, mint az, hogy titokban kell tartanunk a kapcsolatunkat. Nem ad azonban túl sok időd ezen rágódni, mert ismét egy olyan kérdést szegez felém, ami alól ezúttal nem látok kibúvót, és ettől a perctől fogva már nem is tetszik egyáltalán ez az őszintés játék. Mert hogyan válaszolhatnék egy olyan kérdésre, amire még én magam sem tudom a válaszát. Végül mégis megpróbálom, és soha életemben nem éreztem magam emiatt ennyire kellemetlenül. A szemébe nem bírok nézni sokáig, inkább a fiókot bámulom, aminek a tartalma már nem is izgat annyira, sokkal jobban köt le az, hogy haragudjak magamra, amiért beszélek, és rá, amiért erre kényszerít. Hátrább csúszok az ágyon, miközben beszélek, és csak akkor pillantok rá, amikor a takarót ledobva magáról ül fel és fordít hátat nekem. Ez szép volt Dawn! Ennél jobban nem is ronthattam volna el az egészet. Nem mozdulok a pozíciómból, egy kis időre be csukom szemeimet, mintha abban reménykednék, hogy mégis csak képzelem mindezt ami történik. Csak akkor nézek rá, amikor megszólal, és örülök, hogy mond valamit, mert  a hallgatással csak még rosszabbá tenné az egészet.
- Akkor viszont ne essen rosszul, ha más elvisz vacsorázni. Vagy bárhová. Mert nekem arra is szükségem van néha. - mikor az állam alá nyúlva ismét arra kényszerít, hogy rá nézzek miközben tovább beszél, legszívesebben a nyakába borulnék, és bocsánatot kérnék amiatt, hogy hülyeségeket beszélek, és nem sokat segít a helyzetemen az ő vallomása sem. Pedig mi nem ilyenek vagyunk. - Miért ne lehetnél az a férfi, Adriano? Miért kell szigorúan követned az elveidet és a szüleid akaratát? Miért olyan nehéz el menni egy lánnyal vacsorázni vagy bárhová? - próbálom megérteni, hogy miért ilyen, hogy miért nem lazul el néha és miért vesz ennyire komolyan mindent. De sajnos nem értem. Ahogyan elhúzódik rosszul érint, mert abban reménykedek, hogy hozzám ér, vagy valami. Úgy tűnik, mintha megsértődött volna azon, hogy azt mondtam, hogy kefélni használ, pedig a valóságot mondtam. Ez az első olyan éjszaka, ahol az ellenkezője történik velünk, mint ami szokott.
- Sajnálom. Hülyeségeket beszélek. - hiába érzem azt, hogy minél közelebb akarok hozzá kerülni, úgy tűnik, hogy ettől a sok érzelemtől, ami kezd bennünk a felszínre törni, csak még inkább eltávolodunk. És jobbnak látom lezárni ezt a témát, mert ha elhagyna most ezek után, akkor biztosan bele betegednék. - Talán tényleg jobb lenne aludni. - bár eddig teljesen az alvás ellen voltam, de azt látom, hogy minden igyekezetem ellenére, ma nem fog megtörténni az, amire vágyok. Azok után pedig, hogy azt mondtam, hogy kefélésre használ, még kevesebb esélyt látok rá. Még mindig nem mozdulok, csak a takarót megmarkolva figyelem, mintha arra várnék, hogy már valahogy vesse rám magát. Mert sosem volt még ekkora szükségem rá.

Az életem minden egyes része megvan a fejemben, pontosan tudom, hogy mit akarok majd tenni x év múlva és már nagyon fiatalon tudtam azt is, hogy nekem nem való a monogámia és az, hogy egy nő mellett telepedjek le. Persze benne van, hogy apám pont ezt akarta tőlem, hogy egy nő mellett éljem le az életem, amit 38 éves koromig egészen egyszerűen kerültem ki. Sosem akartam megállapodni, mert az én életemben nem igazán lehetséges. Aki a mi köreinkből való, az elfogadott a családban, aki kívülálló, az már alig és ő neki nehezebb is megérteni azt ami folyik körülöttünk. Főleg, ha megérti, nem tudom Dawn lesz e valaha olyan értékben az életem része, hogy elmondjam neki, pedig ebben a pillanatban megtenném, hogy kiteregessem a szennyest az életnek hívott dolgomról. De nem tehetem, tényleg egy önző pöcs vagyok ilyen téren, mert látom rajta, hogy sokkal több van benne, sokkal több érzelem, mint az elején volt és nem teszek semmit csak hagyom, hogy ezek jobban égjenek, sőt dobom rájuk a szenet, hogy izzanak is. Tetszik a helyzet, talán mert idegen nekem, pedig én sosem gondoltam volna, hogy ez így lesz, ez a nő megőrjít, nem úgy, mint a többi.
Nem véletlen küldök majd utána valakit, persze neki nem megyek bele a részletekbe, nem kell tudnia, hogy nem csak azért megy majd utána valaki, hogy ne legyen baja, jobb ha szemmel tartják, én is, pedig azt mondom nem fog nekem jelenteni, de miután ezt mondja, hogy nem érdekel engem mit csinál, így nyilván szabadon garázdálkodhat. Kezd nyílni a bicska a nem létező zsebembe és egy pillanatra ökölbe szorítom a kezem, de az arcom nem változik. - Nem dugópajtit rakok melléd, hanem egy embert, aki vigyázni fog rád. Nagyon jól tudod mennyire utálom ha mással látlak, tudni nem akarok róla, csak ezért nem kérem a jelentést, mert felbaszna az ideg, amikor hallom, hogy hogyan másztál rá valakire, vagy fordítva. - ez egy nagyon egyszerű képlet, nem kell hozzá logika, de persze mivel sosem mutattam felé, hogy ennyire érdekel, így jogosan nem feltételezhette ezt. Látom az arcán a sértettséget, nem tetszést, de ebből sem fogok engedni, mint ahogy sok másból leteszem a köztünk lévő kapcsolatunkban.
A tény, hogy ennyire makacs eleinte felidegesített, nem tudtam vele mit kezdeni, nem szoktam meg ezt a fajta viselkedést a nőkkel szemben, de nálamár annyra megszoktam, hogy nem tudnék meglenni enélkül a hülye viselkedési forma nélkül, amikor vele vagyok. A megszokások néha engem is rabul ejtenek, de olykor ezek azok, amik igazán kikapcsolják az agyam, ő is ilyen, csak nemcsak az agyam kapcsol ki, hanem a józan eszem is, ami nem feltétlen jó kombináció az én életemben.
- Nekem ez a megállapítás nem igazán  állja meg a helyét, nekem nagyon úgy tűnik, hogy a makacsság csak több feszültséget okoz, ami a mi igencsak egyedi kapcsolatunkban igazán pozitív. - ez tényleg így van, bár a szexen kívül sosem csináltunk mást, benne van a pakliban, hogy egy ilyen beszélgetés vége is kiabálással vagy a korábbi pohár csapkodással fog végződni. Én nem engedek, szinte soha semmiből, ezt tudja, bár most sok mindent engedtem el, miatta, mégsem ez rám a jellemző és ő is szeret ellenkezni, de a dominanciám mindig jelen van és lehet túlságosan is imponál neki, mert sosem kerekedik felém, lehet nem is hagynám.
A játékom egész egyszerű alapokon épül fel, megismerni egymást, ha már hónapok óta tudjuk ki milyen érzékiséggel viszonyul a másihoz. Látom rajta, hogy akarja az információkat az életemről, amiket én nem akarok elcsepegtetni neki, de ma már annyi mindent engedtem, hogy nem gondolom, hogy pár tudnivaló rólam annyira megrendítené a világom, de lehet ő boldogabb lesz tőle és valamiért ez most engem érdekel is.
- Te biztosan az vagy. - nevetek fel látva, hogy rázza a fejét, nem akarja elhinni amit mondok, még én sem, hogy hangosan kimondom ezeket, de megteszem, holnapra elfelejti szerintem és nem akar majd többet egy gyors numeránál vagy egy érzéki találkozásnál, mert ezek vagyunk mi, mindegy mi történik most mit kezdek el érezni vagy egyáltalán, hogy bármi ilyesmi megfordul a fejemben a folytatásról, vagy a kezdetekről. Azért is tudom, hogy engedékeny vagyok, mert a leendő házasságomról is beszélek, mindazok ellenére ,hogy leszögezte, hogy ez tabu téma. De felelek neki, őszintén, olyat is elmondva neki, amit nem kellene, de nem érzem, hogy tőle kellene tartanom, hogy bárkinek beszél. Hallgatom, hogy kimondja a véleményét, megfeszült állal nézem miközben beszél, egy olyan dologról, amire még csak egy kicsit sem vágyok és utálom szóba hozni, de ő valamiért imád rajta kattogni, és ilyenkor nekem is kell, mert rá vagyok kényszerítve. Egy valami miatt mégis elmosolyodok és lazul az állkapcsom, de ő is észlelheti, mert elemeli a fejét rólam.
- A kor nem számít, ha van egy hagyományai amiért él hal a család, ha van egy másik család, akit össze akarnak kötni a sajátjaikkal, csak a gyerekek által tehetik meg. - ezt ő nem értheti, nem is fogja sosem, én ebben nőttem fel, értem, tudom, hogy ez lenne a helyes, mert ezt kérik, de ha nincs szerelem ,és sosem lesz miért is kellene erőltetni. - Ami meg a bemutatás tilleti. - nézek rá egy kicsit nevetve. - Fogalmam sincs mit is mondhatnék nekik. - vallom be magabiztosan még mindig az arcát nézve, bár ő nem nagyon néz vissza rám. Zavarban van, ami sok mindent elárul nekem a következő kérdésemre is a választ, de azért felteszem, hogy még jobban elpiruljon, hogy egy kicsit belegonodljon és őszintén vallja be nekem, amit már korábban is akart, de nem merte, mert a lényem visszatartja.
Amikor megszólal a kérdésemet követően érzem, hogy valami hirtelen változik a levegőben, olyan dolgot hoztam fel, ami tényleg nem esik annyira könnyen neki, nem tud róla olyan könnyen beszélni, mint eddig bármiről, ami egy kicsit engem is feszültté tesz.
- Egy ideje? - elhúzódik tőlem, ami rohadtul nem tetszik, azt hittem, hogy most azért csináljuk, amit csinálunk, hogy közelebb érezze magát hozzám, és ne ahhoz a hülye fiókhoz, amit állandóan méreget, mert kurvára zárva marad ha ennyire kikészítem a lelkét, azzal, hogy létezem és az élete része vagyok. Nem akarok neki rosszat, és szinte fáj, ahogy a következő szavakat kimondja, hogy nem más ő nekem, mint egy szex eszköz, ami igaz is, én nem akarok máshogy nőt az életemben, csak ha benne lehetek s csak addig. Nem hiányzik a felesleges feszkó és a féltékenykedés, az én részemről főleg,nem tudok úgy szeretni valakit, hogy ne akarjam birtokolni és ne legyen teljesen mindenek előtt az enyém.
Meredten nézem őt, ahogy őszintén mesél az érzéseiről, mert ez már nem a játék része, ez a csúf valóság és engem ocsmányul arcon vert. Kitakarózok és az ágy szélére ülök neki háttal, nem tudok a szemébe nézni. Ezért nem vagyok ennyit együtt ugyanazon nővel, mert nem tudhatom mit hozok ki belőle, de ami még ijesztőbb, hogy ő mit okoz bennem. Az arcomat a kezembe temetem és csak vagyok, gondolkodok a következő lépésen, amit nehezen hozok meg.  
- Rendben! - túrok bele a hajamba és fordulok vissza felé a felső testemmel. - Sosem fogom megkérdezni, hogy leszel e a barátnőm, pontosan tudom, hogy nemet mondasz rá. Nem fogod bennem azt a férfit megtalálni, aki vacsorázni visz, ha el akar érni nálad valamit, én nem így mutatom ki, ha érzek valamit.- egy kicsit közelebb megyek hozzá, az arcához hajolok, és az egyik kezemmel az álla alá nyúlok. - Én megfogom magam és kocsiba ülök az éjjel közepén, mert bár csak kefélni járunk össze, mégis kibaszottul nem szeretem ha mással vagy, a vállamon viszlek ki a kocsihoz, hogy utána úgy aludjak el, hogy tudom biztonságban vagy. Ha valakiben bízok, akkor megengedem neki, hogy az ágyamban aludjon és eddig soha senki nem tette ezt meg, nem foglak vacsorázni vinni, mert az a férfi nem én vagyok. - eresztem el őt és egy kicsit hátrébb hajolok. Több volt ez,a mit valaha be kellett volna vallanom magamnak, nemhogy neki, de kihoz belőlem valami egészen egyedit, ami meggyengít és ez most jó, de utálni fogom magam amiért az életem része lesz és ezáltal sebezhető leszek. - Ha nem lennél részeg ezt már akkor észrevetted volna, amikor átvittelek a szobába, hogy miért teszem, ha csak kefélni járnánk össze már régen helyben hagytalak volna. - mérges vagyok rá, de főleg magamra, mert tudom mi jön ezután, sosem tapasztalt dolgok és a félelem, hogy valami baja lesz miattam.

Adriano & Dawn

Bár sokkal jobban vagyok, mégsem tudom eldönteni, hogy mindez, ami ma történt valós-e vagy a bennem lévő alkoholtól hallucinálok, mert olyan, mintha egy másik Adriano ülne mellettem, és nem az, aki határozottan mindig a tudtomra adta, hogy szexen kívül semmi mást nem akar tőlem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik ez az egész helyzet, ugyanakkor félek, hogy reggel mikor felébredünk minden semmisé fog változni, és vissza térünk oda, ahonnan elindultunk, és ahonnan sosem lett volna szabad talán letérnünk. Egyikünk sem az érzelmek embere, bár nekem nőként azért sokszor fordult meg a fejemben, hogy mi is lenne, ha... Aztán végül sosem törődtem azzal, amit igazán a szívem diktálna, hiszen pontosan tudtam, hogy egy rossz szó, és gondolkodás nélkül fordít nekem hátat, hiszen már a kezdeteknél letisztáztuk, hogy annál több sosem lehet köztünk. Épp ezért nem is reménykedtem soha, és mindenféle más gondolatot megpróbáltam félre söpörni, mert túlságosan élvezem ahhoz a társaságát, hogy ostoba érzelmek miatt - amelyeket még megfogalmazni sem tudok, hogy mik azok -, eltaszítson  magától. Most mégis azt érezteti, hogy fontos része vagyok az életének, ami szintén összezavar, és nem tudom, hogy hogyan kéne kezeljem ezt a helyzetet. Félek, ha túlságosan kimutatom azt, hogy mennyire boldoggá tesz már csak azzal is, hogy figyelmes hozzám, akkor végül meghátrál, és úgy dönt, hogy nem hiányzik ez az életéből egyáltalán. Normális esetben nekem sem hiányozna, hiszen el nem tudnám képzelni máshogyan, mint ahogy vagyunk, de jelenleg olyan, mintha az alkohol átmosta volna az agyam, és semmi másra nem tudok gondolni csak arra, hogy őt akarom, és azt szeretném, ha ő is csak engem akarna. Nem csak ma, holnap is. Vagy az is lehet, hogy az alkohol csak bátorságot ad ahhoz, hogy ha ki nem is mondom, de beismerjem saját magamnak, hogy ez nem most kezdődött a részemről. Csak nyelek egyet a megjegyzésén, és hallok valami olyant a hangjából, ami miatt nem akarok inkább többet tudni. Hogy miről beszél, és mire lenne képes, az igazából nem is fontos a számomra... az sokkal jobban tetszik, hogy bár nem így fogalmazott, de egyértelműen értem a célzást. A következő mondatai azonban nem esnek jól. Mert valami mást vártam volna. Valami olyant, amivel azt sugallja, hogy nem akarja, hogy másé legyek saját akaratomból. Azt hittem, hogy kicsit komolyabbra fordult a kapcsolatunk,de ezek szerint tévedtem.  Minden ott folytatódik, ahol eddig, csak most kapok pluszba egy testőrt is. Remek.
- Ha nem fog minden lépésemről beszámolni, akkor nem bánom. Kövessen csak. Téged úgysem érdekel, hogy mit csinálok, csak az, hogy ne essen bajom. Ha ettől megnyugszol, akkor jöjjön csak. De légyszi ne valami öreget küldj utánam. Legalább nézzen ki valahogy, jó? - nem tudom, hogy mennyire lenne jogom kiválasztani azt a személyt, aki napi szinten a sarkamba lohol majd, bár azt hiszem, hogy mindegy is. Mert valószínűleg mindegyik embere - fogalmam sincs, hogy hány lehet neki -, elég hűséges hozzá ahhoz, hogy ne úgy nézzem rám, mint egy nőre, hanem inkább úgy, mint valakire, akit a főnöke néha megdug, akinek egyébként menyasszonya is van, és csak a jó ég tudja, hogy azt a lányt hányszor hozhatta már haza.
A makacsság néha nagyon nem jó természet, ezzel tisztában vagyok, viszont vannak helyzetek, amikor nagyon jól jön. Például akkor, amikor Adrianoval szemben kell használnom,bár ha létezne olyan, hogy makacsság verseny, akkor azt egyértelműen ő nyerné meg. Azért mert neki a makacsság mell társul az irányítás mánia is, és a kettő együtt az valahogy sokkal erősebb, mint az enyém egymagában.
- Pedig állítólag két makacs képtelen kijönni egymással. - forgatom meg a szemeimet, és aki ezt a badarságot kitalálta, azt megcáfolnám. Mert szerintem nagyon is izgalmassá tesz egy kapcsolatot az, ha a felek egymással dacolnak. Bár itt az, aki dacol én szoktam lenni inkább, ő meg csak dönt, és ha valamit eldönt, akkor abból nagyon menekvés nem szokott lenni. Ezért vagyok most itt, mert ha megkérdezte volna, hogy haza akarok-e vele jönni, egyértelműen azt feleltem volna, hogy nem. Addig nem, amíg nem szórakoztunk volna együtt is egy kicsit. Aztán természetesen rá bólintottam volna, mert minden porcikám azt akarja, hogy együtt legyünk. De Ő persze nem kérdezett, csak felkapott és hozott. És általában ezt teszi mindennel. Dönt és cselekszik. Talán van egy kis lehetőségem arra, hogy megpróbáljak alkudozni, de a vége úgyis az lesz, hogy behódolok. Maximum csak nyerek egy kis előnyt, és ő közben jól szórakozik azon, hogy mennyire igyekszem.
Határozottan tetszik a játék, amit kitaláltunk, a fiók tartalma pedig teljesen felizgatott, bár fogalmam sincs, hogy mi lehet benne, de úgy érzem, hogy valami olyasmi, ami olyan örömet szerezhet, amit talán még sosem tapasztaltam. Az első kérdésemre talán nem számított, mégis olyan határozott választ adott rá, amitől csak pislogni tudok és ezzel eléri totálisan, hogy még inkább ne értsek semmit a kapcsolatunkból. Lényegében be vallotta, hogy mennyire fontos része vagyok az életének, ami egyértelmű boldogsággal tölt el, ugyanakkor nem tudom eldönteni, hogy ez jót vagy rosszat jelent, ahogyan azt sem, hogy most csak játszadozik-e velem, vagy őszintén beszél. Persze nem olyannak ismerem, aki ne lenne őszinte, de azért olyannak sem, aki képes lenne kötődni bárkihez is.
- Akkor egyértelműen én vagyok az. - rázom meg a fejemet, mintha azt akarnám, hogy az elmém ismét lejátsza a gondolataimba a szavait, de úgy ahogyan valóban mondta és ne úgy, ahogyan az alkoholtól hallom. Mégis ugyanúgy értem vissza játszódva is a szavait, amiket valóban kimondott, és elképzelése sincs arról, hogy mennyire boldoggá tett, még akkor is, ha tudom, hogy ez semmit sem változtat még azon a tényen, hogy meg fog nősülni. A kérdése talán nem is ért annyira váratlanul, mert számítottam rá, hogy előbb vagy utóbb érdeklődni fog a családom felől, épp ezért megpróbálom a lehető legrövidebbre fogni a válaszommal, mert nem szokásom a családomról beszélni. Főleg nem a testvéremről, aki jelenleg az egyedüli élő rokonom, akit ismerek, és aki egyben az egyedüli is, aki megnehezíti az életem. Örülök, hogy nem kérdezz többet, így hamar, mielőtt meggondolná teszem fel életem eddig legmeggondolatlanabb kérdését, amit az előző válasza váltott ki belőlem. Mert ostoba módon képes voltam azt hinni, hogy csak azért, mert látszólag fontos vagyok a számára, lemondja majd az esküvőjét. Abban a percben bánom meg, amint kimondja a nevem, és annyira örülnék, ha vissza fordíthatnám.
- Bocsi, hogy ezt mondom... de a szüleid melyik korszakban élnek? A 21. században élünk, az istenért! - vágom rá kicsit morcosan, és nem akarom megbántani, hiszen ahogy ház annyi szokás... csak próbálom megérteni, hogy egy szülő miért akarná házasságra kényszeríteni a gyermekét? Ha én valaha is anya lennék - bár egészen biztos, hogy nem lesz -, akkor sosem várnék el ilyen abszurd dolgot a gyermekemtől. - Miért nem mutatsz engem be nekik? Hidd el nagyon könnyen meg tudom magam kedveltetni az emberekkel, ha igazán akarom. Tudok olyan igazi tündéri is lenni. Nem rendeznék le semmilyen lezbi showt, tudok viselkedni, és sosem hoználak kellemetlen helyzetbe... talán ha beszélnél nekik rólunk... - elhallgatok, és megint le emelem róla a tekintetem, mert úgy érzem, hogy kicsit túlzásba estem, ami határozottan megint a tequilának köszönhető, és most érzem azt, hogy jobban járnék, ha le feküdnék, hogy ki aludhassam magamból ezt a sok ostobaságot, amiket ma össze vissza hordtam. Túl sok időm azonban nincs ahhoz, hogy elsüllyedjek szégyenembe, mert előveszi ismét azt a kérdést, amit az előbb lezártam már. Tudom, hogy azért csinálja, hogy büntessen amiatt, hogy szóba hoztam a menyasszonyát. Még mindig nem nézek a szemébe, és csak hallgatok, mert abban bízok, hogy ha némaságba borulok, akkor nem fogja erőltetni. Amikor viszont ismét megszólal, nagyot nyelve nézek fel rá, majd a fiók felé, és úgy érzem, hogy sarokba lettem szorítva. Pontosan ismer, épp ezért tudja, hogy mennyire fontos nekem a vágyaim kielégítése, és mivel nem akar hozzám érni, én annál inkább akarom azt, ami a fiókban van.
- Most mit vársz tőlem, hogy mit mondjak? - nézek rá kimeresztett szemekkel, majd ismét a fiókra és közben próbálom kitalálni, hogy hogyan válaszolhatnék úgy, hogy ne hozzam magam még ennél is hülyébb helyzetbe. - Nem tudom, Adriano. Egy ideje. - megvonom a vállam, és az ajkamba harapva próbálok kitalálni valamit, amitől ki bújhatnék a kérdése alól. De jól tudom, hogy az most nem menne, és azzal is tisztában vagyok, hogy nem elégszik meg ezzel a válasszal. - Igazából mióta megismerkedtünk azt várom, hogy mikor fogod megkérdezni, hogy akarok-e, a barátnőd lenni. Ha megkérdeztél volna mégis azt mondtam volna, hogy nem. Mert még egy kibaszott vacsorára sem voltál képes soha elvinni. Így elfogadtam, hogy csak azért kellek, hogy kefélhess valakivel. - ismét megvonom a vállam, és hátrébb ülök tőle, mert haragszom amiért ki mondatta velem ezeket. Pedig nem akartam, hogy másnak lásson, mint amilyennek mutattam magam. Mintha hirtelen eltűnt volna belőlem az az erős, magabiztos lány, aki sokkal jobban szeretek lenni, mint ez az érzelgős, aki annyit ivott, hogy azt sem tudja már, hogy miket beszél.

Féltékenységnek közel sem nevezném, ami akkor járt a fejemben, amikor megláttam őt mással. Valahogy mindig is éreztem, hogy valahogy hozzám akar tartozni, hülye voltam, amiért akkor nem vágtam el ezt az egészet, most persze én is élvezem a helyzetet, ami csak ma este ennyire élvezetes, mert holnap majd arcon üt a valóság és rá fogok ébredni, hogy mekkora hülyeséget csináltunk és csinálunk, de akkor már teljesen mindegy lesz. Ezért is kell már most rákészülnöm a holnapra, minden egyes holnapra, hogy megvédjem, vagy legalább rakjak mellé egy embert, aki megteszi, mert én nem fogok tudni mindig mellette lenni és azt hiszem az lenne csak még nagyobb céltábla a fején.
- Addig jó, ameddig nem tudod meddig vagyok képes elmenni egyesek védelmébe. - nem teljesen így akartam fogalmazni, de gyorsabban kaptam észhez, minthogy bármi olyat kimondtam volna, amit nem tudok visszaszívni. - Az emberem csak figyelni fog ha bajban vagy, akkor ott lesz és megvéd, ha lerázod és bajba kerülsz az a te bajod, ez a te érdeked főleg. Nem fog nekem jelenteni, és nem fog megakadályozni semmiben, amit szabad akaratodból fogsz tenni, nem követni akarlak, csak tudni akarom, hogy biztonságban vagy, talán ez annyira nem nagy kérés. - talán először fogalmaztam meg felé kérést, vagyis először nem annak tálaltam, de be kell látni, hogy elég nagy nyomás lesz neki, ha tudja, hogy az én emberem van a nyomában, de ő nem kémkedni fog, hanem csak figyel, hogy ne legyek a maihoz hasonló szituáció. Nyilván elég eszes nő, Dawn és benne van a pakliban, hogy lerázza, de majd azt akkor orvosoljuk és végülis én is tudok menni vele ha nagyon akarja, bár eléggé meg kell fontolnom, hogy tényleg lenne e értelme, még jobban veszélybe sodorni és együtt  megjelenni bárhol, de már megtettem és a jövőben is lesz ilyen, így lehet már el is dőlt ez a kérdés.
Sok téma megfordult ma köztünk, nagyon sok, de a kérdéseink egymás felé, mégis annyira üresnek hatnak, mint az eddig beszélgetéseink voltak. Azt hiszi, csak a makacssága az, amiért annyira jól elvagyunk, igaz, hogy annak is van hozzá köze, de ennél sokkal többről szól ez részemről és azt hiszem az ő részéről, sokkal több minden van benne.
- A makacsság nálam elég jó pont. - általánosítok, nem vetítem ki rá ezt a dolgot, inkább elmegyek egy kicsit másfele, és játszok vele. Már majdnem feladom, amikor nem él azzal a csodás lehetőséggel, amit felkínáltam neki, de hamar gondolom meg magam és megyek bele egy kicsit komolyabb dologba. Itt az ideje nem felszínes kérdésekről beszélni és nem csak azt megvitatni, hogy mit akar az egyikünk a másiktól szexuáis értelemben, mert eddig erről szóltunk mi ketten, és most valami történik, de egyelőre csak beszélgetünk, ami lehet rémisztő engem ismerve,de vállalom és belevágunk.
Én őszintén felelek a kérdésre, annyira, hogy látom az arcán, amit még sosem, elképed egy kicsit, szinte belefolytom a szót az én szavaimmal, pedig csak azt mondom, amit gondolok és sosem azt, amit más hallani akarna tőlem.  
- Nagy baj lenne, ha ennyitől én részeg lennék. - nevetek fel egy kicsit a kérdésén, ami csak a meglepettségét fejezi ki felém jobban.
Most én jövök és részben a védelem miatt kérdezem, részben mert érdekel az élete, hogy mit kelltudni a családjáról,  a mi szokásaink nagyon becsülik a család fogalmát, bár a család leginkább uralkodni akar felettem, és ezért is van ez az egész esküvősdi, de akkor is nagyon sok mindent lehet megtudni az emberről ha a családjáról beszél. Ezért is érzem, hogy az ő élete ilyen téren nem annyira egyszerű, hiszen olyan lazán vágja a szavakat, szinte minden érzelem nélkül, hogy érzem, hogy valamit eltitkol, de nem említem meg inkább. Ha akar majd egyszer elmondja, én nem lelkizek vele, mert valószínűleg nem menne annyira jól. Felelnék erre neki azért, minden megjegyzés nélkül, de megint csak olyan dolgot hoz szóba, ami miatt most kellene lezárnom ezt az egész beszélgetést.
- Dawn! - szakítanám félbe, de azt hiszem el kell mondanom neki valamit, hogy megértse, hogy ez nem ennyire egyszerű. - Én megtenném, de tényleg nem ennyire egyszerű, nekem más a családom, mint neked ,mások a szokások Olaszország azon részén, ahol én születtem, nem mindig van az, amit én akarok, néha be kell hódolni annak, amit a szülők szánnak nekünk. - és akkor egészen szépen fogalmaztam, mert ennél azért sokkal durvább a helyzet, de van amiről sosem fogok neki beszélni reményeim szerintem hiszen kívülálló a bandából, nem kell neki még tudnia sem az ügyletekről.
- Akkor most olyan témát érintettél, ami tabu volt, így felelned kell egy kérdésre, ami elől már ma kitértél. Mégis mennyi ideje vártál erre az egészre? - kérdezem félmosollyal az arcomon, kicsit várva a válaszát és tudatva vele, hogy ha tőlem olyat kérdez, ami nem annyira kellemes téma számomra, akkor én is meg fogom tenni. Mindig minden helyzetben képes vagyok ledominálni bárkit,ezzel megtettem felé és választ is fogok kapni rá. - Csak egy ártatlan kérdés, aminek a jutalma, ha jól válaszolsz egy egész szép játék lesz onnan. - mutatok a fiókra. - Több jó válasz esetén talán meg is mutatom, hogy működik.

Adriano & Dawn

Alapjáraton olyan a természetem, hogy nem szeretem, ha valaki beleszól az életembe, így van ez mióta az eszemet tudom, mégis ha Adriano az, akivel szembe kell szállnom, csak még inkább örülök, hogy nem vagyok olyan, aki könnyen behódol mások akaratának. A furcsa kapcsolatunkban ez már amúgy is olyan természetesen jön, hogy ha másmilyen lenne a viszonyunk, akkor sem tudnám ezt máshogyan elképzelni. Úgy érzem, hogy mi ettől működünk ennyire tökéletesen, így egészen biztos, hogy bármerre is alakuljon mindaz, ami kettőnk között van, ez változni sosem fog. Sosem gondoltam abba bele, hogy milyenek lennénk akkor, ha másféleképpen állunk hozzá ehhez az egészhez, mint ahogyan, és rá kell, hogy jöjjek, hogy valószínűleg, ha olyan fajta férfi lenne, aki a romantika híve, aki mindenben a kedvemben jár, hogy lenyűgözzön és, aki a tenyerén hordozna, akkor egyértelműen nagyon hamar eltaszítottam volna magamtól. Mert mindezt utálom, még annak ellenére is, hogy néha azért jó belegondolni abba, hogy kicsit több is lehetne köztünk, mint szex. A ma éjszakánk pedig nagyon is úgy kezd alakulni - nem törődve a szigorú szabályokkal, amiket maga Adriano vezetett be, és amikkel határozottan egyet értettem -, hogy minden bizonnyal újdonság mindkettőnk részéről, és csak még inkább bele gabalyodtunk ebbe az egészbe, és innentől azt hiszem, hogy csak még nehezebb lesz kiszállnunk. Nem mintha akarnék. Adriano előtt nem okozott problémát pillanatok alatt ki szállni egy kapcsolatból, nem éreztem úgy sosem, hogy egy valaki körül forogna az egész életem - eleinte talán még vele sem -, most viszont úgy érzem, hogy képtelen lennék arra, hogy ne hagyjam, hogy az életem része maradjon. Még úgy sem, hogy tudom, tőlem függetlenül meg fog nősülni, és ez ellen nem tehetek semmit. Bár utálok azon agyalni, hogy mi lesz majd a jövőben, de egyre inkább az elmém azon kattog, hogy akkor mi fog történni, amikor a férfi, aki az egyedüli jelenleg az életemben akivel jól érzem magam, elköteleződik valaki mással. Képes lennék-e magamtól ki lépni ebből a kapcsolatból, amiben egyre inkább benne vagyok, pedig egyáltalán nem terveztem, hogy mindez így alakuljon. Csak szélesen vigyorgok a megjegyzésén, és valahol büszkeséggel is tölt el, hogy be nem ismeri be, de jól tudom, hogy valahol legbelül nagyon is tetszik neki, ha ellenállok néhány akaratának. Ami nem mindig a bosszantásáról szól, sokkal inkább arról, hogy figyelmeztessem arra, hogy nekem is lehet azért beleszólásom néhány dologba, meg egyáltalán nem vagyok olyan, aki mindenre csak bólogasson, mint valami kiskutya. Vannak elveim és szeretem én magam irányítani az életem, még akkor is, ha látszólag kezd kicsúszni az irányítás a kezeim közül, és olyasmit érzek, ami abszolút ezek az elveim ellen szól.
Annak a felvetése azonban, hogy azt akarja, hogy valaki a nyomomba legyen, mintha valami hercegnő lennék, akit meg kell védeni a gonosztól, egyáltalán nem tetszik. Mégpedig azért nem, mert olyan, mintha azzal a szabadságomtól is megfosztanának, mert attól a perctől fogva egészen biztos, hogy mindenről be is fognak majd számolni neki. Bár nem vagyok olyan hűséges fajta, nem is értem azt sem, hogy akkor most az kéne-e lennem egyáltalán vagy minden ott folytatódik, mint eddig, de úgy érzem, hogy nem vágynék más férfi társaságára. Ugyanakkor, az, hogy tudjon minden lépésemről az őrületbe kergetne.
- Mit értesz a durvább szó alatt? - szegezem rá a tekintetem, mert mivel nem ismerem annyira, fogalmam sincs, hogy ez mit takar. - Jó. Mondjuk, hogy elfogadom. De mit csinál majd akkor az embered, ha mondjuk szabad akaratomból akarom azt, amit ma nem akartam volna? - ezt a kérdést csak azért tettem fel neki, mert azt akarom, hogy gondolja át még egyszer mielőtt bárkit is utánam küldene, mert lehet, hogy az mondhatna majd olyasmit is, ami nem tetszene. Egyértelműen nincs kedvem mostanában sem ilyen szórakozóhelyekre elmenni, sem pasizni, az alkohol pedig az elkövetkező életemben biztosan, hogy nem fog kelleni, de azért mégis tudnom kell, hogy az, akit utánam küld arra lesz-e jó csak, hogy vigyázzon rám, vagy arra is, hogy beszámoljon majd neki minden lépésemről. Mert az utóbbi aligha tetszene.
Zavartan fordulok el tőle, mikor rájövök, hogy akaratom ellenére milyen butaságot mondtam, próbálom is ki magyarázni magam a helyzetből, amennyire csak lehet, de mikor az állam alá nyúlva kényszerít arra, hogy ne tudjam le venni róla a tekintetem, egyszerűen érzem, hogy bele vörösödik a fejem. Valószínűleg csak az alkohol miatt lehet, mert én egyáltalán nem vagyok olyan, aki szégyenlősködne. Szerencsémre ezzel el is engedi a témát, így megkönnyebbülve sóhajtok egyet. Következő szavait hallva érzem ahogyan ismét elönt a vágy, amit egyre fokozottabban érzek iránta, és utálom, amiért ezt csinálja velem. Mintha szándékosan azt akarná elérni, hogy egyre jobban vágyjak az érintéseire, mert amilyen állapotban vagyok, elég lenne ha csak egy kicsit hozzám érne, és máris roppant hamar a csúcsra törnék.
- Ha nem lennék makacs, akkor túl könnyű dolgod lenne velem. Az pedig nem lenne már olyan szórakoztató, nem gondolod? - valahogy úgy érzem, hogy ő is kezdi már látni rajtam, hogy mennyire ki vagyok éhezve, és bár még mindig bosszant, hogy nem akar a magáévá tenni, de egyértelműen kíváncsi vagyok, hogy mit rejt a fiókja, ezért is ajánlom fel, hogy ha már játszani szeretne, akkor csináljuk az rendesen. De Ő is ki kell vegye belőle a részét, mert az nem lenne igazságos, hogy csak én beszélek. Neki is kell. Először nem tetszik neki ez az ötlet, ami miatt egy kicsit csalódott is leszek, de amint vissza fordul felém, és mégis rá bólint, önelégülten vigyorgok rá, és büszke vagyok arra, hogy sikerült az akaratomat elérnem, még akkor is, ha bizonyos szabályokat próbál felállítani. Mégsem hátrálok ki, mert a menyasszony témát elér majd megbeszélnünk máskor is, annyiban hagyni úgysem fogom, de legalább nem veszi most el a kedvem a másik lánynak a gondolata. Talán nem ilyen kérdésre számított tőlem, de számomra sokkal fontosabb választ kapnom erre, mint például arra, hogy melyik a kedven színe. Muszáj tudnom, hogy mi változott kettőnk között. A válasza határozottan meglep és szinte tátott szájjal figyelem, ahogyan beismeri, hogy sokkal fontosabb szerepet töltök be az életében, mint hittem volna. Normális esetben megijednék az ilyesmitől, hiszen nem vagyok hozzá szokva, most mégis olyan boldogságot érzek, amit elmondani nem lehet. Nagyjából ugyanazt érezzük és ez jó kéne legyen. Mégis baromi rémisztő.
- Most kettőnk közül én vagyok, vagy te vagy a részeg? - nézek rá még mindig nagyokat pislogva, mert képtelen vagyok felfogni a szavait. Normális esetben azt kéne mondanom, hogy pont ennyire fontos ő is nekem, és meg kéne kérjem arra, hogy találjon ki valamit, hogy ne kelljen elvennie feleségül azt a másikat, de egyszerűen nem megy. Mindig is féltem az érzelmektől, és most is rettegek attól, hogy hogyan fogjuk tudni majd abbahagyni, ha egyszer majd muszáj lesz.
A nagy sokktól először nem is értem a kérdését, majd hirtelen esik le, hogy játékban vagyunk. Ő pedig pont arra kíváncsi, amiről én meg beszélni nem szeretek.
- Az apámat nem ismertem soha. Elhagyott. az anyám meghalt néhány éve. A testvéremmel élek. - vágom rá röviden, egy váll vonással, és remélem, hogy ennyivel meg is elégszik. Mert nem szeretem ezt ecsetelgetni senkinek. - Mi kéne ahhoz még, hogy le mondd az esküvős dolgot? - tudom, hogy leszögeztük, hogy ez a téma tabu, de így, hogy beismerte, hogy kicsit többek lettünk egymás számára, muszáj ezt tudnom. Mert ha ugyanúgy érzünk, akkor már nem biztos, hogy helye lehetne ott egy harmadik személynek is. El fordítom róla a tekintetem félve, mert nem tudom, hogy ezzel most sikerül-e elrontanom az esténket.

Ha visszamehetnék az időbe mit tennék? Vajon ugyanúgy elkapnám őt azon a helyen, ahol először megláttam, és magammal vinném az éjszakába, vagy nem és most lenne egy nyugodtabb de talán sokkal üresebb életem? Ezen igazából kár rágódni, de pontosan tudom a választ, nem lenne minden olyan, mint vele együtt. Mert vele kurva nehéz, vele minden bonyolult és nekem ő olyan, mint valami vihar, ami csak jó hozhat de ha az életem azon részét nézzük, ami magában sem olyan jó, ott minden szar belekerülhet a viharba aminek ő issza meg a levét, amit én sosem engednék meg.
- Hogy felejthetném el, hiszen te vagy az egyetlen aki ennyire dacol velem, és ez tiszteletre méltó.- elismerően bólintok, és titkolni próbálom előtte is, hogy mennyire kurvára fel tud izgatni azzal, hogy csak szimplán nem hódol be nekem, pedig engem pont ez nem szokott lázba hozni ha valaki nem teljesíti a kéréseimet. De ő mindig is kicsit más volt, mindig is máshogy viszonyultam hozzá és az este tökéletes magyarázat erre, még  ha azt is tudom, hogy nem kellene engednem semmilyen érzelmi kísértésnek.
Tudom mennyire makacs nő, és hogy tud magára vigyázni, hogy nem szorul segítségre, ennyi mindent tudok róla és nem többet, de mivel ost elég feltűnő helyen mutatkoztunk együtt és olyan dolog történt vele tőlem függetlenül, amit nem lett volna jó kivárni, így nem engedem, hogy egyedül mászkáljon, jobb ha tudja, hogy elbaszta, mert olyat váltott ki belőlem, aki nem fogja engedni, hogy baja legyen, mert fontos lett nekem akármennyire is el akartam ezt kerülni.
- Ez nem túlzás, ennél sokkal durvább is tudnék lenni és lehettem is volna a pasival, aki rád akart mászni. Ne ellenkezz, nem kérés vagy kérdés volt Édes, csak fogadd el és kész. - nem mintha nagyon választása lehetne, mert ebből nem fogok engedni. Az arcát fogom a kezemmel és úgy próbálom neki elmagyarázni, hogy miért teszem, mert tudnia kell.
Egy kicsit elszólja magát, amire kíváncsian fel is hívom a figyelmet és bár el akarja dobni a témát, nem fogom hagyni olyan könnyen. Amikor elfordítja rólam a tekintetét az álla alá nyúlok, hogy visszatereljem felém az arcát. - Kár. - mondom neki kissé komolyan de azért mosolyog, majd lehelek egy csókot az ajkára.
- Túlságosan magabiztos vagy ,az öröm lehet, hogy garantált általad is, de képzeld csak el, hogy mit tudnék veled kezdeni a fiók tartalmának segítségével is. Amit persze csak később tudsz meg, de ahhoz nem lehetsz ennyire makacs. - de ő mégis az, így csak határozottan fordítok nekik hátat, és nem látva reakcióját gondolkozok el egy kicsit a tetteimen és ez vezérel, hogy forduljak meg. Szembesülök a mosolygó arcával, ami nekem is mosolyt csal az arcomra, alkut kötünk, ami talán most mindkettőnknek jó, nem csak nekem. Egyedi eset, de belemegyek, és neki is tetszik.
Amint szemtől szembe kerülünk egymással nekem is szegezi az elsőkért. Meglepően nem ilyenre gondoltam, de tetszik a kérdése, de godolkoznom sem nagyon kell rajta, hiszen pontosan tudom mi fogott meg benne, de nem azért tartottam magam mellett olyan sokáig, és védelmez, mint a saját tulajdonomat, annak teljesen más okai vannak.
- Rosszul tetted fel a kérdést Édes! - javítom ki egyből. - A válaszom roppant egyszerű, de te nem erre vagy kíváncsi. A segged fogott meg először, a tested és az igéző szemeid, de ez mind csak a külső. Azért vagy most itt, mert te vagy az egyetlen nő, aki miatt képes vagyok felforgatni az életem jelenleg, és aki az őrületbe kerget most is, és minden nap, amikor velem van. Szóval a helyes kérdés, hogy mégis mit tudsz te, ami megfogott ennyire, hogy itt üljünk és a vad szexen kívül másban is lássunk értelmet? - nem várok rá választ, mert ez egy költői kérdés részemről. Nem akarom tudni a titkát, mert ehet ő maga sem tudja. - Mesélj nekem a családodról. - részben érdekel is a dolog, de tudnom kell, hogy ők veszélyben lehetneke e miattam, ha kitör a balhé. Sok mindent meg lehet tudni egy emberről ha a családjáról mesél, és Dawn sosem mesél róla, azt sem tudom hol él, sosem voltam nála, és lehet ez nem mostanában fog változni.

Adriano & Dawn

Úgy tűnik, mintha egyikünk sem az igazi önmaga lenne, bár nekem tökéletes mentségemre szolgál az alkohol, meg az amit abba csempésztek, ellenben vele, aki látszólag sokkal józanabb nálam. Már én sem érzem annyira kótyagosnak magam, de azért még érzem, hogy az alkohol, ami bennem van bizsergeti a testem, és néha a szavaimon is érződhet, hogy nem úgy beszélek, ahogyan amúgy beszélnék, de igazán igyekszem azért azt mutatni neki, hogy minden rendben van. Nem csak azért, mert azt akarom, hogy félre tegye az elveit, és végre a bugyimba nyúljon, hanem azért is, mert elképesztően szégyellem magam, amiért ilyen állapotban kellett értem jönnie, és olyan körülmények között rám találnia, amilyenben voltam. Általában élvezni szoktam a helyzetet, ha azzal húzhatom fel az agyát, hogy más férfiakkal kacérkodok a szeme láttára, de a mai eset más volt. Így csak engedelmesen bólogatok, mert biza nem akarom, hogy még egyszer ilyesmi történjen. Nem mintha nem tetszett volna az a szituáció, ahogy megütötte azt a másikat, de azért a továbbiakban megpróbálom elkerülni az ilyen helyzeteket. Bár fogalmam sincs, hogy most mi ez az egész, ami köztünk történik, nem értem, hogy miért törődik velem ennyire és azt sem, hogy nekem ez miért tetszik ennyire, de mindenképp bejön ez az új helyzet, és úgy érzem, hogy eljutottunk egy olyan szintre, ahol mg nagyon sok szigorú szabályát átléphessük. Mivel mindig is vonzottak az új helyzetek, így ettől is egyre izgatottabb leszek, és ezúttal a szobájában az ölében ülve, igyekszem még mindig minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy végre csináljon már velem valamit, amivel örömöt érezhetek. Sosem tudtam még ellenállni neki, de így, hogy ő az, aki nem enged annyira közel magához, amennyire szeretném, kénytelen vagyok, holott egyre jobban kívánja őt minden porcikám. Ahogy általában az lenni szokott, a kíváncsiságommal maradok megint, mert szokásához híven úgy tűnik, hogy nem akar válaszolni több kérdésemre, így mikor látom, hogy nem nevet velem azon, amit egyértelműen poénnak szánok, én is elkomolyodok, ezzel viszont gyanút kelt bennem, hogy talán akaratom ellenére is a eltaláltam a lényeget. Bár azért egy kicsit túlzásnak tartanám. Nem tudom, hogy csak figyelemelterelésként dobta-e fel nekem azt a bizonyos titkos fiókot, ami azon nyomban beindítja az egyébként is piszkos fantáziámat, de mindenesetre egészen jól megy neki, mert képes vagyok elengedni a menyasszony témát, meg azt, hogy próbáljam kitalálni a titkait. Nem azért, mert nem lennék kíváncsi, mert még mindig az vagyok, ugyanakkor most valahogy azok a játékszerek sokkal jobban érdekelnek. A nősüléséről és titkairól elérünk még beszélni holnap is, mert az egészen biztos, hogy addig abba nem hagyom a faggatását, amíg nem válaszolja meg minden kérdésemet, ami miatt homályosan látok.
- Na és azt elfelejtetted, hogy tökéletesen megy a szabályaid megszegése nekem? - vágom rá szinte azonnal, szélesen vigyorogva, mert bizony az van, hogy nem szeretem, ha valaki megmondja, hogy mi és hogyan legyen. Bár általában Ő győz, ez igaz, de legalább nem mindig adom meg magam olyan könnyen. Szeretek dacolni vele, és meg merem kockáztatni azt is, hogy neki az valahol nagyon is tetszik, még ha néha az arckifejezése másról is árulkodik. A vigyor azonnal lekerül az arcomról, amint közli vele, hogy mi a terve, ha innen elmegyek, és határozottan rázom meg a fejem tiltakozva, mert nekem nincs szükségem arra, hogy valaki a sarkamban loholva azt várja, hogy mikor kell megmentenie. Nem vagyok kisgyerek, akire vigyázni kelljen. Főleg, hogy még mindig nem tudom, hogy kitől is kéne ennyire tartanom. Igazán mutathatna legalább néhány képet azokról, akik veszélyesek lehetnek rám nézve, hogy legalább tudjam, hogy kitől kéne tartanom. Bár még mindig nem igazán értem az egészet, hiszen talán egy kicsit nagy a szájam, és szeretem élni az életet, de attól nem hiszem, hogy ártanék ezzel bárkinek, hogy úgy kelljen éljek, hogy félek valakiktől, akikkel sosem találkoztam, és akik nem ismernek. Remélem. Morcosan nézek rá, miközben tenyere közé fogja az arcom, és tudom, hogy hiába is próbálkoznék tiltakozni, úgyis megteszi, amit akar. Kimeresztem végül a szemeimet, ahogy a szavait hallgatom, és próbálom felfogni azoknak súlyosságát, bár azt még mindig nem értem, hogy ezt most csak azért mondja-e, hogy bele törődjek  a sorsomba, vagy inkább azért, mert valóban így gondolja.
- Én nem akarom, hogy miattam bármi is történjen veled. Meg más miatt sem szeretném. De nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás? Nincs szükségem senki védelmére, Adriano. Komolyan. Eddig sem kellet testőrökkel járkálnom, hát most sem szeretnék. - sóhajtok egyet és megpróbálom kerülni a tekintetét, ami épp olyan szigorú, mint mindig, amikor tisztában van azzal, hogy úgyis az lesz, amit ő mond. - Jó. Mindegy. Csinálj amit akarsz. - teszem hozzá végül, mert úgy érzem, hogy amúgy is felesleges vele vitába szállnom emiatt. Ha ettől boldogabb lesz, csinálja. De ne gondolja, hogy ha nyugira lesz szükségem, akkor nem rázom le azt az embert. Nem akarom, hogy minden lépésemet kövesse valaki, aki számomra nem több egy idegennél.
Amint rájövök, hogy elszóltam magam az imént, elfordítom róla a fejemet, hogy ne lássa, hogy talán egy kicsit még bele is pirulok a kérdésébe, és próbálom a lehető legjobban kimagyarázni magam belőle, de nem úgy néz ki, mint aki ezt elhiszi.
- Ez nem igaz. A részeg ember néha nem tudja, hogy mit beszél. - helyesbítek egy szemforgatással, és ismét átkozom a pillanatot, amikor a szájamhoz emeltem a tequilás poharat. Ugyanakkor hálás is vagyok érte. Mert lehet, ha nem kerültem volna ilyen helyzetbe, akkor most nem lennék itt vele, és nem gondolkodnék azon, hogy most ez mit jelent a kapcsolatunkban. Egyértelműen valami új, de nekem nagyon is tetszik. Ahogyan a felhívás is keringőre. Mert nagyon úgy tűnik, hogy játszadozni akar velem, én meg imádom a játékokat, és kivételesen szeretném én meghatározni a szabályokat.  
- Fogadjunk? - ismét rá vigyorgok, amikor egész közel húz magához és adok egy puszit a szája szélére, miközben leengedem a kezemet, amelyikkel az előbb olyan szórakozottan mutogattam az ujjaimat, mert azt legalább nem tudja elvenni tőlem. Szóval, ha nem mutatja meg, hogy mi van a fiókban, még mindig itt van a B terv, ami lehet nem okozna akkora örömöt, mint az ő játékszerei, de megteszi. - Az lehet. De legalább végig nézhetnéd, hogy úgy is képes vagyok örömöt okozni magamnak. Ha te már nem akarsz. - vonom meg a vállam és a fiók felé pillantok egy rövid időre. Nyelek egyet amikor ismét elképzelem magamban azt, hogy mit élhetnék át azokkal odabent a fiókban. Meglepődve egyenesedek ki szavai hallatán, csalódottan nézem, ahogyan hátat fordít nekem, mintha arra készülne, hogy aludjon. Sóhajtok egyet, és morcosan bújnék is be melléje, de végül mikor mégis felém fordul elvigyorodok. Tudtam, hogy úgysem fogja kibírni.
- Megegyeztünk. De őszintén kell válaszolnod. - bólintok, és amint ismét ülő helyzetbe kerül, annyira közel csúszok hozzá, amennyire csak lehet, az ajkamba harapva húzom végig mutató ujjam az ajkán, és megpróbálok nem vigyorogni, hanem inkább komolyságot mutatni feléje, mert valóban tetszik ez a játék. Végül elhúzódok tőle és mellé ülő, pontosan olyan pozícióba, ahogyan azt ő is teszi. Annyi kérdés van a fejemben, hogy próbálom kiszűrni a legfontosabbat azok közül, mert fogalmam sincs, hogy meddig fog tartani ez a játékunk.
- Mit láttál rajtam először amikor megismerkedünk? És mit látsz most? - bár lehet, hogy az átlagos kérdés alatt nem ilyenre számított, nem is biztos, hogy kapok rá kielégítő választ, rá sem nézek közben. De engem most ez érdekel a legjobban. Hiszen egyértelműen megváltozott köztünk valami.

Tudja jól, hogy sosem voltam a szavak embere, sem az érzések kifejezesénének mestere, mégis faggat és olyan dolgokat vár el tőlem, amikre eddig nem voltam képes és nem egy este fogja megváltoztatni az életem. De csak nevetve nyugtázom, hogy ő mindig ilyen marad és azt hiszem ez így van rendben ezért szeretek vele lenni, mert ő két lábbal áll a földön és szeret mindenről tudni, bár a mik esetünkben talán nem kedvez neki ez a tudás, így sok kérdését csak megválaszolatanul hagyok, mielőtt a szobába megyek vele.
Amikor megköszöni a korábbi tettem nem akarok semmit sem mondani, mert rám egyáltalán nem jellemző ez a tett, egyedüli eset volt, hogy érte mentem de lehet vele kapcsolatban nem az utolsó, főleg, hogy tudom mennyire önfejű és hiába beszélünk meg valamit, szinte biztos vagyok benne, hogy már másnap meg fogja szegni, de ő ilyen, így ezzel nem lehet mit kezdeni. Nekem is nagyon sok hibám van, de ezzel együtt mégsem szaladt még el a lakásból, pedig meg tudná tenni, minden szavam ellenére, nem tartanám itt, egyedül nem engedném el, de tőlem igen.
- Ne köszönd meg, csak többet ne keveredj ilyenbe. - mondom neki mielőtt az ölemben köt ki és minden mozdulatával egyre jobban húzza fel férfiasságom, amit lassan már ő is érezni fog, és nem fogja érteni mégis miért nem teszem azonnal magamévá. Bár megtehetném, bár ne lenne bennem semmi tartás, mint más nőkkel szemben, de az ő hibája is, hogy nem mászok rá azonnal, miatta érzem azt amiről nem tudom mi az, így nem érzem, hogy csak az én hibám lenne. De én és ő is megszenvedjük.
Kérdésére megpróbálok nem úgy reagálni, hogy rögtön tudja, hogy egészen jól beletrafált a dolgokban, bár most éppen egy sincs a családom nyakán, de van olyan eset, hogy vadászik egyik család a másikra, és az nem éppen annyira kellemes, egy ideje béke van, de nem tudni mikor robban, valami amikor ő is veszélybe kerülhet. A szavain elneveti magát Dawn, de én ezen nem tudok nevetni és pont ezzel árulom el magam. De így legalább abbahagyja a faggatást ilyen téren, tudom, hogy csak egy időre, mert ennek szót is ad, de talán elég, hogy összeszedjem annyira a gondolataimat, hogy egyszer talán valamilyen információt tényleg csepegtessek neki.
Mivel tényleg nem célom mesélni neki Fabioláról, így inkább másfelé terelem a témát, ami tudom, hogy lázba hozza mi több, kapni fog az alkalmon, hogy minél hamarabb forróbb legyen itt a levegő. Nem akar belemenni a játékba, ami nem rettent vissza egy percet sem, mert én pontosan tudom, hogy lehet egy nőt teljesen elvarázsolni olyan irányba, hogy nekem az jó legyen. Látni akarom őt elélvezni ma ez nem kérdés, de maga által kell megtennie, és én ebben akarok megállapodni vele, így ha nem mond semmit, kénytelen vagyok bezárva tartani a fiókot és ezzel a játékot megnyitni.
- Az én szabályaim szerint játszunk, amióta csak ismerjük egymást, nem gondoltam, hogy ezt bármiért meg kellene változtatni. - mondom neki komoly hangon, de a szám mosolyra húzódik, önelégült és diadalittas mosolyra, bár még közel sincs a cél, és a nyertes én vagyok, minden értelemben, bármi is történjen ma.
Tudatosítani akarom benne, hogy soha nem jöhet hasonló, soha nem ismétlődhet meg a korábbi, és erről tenni is fogok, de nyilvánvalóan nem tetszik neki.
- Nem kérdeztem meg, hogy akarod e Dawn. - az arcát a kezeim közé fogom és próbálok lényegretörő lenni, hogy ha még mozog bene a drog vagy az ital is tökéletesen megértse. - Nem akarom, hogy bármi bajod legyen, leszarom te mit akarsz, de ha bajod esik, akkor vér fog folyni miattad, nem akarom, hogy ez megtörténjen. Amerikában annyira nem díjazzák gyilkosságot, így ha nem akarod, hogy rács mögött kössek ki csak fogadd el. - nyilván erről szó sincs,mert sosem jutunk odáig, de erről neki nincsen tudomása, a hogy arról sem, hogy már szárad vér a kezemen.
Nevetve eresztem le a kezeimet és a következő kérdésemmel még a magam kíváncsiságát is felkeltem és határozottan választ várok rá, nem elég amit megad, mert tudom, hogy van mögötte valami, ami talán nem vicces, és inkább magamba kellene néznem, hogy miattam érez úgy ahogy, ami nem helyes. - A részeg ember mindig őszintébb Édes. - éppen csak kinyitottam ezt a  témát, nem hagyom annyiban de most elhitetem vele, hogy mégis.
MIvel nem megy bele elég hamar a játékba én már készülök is alvásra, de nem teljesen fog bekövetkezni, mert már reagál is az akciómra egy újabbal, ami azt jelenti, hogy tudja mit szeretnék, nagyon is tudja. Feláll és megszabadul a ruhájától, amit a másik szobában is megtett, de most valahogy sokkal józanabbnak tűnik a döntése, ami nem segít az én elhatáozásomon. Aszavai libabőrt okoznak a testemen és a csókjaitól egyre jobban keményedek odalent.
- Túl sokat akarsz és tudod, hogy úgysem kapod meg amire vágysz, de cserébe én meg fogom de te ezzel nagyon is tisztában vagy.- hajolok előre és az állánál fogva húzom közel magamhoz. - Az ujjaid közel sem annyira érdekesek, mint annak a tartalma.- suttogom az ajkaira, és a fiók felé intek a fejemmel és visszavetem magam a fal felé.
- Használd ki, hogy velem alhatsz, mert nem sokszor lesz rá lehetőség, ha ennyire nem vagy együttműködő. - kacsintok rá vigyorogva és magamra húzom a takarót, mint egy durcás kisfiú, de csak azt érzem, hogy egyre többet érek el vele. Manipulálásban nagyon jó vagyok, de amikor a takaróba bújva fekszem az ágyon hátat fordítva neki, mégsem érzem olyan jónak a szavaimat.
- Átlagos kérdések, nem a házassságomról, csak akkor állhat ez az alku.-egyezek bele felé fordulva, látva a tekintetét, azt hiszem ez a legjobb válasz, de egyáltalán nem hozzám, mégis úgy érzem, hogy most volt jó hozzáállás és nem az előbb. - Szóval? - emelkedek vissza a korábbi pozíciómba szembe fordulva vele, jelezve, hogy a játszma elindult.

Adriano & Dawn

Nem titok, hogy az életem fenekestől felborult mióta Adriano be lépett az életembe, még sosem ragaszkodtam korábban senki társaságához úgy, mint hozzá, bár eddig mindig rá fogtam arra, hogy túl jól működik köztünk a testiség ahhoz, hogy hagyjam csak úgy annyiban a dolgot. Ez viszont ahogyan most viselkedik velem azóta, mióta be ültetett a kocsijába, nagyon is újdonság a számomra. Olyan, mintha törődni próbálna velem és talán most először előrébb tartja az én jólétemet a sajátjánál, amit eddig az egoja nem nagyon engedett meg. Ezt nem tudom még mindig eldönteni, hogy jót vagy rosszat jelentene, de mindenesetre nekem tetszik ez az új fajta helyzet. Nem titok, hogy minden porcikám arra vágyik, hogy megérintsen, de már kezd elmúlni belőlem a sértettség a folyamatos visszautasításai miatt, amiből ma kaptam eleget. Bár általában valóban azt szeretem, ha uralkodik felettem, ha nem kedves, és ha Ő irányít, de titkon mindig is vágytam arra, hogy valami másról is szóljon a kapcsolatunk, ami egészen eddig lehetetlenségnek tűnt. Még mindig nem vagyok abban biztos, hogy ez innentől ilyen lesz-e, vagy csak a mai napra érvényes, de úgy gondolom, hogy elér ezen rágódnom majd holnap. Egyenlőre elég nekem annyi, hogy ha csak egy kis időre is, de kicsit engedi, hogy belátást kapjak az életébe. Bár igazán vonzó a titokzatossága és az, hogy nem tudom soha előre, hogy mit fog tenni, vagy nem értem, hogy mi miért történik úgy, ahogyan, de mégis ahogy beszélni kezd az életéről - bár vigyáz arra, hogy mit mond még mindig -, egyre kíváncsibb leszek, és még inkább szeretnék a részese lenni a világának. Legyen szó bármiről is.
- Ezt honnan tudod ilyen biztosan? - kérdezek vissza, bár jól tudom, hogy feleslegesen erőlködök, mert ha egyszer azt mondja, hogy nem avat be ennél többe, akkor tudom, hogy nem fog. Így végül csak sóhajtva törődök bele, és nincs más választásom mint kivárni azt a pillanatot, amikor felvilágosít mindenről. Bár valahogy sejtem, hogy ez nem a közel jövőben fog megtörténni. Amint a szobájába kerülünk, ismét felcsillan bennem a remény, hogy talán ezúttal engedni fog abból az ostobaságból, hogy ma nem lesz köztünk semmi, de rá kell jönnöm, hogy nem az a célja a csókjainak. Sokkal inkább tűnik úgy, hogy szándékosan csak még jobban fel akar húzni. Határozottan közlöm vele mégis, hogy eszem ágában sincs most már sehová sem menni, mert annyira élvezem ezt az új helyzetet, hogy szinte biztos, ha az ajtón ki rakna, az ablakon akkor is vissza másznék. Már mindegy, hogy mi fog történni köztünk az elkövetkező órákban, amennyi még hátra van az éjszakából, de tökéletesen akarok megélni minden pillanatát. Nem tudhatom, hogy mi lesz azután, hogy felkel a nap.
- Más körülmények között lehet, hogy most nagyon haragudnék amiért el hoztál a buliról, ami egészen jól indult. De köszönöm. - válaszolom, mert még azt hiszem, hogy meg sem köszöntem neki, hogy oda jött és megakadályozta, hogy olyasmi történjen, ami miatt holnap nem tudnék a tükörbe nézni. Sem pedig rá. Mégis szeretném inkább elfelejteni a  történteket, mert ha rá gondolok, hogy mi is történhetett volna, akkor nagyon dühös leszek, leginkább saját magamra, hogy olyan helyzetbe keveredtem, amilyenbe normális körülmények között sosem keverednék. Próbálok inkább újabb trükköket bevetni annak érdekében, hogy végre kielégítse megfelelően a vágyaimat, de hajthatatlan és annyira örülnék ha nem lenne ennyire az agyába rögzülve ez a hülyeség, hogy ilyen állapotban nem fektet meg. Sokkal jobban vagyok, mint akkor mikor megérkeztünk hozzá. A fej fájást és az enyhe szédülés leszámítva, semmi bajom nincs. Most valóban csak túlreagálja, nekem pedig nincs más választásom, mint bele törődni abba, hogy ma éjjel kiéhezve kell elaludnom, kivételesen úgy, hogy ő is mellettem lesz. Ez a gondolat teljesen felizgat, a tudat azonban, hogy nem fog megérinteni valószínűleg még akkor sem az őrületbe kerget. Elhatározom magamban, hogy majd a megfelelő pillanatban biztosan vissza fogja ezt kapni, de nem vagyok abban biztos, hogy nekem is lenne akkora önuralmam, amekkora neki van. Az ölében ülve bele egyezek abba, hogy nem beszélek senkinek róla... a kapcsolatunkról, ez a része nem is igazán okoz problémát, de az már sokkal inkább, hogy még mindig nem akarja elmondani, hogy miért ennyire tilos a dolog és, hogy kitől félt ennyire? Na és miért pont most?  
- Talán valami sorozatgyilkosok? - kérdezem és nevetni kezdek, mert egyértelműen nem gondolok semmi ilyesmire. De az arckifejezését látva nem biztos, hogy ezen ő is kacagni fog. De az Ő hibája, hogy elpoénkodom a dolgot, mert még mindig nem akarja elmondani a valóságot, ezért kénytelen vagyok én magam kitalálni. - Jó. Egyenlőre mondjuk, hogy megelégszem ennyivel. De úgyis addig foglak majd nyaggatni, amíg el nem árulod, hogy mi ez az egész. - közlöm vele magabiztosan és tudom, hogy tudja, hogy nem fogom feladni úgysem, amíg nem válaszol meg minden kérdésemet. Főleg, ha szerinte engem is érinthet a dolog. Akkor még inkább kíváncsibb leszek. Mikor a menyasszonyára terelem a témát és ő egy apró mozdulattal hallgattad el, szófogadóan teszek úgy, mintha elengedtem volna az egész témát, és mára talán meg is próbálok úgy tenni, mintha nem érdekelne, de nem garantálhatom, hogy ez mindig így marad. Mert eddig is zavart a gondolata, hogy valahol van egy lány, aki arra vár, hogy ki mondják a boldogító igent, és ez az éjszaka után csak még jobban fog idegesíteni ez a tudat. Egyenlőre sikeresen eltereli a gondolataimat azzal az ötlettel, hogy a fiókban lévő játékokkal kényeztessem magam, ami igencsak kecsegtető lenne főleg úgy, hogy teljesen elöntött a vágy arra, hogy valahogy már kielégültnek érezzem magam, mert nagyon úgy tűnik, hogy Adriano nem fog olyasmi örömet okozni nekem, amire mindennél jobban vágynék most. Gondoltam, hogy megkockáztatom, hogy hátha közösen játszhatnánk velük együtt, de úgy tűnik, hogy még mindig elég makacs ahhoz, hogy ez ne történjen meg. Nem válaszolok megjegyzésére, csak szélesen vigyorgok rá, mert talán egy kicsit bízok abban, hogy a látványom elég lesz ahhoz végre, hogy félre tegye az elveit és rám másszon.  Megpróbálom a saját fegyverét felhasználni ellene, mert biza ha én nem tudhatok róla semmit, akkor úgy gondolom, hogy neki sem kell, de úgy tűnik, hogy zsarolva megpróbálja azért elérni a céljait. Szívesen mondanám, hogy nem adom olyan könnyen magam, de az a baj, hogy annyira beindította a fantáziámat ez az egész, hogy aligha bírnám ki. Most pedig egyre jobban érdekel, hogy mi is az, ami a fiókjában van, és milyen örömömre szolgálna.
- Ez nem igazságos. Te találtál rajtam fogást, hogy zsarolhass. Ez nagyon nem szép. - sóhajtok egyet, majd amint megcsókolja a nyakamat, behunyom a szemeimet. Dühös vagyok, mert  egyre inkább úgy tűnik, hogy az a célja, hogy még inkább felhúzzon, ami amúgy nem is lenne baj akkor, ha ő maga is kényeztetne egy kicsit. Következő szavain azonban elkomolyodok. Kimeresztett szemekkel bámulom és próbálom megérteni, hogy miről is beszél most valójában.
- Mi? - nézem még mindig bambán, mintha nem beszélt volna elég érthetően. - Azt már nem! Nem akarom, hogy valaki lépten nyomon a sarkamba legyen, Adriano. Megígérem, hogy többet nem keveredek ilyen helyzetbe, mint ma... de ne küldj utánam senkit. - talán csak a jó szándék vezéreli, lehet, hogy valóban csak annyit akar, hogy biztonságban legyek, de én eddig is megvoltam testőrök nélkül. Nem akarom, hogy valaki állandóan ott legyen mögöttem, mint az árnyékom, mert az olyan lenne, mintha megfosztanának a magánéletemtől. Meglepődök a következő kérdésén, és csak akkor esik le, hogy az előbb elszóltam magam. Ügyes vagy, Dawn. - Nem túl sokat. Ne is törődj vele. Hülyeségeket beszélek. - fordítom le róla a tekintetem zavartan, és igazából nem is tudom, hogy milyen választ kellett volna adnom neki. Vagy inkább, hogy milyen válasz lenne az, amivel nem űzöm el magamtól. Csak reménykedek abban, hogy ezzel le is zárjuk a témát, mert nem akarok magyarázkodni egy ostoba elszólás miatt, ami minden bizonnyal még mindig az alkoholnak köszönhető. Amint le tesz az öléből, nagyokat pislogva figyelem az ágyon térdelve, majd széles mosolyra húzódik a szám. Nagyon úgy tűnik, hogy ki akar hívni egy játékra, és én pedig imádok játszani. Fel állok az ágyból, és ismét egy könnyed mozdulattal szabadulok meg a ruhámtól, a fehérneműmet magamon hagyva, hogy aztán négykézláb kússzak az ágyon melléje.
- Sajnos még mindig nem vagyok álmos. - suttogom, majd ezúttal én adok egy csókot a nyakára. - Mivel nagyon is érdekel, hogy mi van abban a fiókban, kössünk egyességet. - próbálkozok egy újabb csókkal a nyakán, majd végül kiegyenesedek, és még mindig vigyorogva próbálkozok. - Információért cserébe információt kérek én is. - szögezem le a lehető leghatározottabban, és valóban csak akkor leszek hajlandó bármit mondani magamról, ha Ő is ezt teszi. Így kölcsönösen ismerhetjük meg egymást, és talán még élvezhetnénk is a helyzetet. - Másképp a fiókod nélkül is el leszek. Vannak ujjaim. - forgatom meg a szememet, miközben felemelem a jobb kezem az ujjaimat mozgatva a levegőben. Ezt persze csak a nagyfejűség mondatja ki belőlem, mert nagyon is érdekelne a fiók tartalma.

Sosem mondtam, hogy nornmális hozzáállás az enyém a nők felé, mert talán nem ez a normális, sőt. De nem szeretem visszakapni, amit én adok, és pontosan azért, mert nem igazán fair ez velük szemben. De addig jó, vagy is lenne jó, ameddig ez a hozzáállás segítene abban, hogy minél távolabb tartsam magamtól az érzelmeket és felém se legyen senkinek sem, mert ha mégis kialakul valami, akkor azt nehéz visszacsinálni és rohadt fájdalmas, de biztos, hogy sosem lesz beteljesült a dolog részemről, nem lehet. Részben, mert menyasszonyom van, vagyis eltervezett nőm, akivel elvileg le kell élnem az életem, másrészt meg nem akarom, hogy a tűz keresztbe kerüljön miattam bárki, aki ártatlan. Így is túlságosan azt érzem, hogy Dawn-t féltenem kell, pedig nem kell, de ez az érzés kialakul és nem tudom eltörölni, mert valamit elindított és nem megy egy kapcsoló gombbal a kikapcsolása.
Makacskodik, azt akarja, hogy emberszámba vegyem, de még csak nem is sejti, hogy ez már régen megtörtént és a mai este az ami felteszi a pontot a dolgokra, pedig ez nem helyes, kurvára nem helyes. De azért elmosolyodok, amikor megpróbál úgy tenni, mintha tudna annyira kemény lenni, mint amilyen én vagyok most. Ha tudná milyen rohadt nehéz megállni, hogy ne másszak rá, mert a mi kapcsolatunk annyiban merült ki mindig is, szex és ennyi, a testiség dominált és sosem a szavak, most mégis olyan sok mindent osztok meg vele, amiket tudom, hogy nem kellene, de meg vagyok győződve róla, hogy ez a megfelelő hely és idő arra, hogy ezeket megadja.
- Nem is kell értened, mert csak akkor fogd megérteni ha mindent tudsz és ha mindent tudnál, már régen nem ülnél itt. - és én nem akarom, hogy ne üljön itt, mert önző vagyok és magamnak akarom őt, de csak azért mert ő az egyetlen, aki igenis mer nekem nemet mondani, csak nehezen tud, megmakacsolja magát ha úgy hozza a helyzet, bár mindig beadja a derekát.
MInden önuralmam ellenére, a kifakadásomat követően már csókolom is őt és elég hamar kerülünk a hálószobába, de nem akarom úgy folytatni, ahogy itt általában szoktuk.
- Nem foglak elküldeni, érted mentem Édes, azt hiszem hülye lennék ezután megtenni azt, hogy eldoblak. - ebbe volt ráció, még a saját részemről is, még úgyis, hogy nem akarok semmit tőle. Megmentettem volna a nagy semmitől, hogy utána újra kidobjam és veszélynek tegyem ki ilyen állapotban? Jó nagy hülye lennék, de nem fogok ilyet tenni.
Próbálok elég nyilvánvaló lenni, hogy nem fogom ma megfektetni több okból is, de azért csak próbálkozik, ami valójában eléggé bejön, de csak nevetve szólok rá, hogy ne érezze megint olyan bunkónak a stílusom, mintha megint visszautasítanám.
Az ölembe ülve kérem meg megint, próbálva tudatosítani benne, hogy mennyire fontos, hogy senki nem tudjon rólunk. Ha nem ilyen életet élnék, akkor nem érdekelne, talán akkor egy kapcsolat sem lenne annyira rémisztő számomra, mint most, de én ezt az életet élem, és ebben jobb ha titokban marad bármi is legyen ez.
Lehet tényleg eléggé kétértelműen fogalmazok, de ennek megvan az oka, az, hogy neki nem kell tudnia mindenről, mert megvan a veszélye, hogy már régen nem lenne itt velem és mivel elég nagy pöcs vagyok, ahhoz, hogy engedjem el magamtól, így ezért sem beszélek többet, mi nem tetszik neki, érthető.
- Vannak ellenségeim, és nem a szelídebb fajták. Pont azért beszélek így, mert nem kell semmi olyat tudnod, ami veszélybe sodorna téged. Nem akarom, hogy miattam bajod legyen. - vagy, hogy baja legyen, de ezt így külön nem mondom, mert még mindig tartom tőle érzelmi téren magam, legalábbis a szavaimban tartom, de magamban már régen nem.
Sokat beszél, túl sokat a menyasszonyomról, akiről nekünk nem is kellene beszélni, nem véletlenül teszem a szája elé az ujjam. Biztos vagyok benne, hogy sokszor nem fogom ezt megúszni, de még nem akarok róla beszélni, amúgy sem szeretem még magamban sem felemlegetni ezt a témát, de ha vele kellene beszélnem még nehezebb lenne, és így is elég nehéz ez nekem, amiről szinte senki nem tud, mert mindenkinek azt mutatom kifelé, hogy elvagyok a ténnyel, pedig kurvára nem, sőt.
Hiába tudom, hogy ma nem fogom megdugni, azért elnézegetném, ahogyan magával szórakozik. Rendesen húzza fel az agyam minden egyes csípő mozdulat, amit az ágyékom felé soroz, és én annál jobban kapaszkodok bele, és húzom magamhoz, pedig el kellene löknöm, hogy észnél maradjak.
- Édes, abban mi az izgalmas nekem? - kérdezem pimasz mosollyal az arcomon, a közös játék nem a játékszerekkel kellene, hogy beteljesüljön és most csak a látványára vágyok, mert nem akarom kihasználni, bár ezt már nem érezném annak, de az elveim ellen most sem fogok menni.
Muszáj lesz tudnom róla valamit, mert a tudat, hogy szinte nem ismerem állandóan belém nyilal és szeretném ha tudnám ki ő, milyen életet él, mert egyszer nagyon úgy néz, ki, hogy a része lettem és nem tehetünk ellene semmit. De ő az én módszeremmel vág vissza, de ezt pontosan nem fogom annyiban hagyni.
- Ha nincsen információ, akkor nincsen fiók, ez az alku része. - nyomok egy csókot a nyakára, mert tudom mivel tudom elérni amit akarok,még akkor is ha megmakacsolja magát.
- Soha nem ismétlődhet meg ez a mai, és nem is fog. Amint elhagyod a lakásom nem hagylak, hogy egyedül létezz, számíts rá, hogy követni fog valaki, nem fogod észrevenni, de nem eshet bántódásod, ne aggódj. - tudom, hogy nem erre gondolt, de nem vagyok olyan érzelmes, hogy ebbe jobban belemenjek. Inkább rögtön irányítani akarom a jövőt is, pedig tudom, hogy lehetetlen. - Elmondod nekem,hogy mégis mennyit vártál erre? - kérdezem szinte hirtelen leesve a szavai súlya. Nem akarok belegondolni, hogy mit okoztam neki, bár most azt érzem rajta, mint aki megkönnyebbült, ezért én is elmosolyodok.
- Tudod mennyire kibaszottul makacs vagy? - teszem le az ölemből és mászok fel az ágy támlájához támaszkodok. - Azt hiszem most ideje aludni, nem? - persze, hogy nem, de információra van szükségem róla, vagyis, inkább meg akarom ismerni, és tudom, hogy az én szabályaimat használja, és ezzel nehéz lesz, majd leomlanak a falak egyszer, talán megengedni, hogy belássak mögé talán nem. De most játékra hívtam és rajta áll, hogy elfogadja e, mert az alváshoz túlságosan kattog az agyam a szexhez pedig nem eléggé.

Adriano & Dawn

Még soha nem találkoztunk úgy, hogy ennyire hosszú idő elteljen anélkül, hogy egymásra vetnénk magunkat. Nyilvánvalóan, ha rajtam múlott volna csak, akkor már régen túl lennénk legalább két meneten, de nagyon megmakacsolta ma magát, és egyre jobban úgy tűnik, hogy nem fogja teljesíteni a vágyaimat. Nem igazán értem ezt a viselkedését, hiszen úgy tudtam, hogy erről szól a kapcsolatunk. Szexről és semmi másról, ami egyébként olyan jól működik köztünk, hogy általában még a helyszín sem szokott  érdekelni. Már a viszonyunk eleje óta tudom, hogy nem várhatok tőle lehetetlent, hogy más szerepet nem tölthetünk be egymás életében, és bár már egy ideje én többet szeretnék, de soha eszem ágában sem volt ezt közölni vele. Mindig is attól féltem, hogy el riaszthatom magamtól, mert az Ő életében nem fér bele egy kapcsolat. Azt hittem, hogy az enyémbe sem, de azt hiszem, hogy az alkohol, ami az agyamat totálisan megbolondította, mást mondat ki velem. Olyasmiket, amiket egyébként józanon is gondolok, csak épp akkor képes vagyok vissza fogni magam. A szavai vissza kéne, hogy billentsenek a valóságban, hiszen valóban azt szeretem a legjobban, ha egy férfi nem játsza túl az eszét, ha határozott és képes az asztalra csapjon, amikor annak itt az ideje, ennek az ellenkezője nem igazán kecsegtet. Bár vágyom néha kicsit többre is, de azt hiszem, hogyha olyan romantikus fajta lenne, akkor már régen nem akarnám, hogy az életem része legyen. Egyszerűen minden meg van benne, ami számomra vonzó egy férfiben, és eszemben sem lenne megváltoztatni őt. Semmi másra nem vágyok igazából csak annyira, hogy az egyedül nő az életben én legyek. Nagyon nagy önuralomra van szükségem, hogy az alkohol nehogy ezt is ki mondassa belőlem, hiszen nincs hozzá jogom.
- Azt is. De ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetnék én is kemény veled. Megmutathatom, hogy milyen vagyok, amikor az elérhetetlent szoktam játszani. - széles vigyorra húzódik a szám, és bár próbálok komoly lenni, de abszolút nem hiszem, hogy egy ilyen játékból győztesen jöhetnék ki vele szemben. Más férfiakat általában szeretek hülyíteni, mert élvezem ahogyan loholnak utánam és ahogy mindenre képesek, hogy megkapjanak, de vele nem bírnám megállni azt hiszem. Meg nem is tudom, hogy mennyire tűrné el, hiszen szereti ő irányítani a dolgokat, néha engem is. Amit egyébként szinte imádok, csak valahogy olyan a természetem, hogy szeretem az elvárt dolgoknak az ellenkezőjét tenni. Főleg, ha azt látom rajta, hogy ha valamit olyant teszek, az neki mennyire nem tetszik. Még sosem beszélt nekem a menyasszonyáról ilyen komolyan, főleg nem ilyen sokat, és ezzel eléri, hogy még nagyobb reményt keltsen bennem a furcsa kapcsolatunkhoz. Így, hogy tudom, hogy nem akarja az egészet, egy kicsit felcsillogtatja bennem azt a reményt, hogy talán vissza lehet fordítani a dolgokat. Talán meg lehetne oldani valahogyan, hogy az az esküvő sose történjen meg, és nekem se kelljen szégyenkeznem, hogy egy olyan férfivel kavarok, aki házas. A kíváncsiságom egyre nagyobb, ami nem is csoda, hiszen mióta csak ismerem sosem beszélgettünk ennyit, főleg nem ilyen őszintén.
- Nem értem, hogy miért nem mindegy, hogy most, vagy később válaszolod meg a kérdéseimet. - sóhajtok lemondóan hiszen utálom mikor ezt csinálja. Bele kezd valamibe, aztán többet nem hajlandó róla beszélni. Ugyanakkor tudom, hogy hiába is erőltetném a témát, úgysem mennék vele túl sokra, ennyire azért ismerem már, így végül csak bele törődök. Már így is többet tudok, mint amire számítottam. Ez olyan, mintha valamiféle előrelépés lenne a kapcsolatunkban, bár már őszintén nem bírok eligazodni semmin. Csak próbálom ki élvezni azt a rövid pillanatot, amit hozzá bújva tölthetek el a kanapén, majd ahogy elhúzódik tőlem, majd egyedül hagy ott, rádöbbenek, hogy lehet, hogy túlságosan sokat engedtem meg magamnak. Mégis a gondolata, hogy be akarja fejezni velem ezt az akármit, ami köztünk van, az őrületbe kerget. Tudom, hogy ha úgy akarja, akkor tényleg vége lesz, ezt bebizonyította azzal is, hogy minden igyekezetem ellenére, még mindig nem férkőzött a lábaim közé, pedig számtalan alkalma lehetett volna. Egy apró részem, az amelyik egy kicsit büszkébb, biztosan nem menne közelebb hozzá, de megint győzött a másik felem, aki viszont képtelen ellen állni a közelségének, így végül mégis csak közelebb megyek hozzá, mert mindent nem lehet megoldani azzal, hogy menekülünk egymás elől. Megkönnyebbülök mikor biztosít arról, hogy nem fog elhagyni, és valamiért hiszek is neki. Amint a szobába ér velem, úgy érzem, hogy a szívem azonnal ki ugrik a helyéről. Bár nem ez az első, hogy a szobájában járok, de, hogy egy teljes éjszakát mellette tölthessek, az nagyon is újdonság. Mindkettőnk részéről. Főleg akkor, ha valóban nem lesz köztünk ma éjszaka olyasmi, amiről szólnia kéne az egésznek. Vigyorogva biztosítom arról, hogy nem hagynám, hogy olyan gyorsan elaludjon, majd mikor rám szól, még mindig védekezően húzok el egy láthatatlan lakatot a szájam előtt, mintha arról akarnám biztosítani, hogy többet nem hozom fel a témát, hogy valahogy már adja be a derekát. Nem is értem, hogy mire vár még annyit. Az ölében ülve fordulok szembe vele, hogy könnyebben tudjak a szemeibe nézni, és elgondolkodok azon, hogy képzelgek-e vagy mindez ma tényleg így történt, ahogyan emlékszem, valamint, hogy holnap is emlékezni fogok-e ezekre, vagy az alkohol el tompítja majd az elmémből ezeket az emlékeket.
- Azt remélem tudod, hogy ha nem engedtél el mikor menni akartam, akkor most már hiába is küldenél... - próbálom ismét elő venni a makacsabbik énem, aki utálja, ha szórakoznak vele, holott jól tudom, hogy ha azt akarná, hogy elmenjek, nem igazán lenne más választásom, Ez az Ő háza. Azt azért nem árt ha tudja, hogy csak egyszer fordulna elő, és soha többé nem látna. Szerencsémre azonban nem tűnik úgy, mint akinek ilyesmi jutna eszébe, sőt azt látom rajta, hogy még nálam jobban is össze van zavarodva. - Nem bánom. ha nagyon azt szeretnéd, én nem beszélek senkinek kettőnkről. - egyezek bele mégis, és itt most gondolhatnék arra, hogy szégyellne felvállalni, hiszen teljesen mások az életkörülményeink, de a szavaiból mégis inkább olyasmi érződik, hogy ennél sokkal komolyabb dolog van a háttérben.
- Hanem vannak ellenségeid? - nézek rá értetlenül, mert másképp nem igazán tudom értelmezni azt amit mond. Egyre jobban kezd zavarni, hogy ennyire nem ismerem, és, hogy még mindig nem hagyja, hogy jobban megértsem. - Megtennéd, hogy nem beszélsz rébuszokban? Nem értem, hogy nekem mi közöm van ahhoz, hogy hány barátod vagy ellenséged van. És nekik mi közük ahhoz, hogy te kivel érzed jól magad? - talán ha józan lennék, lehet, hogy sokkal jobban össze raknám, amiket mond, de jelenleg abszolút hülyének érzem magam, hogy fel fogjam. Talán épp ezért terelem ismét a témát a menyasszonya felé, aki jelen állás szerint az egyedüli lenne talán, akinek köze lehet ahhoz, hogy a vőlegénye velem kavar. És engem pedig nem érdekelne az ő véleménye. Az ujját azonban a szájam elé rakja, és én tisztában vagyok azzal, hogy ezzel a témát le kell, hogy zárjuk. Megint elkezdjük azt, amit szokott csinálni, hogyha szóba hozom azt a lányt, akkor azonnal vagy elhallgattat, vagy csendben marad. Épp ezért jobbnak is látom, hogy firtatom tovább ezt a  témát. De csak egyenlőre. Mert innentől már biztosan, hogy nem fogom hagyni, hogy mindig ki bújom a válasz elől, és engem így kétségek között hagyjon. Mondanám is neki, hogy mennyire nem vagyok türelmes típus, de kíváncsibb annál inkább, de nem túl sok lehetőséget ad megint megszólalni, mert olyan erősen húz magához és csókol meg, hogy ezzel ismét sikerül elérnie, hogy felizguljak. Bár az érintése nem túl szelíd, de nem okoz vele fájdalmat, sőt szenvedélyesebb lesz tőle a csókunk. Bár közli velem, hogy nem fog még mindig a magáévá tenni, én mégis miközben csókolózunk, mozdítok egyet a csípőmön, hogy a férfiasságához dörzsölhessem a kiéhezett alsó részemet, és ezzel próbáljam meg elérni, hogy meggondolja magát. Amint ajkuk szét válik, és ő ismét hozzám szól, újra érzem, hogy végig fut a hideg a hátamon annak a gondolatától, hogy mije lehet a fiókjában. Mintha szándékosan az lenne a célja, hogy minél jobban felhúzzon.
- Jobban örülnék, ha együtt játszanánk velük... - máris sikerül beindítani a fantáziámat, és aprókat nyögve csukom be szemeimet miközben a fülcimpámba harap, és ismét mozdítok a csípőmön egyet, közben pedig derekát átfogom a lábaimmal. Mindezt most ne szándékosan csinálom, hanem ösztönösen inkább. A nyakát átölelve keresem a tekintetét, szélesen elvigyorodok, és egyáltalán nem akarom, hogy elengedjen. Imádom ezt a közelséget, amiben vagyunk. És ezt az új helyzetet is, ami tiszta véletlenül alakult így ki.
- Talán elmesélem majd. De nem most. Türelem. - fordítom ellene a saját fegyverét, hiszen nem olyan rég még Ő mondott nekem valami ilyesmiket. Adok egy apró puszit az arcára, és ha enged, akkor egy kicsit elhúzódok tőle. Mert annyira felizgatott, hogy ha nem történik valami, akkor menten rosszul leszek. - Ha tudtam volna, hogy ez lesz, ha egy kicsit iszok és megpróbálom jól érezni magam, akkor sokkal hamarabb el mentem volna arra a helyre, hogy minderre ne kelljen ennyit várnom. - vigyorgok rá, és határozottan sokkal jobban érzem magam, mint akkor, amikor rám talált és magával hozott. Bár akkor még gondolni sem mertem volna arra, hogy ilyen szépen fog alakulni ez az egész éjszaka. Szexeljünk vagy sem, nekem igazából már mindegy. Elértem nála valami olyasmit, amit sosem hittem volna, hogy lehetséges.

Elég nagyot nyelek, amikor világossá teszi mit is akar, most nem is haragudhatok rá, hiszen én voltam az,a ki eddig engedte fajulni a dolgokat. Nem akarok neki fájdalmat okozni, sosem ez a célom a nőkkel, nyilván ő más, mint a többi, hiszen nem egyszeri alkalom és én kérem a repetát, de nem mindig a szexre van étvágyam, hanem inkább az ő személyére, amit sosem mondok el neki, és ugyan úgy kezelem, mint bárki mást, hogy ne érezze, hogy ő azért valamivel mégiscsak több. A hangja szinte félelmet sugároz, amikor kimondja azt az egy szót,  ami nekem nem esik annyira jól.Tudja nagyon jól, hogy hogyan állok ezzel a témával, nekem sosem kell senki, nekem nincs szükségem senkire, és nem akarom azt sem, hogy rám valakinek legyen, mert akkor ott is van az az egy pont az életben, amiben sebezhető leszek mindenki számára, aki csak egy kicsit  nem szimpatizál velem vagy a Vizzinikkel és azokból elég sok van.
Hamar visszatér a makacs, önfejű Dawn, aki ellen akar állni nekem, de elég egy harapás mondat, amivel fel tudom izgatni. Nem kell benyúlnom a bugyijába, hogy tudjam mennyire készen állna egy gyors szexre, de nem teszem, mert most én vagyok észnél, mert most kivételesen nem kell, pedig ha a farkamhoz érne tisztában lenne vele, mennyire kevés vér maradt a fejemben a gondolkodáshoz.
- Azt hittem azt szereted ha kemény vagyok veled. - mondom neki egy kicsit sem megrebbenve a szavain, mert mindegy hogy beszélek vele, tudja, hogy mögötte nincsen semmi rossz gondolatom felé, mert én ilyen vagyok és ezt ő már régen tudja.
Olyan téma jön fel, amiről sosem beszélünk, hiszen alig ismerjük igazából egymást, de most úgy érzem helyénvaló elmondani neki pár dolgot, őszintén végre egyszer. De ő többet akar tudni, ami felbosszant, de nem reaálgom le úgy, ahogy szoktam.
- Sok a kérdés a fejedben Édes, de nem fogsz ma választ kapni rájuk. - mondom tőlem meglepő nyugodtsággal a hangomban. - Egyszer biztosan megtudod majd,de most nem kell. - jobb is így, nem akarom, hogy jobban belefolyjon ebbe, mert neki nincs szüksége rá, és felesleges lenne belekeverni a családom zűrös ügyeibe.
A kanapén másokkal jobban realizálom a helyzetet, amikor nekem bújva ül le mellém, valamiért egész komfortos ez a helyzet, de nem kellene annak lennie, és megint csak tudom, hogy én basztam el, én hagytam idáig fajulni, én mentem el érte, mint valami féltékeny fasz, pedig semmi jogom nincsen ehhez. Nem akarom otthagyni a kanapén egyedül, de nem érzem, hogy tovább mellette tudnék ülni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mégis, hogyan tudott ennyire elmozdulni ilyen irányba ez az este, én csak egy pohár whisky takartam az otthonomban meginni és lefeküdni. Erre most nem vágyom másra, csak, hogy ez a nő itt a lakásomon biztonságban legyen lehetőleg mellettem, de mégsem akarom ezt. A nők bonyolultak, de jogosan nem ért meg engem sem, amikor hol ellököm, hol magamhoz húzom. Nem ismerős a helyzet nem tudom kezelni, mert sosem voltam ilyenre felkészülve lelkileg.
Közelebb jön hozzám, megkapom a reakcióját, amire vártam, és azért nem engedem szóhoz jutni, mert hamar megkeresem az ajkait az enyémmel, ma még nem volt ehhez szerencsém, mert makacs voltam, de többet továbbra sem fogok engedni neki. Az ágyamhoz viszem és ott rakom le, majd én is levetkőzök, hogy befeküdjek mellé, mert már komolyan kezd nagyon tele lenni a fejem.
- Dawn! - szólok rá nevetve, miután megintcsak feszegetni kezdi a már így is átlépett határainkat. Az ölembe ültetem,miután leülök mellé az ágyban, amikor felém fordul érzem, hogy csúszik feljebb  a ruhája, de igyekszem nem arra koncentrálni. Komolyan mondok neki minden egyes szót, mert neki is komolyan kell vennie ezt. Fogalmam sincs mi ez az egész, de neki nem csak egy két találkozó, az biztos és nem tudom elengedni őt, pedig azt kellene, lehet egyszer menni fog, mert muszáj lesz, ha fenyegetik, de most nem kell és nem beszél róla akkor nem jutunk el oda egyhamar.
Kérdez, folytatja a faggatásom, ami rohadtul nem tetszik de átlendülök a nem tetszésemen, mert úgy érzem megérdemel némi magyarázatot, ha már eddig eljutottunk.
- Fogalmam sincs, nem tudom minek kellene lennie, el kellene küldenem téged, hogy tudjam így lesz neked a legjobb, de nem teszem, és nem tudom megnevezni ezt, de mindegy is miről van szó, nem mondhatod el senkinek sem. - tudatosítom benne a tényeket, majd megfogom a kézfejét és adok rá egy csókot. Becsukom a szemem és veszek egy mély levegőt, már megint szóba jön a nem várt téma, amit átrágtunk a kelleténél is jobban már, de nem engedi el, csak szóba hozza.- Legyen elég annyi Édes, hogy nem teljesen az az élet vesz körül, mint téged, nem csak barátaim vannak Amerikában. - zárom rövidre nem térve ki Fabiola lényére, aki talán az egyetlen, akitől nem érzem, hogy tartanom kellene, még.
Egy kicsit felkacagok,amikor újraés újra szóba jön a nem ismert, de nagyon érdekes menyasszonyom személye. A mutatóujjam a szája elé teszem, jelezve, hogy mára elég volt ebből a témából, tényleg nem akarok erről többet beszélni. - Idővel elmondok mindent, csak légy türelmes. - fogom meg szinte erőszakosan a tartkójánál és húzom magamhoz egy újabb csókért. - Nem foglak megdugni. - szakadok el egy pillanatra tőle, ameddig kimondom a szavakat majd megint visszatalálok a szájához. - De ha nagyon nem bírsz magaddal,vannak játékszereim a fiókban,nem mondom,hogy annyira ellenemre lenne,végignézni téged. - harapok bele finoman a fülcimpájába, mert ez a dolog, amihez én nem kellek és mégis itt vagyok, ha nem bírna magával, nem fogom cserben hagyni még ebben sem, azt hiszem ezt most megtanuljuk mindketten egymásról. - De csak akkor nyitom ki a fiókot, ha beszélsz. Tudnom kell ki az a Dawn Gilberson, aki minden szabályomat olyan szépen hágta át, hogy én szinte dalolva hagytam. - nézek a szemébe, még mindig a tarkójánál tartva őt magamhoz nagyon közel. Nem ismerem őt, de azt hiszem tudnom kell róla sok mindent még, mert nem tudom mégis mi lehet benne ennyire különleges ha nem is tudom ki ő igazából.

Adriano & Dawn

Már nincs kedvem azért küzdeni, hogy a magáévá tegyen, egyre inkább megértem, hogy nem fog megtörténni, bármennyire is vágyjak arra. Az, hogy képes volt ellenállni a meztelen testemnek is egyértelművé tette számomra, hogy hiába minden próbálkozásom, úgy tűnik, hogy ezúttal mégis ő nyert. Mint ahogyan az általában lenni szokott. Imádom, ha egy férfi irányít és azt is ha harcolnom kell érte, de ezúttal nem leszek többet az, aki kezdeményez. Ma biztosan nem. Mert legyek akármennyire is részeg, attól még fontos a méltóságom és nem szokásom könyörögni senki kegyeiért. Ha nem akar, hát ne akarjon. Az összetört pohártól kicsit össze rezzenek, a falnak lapulva várom, hogy közelebb érjen. Bár túl sok mindent mondtam ma, amit lehet jobb lett volna magamban tartanom, de tudom, hogy hiába dühös, sosem bántana. Épp ezért leszek egyre magabiztosabb, és vágok még több ostobaságot a fejéhez, amik talán mindig is bennem voltak, csak az alkoholnak köszönhetően most felszínre törtek. Eleinte talán vitának indul az egész beszélgetésünk, de minél jobban bele mélyedünk, annál inkább úgy tűnik, hogy szórakozik már csak a dolgon. Pedig ha tudná, hogy én mennyire is komolyan gondolok mindent.
- Ennyire nem egyértelmű, hogy mit akarok? Téged... - az utolsó szót kicsit félve mondom ki, de végül mégis kicsúszik a számon, mint az összes többi hülyeség is, amit képtelen voltam bent tartani. Bosszant az, hogy mindig az Ő akarata kell érvényesüljön, mert amíg meg nem ismertem, szentül hittem, hogy nálam makacsabb ember nem létezik a földön. Tévedtem, mert Ő még nálam is nagyfejűbb. Azt mondják, hogy két ilyen természetű ember sosem érti meg egymást, ami talán nálunk is így van, ha szavakat kell használnunk, de ha a testiségről van szó, akkor az mégis olyan, mintha tökéletesek lennénk együtt. Legalábbis eddig azt hittem. Gondoltam, hogy figyelmeztetem arra, hogy nekem is eljöhet az az idő, amikor nem lesz hozzá kedvem, de látszólag nem vesz komolyan, ami nem is meglepő, hiszen pontosan tudja, hogy nem igazán tudok neki ellenállni, valahogy van egy olyan kisugárzása amitől képtelen vagyok ellenkezni az akaratával legyen szó bármiről is. Ahogyan a szavakat suttogva ejti ki a fülemben, ismét az ajkamra harapok, mert ahogy elképzelem magam előtt a jelenetet, érzem, hogy ismét hatalmába kerít a vágy, hogy rá másszak.
- Vagy inkább beszélj velem úgy, hogy ne legyen szükséged a kezeidre... - súgom vissza én is vigyorogva, és bár szívem szerint megérinteném a férfiasságát, de nem teszek semmit. Mert nem akarom, hogy ismét ellökjön magától. Amint szóba kerül ismét a menyasszonya, meglepődök azon, hogy mennyi mindent elárul. Eddig valahányszor felhoztam a témát, vagy dühösen ott hagyott, vagy úgy tett, mintha nem is hallaná. Most mégis magától beszél, mintha azt szeretné, hogy megértsem a helyzetét. Egy kicsit megkönnyebbülök annak a tudatától, hogy nem önszántából akarja elvenni, de ugyanakkor össze is zavar, hiszen nem értem, hogy miért megy bele egy ilyen dologba. Minél többet beszélünk, annál inkább rájövök, hogy nem is ismerjük egymást. Ami eddig nem is volt baj, hiszen megelégedtem annyival, hogy ismerem a testét, de egyre kíváncsibb vagyok.
- Pedig ha bele kezdtél akkor nagyon is magyarázatot várok. Mert nem értem, hogy miért kéne elvenned? És miért pont Őt? - újabb kérdésekkel próbálom megérteni az egészet, bár egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy nem tér majd ki a válasz alól. Mindig csak arra válaszol, amire akar. Nem akarom őt feldühíteni még jobban, így inkább magamba fojtom a bennem lévő többi kérdést, mert még lenne bőven mire kíváncsi lennék. Már így is túl sokat elárult, nem vagyok abban biztos, hogy szeretné tovább ecsetelni ezt a témát. Pedig engem nagyon is érdekelne. Követem őt a kanapéhoz, megkockáztatom, hogy egy kicsit hozzá bújjak, és bár azt hittem, hogy el fog lökni magától azonnal, hogy ez már olyasmi, ami nem férhet bele a kapcsolatunkba, de tévedtem. Bár csak pár percig tart az egész pillanat, ami számára talán jelentéktelen volt, nekem mégis annál többet jelentett. Még mindig úgy szólal meg, mintha kódolva akarna valamit mondani, mert nem értem, hogy miért gondolja, hogy bajt jelentene a kapcsolatunk. Persze azzal tisztában vagyok, hogy nem egyforma ranggal rendelkezünk, amíg neki megvan mindene, nekem dolgoznom kell az életben maradásért, és nem is várnám el, hogy felvállalja a kapcsolatunkat - vagy nem tudom minek lehet ezt nevezni -, de azt igen, hogy ne vegye feleségül azt a másikat. Főleg így ne, hogy semmi sem köti hozzá. Persze tudom, hogy nem kérhetek tőle ilyesmit. Nincs jogom hozzá. Biztosítom arról, hogy nem kell féltenie, mert elég nagy lány vagyok már ahhoz, hogy vigyázzak magamra - még akkor is, ha kicsit nem úgy indult az estém. Annak a gondolata pedig, hogy azt akarja, hogy hagyjuk abba ezt az egészet az őrületbe kerget. Azt sem tudom eldönteni, hogy dühös legyek-e miatta, vagy inkább csalódott. Nem hagyhat csak úgy el mikor kedve tartja, majd vehet ismét elő, mintha egy darab tárgy lennék. Megpróbálkozok inkább a bocsánatkéréssel, mert tudom, hogy ma egy kicsit túl sokat engedtem meg magunknak, és nem akarom, hogy az legyen az ok, amiért eltávolodik. Amikor feláll a kanapéról és a konyhapultnak dől, bár eleinte hezitálok, de végül mégis úgy döntök, hogy a lehető legközelebb megyek hozzá, mert nem bújhat ki mindig a válasz adás alól azzal, hogy elhúzódik tőlem. Ez a kapcsolat nem csak róla szól, hanem rólam is. Jogom van tudni, ha ki akar lépni belőle. A hangomból talán kivehető a kétségbeesésem is, de nem érdekel. Ahogy közelebb hajol hozzám és beszélni kezd, végig az ajkát figyelem, és próbálom közben eldönteni, hogy  jól értem-e mindazt, amiket mond. Valóban szükségem van rá, és hiába érzem sokszor úgy, hogy jobb lenne ha elfelejtenénk egymást, valahogy mégsem vagyok rá képes.  Válaszolni azonban nincs időm, mert amint befejezi a mondandóját száját az enyémre tapassza, aminek én sem tudok ellenállni. Mire várt eddig? Átölelem a nyakát és bele vigyorgok a csókunkban miközben az ölébe vesz és megindul velem a saját szobája felé. Az ágyban nagyokat pislogva figyelem, mikor ki bújik a ruháiból, vágyakozó tekintettel figyelem őt közben. Ahogy a filmre kerül a téma rájövök, hogy ez valószínűleg csak ennyi volt. Esze ágában sincs tovább menni ennél, pedig én egyre jobban vágyom rá.
- Tudod nagyon jól értek ahhoz, hogy ébren tartsam az embereket... - játékosan húzom végig ujjam a meztelen felső testén, majd amint az ölébe vesz ismét széles vigyor jelenik meg a számon. Úgy érzem magam, mint valamikor tinédzser koromban, amikor még újdonság volt számomra egy meztelen férfi. A következő szavain ismét meglepődök, és még inkább össze zavar velük. Már valóban nem értem, hogy mi is ez az egész köztünk, de azt akarom, hogy így maradjon. Még ha csak titokban is. Óvatosan fordulok az ölében úgy, hogy szembe kerülhessek vele, ettől a mozdulattól egy kicsit a ruhám alja is felcsúszik, de nem törődök most azzal, csak bele túrok a hajába, és próbálom a tekintetét keresni, ami talán most sokkal őszintébbnek tűnik, mint eddig valaha is.
- Nem szoktam a magánéletemről beszélni senkinek, de... - elhallgatok egy kis ideig, hogy át gondoljam amit mondani szeretnék. Mert olyan zavaros lett körülöttünk minden, hogy én magam sem tudom, hogy mit kéne mondanom. Pedig általában nem szokott baj lenni a beszélőkémmel. - ...de most akkor ez mi köztünk Adriano? Mert én tényleg nem értem. Egyik percben magadhoz húzol a másikban ellöksz magadtól... - a tudtára akarom adni, hogy mennyire össze zavar a viselkedésével és szavaival, bár igazából mindegy is a válasza, mert boldognak érzem magam. - Kitől akarsz minden áron megvédeni? És miért? Én mindig őszinte vagyok...de tudnom kell, hogy ki elől kell ennyire titkolóznom? Ha az a lány miatt... - elhallgatok ismét, mert nem akarom felbosszantani, hogy ismét megemlítem a menyasszonyát, de tudnom kell, hogy mi folyik itt. - ...szóval ha miatta, akkor ne aggódj. Úgysem ismerem, és nem is áll szándékomban megismerkedni vele... - mert elég, hogy csak rá gondoljak is, és baromi ideges leszek. Ezt persze nem mondom ki hangosan, mert azért azt hiszem, hogy annyira nem komoly a kapcsolatunk, hogy megengedhessek magamnak egy kicsi féltékenykedést.