Ezóúttal lehet csak másként kellene viselkednünk, nem vagyunk annyira itasak, hogy nehezünkre essen és talán nem is iszunk matöbbet. A hideg rendesen kitisztitotta a fejem és nem foghatjuk már rá semmit sem. Valamilyen téren tudom, hogy igaza van, ha valamelyikünk el akar menni, akkor a másik csak utána nézve hagyja és nem teszünk semmit. Makacsak vagyunk, de közben meg vágyunk valamire ami már majdnem itt van az ajtóba csak még kopogni sem meg a hülye fejünk miatt.
- Akkor beszélgessünk, komolyan mondom Dawn, ideje, hogy felnőttként kezeljük a másikat és ne egy játékszerként vagy valaki olyanként, aki nem érdemli meg, hogy meghallgassuk. - mert most azt tesszük, hogy nem érdekel minket mennyire akar valamit a másik, mindig a saját magunk igaza az amit hajtunk. Ez önzőség, de nem hinném, hogy az olyan szerelemben tapasztalatlan emberek mint mi ezt annak fognák fel. Tanult viselkedés, ami rögtön előjön, amint hasonló helyzetbe kerülünk.
Amióta otthagytam a házban másra sem gondoltam, csak, hogy mi lett volna ha, a nagy szavak, amik a fejemben lejátszódik jelenet, ami akár jól is végződhetett volna csak egy nagy ha volt a múltamban és nem tudok rajta már változtatni, mert elhittem, hogy jó lesz. Nem akartam vele találkozni, mert anyám szavai megjelennek a fejemben, amikor biztatott, hogy hallgassak a szívemre, apám legyintése, amikor azt mondtam, hogy nem fogom elvenni Fabiolát és a tudat, hogy képes lennék feláldozni olyan sok mindent ezért nem adnak olyan döntést mosta kezembe, mint legutóbb. Anyám már most kedveli, pedig nem is ismeri, csak a keresztnevét tudja, azt is véletlenül, apám már sokkal több mindent tud róla, neki nincs vele baja, csak az,. hogy nem olyan családból való, aki építeni tudja a birodalmát, hanem teljesen más. Ami mégrosszabb, hogy nem is közülünk való és láttam az arcán, mintha nem is akarana közénk tartozni. Ezek után mégis azt érzem, hogy ez nem így van.
A figyelem felkeltésének legjobb módját találta ma meg, de nem tudom mennyire fogom ezt bírni mellette, ha ezt fogja csinálni, amikor összeveszünk. Ha máshoz menekül, hogy bosszantson nem fogom sokáig tolerálni és magamat ismerve lesz egy két ajtócsapkodás. De mikor is? Mármint már magam előtt van az egész jövőm vele, holott menekültetném magam mellől és nem marasztalnám.
- Szórakozz mással, de csak akkor ha magad miatt teszed és nem azért, hogy engem idegesíts vele. - minden szava elárulta, hogy miért tette, amit tett, ebben nincsen kérdés és tudom, hogy ez nem a legjobb módszer az enyém sem, de én mindig így éltem, és azt hittem örökre elfelejthetem őt, de nem mert itt van mellettem és most nem akarom, hogy elmenjen, pedig el fog, muszáj neki.
Mások vagyunk, ami nem baj, de amíg neki szüksége van a hangzavarhoz és az emberekhez, nekem nem, én szeretek egyedül lenni, amikor ideges vagyok, vagy valami nagyon zavar, és ez az én dolgom.
Végignézném, ahogy kiszáll, mert hagyom neki, nem nyúlok utána, pedig a kezem megindul, mégsem reagálom le ahogy majdnem kilép a kocsiból. Azt már annál inkább, hogy megcsókol, a semmiből ér a mozdulata, de nem ellenzem, sőt folytatom.
Nem vagyok biztos benne, hogy a folytatás a nekünk szánt út, de most nem vagyok képes csak úgy kiengedni a kezeim közül és magamhoz húzom, ahogyan felel a kérdésemre.
- Nem gondoltad át a választ, de most még hagyok időt. - adok egy puszit a feje búbjára, ahogy magamhoz vonnom. - Haza akarsz menni vagy folytassuk az estét? - kérdezem miközben a sofőr tekintete felénk irányul, várja a választ, én csak intek neki, hogy induljunk el a galéria felé, pontosan tudom, hogy nem akar még hazamenni, Ideje megmutatni neki, hogy mivel foglalkozok és nem a képekre értem.
- Ne sajnáld, hogy olyan vagy amilyen én sem fogom tenni. Szeretném hinni, hogy ez menni fog, de van egy olyan érzésem, hogy már reggel lesz valami amibe belekötsz. - kacagok fel egy kicsit felszabadultabban.

Adriano & Dawn

Az a baj, hogy ha akarnék sem tudnék megharagudni Adrianora. Vagyis úgy isten igazából, tiszta szívből biztosan nem. Mert annál sokkal fontosabb számomra. Mégis úgy érzem, hogy jogos a sértődöttségem, még akkor is ha megértem, hogy miért döntött úgy, hogy ki száll az életemből. Mégsem érzem jogosnak az egészet. Mert lehet, hogy furcsán hangzik, de valamiért olyan, mintha az életünk folyamatosan összefonódna. Hiába tagadjuk tovább saját magunkban is, attól még egyértelmű, hogy nem tudunk meglenni egymás nélkül. Persze nem tudhatom, hogy mit érez Adriano, de valamiért egyre biztosabb vagyok abban, hogy valami olyasmit, amit én is. Bár még mindig nehezemre esik kimondani, sőt még gondolni is rá, de egyre jobban az a gyanúm, hogy szerelmes lettem. Nem mintha tudnám, hogy az milyen, de mindig valahogyan így képzeltem azt el. Mert egyszerűen nincs más magyarázatom mindenre. Annyira kötődök hozzá és annyira azt akarom, hogy mindig mellettem legyen, hogy csakis ez lehet rá a válasz. Visszafordíthatatlanul bele szerettem. Ez pedig kikészít. Mert annyira tudom, hogy nem szabadna így éreznem. Mert valami más sors van mindkettőnknek megírva. Mások az életcéljaink, és olyan, mintha képtelenek lennénk arra, hogy alkalmazkodjunk egymáshoz.
- Persze, hogy nem megy, mikor amint beszélgetésre kerülne a sor, egyikünk mindig kihátrál,a másik pedig ezt hagyja. - a komunikálás a legnagyobb probléma kettőnk között azt hiszem, és ehhez még hozzá társul a többi más számtalan akadály is. Mert biza van belőle egy jó pár, amit valahogy nem tudunk sehogy sem átugrani. Talán azért, mert egyik sem egy kis apróság. Menyasszonya van, egy maffia család tagja, mindig azt hiszi, hogy hatalma lehet mindenki fölött, és még a családja nem is igazán akar elfogadni engem. Ha meg kéne ezeket oldani, akkor még azt sem tudnám, hogy melyikkel kéne kezdenünk. Mert egyik rosszabb a másiknál. És itt még nem is említettem azt, ami velem együtt járna. Például a drogfüggő testvérem. Mert hiába nem szeretnék róla sosem beszélni, tudom, hogy nem biztos, hogy mindig megúszom. És nem csak Adrianora gondolok, bár valamiért még mindig csak vele tudom elképzelni a jövőmet, még akkor is, ha az homályos. De egészen biztos, hogy más nem kéne. Vagyis nem úgy, ahogyan rá van szükségem. Ezért is háborított fel az a jelenet odabent azzal a szőke nővel, és bár még én magam is meglepődök azon, amit mondok, de valóban komolyan beszélek. Szóval határozottan jobb döntés volt az asztalon táncolni, mint, hogy lejárassam magam azzal, hogy neki ugrok annak a nőnek, akinek nem is lenne joga rá néznie sem Adrianora. Mert ő már foglalt. Akkor is, ha a körülmények nem ezt bizonyítják.
- Talán, mert élvezem ha felfigyelnek rám. Nem szoktam a következményekre gondolni. - tényleg jellemző rám, hogy előbb cselekszem, mint gondolkodok, és tudom, hogy ez nem túl jó szokás, viszont egy kicsit az van, hogy szeretek a figyelem középpontjában lenni. Ez elég rossz természet, de nem tudok egyik napról a másikra megváltozni. De a mai mutatványom csakis arra szolgált kivételesen, hogy az Ő figyelmét magamra vonjam. És ez sikerült. Hiszen itt ülünk a kocsiban és úgy teszünk, mint akik tudnak komunikálni. Pedig még mindig inkább úgy tűnik, mintha egymásban keresnénk a hibát ahelyett, hogy saját magunkba nézzünk szét.
- Nem viselkedtem sokkal rosszabbul, mint te... neked miért lehet mással szórakozni és nekem nem? - nézek rá vádaskodóan, mert igazságtalan, ahogy beszél hozzám. Hiszen ő is épp úgy csinált, mintha semmit sem jelentenék a számára. Egy másik nővel. Akkor mi a baj azzal, ha én is hasonlóan cselekszem? Az, hogy az egója nem bírja elfogadni. De nekem el kell fogadnom azt, amit ő csinál velem folyamatosan. Ő bántott meg napokkal ezelőtt engem és mégis játsza a sértődöttet. Nem azt mondom, hogy életem legjobb döntése lett volna felállni arra az asztalra, de azért még sincs joga ítélkezni. Főleg úgy nem, hogy közben ő sem szent. Még belegondolni se merek abba, hogy mi mindent csinált addig, amíg nem beszéltünk egymással.  Bár én akartam, hogy ki tegyen valahol, mégis mikor megáll az autó, elbizonytalanodok. Tényleg ezt szeretném? Határozottan nem.
- Tudom. De az agyamat le tudja kapcsolni. És az nekem épp elég. - sóhajtok és az ajtóra teszem a kezem, hogy ki nyissam azt és éppen úgy hagyjam őt magára, ahogyan ő is tette azt velem, de valamiért mégsem vagyok rá képes. Rettentően félek attól, hogy ha ki szállok ebből az autóból, akkor nem lesz többé visszaút. Nem elveszíteni akarom őt, hanem megtartani az életemben. Én egyszerűen nem tudok olyan könnyedén lemondani róla, ahogyan ő rólam. Miért olyan nehéz az, hogy boldoggá tegyük egymást, és ne csak fájdalmat okozzunk a másiknak? Végül csak vissza fordulok hozzá, és úgy csókolom meg, mintha soha semmi baj nem lett volna kettőnk között. Szenvedéllyel és reménykedve. Az, hogy nem utasít el csak még jobban azt bizonyítja, hogy neki is szüksége van rám. Érzem, ahogyan egyre hevesebben kezd verni a szívem és kedvem lenne ennél is tovább menni. De mégis csak óvatosan húzódok el tőle a csókunk után, mert tudom, hogy talán ennek nem most van itt az ideje. A szavait hallva eltöprengek, hogy valóban azt szeretném-e, mert nem vagyok abban még mindig biztos, de abban viszont igen, hogy mennyire szükségem van rá. Nem akarom még egyszer elengedni.
- Téged akarlak. És ha ezzel az is együtt jár, hogy veszélynek leszek kitéve, akkor állok elébe bárminek. Nem akarlak elveszíteni.- miközben beszélek ismét rá emelem a tekintetem, és most valóban igazán elszánt vagyok. Amig együtt leszünk nem félek semmitől. - Sajnálok mindent.  - teszem hozzá lesütve a szemem, és felkészülve arra, ami ránk várna. Ha tényleg komolyan ő is hisz abban, hogy működhetünk együtt valahogy.

A sértődöttségén és a hozzám való viszonyulása alapján tudom, hogy teljesen jól tartom az álcám. Minden egyes mozdulatommal szavammal megbántom, pedig azt hittem nem tudom annál jobban, amit már korábban megtettem. Nem könnyű nekem sem, de ha megutál legalább neki könnyebb lesz, vagyis ebben reménykedek, mert egyszer nem akarok önző fasz lenni, de eddig mindig az voltam nehéz bizonyítani, hogy most más is tudok lenni miatta.
- Valahogy, amiből semmi nem lett volna, nekünk nem megy ez Dawn be kell látni. - mondanám neki, hogy majd talál valakit akivel menni fog, de nem jó helyen keresgél és emiatt nem akarom biztatni. Azt akarom, hogy velem menjen, de akármennyire is akarjuk mindig ott van az a fal a két világ között, ami sosem akar leomlani csak egyre magasabb és magasabb lesz, és a végén nem tudunk közé egy egészséges kaput nyitni. Még átlátunk rajta, de meddig?
Meglep, amit mond, olyannyira, hogy le se tudom venni a  tekintetem róla, a száját figyelem az arcát és nem hazudik, de nem akarom elhinni, hogy miattam mászott fel az asztalra. Éreztem, hogy van egy ilyen kis trükk emögött de túlságosan is akarnia kell ahhoz, hogy ezt megtegye. Amit meg a gondolatairól mond a korábbi partneremről egyenesen nem hiszem el, hogy lehetett valaha is bizonytalan abban, hogy nem való az én világomba ezzel a habitussal. De nem fejezhetném ki, hogy ez mennyire vadító, mert még mindig nem érzem stabilnak az ő fejét velem kapcsolatban és tudom, hogy nem egyszerű döntés és nem akarom rábeszélni, de ezekkel a mondatokkal szinte tökéletesen beleillesztette magát egy olasz maffia család életébe.
- Áruld már el nekem hogy ha ennyire tisztában vagy a férfi ösztönökkel, akkor mégis mi a fenéért kezded ki a  sorsod? - kezdek mérges lenni és nem rá, hanem mindenre, magamra, őrá is és magunkra. - Úgy öltözöl ahogy akarsz, de próbálj meg úgy viselkedni, mint aki érez is valamit a másik iránt és nem csak elfelejteni akarja. - mondom halkan az utolsó szavakat már inkább magamnak, de kimondom,pedig nem akarom, mert semmi értelme. Olyan szépen löktem el eddig magamtól és egy sima erőszakos mondattal szakította félbe az elhatározásom. Bíztam benne, hogy ő jó,és nem hozzám való, de amit előbb mondott, olyan mértékben rengette meg a hitem, hogy már megjátszani is nehezemre esik, hogy ellökjem ezt az egészet magamtól, mert már kíváncsi vagyok mi lehetne ebből.
A kocsiút kínosan rövidre sikerül és tudom, hogy akkor ennek vége, már kellően felhúztuk a másikat csupán szavakkal és bántottuk egymást végig, jobb ha elmegy annak ellenére is, hogy nem akarom, hogy itthagyjon, meg kellene tennie.
- Ismerlek, te ott keresed a vigaszt, ami nem rossz, de nekem nem fér bele én próbáltam, de olyan helyen nem fogod megtalálni. - felelem halkan, már beletörődve mindenbe ami majd ezután jön. Ő kiszáll és elmegyek a galériába és jobb esetbe nem rombolja szét az egészet, hanem valamit alkotok nyomorúságomban, de nem tudom mit tegyek, a fejemben minden olyan egyszerűen zajlik le, nem akad ki, csak elsétál, mert ő akarja, ahogyan én korábban. Nem ez lenne  a legkönnyebb megoldás?
Az ajtó felé fordul, pont úgy ahogyan akartam, de nem tetszik amit csinál, a keze az ajtón pihen és megáll egy pillanatra, talán megéli, talán csak engem akar kínozni, de nem várom meg, hogy végignézzem, amint kiszáll és otthagy, elfordítom a fejem róla és az ablakomon nézek ki. A hangja megüti a fülem, legszívesebben csak elmosolyodnék, de nem teszem. Miért nem megy nekünk az elengedés, pedig mennyivel jobb lenni hosszú távon, nem csinálnánk ki egymást.
Amikor megcsókol nem hátrálok meg, egyik kezemet az arcára teszem és úgy húzom magamhoz, máshova nem kalandozok el, nem tudom, hogy azért  csinálja mert ivott, vagy mert komolyan ezt akarja. Amint véget ér a csókunk ránézek, nem tudom meddig bámulom mielőtt leeresztem a kezem magam mellé. A sofőr pillantását elkapom, de nem reagálok, mert fogalmam sincs mit kellene én sem tudom hova akarok menni vele.
- Ha velem jössz benne ragadsz. Ebbe az életbe, mert nem fogsz ezután szabadulni tőle. Megmutatok valamit, de nem hátrálhatsz ki akkor Dawn, mert nyakig benne leszel, elkaphatnak bármikor, tanú leszel és célpont. Ezt akarod? - a galéria előtte már nem titok, hogy nem egészen csak arra van, amire. A fegyverkereskedelem azon keresztül fut végig a városban és ott bonyolítok le minden üzletet. A raktár tele van fegyverekkel és ha ő oda egyszer beteszi a lábát ott vége. Ő is a Vizzinik közé fog tartozni olyan értelemben, hogy nem fogja őket érdekelni, hogy kiszállna, mert onnantól nem tud.

Adriano & Dawn

A sértődöttségem az érzelmeimmel van össze vegyülve, és nem segít túl sokat az Adriano viselkedése sem ahhoz, hogy reálisan tudjam látnia  helyzetet. Azzal, hogy magamra hagyott azon a napon egyáltalán nem oldódott meg semmi, és a jelenléte miatt sem megkönnyebbülést érzek. Mert minden egyes szavából azt veszem ki, hogy helysenek tartja még most is az akkori döntését, és esze ágában sincs változtatni rajta. Ha az érzelmeim miatt nem lennék kifordulva saját magamból, akkor minden bizonnyal pont nem érdekelne mindez, de mivel olyan, mintha nem én irányítanám saját magam, így képtelen vagyok csak úgy hagyni, hogy megint minden eltűnjön, ami köztünk volt. Én nem tudok úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Szükségem van rá és az érintéseire is. Sóhajtok egy mélyet, mert nem tartom igazságosnak azt, hogy megpróbálja rám hárítani a döntése okát. Épp ez a legnagyobb baj kettőnk között. Hogy nem tudunk soha semmit megbeszélni, csak egymás fejéhez vágunk fűt fát, aztán ő távozik. Tudom, hogy mit mondtam, most is azt érzem, hogy nekem túl sok az, ami őt körülveszi, de azt sosem állítottam, hogy nem szeretnék annak az életnek a részese lenni. Csak bizonytalan vagyok, mert valamiért nem látom magunkat sehogy, ha a jövőre próbálok koncentrálni. De attól még egyáltalán nem akartam, hogy ezt tegye.
- Mindig a könnyebb útat választod. Csak leléptél Adriano, ahelyett, hogy megpróbáltuk volna megbeszélni azt. Valahogy. - nem mintha az menne nekünk, és ne próbáltuk volna meg. Mindenre tisztán emlékszem, viszont még mindig úgy gondolom, hogy valamit nagyon nem jól csinálunk. Most is beszélünk, de mintha nem ugyanabban a kapcsolatban lennénk. Vagyis lettünk volna. Teljesen félre értjük egymást és a szándékainkat is. Ez pedig egyértelműen azért van, mert képtelenek vagyunk a szexen kívül másra is gondolni, ha egymásra nézünk. Ez persze nem baj, csak valahogy talán jó lenne ki találjuk, hogy hogyan beszélgessünk normálisan. Bár egyre jobban azt látom rajta, hogy számára ez ennyi volt, úgyhogy lehet, hogy kár is lenne minden szóért. Megint helyettem akar döntést hozni, tudom, hogy nem tetszett neki, amit bent látott, pedig csakis miatta csináltam mindent. Mert másképpen átnézett rajtam, és az pokolian fájt. Akkor abban a percben nem is gondoltam veszélyre vagy bármi másra, sőt igazából még csak célom sem volt,  csakis reménykedtem abban, hogy valamit tenni fog. Tett is, és most mégsem tudunk mit kezdeni egymással.
- Ha abban a házban nem hagytál volna magamra, akkor mindez most nem történik meg. Itt nem a veszéllyel van a baj. Hanem veled. Mert nem érted meg soha azt, amit mondok. Ha nem mászok fel arra az asztalra, akkor te még mindig azzal a szőkével szórakoznál. - amihez amúgy meg is van minden joga, csak nem tetszett, hogy előttem történik. - Sajnálom... lehet, hogy jobb lett volna kitépnem a haját és ledugjam a nyelved helyett a száján. - azt lehet jobban élvezte volna, mint a mutatványomat, de már mindegy. Nem tudom visszafordítani az időt. És nem is akarom. Mert a célomat elértem, mindegy, hogy mivel. Szerettem volna tovább makacskodni csak, hogy emlékeztessem arra, hogy nem dönthet mindenről ő, de mivel nem tűnt úgy, hogy viccelne, vagy kedve lenne ahhoz, hogy az idegein táncoljak, inkább mégis csak beülök a kocsiba, bár még ott sem érzem azt, hogy csillapodnának a kedélyek. Csak még feszültebb leszek attól, hogy ilyen hangnemben beszél erről a környékről, mintha náluk gazdagéknál is nem lenne elég sok szemétláda.
- Akkor költözzek valamelyik puccos helyre és öltözködjek úgy, mint Teréz anya? Hogy ezen a környéken valaki nehogy megerőszakoljon? Vagy mit vársz el tőlem? Nem volt helyes döntés felállni arra az asztalra, tudom. Azt is, hogy mi lehetett volna az este kimenetele. De erről nem a környék tehet. Hanem a férfi ösztönök. Titeket legtöbbször a farkatok irányít. - még őt is. Hiába gondolja, hogy különbözne azoktól. Lehet, hogy nem erőszakos, meg soha semmit nem tesz, amit ne akarnék, hogy tegyen, de attól függetlenül a kapcsolatunk úgyis arról szólt. Persze ezt nem is bánom, mert én is épp annyira akartam őt mindig, mint ő, de attól még ne tagadja azt ami nyílvánvaló. Ő is csak egy testet látott bennem, amit használt, ha épp kedve tartotta hozzá. Ez persze megváltozott azóta, tudom, hogy próbálkozott másmilyen lenni, mással is örömet okozni, de én akkor sem tudok az én életemről csak úgy bsszélni neki. Mert nincs is igazából túl sok, amit mondhatnék, vagy ami lényeges lehetne. Most meg már mindegy. Rá nézve azonban érzem, hogy elfog a gyengeség ismét. Annyira szeretném, hogy ne beszéljünk többet ennyi hülyeségről és csak valahogy értsük meg egymást. Nem gondolom egyáltalán komolyan, hogy ki akarok szállni a kocsiból, csak fecsegek össze vissza. Pontosan tudom, hogy abban a pillanatban, hogy ma elválunk ismét, mindennek véget ér. Lehet, hogy előbb vagy utóbb ez mindenképp megtörténik, de még túl keveset kaptam belőle. Nem akarom ilyen könnyen feladni. Ebben pedig még biztosabb leszek, amint az arcomhoz ér, de olyan rövid ideig, hogy mire fel tudnám fogni, már vége is.
- Esélyt sem adtunk annak, hogy jövőnk lehessen. - suttogom, és ahogy megáll a kocsi, a tekintetem is megváltozik. Szinte könyörögve nézek rá, hogy ne most. Nem hagyhat megint magamra. De aztán ismét megszólal, nekem pedig el kell döntenem, hogy a büszkeségem legyne-e fontosabb, vagy pedig Ő maga. - Tényleg úgy gondolod, hogy a bulizás az, ami éltetet? Ha rám nézel azt gondolod, hogy az az egyedüli ami nélkül nem tudok meglenni? Ennyire nem ismersz? Nem azért bulizok, mert annyira élvezem. Csak mindig reménykedek, hogy megtalálom majd ott, amit keresek és közben pedig nem kell rágódnom semmi máson. - tisztában vagyok azzal, hogy a szerelmet és boldogságot nem egy szórakozóhelyen lehet megkapni, azt sem, hogy valaki nőként bánjon velem, főleg ha így viselkedek, viszont elkeseredettségemben mindig olyan jó ötletnek tűnik. Érzem ahogy remegni kezdek, amint a kezem után nyúl, behunyom szemeimet egy kis ideig, és nem akarom, hogy elengedjen. Ahogy viszont mégis megteszi, megfordulok, kezemet rá teszem a kocsi ajtajára, de nem nyitom ki csak az esélyeimet mérlegelem. Mert tudom, hogy abban a percben, hogy ki szállok a kocsiból, vége lesz. Ezt pedig nem akarom. Fogalmam sincs, hogy mit szeretnék, de nem azt, hogy ennyivel záródjon le. Még egyszer nem.
- Talán inkább mégis veled maradnék. Még egy kicsit. - a hangom halk és bizonytalan, de vissza fordulok felé. Sóhajtok egyet, aztán végül nem törődve semmivel tapasztom rá ajkamat az övére és csak reménykedek abban, hogy nem utasít vissza. Mert nem bírnám még egyszer ki. Ez most már egészen biztos.

Azt a döntést, amit akkor hoztam, ami Dawn szerint annyira könnyű volt nekem kellene most is megtennem. De egyszer is nehéz volt megtenni, most is megpróbáltam ettől függetlenül, de belebuktam. Nem tudom őt csak úgy itt hagyni, tudva, hogy minden pasi csorgatja a nyálát, arra a nőre, akinek hozzám kellene tartoznia, de az életem ezt nagyon megnehezíti. Nem beszélek neki arról, hogy a házasság egyelőre nincsen kilátásban és ha tőlem függ nem is lesz sosem, legalábbis nem Fabiolával. Márpedig határozottan megmondtam apámnak, hogy nem fogom elvenni, talán még azt is kiejtettem a számon, amikor erről vitáztunk, hogy van valaki aki miatt nem tehetem, de nem mondtam mást, ennél többet biztosan nem. Nem kell tudnia apámnak is arról, hogy képes voltam beleesni abba a csapdába, amit azt hiszem szerelemnek hívnak. Akkor léptem ki belőle, mielőtt komoly lett volna, ami okos döntés volt. Nem tudunk kommunikálni, nem tudunk egymás mellett meglenni csak ha szexről van szó. Az egymás fejéhez vágni dolgokat az megy nekünk, de logikus döntést hozni együtt nem. Ez az én hibám, nem tudom kiadni a kezemből az irányítást, még akkor sem, amikor csak annyit kellene, hogy megosztom ezt s nem elengedem.
- Tudom és sajnálom, de akkor az volt a legjobb döntés, te is megmondtad, hogy nem tudod feldolgozni amit elmondtam, ami érthető, nem arról beszéltem, hogy titokban cukrász vagyok és nem galériatulajdonos. - nevetésem keserű és egyáltalán nem érzem,  hogy vicceslenne de annyira nem szeretem visszaidézni azt az estét, legalábbis a végét. Örülök, hogy tudja rólam,  amit kell neki, mert így tudja mire számíthat. Nem tudom mit vár ezek után tőlem, de valamit biztos mert itt vagyunk kocsira várva és nem áll egyikünk sem tovább, hanem egymást vádolva, vagy csak beszélgetve létezünk egymás mellett megint.
- Ha szeretnéd a veszélyt nem úgy reagáltál volna az életstílusomra, ahogy és a tetteimre, de nem szereted, te egyenesen rettegsz a veszélytől ezért is kell nagy ívben elkerülnöd az életemet, mert ha szeretnéd a veszélyt most kurvára nem kellett volna leszedenem téged az asztalról, és nem egy szőke csajban kerestem volna a vigaszt, hanem abban a házban, ahol utoljára együtt voltunk. - kiakadok persze, megteszem hangosan és nem érdekel ki mit hall, nem mondok olyat, ami engem sodorna veszélybe vagy a működésem, senki nem tudja itt ki vagyok ezek nem azok a körök, amiken normál helyzetben mozgok.
A kocsiban még mindig nem csitul a hangulat, bár beült és nem ellenkezett annyira, érthető, hogy nem akarom, hogy itt folytassa, de bárhol máshol kirakom, hiszen nem tarthatom magamnál, és nekem is szükségem van egy kis levezetésre és nem a buliban fogom megtalálni. Kell a csend, ahol nincsenek külső tényezők és a galéria erre tökéletes lehet, maximum iszok egy üveg whiskyt és csak bámulom a festményeket ha nem ragadja meg a fantáziámat semmi, hogy fessek.
- Az a bajom Dawn, hogy olyan emberek vannak az olyan szórakozóhelyeken, ahol mi is voltunk, akik azt akarták, hogy mindenki előtt dobd le a textilt. Lehet, hogy ez Manhattanben vagy Staten Islandon sincs máshogy, de talán nem fognak minden sarkon megerőszakolni mert teszed nekik a szépet. Nem tudtam, hogy itt laksz, honnan is tudnám nem mondasz magadról szinte semmit én meg kiteregettem mindent amit nem akarta, hogy tudj. - rám néz de bár ne tenné,mert nem könnyíti meg a helyzetem. Nem akartam ezt a beszélgetést, csak csendben magamat ostromolva elfelejteni és nem agyalni, hogy most mi lesz velünk, mert tudom, hogy semmi de ez az egész nem segít elfelejteni, hogy látom és tudom mit tesz, amikor nem vagyok vele.
De nem tudom az éveimmel meggyőzni mégis úton vagyunk valamerre, ami szerintem jobb környék de mindenbe beleköt, de ráhagyom, mert elfáradtam a vele való veszekedésbe és nem akarom, hogy bántsuk egymást és minden szavunk bántja a másikat és nem kellene.
A szavai úgy hangzanak, mint aki komolyan másra sem vágyik, minthogy minél hamarabb megszabaduljon tőlem, de a testbeszéde csakis azt akarja, hogy én legyek az aki beadja a derekát és vele maradok, vagy elvigyem magammal.
Felé fordulok és az arcát a kezeim közé veszem, de azonnal el is engedem, mert érzem, hogy ha tovább tartom annál másodpercnél azt a pillanatot, akkor minden eddigi egymás nélkül szenvedés felesleges volt.
- Miért kell neked mindig ennyire makacsan ellenkezni a saját érzéseiddel, és miért nem tudsz egyszer úgy megnyilvánulni felém, ahogyan komolyan gondolod. Tudom, hogy én vagyok az oka, mert nem hagyom, de lásd be, nem lenne jövőnk, sosem lenne, mert te egyenesen félsz az én életemtől én rettegek attól, hogy neked bajod lesz. - megáll a kocsi és a visszapillantóban látom a sofőr tekintetét és csak bólintok neki. - Szeretném, hogy működjön, de te a bulizásban találod meg a nyugalmat én nem, nekem szükségem van csendre és olyan pillanatokra, amikor gondolkodni tudok. Remélem, hogy nem teszed magad tönkre, mert nem bocsátanám meg magamnak. - megfogom a kezét és adok a kézfejére egy csókot. Talán ez lesz, hogy utoljára látom ha kiszáll, és fogalmam sincs miért vágyom arra, hogy ne menjen, mert azzal csak neki ártanék, de legszívesebben el sem engedném a kezét.

Adriano & Dawn

Nem szeretek úgy közel lenni Adrianohoz, hogy a közelsége ellenére is ennyire távol van. Nem érint meg, nem mondja, hogy számítok neki, és ismét bebizonyosodott, hogy nem tudunk beszélgetni egymással. Folyamatosan olyan, mintha csak keresnénk az okokat, ami miatt egymásra támadhatunk szavakkal. Ha tudná, hogy mennyire nehezen viseltem a távollétét, akkor talán megérteni, hogy odabent miért tettem, amit. Mert bármire kész vagyok azért, hogy felfigyeljen rám. Azt szeretném, ha soha nem szentelné másnak a figyelmét, csakis énrám. Nem tetszett, hogy mással láttam. Korábban az ilyesmik nem zavartak, sosem akartam még ennyire kisajátítani senkit, de rajta úgy érzem, hogy nem tudnék osztozni. Ez hülyeség, hiszen sosem volt olyan kapcsolatunk, hogy csak mi legyünk egymásnak, sokáig nem is vágytam erre, de így, hogy szembesültem azzal, hogy milyen az, ha mással érzi jól magát, elbizonytalanodok. Lehet, hogy érte mégis csak megérné feladnom a szabadságomat, amit eddig éltem. Mert annyira szükségem van rá, hogy bármilyen áldozatot képes lennék hozni. Talán még az sem érdekelne, ha mindig csak a szerető szerepét tölthetem be, mert a felesége egyértelműen nem lehetnék. Azt az akadályt már felfogtam, hogy nem tudjuk átugrani.
- Igen. Nekem nagyon is úgy tűnt. - bólintok határozottan, mert úgy ment el, hogy közben még csak vissza sem nézett. Ez pedig arra utal, hogy könnyen ment neki. Nem törődött az érzéseimmel, csak egyszerűen magamra hagyott. Meg sem próbált megérteni. Még választási lehetőséget sem kaptam tőle, hogy eldönthessem, hogy akarok-e egy olyan élet részese lenni, amilyent ő él. Csak egy kis időre lett volna szükségem, hogy átgondoljak mindent. - Nekem sem volt könnyű. - ezt szinte suttogom és nem nézek rá. Mert nem megy. Nem csak azért, mert szégyellem a korábbi viselkedésemet bent, hanem azért is, mert olyan borzasztóan hiányzik még mindig, hogy már szinte fáj. Szeretném megcsókoloni és elfelejteni minden mást. De nem olyan könnyű ez. Megbántott azzal, hogy elhagyott. Ha a véletlen miatt nem találkozunk, akkor nekem még mindig fogalmam sem lenne arról, hogy hol van. Ha ma nem vagyok itt én is, ki tudja meddig jutnak el azzal a szőkével. Bár én szerettem volna, hogy ki jöjjünk arról a helyről, hogy egy kicsit ki tisztuljon a fejem, de eszem ágában sincs még haza menni. Ugyanakkor nélküle nem is tudnék már itt maradni. Ha hagyom, hogy csak úgy elmenjen nélkülem, akkor ki tudja mikor látom majd legközelebb. Bár még így is csak idő kérdése. Nála elég nagy divat, hogy ha valami nem tetszik neki, csak gondol egyet és magamra hagy. Igyekszem megtartani a nyugodtságom, de egyre nehezebben megy. Utálom, hogy helyettem akar dönteni, és megint úgy tesz, mintha jobban tudná, hogy mi a jobb nekem, mint én magam. Csak bólintok, mert az én szórakozásom sem különbözött sokban az övétől. Én is csak meg akartam mutatni neki, hogy mit veszített azzal, hogy lelépett és, hogy hány férfi szeretné azt, amit ő eldobott.
- Persze. Hiszen csak az a döntés létezhet, amit te hozol. Miért gondolod, hogy szükségem van a védelmedre? Talán szeretem a veszélyt... - hiszen az az élet, amit ő él is veszélyes, nem? Nem értem, hogy akkor mi a baja. Oké, értem én, hogy miről beszél, nem vagyok hülye. Tudom, hogy mi minden történhetett volna a benti mutatványomból, azt is tudom, hogy nem minden férfi szándékai tisztességesek, de akkor sincs joga eldönteni helyettem, hogy mit tegyek. Így nem, hogy semmi közünk egymáshoz. Mégis mikor nem adva túl sok választási lehetőséget, parancsolóan beszél velem, tudom, hogy be kell ülnöm a kocsiba. Nem azért mert félnék tőle, csak egyszerűen nem érzem úgy, hogy most van itt az ideje a makcskodásomnak. Látom rajta, hogy egyre idegesebb, én pedig nem akarom, hogy még ennél is jobban elhidegüljön tőlem. De attól még nem fogom hagyni, hogy csak úgy haza vigyen, hogy aztán megint nélküle tengődjek a mindennapjaimban. A kitárt kocsi ajtaja láttán mégis hezitálok egy kis ideig, de végül duzzogva beülök megadva magam. Mert elég ciki lenne ennyi ember előtt, ha ő rakna be. Báraz eredeti tervem az lett volna, hogy nem szólok hozzá, hogy érezze, hogy haragszom, de amint be ül mellém, nem bírom megállni, hogy ne döfjek ismét belé. És a válaszát hallva, meg azt ahogyan nevet olyan, mintha szándékosan provokálni szeretne.
- Miért? Mi bajod van Brooklynnal? Talán nem ér fel a te puccos környékedhez... - tudom, hogy fogalma sincs arról, hogy hol élek, de azért nekem mégis rosszul esik, ahogyan ítélkezve beszél erről a helyről. - Képzeld... ezen a környéken élek én is. És még sokan mások is. Van ezzel valami problémád? Mindenki nem születik bele a gazdagságba. - most először nézek rá mióta a kocsiban vagyunk, és szeretnék rá mérges lenni, de nem megy. Semmi másra nem tudok gondolni csak arra, hogy mennyire szeretném ha megérintene. Szükségem van rá. Nem érdekel az sem, hogy mással láttam, sem pedig, hogy főnökösködik és még az sem, hogy hallottam a hangjából, hogy mennyire lenézi ezt a környéket. Semmi sem számít, csak ne legyünk egymástól ennyire távol. Mi nem is ilyenek vagyunk. Vagyis néha igen, de jobban szeretem amikor nem. Amint elindul a kocsi, ismét elfordulok tőle, az ablakon bámulok ki, mintha érdekelne bármi is, ami odakint van. Igazából csak nézek, de nem látok annyira össz van zavarodva a fejem. Hallom a szavait, de mégis úgy teszek, mintha nem hallanám. Mert nem azt mondja, amit hallani szeretnék. Azt kellett volna mondania, hogy szeretné, ha én is vele tartanék. Helyette pedig csak egy puccosabb helyre akar vinni szórakozni, hogy olyan társasággal legyek, aki szerinte sokkal méltóbb hozzám. Vagy nem értem, hogy mi a célja.
- Persze. Tökéletes. Úgysem először járok ott szórakozóhelyen. Képzeld...az elit társaságból is akadnak olyanok, akik nőket zaklatnak. Nem csak Brooklynban. - nem akartam soha, hogy megtudja, hogy volt egy elég érdekes estém a puccos negyedben, de kihozza belőlem. Mitől lennének a gazdag emberek másabbak a szegényektől? Sóhajtok egyet, és igazából már nincs is kedvem a bulizáshoz. Csak megérteni szeretném azt, hogy miért viselkedik velem így. Mintha valami jó barátok lennénk csupán, és épp egy szívességet akar tenni nekem. Hát kurvára nincs szükségem rá. - Csak dobj ki valahol. A többit megoldom. - szólalok meg végül ismét, és próbálom nem játszani a sértődöttet, de nagyon is az vagyok. Nevezheti hisztinek is ha akarja, nekem aztán mindegy.

Úgy kell tennem, mint akinek nem számtott semmit ami korábban köztünk volt, hoy ezután is eltudjam engedni ésú is lássa mennyire nincs értelme velem lennie. Nem hiányozhat nekem, és én biztosan nem hiányoztam neki, az, hogy beképzeltem, hogy miattam is tette amit tett az csak az én agyam szüleménye és nem hagyhatom elgyengülni az agyam, most nem, még akkor sem ha sok benne a hirtelen alkohol.
De nem akarok arról beszélni mi volt odabent mindketten önmagunk voltunk, még az akkori énünk, akik nem ismerték egymást, amikor még nem volt egy olyan tekintet sem, amit szívesebben egész életében nézegetnék. Tudom, hogy mindegy mennyi szőke csajt dugok meg, mert egyik sem lesz olyan, mint ő és látva őt, itt mellettem nem segít.
- Ahha, mert az annyira könnyű volt szerinted? - teszem fel neki a kérdést, mert nem tudom miből gondolja, hogy nekem könnyebb volt. Én voltam az aki meghozta a döntést, nem hagytam, hogy lépjen, mert ez neki is sokkal könnyebb volt. Így hibáztathat engem maga helyett. Ha nem teszem meg most még mindig örlődnénk, még ennél is jobban és nem lenne semmi ami kibékítené a tomboló dühünket amiatt, ami nem lehet a miénk. - Sajnálom, komolyan sajnálom ha ennyire könnyűnek gondoltad ezt a lépésem, de nem volt az. - világosítom fel kicsit kioktató hangon, mert nem hiszem el, hogy ezt komolyan gondolta, nagyon nem.
Ő beszélni akar én nem akarok maradni, ő volt az aki elém állt, hogy jöjjünk ki beszélgetni erre képes lenne visszamenni abba a lepra telepre, ahol minden srác csak az ő idomait nézné. Már a gondolat is felbosszant, és tudom, hogy a  hangja nyugodtsága mögött két dolog rejtőzhet, de sosem tudom éppen melyik. Vagy önelégült, hogy olyanná tett megint a tette, amilyen régen voltam, vagy nem akarja kimutatni mennyire rohadtul idegesít a tudat, hogy megint uralkodni akarok felette.
- Szórakozni? Ez neked szórakozás?- mutatom be a hely felé, megint már szítva a feszültséget, mert az én hangom egyáltalán nem nyugodt és nem is akarom takargatni mennyire felbosszant a gondolatmenete. - Mert kettőnk közül még mindig úgy tűnik, hogy én hozok normális döntéseket. Veszélybe sodrod saját magad, és még észre sem veszed. - mindig volt valaki a közelében, amióta nem találkoztunk, jelenteni nem jelentett nekem ugyan a férfi, de figyelték és annyit elmondtak, hogy nem éppen volt sima minden napja, de ennél többet nem akartam tudni, csak, hogy biztonságban van.
Komolyan nem érdekel hányan nézik végig a műsort agy hányan ítélkeznek, mert csak mi tudjuk mi folyik itt mert senkire nem tartozik. Nagy nehezen megadja magát, és a makacssága egy pillanatra eltűnik, amire az alsó ajkamba harapva nézek az ég felé. Veszek egy mély levegőt és megpróbálok lehiggadni mielőtt beülök mellé.
Amint elfoglalom a helyem tűnik el a kint felvett higgadt külsőm, nem nézek rá amikor beszél csak hallgatom őt és felnevetek, olyan hangosan, hogy még a visszapillantóban is megjelenik a sofőr védelmező tekintete.
- Akarsz ott utazni? Egy szavadba kerül és hátra raklak, csak fejezd be a hisztit és add meg a sofőrnek a címed, nem nyomoztalak le, nem tudom hol laksz, mert nem érdekel, nem rám tartozik. Ha nem akarsz hazamenni mondd hova vigyünk, ameddig nem itt teszed a szépet valami idiótának addig nem érdekel hol vagy, de ne itt Brooklynban.- mintha ez a rész olyan rémes lenne, pedig nem az, nem véletlen voltam itt én is, de ismerem az ittenieket és nem olyan kedvesek az olyan nőkkel, mint Dawn.
Amint elindul a kocsi a fejemet hátravetem a támlának és becsukom a szemem egy pillanatra.- A galériába megyek, muszáj egy kicsit kikapcsolnom az agyam, mert ez megint túl sok nekem. - vallom be neki hezitálás nélkül. - Manhattanben van a hely ott vannak szórakozóhelyek, ahol folytathatod a bulizást és még engem sem kell látnod. Megfelel így? - itt mág nincsen megemelve a hangom, beletörődtem, hogy át kell engednem az este valakinek, aki nem én vagyok. Olyasvalakivel fogja tölteni az estét, aki meg tudja neki adni amit én nem, vagy nem de legalább egy estére elfeledteti vele azt a sok szart, amit én adtam neki.

Adriano & Dawn

Még kint a levegőn sem vagyok képes kiverni a fejemből azt a jelenetet, ahogyan egy másik nővel enyelgett, és akkor csodálkozik a viselkedésem miatt. Amit egyébként az ő viselkedése váltott ki belőlem. Azt akartam, hogy lássa, hogy én is mennyire tökéletesen el vagyok nélküle, mert sokkal jobb úgy, mint azt vetíteni kifelé, ami a valóság. Mert igazából borzasztó volt őt viszont látni. Főleg úgy, hogy mással érezte jól magát, és mintha rajtam pedig közben átnézett volna. Pedig tudom, hogy látott, már jóval azelőtt is, hogy az asztalon kötöttem ki. Azért mégis örülök, hogy végül elértem a célom: az, hogy le szedett arról az asztalról talán azt jelenti, hogy még mindig nincs veszve semmi. Nem vagyok én naiv, nem is szeretek híú ábrándokat kergetni, de azt szeretem, ha egy kapcsolat normálisan zárul le. A miénk pedig kicsit egyoldalu volt. Csak úgy ott hagyott anélkül, hogy megkérdezte volna, hogy nekem az úgy jó-e. Úgy vetett véget mindennek pillanatok alatt, mintha semmit sem számított volna mindaz, ami előtte történt. Talán kicsit bizonytalan voltam, még most is az vagyok egyébként, de abban sosem kételkedtem, hogy őt akarom. Még annak ellenére is, hogy szinte lehetetetlennek tűnik az, hogy egymáséi legyünk anélkül, hogy azzal senkinek se ártsunk. Bár azt hiszem, hogy saját magunkat bántjuk a leginkább. Még most sem tudunk normálisan beszélgetni, csak vádaskodunk, amihez lehet, hogy jogunk sem igazán lenne. Csak sóhajtok, mert nem akarok jobban bele menni a különleges kapcsolatába a szőke nővel, egyáltalán nem érdekelnek a részletek. És az sem, hogy mióta ismeri, vagy meddig szándékozik az életében tartani. Régen sokkal könnyebben ment elfogadni azt, hogy nem én vagyok az első, és bár már nincs semmi közünk egymáshoz, de attól az érzéseim még mindig nem múltak el.  Még ha fogalmam sincs arról még mindig, hogy mi is az, ami bennem van. Kicsit csak azért, hogy mérgelődjön ő is legalább annyira, mint én, adom meg neki a megfelelő választ és csakis a fantáziájára bízom, hogy mit ért azalatt, hogy mi mással tudom szórakoztatni a férfiakat. Mert azt akarom, hogy legyen tisztában a valósággal: nem fogok otthon ülve sirdogálni miatta, miközben ő vígan éli az életét, és annyi nőt gyűr maga alá, amennyit csak akar.
- Mégis milyen kurva könnyen magamra tudtál hagyni. - bármennyire is próbálom megérteni, egyszerűen nem megy. Ahogyan az se, hogy ne kössek bele mindegyre és ne őt okoljam a történtekért. Mert minden alakulhatott volna másképp is, ha egy kicsit megértőbb. Egyszerre zúdított rám egy csomó mindent, ami jóval eltér a saját világomtól, és elvárta volna, hogy szótlanul bólogassak és úgy tegyek, mintha semmiség lenne az egész. Nem érti meg, hogy nekem ez nem ilyen egyszerű. De attól még egyáltalán nem akartam, hogy magamra hagyjon. Ennyi időre biztosan nem. Kínomban elnevetem magam azon, hogy haza akarna vinni, mert nem tudom hogyan máshogy lereagálni. Komolyan azt hiszi, hogy van joga eldönteni, hogy mikor megyek haza? Most nem vagyok olyan állapotban, mint legutóbb mikor egy szórakozóhelyre értem jött. Akkor nem tudtam önállóan döntést hozni, de most nagyon is tudok.
- Akkor ne gyere! Nem én hívtalak! Miért hiszed azt, hogy mindent mindig eldönthetsz te? Szórakozni akarok még. - igyekszem megtartani a nyugodtságomat, de egyáltalán nem akarom, hogy el menjen és engem megint magamra hagyjon. Miért ne érezhetnénk jól magunkat együtt is? Persze a buli már neki nem buli így, hogy velem van. Mert kevésbé tud a nőkkel szórakozni. Felvonom a szemöldökömet mikor ismét megszólal, és hallom a hangján, hogy ideges, ahogyan azt is, hogy komolyan beszél. Vagy inkább kiabál. Ettől pedig én is dühös leszek. Nézhet szajhának ha akar, de hülyének nem! Szeretnék tiltakozni, és ismét emlékeztetni arra, hogy van választási jogom, mert nem vagyok a tulajdona, de végül vissza folytom ezt magamba, mert nagyon is úgy látom rajta, hogy nem viccel. Tényleg be fog ültetni abba a kocsiba, ha azt mondja. Ebben a pillanatban pedig még az egyik gorillája is felbukkan kezében a táskámmal és felsőmmel, amiket bent hagytam. Remek.
- Csakis azért ülök be ebbe a kocsiba, mert nem akarom, hogy mindenki minket nézzen! De nem parancsolgathatsz nekem! - szólok rá kicsit nyugodtabb hangnemben, mint ő, pedig egyáltalán nem vagyok nyugodt. Közben pedig magamhoz veszem a dolgaimat és igyekszem nem hisztérikusan viselkedni.  Még egy ideig hezitálok, hogy tényleg be üljek-e mikor ki nyítja a kocsi ajtaját, végül pedig morcosan ülök be. Nem mintha túl sok választási lehetőséget adott volna.
- Gondolom már azt is tudod, hogy hová megyünk. Nem kell megkérdezned engem, hogy mit akarok. Nyugodtan vigyél ahová csak akarsz. Sőt... miért nem zársz inkább a csomagtartóba, hogy hatásosabb legyen? Fenébe a kényelemmel. - szólalok meg, amint ő is beül a kocsiba, a hangomból érződik a sértődöttség, és nem nézek rá, csak oldalra fordítom a fejem és az ablakon bámulok ki. Mert félek ha rá kell néznem, akkor elnyengülök ismét.

Logikus lépések hada önti el az agyam minden részét, mégsem azok által cselekszem, hanem egyetlen egy hang adta utasítást követek, ami visszaküld a nőhöz, aki képes volt felborítani mindent az életemben. Nem tetszik, amit művel, de nem lenne jogom megtenni, amit megtettem, de mintha direkt provokálta volna ki belőle, ami szinte lehetetlen, miután úgy váltunk el ahogy.
A levegőn sokkal kellemesebb, de az annyira nem jön be, hogy azzal dobálózik ,ami az előbb bent történt. Egyetlen egy nő volt, akit magamnak akartam az estére, nem akartam mást csak testiséget és nem összeköltözni vele, mégis úgy beszél róla, mintha legalább komolyra akartam volna fordítani a dolgokat a szőke lánnyal, annak ellenére, hogy vele ezt nem tettem meg. Meg akartam isten a tanúm, hogy meg akartam, de ő volt  a visszatartó erő, ami nem hagyta, hiszen annyira bizalmatlan volt ezzel az élettel kapcsolatban, hogy azt éreztem kár lenne ráerőltetni.
- Lehet, hogy akarja, de sosem lesz egymáshoz közünk korábbiakban kívül.- ennyivel is kellene zárni azt a részét az életemnek, ami alig pár percig tartott és egyáltalán nem érdemel annyi figyelmet. Bezzeg az, hogy egyszerre több pasinak akarta lebodni a textilt, az nem gond, abba ne szóljak bele, nem is tehetem meg, de nem értem akkor ő mi jogon nyitja ki ennyire a száját az én életemmel kapcsolatban. De nem ez bosszant fel, ez még csak nem is érdekel, de jobb ha ezt hozom fel magamnak indoknak a dühöm miatt, mint azt, hogy képes az arcomba dörgölni mivel okoz örömet a férfiaknak. Nem erről nem akartam tudni, nagyon jól tudja, hogy utáltam, amikor mással láttam régebben is, most meg egyenesen kiakadok tőle, a tudat, amit mond, teljesen elborítja az agyam, de nem akarom kimutatni, előtte eltitkolni viszont nem tudom.
- Ne keverd össze az egyszeri partit azzal, amit mi csináltunk, te szerintem sosem egy numera voltál számomra, eleinte is többnek számítottál, bár nem tudom megmondani mi volt az. - de már teljesen mindegy, nem akarok arról beszélni mi volt a múltban, mert azon javítani, vagy megváltoztatni nem foguk tudni.
Idegességemben fel alá járkálok, próbálom lehűteni forró fejem, mert most nem kellene használnom, sokkal inkább van szükség arra, hogy olyan maradjak, aki lenni akarok ebben a helyzetben.
Azt érzem ideje ketté válni, mert a helyzet kezd egyre rosszabb lenni, nem lehetünk együtt, hozzá sem merek érni, és mégis itt van tőlem karnyújtásnyira, ami kínzó érzéssel tölti el az agyam és legszívesebben érte nyúlnék, hogy magamhoz húzzam ehelyett, csak közlöm vele, hogy hazavisszük.
- Akkor mit akarsz Dawn?- tárom szét a karom meglepetten, amikor közli, hogy nem akar hazamenni, akkor mégis minek jött ki velem. - Én nem maradok, ha beszélni akarsz, akkor kénytelen leszel velem jönni. Ha nem akkor nem, én megígérem, hogy többet nem jövök erre városrészre. - vannak helyek, ahol szinte biztos, hogy el tudjuk kerülni egymást, mert ő nem jár oda.
- Mégis mit csinálok? Nem engedem, hogy egy szajhának mutasd magad, aki mindenkinek mutogatja magát? Te nem vagy ilyen, de lehet teljesen félreismertelek, akkor meg azt hiszem tényleg csak engednem kellene, hogy azt csinálj amit akarsz. De az én Dawn-om nem vetkőzne le ennyi pasi előtt, úgy nem, hogy nincs vele szándéka. Szóval vagy beszállsz abba az istenverte kocsiba, vagy én magam raklak be és nem érdekel hányan nézik végig. Nem viszlek haza, ha nem akarod, de itt nem fogsz maradni. - szögezem le egy kicsit hangosabban, mint kellene, mert a hangom nem sokáig maradt nyugodt, felhúzott, nem ő, hanem a tudat, amit okozott bennem.
Kinyitom az ajtót, amikor  a kocsi a klub elé ér, és megállok ránézve. Nem sokáig tudtam tartani azt az embert, aki nem mondja meg mit tegyen a másik, de pontosan ismeri, hogy én ilyen vagyok, ez nem fog neki újdonságot okozni. Csak remélni merem, hogy beül és nem fog hisztizni, mert tényleg be fogom rakni abba a kocsiba és komolyan nem érdekel hányan fogják felvenni a telefonjukkal, mert nem hagyom itt, mert még tudom, hogy nem engedtem el, és ilyen helyzetben nem is tudnám őt itt hagyni.

Adriano & Dawn

Olyan, mintha a sors egy csúfos játékot űzne velünk. Épp ma volt az a nap, amikor kezdtem bele törődni abba, hogy tényleg ennyi volt a kapcsolatom Adrianoval, megértettem, hogy nem ő az az ember, aki mellett megkaphatom mindazt, amit szeretnék, ahogyan én sem lehetek olyan, amilyennek talán látni akart volna, de az, hogy hirtelen felbukkant a szemem előtt és még nem is hagyta, hogy hülyeséget csináljak, ismét elkezdett bennem egy aprócska reményt kelteni. Hogy talán még sincs minden veszve. Aztán el is kergetem magamtól az ilyen gondolatokat, mert az, ahogyan azzal a szőkével enyelget, egyáltalán nem azt bizonyítja, hogy ne tudott volna könnyedén elfelejteni. Talán minden felém mondott szava, amik korábban elhangoztak a szájából mind hazugság volt. Nem is azért vagyok dühös igazán, mert le vett az asztalról ezzel elrontva a szórakozásomat, hanem sokkal inkább amiatt, amit korábban láttam. Jól érezte magát valaki mással. Amint le rak az öléből amiatt, mert annak a másiknak nem tetszik ez az egész, egy kicsit megtorpanok, mert nem tudom, hogy melyik döntés lenne a legjobb. Az eszem azt sugallja, hogy tegyek kockára mindent és a korábbi partneremmel lépjek le, csak bosszúból, a szívem pedig ezt nem hagyja. Mert nem akarom egy hülye döntés miatt csak még jobban ellökni magamtól Adrianot. Bármennyire is próbáltam titkolni saját magam elől, de még mindig szükségem van rá. Az pedig igazán feldühít, hogy szórakozásnak titulálja azt, amit az előbb azzal a másikkal csinált. Amig közünk volt egymáashoz is ki tudja hány ilyen szórakozó társa volt még. Tudom, hogy a legkevésbé sincs jogom számon kérni bármiért is, de valamiért mégis úgy érzem, hogy magyarázattal tartozik.
- Szerintem ő szívesen venné ha a gazdája lennél. Láttam rajta ahogy rád nézett. Csak úgy csöpögött a nyála. És te ezt élvezted is. - fintorgok egyet ahogy eszembe jut az az emlékkép ahogyan egymás szájában vannak, és utálom, hogy ezt érzem. Nem akarok féltékeny lenni, és ez talán nem is az. Csak bosszant, hogy ilyen kevés idő elég volt ahhoz, hogy másra tudjon nézni. És pont egy olyanra, mint az a szőke. A másik férfit visszautasítva szeretnék inkább Adrianoval lenni még egy kicsit, annak ellenére is, hogy tudom mennyire nem megy nekünk a beszélgetés. Fogalmam sincs, hogy mit szeretnék mondani neki, vagy, hogy mi értelme van egyáltalán bármiről is beszélnünk, de abban biztos vagyok, hogy ha csak úgy magamra hagyna ismét, bele betegednék. Örülök, hogy nem utasít el és így szótlanul követem, végig azon agyalva, hogy mi a csudát mondhatnék. Szeretném meggyőzni arról, hogy kezdjünk mindent előlről, hogy az elmúlt hetet tegyük semmissé, de ez nem vall rám. Én nem szoktam könyörögni senkinek azért, hogy maradjon az életem részese. Neki sem szeretnék. Ki érve a levegőre azonnal le ülök egy padra, és szerencsémre - vagy sem - ő töri meg a csendet, ami miatt még nagyobb lesz bennem a harag. Éppen ezért állok fel és hajolok hozzá közel, és tudatom vele, hogy a táncoláson kívül biza mással is tudom szórakoztatni a férfiakat. Ha valaki, akkor ezt ő igazán tudhatná. Bár felkacag, de valamiért érzem, hogy nem azért, mert annyira viccesnek találja. A mozdulatai épp az ellenkezőjét sugallják. Mozdulatlanul figyelem, miközben próbálok minden mást is rá zúdítani sértettségemben. Mert nem elég, hogy nősülni fog, de még a jó ég tudja mennyi szeretőt is tart. Megint eszembe jut, hogy vajon ki voltam én az életében akkor.
- Bocsánat. Elfelejtettem, hogy szeretsz mindennel az utolsó percig várni. Én is egy gyors numerának indultam nem? Aztán nézd meg hová jutottunk. Még az a szőke is kerülhet ebbe a helyzetbe. - megborzongok ennek a gondolatára, mert bár nem tudom még mindig, hogy az életében milyen szerepet töltöttem be, de abban biztos vagyok, hogy egy kicsivel több voltam egy egyszerű kalandnál. Felvonom a szemöldökömet azon, hogy haza akar vinni, és elnevetem magam.  Nem mozdulok még mindig, mert nem hagyom annyiban ezt a beszélgetést ilyen könnyen. Nem zárhatjuk le ennyivel, hogy haza visz.
- Nem akarok haza menni. - rázom meg a fejem és ebből nem hátrálok ki. Nem fogom hagyni, hogy csak úgy haza vigyen. Mi van ha én még szórakozni akarok? Utálom, hogy így  vuselkedik velem. Azt is, hogy nem érint meg. Sóhajtok egyet végül és egy kicsit ismét közelebb lépek hozzá. - Nem tetszik, hogy úgy viselkedsz velem, mintha egy idegen lennék. Ha ezt csinálod, akkor menj el! Haza találok egyedül is. Majd akkor mikor akarok. - próbálom, hogy még mindig ne vevődjön észre a hangomból a kétségbeesés, de egyre nehezebben sikerül úgy tennem, mint akit nem zavar mindez. Nem akarom, hogy olyan lekezelő legyen velem is, mint az összes többi nővel, akit megfektet.

Már nem kellene bele avatkoznom abba, amit tesz, elvégre külön utakon járunk az  az ő élete, nekem nincsen jogom beleszólni, mert én voltam az, aki végülis kiszállt ebből az egészből. Szépen elterveztem ,hogy elfoglalom ma magam és a szőke lány tökéletes lett volna rá, de Dawn látvány nem engedte, hogy bármi is tegyek vele és elég volt csupán egy pillantás és odaveszett amiért eddig dolgoztam, amit azt hittem a  felejtés folyamatában van, most úgy tűnik még csak a közelében sem voltam annak, hogy egyszer elfelejtsem.
Nem tudom elmenni csak úgy, muszáj, szinte késztetést érzek, hogy leszedjem arról az asztalról, ő az enyém volt egyszer, ha most nem is az, nem akarom, hogy mindenkié legyen.
Hamar utolér az udvarlója vagy nevezzük bárhogy, mert szép szót nem tudok rá mondani, és mi mégis csak egymással foglalkozunk.
- Szórakozás, mert másra egyik sem jó, és nem tudom hol van nem vagyok a gazdája, hogy kövessem merre mászkál. - nem tetszik, ahogy beszél, nem mintha bármi köze lenne ahhoz kivel és mit csinálok, de mégis számon kér. Ezért is engedtük el az egészet, mert nem egy nekünk bármiféle kommunikáció és ez nagyon gáz így.
Beszélni akar, amivel el is űzi a csávót, aki olyan nagyon nyomult rá eddig, bár érteném mégis mit evett rajta ennyire, de ez megint csak nem az én dolgom. Nem a mi sportunk a beszélgetés ez nyilvánvaló és tagadhatatlan, nem tudunk mit kezdeni egymással ha szavakról van szó, próbáltunk és elbuktunk többször, most mégis erre akar elmenni megint. Talán egy utolsó próbálkozás, hogy végleg elengedjük, mert ma sem fog menni, ismerem magunkat már jól.
Amikor kiérünk a levegőre ,veszek egy mély levegőt és magamba szívom a szmogos levegőt, mielőtt rágyújtok egy jointra. Leül egy padra és igyekszem kerülni a tekintetét, de meg akarom érteni miért csinálja azt amit, miért jó ez neki. Amikor felpattan egy pillanatra bent tartom a levegőt, mielőtt megkapom a kellő választ, amire hangosan felkacagok, majd a homlokomat dörzsölve fordulok el tőle és elkezdek járkálni, lassan és agyalva azon, hogy most mi a fasz jön, mit kellene tennünk, hazamenni mindenki a maga helyére, ez lenne a legjobb döntés. Akkor állok meg, amikor megint a nősülést hozza szóba, nem akarom neki elmondani, hogy lefújtam az egészet, jobb ha nem tud róla és nem kerget hiú ábrándokat,  főleg, hogy apám csak átmenetileg törődött bele, nem tudom mi lesz a hosszú távú kimenetele ennek.
- Igen Dawn gyors numerának elmondtam, hogy nősülni készül, ez alap.- mondom neki gúnyosan, mert így nekem könnyebb, hogy még csak szavaim nem sugallnak mást, mint amit kell nekik, amit éreznem kellene, de csak megjátszani tudom.
- Hazafelé úton beszélgetünk, gyere haza viszünk. - intek felé, mert még mindig nem akarok hozzáérni, mert tudom milyen hatása van rám és látom mennyire jól elvan és mennyire gúnyosan kezeli azt, hogy nekem is vannak szükségletei és másokat is bevetek az élvezetem céljából.
Nekem most nem sok kedvem van hazamenni, a négy fal közé és nem csinálni semmit, amíg várok arra, hogy történjen valami, amivel majd jobban lesz a lelkem is. Miután hazaviszem őt, azt hiszem olyat fogok tenni, amit régen nem tettem és ecsetet ragadok, a galériában, talán valami szép alkotás is összejön, vagy csak a lelkem kuszasága kerül a vászonra.

Adriano & Dawn

Az asztalon táncolva sincs fogalmam arról, hogy mi is a valódi célom. Igaz, hogy szeretem, ha én lehetek a középpontban, ha rám figyelnek az emberek, leginkább a férfiak, de ez most sokkal inkább szól arról, hogy megmutassam Adrianonak, hogy nélküle is milyen szuperül el vagyok. Ami mondjuk nem igaz, de azt szeretném, hogy ő ezt gondolja. Mert semmiképp sem lenne jó az, ha látná rajtam, hogy mennyire pocsékul vagyok azóta, hogy nem beszélünk. Az pedig csak még jobban bátorít az ostoba viselkedésemre, hogy láttam azzal a szőke nővel, és bár nem szabadna, hogy ez érdekeljen, hiszen most már valóban semmi közünk egymáshoz, de mégis úgy érzem, mintha megcsaltak volna. Pedig valójában sosem voltunk egy pár, és azt hiszem, hogy nem is leszünk. Mert rá kellett jönnünk arra, hogy képtelenek vagyunk át ugrani a köztünk lévő szakadékokat. Mostanra pedig már bele is fáradtam egy kicsit abba, hogy folyamatosan azon rágódjak, hogy hogyan jutottunk idáig el. Sokkal jobban el voltunk addig, amig nem nyitottunk egymás felé, és minél több emlékkép ugrik be az elmémbe, annál csalódottabb leszek. Főleg azt látva, hogy úgy sétál el mellettem, mintha nem is ismerne. Valószínűleg neki ennyi idő elég is volt ahhoz, hogy tovább lépjen, mert az az Adriano, akit ismerek, gondolkodás nélkül szedett volna le az asztalról és ültetett volna be a kocsiba anélkül, hogy megkérdezné, mit akarok. Dühös leszek, de leginkább saját magamra, amiért el hittem a korábbi szavait és azt, hogy fontos vagyok a számára. Épp ezért is engedem le az egyik vállamról a ruhám pántját, vigyorgok azon ahogyan a kiéhezett férfiak bámulnak és fütyörésznek és felksézülök mindenre, amit majd az akcióm vált ki belőlük. Mielőtt azonban tovább csinálhatnám a műsort, hirtelen bukkan fel ismét Adriano, és legnagyobb meglepetésemre az ölébe kap, mintha valami rongy baba lennék. Próbálok tiltakozni, de valahol nagyon is tetszik az, hogy mégis elértem, amit akartam. Talán még mindig nincs minden veszve. De az is lehet, hogy csak az egója dolgozik benne,  ami nem tudja elviselni, hogy másnak is megmutassam mindazt, amit neki már annyiszor. Amint meghallom a korábbi partnerem hangját és Adriano is lerak, érzem, hogy elönt a szégyenérzet, mert lényegében ribancot csináltam magamból. Egy pillanatig végig fut az elmémemen amig számon kér, hogy a szeme láttára másszak rá arra a másikra, de végül nem teszek semmit, mert nem akarom, hogy magamra hagyjon ismét. Nem mintha lenne bármi jelentősége annak, hogy itt van, de azért bármennyire is próbálom tagadni és nem kimutatni, örülök a jelenlétének.
- Szórakozás... - ismétlem meg a szavait egy gúnyos mosollyal és próbálom le nyugtatni magam, mert kedvem támadna felképelni. Ő szórakozhat bárkivel, az rendben van, engem meg számon kér, ha én is azt teszem. - Láttam, hogy milyen jól le foglalta az agyad az a szőke. Most hol van? Miért nem őt cipelted az öledben inkább? Talán ő méltóbb hozzád, mint én. - minden haragom ellenére, azért örülök, hogy le rázta a nőt magáról, ha semmi mást nem értem el akorábbi húzásommal csak azt, hogy magamra vonjam a figyelmét arról a másikról, akkor már megérte. Bár gőzöm nincs, hogy hogyan tovább. Látszik a másik férfin, hogy alig várja, hogy ki élhesse valakin a vágyait, én pedig csak megrázom a fejem, mert nem biztos, hogy akarok ma bárki játékszere is lenni. Adrianohoz lépek közelebb egy kicsit, és igaz, hogy nem tudom miről tudnánk beszélgetni, de legalább az a másik le száll rólam talán ha azt látja, hogy valaki mást választottam. Dühös, amiért egész eddig húztam az agyát, most pedig elutasítom, de végül csak legyintve tovább áll én pedig szótlanul vonom meg a vállam az Adriano kérdésére. Nem ment nekünk a beszélgetés sosem, most sem valószínű, hogy menne, de levegőre mindenképp szükségem van. Legalább annyira, mint rá. Próbálom kerülni a tekintetét miközben óvatosan húzom vissza a ruhám pántját a vállamra, és ismét tudatosul bennem, hogy túl lőttem talán egy kicsit a célon. Csak bízok abban, hogy mindenki elég részeg ahhoz, hogy holnapra el felejtsenek. Amint végre elindul a kijárat felé, megkönnyebbülve sóhajtok és követem őt, bár az igaz, hogy még mindig nem tudom, hogy mit kéne neki mondanom. Szótlanul ülök le az egyik padra, miközben átölelem kezemmel a vállam védekezve a hideg ellen, és amint megtöri a csendet dühösen nézek rá. Fel állok, és egészen közel hajolok hozzá, hogy megadhassam neki a tökéletes választ, amit megérdemel a kérdésére.
- Nem csak táncoltam nekik. - válaszolok magabiztosan és remélem, hogy elég kielégítő volt a válaszom számára. El húzódok tőle és igyekszem megtartani a higgadságom, de valahogy olyan, mintha most készülne ki jönni belőlem minden, amin át mentem miatta. - Remélem annak a szőkének ott bent elmondtad, hogy nősülni készülsz. Csak, hogy ne kergessen híú ábrándokat. - igen... még mindig az a legnagyobb problémám jelenleg, hogy láttam őt valaki mással. Mégis ő érzi úgy, hogy számon kérhet rajtam bármit. Hát nem.

Szóval ide jutottunk, komlyan ide jutottunk, hogy még rá sem merek nézni, amikor elmegyek mellette, ahogyan táncol és provokál minden pasit, még nekem is erősen össze kell szednem magam, hogy ne nézzek rá. Ki az a hülye, aki ne őt akarná nézni, hiszen tökéletes, azt kivéve, hogy valamilyen oknál fogva most éppen ebben leli a vigaszt, vagy a boldogságot, hogy ennyi pasi figyelmét gyorsan kivívja. Nem tetszik, de mit tehetnék, amikor én mentem ki az ajtón és hagytam ott pár napja és vonultam el egy másik kontinensre, hogy levegőzzek a kapcsolatunk elől. Ami igazából sosem volt és azt hiszem sosem lesz.
Már majdnem a kocsiban ülök, amikor megüti a fülem egy elég érdekes beszélgetés azonnal indulok is vissza, nem belegondolva, hogy mi fog ezután következni. Amint elé érek, magamhoz kapom őt a kezénél fogva, ellenkezni próbál, de csak a szavai azok, amik ezt megteszik, mert az egész teste csak a kezeim között van és egyáltalán nem próbál meg kibújni. Szóval itt van a titok,hogy nem is mindenkinek akart bevágódni csak nekem? Nem ez hülyeség, hiszen megmondta, hogy neki nem fog menni az, hogy elfogadja aki vagyok, vagyis nem ezekkel a szavakkal, de  a lényeg ez volt és én megértettem feleslegesen adnék magamra hiú reményeket.
Amint meghallom a korábbi társaságának hangját a fülem mögött, leteszem és nagyon mérgesen vizslatom,  mert olyan, mintha csak azt akarja elérni, hogy dühös legyek, rá mindenkire és nagyon jól tudja, most már tudnia kell, hogy legalább három emberem veszi körbe a helyet és mindegyiknél van fegyver, jobb ha egyik majmát sem uszítja rám, mert annak nem lesz jó vége. A szavaitól viszont elnevetem magam. - Szórakozás Dawn, úgy hívják és képzeld nem ez volt az egyetlen, mert kurvára szükségem van arra, hogy lefoglaljam az agyam. Ha ezt akarod nem leszek a fal köztetek. - állok odébb egy kicsit, hogy közelebb kerüljön a csávóhoz, aki már vinné is magával. Azért kap egy kis fejmosást, de le se szarja, egy igazi paraszt, de ha ez kell neki, aki baszki menjen vele, engem tényleg nem kellene már, hogy érdekeljen.
Ahelyett, hogy a srác után menne, elém áll, és látom a partnerén, hogy mérgesen, szinte füstölve áll odébb, míg én Dawn-ra nézek teljesen össze vagyok zavarodva. - Mert az olyan kurva jól megy nekünk mi? - a hajamba túrok de nem mozdulok, nem tudom meddig állhatok ott őt bámulva, de egy idő után nem teszek mást csak elindulok kifelé, remélve, hogy utánam jön. Nem akarom magam után vonni, megfogni a kezét vagy bármi, mert az előző tettem felelőtlenség volt, mert nem vagyok én senkije, hogy elvonjam a pasik elől, csak nem akarom, hogy más is lássa őt úgy ahogy én.
Amint kiérek a levegőre, előveszek egy szálat, amiben egy igen erős fű van tekerve, mert most nincs itt anyám, hogy kivegye a számból és nem fog senki sem úgy nézni rám, mint valami függőre.
- Ezzel ment el az időd, amióta nem találkoztunk, ismeretlen pasiknak táncoltál? - kérdezem tőle már teljesen higgadtan, bár nem is igazán érdekel mit csinált, mert nagyon szar lenne hallani az igazságot és ha visszakérdez neki is hasnoló választ tudnék adni, bántót.

Adriano & Dawn

Abban a percben ahogy megpillantom Adrianot egy szőke nő társaságában, ismét tudatosul bennem, hogy mennyire padlóra kerültem amiatt, hogy azon az estén úgy sétált ki az életemből, hogy vissza se nézett. Ez pedig rohadtul fájdalmas. Az pedig még inkább, hogy így kell viszont látnom. Valaki mással. Talán épp ez az oka amiért átgondolni sem tudom igazából azt, amit teszek, és úgy mászok fel az asztalra, mintha ez a világ legnormálisabb dolga lenne. Kicsit azt akarom, hogy rám nézve eszébe jusson, hogy kit veszített el és jól is akarom érezni magam, ha pedig ahhoz, hogy el terelődjön a figyelmem arra van szükség, hogy úgy viselkedjek, mint egy kurva, akkor megteszem. Mert semmi veszíteni valóm nincs már. Miközben táncolok végig rajta tartom a tekintetem, és megkönnyebbülök amint azt látom, hogy eltaszítsa magától a szőkeséget, aki minden bizonnyal alig várja, hogy a bugyijába másszon, én pedig legszívesebben ki tépném a haját amiatt, amiért ennyi férfi közül, épp Adrianora akadt rá. Egy pillanatra abba hagyom a férfiak szórakoztatását, amint meglátom közeledni és találkozik a tekintetünk, arra várok, hogy valamit szóljon, hogy legyen dühös amiért így viselkedek, de cserében csak tovább megy, mintha nem is ismerne. Ez feldühít, és bár szeretnék utána menni és számon kérni rajta mindent, de mégsem teszem. Mert túl nagy bennem a büszkeség ahhoz. Helyette csak le hajolok, hogy ki vegyem az egyik férfi kezéből az italát, magamba öntöm azt, vissza adom az üres poharat és a ruhám egyik pántját lecsúsztatom egy kicsit a vállamon ezzel még nagyobb őrjöngést váltva ki a néző közönségemből. Még mindig nem tudom, hogy mit akarok csinálni, de bármit megtennék azért, hogy a bennem lévő csalódottság elmúljon és ha csak egy kis ideig is, de érezzem magam igazán jól. Mert utálom ezt az állapotomat, amibe kerülte egyetlen egy férfi miatt. Ismét egy vigyort erőltetek magamra, mintha élvezném mindazt, amit csinálok, és a másik pántomért nyúlok, de végül a kezem megáll a levegőben, amint megpillantom ismét Adrianot. Elbizonytalanodok egy kissé és próbálok úgy tenni, mintha tudomást sem vennék róla, de amint a kezemtől fogva az ölébe kap, egy kicsit megkönnyebbülök. Talán mégis jelentek még számára valamit, hiszen itt van.
- Tegyél le! - szólok rá, amint megindul velem és próbálok tiltakozni, bár valójában nagyon is örülök a közelségének. Azt viszont egyáltalán nem akarom, hogy el vigyen innen. Ki akarom tombolni magam és még mindig szükségem van arra, hogy alkoholt igyak, mert másképp ma képtelen vagyok feloldódni. Az Ő társaságára pedig így nem vágyok egyáltalán, hogy távolságtartó. Amint meghallom annak a férfinak a hangját, akivel korábban még azt terveztem, hogy vele töltöm az éjszakámat, dühös leszek. Mert az nem lehet, hogy miatta ismét magamra hagyjon. Amint ismét a lábam a földet éri, a hajamba túrok, mert most érzem igazán, hogy milyen kellemetlen helyzetbe hoztam saját magam az imént. Amint rám néz Adriano és találkozik a tekintetünk, látom a szemeiben, hogy dühös, amitől én is az leszek. Mert nincs joga elítélni engem.
- Nem mintha rád tartozna, de... ezek a férfiak semmivel sem különböznek attól a szőkétől, akivel nem olyan régen nyálat cseréltetek. - ösztönösen pillantok arra, ahol nem olyan régen romantikáztak, de nemlátom a szőkeséget, ami remélem, hogy jót jelent, és azt is, hogy talált magának másik játszótársat. Mert amig itt vagyok biztosan nem mehet többet az Adriano közelébe. A másikra pillantok közben, akin látszik, hogy fortyog a haragtól, valószínűleg csak amiatt, mert oda a játékszerének. Mert már egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy vele akarom tölteni az estémet, ami korábban jó ötletnek tűnt, de valószínűleg szívesen megosztozna rajtam mindegyikkel, akik az asztal körül nyálcsorgatva néztek.
- Gyere menjünk innen. Valahol máshol folytassuk az estét. - felém nyújtja a kezét, miközben nevet azon, amit Adriano mondott neki és rájövök, hogy az ilyen emberektől valójában felfordul a gyomrom. Makacsul rázom meg a fejem és közelebb lépek Adrianohoz, úgy téve, mintha az a másik ott sem lenne. Mert nem akarok többet rá figyelni, most már amúgy sem menne.
- Talán egy kicsit ki mehetnénk... beszélgetni. - nézek Adrianora szinte kérlelő tekintettel, mert muszáj kiszellőztetnem a fejem. Bár azt egyenlőre nem tudom, hogy miről kéne még beszéljünk, azt hiszem, hogy a múltkor tökéletesen lezártuk mindazt, ami köztünk volt. Vissza nézek a másik srácra, és felkészítem magam arra, hogy ha Adriano vissza utasít, ha továbbra is csak át néz rajtam, akkor hagyom, hogy ez a másik ki tombolja magát rajtam. Már úgyis mindegy. 

Ennek a helynek csak annyi dolga lett volna, hogy segítsen elfelejteni azt a nőt, aki miatt képes voltam mindenféle indok nélkül hazamenni, ami már elég régóta nem volt szokásom, annak elenére, hoy szerettem Nápolyt és mindig vágytam haza. Anyám nagy támaszom volt azon a héten, de amikor hazajöttem csak magamra támaszkodhattam, mint azelőtt. Vissza kellett másznom agyban és lélekben is a régi életemhez és nem vágyni arra, ami sosem volt az enyém csak az elmémben.
A pultnál ülve, már kezdtem egészen jól ellazulni, de még mindig voltak olyan mozzanatai  a lánynak, amitől olyan ember jutott eszembe, akit el kellett volna felejtenem. Azt hittem csak az elmém  játszik vele, közben valóban ott volt Dawn, akit messzire el akartam kerülni, de valamiért nincsen olyan szerencsénk, hogy ne fussunk össze az első estén, amikor itthon vagyok. Talán az égiek játszanak velünk, valami elmebeteg játékot, de kurvára nem tetszik nekem.
Provokálni kezdi a pasikat, amit nem akarok végignézni, legszívesebben leszedném arról az asztalról, de csak egy pillanatig emelem oda a tekintetem, hogy ne jöjjön belőlem elő semmi olyan reakció, aminek nem lenne szabad. Letizstáztuk ennek ott volt vége, amikor a házban elköszöntem tőle. Logikus lépés volt, logikus magyarázat nélkül, mert azt nem tudtam volna neki adni. Éreztem rajta, hogy bizonytalan volt, nem kellett tovább húzni azt az estét ,hogy tudjam ebből nem lesz semmim és végül is ő mondta ki az utolsó szót, vagyis a löketet ő adta meg hozzá.
Nem sokáig bírom tartani magam és inkább a szőkeséget is csak ellököm magamtól és elindulok a kijárat fele, egy nagy adag alkohol lehúzását követően, ami olyan hamar száll a  fejembe, hogy amint a lábamon állok érzem, hogy egy kicsit megingok, de határozott lépésekkel kezdek a kijárat felé közeledni. Csak egy pillantást engedek meg magamnak arra a nőre, aki miatt most elmegyek és aki miatt legszívesebben maradnék. Hangos ujjongás veszi körbe, ami nehezen enged ki a kijáraton kívülre, de olyan erősnek érzem magam és határozottnak, hogy nem fordulok vissza, ez az ő élete és valószínűleg így akarja élni, az biztos, hogy sokkal egyszerűbb élete, mint amit velem élhetne, de ennek az életnek nem akarok a részese lenni és nem akarom végignézni, ahogyan ribancot csinál magából.
- Most kezdett vetkőzni a fekete bige az asztalon. - kapok el egy fél beszélgetés morzsát a kocsi felé tartva, mire megtorpanok és összeszorítom az állkapcsom és az öklömet is. Igyekszem visszafogni magam, nem visszamenni, de nem tudok parancsolni az enyhén alkohol mámorban úszó agyamnak és olyan gyorsan fordulok meg és indulok el az éppen vetkőzni készülő Dawn felé, hogy még észbe sem tudok kapni. Nem tudom most mit fogok tenni, vagy miért de megfogom a kezét és az ölembe kapom, és elindulok vele ki, nem nézek a szemébe, nem nézek rá csak az előttem lévő tömegben keresem a helyet.
- Mégis mi a faszt csinálsz haver? - fogja meg a vállam az egyik srác, aki az előbb olyan nagyon lelkes rajongója volt. Lerakom Dawnt és szembefordulok a rajongójával, igencsak ideges állapotban van és nem érti mégis mi történik körülötte, a kezében két pohár és mérgesen Dawn-ra nézek.
- Mi a faszt művelsz Dawn? Komolyan ilyen pasikkal akarod eltölteni az estét? - az utolsó kérdésemet kicsit félve teszem fel, majd hátrálok mindkettőtől egy lépést és felemelem a kezem megadóan. Fogalma sincs mit csinálok, de eszembe jut, hogy nem azt amit akartam, így nem fogom tudni elengedni és ő sem engem.
- Ha odaadja magát a Tied, nem fogom elrabolni, de jobb ha tudod, hogy ezt egy olyan nőnek sem szabadna engedned, akitől akarsz valamit. Ha meg akarod dugni, csak magadnak akard és rakd ki kirakatba, idióta. - felelem a srácnak, majd tekintetem megpihen Dawn-on. Nem látom a szemeiben azt a tüzet, amit mindig láttam, amikor vele találkoztam, nem volt lelkes és még boldognak sem láttam. Pedig pont azt akartam elérni azzal, hogy elmentem, hogy neki jobb élete legyen nélkülem, de valahogy rá nézve nem érzem, hogy ez neki most jó lenne és igazából nekem sem.

Adriano & Dawn

Azzal a céllal jöttem ma ide, hogy kiengedjem a bennem felgyűlő haragot és csalódottságot amit Adriano távolságtartása vált ki belőlem, na meg azért is, hogy megpróbáljak felejteni. Ha kell úgy, hogy leiszom magam, vagy ha úgy alakul hagyom, hogy bárki megkeféljen úgy, hogy soha többet ne gondoljak arra, akinek talán én sem jutok az eszébe. Még az is lehet, hogy örül annak, hogy megszabadul egy nyakába szakadt problémától és nyugodt lekiismerettel vehet feleségül bárkit. Vagy már meg is tette. Nem is tudom, hogy valaha történt-e velem ilyen, hogy egyetlen ember miatt ennyire elhagyjam magam. Mint valami önmagát elvesztett kamasz lány úgy sírom tele minden este a párnámat könnyekkel, és örülök, hogy ilyen makacs a természetem, mert azt hiszem, hogy másképp már rég megaláztam volna saját magam azzal, hogy én hívom fel. Nem mintha lenne bármi amit mondani tudnék neki. Nem is tudunk beszélgetni. Egy kósza pillanatig elhittem azt, hogy lehetek én az a személy, akivel a jövőjét kialakíthatja, de abban a  percben ahogy magamra hagyott anélkül, hogy megpróbáltuk volna megbeszélni azt a sok mindent, rájöttem, hogy tévedtem. A koktélommal a kezemmel lépek a táncolók közé és próbálom élvezni a zenét és még azt is, hogy a kisujjamat sem kellett mozdítanom ahhoz, hogy találjak egy partnert, ma estére biztosan. Amig csak táncolunk semmi problémám nincs, de amint csókolgatni kezd, hirtelen ráz ki a hideg, mert valamiért ez egyáltalán nem tetszik. Nem igazán akarja, hogy elhúzódjak tőle, és abban a pillanatban, ahogy meglátom a szemem előtt Adrianot egy szőkeséggel, hirtelen kattan valami az agyamon át. Szembe fordulok a sráccal és megcsókolom, majd az italomat magamba öntve, az üres poharat a kezébe nyomva mászok fel az egyik asztalra, ott folytatva a táncot, csak ezúttal sokkal kihívóbban. Többen is körém gyűlnek, de engem egyedül csak az Adriano figyelme érdekel. Tudom, hogy nem szereti ha mások néznek, azt sem ha így viselkedek, de mivel éppen egy nővel cseverészik, akinek innen is látom, hogy nedves tőle a bugyija, épp engem mindez nem érdekel. Sőt legszívesebben a hajánál fogva rángatnám el Adriano mellől, ha nem legyen ilyen kurva nagy a bennem lévő büszkeség. Így bár figyelem őt, de mégis tovább táncolok és próbálok úgy tenni, mint aki élvezi a rám irányuló figyelmet. Abban a percben viszont ahogy megindul felém, egy kicsit visszafogottabban kezdek viselkedni, közben érzem, hogy a szívem egyre szaporábban kezd verni, és abban reménykedek, hogy ő is ide jön majd, rám szól hogy hagyjam abba ezt, én pedig még egy kicsit dacolok vele, de végül azt teszem, amire kér. Lelki szemeim előtt le is játszódik ez a jelenet, miközben elveszek a tekintetében és amint tovább megy, mintha csak egy idegen lennék a számára olyan érzésem támad, mintha valaki arcon csapott volna. Az nem lehet, hogy ennyire hűvős legyen velem. De legalább a szőkeséget lerázta. Vagy legalábbis remélem. Dühösen fújom ki a levegőt és egy picit le hajolok, hogy a korábbi parneremnek adhassak egy csókot, de azt is csak azért teszem, hogy valami elterelje a figyelmem, mert nem akarok loholni senki után. Engem aztán nem olyan fából faragtak. A mellette lévő férfikezéből ki veszem az italát, és kiiszom annak a maradék tartalmát. Össze borzongok az erős íztől, miközben vissza nyújtom az üres poharat és mint aki megőrült csúsztatom le az egyik vállamról a ruha pántját, mire még nagyobb kiabálás keletkezik. Lényegében egy rakűs éhező férfi között tengődök épp.
- Még hozok egy kört cicám, ha tovább is vetközöl. - szólal meg az, akinek az előbb el vettem a piáját, én pedig ismét veszek egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam és próbáljam élvezni a helyzetet. Mindenki figyelmét megkaptam pillanatok alatt, mit számít ha azt az egyet nem érdeklem épp, aki miatt így viselkedek?  

Tudtam miért vagyok itt, nem vágytam arra a közegbem akikkel eddig töltöttem az ilyen éjszakáimat, csak akartam valami egyszerűt valami simát, amiben nincsen bonyodalom és ebben a  klubban a lányok olyan könnyűvérűek, mintha arra várnának, hogy egy pénzes olasz felszedje őket. De ma mázlijuk van, mert itt vagyok és nem véletlen csapok le rögtön egy szőkére, direkt figyelek, hogy egyik se legyen olyan, mint Dawn. Nem akarom, hogy bármi is rá emlékeztessen, de amikor a mosdót említi hirtelen siklik a tekintetem valakire, aki mintha olyan lenne mint ő. Elkapom a tekintetem és betudom az elfogyasztottot italmennyiségnek és a hiányának, amit még mindig érzek magamban. Szarul vagyok, nem titkolom senki elől, de itt ebben a városban nincs olyan ember, akinek ezt el kellene mondanom, mert senkit nem érdekel, és jobb is ha ez az én titkom marad és az alkoholba, amibe a bánatom fojtom.
Tényleg csak annyit akarok, hogy kikapcsoljak, hogy megint egy olyan nő legyen az ágyamban, és alattam, aki nem számít nekem, mert akkor könnyű lesz, és egy idő után vissza fogok erre zökkeni magamtól és nem kell várnom arra, hogy a szar amit érzek magamban maga alá temessen.
Nagy ujjongatásra leszek figyelmes és kiszakadok a csaj szájából, amit olyan szorgalmasan tapaszt az enyémre, hogy szinte hisztérikusan szakadt el tőlem. Amint megláttam az őrjöngés tárgyát olyan gyorsan álltam fel az eddig kényelmet adó bárszékről, hogy még a szőke csajszit is odébbtaszítottam,a mi nem tetszett neki, de nem tágított mellőlem. Elég egy aranyórát villantani és ezek máris tapadnak, mint a technokol.
- Most csak szórakozik velem ugye? - látom, hogy ide pillant, látja, hogy itt vagyok ő észrevett engem és az árnynak hitt személy is ő volt, akiről olyan gyorsan elvontam a tekintetem. Az asztal mellett egy srác nagyon ujjongat neki, és feltűnően akarja az én nőmet, már indulnék el, de rájövök, hogy nem kellene. Már túl kellene lendülnünk ezen egy újabb meccs egy újabb fájdalmas elválást kozna, és megmondta, hogy nem tudja mit kezdjen, ami azt jelenti, hogy nem akar velem lenni, az életem része lenni, mert az amiben élek, az nem fog változni, a családomat nem választhatom meg és nem is akarom, de ha nem tudja elfogadni jonb a távolság és hagynom kell neki, hogy azt tegye amit akar.
- Dupla whiskyt jég nélkül. - visszafordulok a műsor felé, majd a pultoshoz ismét - Tudod mit ebből duplát és mehet egybe. - nem is nézek többet az akciójára, amit fogalmam sincs miért csinál, amint megkapom az italom, a mennyiségétől függetlenül húzom le nagyon gyorsan és szinte égeti az egész testem, majd megfogom a csajt és lehámozom magamról.  - Ma ez nem fog menni szépségem. - nyúlok az álla alá, de ott is hagyom azzal a mozdulattal és elindulok a kijárat felé. Nem volt ez olyan nagyon jó ötlet azt hiszem, direkt közel megyek az asztalhoz ahol az események zajlanak és Dawn szemébe nézek, amit egészen biztos, hogy észrevesz. De el is megyek előtte, most nem vagyok önző pedig érzem, hogy a vérkeringésem lassan leáll a kezeimben olyan erősen szorítom azokat ökölbe, hogy visszatartsam a feltörekvő vadat, ami most elég aktívan akar kijönni attól, amit tesz az a  nő akit szeretek.

Adriano & Dawn

A harmadik koktélomat kérem ki a pult mögött álló lánytól és nem is akarok megállni mindaddig, amig az elmémet el nem borítja teljesen az alkohol, mert felejteni akarok. Sosem hittem volna, hogy valaha képes leszek ennyire pocsékul érezni magam és mindezt egyetlen férfi miatt. Mintha nem lenne belőlük még egy csomó. Gyűlölöm ezt az érzést, és azt is, hogy semmit sem tudok Adrianoról azóta, hogy legutóbb magamra hagyott abban a házban. Nem keresett, és én sem. Mert a büszkeségem sokkal nagyobb annál, hogy megalázkodjak, így inkább vállalom a bele rokkanást, mint azt, hogy bármiféle lépést is tegyek még valaha feléje. Azt hittem, hogy minél több nap telik el a szakításunk óta - nem mintha egy pár lettünk volna -, majd annál könnyebb lesz, de rá kellett jönnöm, hogy csak minden nehezebb. Még a levegő vétel is. Hogy a francba jutottam idáig? Mióta érdekel engem az, ha egy férfi ki lépik az életemből? Hiszen szinte bármelyiket megkaphatom. Ma a szokásosnál is jobban kicsíptem magam, hiszen az anyám mindig azt mondta, hogy egy nőnek akkor kell a legjobban kinéznie, amikor rosszul állnak a dolgai, én pedig ehhez tartva magam állok kicsit arrább a pulttól az italomat szorongatva, és teljesen megpróbálom átadni magamat a dübörgő zenének, ami mondjuk nem segít túl sokat ahhoz, hogy ne agyaljak még mindig azon, ami elmúlt. Az egyik részem ezt még mindig nem akarja elfogadni, míg a másik azt súgja, hogy jobb ez így. Mert nem tartozhatok az Ő világába, valahogy nem illek abba bele. Még jobban próbálom magam bele élni a táncba, és csak akkor állok meg egy pillanatra, mikor megérzem a derekamon valaki kezét. Hátulról ölel át, közben pedig közelebb húz magához, nekem pedig széles vigyorra húzódik a szám és még csak hátra sem nézek, hogy legalább megnézzem, hogy hogy néz ki az a férfi, aki ma épp engem szemelt ki magának. Valahogy nem lényeges. Ismét táncolni kezdek, ő pedig hozzám igazítva lépteit, még mindig szorosan ölelve adja át magát a ritmusnak és én már látom is magam előtt az éjszaka végét, amit vele fogok eltölteni, bárki is legyen az. Jelen pillanatban ez nem számít, csak valaki feledtesse  el velem végre Adrianot. A nyakamba csókol, ami miatt ösztönösen húzódok el tőle, amitől ő még szorosabban tart, így megpróbálom le taszítani a kezét magamról, egészen addig, amíg meg nem pillantom Adrianot, aki egy szőke nő társaságában egyáltalán nem úgy tűnik, mintha megviselte volna az az idő, amit külön töltöttünk. Így aztán már nem is akarok tovább tiltakozni, csak óvatosan fordulok szembe a férfival, és csókolom meg, mintha tudnám, hogy ki az. Érzem rajta, hogy lazit a szorításán és talán még örül is, hogy nem ellenkezek vele tovább. Nem mintha tudnám, hogy mit akarok csinálni. A csókunk nem tart túl sokáig, nem is élveztem különösebben, így végül ismét csak elhúzódok tőle amit ezúttal enged, magamba öntöm a koktélomat, az üres poharat a kezébe nyomom, és nem gondolva semmire lépek oda a legelső üres asztalhoz, felmászok rá, és mint valami ribanc úgy kezdek táncolni rajta és csak reménykedek abban, hogy felkeltem eléggé az Adriano figyelmét ahhoz, hogy a csinos szőkeséget el üldözze magától, különben teszek még a táncolásnál sokkal rosszabbat is. Amit tudom, hogy nem szeretne. A pasi, akivel táncoltam lép először egész közel hozzám, ujjogtat, és őt követik még egy páran, ami csak még inkább izgalomba hoz, és a csípőmet annál hevesebben kezdem rázni, nem foglalkozva még azzal sem, hogy talán mindenki azt hiszi rólam, hogy kurva vagyok. Ma valahogy ez nem érdekel.  

Tegnap landolt a gépem New Yorkban ilyen keserves még nem volt az elmenetelem. nem azért mentem haza, mert annyira vágytam rá, 1 hetet bírtam otthon de a munka és az életem már sajnálatos módon teljesen az államokba köt és ezen nem tudok már változtatni. Tervezem, hogy elköltözök, átviszem az üzletet valahova máshova, de igazság szerint egy nő miatt felforgatni a világom hülyeség lenne.
- Megérkeztem Anya, jól vagyok. - veszem fel a telefont a sokadik csörgésre, mert tegnap a leszállásnál nem hívtam fel őt. Ő volt egész héten mellettem, látta mennyire ki vagyok bukva, pedig nem mutattam ki, beszéltem Dawn-ról és, hogy mennyire szeretem azt a nőt, és pontosan tudom, hogy el kell engednem és neki is engem. Anyám a legnagyobb bánatomra csak bólogatott, mert szerinte is ez lenne a legjobb döntés, még akkor is, ha ő egészen biztos kedvelné őt, és sajnálja, hogy így nem ismerheti meg. Ennyi év alatt egy nőt sem vittem haza neki bemutatni, ezért nagyon szomorú volt, de nem voltam az a szerelmes típus, aki ezt megtette volna, de most remélte, hogy a legközelebbi látogatásnál boldogan térek haza egy nő miatt. A családom Fabiolát akarja látni mellettem, de már egészen biztosan tudom, hogy nem lesz esküvő. A nő összeszűrte a levet mással, ami nyilvánvaló. Megmondtam apámnak, hogy nem áll szándékomban elvenni őt, és nem mondtam el miért. Ő persze nem támogatta, de kivételesen az ész érveim mellett döntött és rám hagyta. Kell nekem idő, kell tér, de egy feleség semmiképpen sem.
- Adriano vigyázz magadra, ha bármi kell tudod hol találsz és hidd el majd egyszer jönni fog valaki, aki elfogad úgy ahogy vagy. - anyám szavai ijesztően csengenek és messzinek, de nem akarok találni én senkit és sosem akartam, de ezt nem kötöm az orrára, mert ő reménykedni, hogy egyszer megtalálom a nekem való nőt és lesznek unokái, amit én egyáltalán nem akarok, de nem akarom lelombozni.
Elköszönök tőle és egyből ledobom a telefont az ágyra ahol az esti ruháim vannak, amint magamra veszem ket, már indulok is a kocsihoz, hogy egy szórakozóhelyre menjek. El kell felejtenem azt a nőt és azt egy másikkal vagy több másikkal tudok orvosolni,. és vad szexxel, amiben a jakuzzi óta nem volt részem. Nápolyban nem volt este, hogy ne részegen dugtam volna meg éppen egy elég dögös olasz lányt, de nem volt egyik sem olyan.
A hely nem túl elegáns, de nincs szükségem az elit körre, most nekem olyan csajok kellenek, akik a pénzre és a luxusra éheznek, itt tökéletese meg fogom őket találni. Amint a pulthoz érek kikérem a szokásos whiskym, amit mindig iszok és küldök egyet a szőke göndör hajúnak is, mély dekoltázzsal a túloldalra. Csak mosolyogva veszi el és rám néz, majd szépen lassan elindul felém. Nagyjából 5 percbe sem telt el, hogy valakit felszedjek, még mindig formában vagyok, és nem tervezem ezt a szabadságot feladni, soha többet.
Kezemet a csípőjére teszem és közelebb húzom magamhoz, a füléhez hajolok és belesúgom azt, amit most legszívesebben tennék vele,  ő csak huncut mosollyal a mosdók felé int, ahol még nagy a csend viszonylag. Hirtelen eresztem le a kezem róla, mert eszembe jut az amit egy mosdóban átéltem valakivel, de őt el kell felejtenem, pedig mintha pont őt látnám most is a kiszemeltem háta mögött.